Kedves testvéreim, hogyha valaki egyszer föltenné azt a kérdést, hogy melyik az a parancs a Bibliában, amit a legnehezebben tudunk megtartani, betölteni, akkor én azt válaszolnám, hogy az, amit az előbb a thesszalonikabeliekhez írott levélből így olvastam föl, hogy mindenben hálákat adjatok”. Nem minthogyha a Bibliának a többi parancsa valami nagyon egyszerű és nagyon könnyű dolog lenne, mert mindegyik nehéz. De a nehéz parancsolatok között is az egyik legnehezebb parancs éppen ez, hogy mindenben hálát adjatok. Mert ez a szó, hogy „mindenben”, ez valami nagyon súlyos szó. Valami nagyon radikális szó. És mi, mai emberek már nem szeretjük az ilyen abszolút kifejezéseket, az ilyen radikális szavakat, mert mi egy olyan korban élünk, amelyik már alaposan lejáratta a nagy szavaknak az értékét és az értelmét, és ezért mi ma már szeretjük egy kicsit úgy óvatosabban megfogalmazni a mondanivalónkat. És ezt is talán inkább így mondanánk, hogy sok mindenben. Hiszen sok minden van, amiért hálát lehet adni. Na, de mindenben hálát adni, ez egy kicsit sok! Ez egy kicsit nehéz, sőt, egyenesen lehetetlen. Mi az olyan bizonytalanabb szavakat szeretjük, hogy körülbelül, valószínűleg, talán, esetleg, de a Biblia nem fél a nagy szavaktól. Nagyon gyakran olvasunk a Bibliában ilyen szavakat, hogy minden vagy semmi, vagy mindig vagy soha. Például: minden lehetséges a hívőknek. Mindenre van erőm a Krisztusban. Semmi nem szakaszt el engem a Krisztus szerelmétől. Nos hát ugyanilyen radikális kifejezés ez is, hogy mindenben hálákat adjatok.
A legtöbb talán, amire mi a hálaadásnak a terén egyáltalán el tudunk jutni, még az, amikor azt mondjuk, hogy hát azért mindenféle helyzetben talál az ember valamit, amiért hálát adhat. Például, amikor azt mondjuk egy betegre, hogy nagyon súlyos az állapota, de hála Istennek, még él. Vagy amikor azt mondjuk egy gyászolónak, hogy apád már nincsen, de hála Istennek van még édesanyád. Tehát amikor meglátjuk, észrevesszük azt a jót, ami még maradt, és az is nagyon nagy dolog, hogyha ezért hálát tud adni valaki. De hadd mondjam rögtön hozzá, hogy ez a legalsó foka a keresztyén hálaadásnak. És nézzétek, itt nem is az van ebben az igében, hogy mindenért hálákat adjatok. Persze így is érvényes az ige és így is roppant nehéz, mert mindenért azt jelenti, hogy beleértve a bajt is, beleértve a szenvedést, a magányt – beleértve az örömöt is, persze, meg a jót is. Rengeteg élettapasztalat és rengeteg életbölcsesség kell ahhoz, amíg egy ember eljut odáig, hogy mindenért hálát tud adni. De itten nem is csak erről van szó. Ebben az igében arról van szó, hogy mindenben hálákat adjatok. És én úgy érzem, testvérek, ez az a csúcs, amire mi soha nem tudunk elérkezni. Mert néha, sőt talán sokszor megtelik a szívünk hálával, de mindig olyankor, amikor annak valami oka van. Mindig olyankor, amikor azt valami kiváltja, amikor úgy alakulnak a körülmények, az életünknek a folyása, hogy hálára késztet az, ami történt, amit kaptunk. Például azt mondjuk, hogy sikerült a műtét, lement a láz, hála Istennek! Vagy ahogyan a múltkor egy ragyogó arcú fiatal leány jött be hozzám sugárzó boldogsággal, és azt mondotta: Sándor bácsi, olyan boldog vagyok, nem győzök elég hálás lenni érte az Istennek! Tehát nálunk a hála mindig valaminek a végén jön. Pedig a hálának nem a végén kellene lennie, hanem mindig az elején. A hálára nem eljutni kellene, hanem a hálából kellene kiindulni. Először kell hálát adni és azután könyörögni, azután küzdeni, azután szenvedni, azután örülni, azután boldognak lenni. Tehát a szenvedést, a küzdelmet, a boldogságot, az örömöt – mindent a hálaadásban hordozni, hálával hordozni. Tehát a hála az nem olyan valami, mint egy csúcs, amire nagy nehezen, nagy üggyel-bajjal följut végre valaki, hanem a hála az az alap, amelyen állunk.
Ezek után talán egy kicsit közelebb jutunk az értelméhez annak az igének, amit felolvastam, hogy Jézus kezébe vette a kenyeret és hálákat adván megtörte, és odaadta a tanítványainak. Tehát figyeljétek meg: Jézus az úrvacsora előtt adott hálát. Nem úgy, ahogyan mi szoktuk. Mi az úrvacsora után szoktunk hálát adni. És hogy mi ezt tesszük, ez természetes, ez logikus, mert mi már valamiért adunk hálát, mi már az elvett jókért adunk hálát. De hogy Jézus miért adott hálát az úrvacsora előtt, testvérek, ez érthetetlen! Sőt, egyenesen megdöbbentő az, hogy pont most telik meg a szíve hálával. Pont most, ebben a pillanatban jut neki eszébe hálálkodni, egy hálaadó imádságot elmondani. Hát van neki most valami oka arra, hogy hálálkodjék? Hiszen minden, ami majd most következik, ami az úrvacsora befejezése után jön az Ő számára – az elfogatás, a kínos kihallgatások, azután a meggyalázás, a megcsúfolás, a keresztára feszítés, a szörnyű sok szenvedés, a kereszthalálnak minden borzalma és átka –, ez mind-mind olyan dolog, ami egyáltalán nem indokolja azt, hogy egy ember hálálkodjék. Az eseményeknek ilyen áradatában megszakad a szív. Kétségbeesik az ember, nem pedig hálálkodik. Ilyenkor elsüllyed a hála. És Jézus nagyon jól tudta azt, hogy mi az, ami most, rögtön az úrvacsora befejezése után következik, és „hálákat adván megtörte a kenyeret”...
Ugye testvérek, egyikünk sem tudja azt, hogy milyen halállal fog majd eltávozni ebből a földi életből. Szoktak emberek róla beszélgetni, hogy ki milyen halállal szeretne meghalni. Van, aki azt mondja, hogy ő legszívesebben hirtelen halállal szeretne meghalni. Esetleg egy olyan baleset következtében, ami rögtön végez vele, vagy egy szívszélhűdés következtében, mert akkor nem kell búcsúzkodni, akkor nincs halálfélelem, nincs küzdelem, akkor egyszerre vége van mindennek. Szoktuk is mondani, emberek, amikor valaki így hal meg, hogy szép halála volt. Van azután olyan ember – ez már ritkább –, aki azt mondja, hogy én inkább időt szeretnék nyerni. Időt szeretnék kapni arra, hogy jól felkészülhessek erre a nagy útra, és hogy el tudjak búcsúzni azoktól, akiket szerettem, és el tudjam még mondani nekik, amit még el kell mondanom. Én teljes, tiszta öntudattal szeretnék átmenni ebből a világból abba a másik világba. Nos, testvérek, egyikünk sem tudja, hogy milyen halállal fogunk meghalni. Jézus pontosan tudta. Nemcsak azt, hogy milyen halállal fog meghalni, hanem azt is hogy milyen út vezet addig a pillanatig, mikor meg fog majd halni. És ő egyáltalán nem akart egyik pillanatról a másikra meghalni. Sőt, amikor már ott függött a keresztfán, akkor is szándékosan elutasította magától a fölkínált kábító italt, mert ő teljes öntudattal akarta végigcsinálni az egészet. Jézusnak is volt halálos ágya, amelyiken búcsúzkodott és hagyakozott. Tudjátok, mi volt Jézusnak a halálos ágya? Nos, éppen az a pad, amelyiken az úrvacsora, az utolsó vacsora alkalmával ott ült a tanítványainak a körében. Ez volt az ő halálos ágya. És amikor azt a darab kenyeret megtörte és odaadta a tanítványainak, akkor attól a pillanattól fogva mintegy lemondott az életéről. Kiadta önmagát a kezéből. Attól a pillanattól fogva nem tartott többé igényt a saját testére: Nesztek, ez az én testem, egyétek, vegyétek! Tehát amikor megtörte azt a kenyeret, valósággal olyan volt, mintha ő maga feküdt volna bele teljes öntudattal és teljes egészséggel a saját halálos ágyába. És minthogyha már a saját iniciatívájára [kezdeményezésére] meg is halt volna, mielőtt az emberek megölik Őt. Amikor megtöri azt a kenyeret, ami ott van a kezében, akkor már ott látja önmagát függeni a keresztfán. És ahol az a kenyér megtörik, ott látja már a szegeket belefúródni a saját tenyerébe, és a lábába – és nem remeg a keze, amikor hálákat ad és megtöri azt a kenyeret. Pedig a mögött a kenyér mögött föltárul előtte az egész pokol, amelyik már várja őt. Hálákat adva indul a pokolnak a kitátott torka felé.
És ez a hálaadó imádság ott az úrvacsorai kenyér vétele előtt nem olyan hálaadó imádság, mint amikor mi szoktunk étkezés előtt imádkozni – mondván, hogy na, mégse fogjunk úgy az evéshez, mint a malacok, hanem előbb csendesedjünk el és mondjunk el egy asztali áldást –, hanem valami egészen más. Láttam egyszer egy asszonyt, aki kitárt karral rohant oda valakihez, aki akkor mentette ki fuldokló gyermekét a vízből, és csak ennyit tudok mondani: köszönöm, köszönöm, köszönöm! Az egész lénye egy nagy hálálkodás volt. Hát valahogy ilyenforma, de még ennél is sokkal hatalmasabb dolog az, amikor Jézus hálákat adván megtörte azt a kenyeret. Testvérek, mi olyan sokat szoktunk beszélni Jézusnak a keresztfán elhangzott szavairól és azoknak a mély értelméről; de hogy gondoljnuk csak bele: ennek a hálaadó imádságnak ott az úrvacsorai kenyér vétele előtt legalább olyan megrendítő mélysége van, mint a keresztfán elmondott bármelyik szavának. És ugyanez a hálaadó imádság ott rezdül tovább a szenvedésnek az egész útján, végig, s ennek a hálának a szelíd fénye ragyogja be az egész Via Dolorosát és az egész Golgotát.
Amikor befejeződik az utolsó vacsora, azt olvassuk, hogy tanítványaival együtt dicséretet énekelve mentek föl az Olajfák hegyére. Tehát az első szó, amit Jézus a gyötrelmek helyére lépve, a halál küszöbére lépve elmondott, az volt, hogy: Halleluja! És ez a dicséretmondás, ez az ótestamentumi dicséret, amit akkor énekeltek, ez volt az a tömjéntartó, amiben vitte magával az úrvacsorai kenyér vétele előtt elmondott hálaadó imádságának a jó illatát az Olajfák hegyére. Vajon amikor összekötözött kezekkel ott állt Kajafás előtt, maradt még valami a szívében ebből a hálából egyáltalán? Vagy akkorára már elfogyott a hála, és már keserűség és kétségbeesés töltötte el a szívét? Bizony maradt! Emlékezzetek csak reá, akkor mondotta: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek fiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel”. Tehát minthogyha ott, a törvényszéki teremben elkezdődött volna már az ő nagy, boldog hálájának, mennybemenetelének és dicsőséges visszajövetelének a diadalmenete. És vajon a Golgotára, az átoknak erre a rettenetes helyére, szintén elkísérte még ez a hála? Emlékezzetek, amikor azt mondotta: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”. Valami olyan ez, mint amikor, minthogyha a keresztfához szegzett kezével is még a Paradicsom után nyúlna. Amikor Júdás elhagyja az utolsó vacsora színhelyét és kilép a sötétségbe, hogy elárulja Jézust, akkor Jézus azt mondja: „Most dicsőíttetik meg az Embernek fia”. Nem azt mondja, hogy most árultatik el, nem azt mondja, hogy most adattatik el, nem azt mondja, hogy most veszíttetik el az Embernek fia, jaj! - „Most dicsőíttetik meg az Embernek fia”. Becsukódik az ajtó Júdás mögött, és Jézus nagyon jól tudja, hogy Őelőtte pedig a mennynek az ajtaja csukódik be ebben a pillanatban, és minden más ajtó bezárul előtte, és akkor mondja: „Most dicsőíttetik meg az Embernek fia”. A legrettenetesebb sötétséget is bevilágítja ennek a hálának a szelíd fénye. Testvérek, ez az, amit az apostol így mond, hogy „mindenben hálákat adjatok”. Hálákat adva megtörte önmagát.
És amikor Jézus így hálát ad, akkor ez a hála az egész mennyet betöltötte. Ha volt valaha pillanat Jézusnak az életében, amikor leborulhatott volna az asztalra, a fejét ráejtve a karjaira, kétségbeesve, zokogva, akkor most lett volna ez a pillanat. De nem, Ő most nem kétségbeesik, Ő most hálát ad. Képzeld el, hogyha te tudnád azt, hogy ma este 10 órakor rablók fognak rád támadni, összekötöznek, elvisznek, meggyaláznak, kifosztanak, megsebesítenek, és holnap délelőtt folyamán halálra kínoznak, tudnád te akkor ma este a vacsoránál azt mondani a gyerekeidnek, hogy na, gyerekek, gyertek, előbb adjunk hálát az Istennek?! Mert valami ilyen dolog történt itten. De hát miért volt ez a hála? Azért, mert Jézusnak az egész élete istentisztelet volt, és a halála is istentisztelet kellett hogy legyen. És az istentisztelethez hozzátartozik a hálaadás. „Hálával áldozzál az Úrnak!” – így szól az ótestamentumi parancs. A hála: feladat. A hálaadás: hivatás. Aki igazán hálát ad Istennek, az a szívét adja. Hálával lehet a legjobban dicsérni Istent, és Jézus nem akarta, hogy Isten megrövidüljön a néki kijáró tiszteletben, még akkor sem, hogyha Ő szenvedni, gyötrődni és meghalni indul. Ezért ad most hálát. Most, amikor még ép ésszel tudja hangosan elmondani, mert hamarosan úgyis belefojtják majd a szót. „Hálákat adva megtörte a kenyeret, és odaadta a tanítványainak”.
Testvérek, amikor ezeket a dolgokat végiggondoltam, akkor borzalmasan elszégyelltem magamat, és arra gondoltam, hogy nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mi az igazi hálaadás. Mi soha nem tudunk igazán hálásak lenni. És amikor a hálaadásnak valamilyen jelét meglátjuk egy-egy embernek az életében, akkor egészen elámulunk rajta, hogy ilyen is van. Például én magam is meghatódtam egyszer, amikor hallottam egy öreg néniről, aki hosszú évek óta mindig csak ugyanabban a karosszékben, ugyanaz előtt az ablak előtt tudott ülni, semmi egyebet nem tudott már csinálni, és egyszer, amikor egy hétig betegség miatt nem tudott ott ülni, és betegsége után megint visszaültették a székbe, azt mondotta: Olyan hálás vagyok az Istennek, hogy újra itt ülhetek ebben a székben! Vagy meghatódunk, amikor egy gyermeket így hallunk imádkozni: Istenem, köszönöm neked apukát meg anyukát, meg azt, hogy ég a tűz a kályhában. Én is rettentően meghatódtam egyszer, amikor hallottam egy nagyon kedves jó barátomról, akinek érszűkület miatt le kellett vágni mind a két lábát, és ő azt mondja szakadatlanul: végtelenül hálás vagyok a két kezemért! Vagy például hallottam egyszer egy férfiról, aki nagyon súlyos betegen, haldokolva feküdt az ágyán és a felesége jó meleg teát vitt oda neki, citrommal, cukorral, nagy szeretettel, és akkor ennek a férfinak kibuggyant a szeméből a könny, egészen meghatódott és azt mondta: Milyen jó nekem! Jézusnak ecetet kínáltak az utolsó órájában. Mi az ilyen példáin a hálának meghatódunk, pedig mi ez ahhoz a hálához képest, amit Jézusnál látunk? Mi soha nem tudtuk igazán, hogy mi az a hála valójában. És a mi egész hitéletünknek az egyik leggyöngébb pontja éppen a hálaadás. Pedig a hálaadásnak nem csak egy kis részének kellene lenni az életünknek, hanem ennek kellene az alapnak lenni. Az egész életünknek tulajdonképpen egy nagy, boldog hálaadásnak kellene lenni. És kedves testvér, amikor te egy napnak a végeztével nem jutsz el az igazi hálaadásig, akkor azon a napon nem is éltél igazán.
Amikor valaki hálát ad Istennek, akkor tulajdonképpen az történik, hogy megnyílik a szíve Isten előtt. Mint mikor a bezárt ablakú és dohos, elhasznált levegőjű szobába – életbe – beárad a tavasznak a friss levegője, Isten jelenlétének, Isten jóságának, Isten derűjének és békességének az éltető napsugara. Sokat beszélgetünk mostanában vitaminokról és azoknak a szükségességéről, és a vitaminhiánynak a káráról a szervezetben. Nos testvérek, a H vitamin – a hálaadás – az egyik legcsodálatosabb vitamin az ember életében. Én már nagyon megtapasztaltam azt, hogy sokszor csak a hálaadás hiányzik ahhoz, hogy az ember igazán boldog lehessen. Ha hálát tudna adni, akkor egyszerre boldogabb lenne ugyanabban a helyzetben. Ezért mondja az apostol, hogy „mindenben hálákat adjatok”.
Emberekkel való beszélgetésben hallottam már ilyet: Kérem, én sokszor nem tudok imádkozni. Nem tudok könyörögni. Tudjátok, most azt mondanám erre, hogy jó, nem baj. Próbáljon meg most hálát adni! Miért? Mindenért! Mindenért! S mindenben! Nézz Jézusra és vedd észre, hogy a hálaadás nélkül való könyörgés az pogányság, az nem igazi könyörgés. Na de hát meddig mehetek el a könyörgésben? Meddig kérhetek valamit, és mit kérhetek, mi mindent kérhetek az Istentől? Erre azt válaszolnám most: Mindent, mindent kérhetsz az Istentől, mindent, ha az a hálaadásnak a határain belül van – mert különben nem kérés az, hanem nyűgösködés és nyűglődés.
Értsük meg testvérek, hogy az igazi bajt az életünkben elsősorban nem a szenvedés, nem a szomorúság, nem a magány, nem a csalódás jelenti, hanem az igazi bajt a hálátlanság jelenti az életünkben. Mert a hálás szív a szenvedésben és a magányban és a csalódásban is békés, derűs, nyugodt, boldog. De hát mi nem tudunk hálásak lenni. Pláne nem tudunk olyan hálásak lenni, ahogyan itten az igében látjuk. A mi hálaáldozatunk soha nem teljes. Akármit csinálunk, soha nem teljes. Nos nézzétek, Jézus mindent, amit a szenvedéseknek az útján tett, helyettünk is tette. Ő nem csak szenvedett helyettünk, nemcsak meghalt helyettünk, hanem hálát is adott helyettünk! Azt a törvényt, hogy „hálával áldozzál az Istennek”, betöltötte helyettünk Jézus. Úgyhogy Jézus nemcsak a megváltást jelenti a mi számunkra, hanem Ő jelenti a hálaadást is a mi számunkra. És amikor Isten levelet küld neked, és abban a levélben az van, hogy megváltottalak, ugyanakkor benne van a viszontválasz is, a hála, amivel megköszönheted az Istennek ezt. Tehát, amikor mi, emberek, a mi hallatlanul szegényes és töredékes és elégtelen hálaadásunkkal az Isten elé járulunk, gondoljunk néha arra, hogy ez a mi hálaadásunk csak Jézus hálaáldozatában vált teljessé. Enélkül minden hálaadásunk üres és tartalmatlan. De amikor valaki a szíve teljességéből próbál hálát adni Istennek, akkor tegye ezt abban a tudatban, hogy most Jézus Lelke ad hálát bennem Istennek.
Ímé így szól az ige: „Minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegte és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik”. Testvérek, így a nagypéntek előtti időszakban gondoljunk nagyon sokat a halála előtt, a halálba menetele előtt hálákat adó Jézusra. És a szívünket mint egy üres edényt tartsuk oda eléje, hogy töltse meg az Ő örömével. Így tanítson meg minket is újra, igazán hálákat adni. Hálát adni az ő hálaadásáért.
Ámen.
Dátum: 1965. március 14.