Arról szeretnék most beszélni, mit jelent hinni, hogy Isten létezik. Nem azért akarok beszélni erről, mintha kételkednék abban, hogy hisztek-e az Isten létezésében, hanem azért, mert egyrészt saját tapasztalatomból is tudom, meg az emberekkel való beszélgetésből is mindig újra hallom, hogy vannak olyan kérdések az Isten létezésével kapcsolatban, amelyeket jó tisztázni, vannak olyan jelenségek az életben, amelyek megingatják a hitünket, bizonyos kételkedést lopnak a szívünkbe, amit ha megfogalmaznánk, talán így hangzanék: Isten létezik? Csakugyan létezik az Isten? – Nos nagyon jól tudom, hogy Isten nem szorul emberi védelemre, az Ő létezéséről Ö győzi meg a benne hívőt, de éppen ezért, hogy bátran merjünk hinni benne, ezért minden látszat ellenére próbáljuk meg elhárítani a fölösleges akadályokat, miket értelmünk emel a hitünk útjába!
Ott van pl. mindjárt a Biblia legalapvetőbb kijelentése Istenről, hogy ti. Ő a világmindenség Ura, az Ő uralkodói akaratának és tervének van alávetve minden esemény, történés, halál és élet. Igen, így tanultuk valamikor, így olvassuk a Bibliánkban, így halljuk ezt minden prédikációban. – De azután a mi emberi logikánk elkezd okoskodni: valóban Isten uralkodik a világ felett? Ez ugyan kevéssé látszik!... Láthatólag még egyéb hatalmak is vannak, amelyek befolyásolják az eseményeket, irányítják a történelmet. Igen, más egyéb hatalmak, mint pl. a puszta véletlen – óriási jelentőségű dolgok történnek látszólag teljesen véletlenül –; vagy egyszerűen a természeti erők: egy rettentő szélvihar, párosulva egy különlegesen erős dagállyal tíz évvel ezelőtt tengervíz alá merítette Hollandia egyötöd részét; vagy az ember maga: akkora világégést, történelmi tragédiát tud csinálni egyetlen őrült hadvezér; vagy valami gonosz hatalom, vagy maga a pénz – a közmondás szerint is: Geld regiert die Welt! [A pénz irányítja (uralja) a világot.] Nos hát: Isten uralkodik – vagy a pénz? Isten, vagy a politikusok? Isten, vagy a természeti erők? Isten, vagy a véletlen? Az egyik nem látszik – a másik ugyancsak látszik! Melyik hát az úr?
Erre a problémára többek között azt lehetne mondani, hogy egyáltalán nem logikátlan, nem érthetetlen az, ha föltételezzük, hogy az egy valóság abban is több dimenziójú lehet, hogy különböző tényezők működnek benne egyidejűleg. Ezt a meglehetősen nehéz mondatot hadd világosítsam meg egy bibliai példával: Ismeritek Jób történetét, hogyan jutott egyre mélyebbre a rászakadó szerencsétlenségek súlya alatt. Mi idézte elő a nyomorúságát? Lehetne mondani, hogy természeti erők pusztították el a házat, melyben bennégtek a gyermekei, az állatai, és betegséget okozó baktériumok támadták meg a testét. De ugyanakkor azt is lehetne mondani, hogy bizonyos emberek is okai voltak a bajának, mert a szabbeusok és kaldeusok törtek rá a szolgáira és azok koncolták fel őket. És ugyanakkor azt is lehetne mondani, hogy mindezekben a dolgokban a gonosz hatalomnak volt benne a keze, ahogyan utal is rá a Biblia, hogy ez akarta Jóbot mindenáron tönkretenni, ez ingerelte ellene a szabbeusokat, de ez küldte rá Jóbra a betegséget is. Ez még mindig nem minden, mert ugyanakkor azt is lehet mondani, hogy Isten tartotta a gyeplőt a kezében mindezeknél az eseményeknél, és a vihar, az ellenség, a gonosz hatalom – tehát mind a többi tényező – csak addig mehetett, ameddig ő megengedte. Hogy ez mind hogyan függhet össze egymással, mi módon szövődnek ezek a dolgok egymásba: ez a mi logikánk számára soha nem válik egészen világossá. És a hit titka éppen abban van, hogy amit a szélvihar okozott, vagy amit az ellenséges szomszédok garázdálkodása végzett, és amit a gonosz hatalom Jób megrontására kitervezett: azt Jób mind az Isten kezéből fogadta el!
De van még erre egy nagyszerűbb példa a Bibliában: Jézus példája. Jézus keresztjénél is látszólag a természet győzedelmeskedik: a testi kimerülés okozta Jézus halálát. Ám az is igaz, ha azt mondom, hogy az ember győz: a főpapok erőszakoskodására mondja ki a gyáva Pilátus a halálos ítéletet. És az is kétségtelen ugyanakkor, hogy maga a Gonosz diadalmaskodik: ő akarja mindenáron Jézus halálát és gyújtogatja a gonosz tüzet az emberekben. És mégis, az derül ki az egészből, hogy mindebben Isten győz, Isten uralkodik, mert éppen a kereszt által valósul meg az ő üdvözítő akarata, éppen a Jézus keresztje által történik meg a megváltás ténye, éppen a keresztben lepleződik le Isten elrejtett mindenhatósága. Igen, itt, a Jézus keresztjében lehet igazán megtanulni hinni Isten uralkodói hatalmában.
Ha tehát, akármilyen fatális véletlen, vagy természeti erő, vagy történelmi sorsfordulat is az oka esetleg annak a bajnak, ami rád zúdult, fogadd csak bátran, hittel az Isten kezéből, és amit az Isten kezéből fogad el valaki, mindig megtapasztalja, hogy abban valami áldás van a számára! Ilyen értelemben is igaz a felolvasott ige: „...mert aki Isten elé akar járulni, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”
Azt mondtuk Jób eseténél, hogy a vihar, az ellenség, a gonosz hatalom – tehát minden olyan tényező, ami a sorsunkat olyan sokszor meghatározza – mindig csak addig mehet, ameddig Isten megengedi. És éppen itt van a következő gyötrő kérdés: miért engedi? A rengeteg sok szenvedés, igazságtalanság láttán felsír a lélek: van Isten? Hiszen ha volna, nem engedhetné meg ezt meg azt, ami történt. Ha van Isten, miért engedi át ezt a világot, egy-egy embert annyi szörnyűségnek, a vér és könny olyan mérhetetlen tengerének? Igen, ez a kérdés: hogyan engedi meg az Isten? – de sok ember életében állta már el az útját az Isten létezésében való hitnek!
Nos tehát, itt is tisztázni kell valamit. A Bibliában Isten nem úgy jelentette ki magát, mint aki garantálja az erkölcsi világrendet, mint aki a jót mindig megjutalmazza, a gonoszt pedig megbünteti. Sőt, az evangélium éppen a meg nem érdemelt kegyelem evangéliuma, ami az érdem és jutalom elméletét radikálisan keresztezi. A bibliai kijelentés éppen megfordítva, nagy realizmussal elismeri, hogy nagyon sokféle nyomorúság, igazságtalanság van a földön, sőt, a Bibliának a középpontjában a legnagyobb szenvedés és igazságtalanság áll: a kereszt. Az, hogy az egyetlen igazán jó ember, az egyetlen, aki igazán nem érdemelte meg, a legégbekiáltóbb igazságtalansággal gonosztevőnek nyilváníttatik, mint ilyent kínos halálra ítélik, és a legszörnyűbb kegyetlenséggel kivégzik! Ezt hogyan engedhette meg Isten? Megengedte! És az történt, hogy éppen ebben a legnagyobb igazságtalanságban jelentette ki számunkra a maga minden értelmet felülhaladó igazságát, és ebben a legnagyobb rosszban az ő legnagyobb jóságát. Ez a legszomorúbb esemény vált forrásává a legörvendetesebb ténynek: a megváltás, a bűnbocsánat, a mentő isteni szeretet valóságának. Isten nem úgy válaszol a földi élet szenvedésére, mint egy varázsló, aki felemeli a varázspálcát, és mindent újra rendbe tesz, hanem úgy, hogy maga is belejön ebbe a mélységbe, megtölti azt a maga jelenlétével, úgy, hogy éppen ezzel a szenvedéssel állítja helyre a kapcsolatot önmagával, és ezáltal a legnagyobb nyomorúságunkat is megszünteti. Éppen ez a csodálatos, hogy néha az ember azt tudja a legőszintébb hálával megköszönni az Istennek, ami ellen előbb lázadozott, hogy „miért engedte meg ezt az Isten?” – mert éppen ez vitte az egész életét legközelebb az Istenhez.
És most még tovább: ha a világon lévő sok rossz láttán még mindig ott motoszkálna valakiben az a kérdés, hogy miért engedi az Isten? – hadd feleljek reá egy ellenkérdéssel: Hát te miért nem engeded, hogy Isten jósága, igazsága, szeretete rajtad keresztül győzze le a rosszat a világban? Hol kezdje el Isten az Ő uralmának az érvényesítését, ha nem rajtad és általad? Az a sok rossz a világban nem a mi Istenben való hitünknek a csődje, hanem éppen az Istenben való nem hívésünknek a csődje! – Hol van az Isten? – kérdezed, ha ez meg az történhetik a világon; nos: hol van nálad az Isten, kész vagy te arra, hogy megnyílj előtte, hogy támaszpontja légy az ő uralmának a földön?
Hogyan engedheti meg az Isten? – ezt a kérdést nem lehet ilyen patent megoldással elintézni, hogy lám, ezért vagy azért, hanem erre a kérdésre egyetlen igazi válasz van: a bűnbánat. Minden vád az Isten ellen abban a pillanatban megszűnik, amint elkezdem vádolni magamat, amint kezdem belátni, hogy én magam vagyok az, aki akadályozom Istent abban, hogy az ő igazságos és szerető uralmának egy támaszpontját, hídfőállását e világban kiépítse. Ezért mondtam, hogy amire mi azt szoktuk mondani: Hol marad az Isten? Hogyan engedheti meg ezt az Isten? – az éppen nem a mi hitünknek a csődje, hanem a hitetlenségünknek a csődje.
Tehát ezen fordul meg minden: merünk-e hinni az Isten létezésében?! Hinni a Biblia szerint olyan dolgoknak a bizonyosságát jelenti, amit az ember nem lát. De ezek a dolgok néha fontosabbak lehetnek, mint azok, amiket az ember lát. Jó példa erre a házasságkötés. Amikor egy fiatalember meg egy leány össze akarnak házasodni, különbség van aközött, amit egymáson látnak, meg amit egymásban látnak. Amit egymáson látnak: a külső megjelenés, annak alapján lesznek szerelmesek egymásba, és amit egymásban látnak – és ezt már nem a testi szemükkel látják –, az, ami megmarad akkor is, amikor az első talán elmúlik. Az is előfordul, hogy semmi tetszetőst nem lát valaki a másikon, mert nem olyan az alakja, a kinézése, ami tetszetős lenne – és mégis meglát benne valamit, ami viszont fölkelti a bizalmát iránta, hisz benne, rá meri bízni magát, át meri adni magát neki.
Valahogy ilyenformán van ez az ember és az Isten között is. Igen, az Istenből is, a láthatatlan Istenből látható valami... Isten megláttatta magát bizonyos mértékig az emberrel, mégpedig Jézus alakjában. Hiszen azt mondta Jézus: „Aki engem lát, látta az Atyát.” Amit rajta látunk, lehet, hogy nem olyan lenyűgöző, nem olyan isteni jelenség, nem olyan tetszetős, ahogyan Istent elképzeli az ember; pláne nem tetszetős és nem isteni a szenvedése és a halála. De nem is az a döntő jelentőségű, hogy mit látunk rajta, hanem az, hogy mit látunk benne? Meglátjuk-e a názáreti ácsmester fiában az Isten Fiát? Megérezzük-e Jézus személyében az Isten szeretetét, meglátjuk-e az ő halálában az Isten szívét? Ez a hit! Meglátni Jézusban – nem Jézuson, hanem Jézusban – az Istent, úgy, hogy már látatlanul is rá merem bízni magam, át merem adni az életemet neki. Mint ahogyan egy tiszta életű leány is csak akkor adja oda magát, és akkor mutatja meg, mit ér ő valójában, ha valaki hisz benne – úgy Isten is csak akkor mutatja meg, kicsoda ő valójában, ha valaki hisz benne. A benne való hitünk által adunk lehetőséget Istennek arra, hogy bebizonyítsa, hogy létezik, mégpedig valami egészen sajátos módon és hatalmasan létezik! Így mondja igénk is: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik”.
Aki meri vállalni azt, hogy Istennek a Jézusban megmutatott szeretete besugározza az életét, és aki ezt az isteni szeretetet a maga gyenge, kicsi szeretetével megpróbálja viszonozni, az, csak az tudja meg, kicsoda az Isten. Aki mer Istennel együtt járni, élni, Isten nevében áldozatot hozni valakiért, Istenre való tekintettel az ellenségének megbocsátani, aki mer az Ő félelmében és az Ő vigasztalásában élni, aki mer Isten erejével egy-egy bűnével szembeszállni: az, de csak az tapasztalja meg az Isten élő valóságát. Csak a vele való személyes életközösségben lehet rendületlenül hinni az Isten létezésében. De akkor azután „megjutalmazza azokat, akik őt keresik” – mondja igénk végül. Megjutalmazza önmagával, azzal, hogy a hívő embernek az egész életét megtöltik az Isten atyai szeretetének a csodái!
Hadd fejezzem be azzal, amit már sokszor elmondtam, de most újra el mondom: Hívő embertől még sohase hallottam, hogy de szeretnék hitetlen lenni! – de hitetlen embertől már sokszor hallottam, hogy de szeretnék én is hívő lenni, hinni Istenben! – Nos, valóban ez a legfőbb jó, valóban ez az egyetlen szilárd alap, amin élni lehet: hinni az Isten létezésében!
Ámen.
„Istenre bízom magamat,
Magamban nem bízhatom;
Ő formált, s tudja dolgomat,
Lelkem ezzel biztatom.
E világ szép formája
Az ő keze munkája.
Mit félek? – mondom merészen:
Istenem és Atyám lészen.”
(269. ének 1. vers)
Dátum: 1965. január 17.