Joó Sándor Dr.

A múlt vasárnap a gutaütöttről szóló történetnek csak a bűnbocsánatra vonatkozó tanítását akartam kiemelni. Most pedig csak annak a négy jó barátnak a hitéről szeretnék beszélni, aki az ötödiket odavitte Jézushoz. Valósággal megható az az igyekezet, amivel betegtársukat az Úr elé akarják vinni. Az csak fekszik tehetetlenül egy kis gyékénypokrócon, talán beszélni sem tud, béna, rettentő nyomorúságban van, de van neki négy olyan barátja, ismerőse, atyjafia, aki törődik vele, gondol rá, nem hagyja magára, felveszi a gondját, és a legjobb helyre igyekszik vele a segítségért! Örök példája ez a négy ismeretlen ember az igazi testvéri segítségnyújtásnak. Örök példája az igazi keresztyén gyülekezetnek, hívő embernek, aki nemcsak a maga baját, hanem másokét, bajba jutott atyjafiának, meg a világnak a nyomorúságát viszi Jézus elé! Úgy érzem: nagyszerű példáját látjuk itt az igaz hitnek. Íme a tudósítás így szól: „Látva Jézus azoknak hitét, monda a gutaütöttnek..." Tehát nem a gutaütöttnek a hitét látta Jézus, hanem azokét, akik hozták. Az ő hitükre való tekintettel tett csodát, gyógyította meg a beteget. Érdekes hát foglalkozni azzal, hogy milyen volt ennek a négy embernek a hite. Mert ilyennek kellene a mi hitünknek is lennie! Hadd próbáljak hát csak néhány dolgot elmondani ennek a négy barátnak a hitéről.
1) Elsősorban is: hittek Jézusban! Hittek abban, hogy Jézus az a különös valaki, akiben a láthatatlan és elképzelhetetlen Isten valósága érthetetlenül, de mégis tapasztalható módon megnyilatkozik, akinek a révén Isten könyörülő szeretete érezhetően hat, gyógyítólag működik. Azzal a feltétlen bizalommal jöttek oda hozzá, hogy ő bizonyosan tud segíteni! Hittek abban, hogy itt van Valaki, akinek a szíve minden feltétel nélkül nyitva van, egészen nyitva van mindenki előtt. Akihez bárki bármilyen üggyel-bajjal jöhet! Bátran! Bizalommal! És akitől senki el nem megy anélkül, hogy meg ne hallgatta volna, gondját föl ne vette volna, valamivel meg ne ajándékozta volna! Hittek abban, hogy Jézus valóban: segítő, Megváltó. Egyszer így mondtam: Isten mennyei energiájának a földi centráléja [erőműve]! Ebben a Jézusban hitt ez a négy ember. Az igyekezetükből látszik, hogy így hittek ezek az emberek Jézusban! És én ezt most azért szeretném nagyon kihangsúlyozni, mert tudom, tapasztalatból tudom, hogy a mi hitünk is, Istenben való hitünk akkor konkrét, valóságos, erőt adó hit, ha úgy hiszünk Istenben, hogy hiszünk Jézusban! Nem az a fontos, hogy értjük-e, meg tudjuk-e logikusan magyarázni magunknak, hogyan, miként viszonyul Istennek az Atyának, és Jézusnak a Fiúnak a személye egymáshoz, mert ez úgyis értelem feletti titok; hanem az, hogy tudunk-e gyermeki bizalommal hinni abban, hogy Jézus emberi személye jelenti számunkra az egyetlen reális kapcsolatot Istennel? Ő maga így mondta egyszer: Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Vagyis: Úgy higgyetek Istenben, hogy higgyetek énbennem! Igen, mi nem általánosságban hiszünk Istenben, valamilyen istenségben, isten-fogalomban, hanem mi az önmagát Jézusban kijelentő, közlő Istenben hiszünk! Abban az Istenben, aki Jézus személyében lett nyilvánvalóvá, az ő halálában és feltámadásában bizonyult számunkra isteni energiaforrássá! És hinni ebben a Jézusban, így hinni az Istenben, azt jelenti, hogy összekapcsolódni az Isten segítő szeretetével. A hit az a közeg, lelki légkör, amelyben Jézus isteni ereje hat! Aki hisz, az alkalmat ad arra, hogy Jézus segítő szeretete érvényesülhessen! Úgy hiszünk-e Istenben, hogy hiszünk a Jézus Krisztusban?! Ez az első. Ez a legfontosabb!
2) Azt ne gondolja azonban most valaki, hogy minden, amit eddig elmondottam, valami elvont, misztikus dolog. Azt ne gondolja valaki, hogy ha így hisz az Istenben, hogy hisz Jézusban, ez valami e világtól elforduló és egy túlvilágra irányuló magatartás. Éppen nem! Sajnos van abban valami, hogy a hit, általában az Istenben való hit, sokak szemében azért nem rokonszenves, mert ilyen szemlélődő, a gyakorlati élettől idegen dolognak látszik. Nos, az igazi hit nagyon gyakorlati valami! Éppen ennek a négy embernek a példája mutatja. Imé ezt olvassuk: „Látván Jézus azoknak hitét...”. Tehát Jézus nem megérezte, hallotta ezeknek az embereknek a hitét, hanem látta! Az igazi hitet látni lehet! A valódi hit nem húzódik meg valahol a lélek titokzatos mélyén, az nemcsak egy belső gyönyörködés Istenben, nem lelki élvezgetés, hanem olyan valami, ami látszik, amit látni lehet! Miből? Itt a történetben abból a nagy, gondos igyekezetből, amivel mindenáron segíteni akartak egy bajban szenvedő embertársukon. Ebből! Miből látszik tehát az, hogy hisz valaki Jézusban? A szeretet valamilyen konkrét cselekedetéből!
Mennyi igazi szeretet volt ebben a négy emberben! Nem beszéltek sokat, nem vesztegették az időt: egyszerűen megragadták azt a beteget és vitték! Pedig biztosan volt nekik maguknak is mindenféle bajuk, gondjuk, de most nem azzal törődtek, hanem egy embertársukkal! Saját bajukat háttérbe helyezték a más bajával szemben. Minden porcikájukat betöltötte az az igyekezet, hogy segíteni akartak valakin! Ahogy lehet, ahogy tőlük tellett. Segíteni! Ebben válik láthatóvá a hit! Így tartozik össze egymással az istentisztelet és az emberszeretet! Tulajdonképpen ez a kettő: hit és szeretet, nem is kettő, egyet jelent! Mert ugyanaz a valami, ami Isten felé hit, ugyanaz a valami az ember felé szeretet. Az igazi hitet sohasem a szavakról, hanem mindig csak a szeretetmunkákról lehet megismerni. Arról, hogy olyan ember mellé áll, akit mások elhagynak, elfelejtenek, olyan valakiért hoz áldozatot, aki nem tudja viszonozni, olyanok felé vonzódik, aki a nyomorúságával, a bajával taszít, a tüskéivel szúr, a modorával sért. Tehát a betegek mellé! Ilyen ember van a legtöbb a világon! Az igazi hit mindig rátalál arra, akinek a szeretetre a legnagyobb szüksége van! Tekörülötted is vannak ilyenek! Lehet, hogy még a házból se kell kimenned, hogy megtaláld őket! Talán magad is nagyon jól tudod, hogy ki az, vagy kik azok, akik iránt való szereteteden lemérheted, hogy mennyire hiszel Istenben! Gondolkozz csak el, mit tehetnél egy-egy ilyen emberért, hogy megérezzen valamit abból a szeretetből, amire olyan nagyon szüksége volna! Hiszen ezért lennénk keresztyének, Jézus követői! Valóban: „Ha egész hitem van is, úgy annyira, hogy hegyeket mozdíthatok helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok!" Ebben a négy emberben a szeretet által vált láthatóvá a hit. Látszik-e a mi hitünk?
3) Ezek az emberek úgy jöttek Jézushoz, hogy másvalakit hoztak oda hozzá. Ez mindig így van: aki maga is kapott már valaha valamit Jézustól, mindent el akar követni, hogy mások is részesüljenek Jézus áldásában, segítségében. Az igazi hitnek szinte szenvedélye az, hogy másokat is odajuttasson Jézus elé. Hiszen tudja a maga tapasztalatából, hogy ott, Jézusnál van mások számára is az igazi segítség! Hogyan lehet valakit Jézus elé vinni? Nos, a legegyszerűbb módon: imádságban. Úgy, hogy imádkozom érte! A legnagyobb ajándék, amit egy másvalakiért könyörgő ember vagy gyülekezet kaphat az, hogy Jézus a mi kicsi hitecskénkre, gyenge imádságunkra való tekintettel egy ilyen szegény gutaütött atyánkfiához odafordul és segít rajta. Igen: ez az ígéret van kiábrázolva ebben a történetben, mint egy példában, ezért ne fáradjunk bele a másokért, a világért való könyörgésbe. Ezért a másokért való könyörgés a legjobb cselekedet, amit valaki tehet. Íme itt lesz nyilvánvalóvá az egyház értelme ezen a földön, hogy ti. a gutaütött emberiségnek olyan baráti társasága, csoportja legyen, amelyik a világnak mindenféle baját, nyomorúságát úgy viszi hitben Krisztus elé, hogy Jézus erre való tekintettel segítőleg fordul a világ felé. Merem állítani, a világ számára az a legnagyobb reménység, hogy ilyen könyörgő gyülekezet létezik a földön! Itt hadd mondjam meg, hogy én is ezt teszem értetek mindennap! Könyörgöm olykor egyes személyekért is itt közületek, akiknek gondját-baját ismerem. Állandóan pedig az egész gyülekezetért. És most hadd mondjam meg azt is, hogy a jövő hét folyamán hosszabb időre elutazom. Kaptam egy kedves meghívást egy németországi evangéliumi üdülőbe, de ha távol leszek is pár hétig a gyülekezettől, szolgálatom nem szűnik meg érettetek, lesznek ott hívő testvérek, akikkel együtt foglak vinni benneteket rendszeresen Jézus elé. Valahányszor összegyűltök istentiszteletre vagy bibliaórára, az értetek való könyörgésemben én is itt leszek közöttetek, behunyt szemmel is látom a gyülekezet képét, nagyon soknak közületek ismerem a gondját-baját: lesz időm elmélyülni a könyörgésben érettetek! Egyedül és másokkal együtt is, az imádság karjaival átölelve viszlek benneteket Jézus elé... Így jut el az ember maga is a legbiztosabban Jézusig: ha másokat visz Őhozzá. Van-e olyan konkrét személy, akit Te szoktál így odakönyörögni Jézushoz? Ez a legáldottabb szolgálat, amit egy hívő ember a világért, egyházért, embertársáért tehet!
4) Egy következő jellegzetessége a négy ember hitének az, hogy nem lehet visszatartani, minden akadályt legyőz. Íme, amikor látják, hogy a sokaság miatt nem férnek oda Jézushoz, nem adják föl a küzdelmet, nem nyugszanak bele, hogy lehetetlen: nagy üggyel-bajjal bár, de fölmásznak a háztetőre. Megbontják a mennyezetet, valósággal betörnek terhükkel Jézushoz, de mindenképpen végrehajtják, amit akartak. Ma is egyik legnagyobb akadály a Jézushoz való jutásban az, hogy közte és az ő segítségére szoruló lélek között, emberek állnak. Kegyes emberek, kegyeskedők, akik a kívülállókat inkább elriasztják, semmint vonzanák. Kellemetlen, sok-sok gyarlósággal megterhelt emberek, kíváncsiskodó, tudálékoskodó hívők, akik az igazi keresőknek elállják az útját. Mi mindnyájan tulajdonképpen ehhez a tömeghez tartozunk, amelyik Jézus körül áll és amelyik vétkes abban, hogy sok-sok segítségre szoruló ember miattunk nem jut el Jézusig. Azt hiszem, nekünk sokkal kevésbé kellene méltatlankodnunk azok miatt, akik nem találják meg Jézust: Szólamokban megélt gyarló hitünk, meg az elveink és az életünk közötti nagy-nagy ellentét rengeteg embert visszatart attól, hogy Jézushoz igyekezzék. Ez ma a legnagyobb akadály, amit minden áron le kell győznünk! Tedd föl magadban sokszor ezt a kérdést: „Eszköz vagyok-e abban, hogy valaki igazán megismerhesse Jézust, vagy akadály?” Hívő ember számára nincs középút: vagy eszköz, vagy akadály abban, hogy mások Jézushoz juthassanak. Aki eszköz akar lenni, annak minden akadályt le kell győznie...
5) És végül, ennek a négy embernek a hitéről még azt is elmondhatjuk, hogy szerény volt! Valóban: nemcsak az igyekezetük a megható, hanem a szerénységük is. Nem akartak tetszelegni a maguk jóságával, önzetlenségével. Nem volt fontos számukra, hogy ismertté váljék a nevük. Megmaradtak a névtelenségben. Nem akarták a végzett szolgálatért a markukat tartani. Valahogy úgy érezték, hogy természetes az, amit csinálnak! Nem azért tették, amit tettek, hogy beszéljenek róluk, nem képzelték be, hogy most ők a nap hősei és milyen nagyszerű tettet hajtottak végre! Oh, mennyit tanulhatunk a névtelen senkiktől! A legszebb szolgálatot is elrútítja a hiúság! Az a hátsó szándék, hogy „lássák az emberek”! Nincs nagyobb jutalma egy szeretetből végzett szolgálatnak, mint az a mosoly, ami egy szenvedő ember megkönnyebbült arcán ragyog fel általa. Aki ezen felül még dicséretet, elismerést, ünnepeltetést is vár, az nem jól végezte a szolgálatát! A „szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát”! Az igazi hit mindig szerény marad!
Tehát ilyen volt ennek a négy ismeretlennek a hite: Jézusban bizakodó, szeretetben látható, másik embert is Jézushoz segítő, minden akadályt legyőző és szerény! Milyen jó volna nekünk is így hinni! Milyen jó, hogy nekünk is mindnyájunknak szabad így hinni!

Ámen.

Dátum: 1965. október 17.

[A prédikáció eleje hiányzik, az Elengedett adósság c. kiadvány 244. oldala nincs meg.]

...maradt, kifosztott életünkkel, nem azt várjuk mi, hogy egy felszabadító szót mondjon a bűneinkre. Óh, azok a mi kisebb-nagyobb bűneink a legkevésbé nyomnak! Hozzászoktunk már, összenőttünk velük, természetünkké váltak, megbékéltünk velük, napirendre tértünk felette, hogy „már én ilyen vagyok, nem tehetek róla, majd csak elintézzük valahogy azokat a bűnöket a jó Istennel, ha eléje kerülünk...”!
Nem a bűn a mi legnagyobb problémánk, hanem sok más egyéb! Nem ebben kell nekünk Jézus segítsége, hanem ezer más bajunkban! Hiszen annyi mindenféle baj van, ami megbénítja az életünket... Ezt a történetbeli embert a gutaütés, de egy másikat talán a lakásgondok – nem bírja már tovább a társbérletet; vagy a családi élet válsága – nem bír a gyermekeivel; vagy az emberek gonoszsága tönkretette már egészen az idegeit; vagy egy titkos lelki bánat, elemésztődik benne az élete; vagy az a szeretetlen meg nem értés, ami körülveszi otthon; vagy az a rettegés, hogy a jelentkező testi fájdalmak hátha mégis arra a betegségre mutatnak, amitől mindenki úgy fél manapság... Igen! Valami ilyen segítséget várunk és kérünk mi is Jézustól, talán ide is most ilyen segítséget kérve jöttünk. Azt várjuk, hogy biztasson bennünket ebben a félelmekkel teli világban, vigasztaljon meg a szomorúságunkban, segítsen a mindennapi gondjainkban, húzzon ki valamilyen kátyúból. Ezt várjuk tőle... És akkor ő ilyet mond: „Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Hát nekünk nem ez a problémánk! De sokszor hallottam már ezt a csalódott panaszt: „Hiába minden könyörgésem Istenhez, csak nem segít rajtam!”
Pedig Jézus éppen ezt akarja: segíteni a bajba jutott emberen! Rajtunk! Csak nem úgy, ahogyan mi szeretnénk: nem a baj tüneteit akarja megszüntetni, hanem lenyúl a mélyre és ráteszi kezét minden bajunk gyökerére. Ezért beszél a bűnről! Igen, a bűnről! Aki az ő segítségét meg akarja tapasztalni, higgye el Jézusnak, ha azt mondja neki: „Nem az a te igazi bajod, ami kívülről hat rád, hanem az, ami benned van!" Nagy baj a betegség, rettenetes nyomorúság a gutaütött állapot, a családi válság, a gyermekeid engedetlensége, az emberek rosszindulata, a hűtlen élettárs, de az igaz bajod mélyebben van! A szívedben, a lelkedben! Igen, a bűneid! Nem a más bűnei, hanem a tieid! Azok a kis vagy nagy bűnök, amik már egészen hozzád nőttek, amiket már észre sem veszel magadban. Vagy azok, amiért talán magad is utálod magad, amiket rejtegetsz, amit csak te tudsz és amit ha megtudnának rólad, talán nem köszönne többé a szomszédod. Igen, igen: az a titkos paráznaság vagy az a magzatgyilkosság, vagy az az adócsalás, vagy az a hazugság, vagy az a régi lopás, vagy az az önző, szeretetlen, rideg szíved, ami elriasztja az embereket, az a sok kicsi és nagy hitványság, úgynevezett rossz természet, ami a jól nevelt modorod, sima, mosolygós arcod mögött van. Az a te igazi, az a te végzetes bajod! Ezért nem értenek meg, nem csoda, ha nem szeretnek, persze, hogy összezavarodik körülötted az élet, fölborul a békesség... Röviden hadd mondjam úgy: az a mi legnagyobb bajunk, legalapvetőbb nyomorúságunk, hogy nincs igazán rendben Istennel a viszonyunk!
Ezt látja Jézus és ezért mondja, hogy a bűnbocsánat jelenti számunkra tulajdonképpen a döntő segítséget. Nem azért hirdeti Ő a bűnbocsánatot, mintha a bajban levő embert kegyes szólammal akarná kielégíteni, hanem éppen azért, mert nem akarja egy felületes, ideiglenes, pillanatnyi segítséggel kifizetni. Ezért nem kezdi a gyógyítással, hanem a bűnbocsánattal nálunk is, ma is épp úgy, mint akkor. Nem a betegséggel szembeni tehetetlenségből, hanem a sokkal nagyobb bajjal, a bűnnel szemben való hatalmából kifolyólag cselekszik így és ezért kérdi a pusmogó farizeusokat: „Mi könnyebb, azt mondanom-e a gutaütöttnek: megbocsáttattak néked a bűneid, vagy ezt mondanom: kelj fel és járj!” Nem vitás: mondani könnyebb, hogy megbocsáttattak a bűneid, mint kelj fel és járj. De az sem vitás, hogy a bűnbocsánatot ténylegesen meg is cselekedni nehezebb, mint gyógyítani. Mert gyógyítani, legalábbis bizonyos mértékig, ember is képes! De a bűnöket megbocsátani csak az Isten! Mert tudjátok, mit jelent a bűnbocsánat? Azt, hogy valami, ami volt, az nincs többé! A bűnbocsánat éppen olyan érthetetlenül hatalmas isteni cselekvés, mint a teremtés. A teremtés azt jelenti, hogy ami nem volt: az Isten szavára lett! A bűnbocsánat pedig azt, hogy ami volt, az az Isten szavára nincs többé! Nincs! Mintha sohase volt volna. Isten a bűnbocsánat által egy nyavalyás bűnösből olyan embert teremt, aki vétek nélkül áll előtte! Ez az isteni szeretet teremtő hatalma! Nos, hát valóban, mi a könnyebb, mi a hatalmasabb, mi a több: azt mondani-e egy gutaütöttnek: meg bocsáttattak néked a te bűneid, vagy azt, hogy kelj fel és járj?!
Mi a fontosabb, a sürgősebb: a bűnbocsánat-e, vagy a gyógyítás? A mi földi gondolkodásunk hajlandó arra, hogy az utóbbi mellett döntsön! A mindenféle bajokból való kimenekedésért nagyon sokat imádkozunk, a testi lelki szenvedésektől való szabadulásért nagyon buzgón és sokféle módon fáradozunk. De a bűneinktől való megtisztulás csak olyan mellékes ügyünk. Jobban félünk egy fogfájástól, mint egy bűntől! És amikor Jézus mindenekelőtt azt mondja és teszi, amire egyáltalán nem is kérte senki, hogy ti. megbocsátja ennek az embernek a bűneit, mintegy figyelmeztet mindnyájunkat: Te, ember, azzal nem segítek rajtad valójában, ha a megbénult tagjaidat újra használni tudod, ha történetesen sikerül egy jobb lakásba költöznöd, de viszed magaddal a régi szívedet. Az sem segítség, ha az élettársad meghidegült szíve visszafordul hozzád, de te továbbra is csak követelni tudod a szeretetet és nem adni. Azzal sem vagy kisegítve, ha megszabadulsz a fájdalomtól, de a bűnödtől nem! El tudjuk-e hinni Jézusnak, hogy minden bűnünk – akármilyen általános, megszokott, szép vagy csúnya, kedves vagy utálatos –, ami nincs a bűnbocsánat közömbösítő hatálya alatt, nagyobb baj, mint a rákbetegség, nagyobb nyomorúság, mint a gutaütés, nagyobb veszedelem, mint egy vérző seb! Nagyobb tragédia, mint egy anyagi csőd! Istennek a legnagyobb segítsége nem az a számunkra, hogy 20, 30, 40 esztendővel tovább élhessünk ezen a földön, hanem az, hogy örökké élhessünk! Jézus nagyobb távlatban látja az életünket, a sorsunkat, nemcsak a halál vonaláig, hanem egyben az egészet, és ezért mondja ennek a nagybetegnek, aki már-már egészen ott van a határnál: Megbocsáttattak néked a te bűneid! A bűn halálos méreg, csak egyetlen valami képes közömbösíteni: a bocsánat, az, ha Isten mondja valakinek Jézus által: Megbocsáttattak néked a te bűneid!
El tudjuk-e fogadni, hogy a mi számunkra is a bűnbocsánat az első, amire szükségünk van? Hogy minden egyéb másodrendű ezzel szemben? Mert a bűnbocsánat nélkül hiába van jó egészség, szép lakás, fizetésemelés, rendezett életkörülmények kívül, de nincs rend belül, nincs igazi békesség a szívekben, nincs rendben a viszonyunk Istennel. A bűnbocsánat éppen az Istennel való viszonyunkat rendezi, és ha ez rendben van, akkor már semmi sem nehéz, Akkor már alapjában véve minden más is rendeződik. Akkor ez olyan, mintha a nap sugara áttörne a sok-sok szomorú dolgon, ami előbb áthatolhatatlan felhőként borongott felettünk!
Megbocsáttattak a te bűneid! De hát elfogadhatjuk-e ezt mi is, mint személy szerint nekünk szóló szavát Jézusnak? 'Ezért jöttünk-e most ide? Nézzétek ezt a történetbeli beteget: ezért jött? Nem is ő maga jött, hanem úgy hozták mások! Az ő kérésére vajon, vagy akarata ellenére? Hogyan állt hitben, milyen volt a bűnbánata? – Nincs egyetlen szó se erről a leírásban. Nem tudjuk. De Jézus belelátott a nyomorúságába és belenyúlt a szívébe, és elég volt neki Jézus szava! Nem az a kérdés, hogyan jöttél ide ma reggel, hanem az, hogy elég most neked is Jézus szava: „Bízzál fiam, leányom, megbocsáttattak néked a te bűneid!” Az igazi bűntudatra úgyis csak a bűnbocsánat fényében juthat el egy ember! Ha most elfogadod a szíveddel, hogy neked mondja Jézus, akkor ámulsz majd el igazán, hogy mi mindent kellett neki megbocsátania, és hogy miért kellett neki ott a keresztfán bűnhődnie! Hogy mennyit törődik veled! És hogy ezt soha nem tudod meghálálni Neki igazán!
Végül még valamit. Miután Jézus a tulajdonképpeni nagy segítséget megadta ennek a betegnek a bűnbocsánattal, most már visszatér arra a problémára is, amiért idehozták, „Kelj fel és járj!" – mondja neki. Tehát most a testén, látható módon is bebizonyítja azt, amit előbb a lelkén, láthatatlanul elvégzett. Ez a testi gyógyulás kicsi látható jel arra, hogy annak, akinek Jézus a bűneit megbocsátja, azon nem csak elméletileg, lelkileg, vallásilag segített, hanem gyakorlatilag, valóságosan, a mindennapi életre vonatkozólag, ténylegesen is segített! A bűnbocsánatban felszabadító erő van, azt jelenti, hogy felenged a bénulás, csoda történik. Ahol bűnbocsánat van, ott öröm és békesség van, ott újrakezdődik az élet! Ott az történik, amit itt is olvasunk: úgy, hogy valamennyien elcsodálkoztak és dicsőítették az Istent és így szóltak: Sohasem láttunk ilyet! Tehát annak csodálkozva néznek utána, akik eddig ismerték és ezt mondják: Nahát, mi történt ezzel az emberrel? Hogy megváltozott! Mi történt? Az, hogy találkozott Jézussal és megbocsáttattak néki a bűnei! Bár igazán ez történnék most velünk is! Próbáljuk meg most mint Jézus előtt álló lelkünk személyes vallomását elénekelni:

„Az Isten Bárányára
Letészem bűnöm én,
És lelkem béke várja
Ott a kereszt tövén.
A szívem mindenestül
Az Úr elé viszem,
Megtisztul minden szennytül
A Jézus vériben,
A Jézus vériben.

Megtörve és üresen
Adom magam neki.
Hogy újjá ő teremtsen,
Az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem
Az Úrnak átadom
Ő hordja minden terhem,
Eltörli bánatom,
Eltörli bánatom.”

(459. ének 1-2. vers)

Dátum: 1965. október 10.

Kedves testvéreim! Ebben a most felolvasott Igében, ami a kevésbé ismert Igék közé tartozik, kétszer is előfordul egy olyan szó, amelyikkel a legtöbb baja szokott lenni a keresztyén embernek. Ez a szó: engedelmesség. Én az engedelmességről szeretnék beszélni, az engedelmesség titkáról, annak a lehetőségéről, nehézségeiről. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy a keresztyén élet lényegét egyetlen szóban foglaljam össze, kétségtelenül ezt mondanám: engedelmesség. Mert keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy ilyen vagy amolyan jót tesz az ember, akár a tőle telhető legjobbat is, hanem keresztyénnek lenni azt jelenti: engedelmeskedni.
Mindazt, amit ebben az Istennek való engedelmességben tesz az ember mindenféle helyzetben, az élet mindenféle szituációjában, amikor Isten akaratához próbálja szabni magát az ember és azt akarja megvalósítani az életben, amint él, jár, gondolkodik, beszél, cselekszik vagy hallgat, tehát engedelmeskedik. Pál apostol is így írja le a felolvasott Igében a Krisztus által már megújult ember életét, ő is az engedelmességet hangsúlyozza. Sőt, egy alkalommal az egyik korinthusi levélben azt is mondja, hogy még a gondolatainkat is úgy fegyelmezzük, úgy tegyük fogollyá, hogy még azok is engedelmeskedjenek Krisztusnak, még gondolatban is a Krisztusnak való engedelmesség hassa át a keresztyén ember egész lényét. Az egész Szentíráson végig folytathatnám a különböző Igék idézését, de ennyi is elég. Tudjuk, milyen roppant jelentősége van mindnyájunk hitéletében az Isten akarata előtt és alatt való meghajlásnak, tehát az engedelmességnek. Tulajdonképpen ezt kérjük a Jézus által szánkba adott imádságban is, amikor azt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod!” Ti. az én életemben is úgy érvényesüljön, mint ahogy az angyalok engedelmeskednek a mennyben, „mint mennyben, úgy itt e földön is”. Itt is az engedelmességet kéreti velünk Jézus ebben az imádságban. Már nagyon sokszor elmondottam, de hadd mondjam el újra, hogy a keresztyénség nem bizonyos erkölcsi szabályok gyűjteménye, a Biblia nem olyan etikai kódex, amit az ember fel tud ütni, mint az abc-s zsoltárt, meg tudja találni, hogy a különböző helyzetekben hogyan kellene viselkednie a hívő embernek. Nem. Hanem: a keresztyén ember a lehetőség szerint Isten akaratához próbálja szabni magát, amit az Igében megismert, azt próbálja megvalósítani. Így egy felülről való vezetés irányítása alatt áll és eszerint akar élni, járni és mindenfélét cselekedni. A keresztyén ember azzal a teljes lelki békességgel próbál ott állni Isten előtt, amit a fiatal Sámuelnek ez a nagyszerű imádsága fejez ki: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Szoktuk mi ezt nagyon őszintén kérdezni? Vagy amit egy nagyon közismert, elcsépelt, régi, de nagyon jó könyvcím így fejez ki: „Mit tenne Jézus?” Mert a keresztyén élet valahogy olyanforma, hogy megpróbálom én is azt cselekedni, amit Jézus is cselekedne az én helyemben akkor és ott, ahol éppen vagyok.
Például tegyük fel, hogy megrágalmaztak, felháborító hazugságokat mondtak ellenem. Nagyon jó lenne ilyen helyzetben feltenni azt a kérdést: Jézus most mit tenne? Biztos, hogy nem háborodnék fel, nem esnék kétségbe, nem keseregne, hanem valami mást tenne. Mit tenne? Vagy pl. kitört a vihar a családban, röpködnek a kemény, súlyos szavak, ideges feszültséggel van tele az egész levegő... Nos, a keresztyén ember nagyon jó, ha felteszi a kérdést: „Ebben a szituációban vajon mit tenne Jézus az én helyemben?” Biztosan nem szítaná tovább a harag tüzét még keményebb szavakkal, hanem valami mást... Nagyon jól tudom, elcsépelt gondolatmenet, de nagyon hasznos. Például próbáld meg egy napon keresztül nagyon komolyan feltenni Isten felé ezt a kérdést: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” És próbáld meg önmagad felé igazán feltenni ezt a kérdést: „Mit tenne Jézus az én helyemben?” Akkor látod majd, milyen önfejű, engedetlen gyermekei vagyunk te is, meg én is Istennek. Mert a bűnnek ez a lényege: engedetlenség. A bűn nem azt jelenti, hogy ilyen vagy amolyan rosszat teszek, hanem a lényege az, hogy engedetlen vagyok Isten iránt, nem az engedelmesség állapotában élek. Én azt hiszem, minden ember, aki valaha megpróbálta komolyan venni Isten törvényét, Krisztus követését, megtapasztalta azt, hogy milyen nehéz engedelmeskedni. Én akkor döbbentem rá ennek a problémának az igazi mélységére, amikor beletekintettem ennek a most felolvasott Igének a mélységébe.
Jézusról az van írva, hogy ámbár Fiú, megtanulta abból, amit szenvedett, az engedelmességet. Nem megdöbbentő, hogy még Jézusnak is szüksége volt arra, hogy szenvedjen, szenvedéseken át tanulja meg az engedelmességet? Hogy lehetséges ez? Az a Jézus, Aki 12 éves korában már azt mondta Máriának és Józsefnek: „Nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom?” Meg a pusztában a kísértőt ezzel verte vissza: „Meg van írva: a te Uradat, Istenedet imádd és csak Néki szolgálj!" Aki tanítványait is így tanította imádkozni: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is.” Még ennek a Jézusnak is szenvedésre volt szüksége ahhoz, hogy megtanulja az engedelmesség mélységét, valóságát? Ugye, érezzük mindnyájan, hogy az a „megtanult” itt nem olyan értelemben értendő, mint ahogy az ember elméleti ismereteket szerez magának tanulás által, hogy megtanul egy leckét. Mert ilyen értelemben – tehát elméletileg – Jézus az Isten iránt való engedelmességet már bizonyosan otthon, az édesanyjától, a nevelőapjától megtanulta, bizonyosan nagyon sokat hallott erről a dologról. Hallott az engedelmességről Ábrahám, Izsák, Jákób életében, meg Dávidnak, meg Jeremiásnak és Mózesnek a példájából, a Zsoltárok könyvéből, a Példabeszédekből.
Itt azonban másról van szó, ahogy más dolog megtanulni valamit elméletileg és más dolog megtanulni, ugyanazt megszerezni gyakorlatilag, megélni az életben. Itt erről van szó: Jézus a már elméletileg szerzett, kapott ismereteket most már megéli a mindennapi élet gyakorlatában. Arról van szó, hogy a magáévá tett tudást hozzápróbálja a gyakorlati élethez. Mindnyájan tudjuk, mennyire másképp van, mint ahogyan gondoljuk, sokkal komplikáltabb, nehezebb az elvileg kapott igazságot megélni a gyakorlatban. Mert nézzétek, pl. az ember neveltetése révén, környezete, tanulmányai révén szerezhet magának olyan ismereteket, amelyek szépek, igazak, helyesek. Belsőleg, lelkileg is magáévá teszi, százszázalékos meggyőződéssel vallja, úgy érzi, szíve-lelke tele, vérévé vált az az igazság, amit így megszerzett. Például azt hiszem, mindnyájan igaznak, helyesnek tartjuk mondjuk a becsületességet, a felebaráti segítőkészséget, a megbocsátás szükségességét, az erkölcsi tisztaságot. Mindnyájan igaznak, helyesnek tartjuk, de azután jön az élet a maga hallatlan bonyolult problémáival, jönnek az emberek valami egészen különleges igényeikkel, felfogásukkal, és az ember azon veszi észre magát, hogy az a szívvel-lélekkel helyeselt becsületesség, meg erkölcsi tisztaság, alázat, megbocsátás milyen nehéz a gyakorlatban, mennyivel másképp történik a gyakorlatban, mint ahogy elképzelte az ember magának. Tehát akkor tapasztalja meg az ember, hogy megmaradni a Krisztus törvényének az útján milyen hallatlan sok küzdelemmel jár, tehát, hogy milyen nehéz engedelmeskedni!
Pál apostol is nagyon jól ismeri ezt a problémát. Például bizonyosan nagyon jól tudta ő, hogy mit jelent az Isten akaratába való belenyugvás az ember sorsát illetőleg. Bizonyára fiatalabb korában prédikált is róla nagyon sok mindenféle embernek. Azután voltak az életében nélkülözések, szenvedések, sok mindenféle fenyegető helyzet és akkor tapasztalta meg Pál apostol is, hogy sokkal nehezebb az Isten akaratába való belenyugvást megélni, mint prédikálni, hirdetni. Hogy tulajdonképpen az élet tanítja meg az embert igazán egy-egy igazságra akkor, amikor az életben meg kell valósítania azt az igazságot. És akkor, később, öregségében tudta már írni a filippibelieknek, hogy „megtanultam, hogy azokban, amikben vagyok, elégedett legyek.” Ismerte azt az állapotot, amikor valaki gazdag vagy szegény, Jóllakott, vagy éhen maradt. Én ezeket mind átéltem – azt mondja Pál apostol – és most már azt is tudom, mit jelent megelégedettnek lenni azzal, amit kapok, erre az élet tanított meg. Valahogy ilyen értelemben értendő, hogy Jézus az engedelmesség igazi valóságát tulajdonképpen a szenvedés által tanulta meg, mert eleinte – ahogy jól belegondoljuk magunkat Jézus életébe, ahogy az Evangélium előttünk van –, eleinte könnyű, magától értetődő volt számára az Isten akaratának való engedelmesség. Szinte a szívéből nőtt ki, mint egy gyönyörű virág. Akkor is körülvették a különböző kísértések, de nem okozott különösebb problémát, hogy engedelmeskedjen Istennek. Neki természetes...

[itt hiányzik két oldal a prédikációs kötetből]

...jutván örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik Neki engedelmeskednek.” Tehát Egyvalaki már végigjárta ezt az utat. Egyetlen valaki van, Aki erősebbnek bizonyult, mint mindenféle engedetlenségre kényszerítő erő. Egyszer kiderült, hogy mégis van engedelmességi lehetőség, átjárás mindenféle kísértésen, bűnön, akadályon keresztül engedelmességben Isten felé. – Ez már egyszer megtörtént, ez az, ami elvégeztetett ott a Golgotán. Most már sohasem mondhatja többé a Sátán, semmiféle kísértés: „Értelmetlen dolog Istennek engedelmeskedni, mert úgy sem vagyunk képesek rá, úgyis elbukunk. Az engedetlenség börtönének falát áttörte és hogy ez így van, jöhetnek utána mások is, jöhetsz utána te is, én is, új erőre kaphatunk, újra kezdhetünk reménykedni, hirdethetjük megint: ,,Igen Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Igen, mit tenne Jézus az én helyemben? Tényleg reménykedve kérdezhetjük, mert abból az Egyből, Aki már ezt végigjárta, nemcsak vágy támad a mi szívünkben, hanem erő is sugárzik. Mi is megyünk utána ugyanazon az úton, mert mehetünk tovább az engedelmesség útján. Ezt jelenti, hogy „Tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett azoknak, akik Neki engedelmeskednek."
Mert ha már egyvalaki végigjárta ezt az utat, túljutott a túlsó oldalra, akkor onnét, a túlsó oldalról egy segítő, egy általszegezett kéz nyúlik felénk, az engedelmesség útján botladozó emberek felé. Onnan a túlsó oldalról egy biztató hang szólít, hív, vezet, segít, erősít bennünket és akkor tudhatjuk, hogy ez a Valaki ott, a túlsó oldalon nagyon jól tudja, ő az egyetlen, aki legjobban tudja azt, hogy milyen nehéz engedelmeskedni, milyen nagy küzdelemmel jár ezen az úton továbbhaladni, vagy egyáltalán megmaradni. De akkor már azt is tudhatod, hogy nem vagy egyedül azután, mert körülvesz a segítség, a kegyelem, a megértés, mert körülvesz a bűnbocsánat!
Testvérek! Bizony sokszor nagyon nehéz szívvel járjuk az engedelmesség útját, és bizony, néha rettentő ellenállásba ütközünk, és nagyon sok kemény küzdelmet kell vívnunk, sőt néha már-már úgy érezzük, hogy ez már nem mehet tovább, és ilyenkor a hang a túlsó oldalról kiáltja: ,,Elvégeztetett!" Es akkor újra tudhatjuk, hogy az ő erejével, meg az ő segítségével, ha sóhajtások között is, még ha el-elbukva is, de mégis újra felkelve mehetünk tovább, mert mi is el fogjuk végezni és mi is tudhatjuk, elérünk majd a túlsó oldalra. Tudakoljuk csak mindig újra, új reménységgel és teljes bizonyossággal: „Mit tenne Jézus az én helyemben?” És kérjük csak mindig újra teljes bizonyossággal, hogy „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” És könyörögjünk teljes szívvel, hogy:

Szólj, szólj hozzám Uram,
Mert szolgád hallja szódat,
Így mondom, mert magam
Rég annak érezem.
Hadd járjak utadon,
Hadd várjam égi jódat
Hű szívvel szüntelen,
Hű szívvel szüntelen.

(512. ének 1. vers)

Dátum: 1965. szeptember 19.

Kedves testvéreim, ennek a bibliai résznek, amit most a Jakab apostol leveléből fölolvastam, ezt a címet adták a Biblia fordítása, illetve nyomtatása alkalmával: Az igazi hit tettekben nyilvánul meg. Én erről szeretnék most beszélni, hogy az igazi hit az tettekben nyilvánul meg. Sőt, hadd mondjam így, hogy csak az az igazi hit, amely cselekedetekben, jó cselekedetekben válik nyilvánvalóvá. És azért különösen aktuális ma ez az igei gondolat, mert itt élesedik ki a kereszténység és az ateizmus közötti viszony egész problematikája. Tehát itt, a hit és a belőle folyó cselekedetek kérdésében.
Én már nagyon sokszor elgondoltam azt, és azt hiszem, talán ti is egyetértetek vele, hogy nekünk, hívő keresztyéneknek valahogy egészen másképpen kellene látnunk és értékelnünk az ateizmust. Valahogy egészen másképpen kellene viszonyulnunk hozzá, mint ahogyan általában szoktuk: mi túlságosan negatívan szoktuk megítélni az egész ateizmust. Valahogy úgy gondoljuk, hogy veszedelmet jelent a hitre nézve, hogy kártékony hatású az istenismeret szempontjából. Önkéntelenül is valami riadt félelemmel, védekező álláspontba kényszerítve érezzük magunkat vele szemben. Pedig testvérek, az ateizmusnak nemcsak negatív jelentősége van a hitre vonatkozóan, hanem nagyon-nagyon komoly pozitív jelentősége is éppen a hitélet, az istenismeret szempontjából. Gondoljatok csak például arra, hogy milyen rendkívül hasznos szolgálatot végez az ateizmus azáltal, hogy kíméletlenül küzd mindenféle bálványozás és babonaság ellen. És ebben a küzdelemben mi, hívő emberek a lehető legszorosabb fegyvertársaknak kell, hogy érezzük magunkat az ateistákkal. Mert a józan istenhitnek, az igaz istenhitnek egyik legnagyobb veszedelme pontosan a babonaság. És kétezer esztendő alatt valóban éppen elég babonás elképzelés tapadt hozzá az emberek hitéhez. Hálásak lehetünk tehát az ateizmusnak, amikor segít gyomlálgatni, sőt irtja ezeket a gyomokat. Segítsünk mi is irtani ezeket a gyomokat a magunk hitéből. De testvérek, ezen túlmenően is, az ateizmusnak az istenhittel szembeni kritikai magatartása egyáltalán nem káros és nem veszedelmes, hanem nagyon is jótékony és hasznos figyelmeztetés, amelyik bennünket, hívő embereket önvizsgálatra kell, hogy kényszerítsen. Arra kell hogy ösztönözzön, hogy a mi bizony nagyon sokszor ferde elképzeléseinket a hitünkkel és egész istenfogalmunkkal kapcsolatosan, adjuk csak föl nyugodtan, mert nem kár érte, és próbáljunk mélyebb, igazabb, valóságosabb istenhitre térni.
Hadd mondjam így, testvéreim: nekünk, hívő embereknek magát Istent kell halálosan komolyan vennünk abban az ítéletben, amit Isten az ateistákon keresztül mond fölöttünk, egyház fölött.
Az ateizmus tulajdonképpen a hívő emberek istenhitének a csődje. Szinte egészen természetes és magától értetődő következménye annak, hogy a hívő emberek szájjal elmondott hite nem bizonyult igaznak és hitelesnek az életükben, a cselekedeteikben. Az ateizmus az egyház egyik kifizetetlen számlája a világon. És nagyon-nagyon jól teszi a keresztyén ember, hogyha meghallgatja az ateistát és komolyan veszi az érveit. Nekünk, hívőknek sokkal-sokkal messzebb el kellene mennünk abban a készségben, hogy az ateista embertársunkkal találkozzunk, hogy őt megértsük és ővele egy feltétlen szolidaritás légkörében tudjunk találkozni. Testvérek, a hívő és a nem hívő ember szolidaritásának és összetartozásának a területe nem az elmélet – mert ott csak vitázni lehet, ezt hagyjuk másokra –, hanem a gyakorlat, a mindennapi életben megélt magatartás, a cselekedeteknek a területe. Hadd mondjam így, hogy az igaz emberségnek a megélése. Ezen a téren tudunk találkozni. És ha mi hiszünk abban – mint ahogyan kétségtelenül hiszünk –, hogy a Krisztus evangéliumának van mondanivalója ma, 1965-ben a világban élő ember számára is, akkor azt nekünk elsősorban a tetteinkkel kell hirdetnünk és tudtul adnunk ennek a világnak. Mert testvérek, azt, hogy hisz-e valaki Istenben vagy pedig nem, igazán nem az elveiből, a dogmatikai elméletéből lehet következtetni. Az Istenben való hitet vagy hitetlenséget elsősorban nem a szavaink, hanem a cselekedeteink döntik el.
Erről szól ez az ige is, amit felolvastam. Hallottátok: Jakab apostol azt írja, hogy ha egy hívő ember csak kegyes szavakat tud mondani egy akármilyen szükségben lévő embertársának, de nem adja meg néki azt, amire szüksége van a testnek – nagyon kihangsúlyozza Jakab apostol: nem az életnek, hanem a testnek –, akkor az ilyen hívő embernek az egész istenhite halott, meghalt önmagában. Ez pedig hadd mondjam azt, hogy rosszabb, mintha egyáltalán nem volna néki hite. Mert ami nincs, az nincs. De ha valakinek halott hite van, az olyan, mintha állandóan egy oszló és fertőző hullát hordana magában. A halott hitnek rosszabb a szaga, amit maga körül áraszt, mint a teljes hitetlenség. Ezt mondja Jakab apostol: „A hit pedig, hogyha jó cselekedetei nincsenek, meghalt”. Halott. Azt jelenti ez, hogy például valaki vallja és hiszi, hogy igaz és helyes, amit Jézus mondjuk a Hegyi beszédben tanít, de nem aszerint él: az halott. Vagy például, amikor valaki olvassa a Bibliát, eljár a templomba, szívesen hallgatja a prédikációt, esetleg tovább is mondja másoknak, hogy milyen jó igehirdetést hallott; a megterített úrasztalánál mindig újra és újra elmondja, hogy hiszem és vallom Jézus érdemeiért a bűnbocsánatot és Istennek a kegyelmét, és utána - talán még az úrvacsorai bor ízével a szájában - elmondja a legfrissebb pletykát valakiről, vagy haraggal, gyűlölettel gondol, vagy tekint reá valakire, vagy tele van a szíve, meg a szája keserű panasszal: az halott.
Tehát amikor vallja valaki Krisztust, de az indulatai és a cselekedetei nem krisztusi cselekedetek: ez a halott hit. És sok-sok ilyen halott hit miatt van e világban az ateizmus. És tudjátok testvérek, hogy mi ebben a legrettenetesebb? Az, hogy nemcsak olyan van, hogy valaki vallja a Krisztust, de a cselekedetei nem krisztusiak, hanem ennek a fordítottja is van. Az, hogy valaki nem vallja a Krisztust, esetleg tagadja az Istent, a cselekedetei pedig krisztusiak, krisztusi cselekedetek - mert ilyen is van. Én már nagyon sokszor láttam, megszégyenülve, hogy ateistáknak, istentagadó embereknek vagy Istennel abszolút nem törődő embereknek az embertársuk és a világ iránt való szolgálatukban annyi igaz emberség, annyi mély, komoly felelősségérzet nyilatkozott meg, hogy szinte-szinte a krisztusi szeretetnek a fénye ragyogott föl benne. Legyünk tehát nagyon óvatosak, amikor mereven le akarjuk rögzíteni a határvonalat a hívő és a nem hívő ember között, a keresztyén és az ateista között! Mert ez a határvonal testvérek, jól jegyezzük meg, nem két embercsoport között halad. Pláne nem keletnek és nyugatnak a határán valahol, hanem tudjátok, hol halad ez a határvonal? Mindnyájunknak a szíve legközepén. Ne képzeljük el egyáltalán azt, hogy szeretet, emberség, jóság csak olyan embereknek az életében található, akik hisznek Istenben. Hadd mondjam el, nagyon sok keserű tapasztalat van arra nézve, hogy annyi lenézést, annyi önigazult gőgöt, annyi könnyelmű kritikát, tehát konkrét szeretetlenséget szinte sehol nem talál az ember, mint éppen a magukat hívőknek valló emberek között. Ezzel szemben megszégyenítő jóságot, igaz humanitást és szívélyességet talál az ember olyanoknak az életében, akik nem akarnak tudni Istenről semmit a világon.
Az egyik legmodernebb mai francia író, Camus, akit általában az ateista humanitás legjelesebb képviselőjének tartanak, ír az egyik regényében egy hitetlen orvosról, aki a szó szoros értelmében önfeláldozó módon küzd a pestis ellen. Mindent elkövet a betegeinek az érdekében. Éjjel-nappal jár és holtra fáradtan injekciózza a betegeit, nem törődve azzal, hogy bármely pillanatban ő is áldozatul eshetik a rettentő ragálynak, kétségbeesett küzdelmet vív a halállal szemben, emberek megmentése érdekében. Itt azt lehetne mondani, egy ateista szentnek az alakját írja le, mert ilyenek vannak ám a világban, testvérek! És most hadd mondjam ki, még hogyha esetleg megbotránkoztat is némelyeket közülünk, hogy az az orvos például, aki tagadja Istent, de szereti a betegeit, és önmagát sem kímélve küzd az életükért, közelebb áll a Krisztushoz, mint esetleg az a tudós teológus, aki lenézi a kollégáját, és ott árt neki, ahol tud. Pedig az egyik gúnyolódik a hit dolgai fölött, a másik pedig talán köteteket ír róla. Vagy például azok a fiatal katonák, akik az elmúlt hetekben a dunántúli árvíz elleni küzdelemben az életüket veszítették: akármilyen gondolkodásúak és elvi beállítottságúak voltak, közelebb állottak Jézushoz, mint az a hívő ember, aki ugyanakkor ajtaját behajtva titkon imádkozott, pedig talán segíthetett volna.
Hogy is mondja Jézus? „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint amikor az életét adja valaki a barátaiért”. Életét adni a másik emberért, pláne idegenekért – ez testvérek, tiszta krisztusi dolog. És azt is mondotta Jézus egyszer – emlékeztek reá: „Aki elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja azt”. Ugye tudjátok, hogy mit jelent ez az „én érettem”: gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a másik emberért. Mert Jézus szerint amit megcselekedtünk, vagy elmulasztottunk egy embertársunkkal szemben, azt vele szemben cselekedtük, vagy vele szemben mulasztottuk el. Szóról szóra így mondja Jézus: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül énvelem cselekedtétek meg”. Tehát testvérek, ne nézzük le a nem hívő embereket, ne nézzük le őket. És világért ne gondoljuk, ne képzeljük be magunknak, hogy azért, mert mi így vagy úgy, jól-rosszul hiszünk, bármi tekintetben fölöttük állunk. Ó, dehogy állunk fölöttük! Egyáltalán nem állunk fölöttünk. Sőt, szállítsanak le bennünket mindenféle képzelt magaslatról Pál apostolnak ezek a nagyon-nagyon kemény szavai: „Ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok”. Tehát a legnagyszerűbb, a legöntudatosabb és a legáhítatosabb hit is szeretet nélkül semmi. Egyáltalán semmi.
Tudjátok testvérek, mi az igazi ateizmus? Mi az igazi istentelenség? Nos, az embertelenség. Megint Jézusnak a szavaira hadd hivatkozzam, aki azt mondotta: amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, hogy egy éhezőnek például enni adtatok, vagy segítettetek néki bármiféle nyomorúságában, akkor énvelem nem cselekedtétek meg. Ez az igazi ateizmus! Tehát nem az az igazi ateizmus, amikor tagadja valaki Istennek a létezését, hanem amikor megtagadja valaki az embertársától azt a szeretetet, azt a jóságot, azt a segítséget, amire pedig annak szüksége lenne. Az az igazi ateizmus, amikor valaki embertelenül bánik a másik emberrel. Az az igazi ateizmus, hogyha hagyod szenvedni a melletted lévő embertársadat, akárki legyen az, pedig talán egy kedves mozdulattal segíthetnél rajta. Vagy amikor lenézed a másik embert, a nem hívőt, azért, mert ő nem úgy hisz, ahogyan te. Vagy amikor nem veszed észre a könnyet a kollégádnak a szemében. Amikor csak magaddal törődsz, és másokkal nem, ez az igazi ateizmus. Még ha akármilyen buzgón énekli is valaki a zsoltárt a templomban, és ha akármennyi bibliai idézettel van tele is a feje, mit használ az?! Ha valaki azt mondja, hogy hite van – így mondja az apostol –, de jó cselekedeteiből nem látszik a hite, megtarthatja őt a hit? Számít akkor valamit egyáltalán az a hit? Ezt az apostol mondja, testvérek, nem én. Sőt: ezt az Isten igéje mondja, nem is az apostol! Tehát a bennünk lévő ateizmus, az a veszedelmes, nem pedig a világban lévő. Az, amikor egy Istenben hívő ember embertelenül bánik a másik emberrel. A világban lévő külső ateizmusért adjunk hálát Istennek, testvérek. Mert az olyan tükröt tár elénk, amelyikben kétséget kizáró pontossággal megláthatjuk, hogy él-e a hitünk, vagy pedig meghalt.
Camus-nak ez a hitetlen orvosa úgy gondolkodik, hogyha ő hinne egy mindenható Istennek a létezésében, akkor nem strapálná magát a betegek gyógyításával, hanem ezt az egész ügyet rábízná az Úristenre. De az Isten hallgat, és ezért kell néki magának szembeszállni a halállal. Miért gondolja az ateista ember, hogy az Isten hallgat, vagy hogy Isten halott? Azért, mert hallgatnak azok, és halottak hitben azok, akiknek hirdetniük kellene – mégpedig a tetteikkel kellene hirdetniük –, hogy mit mond az Isten. És mit mond az Isten? Azt, amit Jézus megélt: Jézus, aki minden testi és lelki erejét, nagyon sokszor az éjszakai pihenését is feláldozta, hogy könnyítsen az embertársainak a gondján, baján, keserűségén, bánatán, terhén, és még azután az életét is teljességgel feláldozta érettünk. Ez a Jézus, a pro-egzisztens Jézus a pro-egzisztens embernek a példaképe, a másokért létező embernek a példaképe. Ez a Jézus azt mondatta nékünk: „Példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek” másokkal és egymással.
Ne féljetek, a világban lévő ateizmus által Isten nem csúfoltatik meg. Azok, akik szájjal vallják az Istent, de a cselekedeteikkel nem, azok megcsúfoltatnak, és azoknak meg is kell csúfoltatniuk. De Isten, amit akar, azt elvégzi a benne hívők nélkül is, sőt a benne nem hívők által is, sőt az Őt tagadók által is. Jézus egyszer azt mondotta: „Ha ti hallgattok, a kövek fognak kiáltani”. Nos testvérek, a kövek már kiáltanak. Hallgassátok csak, hogy például ateista tudósok milyen hangosan kiáltanak a világ lelkiismeretéhez. Visszhangzik az egész földkerekség a kiáltásuktól, amikor ki-ki a maga hangszerelésében azt mondja: Vigyázzatok emberek, életveszélyben van a világ! Életveszélyben van az egész emberiség! Ne öljetek, hanem tárgyaljatok. Kilyukad a világ feneke, és elsüllyed az egész a semmiben. Sartre, ez a nagyon híres, ma élő francia ateista filozófus egyenesen így fogalmazta meg a maga jajkiáltását egyszer: Minden egyes embert úgy kell felelőssé tenni a háborúért, mintha ő maga adta volna ki a hadüzenetet. Nem veszitek észre testvérek, hogyha nem hívő politikusok, ateista tudósok és írók mondják is, de az Istennek a figyelmeztetését mondják?! Kiáltanak a kövek, ha ti hallgattok.
„Mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből” – ezt mondja az apostol. Értsük meg, hogy nem a dogmatikai elvek számítanak ma, hanem a konkrét cselekedetek. Ezek számítanak. És a legnagyszerűbb, a legáhítatosabb és a legöntudatosabb hit is, ha nincsenek neki jó cselekedetei, meghalt önmagában. Igazán hinni, élő módon hinni Jézusban, azt jelenti, hogy Jézus halálának és feltámadásának a csodálatos energiája beleárad az Őbenne hívő emberbe. Szétömlik a tagjaiban és a tudatában meg a tudatalatti világában, és cselekedetekre indítja. Krisztusi tettekben válik nyilvánvalóvá és igazolódik. A hit tulajdonképpen egy hozzátapadás Krisztushoz, belenövés Krisztusba, mint amikor az oltvány hozzátapad az ághoz, és azontúl annak az életereje élteti tovább. És hogy megfogta-e az oltvány, attól függ, hogy megeredt-e benne az élet, és hogy növekedik-e, és hogy hoz-e virágot és hoz-e gyümölcsöt? Testvérek, nagyon hamar kiderül mindnyájunknak a hitéről, hogy élő-e vagy halott. Mert elárulják a cselekedeteink. Mint ahogyan a hőmérő mutatja a hőmérsékletet. Nem a hőmérő csinálja a hőmérsékletet, nem a hőmérő igazgatja az időjárást: nem a cselekedeteink által szerzünk magunknak üdvösséget, a cselekedeteink csak jelzik azt, hogy benne van-e már az egész életünk a Krisztus halála és feltámadása energiájának a hatásában. Tehát, hogy hiszünk-e igazán Krisztusban.
Nos hát, hiszünk? Isten hív bennünket önvizsgálatra Jakab apostolnak a szavain keresztül: „Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből”. Ne áltassuk magunkat testvérek! Olvassuk le a „hőmérőt”!

Ámen.

Dátum: 1965. május 9.

Kedves testvéreim, hogyha valaki egyszer föltenné azt a kérdést, hogy melyik az a parancs a Bibliában, amit a legnehezebben tudunk megtartani, betölteni, akkor én azt válaszolnám, hogy az, amit az előbb a thesszalonikabeliekhez írott levélből így olvastam föl, hogy mindenben hálákat adjatok”. Nem minthogyha a Bibliának a többi parancsa valami nagyon egyszerű és nagyon könnyű dolog lenne, mert mindegyik nehéz. De a nehéz parancsolatok között is az egyik legnehezebb parancs éppen ez, hogy mindenben hálát adjatok. Mert ez a szó, hogy „mindenben”, ez valami nagyon súlyos szó. Valami nagyon radikális szó. És mi, mai emberek már nem szeretjük az ilyen abszolút kifejezéseket, az ilyen radikális szavakat, mert mi egy olyan korban élünk, amelyik már alaposan lejáratta a nagy szavaknak az értékét és az értelmét, és ezért mi ma már szeretjük egy kicsit úgy óvatosabban megfogalmazni a mondanivalónkat. És ezt is talán inkább így mondanánk, hogy sok mindenben. Hiszen sok minden van, amiért hálát lehet adni. Na, de mindenben hálát adni, ez egy kicsit sok! Ez egy kicsit nehéz, sőt, egyenesen lehetetlen. Mi az olyan bizonytalanabb szavakat szeretjük, hogy körülbelül, valószínűleg, talán, esetleg, de a Biblia nem fél a nagy szavaktól. Nagyon gyakran olvasunk a Bibliában ilyen szavakat, hogy minden vagy semmi, vagy mindig vagy soha. Például: minden lehetséges a hívőknek. Mindenre van erőm a Krisztusban. Semmi nem szakaszt el engem a Krisztus szerelmétől. Nos hát ugyanilyen radikális kifejezés ez is, hogy mindenben hálákat adjatok.
A legtöbb talán, amire mi a hálaadásnak a terén egyáltalán el tudunk jutni, még az, amikor azt mondjuk, hogy hát azért mindenféle helyzetben talál az ember valamit, amiért hálát adhat. Például, amikor azt mondjuk egy betegre, hogy nagyon súlyos az állapota, de hála Istennek, még él. Vagy amikor azt mondjuk egy gyászolónak, hogy apád már nincsen, de hála Istennek van még édesanyád. Tehát amikor meglátjuk, észrevesszük azt a jót, ami még maradt, és az is nagyon nagy dolog, hogyha ezért hálát tud adni valaki. De hadd mondjam rögtön hozzá, hogy ez a legalsó foka a keresztyén hálaadásnak. És nézzétek, itt nem is az van ebben az igében, hogy mindenért hálákat adjatok. Persze így is érvényes az ige és így is roppant nehéz, mert mindenért azt jelenti, hogy beleértve a bajt is, beleértve a szenvedést, a magányt – beleértve az örömöt is, persze, meg a jót is. Rengeteg élettapasztalat és rengeteg életbölcsesség kell ahhoz, amíg egy ember eljut odáig, hogy mindenért hálát tud adni. De itten nem is csak erről van szó. Ebben az igében arról van szó, hogy mindenben hálákat adjatok. És én úgy érzem, testvérek, ez az a csúcs, amire mi soha nem tudunk elérkezni. Mert néha, sőt talán sokszor megtelik a szívünk hálával, de mindig olyankor, amikor annak valami oka van. Mindig olyankor, amikor azt valami kiváltja, amikor úgy alakulnak a körülmények, az életünknek a folyása, hogy hálára késztet az, ami történt, amit kaptunk. Például azt mondjuk, hogy sikerült a műtét, lement a láz, hála Istennek! Vagy ahogyan a múltkor egy ragyogó arcú fiatal leány jött be hozzám sugárzó boldogsággal, és azt mondotta: Sándor bácsi, olyan boldog vagyok, nem győzök elég hálás lenni érte az Istennek! Tehát nálunk a hála mindig valaminek a végén jön. Pedig a hálának nem a végén kellene lennie, hanem mindig az elején. A hálára nem eljutni kellene, hanem a hálából kellene kiindulni. Először kell hálát adni és azután könyörögni, azután küzdeni, azután szenvedni, azután örülni, azután boldognak lenni. Tehát a szenvedést, a küzdelmet, a boldogságot, az örömöt – mindent a hálaadásban hordozni, hálával hordozni. Tehát a hála az nem olyan valami, mint egy csúcs, amire nagy nehezen, nagy üggyel-bajjal följut végre valaki, hanem a hála az az alap, amelyen állunk.
Ezek után talán egy kicsit közelebb jutunk az értelméhez annak az igének, amit felolvastam, hogy Jézus kezébe vette a kenyeret és hálákat adván megtörte, és odaadta a tanítványainak. Tehát figyeljétek meg: Jézus az úrvacsora előtt adott hálát. Nem úgy, ahogyan mi szoktuk. Mi az úrvacsora után szoktunk hálát adni. És hogy mi ezt tesszük, ez természetes, ez logikus, mert mi már valamiért adunk hálát, mi már az elvett jókért adunk hálát. De hogy Jézus miért adott hálát az úrvacsora előtt, testvérek, ez érthetetlen! Sőt, egyenesen megdöbbentő az, hogy pont most telik meg a szíve hálával. Pont most, ebben a pillanatban jut neki eszébe hálálkodni, egy hálaadó imádságot elmondani. Hát van neki most valami oka arra, hogy hálálkodjék? Hiszen minden, ami majd most következik, ami az úrvacsora befejezése után jön az Ő számára – az elfogatás, a kínos kihallgatások, azután a meggyalázás, a megcsúfolás, a keresztára feszítés, a szörnyű sok szenvedés, a kereszthalálnak minden borzalma és átka –, ez mind-mind olyan dolog, ami egyáltalán nem indokolja azt, hogy egy ember hálálkodjék. Az eseményeknek ilyen áradatában megszakad a szív. Kétségbeesik az ember, nem pedig hálálkodik. Ilyenkor elsüllyed a hála. És Jézus nagyon jól tudta azt, hogy mi az, ami most, rögtön az úrvacsora befejezése után következik, és „hálákat adván megtörte a kenyeret”...
Ugye testvérek, egyikünk sem tudja azt, hogy milyen halállal fog majd eltávozni ebből a földi életből. Szoktak emberek róla beszélgetni, hogy ki milyen halállal szeretne meghalni. Van, aki azt mondja, hogy ő legszívesebben hirtelen halállal szeretne meghalni. Esetleg egy olyan baleset következtében, ami rögtön végez vele, vagy egy szívszélhűdés következtében, mert akkor nem kell búcsúzkodni, akkor nincs halálfélelem, nincs küzdelem, akkor egyszerre vége van mindennek. Szoktuk is mondani, emberek, amikor valaki így hal meg, hogy szép halála volt. Van azután olyan ember – ez már ritkább –, aki azt mondja, hogy én inkább időt szeretnék nyerni. Időt szeretnék kapni arra, hogy jól felkészülhessek erre a nagy útra, és hogy el tudjak búcsúzni azoktól, akiket szerettem, és el tudjam még mondani nekik, amit még el kell mondanom. Én teljes, tiszta öntudattal szeretnék átmenni ebből a világból abba a másik világba. Nos, testvérek, egyikünk sem tudja, hogy milyen halállal fogunk meghalni. Jézus pontosan tudta. Nemcsak azt, hogy milyen halállal fog meghalni, hanem azt is hogy milyen út vezet addig a pillanatig, mikor meg fog majd halni. És ő egyáltalán nem akart egyik pillanatról a másikra meghalni. Sőt, amikor már ott függött a keresztfán, akkor is szándékosan elutasította magától a fölkínált kábító italt, mert ő teljes öntudattal akarta végigcsinálni az egészet. Jézusnak is volt halálos ágya, amelyiken búcsúzkodott és hagyakozott. Tudjátok, mi volt Jézusnak a halálos ágya? Nos, éppen az a pad, amelyiken az úrvacsora, az utolsó vacsora alkalmával ott ült a tanítványainak a körében. Ez volt az ő halálos ágya. És amikor azt a darab kenyeret megtörte és odaadta a tanítványainak, akkor attól a pillanattól fogva mintegy lemondott az életéről. Kiadta önmagát a kezéből. Attól a pillanattól fogva nem tartott többé igényt a saját testére: Nesztek, ez az én testem, egyétek, vegyétek! Tehát amikor megtörte azt a kenyeret, valósággal olyan volt, mintha ő maga feküdt volna bele teljes öntudattal és teljes egészséggel a saját halálos ágyába. És minthogyha már a saját iniciatívájára [kezdeményezésére] meg is halt volna, mielőtt az emberek megölik Őt. Amikor megtöri azt a kenyeret, ami ott van a kezében, akkor már ott látja önmagát függeni a keresztfán. És ahol az a kenyér megtörik, ott látja már a szegeket belefúródni a saját tenyerébe, és a lábába – és nem remeg a keze, amikor hálákat ad és megtöri azt a kenyeret. Pedig a mögött a kenyér mögött föltárul előtte az egész pokol, amelyik már várja őt. Hálákat adva indul a pokolnak a kitátott torka felé.
És ez a hálaadó imádság ott az úrvacsorai kenyér vétele előtt nem olyan hálaadó imádság, mint amikor mi szoktunk étkezés előtt imádkozni – mondván, hogy na, mégse fogjunk úgy az evéshez, mint a malacok, hanem előbb csendesedjünk el és mondjunk el egy asztali áldást –, hanem valami egészen más. Láttam egyszer egy asszonyt, aki kitárt karral rohant oda valakihez, aki akkor mentette ki fuldokló gyermekét a vízből, és csak ennyit tudok mondani: köszönöm, köszönöm, köszönöm! Az egész lénye egy nagy hálálkodás volt. Hát valahogy ilyenforma, de még ennél is sokkal hatalmasabb dolog az, amikor Jézus hálákat adván megtörte azt a kenyeret. Testvérek, mi olyan sokat szoktunk beszélni Jézusnak a keresztfán elhangzott szavairól és azoknak a mély értelméről; de hogy gondoljnuk csak bele: ennek a hálaadó imádságnak ott az úrvacsorai kenyér vétele előtt legalább olyan megrendítő mélysége van, mint a keresztfán elmondott bármelyik szavának. És ugyanez a hálaadó imádság ott rezdül tovább a szenvedésnek az egész útján, végig, s ennek a hálának a szelíd fénye ragyogja be az egész Via Dolorosát és az egész Golgotát.
Amikor befejeződik az utolsó vacsora, azt olvassuk, hogy tanítványaival együtt dicséretet énekelve mentek föl az Olajfák hegyére. Tehát az első szó, amit Jézus a gyötrelmek helyére lépve, a halál küszöbére lépve elmondott, az volt, hogy: Halleluja! És ez a dicséretmondás, ez az ótestamentumi dicséret, amit akkor énekeltek, ez volt az a tömjéntartó, amiben vitte magával az úrvacsorai kenyér vétele előtt elmondott hálaadó imádságának a jó illatát az Olajfák hegyére. Vajon amikor összekötözött kezekkel ott állt Kajafás előtt, maradt még valami a szívében ebből a hálából egyáltalán? Vagy akkorára már elfogyott a hála, és már keserűség és kétségbeesés töltötte el a szívét? Bizony maradt! Emlékezzetek csak reá, akkor mondotta: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek fiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel”. Tehát minthogyha ott, a törvényszéki teremben elkezdődött volna már az ő nagy, boldog hálájának, mennybemenetelének és dicsőséges visszajövetelének a diadalmenete. És vajon a Golgotára, az átoknak erre a rettenetes helyére, szintén elkísérte még ez a hála? Emlékezzetek, amikor azt mondotta: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”. Valami olyan ez, mint amikor, minthogyha a keresztfához szegzett kezével is még a Paradicsom után nyúlna. Amikor Júdás elhagyja az utolsó vacsora színhelyét és kilép a sötétségbe, hogy elárulja Jézust, akkor Jézus azt mondja: „Most dicsőíttetik meg az Embernek fia”. Nem azt mondja, hogy most árultatik el, nem azt mondja, hogy most adattatik el, nem azt mondja, hogy most veszíttetik el az Embernek fia, jaj! - „Most dicsőíttetik meg az Embernek fia”. Becsukódik az ajtó Júdás mögött, és Jézus nagyon jól tudja, hogy Őelőtte pedig a mennynek az ajtaja csukódik be ebben a pillanatban, és minden más ajtó bezárul előtte, és akkor mondja: „Most dicsőíttetik meg az Embernek fia”. A legrettenetesebb sötétséget is bevilágítja ennek a hálának a szelíd fénye. Testvérek, ez az, amit az apostol így mond, hogy „mindenben hálákat adjatok”. Hálákat adva megtörte önmagát.
És amikor Jézus így hálát ad, akkor ez a hála az egész mennyet betöltötte. Ha volt valaha pillanat Jézusnak az életében, amikor leborulhatott volna az asztalra, a fejét ráejtve a karjaira, kétségbeesve, zokogva, akkor most lett volna ez a pillanat. De nem, Ő most nem kétségbeesik, Ő most hálát ad. Képzeld el, hogyha te tudnád azt, hogy ma este 10 órakor rablók fognak rád támadni, összekötöznek, elvisznek, meggyaláznak, kifosztanak, megsebesítenek, és holnap délelőtt folyamán halálra kínoznak, tudnád te akkor ma este a vacsoránál azt mondani a gyerekeidnek, hogy na, gyerekek, gyertek, előbb adjunk hálát az Istennek?! Mert valami ilyen dolog történt itten. De hát miért volt ez a hála? Azért, mert Jézusnak az egész élete istentisztelet volt, és a halála is istentisztelet kellett hogy legyen. És az istentisztelethez hozzátartozik a hálaadás. „Hálával áldozzál az Úrnak!” – így szól az ótestamentumi parancs. A hála: feladat. A hálaadás: hivatás. Aki igazán hálát ad Istennek, az a szívét adja. Hálával lehet a legjobban dicsérni Istent, és Jézus nem akarta, hogy Isten megrövidüljön a néki kijáró tiszteletben, még akkor sem, hogyha Ő szenvedni, gyötrődni és meghalni indul. Ezért ad most hálát. Most, amikor még ép ésszel tudja hangosan elmondani, mert hamarosan úgyis belefojtják majd a szót. „Hálákat adva megtörte a kenyeret, és odaadta a tanítványainak”.
Testvérek, amikor ezeket a dolgokat végiggondoltam, akkor borzalmasan elszégyelltem magamat, és arra gondoltam, hogy nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mi az igazi hálaadás. Mi soha nem tudunk igazán hálásak lenni. És amikor a hálaadásnak valamilyen jelét meglátjuk egy-egy embernek az életében, akkor egészen elámulunk rajta, hogy ilyen is van. Például én magam is meghatódtam egyszer, amikor hallottam egy öreg néniről, aki hosszú évek óta mindig csak ugyanabban a karosszékben, ugyanaz előtt az ablak előtt tudott ülni, semmi egyebet nem tudott már csinálni, és egyszer, amikor egy hétig betegség miatt nem tudott ott ülni, és betegsége után megint visszaültették a székbe, azt mondotta: Olyan hálás vagyok az Istennek, hogy újra itt ülhetek ebben a székben! Vagy meghatódunk, amikor egy gyermeket így hallunk imádkozni: Istenem, köszönöm neked apukát meg anyukát, meg azt, hogy ég a tűz a kályhában. Én is rettentően meghatódtam egyszer, amikor hallottam egy nagyon kedves jó barátomról, akinek érszűkület miatt le kellett vágni mind a két lábát, és ő azt mondja szakadatlanul: végtelenül hálás vagyok a két kezemért! Vagy például hallottam egyszer egy férfiról, aki nagyon súlyos betegen, haldokolva feküdt az ágyán és a felesége jó meleg teát vitt oda neki, citrommal, cukorral, nagy szeretettel, és akkor ennek a férfinak kibuggyant a szeméből a könny, egészen meghatódott és azt mondta: Milyen jó nekem! Jézusnak ecetet kínáltak az utolsó órájában. Mi az ilyen példáin a hálának meghatódunk, pedig mi ez ahhoz a hálához képest, amit Jézusnál látunk? Mi soha nem tudtuk igazán, hogy mi az a hála valójában. És a mi egész hitéletünknek az egyik leggyöngébb pontja éppen a hálaadás. Pedig a hálaadásnak nem csak egy kis részének kellene lenni az életünknek, hanem ennek kellene az alapnak lenni. Az egész életünknek tulajdonképpen egy nagy, boldog hálaadásnak kellene lenni. És kedves testvér, amikor te egy napnak a végeztével nem jutsz el az igazi hálaadásig, akkor azon a napon nem is éltél igazán.
Amikor valaki hálát ad Istennek, akkor tulajdonképpen az történik, hogy megnyílik a szíve Isten előtt. Mint mikor a bezárt ablakú és dohos, elhasznált levegőjű szobába – életbe – beárad a tavasznak a friss levegője, Isten jelenlétének, Isten jóságának, Isten derűjének és békességének az éltető napsugara. Sokat beszélgetünk mostanában vitaminokról és azoknak a szükségességéről, és a vitaminhiánynak a káráról a szervezetben. Nos testvérek, a H vitamin – a hálaadás – az egyik legcsodálatosabb vitamin az ember életében. Én már nagyon megtapasztaltam azt, hogy sokszor csak a hálaadás hiányzik ahhoz, hogy az ember igazán boldog lehessen. Ha hálát tudna adni, akkor egyszerre boldogabb lenne ugyanabban a helyzetben. Ezért mondja az apostol, hogy „mindenben hálákat adjatok”.
Emberekkel való beszélgetésben hallottam már ilyet: Kérem, én sokszor nem tudok imádkozni. Nem tudok könyörögni. Tudjátok, most azt mondanám erre, hogy jó, nem baj. Próbáljon meg most hálát adni! Miért? Mindenért! Mindenért! S mindenben! Nézz Jézusra és vedd észre, hogy a hálaadás nélkül való könyörgés az pogányság, az nem igazi könyörgés. Na de hát meddig mehetek el a könyörgésben? Meddig kérhetek valamit, és mit kérhetek, mi mindent kérhetek az Istentől? Erre azt válaszolnám most: Mindent, mindent kérhetsz az Istentől, mindent, ha az a hálaadásnak a határain belül van – mert különben nem kérés az, hanem nyűgösködés és nyűglődés.
Értsük meg testvérek, hogy az igazi bajt az életünkben elsősorban nem a szenvedés, nem a szomorúság, nem a magány, nem a csalódás jelenti, hanem az igazi bajt a hálátlanság jelenti az életünkben. Mert a hálás szív a szenvedésben és a magányban és a csalódásban is békés, derűs, nyugodt, boldog. De hát mi nem tudunk hálásak lenni. Pláne nem tudunk olyan hálásak lenni, ahogyan itten az igében látjuk. A mi hálaáldozatunk soha nem teljes. Akármit csinálunk, soha nem teljes. Nos nézzétek, Jézus mindent, amit a szenvedéseknek az útján tett, helyettünk is tette. Ő nem csak szenvedett helyettünk, nemcsak meghalt helyettünk, hanem hálát is adott helyettünk! Azt a törvényt, hogy „hálával áldozzál az Istennek”, betöltötte helyettünk Jézus. Úgyhogy Jézus nemcsak a megváltást jelenti a mi számunkra, hanem Ő jelenti a hálaadást is a mi számunkra. És amikor Isten levelet küld neked, és abban a levélben az van, hogy megváltottalak, ugyanakkor benne van a viszontválasz is, a hála, amivel megköszönheted az Istennek ezt. Tehát, amikor mi, emberek, a mi hallatlanul szegényes és töredékes és elégtelen hálaadásunkkal az Isten elé járulunk, gondoljunk néha arra, hogy ez a mi hálaadásunk csak Jézus hálaáldozatában vált teljessé. Enélkül minden hálaadásunk üres és tartalmatlan. De amikor valaki a szíve teljességéből próbál hálát adni Istennek, akkor tegye ezt abban a tudatban, hogy most Jézus Lelke ad hálát bennem Istennek.
Ímé így szól az ige: „Minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegte és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik”. Testvérek, így a nagypéntek előtti időszakban gondoljunk nagyon sokat a halála előtt, a halálba menetele előtt hálákat adó Jézusra. És a szívünket mint egy üres edényt tartsuk oda eléje, hogy töltse meg az Ő örömével. Így tanítson meg minket is újra, igazán hálákat adni. Hálát adni az ő hálaadásáért.

Ámen.

Dátum: 1965. március 14.

Arról szeretnék most beszélni, mit jelent hinni, hogy Isten létezik. Nem azért akarok beszélni erről, mintha kételkednék abban, hogy hisztek-e az Isten létezésében, hanem azért, mert egyrészt saját tapasztalatomból is tudom, meg az emberekkel való beszélgetésből is mindig újra hallom, hogy vannak olyan kérdések az Isten létezésével kapcsolatban, amelyeket jó tisztázni, vannak olyan jelenségek az életben, amelyek megingatják a hitünket, bizonyos kételkedést lopnak a szívünkbe, amit ha megfogalmaznánk, talán így hangzanék: Isten létezik? Csakugyan létezik az Isten? – Nos nagyon jól tudom, hogy Isten nem szorul emberi védelemre, az Ő létezéséről Ö győzi meg a benne hívőt, de éppen ezért, hogy bátran merjünk hinni benne, ezért minden látszat ellenére próbáljuk meg elhárítani a fölösleges akadályokat, miket értelmünk emel a hitünk útjába!
Ott van pl. mindjárt a Biblia legalapvetőbb kijelentése Istenről, hogy ti. Ő a világmindenség Ura, az Ő uralkodói akaratának és tervének van alávetve minden esemény, történés, halál és élet. Igen, így tanultuk valamikor, így olvassuk a Bibliánkban, így halljuk ezt minden prédikációban. – De azután a mi emberi logikánk elkezd okoskodni: valóban Isten uralkodik a világ felett? Ez ugyan kevéssé látszik!... Láthatólag még egyéb hatalmak is vannak, amelyek befolyásolják az eseményeket, irányítják a történelmet. Igen, más egyéb hatalmak, mint pl. a puszta véletlen – óriási jelentőségű dolgok történnek látszólag teljesen véletlenül –; vagy egyszerűen a természeti erők: egy rettentő szélvihar, párosulva egy különlegesen erős dagállyal tíz évvel ezelőtt tengervíz alá merítette Hollandia egyötöd részét; vagy az ember maga: akkora világégést, történelmi tragédiát tud csinálni egyetlen őrült hadvezér; vagy valami gonosz hatalom, vagy maga a pénz – a közmondás szerint is: Geld regiert die Welt! [A pénz irányítja (uralja) a világot.] Nos hát: Isten uralkodik – vagy a pénz? Isten, vagy a politikusok? Isten, vagy a természeti erők? Isten, vagy a véletlen? Az egyik nem látszik – a másik ugyancsak látszik! Melyik hát az úr?
Erre a problémára többek között azt lehetne mondani, hogy egyáltalán nem logikátlan, nem érthetetlen az, ha föltételezzük, hogy az egy valóság abban is több dimenziójú lehet, hogy különböző tényezők működnek benne egyidejűleg. Ezt a meglehetősen nehéz mondatot hadd világosítsam meg egy bibliai példával: Ismeritek Jób történetét, hogyan jutott egyre mélyebbre a rászakadó szerencsétlenségek súlya alatt. Mi idézte elő a nyomorúságát? Lehetne mondani, hogy természeti erők pusztították el a házat, melyben bennégtek a gyermekei, az állatai, és betegséget okozó baktériumok támadták meg a testét. De ugyanakkor azt is lehetne mondani, hogy bizonyos emberek is okai voltak a bajának, mert a szabbeusok és kaldeusok törtek rá a szolgáira és azok koncolták fel őket. És ugyanakkor azt is lehetne mondani, hogy mindezekben a dolgokban a gonosz hatalomnak volt benne a keze, ahogyan utal is rá a Biblia, hogy ez akarta Jóbot mindenáron tönkretenni, ez ingerelte ellene a szabbeusokat, de ez küldte rá Jóbra a betegséget is. Ez még mindig nem minden, mert ugyanakkor azt is lehet mondani, hogy Isten tartotta a gyeplőt a kezében mindezeknél az eseményeknél, és a vihar, az ellenség, a gonosz hatalom – tehát mind a többi tényező – csak addig mehetett, ameddig ő megengedte. Hogy ez mind hogyan függhet össze egymással, mi módon szövődnek ezek a dolgok egymásba: ez a mi logikánk számára soha nem válik egészen világossá. És a hit titka éppen abban van, hogy amit a szélvihar okozott, vagy amit az ellenséges szomszédok garázdálkodása végzett, és amit a gonosz hatalom Jób megrontására kitervezett: azt Jób mind az Isten kezéből fogadta el!
De van még erre egy nagyszerűbb példa a Bibliában: Jézus példája. Jézus keresztjénél is látszólag a természet győzedelmeskedik: a testi kimerülés okozta Jézus halálát. Ám az is igaz, ha azt mondom, hogy az ember győz: a főpapok erőszakoskodására mondja ki a gyáva Pilátus a halálos ítéletet. És az is kétségtelen ugyanakkor, hogy maga a Gonosz diadalmaskodik: ő akarja mindenáron Jézus halálát és gyújtogatja a gonosz tüzet az emberekben. És mégis, az derül ki az egészből, hogy mindebben Isten győz, Isten uralkodik, mert éppen a kereszt által valósul meg az ő üdvözítő akarata, éppen a Jézus keresztje által történik meg a megváltás ténye, éppen a keresztben lepleződik le Isten elrejtett mindenhatósága. Igen, itt, a Jézus keresztjében lehet igazán megtanulni hinni Isten uralkodói hatalmában.
Ha tehát, akármilyen fatális véletlen, vagy természeti erő, vagy történelmi sorsfordulat is az oka esetleg annak a bajnak, ami rád zúdult, fogadd csak bátran, hittel az Isten kezéből, és amit az Isten kezéből fogad el valaki, mindig megtapasztalja, hogy abban valami áldás van a számára! Ilyen értelemben is igaz a felolvasott ige: „...mert aki Isten elé akar járulni, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”
Azt mondtuk Jób eseténél, hogy a vihar, az ellenség, a gonosz hatalom – tehát minden olyan tényező, ami a sorsunkat olyan sokszor meghatározza – mindig csak addig mehet, ameddig Isten megengedi. És éppen itt van a következő gyötrő kérdés: miért engedi? A rengeteg sok szenvedés, igazságtalanság láttán felsír a lélek: van Isten? Hiszen ha volna, nem engedhetné meg ezt meg azt, ami történt. Ha van Isten, miért engedi át ezt a világot, egy-egy embert annyi szörnyűségnek, a vér és könny olyan mérhetetlen tengerének? Igen, ez a kérdés: hogyan engedi meg az Isten? – de sok ember életében állta már el az útját az Isten létezésében való hitnek!
Nos tehát, itt is tisztázni kell valamit. A Bibliában Isten nem úgy jelentette ki magát, mint aki garantálja az erkölcsi világrendet, mint aki a jót mindig megjutalmazza, a gonoszt pedig megbünteti. Sőt, az evangélium éppen a meg nem érdemelt kegyelem evangéliuma, ami az érdem és jutalom elméletét radikálisan keresztezi. A bibliai kijelentés éppen megfordítva, nagy realizmussal elismeri, hogy nagyon sokféle nyomorúság, igazságtalanság van a földön, sőt, a Bibliának a középpontjában a legnagyobb szenvedés és igazságtalanság áll: a kereszt. Az, hogy az egyetlen igazán jó ember, az egyetlen, aki igazán nem érdemelte meg, a legégbekiáltóbb igazságtalansággal gonosztevőnek nyilváníttatik, mint ilyent kínos halálra ítélik, és a legszörnyűbb kegyetlenséggel kivégzik! Ezt hogyan engedhette meg Isten? Megengedte! És az történt, hogy éppen ebben a legnagyobb igazságtalanságban jelentette ki számunkra a maga minden értelmet felülhaladó igazságát, és ebben a legnagyobb rosszban az ő legnagyobb jóságát. Ez a legszomorúbb esemény vált forrásává a legörvendetesebb ténynek: a megváltás, a bűnbocsánat, a mentő isteni szeretet valóságának. Isten nem úgy válaszol a földi élet szenvedésére, mint egy varázsló, aki felemeli a varázspálcát, és mindent újra rendbe tesz, hanem úgy, hogy maga is belejön ebbe a mélységbe, megtölti azt a maga jelenlétével, úgy, hogy éppen ezzel a szenvedéssel állítja helyre a kapcsolatot önmagával, és ezáltal a legnagyobb nyomorúságunkat is megszünteti. Éppen ez a csodálatos, hogy néha az ember azt tudja a legőszintébb hálával megköszönni az Istennek, ami ellen előbb lázadozott, hogy „miért engedte meg ezt az Isten?” – mert éppen ez vitte az egész életét legközelebb az Istenhez.
És most még tovább: ha a világon lévő sok rossz láttán még mindig ott motoszkálna valakiben az a kérdés, hogy miért engedi az Isten? – hadd feleljek reá egy ellenkérdéssel: Hát te miért nem engeded, hogy Isten jósága, igazsága, szeretete rajtad keresztül győzze le a rosszat a világban? Hol kezdje el Isten az Ő uralmának az érvényesítését, ha nem rajtad és általad? Az a sok rossz a világban nem a mi Istenben való hitünknek a csődje, hanem éppen az Istenben való nem hívésünknek a csődje! – Hol van az Isten? – kérdezed, ha ez meg az történhetik a világon; nos: hol van nálad az Isten, kész vagy te arra, hogy megnyílj előtte, hogy támaszpontja légy az ő uralmának a földön?
Hogyan engedheti meg az Isten? – ezt a kérdést nem lehet ilyen patent megoldással elintézni, hogy lám, ezért vagy azért, hanem erre a kérdésre egyetlen igazi válasz van: a bűnbánat. Minden vád az Isten ellen abban a pillanatban megszűnik, amint elkezdem vádolni magamat, amint kezdem belátni, hogy én magam vagyok az, aki akadályozom Istent abban, hogy az ő igazságos és szerető uralmának egy támaszpontját, hídfőállását e világban kiépítse. Ezért mondtam, hogy amire mi azt szoktuk mondani: Hol marad az Isten? Hogyan engedheti meg ezt az Isten? – az éppen nem a mi hitünknek a csődje, hanem a hitetlenségünknek a csődje.
Tehát ezen fordul meg minden: merünk-e hinni az Isten létezésében?! Hinni a Biblia szerint olyan dolgoknak a bizonyosságát jelenti, amit az ember nem lát. De ezek a dolgok néha fontosabbak lehetnek, mint azok, amiket az ember lát. Jó példa erre a házasságkötés. Amikor egy fiatalember meg egy leány össze akarnak házasodni, különbség van aközött, amit egymáson látnak, meg amit egymásban látnak. Amit egymáson látnak: a külső megjelenés, annak alapján lesznek szerelmesek egymásba, és amit egymásban látnak – és ezt már nem a testi szemükkel látják –, az, ami megmarad akkor is, amikor az első talán elmúlik. Az is előfordul, hogy semmi tetszetőst nem lát valaki a másikon, mert nem olyan az alakja, a kinézése, ami tetszetős lenne – és mégis meglát benne valamit, ami viszont fölkelti a bizalmát iránta, hisz benne, rá meri bízni magát, át meri adni magát neki.
Valahogy ilyenformán van ez az ember és az Isten között is. Igen, az Istenből is, a láthatatlan Istenből látható valami... Isten megláttatta magát bizonyos mértékig az emberrel, mégpedig Jézus alakjában. Hiszen azt mondta Jézus: „Aki engem lát, látta az Atyát.” Amit rajta látunk, lehet, hogy nem olyan lenyűgöző, nem olyan isteni jelenség, nem olyan tetszetős, ahogyan Istent elképzeli az ember; pláne nem tetszetős és nem isteni a szenvedése és a halála. De nem is az a döntő jelentőségű, hogy mit látunk rajta, hanem az, hogy mit látunk benne? Meglátjuk-e a názáreti ácsmester fiában az Isten Fiát? Megérezzük-e Jézus személyében az Isten szeretetét, meglátjuk-e az ő halálában az Isten szívét? Ez a hit! Meglátni Jézusban – nem Jézuson, hanem Jézusban – az Istent, úgy, hogy már látatlanul is rá merem bízni magam, át merem adni az életemet neki. Mint ahogyan egy tiszta életű leány is csak akkor adja oda magát, és akkor mutatja meg, mit ér ő valójában, ha valaki hisz benne – úgy Isten is csak akkor mutatja meg, kicsoda ő valójában, ha valaki hisz benne. A benne való hitünk által adunk lehetőséget Istennek arra, hogy bebizonyítsa, hogy létezik, mégpedig valami egészen sajátos módon és hatalmasan létezik! Így mondja igénk is: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik”.
Aki meri vállalni azt, hogy Istennek a Jézusban megmutatott szeretete besugározza az életét, és aki ezt az isteni szeretetet a maga gyenge, kicsi szeretetével megpróbálja viszonozni, az, csak az tudja meg, kicsoda az Isten. Aki mer Istennel együtt járni, élni, Isten nevében áldozatot hozni valakiért, Istenre való tekintettel az ellenségének megbocsátani, aki mer az Ő félelmében és az Ő vigasztalásában élni, aki mer Isten erejével egy-egy bűnével szembeszállni: az, de csak az tapasztalja meg az Isten élő valóságát. Csak a vele való személyes életközösségben lehet rendületlenül hinni az Isten létezésében. De akkor azután „megjutalmazza azokat, akik őt keresik” – mondja igénk végül. Megjutalmazza önmagával, azzal, hogy a hívő embernek az egész életét megtöltik az Isten atyai szeretetének a csodái!
Hadd fejezzem be azzal, amit már sokszor elmondtam, de most újra el mondom: Hívő embertől még sohase hallottam, hogy de szeretnék hitetlen lenni! – de hitetlen embertől már sokszor hallottam, hogy de szeretnék én is hívő lenni, hinni Istenben! – Nos, valóban ez a legfőbb jó, valóban ez az egyetlen szilárd alap, amin élni lehet: hinni az Isten létezésében!
Ámen.

„Istenre bízom magamat,
Magamban nem bízhatom;
Ő formált, s tudja dolgomat,
Lelkem ezzel biztatom.
E világ szép formája
Az ő keze munkája.
Mit félek? – mondom merészen:
Istenem és Atyám lészen.”

(269. ének 1. vers)

Dátum: 1965. január 17.

Íme, így beszél az a példázatbeli harmadik szolga, amikor felelősségre vonja a gazdája... Súlyos szavak! Keserű szavak! És méghozzá mintha volna is benne valami igazság! Képzeljük el, hogy ez az ember ott ül egy eszpresszóban a barátai között, és elmondja nekik: „Nézzétek csak, micsoda igazságtalanság ez! A gazdám 100.000 forintot bízott rám. (Mert az az egy tálentom körülbelül ennyit ér ma.) Rám bízta, hogy őrizzem meg, míg visszatér. És majd meglátjátok, hogy majd ha elszámoltat, többet akar visszakapni, mint amennyit adott. Ott is aratni akar, ahol nem vetett, és ott is be akar gyűjteni, ahol nem is vetett.” És a barátai bólogatnak: valóban nem igazságos dolog! Nem igazságos dolog többet követelni, mint amennyit kapott. És a mi emberünk folytatja a panaszkodást: „Az én verítékemből akar profitálni! Ő elmegy, és a hasznot mégis ő akarja zsebre vágni! De én nem fogom agyonstrapálni magamat; pontosan visszaadom neki, ami az övé. Egy fillérrel se többet!” – Igazad van! – bólogatnak a többiek...
Valóban igaza van?! – Talán éppen akkor lép be ugyanabba az eszpresszóba az a másik ember is, akire szintén nagy összeget bízott a gazdája, 200.000 forintot. Éppen egy üzleti tárgyalásról jön. Tele van tervekkel, ambícióval. Lelkesíti a felelősségtudat, a gazdája bizalma. Örömmel újságolja, hogy máris majdnem megkétszereződött a rábízott összeg... Megkérdik tőle: „Hát te nem tartod igazságtalannak, hogy a munkád eredményét más arassa le?” – Nagyot néz, talán elmosolyodik, mikor mondja: „Erre nem is gondoltam. Nekem magamnak jelent örömet, hogy a belém vetett bizalomnak megfeleljek. Mit? Hogy igazságtalanság? Ugyan! Rá se érek ilyen gondolatokkal foglalkozni... Megyek is már tovább, nagyszerű üzlet van kilátásban!"
Micsoda ellentét a két ember! Ez a második céltudatos, energikus, boldog ember benyomását kelti. Az első pedig egy panaszkodó, elkeseredett valaki. Olyan a lelkülete, mint egy dohos levegőjű szoba. Ki kellene nyitni az ablakokat, friss levegőt kellene bebocsátani, hiszen ott meg lehet fulladni!
Nézzétek, ha ebből a fajta embertípusból nem volna olyan sok a Földön, nem is lenne érdemes foglalkozni vele. De sajnos gyakran előfordul. Talán máris magára ismert valaki benne. Tipikus példája ez a szolga annak az embernek, aki egy ma gyakori betegségben szenved: a kisebbrendűségi érzésben. De nem elég ezt csak megállapítani, hanem az ilyen szerencsétlen valakin segíteni is kell! Hogyan? Nézzük csak közelebbről, hogy fejlődött ki ez az érzés ebben az emberben! A példázatban egy szép napon a jómódú gazda három szolgáját hívatta maga elé. Elmondta nekik, hogy ő most útra kel, de a vagyonát kiosztja közöttük. „Ismerlek benneteket, tudom, mire vagytok képesek.” – mondta. Az egyik kapott 500.000-et, a másik 200.000-et, a harmadik pedig 100.000-et. Ez a harmadik szolga előbb talán még örült is. Lám, az én uram megbízik bennem, engem is érdemesnek tart arra, hogy segítsek neki. De aztán később elkezdett gondolkozni: miért csak 100.000-et kaptam én? Tényleg, hát miért? A többiek sokkal többet kaptak. Igen, a többiek, azok kezdhetnek valamit, nekik több van, mint nekem. Azoknak több eszük van, jobb állásuk, nagyobb energiájuk. Könnyű nekik érvényesülni! Többet kaptak, mint én! A többiek...
De sok ember áll így reggelenként a tükör előtt! Úgy, hogy nemcsak ön magát látja, hanem önmagát is mindig a többiekkel való összehasonlításban szemléli. „Ha nekem is olyan jó megjelenésem lenne, mint ennek vagy annak... Sajnos én nem vagyok olyan vonzó jelenség, mint ez vagy az... Ha én tudnék nyelveket, mint X vagy Y... De én csak egyszerű, szerény képességű, tehetségtelen senki vagyok! Mi hasznomat veszi a világ? Mit tudok én tenni Isten dicsőségére?! Lám, az sokkal kevesebb munkával többre viszi, mint én. Miért erőlködjem, hisz nekem úgyse sikerül! Miért nincs nekem is több tálentumom, testi vagy szellemi adottságom? Miért nem lehetek én is olyan, mint a többiek?! ...És így válik aztán az ember egyre magányosabbá.
Szörnyű dolog ez az állandó összehasonlítgatás másokkal! Az ember folyton önmaga körül forog. Vége-hossza nélkül monologizál önmagával, sajnálja magát, elégedetlen a sorsával, besavanyodik. Az ilyen ember lassan egy ördögi körforgásba bonyolódik bele: Alkalmatlan vagyok, azért vagyok tehetetlen! Tehetetlen vagyok, azért vagyok alkalmatlan! Nem tudok olyan lenni, mint mások, pedig úgy szeretnék! Igazságtalanság, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok! Az élet az oka, az Isten az oka! De én nem hagyom magam kinevetni! Visszavonulok önmagamba... Valahogy ilyenformán töprengett az a példázatbeli szolga, és vele együtt ma is sokan.
Kisebbrendűségi érzés. Borzalmas valami az! Tönkreteszi az embert. Belső lázadás ez az ellen a tény ellen, hogy az ember nem tud olyan lenni és úgy élni, mint talán sokan mások, akiket irigyel. Dehát hogyan lehet egy ilyen emberen segíteni?! Ki lehet törni ebből az ördögi körforgásból? Nos, mindenekelőtt ismerjünk el ebből az érzésből annyit, amennyi igaz benne. Mert kétségtelenül igaz, hogy nagy különbségek vannak az emberek között a talentumokat illetően. És a nagyobb talentumúnak sok tekintetben könnyebb a helyzete: tényleg nagyszerű az, amikor valaki gyorsan tanul, jó képességei vannak, játszva oldja meg az élete feladatait – és kétségtelenül nehezebb annak, aki érzi, tudja, hogy neki nincs olyan jó feje, nincs olyan szívós természete, mint annak a másiknak. Neki órák kellenek ahhoz, amit a másik tíz perc alatt megold. De figyeljünk csak jól a példázatra! Az a tény, hogy valaki kisebb teljesítményekre képes, mint egy másik, még nem teszi azt az embert kisebb rendűvé. Az egytalentumos ember semmivel se kisebb rendű, semmivel sem csökkentebb értékű ember, mint az öt-talentumos. Nézzétek, a végső elszámolásnál az öt-talentumos is ugyanúgy jár, mint a két-talentumos. Mind a kettőnek ugyanaz a jutalma: „Kevesen voltál hű, többre bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe!" Ez a három ember a maga különböző képességeivel a gazda szemében teljesen egyenlő értékű, a gazda csak azt kívánja tőlük, hogy mind a háromféle a maga képességének meg felelő módon munkálkodjék: az egyik többel, a másik kevesebbel, a harmadik még kevesebbel. Mindenki azzal, amije neki van! Ami neki adatott. Aki egyet kapott, attól nem is vár az ő ura annyit, mint akinek kettő, vagy öt talentum adatott. Ezért értelmetlen dolog a magam talentumát – akármilyen az – másokéval összehasonlítgatni. Egyszerűen tudomásul kell venni a talentumok különbözőségét. Éppen abban van az élet egyik legizgalmasabb szépsége, hogy olyan sok különféle képesség létezik! Az egyiknek jó feje van, a másiknak nagyszerű keze; az egyik szervezni tud, a másik alkotni; az egyik a társadalom nagy épületét van hivatva építeni, a másik egy épülő lakóház tégláit egymásra rakni. Az egyik talán egy egész vállalat kormánykerekénél tölti be a hivatását, a másik talán ugyanezen a vállalat egyik teherautójának a kormányánál – egyik se kisebb rendű, értékű a másiknál. És nincs senki, aki ne tudna valamit, aki semmit se kapott volna! Talentum nélküli emberről nem beszél Jézus a példázatban. Az egyik legnagyszerűbb példa Dávid esete Góliáttal. Amikor a kis Dávid jelentkezett a királynál, hogy majd ő megmérkőzik az óriással, Saul király megrémült. Mit akar ez a gyermek, hiszen fegyvere sincs, nem is ért hozzá! Sebaj! Majd megpróbálja Dávid azzal, amit tud. Tud jól szaladni, tud parittyával célba dobni – hát majd így próbálja meg! És sikerült. Nem az a kérdés, hogy mi van másnak, ami neked nincs, hanem: mid van neked, ami másnak nincs? És eszerint várja tőled Isten az eredményt. Egy régóta ágyban fekvő beteg asszony mondta egyszer, amikor meglátogattam: Nekem olyan valamim van, ami másnak nincs: sok sok időm van, és ezt arra használom föl, hogy sokat imádkozom másokért. Tenni semmit se tudok a gyülekezetért, meg az emberekért, de azért nem érzem magam haszon nélkül valónak, mert imádkozom. – Tehát nem az a lényeg, hogy nagy vagy kicsiny az a feladat, amiért felelős vagy, hanem az, hogy hogyan végzed. Az, hogy jól csináljad, megbízhatóan, hűségesen, úgy, hogy az emberek számíthassanak rád – és akkor azután rendszerint kiderül az is még, hogy sokkal többre vagy képes, mint gondoltad!
De ez még nem minden! Eddig még csak az történt, hogy abban a bizonyos dohos, fülledt levegőjű szobában jobban körülnéztünk, és megláttunk benne olyan dolgokat is, amiket előbb nem láttunk jól, de a dohos, fülledt levegő még mindig megmaradt. Ki kell nyitni az ablakot. Hadd jöjjön be a friss levegő! Hogyan? Nemcsak annak a hangoztatásával, hogy lám, mégis tudsz tenni te is valamit, neked is van valamilyen talentumod. Bár jó és szükséges ez a figyelmeztetés, de nem elég. Még valami más is kell! Figyeljük csak meg ezt az egytalentumos embert: Mi volt ennek a legnagyobb baja? Az, hogy nem látott célt az életében. Nem volt előtte olyan cél, ami felé haladt volna. Nem várt semmit, nem volt váradalma. És ma is mindenkitől, aki kisebbrendűségi érzésekkel küzd, azt kellene megkérdezni: merre van beirányozva az életed? Van valami célod? Mi felé haladsz? Mit vársz egyáltalán? Nyisd ki az ablakot, nézz ki önmagadból, és próbáld meglátni, mi történik – mert valami nagy dolog történik a világon! Isten országa van megvalósulóban – vagy a példázat szavai szerint: az Úr jön vissza, és megtartja a nagy elszámolást. És aki nem vette ki a maga részét az Isten országa eljövetelének az előkészítésében, az kimarad belőle. Minden próféta, minden apostol és azóta minden hívő férfi és nő ebben a nagy távlatban élt, gondolkodott és cselekedett, annak a nagy programnak a távlatában, amit Jézus meghirdetett, hogy „Elközelített az Isten országa!”. Az Isten uralmáról van szó, az Isten szeretet-uralmának az érvényesüléséről. És ebbe vonódunk be mindnyájan mint munkatársak, akárhol vagyunk, bármit csinálunk, bármekkora képességekkel vagyunk elbocsátva. És minden, minden egy hatalmas mozgásban van egy végső nagy elszámolás felé, afelé a pillanat felé, amit így mond a példázat: „Sok idő múltán pedig megjő ama szolgáknak ura…"
Tehát a világon minden az Úrért van, nem teéretted. És a te akármilyen csekély, vagy nagy jelentőségű munkád az Úrért van, nem önmagadért! Önmagadtól szabadulj meg! Egy apró vigasztaló szó, amivel tudtul adtad valakinek, hogy az Úr közel; egy kis mozdulat, amiben megérzett embertársad valamit Jézus szeretetéből; minden apró győzelem a napi bűnök felett, ami a Krisztusban való hited által történt: mind-mind azt jelenti, hogy beledolgoztál te is az Isten országának a megvalósulásába, te is benne vagy a magad egy, kettő vagy több talentumával abban a hatalmas isteni mozdulatban, amit Jézusnak ez a programja jelent: Elközelített hozzátok az Istennek országa! Az az aktív hit, amellyel belekapcsolódom az Isten országába, és amellyel magam is készülök a visszatérő Úr előtt való elszámolásra: ez a hit szabadít fel attól, hogy összeméregessem magamat meg a képességeimet másokkal. Ez tesz képessé arra, hogy el tudjam fogadni magamat úgy, ahogy vagyok és haszonnal élhessek azzal, amit kaptam.
Ássuk hát ki azt a talentumot, akármekkora is az, és induljunk el vele az élet nagy vásárába, azzal a biztos reménységgel, hogy majd egyszer minket is így fogad a visszatérő Úr: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, menj be a te Uradnak örömébe!”
Ámen.

Dátum: 1965. január 10.

Ma tartjuk gyülekezetünkben – amint tudjátok – az évenként szokásos „öregek-betegek vasárnapját”, amikor néhány szál virággal és egy levélbeli üzenettel külön is megemlékezünk azokról a testvéreinkről, akik testi gyengeségük vagy előrehaladott koruk miatt nem lehetnek itt közöttünk a gyülekezet nagy családi összejövetelén... Mindnyájunknak vannak ilyen családtagjaink vagy ismerőseink, vagy szomszédaink. Talán azt is éreztük már, hogy amikor egy-egy ilyen embert vigasztalni, bátorítani próbáltunk, zavarban voltunk, hogy mit is tudjunk mondani neki? Hiszen mi magunk is olyan értetlenül állunk az emberi szenvedéssel szemben. Már csak ezért is jó, ha most ezzel a problémával külön is foglalkozunk. De azután a magunk személyét illetően is szembekerülhetünk hasonló problémával. Hiszen az egészséges ember is lehet még beteg, és a fiatal is lehet még öreg – s a természet általános rendje szerint lesz is! És legjobb védekezés a betegség, meg öregség ellen az, ha az ember még időben fölkészül reá lelkileg! Mert a lelkiállapottól nagyon sok függ testileg is. Testileg is jobban bírja az élet terheit az, aki lelkileg egészséges. A lelkiállapotunkat rendszerint öntudatlanul is továbbadjuk a testünknek. És bámulatos, hogy mit ki nem bír a test, ha a lélek rendben van! Nos hát, éppen e lelki megrendülés ellen véd Istennek az az ígérete, amit Pál így fogalmazott meg: „Tudjuk pedig, hogy minden javukra van azoknak, akik Istent szeretik!” Szeretném most ennek az isteni ígéretnek minden egyes szavát külön aláhúzni és kihangsúlyozni.
Tehát: minden javukra van. Vagyis: Mindenben van valami jó! A rosszban is. A legrosszabb dologban is! Betegnek lenni általában nem jó dolog. Megöregedni se jó dolog! És nem is annyira a testi szenvedés a legrosszabb benne, hanem a lelki. Az az érzés, hogy az ember csökkent értékűvé kezd válni. Érzi, hogy fogy az ereje. Ki kell kapcsolódni a teremtő munkából. Tétlenül tengődni és várni, hogy mi lesz ennek a vége?! Egyre jobban rászorulni mások segítségére. Érezni, hogy hasznavehetetlenné vált az életünk. Kinek van még szüksége rád? Pedig még annyi mindenféle feladat várna elintézésre, annyi terv marad még megvalósítatlanul, annyi munka elvégezetlenül, és jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen. Hát még az ilyen elerőtlenedett állapotban is lehet valami jó?
Es a betegségen, meg a megöregedésen kívül is annyi minden rossz van ebben az életben! Kinek sikerült úgy az élete, ahogyan valamikor elképzelte? Ki nem sóhajtotta már álmatlan éjszakán vergődve a lelke mélyén ezt a kicsi szócskát: Miért? Uram, miért? Miért éppen én? Miért éppen nekem szántál ilyen sorsot? Miért kellett ennek így történnie? Miért? Miért? Annyi érthetetlen kérdőjel mered felénk olykor egy-egy nehéz emberi sors láttán, vagy akár a saját életünk mélységeiben! Annyiféle rossz van az életben, annyi mindenféle nyomorúság, aminek a tüzében emésztődik a lélek! Hát mi jó lehet ebben? Nos, Isten azt mondja: minden javunkra van! Minden! Nincs olyan rossz, nincs olyan testi-lelki nyomorúság, amiben ne lenne valami jó? Hogy lehetséges ez?
Úgy, hogy az Isten hatalmas! Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy ha az Isten olyan hatalmas, miért nem akadályozza meg a rosszat, miért engedi, hogy gyötrődjenek az emberek mindenféle szenvedésekben? Miért nem semmisíti meg mindazt, ami rossz, miért nem iktatja ki a világból teljességgel? Nem tehetetlen az Isten a világban levő rosszal szemben, bajokkal szemben? Nos: Istennek egészen másfajta a hatalma, mint ahogyan mi a hatalmat elképzeljük. Nem úgy intézi el a világban levő rossznak a problémáját, hogy megsemmisíti, eltörli, úgy, hogy többé semmiféle rossz ne létezzék az életben. Mi ezt tennénk, ha rajtunk állna. De ez nem jelentene igazi győzelmet a rossz felett. Isten nem kiiktatja a rosszat az emberek életéből, hanem beiktatja a rosszat a maga jó terveinek a megvalósításába, jó céljainak a szolgálatába. Úgy intézi a dolgokat, hogy a rossz javára váljék az embereknek. A rosszat használja föl a rossz elpusztítására. A rossz által formálja ki a jót. A rosszat használja fel a jóra, a jó még teljesebb kibontakoztatására. Istennek a hatalmát éppen abban látom a legcsudálatosabbnak, hogy a rosszat is eszközül használja fel valami jóra. Sebek által gyógyít, súlyos terhek által emel föl még magasabbra, szenvedés által tisztít, fájdalmak által elevenít meg, összetörettetés által tesz használhatóbbá, engedelmesebbé, leverettetés által ad győzelmet, erőtelenségben erőt! Csodálatos az, hogy mit tud tenni Isten egy összetört szívvel, ha összeszedheti a darabjait! És aki hagyja, hogy összetört életét Ő rakja össze újra, talán egy új, felséges minta szerint, az egy életen át ámul azon, hogy milyen hatalmas az Isten! Azért hagyja, hogy összetörjön az élet, hogy azután nagyszerűbbet alkothasson belőle! Tehát, amikor a kéréseink, kívánságaink ellenére cselek szik valamit, talán éppen akkor hallgatja meg igazán a legmélyebben imádságainkat! Sokan úgy érzik, hogy amikor jönnek a bajok az életünkbe, az az Isten büntetése rajtunk valamilyen bűnünk miatt. Hányszor hallottam én már szenvedő emberek ajkáról ezt a kérdést: vajon mit vétettem én, hogy ennyire büntet az Isten? Nos, ez a gondolat teljesen hibás! Nem így van! Persze van olyan is, hogy a bűn hozza rá az ember életére a bajokat. De a bűn és a szerencsétlenség nem mindig kapcsolatos egymással. Nagyon sokszor a szenvedés, a baj éppen az Isten kegyelmének a jele! Ott van legközelebb az Isten! A bajban. A szenvedésben. A zsoltáríró is így tapasztalta meg: „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket!” (Zsolt 34,19) Ezért lehet még megköszönni is, amikor Isten az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kértünk Tőle! Ezt jelenti az, hogy javára van, tényleg minden javára van azoknak, akik Istennel vannak.
Annyira igazán javára van, hogy még mások számára is jut belőle valami jó. Pl. 20 esztendeje beteg egyik testvérünk! 20 év óta! El tudjátok képzelni, mit jelent ez? Rengeteg gyötrelemmel jár a betegsége. Egyre rosszabbodik. Ma már egyáltalán nem tud még mozogni sem. Fekszik tehetetlenül. Operálni kellene, de már nem meri vállalni az orvostudomány a műtétet. Mi értelme van egy ilyen életnek még? Sok! Nagyon sok! Pl. az, hogy különleges orvosi eset lévén, filmfelvételeket készítettek betegségéről és szerte az országban tanulnak róla orvosnövendékek. Így válik a szenvedés hasznára sok más beteg gyógyításának! Meg úgy, hogy kezelőorvosa más betegekhez elmegy és ott panaszkodni hallja a szenvedő embert, erre a testvérünkre hivatkozik, elmondja, hogy még sokkal nagyobb szenvedést is milyen türelemmel, mennyi lelki erővel lehet elviselni, és így bátorítja a többi beteget... Nem értelmetlen már csak ebből a szempontból se ez a 20 éves gyötrődés!
Vagy egy másik testvérünk: mindenkijét elvesztette. Egészen egyedül maradt. Nagy lelki fájdalma közismert az emberek előtt. Igazán nem lenne csoda, ha teljesen összeomlana a rászakadt csapások súlya alatt. De nem omlott össze. Hordozza, mosolyogva hordozza a keresztjét. Sőt, másokat vigasztal vele. A puszta lénye: élő bizonyságtétel Isten hatalmáról, aki a rosszból valami jót hozott ki. Puszta lénye erőt ád másoknak a saját keresztjeik elhordozásához. Ámulva néznek rá az emberek: hogy lehet ekkora fájdalmat ilyen sugárzó derűvel hordozni?! Hát: lehet! Mert az Isten ilyen hatalmas! Mert minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik.
Ugyanaz a fájdalmas esemény két különböző személyben teljesen ellentétes hatást válthat ki. Az egyiket elkeseríti, lesújtja, a másikat megfinomítja, fölemeli. Attól függ az eredmény, hogy melyiknek milyen a belső magatartása, hozzáállása ahhoz a szenvedéshez. Pl. három kereszt állott egyszer egy júdeai dombon. Ugyanaz történt mind a három emberrel: keresztre feszítették őket. De három különböző hatást gyakorolt rájuk. Az egyik panaszkodott, szidta Jézust, hogy miért nem szabadította meg önmagát meg őt is. A másik ember a nagy tragédiában bűnbánatra jutott s ezáltal meglátta a mennyország megnyíló kapuját maga előtt. A harmadik ezzel a kereszttel megváltotta az emberiséget. Ugyanaz az esemény, de más-más eredménnyel.
Tehát nem is a legdöntőbb jelentőségű, hogy mi történik veled, velünk, hanem az, hogy mit teszünk vele, miután megtörtént. Hogyan fogadjuk, és mire használjuk fel! Az a csodálatos éppen, hogy hívő embernek nem menekülnie kell a szenvedések elől, nem is csak elviselni valahogy, hanem felhasználni! Felhasználni arra, hogy teljesebb életre jussunk általa! Emberebb emberré, hívőbb hívővé, megértőbb lélekké, hasznosabb, engedelmesebb szolgává formálódjunk általa! És akkor máris van valami értelme mindennek. Igen: minden a javára válik azoknak, akik Istent szeretik!
Sőt Pál így mondja: Tudjuk pedig! Tudjuk! Nem látjuk, nem érezzük, nem tapasztaljuk, hanem tudjuk! Sőt, ha minden látszat az ellenkezőjét mutatná is, akkor is tudjuk! De hát honnan tudhatjuk ezt ilyen feltétlen bizonyossággal? Mert olyan Istenünk van, aki ezt a nagy igazságot, hogy minden rosszban van valami jó is, már egyszer egy megrendítő példával igazolta be előttünk. Ez a példa: Jézus keresztje. Lehet-e nagyobb rosszat elképzelni, mint Jézus kivégzését? Van-e rettentőbb fájdalom, mint a golgotai gyötrődés? Volt-e valaha égbekiáltóbb igazságtalanság, mint Jézus halála? Nem! És Isten ebből a legnagyobb rosszból hozta ki a legnagyobb jót: a megváltást! A bűnbocsánatot! Az örök élet kapujának az előttünk való megnyílását! Ilyen hatalmas az Isten! Ilyen jó az Isten! Ilyen egészen elképzelhetetlenül hatalmas és jó! Ezért tudhatjuk feltétlen bizonyossággal, hogy nekünk is minden rossz javunkra válhatik valamiképpen! Lehet, hogy nem értjük, ami történt és hogy miért történt úgy, ahogyan történt. De ezt már nagyon sokszor mondtam: ami érthetetlen, az nem mindig értelmetlen. Még egyszer hadd mondjam: ami érthetetlen, az nem mindig értelmetlen! Sőt! Nagyon is megvan az értelme mindennek. Egy magasabb síkon. Számunkra érthetetlen módon. De onnan felülről, az örökkévalóság szemszögéből nézve: nagyon is megvan az értelme! Tehát: tudjuk! Igen: tudjuk, hogy minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik!
De ez az utolsó mondattöredék is fontos ám: akik az Istent szeretik. Halljátok? Az Istent! Nemcsak Istennek valamilyen ajándékait, áldásait, hanem őt magát. Az ajándékai nélkül is szeretik. Az olyan ajándékai nélkül, mint az egészség vagy a fiatalság ereje, szépsége vagy az élet boldogsága... Mert ez mind az ő ajándéka. De akik nemcsak az Isten ajándékait, hanem magát Istent szeretik! Azt az Istent, akinek a szeretete, jósága, kegyelme akkor is megmarad, ha minden egyéb ajándéka már elveszett. És néha egyenesen szükséges is, hogy elvegyen tőlünk Isten valamit vagy valakit, amit vagy akit ajándékba adott, hogy megnyíljék a szemünk magának az Ajándékozónak a meglátására, és hogy Istent magáért Istenért szerethessük, ne valamiféle ajándékáért! Hiszen előbb vagy utóbb úgyis eljön mindnyájunk életébe az a pillanat, amikor minden egyéb elvétetik tőlünk: pénz, család, erő, egészség, barátok, gyermekek, élettárs, minden... És akkor igazán csak Isten marad, Isten az Ő megváltó szeretetével! És Istenben: minden! Minden! Az egész örök élet! Tehát: akik az Istent szeretik! Akik Istent Istenért szeretik. Hadd mondjam így, mert így érthetőbb: akik Istent Jézusért szeretik! Erre érlel mindnyájunkat az Isten!
Ilyen hatalmas, ilyen jó az Isten! Hát lehet ezt az Istent nem szeretni? Ugye, te is szereted?! Szeresd még jobban! Szeresd teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! És azután légy nyugodt: minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik! Igaza van a zsoltárírónak. Mondjuk el mi is vele együtt: „Én lelkem, mire csüggedsz el...”

En lelkem, mire csüggedsz el:
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én Istenem.

(42. zsoltár 6. vers)

Dátum: 1964. június 7. Öregek-betegek vasárnapja

Hadd hívjam fel figyelmeteket mindenekelőtt egy olyan valamire, amit általában nem szoktunk számon tartani, pedig hasznos lehet a reá való emlékezés. Arra tehát, hogy az ősi keresztyén naptár szerint ez a mai vasárnap, vagyis a pünkösd előtti második vasárnap ún. Cantate vasárnapja. „Cantate!” – latin szó, azt jelenti: Énekeljetek! Tehát egyike azoknak a szavaknak, amelyek a Zsoltárok könyvében különösen nagyon sokszor előfordulnak. „Énekeljetek az Úrnak új énekeket…” – így kezdődik az a zsoltár is, amit az előbb felolvastam. Cantate vasárnapján sok-sok évszázados szokás szerint nagyon sok keresztyén gyülekezet figyelme fordul az egész világon az ének felé, az Istenben hívő ember és gyülekezet Istent tisztelő éneklése felé. Olyan kérdés ez, ami a számunkra is aktuális, hiszen mi is – ha máskor nem is – minden istentiszteletünkön gyakoroljuk magunkat benne. Éneklünk. Érdemes tehát ezen a mai Cantate vasárnapon nekünk is külön az istentiszteleti ének kérdésével foglalkoznunk. Jó lenne most igazán tudatosítani magunkban, hogy miért is énekelünk, és azt, hogy miért énekeljünk.
Egyszerű vallástörténeti tény az, hogy az éneklés az ember Istent tisztelő magatartásának egyik fő formája, mégpedig ősi és örök formája. Különösen így van ez az Ó- és Újtestamentum világában. Szinte össze se lehetne számolni azokat az igehelyeket, ahol mindig arra buzdítja Isten Lelke a hívő embert, hogy énekeljen, énekszóval, zenével, minden elképzelhető zeneszerszámmal dicsérje az Urat. Tudjátok-e, atyámfiai, hogy az ótestamentumi hívők ugyanazokat a zsoltárokat énekelték, mint mi mostan? És az újtestamentumi gyülekezetek is rengeteget énekeltek. Tudomásunk van pl. arról, hogy Jézus és tanítványai az utolsó vacsora után, amikor az esti utcákon át mentek ki az Olajfák hegyére, dicséreteket énekeltek. Jézusnak a virágvasárnapi bevonulása alkalmával nagy ujjongó zsoltárénekléssel telt meg az egész Jeruzsálem. Pál apostol és Szilás a filippi börtön éjszakai csendjében zsoltárokat énekelt. Az apostoli levelekben éppen a gyülekezet istentiszteletével kapcsolatban többször is szó van zsoltárokról, dicséretekről, lelki énekekről, az Úrnak való hálás zengedezésről. Nem csoda tehát, ha a keresztyén istentiszteleten is kezdettől fogva mindmáig az ének jelentős helyet kapott, így hadd mondjam: istentiszteletünknek egyik lényeges alkotórészévé vált. Mégpedig olyan alkotórészévé, amelyben a gyülekezet tagjai aktívan vesznek részt. Úgyis fenyegeti istentiszteleteinket ma már az a veszély, hogy a benne való részvétel csupán passzív hallgatásban merül ki, hogy a gyülekezet tagjai csak mint nézők és hallgatók vesznek részt rajta, nem csinálnak egyebet, mint ülnek és hallgatnak, azután felállnak és kimennek, mindent elvégez helyettük az istentiszteletet vezető személy, a lelkész. Nos tehát, éppen az ének az az alkotórésze az istentiszteletnek, amikor ti is a passzivitásból aktivitásba lendültök, mert az ének azt jelenti, hogy minden lélek maga is imádkozik. Persze, hogy sok embernek ez a hangos imádkozása ne legyen összevissza mormogás, ezért a vers, meg a dallam, meg az ütem a külön-külön elmondott imádságokat összefoglalja egybe, úgy, hogy az egész gyülekezet egy szívvel és egy lélekkel dicsérhesse az Istent!
Atyámfiai, ezeket a nagyon egyszerű dolgokat szeretném kihangsúlyozni most nagyon komolyan, mert nem is olyan magától értetődőek ezek, mint amilyeneknek látszanak. Vagyis azért, hogy vegyük már egyszer igazán komolyan, hogy az éneklés itt a templomban az egész istentiszteletnek szerves része. Ne engedjük hát, hogy üres formasággá váljék, ne tartsuk az éneket csak olyan szükségképpeni, hézagpótló elemnek, ami csak arra való, hogy valamivel megkezdődjék és bevégződjék az istentisztelet. Mert bizony, sokan csak így tekintik az éneket, nem tartják pl. fontosnak az éneklésben való részvételt, nem énekelnek, legfeljebb csak akkor, ha valami nagyon kedves énekük van éppen soron. Nem tekintik mulasztásnak, ha elkésve érnek az istentiszteletre, akkor, amikor a gyülekezet éneke már befejeződött, csak arra ügyelnek, hogy a prédikációból ne mulasszanak semmit; ének alatt beszélgetnek, nézelődnek, köszöngetnek egymásnak. Tehát nem figyelnek oda rá, mintha az egész csak arra való lenne, hogy a sok ember lassú elcsendesedésének a zaját az ének és orgona hangjaival fedezze. Nos tehát, ezt jegyezzük meg elsősorban: az ének nem körítése az istentiszteletnek, hanem része, egyik eleme, éppen úgy, mint az imádság és az igehirdetés. Sőt, el tudnék képzelni olyan istentiszteletet is – legalább időnként –, amelynek egyetlen eleme csak a gyülekezet éneke volna, abból állna az egész, hogy egyik zsoltárt, dicséretet a másik után énekelnék a hívek, valahogy olyan formán, ahogyan Pál apostol írja itt a felolvasott igében: „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki 'énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.”
Zene, ének általában fölöttébb alkalmas mód az Isten tiszteletének a kifejezésére. Istennek a dicsősége nemcsak a benne hívő ember hitében, hanem az egész világmindenségben is tükröződik és visszhangzik szakadatlanul. Ez a roppant nagy világmindenség, amelyiknek egy paránya mi vagyunk, nem néma hallgatásra ítélt teremtés, hanem olyan, amelyik boldogan él és hangot ad. Nemcsak jelképesen, költői képként igaz, hanem a valóságot fejezi ki a 19. zsoltár, amikor ezt mondja: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést.” Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható: „Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinál benne sátort.” A zsoltáríró a teremtett mindenségnek ebből a beszédéből Istent dicsérő hangáradatot hall kicsendülni. És vajon nem voltál-e már te is úgy, hogy pl. a Balaton hullámainak a csobogásából, vagy egy nyárfa rejtelmes esti susogásából, vagy a mostani tavaszi virágbomlás megrendítő pompájából mintha kihallaná a lelked a teremtettségnek azt a legbensőbb harmóniáját, amiben Isten örök dicsősége visszhangzik? Egy régi görög gondolkodó mondta egyszer: a mindenségben minden csillag egy hang és ezek a hangok kibeszélhetetlenül szép dallamba és összhangba olvadnak össze, égi zenébe, amit csak a megtisztult lelkek élvezhetnek. A teremtett mindenségnek ezt a felséges munkáját hallották meg olykor a legnagyobb művészek és fejeztek ki belőle egy-egy dallamot a mindennapi emberek számára is halhatatlan műveikben.
És a teremtett mindenség látható világán túl van még egy láthatatlan világ is, a magasabb rendű szellemi lények és megdicsőült lelkek boldog, örök birodalma, az Isten mennyei világa. Ott is szól az ének! A Biblia valahányszor erről a számunkra elképzelhetetlen mennyei világról beszél, mindig énekszóval, hárfákkal, trombitákkal érzékelteti az ottani szépséget és örömet. A menny kimondhatatlan dicsőségének az elképzeléséhez a Szentírás szerint mindig hozzátartozik az égi seregek Istent dicsérő örök himnusza, felséges zenéje. Persze így se tudjuk el sem képzelni, hogy a menny nem egy halálos csendességben élő örökkévalóságot jelent. Érdekes, hogy a Biblia a pokolról, a kárhozatról beszélve soha nem említ olyat, hogy ott énekelnének, ott sohase hangzik az ének és a zene hangja, csak sírás és fogcsikorgatás – de a menny tele van énekszóval!
És most képzeljétek el, hogy a földi és mennyei világnak ebbe a hatalmas, Istent dicsérő hangáradatába olvad bele a mi zsoltárénekünk hangja, a gyülekezet éneke. Ezért olyan hathatós lelki eszköz az ének. Segítség mindenféle helyzetben! Amikor az ember szívből énekel, az olyan valami, mintha a menny levegőjével szívná tele magát. Szinte valami titokzatos erő árad szét az emberben az igazi éneklés közben. Próbálj meg egy örvendező zsoltárt énekelni hangosan, mikor meglep a szomorúság! Majd meglátod, milyen csodálatos gyógyszer ez! Egy-egy alkalmas dicséretünk eléneklésével az ember vigasztalást talál a keserűségében, hálakifejezést az örömben, erőt és bizalmat a szenvedésben, segítséget a kísértésben, kegyelmet és bűnbocsánatot a bűnbánatban. Egy szívből fakadó ének szinte csodát művel. Ha nem is láttunk még ilyet, de tudjuk, hogy vannak kígyóbűvölők, akik zeneszóval úgy megbabonázzák az egyébként halálosan veszélyes kígyót, hogy az elfelejt ártani, ringatja magát szép ártalmatlanul a zene hangjaira. A Bibliában a kígyó a gonosz szimbóluma. Ilyen, átvitt értelemben is igaz: a gonosz ártalmatlanná válik az Istent dícsérő énekre. Menekül előle! Ahol igazán énekelnek, ott a Sátán nem érzi jól magát. Amikor egy családban este zsoltárt énekelnek, megtelik a szoba angyalokkal! Próbáld csak meg úgy igazán a szívedet beleönteni egy-egy szép énekbe, majd meglátod, hogy megcsendesedik a fájdalom, elszáll a félelem és aggodalom, a bűnbocsánat kegyelmében oldódik fel a bűnbánat, túlcsordul az öröm és a hála. Igaza van Kálvinnak, amikor azt mondja, hogy az éneklés gyógyító erő a kísértésben és bajokban, megelőző orvosság a bűn és a hitetlenség ellen, a megszentelődésnek segítő eszköze. Ne maradjon hát ki belőle senki azért, mert úgy érzi, hogy nem tud énekelni, nincs jó hangja vagy hallása hozzá, Istennek e tekintetben más az ízlése, mint nekünk. Ha valaki úgy akar énekelni, hogy mások gyönyörköd jenek benne, nagyon valószínű, hogy ez Istennek nem fog tetszeni. Igen! Sokkal jobban fel lehetne és fel kellene használnunk az éneklésben adott drága lehetőségeket. Cantate! Énekeljetek az Úrnak új énekeket! „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.”
Alapigénkben kétszer is előfordul a dicséret szó, az Istennek való dicséretmondás. Mi ez? Mit jelent dicsérni az Istent? Jó lenne ezt is tudatosítani magunkban egyszer. Nos, hát az Isten dicsérete is éppen az éneklésben történik. „Dicsér Téged teljes szívem, én Istenem hirdetem neved” – énekli a gyülekezet, és ezzel mintegy belekapcsolódik az egész mindenség Istent dicsérő harmóniájába. A dicséretmondás olyan forma, mint a hálaadás, de több annál. Alapjelentése mind a kettőnek ugyanaz, ti. hogy a kapott adományról az adományozóra, Istenre emeli az ember a tekintetét. A hálaadásban megköszönjük amit kaptunk Istentől, a dicséretmondásban pedig lelkünk az isteni cselekvés nagyságát és mélységét csodálja. Gyönyörködik az Istenben! Hálát adhatok a mindennapi kenyérért, ami asztalomra kerül, de dicséretet mondok Annak, Aki a búzaszemből és a homokból a kenyeret teremti. Hálát adok a napsugárért, ami a szobámba ömlik, de dicsérem a világmindenség rendjének létrehozóját. Hálás vagyok a kapott bűnbocsánatért, de dicsérem Istent, aki a megváltás roppant tervét végiggondolta és Jézus engesztelő áldozatában végrehajtotta. Már a hálaadás is szabaddá és boldoggá tesz, de igazán a dicséretmondásban érződik meg ennek az ereje. A dicséretmondás közben szinte közvetlenül Isten előtt állok, és ez a fontos, erre van nekünk szükségünk: együtt lenni Istennel, megélni az ő jelenlétét. Nem egy-egy szép gondolat segít rajtunk, nem egy ügyes fejtegetés vigasztal meg, bátorít és ad erőt, hanem Isten, a Vele való együttlét csodája, az Ő jelenlétének a borzongató átélése. És ez történik a dicséretmondásban.
És végül még valamit: Igénk az éneklésnek még egy másik fontos szerepére is fölhívja a figyelmet, amikor ezt mondja: „Beszélgetvén egymás között” – vagyis amikor énekelünk, egymásnak is szolgálunk vele. Az ének nemcsak az imádságnak, hanem az igehirdetésnek is lehet egészen sajátságos közösségi formája, magának a gyülekezetnek a szolgálata egymás tanítására, intésére, hogy egymás hite által épüljenek a tagok mind. Amikor egy gyülekezet énekel, pl. énekli, hogy „az Úr énnekem őriző pásztorom”, akkor ezzel igét hirdet. Énekeinkben maga az Isten beszéde, az ige zeng, és így egymást is tanítjuk, intjük és építjük általa. Éneklésünket Isten Szentlelke éppen úgy felhasználhatja a Krisztusról szóló üzenet hirdetésére, mint a prédikációt. Ismerek valakit, aki számára akkor lett nyilvánvalóvá a megváltás csodája és elfogadásának a módja, amikor a gyülekezettel együtt azt énekelte: „Amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat, fogadj el, Jézusom!” – Bizonyára sok ilyen élményünk van, hogy az igehirdetés nem sokat mond egy istentiszteleten, de egy-egy ének pótol minden hiányt! Soha nem felejtem el azt az érzést, ami édesapám temetésénél járta át a lelkemet a kecskeméti temetőben, amikor leeresztették a koporsót a sírba és közben hangzott az ének: „Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére, mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából”. Az akkor elhangzott igehirdetésnek már a textusára sem emlékszem, de arra a megerősítő hatásra, arra a könnyek ellenére is boldog, diadalmas érzésre, amit ez az ének jelentett, arra nagyon jól emlékszem, az még ma is megmelegíti a szívemet! Igen: éneklésünk az istentisztelet többi alkotórészével együtt az egész gyülekezet építésére is szolgálhat.
Cantate! Énekeljetek! Milyen jó, hogy énekelhetünk! Hogy beszélgethetünk egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívünkben az Úrnak!
Énekeljünk hát most rögtön:

„Dicsér Téged teljes szívem
Én Istenem, hirdetem neved.
Dicsérlek istenek felett
Én tégedet, mert azt érdemled.
És a Te szent egyházadban
Imádkozván neved tisztelem,
Áldásodra én kész vagyok,
Hálát adok néked Istenem"

(138. ének 1. vers)

Dátum: 1963. május 12.

Kedves Testvéreim! Harmadszor beszélek most már erről az igéről, és ezen a vasárnapon szeretném be is fejezni. De mielőtt hozzákezdenék a befejező rész magyarázatához, hadd foglaljam össze – mint az előző két alkalommal is – röviden az egész történetet azok számára, akik nem voltak itt az előző két igehirdetés alkalmával.
Az történt ugyanis, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során Józsuénak a vezetése alatt elfoglalta a hatalmasan megerősített erődítményt, a nagy várost, Jerikót. Az ott talált nagy zsákmányt, aranyat, ezüstöt, drágaságot mind Istennek kellett szentelni. Senki semmit nem tarthatott meg magának, hogy legyen majd miből felépíteni később a jeruzsálemi templomot. Az egyik harcos azonban, egy Ákán nevű ember, titokban elvett valamit az Úrnak szentelt zsákmányból, tehát szó szerint meglopta az Istent. Ezzel azután rettentő nagy bajt zúdított az egész népre. Az történt ugyanis, hogy a következő harcnál, Aj városnak az ostrománál nem tudtak megállni az izraeli katonák az ellenséges csapatok előtt, vereséget szenvedtek, sok halottat hagytak hátra, csúfosan elmenekültek, nagy volt a gyász, a szégyen, a kudarc, a leveretés. De azután kiderült ennek az oka, hogy tudniillik meglopták az Istent. Sorsvetés útján az is kiderült, hogy ki volt a tettes: Ákán. S rettenetesen meg kellett lakolnia bűnéért, mert nemcsak magát, hanem minden hozzátartozóját vele együtt megkövezték, minden ingóságát megégették, és egy nagy kőhalmazt raktak reá. És így szűnt meg az Úr haragjának gerjedezése Izráel ellen.
Ennek a nagyon sötét hangulatú történetnek a magyarázata során a múlt vasárnap eljutottunk odáig, hogy Ákán végre megtört, vallani kezdett, megvallotta, hogy ő lopta meg az Istent, kiöntötte az egész lelkét ott, Józsué és az egész nép előtt. Azt mondottam – és ezzel fejeztük be múlt vasárnap a prédikációt –, hogy amikor valaki eljut idáig, hogy most már az ő kedves bűnét nem takargatja magában, hanem leleplezi és odatárja Isten elé, kiönti a lelkéből Isten előtt, akkor az az ember – ha akármilyen súlyos beteg is volt lelkileg –, abban a pillanatban már a gyógyulásnak az útjára lépett. Bibliaolvasó embereknek rögtön visszacseng a fülükben ezzel kapcsolatosan egy másik ige, Jakab apostol leveléből, amelyik szintén ezt mondja: „Valljátok meg bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Tehát aki meg akar gyógyulni, Testvérek – emlékeztek reá, a múlt vasárnap arról beszéltünk –, rá kell szánnia magát a műtétre. Aki meg akar gyógyulni, aki igazán új életet akar kezdeni, annak mindig itt kell kezdeni. Ott, hogy vallja meg a bűnét! Ott, amit felolvastam az igéből, hogy Ákán azt mondta: én vétkeztem az Úr ellen, és ezt s ezt cselekedtem.
Aki meg akar gyógyulni, az ezt nem kerülheti el, Testvérek. A magam tapasztalatából és lelkipásztori tapasztalatomból is nagyon jól tudom, itt kezdődik a gyógyulás. De hát vajon mi nem azért jövünk ide, mert gyógyulni akarunk? Mi nem azért hallgatjuk vasárnapról-vasárnapra, és az elmúlt hét folyamán pláne napról-napra az ige hirdetését, és nem ezért szól ebben a gyülekezetben immár kerek 25 esztendeje az Istennek az üzenete, hogy gyógyuljon általa az életünk? És Testvérek, vajon gyógyul? Tudjátok, mit tartanék én a legrettenetesebbnek? Azt, hogy amikor Istennek az igéje egy-egy forró hangulatú evangelizáción vagy istentiszteleten, vagy akár egy egyszerű beszélgetésben felszínre hoz az életünkből hitványságokat, nyomorúságokat, bűnöket – akkor nem történik semmi! Akkor marad minden a régiben. És mi folytatjuk tovább az életet abban az erőtelen, abban a felemás, abban a megfáradt luxus keresztyénségben, amelyben addig voltunk, és az egész üzenet csak egy szellővé válik számunkra, ami elszáll. Az egész csak egy langyos lelki fürdő volt, ami elmúlt, és mi nem gyógyultunk semmit. Ez volna a legrettenetesebb. Az lenne a legrettenetesebb, kedves testvérek, hogyha Isten reánk pazarolt áldásaiból – márpedig éppen erre emlékeztünk az elmúlt hét folyamán, hogy 25 esztendőn keresztül mennyi áldást pazarolt reánk –, hogyha mindebből nem lenne gyógyulás, nem lenne megújulás, nem lenne ébredés! Nem lenne a Krisztus megváltó erőinek a kiteljesedése az életünkben, hanem maradna minden a régiben. Ez volna a legrettenetesebb! Nos, Testvérek, a gyógyulás mindig bűnvallással kezdődik. És ha valaki igazán gyógyulni akar, és igazán új életet akar kezdeni, az vegye halálosan komolyan ezt a bűnvallást!
„Adj dicsőséget az Istennek, valld be, hogy mit tettél, el ne titkolj semmit” – mondja Józsué Ákánnak. Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz művelet megvallani a bűnt. Egészen más, lényegileg más ez, mint elmondani a problémáinkat. Egészen más dolog az, hogy megvallom a bűneimet, és egészen más, hogy kibeszélem magamat, és elmondom a nehézségeimet egy megértő lélek előtt. Ez is nagyon jó dolog és szükséges dolog, és mindnyájan tudjuk azt, hogy milyen jó, amikor valaki úgy igazán ki tudja panaszkodni magát, amikor valaki teljesen ki tudja önteni a lelkét és vele együtt mindent kiönt, ami ránehezedett. Mert az emberrel annyi minden méltatlanság, kellemetlenség történik, felgyülemlik ez az emberben, és jólesik a keserűséget néha kiönteni. Kétségtelen, hogy ezzel mindig egy nagy adag lelki fölfrissülés jár, egy nagy adag fölszabadulás, megkönnyebbülés. De hadd mondjam, Testvérek, hogy ez még nem bűnvallás. A bűnvallás egészen más dolog. Más dolog az életemnek a terheit és problémáit elmondani valakinek, és egészen más dolog a bűneimet megvallani valakinek. Az egyik jólesik, de a másik rettenetesen nehéz. Az egyikre egyenesen vágyakozik bennem a lélek, de a másik ellen a végsőkig tiltakozik.
Mert az igazi bűnvallás, Testvérek, az a legkíméletlenebb leleplezés: Amikor megvallom a bűnömet, akkor ezzel mintegy kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom vele többé a közösséget. Nem rejtegetem többé magamban, nem melengetem többé a bűnömet, nevén nevezem, és ezzel mintha megfognám és kivenném a lelkemből, és kiraknám az életemből. A bűnvallás mintegy azt a készséget jelenti, hogy most már kész vagyok leszámolni a bűneimmel. Nem törődöm vele, akármi lesz velem, mert nem tudom tovább viselni. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket, a Sátán szeret titokban maradni. A bűnvallás éppen azt jelenti, hogy leleplezem a bennem lévő Sátánt. Elárulom és leleplezem a munkáját. Leleplezem, mégpedig az Isten előtt. A bűnt gyűlölő, hatalmas, szent Isten előtt!
Ezt tette Ákán is. Leleplezte magát tökéletesen. És Atyámfiai, nagyon komolyan mondom, ha valamelyikőtök meg akar gyógyulni, és igazán új életet akar kezdeni, itt kell kezdenie. „Adj dicsőséget az Istennek!” – mondj el mindent, ne titkolj el semmit, vallj be mindent igazán, őszintén. És nézzétek, milyen jó az, hogy Ákánnak van egy Józsuéja, aki a bűnvallásnak ebben a rettentően keserves és gyötrelmes műveletében segítségére van. Aki végighallgatja mindazt az ocsmányságot nagy, együttérző szeretettel, ami történt. Milyen jó az, Testvérek, amikor egy gyülekezetben vannak olyan hívő, megbízható keresztyén férfiak és nők, akár lelkészek, akár nem lelkészek, akikhez az Ákánok a maguk nyomasztó bűnterhével odamehetnek gyónni. Igen: gyónni, bűnt vallani.
Azt mondhatná most valaki: de hát mi szükség van ott egy másik valakire, amikor az ember négyszemközt az Istennel ki akarja önteni a lelkét, tiszta vizet akar önteni a pohárba, tisztázni akarja a maga dolgait; mi szükség van ott egy másik emberre? Testvérek, én már olyan sokszor elmondtam, de most újra elmondom, hogy nagyon nagy segítség a bűnvallásnak a nehéz műveletében egy ilyen lelki testvér, aki ott van. Nagyon nagy segítség. Azért kell, igen kell az a másik ember ott, hogy a jelenlétével egyfelelől valóságosabbá tegye a számunkra a bűnnek a súlyát, másfelől pedig a láthatatlan Istennek a jelenlétét. Mert – nem vettétek észre? – sokkal jobban pirulunk a bűneinkről beszélve akkor, hogyha egy másik ember előtt mondjuk el, mintha csak Isten előtt vallanánk meg a bűneinket. Ez rendszerint annak a jele, hogy sem a bűnünknek a súlya nem fáj eléggé, sem pedig az Isten jelenléte nem tudatos igazán előttünk. Nos hát, az a másik testvér ott a maga tiszta jelenlétével segít: Segít komolyan venni a bűnt, segít kirakni, segít odavinni az Isten elé, segít könyörögni az irgalomért, és segít érzékelni azt, hogy Isten nem egy eszme és nem egy gondolat, hanem élő Valaki. Olyan személyesen jelenlévő és mindent halló Valaki, mint a másik testvér ott, mellettünk. Tehát ha igazán meg akar gyógyulni valaki, keressen magának egy ilyen Józsuét. Keressen magának olyan lelki testvért, aki kész is és hajlandó is ebben a nagyon nehéz műveletben segítségére lenni. Az ige is így mondja: ,,Valljátok meg bűneiteket egymásnak, hogy megyógyuljatok!” – Istennek hála, ebben a gyülekezetben vannak ilyen testvérek! És a lelkészi hivatalnak a csendje is erre való éppen, pontosan erre való!
Azután Ákán nagyot sóhajt és hozzákezd: „Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem.” Látjátok, Testvérek, idáig nehéz eljutni. Odáig, hogy az ember azt mondja: vétkeztem! Mint a tékozló fiúnak is odáig nehéz eljutni, hogy ennyit mondjon: vétkeztem az én atyám ellen és az ég ellen. Hogy én vétkeztem! Mert persze, hogy sokkal könnyebb azt mondani: hát látod Atyám, én azért jutottam ide, azért sodródtam bele ebbe a lelki csődbe, és azért sodródtam a bűnbe, mert a hitvestársam így meg így viselkedett, és nem tudtam mit csinálni. Vagy mert olyan helyzetben voltam, hogy felőrölte az idegeimet, vagy mert életveszélyben voltam, kénytelen voltam nem tisztességes módhoz folyamodni, mert másképp nem tudtam volna kimenekedni belőle, nem tudtam volna segíteni magamon és az enyéimen... Kénytelen voltam! Igen, Testvérek, ez sokkal könnyebb valóban. De ez nem bűnvallás! Ez a mások bűnének a megvallása, az pedig nem segít. Attól nem gyógyul semmi! Sőt, inkább elmérgesedik még sokkal jobban az a mérges seb ott a családban vagy az életedben vagy a gyülekezetedben. Csodálatos dolog, hogy kivétel nélkül mindenki megpróbál ösztönösen úgy szabadulni a bűneitől, hogy valaki mást okol érte. Azután mégis kénytelen rájönni, hogy így nem megy, így nem tud megszabadulni tőle. A bűnvallás éppen azért olyan rettentően nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni. Ott ki-ki a saját egyéni bűnének a terhével kell, hogy Isten elé lépjen, a sajátmaga számadását viszi mindenki oda az Úr elé. Tehát, ha valaki igazán meg akar gyógyulni, új életet kezdeni, ne kerülgesse, ne mentegesse magát, és ne vádoljon senki mást, ne magyarázkodjék, hanem kezdje rögtön ott, ahol Ákán: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, és ezt s ezt cselekedtem...
És akkor azután Ákán elmondja, hogy mi történt, hogyan történt az egész dolog. És ez olyan rettenetes, Testvérek, ahogy ezt Ákán elmondja. Ez olyanforma, mint ha még egyszer le kellene neki játszani mindazt, amit tett. Mintha még egyszer meg kellene ismételni mindazt, amit történt – de most mintegy az élő Istennek a tekintete előtt. Igen, ennyire gyötrelmes valami az igazi bűnvallás. Hogy az ember úgy érzi, hogy azt a bűnt, amit elkövettem, most még egyszer, az Isten jelenlétében kell elkövetnem. Így mondja: „Láttam egy szép babiloni köntöst, meg 200 siklus ezüstöt, meg egy arany vesszőt, és megkívántam és elvettem azokat.” Figyelitek, Testvérek: láttam... megkívántam... elvettem. Mindig ezeken a lépcsőkön halad egyre mélyebben a bűn bele a szívedbe. Láttam, megkívántam, elvettem! Ez a bűnnek a triásza.
Láttam... Ó, azok a szemek! Mindig ott kezdődik a baj, hogy az ember meglát valamit vagy valakit, ami nem az övé. És megkívánja. Igen, néha olyan hallatlan gazdagság, olyan tündöklő szépség, olyan kívánatos szerencse ragyog fel az ember tekintete előtt, hogy szinte belekáprázik a szeme! Ó, de nagy a kísértés! Csak a kezét kellene kinyújtani utána! Ákán nyújtja a kezét utána, azután hirtelen visszahúzza, mintha megégette volna. Igen, igen, megégette az isteni tilalom, az hogy Ákán, ne tedd! Ne lopj! Nem szabad! És akkor Ákán habozik és elfordul, hogy ne is lássa, és menekül, már futna is, és fut is más irányba a kísértő elől. De az a rettenetes, hogy vele együtt mintha futna valaki más is, aki folyton ott duruzsol a fülébe. Ugye ismeritek ti is, hiszen velünk is így szokott tenni mindig. Mintha azt mondaná: Te bolond, hát hova futsz, mit csinálsz, hát csak nem akarod otthagyni azt a sok szép holmit, amit ott láttál? Balga vagy! Ha te el nem veszed, elveszi más. Más is lop, mindenki lop, mindenki csal, mindenki hazudik egy kicsit – neked is szabad, te is megengedheted magadnak! El ne szalaszd ezt a kitűnő alkalmat, amit most a szerencséd elibéd tárt! Láttad, hogy csillogott az az arany, meg az az ezüst is! Ha most azt elveszed, egyszerre gazdag ember leszel, boldog ember leszel. Hiszen a családodért teszed Ákán, meg a gyermekeidért! Meg a babiloni köntös is ugye milyen jól állna az asszonynak?! Mennyit nélkülözött szegény a pusztai vándorlás idején, megérdemelné ő is, hogy egy kicsit jobban nézzen ki végre! Ne légy már olyan ostoba! Én megtenném a helyedben... És az Isten? – kérdezi magában Ákán. Hogy az Isten mit szól hozzá, meg Józsué? Ugyan, ne légy már olyan gyerek! Hát nem kell azt olyan szigorúan venni! Ne félj, azzal a pár siklussal nem lesz szegényebb az Isten! Józsué pedig nem fogja megtudni soha... Ez mind benne van abban, hogy: láttam! De azután jött tovább.
Megkívánta. Igen, a kívánság, ami fölgerjedt a lelkében. A kívánság, ami hatalmába vette egészen Ákánt, a vágy, aminek nem tudott ellenállni. Úgy el tudom képzelni, hogy körülnézett Ákán, és észrevette, hogy nincs a közelében senki – most vagy soha, gyorsan, gyorsan!
És elvette. És megtörtént. Mint amikor addig kering a lepke a gyertya lángja körül, míg beleszédül. Az angyalok sírnak, az ördögök nevetnek. Megloptam az Istent! És azután mindenféle kerülőúton sikerül hazatérni úgy, hogy nem látott meg senki. Senki, kivéve az Istent. Jöttem haza a szép ruhával, meg az arannyal, ezüsttel, meg a beteljesült vágyaimmal, kívánságaimmal – de az Isten nélkül! Hoztam a családomnak aranyat, ezüstöt, mindent amit szemük-szájuk kíván, de megloptam őket! Elloptam tőlük az egy szükségeset: elloptam tőlük az Istent! Ott van minden a sátorban, vegyétek el, látni sem bírom, égeti a lelkem! Vétkeztem, vádolom magam, Isten, bocsáss meg!
Valahogy így történhetett ez a megrendítő bűnvallás. Mert Testvérek, a bűnvallás mindig hallatlanul megrendítő dolog. Nem is tudná egy ember igazán rászánni magát a bűnvallásra, ha nem biztatná Istennek az ígérete, ami olyan sokszor és sokféleképp van megírva a Bibliában. Egyszer így: „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer." Azután így: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” Az után megint így: „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vér színűek mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Meg így: „Jézus Krisztusnak az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől."
Látjátok, Testvérek, éppen ez az óriási nagy különbség a régi Ákán, meg a mai Ákánok között: hogy a régi Ákán megvallotta a bűnét, és irgalmatlanul bűnhődnie kellett. A mai Ákánok pedig, ha megvallják bűneiket, akkor megszabadulnak a bűnhődéstől. És nem azért, mintha Isten ma enyhébben ítélne a bűnös fölött, mint régen, az Ótestamentum idejében, hanem azért, mert Valaki átvállalta rólunk a bűneinknek a büntetését. Azért, mert valaki már belehalt abba az ítéletbe helyettünk, amivel az Isten megítélte a mi bűnünket. Az a borzalmas ítélet már végrehajtatott, csak nem terajtad, Ákán, hanem a názáreti Jézuson. Ezért kellett Jézusnak meghalni. Ezért vállalta Jézus a kereszthalálnak az átkát. Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette, és Őbenne büntette meg, ítélte el. Így lett Jézus átokká érettünk. És ezért igaz az, hogy az ő vére megtisztít bennünket minden bűntől. Ezért lehetséges az, hogy ha mi megvalljuk bűneinket, akkor megbocsát, akkor fölment, és akkor azt mondja: ,,Eredj el és többé ne vétkezzél!”
Látjátok, Testvérek, így gyógyít az Isten. Úgy gyógyít, hogy megbocsát. És azért fontos a bűnvallás éppen, mert amikor az ember megvallja a bűnét, akkor többé nincsen semmi akadálya annak, hogy Istennek ez a gyógyító ereje, a bűnbocsánat beleáradjon az életünkbe. Amikor valaki megvallja a bűnét, akkor válik konkréttá a bűnbocsánat is, akkor tudom meg, hogy mit bocsátott meg Isten Jézus érdeméért. Akkor tudom meg, miért bűnhődött meg helyettem az én Megváltóm.
Amikor valaki megvallja a bűnét, az olyan, mintha életének a fájó sebét feltakarná, és odatartaná az isteni szeretet gyógyító sugarába, és akkor az az isteni bűnbocsátó szeretet valóban éppen ott gyógyít, éppen azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az életünk. Igen, azáltal válunk új emberekké, hogy Isten megbocsát! Hogy Isten mindazt a sok nyomorúságot, hitványságot, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohase létezett volna! Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, a hatalmától.
Egy ilyen lelki nagytakarítással lehet újrakezdeni az életet, újrakezdeni – másképp, mint eddig. Egy ilyen nagy tisztulás után van az, hogy az embernek szabad, hogy az ember akar és tud is krisztusi módon élni és munkálkodni.
Tudjátok, mi lenne a mi gyülekezetünk 25 éves jubileumának Isten előtt is kedves és méltó megünneplése? Az, hogy megvallva egymásnak a bűneinket, könyörögvén egymásért megtisztulnánk, meggyógyulnánk, megerősödnénk az egészséges keresztyén életre, az ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által!
Sürget az idő. Múlnak az évek. Lassan elszáll az élet. És egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy késő! Aki addig nem rakta rá bűnvallás által Jézusra a maga bűneit, annak már önmagának kell vállalnia az ítéletet, mint Ákánnak! Abból pedig nincs többé menekülés.
El ne késsünk hát! Isten szól ebben az igében: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!"
Ámen.

Dátum: 1963. február 17.