Ma tartjuk gyülekezetünkben – amint tudjátok – az évenként szokásos „öregek-betegek vasárnapját”, amikor néhány szál virággal és egy levélbeli üzenettel külön is megemlékezünk azokról a testvéreinkről, akik testi gyengeségük vagy előrehaladott koruk miatt nem lehetnek itt közöttünk a gyülekezet nagy családi összejövetelén... Mindnyájunknak vannak ilyen családtagjaink vagy ismerőseink, vagy szomszédaink. Talán azt is éreztük már, hogy amikor egy-egy ilyen embert vigasztalni, bátorítani próbáltunk, zavarban voltunk, hogy mit is tudjunk mondani neki? Hiszen mi magunk is olyan értetlenül állunk az emberi szenvedéssel szemben. Már csak ezért is jó, ha most ezzel a problémával külön is foglalkozunk. De azután a magunk személyét illetően is szembekerülhetünk hasonló problémával. Hiszen az egészséges ember is lehet még beteg, és a fiatal is lehet még öreg – s a természet általános rendje szerint lesz is! És legjobb védekezés a betegség, meg öregség ellen az, ha az ember még időben fölkészül reá lelkileg! Mert a lelkiállapottól nagyon sok függ testileg is. Testileg is jobban bírja az élet terheit az, aki lelkileg egészséges. A lelkiállapotunkat rendszerint öntudatlanul is továbbadjuk a testünknek. És bámulatos, hogy mit ki nem bír a test, ha a lélek rendben van! Nos hát, éppen e lelki megrendülés ellen véd Istennek az az ígérete, amit Pál így fogalmazott meg: „Tudjuk pedig, hogy minden javukra van azoknak, akik Istent szeretik!” Szeretném most ennek az isteni ígéretnek minden egyes szavát külön aláhúzni és kihangsúlyozni.
Tehát: minden javukra van. Vagyis: Mindenben van valami jó! A rosszban is. A legrosszabb dologban is! Betegnek lenni általában nem jó dolog. Megöregedni se jó dolog! És nem is annyira a testi szenvedés a legrosszabb benne, hanem a lelki. Az az érzés, hogy az ember csökkent értékűvé kezd válni. Érzi, hogy fogy az ereje. Ki kell kapcsolódni a teremtő munkából. Tétlenül tengődni és várni, hogy mi lesz ennek a vége?! Egyre jobban rászorulni mások segítségére. Érezni, hogy hasznavehetetlenné vált az életünk. Kinek van még szüksége rád? Pedig még annyi mindenféle feladat várna elintézésre, annyi terv marad még megvalósítatlanul, annyi munka elvégezetlenül, és jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen. Hát még az ilyen elerőtlenedett állapotban is lehet valami jó?
Es a betegségen, meg a megöregedésen kívül is annyi minden rossz van ebben az életben! Kinek sikerült úgy az élete, ahogyan valamikor elképzelte? Ki nem sóhajtotta már álmatlan éjszakán vergődve a lelke mélyén ezt a kicsi szócskát: Miért? Uram, miért? Miért éppen én? Miért éppen nekem szántál ilyen sorsot? Miért kellett ennek így történnie? Miért? Miért? Annyi érthetetlen kérdőjel mered felénk olykor egy-egy nehéz emberi sors láttán, vagy akár a saját életünk mélységeiben! Annyiféle rossz van az életben, annyi mindenféle nyomorúság, aminek a tüzében emésztődik a lélek! Hát mi jó lehet ebben? Nos, Isten azt mondja: minden javunkra van! Minden! Nincs olyan rossz, nincs olyan testi-lelki nyomorúság, amiben ne lenne valami jó? Hogy lehetséges ez?
Úgy, hogy az Isten hatalmas! Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy ha az Isten olyan hatalmas, miért nem akadályozza meg a rosszat, miért engedi, hogy gyötrődjenek az emberek mindenféle szenvedésekben? Miért nem semmisíti meg mindazt, ami rossz, miért nem iktatja ki a világból teljességgel? Nem tehetetlen az Isten a világban levő rosszal szemben, bajokkal szemben? Nos: Istennek egészen másfajta a hatalma, mint ahogyan mi a hatalmat elképzeljük. Nem úgy intézi el a világban levő rossznak a problémáját, hogy megsemmisíti, eltörli, úgy, hogy többé semmiféle rossz ne létezzék az életben. Mi ezt tennénk, ha rajtunk állna. De ez nem jelentene igazi győzelmet a rossz felett. Isten nem kiiktatja a rosszat az emberek életéből, hanem beiktatja a rosszat a maga jó terveinek a megvalósításába, jó céljainak a szolgálatába. Úgy intézi a dolgokat, hogy a rossz javára váljék az embereknek. A rosszat használja föl a rossz elpusztítására. A rossz által formálja ki a jót. A rosszat használja fel a jóra, a jó még teljesebb kibontakoztatására. Istennek a hatalmát éppen abban látom a legcsudálatosabbnak, hogy a rosszat is eszközül használja fel valami jóra. Sebek által gyógyít, súlyos terhek által emel föl még magasabbra, szenvedés által tisztít, fájdalmak által elevenít meg, összetörettetés által tesz használhatóbbá, engedelmesebbé, leverettetés által ad győzelmet, erőtelenségben erőt! Csodálatos az, hogy mit tud tenni Isten egy összetört szívvel, ha összeszedheti a darabjait! És aki hagyja, hogy összetört életét Ő rakja össze újra, talán egy új, felséges minta szerint, az egy életen át ámul azon, hogy milyen hatalmas az Isten! Azért hagyja, hogy összetörjön az élet, hogy azután nagyszerűbbet alkothasson belőle! Tehát, amikor a kéréseink, kívánságaink ellenére cselek szik valamit, talán éppen akkor hallgatja meg igazán a legmélyebben imádságainkat! Sokan úgy érzik, hogy amikor jönnek a bajok az életünkbe, az az Isten büntetése rajtunk valamilyen bűnünk miatt. Hányszor hallottam én már szenvedő emberek ajkáról ezt a kérdést: vajon mit vétettem én, hogy ennyire büntet az Isten? Nos, ez a gondolat teljesen hibás! Nem így van! Persze van olyan is, hogy a bűn hozza rá az ember életére a bajokat. De a bűn és a szerencsétlenség nem mindig kapcsolatos egymással. Nagyon sokszor a szenvedés, a baj éppen az Isten kegyelmének a jele! Ott van legközelebb az Isten! A bajban. A szenvedésben. A zsoltáríró is így tapasztalta meg: „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket!” (Zsolt 34,19) Ezért lehet még megköszönni is, amikor Isten az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kértünk Tőle! Ezt jelenti az, hogy javára van, tényleg minden javára van azoknak, akik Istennel vannak.
Annyira igazán javára van, hogy még mások számára is jut belőle valami jó. Pl. 20 esztendeje beteg egyik testvérünk! 20 év óta! El tudjátok képzelni, mit jelent ez? Rengeteg gyötrelemmel jár a betegsége. Egyre rosszabbodik. Ma már egyáltalán nem tud még mozogni sem. Fekszik tehetetlenül. Operálni kellene, de már nem meri vállalni az orvostudomány a műtétet. Mi értelme van egy ilyen életnek még? Sok! Nagyon sok! Pl. az, hogy különleges orvosi eset lévén, filmfelvételeket készítettek betegségéről és szerte az országban tanulnak róla orvosnövendékek. Így válik a szenvedés hasznára sok más beteg gyógyításának! Meg úgy, hogy kezelőorvosa más betegekhez elmegy és ott panaszkodni hallja a szenvedő embert, erre a testvérünkre hivatkozik, elmondja, hogy még sokkal nagyobb szenvedést is milyen türelemmel, mennyi lelki erővel lehet elviselni, és így bátorítja a többi beteget... Nem értelmetlen már csak ebből a szempontból se ez a 20 éves gyötrődés!
Vagy egy másik testvérünk: mindenkijét elvesztette. Egészen egyedül maradt. Nagy lelki fájdalma közismert az emberek előtt. Igazán nem lenne csoda, ha teljesen összeomlana a rászakadt csapások súlya alatt. De nem omlott össze. Hordozza, mosolyogva hordozza a keresztjét. Sőt, másokat vigasztal vele. A puszta lénye: élő bizonyságtétel Isten hatalmáról, aki a rosszból valami jót hozott ki. Puszta lénye erőt ád másoknak a saját keresztjeik elhordozásához. Ámulva néznek rá az emberek: hogy lehet ekkora fájdalmat ilyen sugárzó derűvel hordozni?! Hát: lehet! Mert az Isten ilyen hatalmas! Mert minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik.
Ugyanaz a fájdalmas esemény két különböző személyben teljesen ellentétes hatást válthat ki. Az egyiket elkeseríti, lesújtja, a másikat megfinomítja, fölemeli. Attól függ az eredmény, hogy melyiknek milyen a belső magatartása, hozzáállása ahhoz a szenvedéshez. Pl. három kereszt állott egyszer egy júdeai dombon. Ugyanaz történt mind a három emberrel: keresztre feszítették őket. De három különböző hatást gyakorolt rájuk. Az egyik panaszkodott, szidta Jézust, hogy miért nem szabadította meg önmagát meg őt is. A másik ember a nagy tragédiában bűnbánatra jutott s ezáltal meglátta a mennyország megnyíló kapuját maga előtt. A harmadik ezzel a kereszttel megváltotta az emberiséget. Ugyanaz az esemény, de más-más eredménnyel.
Tehát nem is a legdöntőbb jelentőségű, hogy mi történik veled, velünk, hanem az, hogy mit teszünk vele, miután megtörtént. Hogyan fogadjuk, és mire használjuk fel! Az a csodálatos éppen, hogy hívő embernek nem menekülnie kell a szenvedések elől, nem is csak elviselni valahogy, hanem felhasználni! Felhasználni arra, hogy teljesebb életre jussunk általa! Emberebb emberré, hívőbb hívővé, megértőbb lélekké, hasznosabb, engedelmesebb szolgává formálódjunk általa! És akkor máris van valami értelme mindennek. Igen: minden a javára válik azoknak, akik Istent szeretik!
Sőt Pál így mondja: Tudjuk pedig! Tudjuk! Nem látjuk, nem érezzük, nem tapasztaljuk, hanem tudjuk! Sőt, ha minden látszat az ellenkezőjét mutatná is, akkor is tudjuk! De hát honnan tudhatjuk ezt ilyen feltétlen bizonyossággal? Mert olyan Istenünk van, aki ezt a nagy igazságot, hogy minden rosszban van valami jó is, már egyszer egy megrendítő példával igazolta be előttünk. Ez a példa: Jézus keresztje. Lehet-e nagyobb rosszat elképzelni, mint Jézus kivégzését? Van-e rettentőbb fájdalom, mint a golgotai gyötrődés? Volt-e valaha égbekiáltóbb igazságtalanság, mint Jézus halála? Nem! És Isten ebből a legnagyobb rosszból hozta ki a legnagyobb jót: a megváltást! A bűnbocsánatot! Az örök élet kapujának az előttünk való megnyílását! Ilyen hatalmas az Isten! Ilyen jó az Isten! Ilyen egészen elképzelhetetlenül hatalmas és jó! Ezért tudhatjuk feltétlen bizonyossággal, hogy nekünk is minden rossz javunkra válhatik valamiképpen! Lehet, hogy nem értjük, ami történt és hogy miért történt úgy, ahogyan történt. De ezt már nagyon sokszor mondtam: ami érthetetlen, az nem mindig értelmetlen. Még egyszer hadd mondjam: ami érthetetlen, az nem mindig értelmetlen! Sőt! Nagyon is megvan az értelme mindennek. Egy magasabb síkon. Számunkra érthetetlen módon. De onnan felülről, az örökkévalóság szemszögéből nézve: nagyon is megvan az értelme! Tehát: tudjuk! Igen: tudjuk, hogy minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik!
De ez az utolsó mondattöredék is fontos ám: akik az Istent szeretik. Halljátok? Az Istent! Nemcsak Istennek valamilyen ajándékait, áldásait, hanem őt magát. Az ajándékai nélkül is szeretik. Az olyan ajándékai nélkül, mint az egészség vagy a fiatalság ereje, szépsége vagy az élet boldogsága... Mert ez mind az ő ajándéka. De akik nemcsak az Isten ajándékait, hanem magát Istent szeretik! Azt az Istent, akinek a szeretete, jósága, kegyelme akkor is megmarad, ha minden egyéb ajándéka már elveszett. És néha egyenesen szükséges is, hogy elvegyen tőlünk Isten valamit vagy valakit, amit vagy akit ajándékba adott, hogy megnyíljék a szemünk magának az Ajándékozónak a meglátására, és hogy Istent magáért Istenért szerethessük, ne valamiféle ajándékáért! Hiszen előbb vagy utóbb úgyis eljön mindnyájunk életébe az a pillanat, amikor minden egyéb elvétetik tőlünk: pénz, család, erő, egészség, barátok, gyermekek, élettárs, minden... És akkor igazán csak Isten marad, Isten az Ő megváltó szeretetével! És Istenben: minden! Minden! Az egész örök élet! Tehát: akik az Istent szeretik! Akik Istent Istenért szeretik. Hadd mondjam így, mert így érthetőbb: akik Istent Jézusért szeretik! Erre érlel mindnyájunkat az Isten!
Ilyen hatalmas, ilyen jó az Isten! Hát lehet ezt az Istent nem szeretni? Ugye, te is szereted?! Szeresd még jobban! Szeresd teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! És azután légy nyugodt: minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik! Igaza van a zsoltárírónak. Mondjuk el mi is vele együtt: „Én lelkem, mire csüggedsz el...”
En lelkem, mire csüggedsz el:
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én Istenem.
(42. zsoltár 6. vers)
Dátum: 1964. június 7. Öregek-betegek vasárnapja