Joó Sándor Dr.

Kedves testvérek, bizonyára emlékeztek – vagy legalábbis sokan közületek –, hogy két héttel ezelőtt ott hagytuk abba Jónás próféta történetének a magyarázatát, hogy elfutott az Úrnak a színe elől az Istennek ez az embere. Ninivébe kellett volna neki mennie, és ő egészen más irányba Társisba ment – vagy legalábbis akart volna menni. Tehát észak helyett messze-messze a legnyugatibb partvidékre igyekezett. Az engedelmességnek az útja helyett az engedetlenségnek az útját választotta. El akart menekülni a feladat elől, el akart bújni az Isten elől, és mostan azután így folytatódik tovább a történet, hogy „az Úr pedig…”. Talán egyszerűbben így mondhatnám, hogy: de az Úr..., De az Isten…
Nem tudom, hogy érzitek-e, testvérek ebben a folytatásban valami csendes iróniának a mosolyát. Az előbbi versekben még szinte hallatszanak a léptei egy futó embernek, aki az Isten elől menekül. Lopva hátra-hátra tekint még, nem követi-e valaki. Azután ott van egy hajó, gyorsan beszáll ebbe a hajóba. Úgy érzi, hogy most már talán rendben van minden, hiszen ez a hajó éppen a világ ellenkező részébe viszi, mint amerre neki mennie kellett volna. Végre elindul a hajó: Na, most már biztonságban van! Fölsóhajt megkönnyebbülten, aztán lemegy a hajónak az aljába. Lám, minden jól sikerült! – ottan lefekszik, elalszik. De az Isten… Ez a balga ember, íme azt hitte, hogy álomba menekülhet az ő engedetlenségének a következménye elől.
Nagyon sok mai Jónás is egyszerűen azt gondolja, hogy majd átalussza azt az utat, amelyiken menekül az Isten elől, pedig drága testvérek, az alvás az nem megoldás! Az alvás nagyon jó dolog egyébként, de a bűnt, a mulasztást, az Istennel szemben való engedetlenséget nem lehet úgy kialudni, mint egy fáradtságot. Hányszor előfordul az, hogy Isten hív bennünket, megbízást ad, és mi nagyon jól tudjuk azt, hogy mit kellene tennünk, csak nem ízlik nekünk az engedelmesség. Megfutamodunk, és azt gondoljuk, hogy na, alszunk rá egyet-kettőt, majd telik az idő, és az idő múlásával újra rendbe jön megint minden Isten és közöttünk.
Pedig testvérek, a mi bűneink nem évülnek el. A világi törvények határt szabnak a büntetésre, és hogyha valakit a határidőn belül nem vonnak felelősségre, az akkor megmenekült a büntetés alól. Isten előtt azonban nem lehet úgy elintézni a mi bűneinket és engedetlenségeinket, hogy na, majd elfelejtődnek idővel, majd elévülnek az idő múlásával, majd az idő rendbe hoz mindent. Nem, testvérek, a bűnt – mindenféle bűnt – egyetlen egy módon lehet csak az Úristennel elintézni: úgy, hogy az ember nagyon alázatos és nagyon komoly bűnvallással beleteszi a bűneit az Isten bűnbocsátó kegyelmébe. Amíg ez meg nem történik, addig minden bűnöd nyilván van tartva, és egészen bizonyosan utolér miatta Istennek a keze. Hiába mondod azt, hogy: Ó, már régen volt, már befedte az időnek a pora! Ne piszkáljuk a régi emlékeket, örüljünk, hogy elmúlt, örüljünk, hogy elfelejtődött. Nem, testvérek, mert az Isten úgysem hagy békén. Az Isten utolér. Nem hagy békén addig, amíg el nem intézed vele személyesen.
Lám, Jónást se hagyta békén. Ez a szerencsétlen ember azt gondolta, hogy most már Isten hatósugarán kívülre került. Te szerencsétlen Jónás! Hát az Isten sokkal közelebb van hozzád, mint ahogyan azt sejted! És még ez a szerencse, mert mi lenne veled e nélkül? Te modern ember, azt gondolod, hogyha te megszakítod a kapcsolatot az Istennel, akkor az Isten is megszakítja veled a kapcsolatot? Mi, emberek ezt tennénk, és az Isten is megtehetné. Mi emberek nagyon könnyen hajlunk arra, hogy amikor valaki nem hallgat reánk, hiába figyelmeztetjük, látjuk, hogy a vesztébe rohan, megpróbáljuk visszatartani, de nem sikerül, akkor kimondjuk rá az ítéletet: Hát nem lehet rajta segíteni, ám menjen a vesztébe, én már nem tehetek érte többet. Képzeljétek el, mi lenne, ha Isten is így bánna velünk! Hogy micsoda nyomorultul néznénk ki! De Isten nem hagyja olyan könnyen vesztébe rohanni az övéit. Mindig megtalálja a módját annak, hogy utolérje az előle menekülő Jónásokat, kiragadja őket az engedetlenségnek az útjáról, és visszafordítsa az életüket önmagához. Egyet nagyon komolyan jegyezzünk meg kedves testvérek: azt, hogy Isten az őbenne hívő embereket szigorúbban szereti, mint a hitetleneket. Ne értsük félre, ez nem azt jelenti, hogy jobban szereti őket, nem, mert Isten mindenkit egyformán szeret, egyformán jól szeret, de az övéit szigorúbban szereti, mint azokat, akik nem hisznek őbenne. Jónást azért nem engedi Tarsisba olyan nyugodtan hajókázni, mert Jónás az ő választottja. Mert Jónás az ő Lelkének a hordozója, mert Jónást egészen máshová vinné az ő küldetése és az ő megbízatása. Máshová szól az ő elhívatása. Nézzétek: más hajózhat egész nyugodtan, ahová kedve tartja. Jónás nem! Más csalhat, lophat nagy összegeket anélkül, hogy kiderülne és különösebb baja lenne belőle. Jónás egy villamosjegy csaláson is lebukik. A világ fiai váltogathatják a szeretőiket, akár minden héten, nem lesz belőle különösebb botrány. Az Isten gyermeke körül pedig egy ilyen dolognak még a látszata miatt is kitör a vihar. Ezt értem azon, amikor azt mondom, hogy Isten az övéit szigorúbban szereti. Tehát valahogy jobban szemmel tartja, szorosabb gyeplőn fogja őket, és hamarább bünteti őket, azért, mert szereti őket. És azért, mert nagyon nagy árat fizetett érettük: Jézusnak az életét. Drágák neki, sokba vannak neki; és különösen azért, mert fel akarja használni őket. Isten nem mond le rólad, Jónás, ha te lemondasz is őróla és a néki való engedelmességről. Isten nem fog lemondani rólad. Ezt vedd tudomásul, minden Jónás vegye tudomásul. Ez a Jónás is nagyon hamarosan megtapasztalja, és meg is tapasztalja minden Jónás hamarosan. Íme, itt a történetben azt látjuk, hogy Jónásnak megvan a maga terve, megvan a maga jó számítása, és látszólag minden nagyszerűen sikerül, várakozáson felül stimmel minden.
De az Úr, de az Isten... mit cselekszik Isten? Íme, azt olvassuk, hogy: „nagy szelet bocsáta a tengerre és nagy vihar lőn a tengeren”. Úgy is mondhatnám, kedves testvérek, hogy Isten Jónás utána küldi egyik angyalát. Miért mondom ezt, hogy egy angyalát küldi utána, hiszen vihart küld utána. Nos, azért testvérek, mert a 104. zsoltárnak a 4. versében olvassuk ezt, hogy: „az Úr a szeleket teszi követeivé”. Követ – ugyanaz a szó, amit a magyar Biblia másutt így fordít, hogy angyal. Tehát a szél is, a vihar is: angyal, Isten küldötte, Isten követe. Istentől hoz üzenetet, Isten akaratát hajtja végre. És most ez az angyal megkezdi a szolgálatát. Sűrű, sötét felhőkkel vonja be az eget, felkorbácsolja a tengernek a vizét. A hullámok egymásra torlódnak, recseg-ropog az egész hajó. Megremegteti a hajósoknak a szívét az őrületes veszedelem, a halálos félelem. Hatalmas nagy hullámok csapnak át a hajónak a fedélzetén, majd lesodorják őket. Kitör a vihar és tombol eszeveszettül. De most figyeljétek csak meg testvérek, hogy egyszerre hogy megváltozik ennek a viharnak az értelme, meg az egész jelentősége, hogyha így mondom, hogy az a vihar: angyal. Zord arcú, félelmetes követ, de Istentől jön és Isten üzenetét hozza. Egy Isten elől menekülő embert keres, egy eltévedt hívőt akar felrázni, jobb belátásra bírni, és az Istenhez visszafordítani. Ugye milyen más jelentősége és értelme van így a mi életünk viharainak is, amelyek olykor-olykor megfélemlítik a lelkünket? Például egy betegségnek, vagy egy gyászeset fájdalmas viharzásának. Vagy talán egy anyagi nehézségnek, amiben a lélek a gondoknak a hullámai között már-már kezd elmerülni. Vagy egy csalódás, egy bánat viharának, vagy akár egy történelmi viharnak. Nézzétek, ezek mind-mind Isten követei. Ezek mind az Istennek a szolgái, az Istennek az angyalai, a te javadra.
Isten elől úgyse lehet elfutni. Jónást is utoléri Isten, és a mi életünkben is mindig azért vannak viharok – akár történelmi viharok, akár sorsszerű viharok, akár érzelmi viharok, vagy bármiféle más anyagi viharok például –, mert Isten ki akar ragadni bennünket az engedetlenségnek az útjáról, és szorosabbra akarja fűzni a kapcsolatunkat önmagával. Tehát abban a viharban is, akármilyen vihar legyen, Isten szeretete szól és Isten szeretete hív. Én már megtapasztaltam, testvérek, hogy Isten kénytelen néha rettegést és fájdalmat okozó élmények nyelvén beszélni velünk, mert különben mi, engedetlenségünk megátalkodottságában nem értenénk meg a szavát, nem hallanánk meg őt; de akkor is, és ebben is az ő szeretetéről beszél. Mert Isten nem beszél kétféle szájjal, és Istennek nincs kétféle beszéde, csak egyféle beszéde. És ő soha nem kerül ellentmondásba azzal a szeretettel, melyet Jézus golgotai keresztjén át mondott ennek a világnak. Mindig ugyanazt mondja: a viharon keresztül is csak azt mondja, amit a golgotai kereszten át mondott.
Gyermekkorunkban – emlékszem rá – gyakran odaszorítottuk a fülünket a távíró oszlophoz, és hallottuk a zúgást, amit a szél okozott fönt a huzalokban. Nos, drága testvér, ha úgy hallgatsz bele az életed viharainak a zúgásába, hogy a lelki füledet odaszorítod Jézus keresztfájának az oszlopához, akkor mindenben Isten szeretetének a hangját hallod. És akkor elmarad mindenféle fájó disszonancia, és a legfélelmetesebb helyzet is valami csodálatosan szép hangot ad. Hát ezért tudta Jób fájó sebeinek cserepekkel való vakarása közben is Istent dicsőíteni. És ezért volt lehetséges az, hogy Pál és Szilász a filippi börtönben, sötét éjszakában, kezük-lábuk kalodába szorítva, korbácsütésektől fölvérzett háttal is zsoltárokat tudtak énekelni – mert Isten beszéde mindig és mindenben ugyanaz: az ő mérhetetlen szeretetének a beszéde, és a keresztből hangzó szeretet rezonál minden dologból és minden eseményből, a viharból is. És az egész világ és az egész élet egy nagy visszhang a kereszt beszédére.
Nézzétek, itt két dologból is látszik ebben a történetben, hogy valóban angyal volt ez a vihar: az egyik dolog, amiből látszik, az, hogy ezek a hajósok a drága holmit, amivel telerakták a hajót, mind igyekeznek bedobálni a tengerbe. Milyen csodálatos! Mindattól, ami olyan drága volt a számukra, amit olyan nagy gonddal csomagoltak be a parton, és amitől nagy üzleti hasznot reméltek a túlsó parton, amiért annyit fáradtak, amire annyit költöttek, attól most mind igyekeznek megszabadulni. Semmi nem kell, amikor az életét kell menteni az embernek, semmi másra nincsen szüksége. Mit számít akkor a földi jó és a gazdagság és bármi más, hogyha a halál árnyéka vetítődik reá? Valóban, testvérek, a viharban az ember megszabadul mindannak az igézetétől, ami egyébként olyan rettenetesen fontosnak látszott a számára: lakás, autó, pénz, állás, vagyon, fizetés, szépség, hírnév, minden-minden, ami azelőtt úgy csillogott, amiért törte magát az ember, ami az ambícióját ösztökélte, és amivel úgy szerette volna minél jobban telerakni a „hajóját” – hogy el tud szürkülni, amikor a halál árnyéka vetítődik reá! Tudjátok, testvérek, a viharban leszűkül a köre mindannak, amit az ember szükségesnek tart a maga számára. Annyira leszűkül, hogy lassan megérti az ember, mire célzott Jézus, amikor azt mondotta, hogy egy a szükséges dolog: az életet a halálon is átmentő Istennel való közösség. Ez! Ennek a biztosítása, ennek a megmaradása. Vesszen minden, de ez maradjon, ez az egy, ez maradjon, mert ez az egy a szükséges dolog. Ezt is megtanulja az ember a viharban.
Azután imádkozni is megtanul az ember a viharban. Íme, itt is azt olvassuk, hogy „a hajósok megfélemlének, és ki-ki a maga istenéhez kiáltott”. Addig talán eszükbe sem jutott nekik kiáltani az istenükhöz, amíg szépen sütött a nap és csendes vízen, kedvező széllel haladt a hajó a maga útján, de amikor beborult az ég, és amikor örvénylett a tenger, akkor már igazán nem marad más, mint hogy könyörgőre kell fogni a dolgot. De sok ember megtanult a viharban már Isten segítő keze után kapkodni! De, tudjátok, mindig egy kicsit gyanús az, amikor valaki a viharnak a kellős közepén kezdi ácsolgatni a mentőcsónakot. Sokkal jobb azt készenlétben tartani még akkor, amikor szépen süt a nap, hogy azután nyugodtan hajózhassék az ember tovább, abban a tudatban, hogy van oltalom, van menedék, még ha vihar jön is.
Ismertem egy férfit, aki a háborúban valami olyan lábsebet kapott, ami sehogyan se akart begyógyulni, emiatt nagyon sokat szenvedett, és majdnem mindig ágyban kellett tölteni az idejét. De éppen ennek a nyomorúságnak a révén került közel Istenhez és tanult meg imádkozni, s nagyon boldog volt. Azután egyszerre csak elkezdett javulni a seb, majd lassan egészen meggyógyult. Teljesen rendbe jött ez az ember, olyan volt, mint minden más egészséges ember. De szinte ennek megfelelő arányban távolodott el megint Istentől: lanyhult a hitélete, kihagyott az imádsága, és már-már szinte egészen elszakadt az Istennel való közösségből. Azután egy szép napon megint kiújult, fölfakadt a seb. Megint ágyba került, és az egyik látogatójának, aki megállt az ágya mellett, és sajnálkozott rajta, részvétéről biztosította, azt mondotta: Ne sajnálj engem! Csak a régi barátom tért vissza. Isten küldte, mert jobb sántán járnom a keskeny úton, amelyik az életre visz, mint két egészséges lábbal azon a széles úton, amelyik a veszedelemre visz! Így mondotta a betegségére, hogy „a régi barátom”. Úgy is mondhatta volna, hogy az Isten angyala. Mert ugye így is igaz? Igaz, bizony.
Testvérek, még egy utolsó, nagyon aktuális üzenete van ennek a történetnek a számunkra. A hajó veszélyben van. Az emberek mindent elkövetnek, hogy mentsék a hajót, dolgoznak, lótnak-futnak, fáradnak. Összeszedik minden erejüket, hogy megmentsék az életüket – Jónásét is. És ebből a közös, ebből a közérdekű munkából éppen csak Jónás nem veszi ki a részét! Nem törődik vele, hogy mi van körülötte, hogy mivel foglalkoznak a többiek, a pogányok, ő alszik.
Látjátok, testvérek, hová tud süllyedni Istennek az embere, Istennek a gyermeke, egy hívő ember, hogyha engedetlen? Az a hajó ott egy sorsközösség. Olyan, mint egy falunak, egy városnak, vagy egy országnak a lakossága. És ugye azt tudjuk mindnyájan, hogy ma ez az egész világ olyan, mintha egy hajóban utazna az emberiség. Az egész földi világ egy nagy sorsközösség. És hogyha valahol léket kap a hajó – mindegy, hogy Brazíliában, Vietnámban, vagy Afrikának a közepén valahol, tehát a „hajónak” egy egészen másik oldalán, mint ahol éppen mi élünk –, minket akkor is éppen úgy fenyeget az elmerülés, mint azokat, akik közel vannak a lékhez. Ugye, milyen visszatetsző az, amikor mások igyekeznek megmenteni a hajót és kivezetni a viharból, a hívő ember pedig alszik? Szemlélheted te egyáltalán közönyösen és kívülről, amikor jóakaratú emberek mindent elkövetnek és igyekeznek kultúrát növelni, életszínvonalat emelni, építeni, békét megmenteni a hajón? Szörnyű, borzasztó látvány egy alvó Jónás a süllyedő hajón.
„Mi lelt, te nagy alvó? – rázza föl a kormányos az Isten emberét – Kelj föl, kiálts a te Istenedhez, hátha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el”. Hátha... Hátha? Nem, nem hátha! Egészen bizonyosan. Csak kelj föl, Jónás! Csak ébredj föl, és kiálts, könyörögj magadért, és könyörögj az egész hajóért! Könyörögjünk mindnyájan együtt:

Jézus, menedékem!
Hű oltalmam nékem
Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból,
Bűnből, minden bajból
Hozzád menekül.
Bár a föld mind romba dőlt,
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!

(294. ének 2. vers)

Kedves testvéreim, most egy új sorozatot szeretnénk elkezdeni, és Isten segítségével néhány vasárnapon keresztül Jónás próféta történetét végigmagyarázni. Jónás prófétáról a legtöbb ember – még sajnos bibliaolvasó emberek között is – csak annyit tud, hogy ez volt az a próféta, akit amikor belevetettek a tengerbe a hajóról, akkor bekapta egy cethal, és annak a gyomrában átvészelt három szörnyűséges, nyomorúságos napot, majd azután megint épségben sikerült néki onnét megmenekülnie. Persze meg szokott indulni ilyenkor a vitatkozás, hogy van-e egyáltalán a világon olyan cethal, amelyik egy embert be tud kapni? Azután létezik-e egyáltalán az, hogy egy ember ilyen helyzetben kibír három napot és életben tud maradni? Lehetséges egyáltalán az, hogy egy ilyen szituációból valaki épségben meg tudjon menekülni? Az ilyen vitatkozás rendszerint oda szokott kilyukadni, hogy igaz-e hát az egész történet, vagy pedig csak valami mondaszerű elbeszélésről van szó? Nos, kedves testvérek, én teljességgel mellőzöm ezt a vitát. Mégpedig egyfelől azért mellőzöm, mert meg vagyok róla győződve, hogy ennek a történetnek nem a historikumában, tehát nem a történeti hitelességében van a lényeg, hanem éppen a mondanivalójában. Vagyis, hogy mit üzen rajta keresztül Isten? Legyen ám kitalált történet az egész, nem fontos – akkor is Isten szól rajta keresztül. És ez a fontos, amit az Isten szól rajta keresztül. Másfelől pedig azért nem töprengtem soha ezen a kérdésen, mert testvérek, én Jónásnak az alakjában és viselkedésében olyan vonásokat fedezek föl állandóan, amelyek engem speciálisan arra figyelmeztetnek, hogy hohó, barátom, az a Jónás, az ott ül a te dolgozószobádban! Ott ül a te íróasztalod mellett, a te székeden. És ahogyan itt most körülnézek közöttetek, azt kell mondanom, hogy ez a Jónás ma reggel itt ül a templomban.
Ennyire hiteles történetről van szó, hogy az a Jónás még ma is él. Ímé, így kezdődik a történet: „és lőn az Úr szava Jónáshoz”. Hogyan? Talán álomban, talán egy látomás által, talán angyali jelenésben, vagy talán egy benne megszólaló, egészen világosan érthető hang által – én nem tudom, de nem is fontos. Mert az a mód, ahogyan az Istennek a szava „lőn” és lesz és történik mind a mai napig hozzánk, a mindenkori hívő emberekhez, egyáltalán nem is lényeges, egyáltalán nem is fontos. Azt merném mondani, testvérek, hogy akinek van füle a lelki hallásra, az mindenben és mindenkor és mindenütt meghallja az Úrnak hozzá szóló szavát. Mert az Úr szól. Rengeteg formában szól Isten: például a világegyetemnek a létezésében. Szól a világtörténelemnek az alakulásában. Az egyéni sorsunknak ilyen vagy olyan fordulatában, a mindennapi életünk legapróbb és legjelentéktelenebb eseményeiben is szól Isten – csak legyen fülünk a meghallására. Szól Isten a fűszálban, szól Isten a madárdalban és szól Isten a boldog élményekben és a keserves és fájdalmas sorscsapásokban. És hogyha valaki belehallgat ezekbe a dolgokba, mindenütt meghallja az Istennek hozzá szóló szavát, üzenetét. Persze Istennek ez a hozzánk való szólása, beszéde a legérthetőbben az ő megváltó cselekedetében, tehát a megváltásnak a történéseiben szól az emberhez. Ezekben mondja el Istent a legmélyebb és a legforróbb érzéseit az ember számára. És ezek között is Jézusnak a golgotai halálában. Igen, testvérek, Istennek a mondanivalója a leghatalmasabban a szent vér által szól az emberhez és a világhoz. Ebben mondta el Isten a legfontosabb és a legutolsó szavát.
És ezzel azt mondja, hogy szeret. Mindig, újra azt mondja, hogy szeret. Halálosan szeret. Téged is, meg engem is. És minden más szava az Istennek ezért van, mert szeret és mert igényt tart reánk, mert magához akar ölelni bennünket, mert félt bennünket, mert gondoskodik rólunk. Így hallgasd az Istennek a hozzád szóló szavát akkor is, hogyha egy boldog élményen keresztül szól. De így hallgasd akkor is, hogyha valami nagyon fájdalmas sorscsapásnak a nyelvén akarja tudtul adni, hogy mennyire szeret. És ezért szól az Isten egészen érthető emberi nyelven is hozzánk, amikor például a Bibliádat olvasod, vagy amikor egy prédikációt hallgatsz, vagy amikor egy zsoltárt énekelsz. És Isten szólott hozzánk egészen érthető formában akkor is, amikor ki-ki újév reggelén egy kis cédulát kapott itten, amelyiken rajta volt egy ige. Azt is az Istennek hozzá szóló szavaként fogadja. Azt lehet mondani, hogy rengetegszer szólt már Isten.
Meg tudnád mondani, hogy tehozzád például hányszor szólt Isten? Így kezdődik Júdás próféta története, hogy „lőn az Úrnak a szava Jónáshoz”. És tudjátok, én most szeretném itten áthúzni Jónásnak a nevét, és egy másik nevet írni oda helyébe: a tiedet, meg az enyémet. Például így: és lőn az Úrnak a szava – írd oda nyugodtan utána a saját nevedet. Egészen konkrétan, egészen határozottan. Mert ugye így is igaz. Igaz, bizony.
Na mármost milyen szava „lőn” az Úrnak Jónáshoz? Azt mondja: „Kelj föl, menj el Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe.” Istennek a szava mindig mozgósít, mindig megbízást jelent, mindig valami feladatot ad: kelj föl! – tehát mozdulj ki abból a tétlen szemlélődésből, áhítatos magányból, amibe belesüppedsz néha. Nem lehet tudni, hogy hol érte Jónást Istennek ez a mozgósító megszólítása, de nagyon valószínű, hogy éppen akkor, amikor valami nagy, csendes, mély imádságba merülve együtt volt Istennel négyszemközt. Amikor Isten dolgaival foglalkozott, amikor magasztos gondolatok áhítattal töltötték el a lelkét. Tudniillik nagyon gyakran előfordul az, hogy a hívő ember úgy beletemetkezik a saját kegyességébe, hogy jól esik elkényelmesedni abban a tudatban, hogy azok közé a kevesek közé tartozik, akik ismerik Istent, akik jóban vannak Istennel. És azután egy kicsit talán le is nézi azokat, akik nem így gondolkodnak, és nem így élnek. Nagy kísértésünk nekünk, testvérek mindnyájunknak, hogy már-már kezdjük elhinni, hogy csak ennyi az egész keresztény életnek a lényege. Tehát, hogy kereszténynek lenni és hinni Istenben csak annyit jelent, hogy néha-néha megérzünk valamit Istennek a közelségéből. Néha-néha megértünk valamit Istennek a titkaiból, és azon úgy elálmodozunk, hogy jaj, de szép, de nagyszerű. Hogy néha-néha belelélegzünk egy-egy mély imádság által az Istennek a szent és tisztultabb világába. Tehát, hogy annyi az egész keresztény élet, mint egy kis lelki élvezet abban a sok csúnyaságban, amiben egyébként élünk. Mint egy kis áhítatos elcsendesedés abban a rettentő zajban, ami körülöttünk zúg, zakatol állandóan ebben a világban. Egy kis kirándulás, egy kis lelki felüdülés annak a másik világnak a tisztultabb szellemi atmoszférájában.
Kelj föl – mondja Isten –, nem csak magadért vagy keresztény! Isten a vele való közösséget mindig haszonra adja, nem pedig élvezetre. A félrehúzódó, a saját maga kegyességébe bezárkózó, és az Istennel való közösségét egyedül, négyszemközt élvezgető hívő ember az nem igazi keresztény ember. Menj Ninivébe! – mondja Isten. Nem lehet kisajátítani Istent csak a magunk számára. Tudomásul kell vennünk, hogy másoknak és a hitetleneknek is irgalmas Édesatyja az Isten, ezért menj Ninivébe. Ninive az akkori régi világ pogányságának volt mintegy a centruma. A legújabb ásatások kiderítették, hogy 60 kilométer átmérőjű világváros volt. 20 kilométer hosszú sugárutak és fasorok szelték keresztül-kasul. 30 méter széles várfal vette körül. Lakóit több mint 7 millióra becsülik ma a tudósok. Mindent, amit az ókor pompában, gazdagságban, művészetben produkált, az mind megtalálható volt. Nagy város volt, de nemcsak terjedelmében volt nagyváros, hanem mint minden nagyváros a bűneiben is nagy volt. Tehát minden, ami emberi gőgben, önzésben, szemérmetlenségben, szeretetlenségben, érzéki vágyakban, gonoszságban, hitványságban egyáltalán elképzelhető, az ott mind fölhalmozódott, mint egy általános nagyvárosban. Menj Ninivébe, a nagy városba, és szólj ellene, kiálts ellene, mert gonoszsága, bűne felhatott hozzám, azt mondja Isten. Lényegében véve, kedves testvérek, tulajdonképpen ma is így küldi Isten azokat, akikhez szól – a világba. Egy hívő embert kétmillió közé. Ma nem arra hívja el Isten az Őbenne hívő embereket, akiket megszólít, hogy menjenek el valahova messzire, Közép-Afrikába vagy Indiába, és ottan misszionáljanak. Még csak arra sem, hogy itthon hányják a szemére a világnak a bűneit. Sem pedig nem arról, hogy szervezzenek nagy evangelizációs kampányokat és úgy próbáljanak téríteni embereket az Úrhoz, hanem ma Istennek a hívó szava ehhez a világhoz: a benne hívő emberek keresztyén élete.
Ahol élsz, ott ábrázolódjék ki benned Jézusnak az alakja: jósága, szeretete, türelme, áldozatkészsége, indulata. Erre hív ma. A leghatalmasabb misszió ma a világ felé az, hogy mi, akik halljuk Istennek a szavát, akikhez szól Isten, aszerint éljünk, annak engedelmeskedve viselkedjünk. Kelj föl! Vedd tudomásul, hogy Isten küldötteként kell élned ott, ahol élsz, az embereknek a milliói között, és kiálts, azt mondja az Írás. Tehát mintegy kiáltsa, hangosan hirdesse minden egyes cselekedeted, hogy lehet másképpen is viszonyulni az emberekhez, nemcsak hogy önző módon, olyan kizsákmányolóan, olyan gorombán, durván és lehetetlenül, hamisan, ahogyan általában szoktak az emberek, hanem lehet igazan és lehet szeretettel is és türelemmel is, lehet krisztusi módon is viszonyulni az emberekhez. És nemcsak úgy látszatra lehet viszonyulni a munkához, tehát kizárólag csak kenyérkereseti lehetőséget látni benne, hanem alázatosan is szolgálhatunk. Kiáltsa minden cselekedeted, hogy nem csak úgy lehet viszonyulni a másik nemhez, ahogyan általában a világban szokás: kacéran, kihívóan, szemérmetlenül, hanem tisztán, meglátva benne a más feleségét, a másnak a férjét, meglátva benne az embert, a lelket. Az ilyen krisztusi viselkedés már magában véve is kiált! Kiáltó ellentét a világ erkölcsiségével szemben. Figyelj! – azt mondja Isten. Figyelj mindig arra a szóra, amit hétről hétre itt a templomban, vagy napról napra otthon, csendes magányodban a bibliaolvasásod közben kapsz. Vagy figyelj arra a szóra, amire Isten az álmaidban figyelmeztet. Vagy arra a szóra, amire az események, a saját életed eseményei által tanít, és aszerint élj. Azt próbáld meg átvinni a cselekedeteiddel a mindennapi életedbe.
Testvérek, ma ezt a missziói parancsot kapja Jónás az Istentől Ninive felé, a világ felé. Csak Jónás gyáva és Jónás megretten. Talán azt gondolja magában, hogy mit érek vele, hát kinevetnek, kigúnyolnak, meg bolondnak tartanak érte. Talán ki is vetnek az emberek maguk közül, ha nem úgy csinálom én is, ahogyan ők csinálják. Mint ahogyan a múltkor egy 18 éves fiatal leányka panaszolta nekem a lelkészi hivatalnak a csendességében: hogy nem győz már hová lenni az osztálytársainak a gúnyolódása elől, mert neki még soha „nem volt dolga fiúval” – ahogyan mondotta. Bolondnak tartják érte. Kigúnyolják miatta, vagy pedig azt mondják, hogy nem egészséges. Hát miért tegye ki magát Jónás ilyen kellemetlenségnek? Hát nincs igaza neki, hogyha elbújik az ilyen megbízás elől, és nem vállalja? Vagy talán azt gondolja magában Jónás, hogy ugyan mit használok én ennek a világnak azzal, hogyha a keresztyén életem bizonyságtételét odatárom eléje? Hiszen én egyedül vagyok, és velem szemben milliók élnek másként. Ugyanaz, mint egy csepp víz a sparhelt tetején, amelyik abban a pillanatban elpárolog, elgőzölög, és nyoma sem marad többé. Hát mit használok vele, mit segítek ezzel én a világon, ha én igazán keresztyén módon élek? – ez reménytelen vállalkozás! Valóban reménytelen vállalkozás lenne kedves testvérek, ha nem Isten küldene. Hogyha nem Isten állna ott, a mögött az egy mögött a kétmillióval szemben. Jónás olyan boldog volt, amíg csendben élvezhette az Istennel való együttlétnek a szépségét, és amíg elálmélkodhatott magasztos gondolatokon, amelyek megtöltötték a lelkét, és amíg áhítatban fürösztgethette a lelkét, olyan boldog volt... De Ninivébe menni? Azt már nem vállalja. És a mai Jónás is valahogy ilyen formán van, ahogyan erről olvassuk, hogy „felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna az Úr elől”. Nem akar ő elszakadni egészen az Istentől, csak éppen a bizonyságtevő életet nem vállalja. Ott, a hajón csendes magányában azért ő imádkozik tovább. A templomnak a hajójában, ahol senki nem látja, ott azért tiszteli tovább az Istent. Nem akar ő hitetlenné válni teljességgel, csak éppen az engedelmességet nem akarja vállalni Istennel szemben. És tudjátok, testvérek, hogy ez ma a legtöbb hívő embernek a legnagyobb bűne? Az, hogy engedetlen. Az, hogy nem azt teszi, amit Isten mond neki, hiába „lőn az Úrnak a szava” hozzá, mert a hívő ember ezt már nem veszi komolyan. Ez a legtöbb hívő embernek a bűne. Tehát nem olyan bűne van ma a legtöbb hívő embernek, hogy lop, csal, hazudik, vagy házasságot tör, paráználkodik, vagy erkölcstelenkedik, nem. Egész egyszerűen annyi, hogy nem azt csinálja, amit Isten mond. Egyébként becsületes, tisztességes, mint ahogy Jónás. Azt olvassuk róla, hogy megfizette a hajóbért. Nagyon tökéletesen járt el, nagyon tiszteletreméltó, nagyon tisztességes volt, nagyon korrektül viselkedett, senkinek nem lehetett ellene semmi kifogása. Nem bántott ő senkit ott azon a hajón. Úgy utazott, mint a többi utas. Tehát kifelé korrekt. Csak Isten látja, hogy ez mind hazugság, mert ez mind menekülés Istennek a színe elől. Testvérek, mi már annyira elszoktunk attól, hogy Isten szavának engedve rendezzük be az életünket, és irányítsuk a cselekedeteinket, mert hogy már nem is érezzük bűnnek, ha nem így cselekszünk. Mi már csak azt érezzük bűnnek, ha valami hitványságot követünk el. Ha valami durva bűnt követünk el, de azt, hogy nem keressük és nem követjük Istennek a szavát, és az, hogy a saját fejünk szerint rendezzük be az életünket, osztjuk be és költjük el a pénzünket és csináljuk meg a terveinket, ezt nem is érezzük már egyáltalán bűnnek. Ki az ma, aki tényleg komolyan odaáll reggelenként az Isten elé, és kérdi: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? – és azt cselekszi, amit az Úr megmutat neki.
Érzitek, testvérek, hogy Ádám még mindig bújik az Isten elől, és Jónás még mindig menekülőben van az Isten színe elől? Ez lett mindnyájunknak az alap magatartásunk. Jónás lement a tengerpartra, ott lement egy hajóba, a későbbiek során tudjuk, hogy annak is lement a legalsó részére. Tudjátok, van ebben valami szimbolikus jelentőségű, hogy Jónás mindig lemegy, mert az Istentől elszakadó ember, vagy az Istennek nem engedelmeskedő ember, az Istennek az engedelmességet megtagadó ember az mindig lefelé megy. Az egyre lentebb megy, egyre sivárabb lesz neki a lelki élete, egyre erőtelenebb lesz az imádsága, egyre lazább lesz a lelkiismerete, egyre jobban elveszíti az érzékenységét a finom bűnökkel szemben. Talán még az éjszakái is egyre nyugtalanabbakká lesznek, egyre jobban megromlik az emberekhez való viszonya - mindig lentebb megy. Lehet, hogy a világ szerint felfele megy, emelkedik, talán anyagilag is jobban fog majd neki menni, de a saját lelkiismerete is az Isten előtt egyre jobban lefelé megy. És azt olvassuk, hogy megfizette a hajóbért. Óriási bért fizetett. Még nem is tudja Jónás igazán, hogy mekkora árat fizetett ezért a menekülésért: a lelke nyugalmát és a lelke békességét. A pénzével együtt a lelkét is odaadta ezért az árért.
Mert testvérek, mindig hallatlanul nagy árat fizet az, aki Isten elől menekül. Az Istennel szemben való engedetlenségnek mindig megfizeti az ember valamilyen módon az árát. Egyik talán a becsületének az elvesztésével, a másik az elrongyolódott egészségével és idegrendszerével. A harmadik talán egy régi emléknek szűnni nem akaró fájdalmával, a negyedik talán megnyugodni nem képes lelkiismerettel, vagy családi békétlenséggel és boldogtalansággal, de az engedetlenségnek mindig rettenetes ára van, amit meg kell fizetni, és amit mindenki megfizet egyszer.
„Az Úr színe elől” – kétszer is olvassuk ezt a Bibliában, ebben a rövid kis részletben. Mintha el lehetne menekülni egy embernek az Úr színe elől! Hiszen ha Jónás már nem látja is az Úrnak az arcát, az Úr akkor is látja Jónásnak az arcát. És hogyha Jónás már elindult is, hogy elmeneküljön az Úr színe elől, az Úr is elindult már, hogy szembejöjjön Jónással, a menekülő jónással. Vigyázzatok, testvérek, mert rettenetes nagy az ár. A menekülésnek borzalmas ára van. Jónás, térj vissza az Úr színe elé! Ennek a visszaútnak, ennek nincsen ára? Nem nagy az ár? De, az. Rettenetesen nagy. Olyan nagy, hogy azt egyikünk sem tudná megfizetni. De nem is kell, mert valaki más már megfizette helyettünk. Az Istenhez visszavezető útért Jézus fizetett a Golgotán, a vérével. Menekülő Jónások! Induljunk hát el most mind együtt ezen az úton, visszafelé, az Úr színe elé, Jézus vezetése mellett, és így könyörögjünk:

Amint vagyok – sok bűn alatt,
De hallva hívó hangodat,
Ki értem áldozád magad –,
Fogadj el, Jézusom!

Amint vagyok – hogy a te szent
Szerelmed tudjam, mit jelent
Már itt s majd egykor odafent –,
Fogadj el, Jézusom!

(460. ének 1. és 6. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. január 15.

Szeretném ott folytatni, ahol tegnap este abbahagytam... A példázat első részében arról volt szó, hogy a reménytelenül eladósodott szolga minden váradalma ellenére kegyelmet kapott. Ura elengedte néki minden tartozását. Azzal bocsátja el, hogy most, felszabadultan a régi terhek alól, egy egészen új életet kezdjen. – A tegnap esti nagy számadásról mi is úgy kerültünk ki, mint megkegyelmezettek: valaki más kifizette helyettünk életünk nagy tartozását, váltságdíját. Jézus vére megtisztított bennünket minden bűntől. A kapott bűnbocsánat lezárta a múlt esztendőt, és megnyitotta az újrakezdés lehetőségét előttünk. Mintegy Isten kegyelmének királyi palotájából jövünk, tehermentesen kezdve egy új esztendőt... Most tehát arról beszéljünk, hogy miként folytassuk tovább? Erre nézve ad komoly figyelmeztetést és tanítást a példázatnak ez a másik része.
Példázatunk főszereplője alig hogy kilép a palota kapuján, alig teszi meg az első lépéseket a mindennapi élet útján, az a boldog, felszabadult érzés, ami az előbb még betöltötte a lelkét, máris semmivé lesz, mint a hó a napon. Egyszerre csak szemben találja magát egyik nyavalyás szolgatársával, akinek régebben valami csekély összeget adott kölcsön. Ahhoz képest legalább, amivel ő maga volt adósa urának, ez a tartozás elenyésző semmiség csupán. Tehát ez az ember most ugyanolyan szituációba kerül ott a kollégájával szemben, mint az előbb a király ővele szemben – azzal a különbséggel, hogy itt mindössze száz dénárról, alig száz forintról van szó, míg ott tízezer talentumról, több millióról. És íme ő most a kollégájával szemben éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint amit az ő ura tett előbb ővele: Adós fizess! Ami nekem jog szerint jár, azt megkövetelem! Az az ember, aki az előbb a bűn és kegyelem élményében részesült, most a bűn és bűnhődés törvényét érvényesíti embertársával szemben. Jogilag igaza van. Üzleti szempontból senki se veheti rossz néven az embertől, ha be akarja hajtani a követelését... Ez igaz, de itt most más a helyzet. Az, hogy a király és a szolga között történt valami, olyan valami, ami hatással kellett volna, hogy legyen az ember egész életére, emberekhez való viszonyára. Ez az ember a jog alapján kifogástalanul járt el: aki tartozik, az fizessen, így van ez az emberek között, ez törvényes!
De ez az ember elfelejtett valamit. Azt, hogy éppen most fogadta kegyelmébe az Úr, minden váradalma ellenére, és hogy az ő viselkedésének ugyanezt az irgalmat kellene visszatükröznie mások felé. Mert a mi életünk, magatartásunk mindig visszhang valamire, csak az a kérdés, hogy mire? És ettől a kérdéstől függ az, hogy igazán követői vagyunk-e Jézusnak? Tehát attól, hogy minek a visszhangja a viselkedésünk: annak-e, ahogyan az Isten bánt velünk, vagy annak, ahogyan az emberek bánnak velünk? Mert a megszokott emberi magatartás az, hogy „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten”! Vagyis, aki jó hozzánk, ahhoz mi is így viszonyulunk, viszont aki barátságtalan, kegyetlen, gonosz, az mi egyebet várhatna tőlünk, mint ugyanazt?! Megbántott a viselkedésével, megsértett, átnézett rajtam? – Én is! Ez csak természetes, nem? Tartozik valaki a minimális udvariassággal, emberséggel, figyelemmel, és azt sem adja meg? – Hát akkor én sem adom meg neki! Igen, ez természetes, sőt jogilag kifogástalan – csak éppen nem keresztyén magatartás.
És sajnos, bizony nagyon is vannak ilyen keresztyének! Olyanok, akik hétről-hétre kihallgatásra jelennek meg a Király előtt – úgy, mint mi is tegnap este – és kegyelemért könyörögnek, bűnbocsánatot kapnak, de alighogy kilépnek a templom ajtaján, már éppen az ellenkezőjét teszik embertársaikkal, mint amit Isten tett velük a templomban. Az Úr asztalánál! Az imádság csendjében! – Érzitek-e, hogy az ilyen, önmagával ellentétbe jutó álkeresztyénség a legmélyebb oka annak, hogy olyan sokan nem óhajtanak keresztyének lenni?! Igen: ha mi Istent megbántjuk, azt bocsássa meg az Isten, de ha valaki minket merészel megbántani, azt nem tudjuk megbocsátani neki! – Ha valami bajba kerülünk, fellázadunk Isten ellen, és méltatlankodva kérjük számon: hogy engedheti meg ezt az Isten?! De próbáljon valaki ellenünk lázadni, és tőlünk valamit számonkérni, arra ugyancsak keserűen reagálunk! Isten számára alig van időnk, alig van egy picike kis hely a szívünkben, alig van pénzünk, de ha egy másik embernek nincs ideje számunkra, vagy nem akar segíteni rajtunk: föl vagyunk háborodva miatta! Az, hogy Isten bennünket mindennek ellenére is irgalmasan befogad az Ő szeretetébe, és fölment a tartozásunk alól, az rendben van, el is várjuk tőle! De mi az ellenünk vétkezőket ugyanúgy kezeljük, mint ezelőtt. Isten csak bocsásson meg nekem, de én behajtom az embereken, amivel – úgy vélem – nekem tartoznak!
Nos, atyámfiai, ez az, amit az Isten nem tűr! Azt az irgalmasságot, azt a bűnbocsánatot, amit nem adok tovább, visszaveszi tőlem. Amikor az Isten megbocsát valakinek, ezzel tulajdonképpen lehetőséget ad neki. Olyan ez, mint amikor valakit elítélnek, de a büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggesztik. Igen, Isten a Jézus vérével pecsételte meg és írta alá, hogy kegyelmes akar lenni hozzánk, hogy az ő gyermeke lehetünk, maradhatunk – de ha most már valaki nem abból él, nem azt adja tovább, amit Istentől kapott: elveszít maga is mindent. Nemcsak hogy elveszít mindent, hanem éppen az a kegyelem, amit kaptam Istentől, az válik váddá ellenem. Aki az Istentől kapott bűnbocsánatot, jóságot, szeretetet nem árasztja tovább mások felé, kollégai, barátai, ellenségei felé, annak a régi tízezer talentumos adóssága lép újra érvénybe, annak a számára hiába halt meg Jézus, az újra megfeszíti a Megváltóját! Így van ez megírva ebben a példázatban is: „És megharagudván az ő ura, átadá őt a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mind, a mivel tartozik!"
Péter, amikor azt kérdezte Jézustól: ,,Uram, hányszor lehet az én atyám fiának ellenem vétkezni és neki megbocsátanom? még hétszer is?", ezzel tulajdonképpen utalt arra, hogy hol van a keresztyén felebaráti szeretet határa? Van-e egy olyan határ, ahol azt mondhatom: de többet azután se Isten, se ember nem várhat tőlem; most már betelt a mérték, nem bírom tovább! Ami sok, az sok! Végeredményben én is csak ember vagyok! Az én türelmem is elfogy egyszer...
Nos, ez a kérdés azért helytelen, mert abból az előfeltevésből indul ki, hogy a másik emberrel jót tenni, neki megbocsátani, hozzá türelemmel, megértéssel viseltetni valamiféle morális erőfeszítés eredménye lehet, rendkívüli önuralmat kíván az embertől. És látszatra ez így is van, mert pl. ha valaki a tyúkszememre lép, sokkal könnyebb nekem is visszataposnom az övére. És sokkal nehezebb megtartóztatni magam, ezt a természetes reagálást megfékezni magamban és a föllobbanó indulatot elfojtanom. Az önuralomhoz pedig erős akarat kell, az akarat pedig egy idő múltán kifárad, és akkor elérkezik az a határ, amikor az ember – kiborul. Hétszer egymásután is elnézni ugyanannak az embernek a pimaszságát? – Nem sok ez, Uram?
Jézus azonban egészen más síkra viszi az egész kérdést. Azt mondja: Ha te igazán komolyan veszed azt, hogy milyen gyakran megbántod az Istent, és hogy neked minden reggel és minden este újra szabad kérned: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” – és hogy az Isten valóságosan meg is bocsát neked mindent; ha ti ezt igazán komolyan veszítek, akkor jónak, türelmesnek, szeretetreméltónak lenni a másik emberhez, többé nem erős akarat és nem önuralom kérdése, hanem valami egészen más! Akkor ne az akaraterődet hívd segítségül, hanem könyörögj így: Uram, Te mindig újra megbocsátasz nekem, mindig a Te gyermekedet látod bennem. Te szörnyű halált szenvedtél azért, hogy Isten gyermeke maradhassak minden adósságon ellenére is, ne hagyd hát, hogy én irgalmatlan legyek az én szolgatársammal szemben, aki végülis csak olyan bagatell összeggel tartozik nekem!
Érzitek? Itt nem arról van szó, hogy most összeszedem minden akaratomat, megfeszítem minden jó szándékomat, és megpróbálok mégis kedvesen, segítőkészen viszonyulni ehhez a nyomorult alakhoz, aki ezt igazán nem érdemli meg. Nem! Itt egészen másról van szó. Arról, hogy előbb mindig arra gondolok, amit kaptam én az Istentől: teljes bűnbocsánatot – ebből adhatok bárkinek, bármikor, bármennyiszer, futja, telik belőle bőven! Tehát: előbb csak egy pillantás a keresztre, ahol értem Valaki fizetett, és akkor már az akarat működik erőfeszítés nélkül, magától. Akkor már ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amikre azt mondja Jézus: „Mindezek megadatnak néktek!” És akkor nem fog kimeríteni, kifárasztani az se, ha hetvenszer hétszer kell is valakinek újra megbocsátani – hiszen Isten se fárad bele velem szemben!
Nos, atyámfiai, most kezdődik egy új esztendő. A kegyelem királyi széke elől jövünk, kezdjünk hát annak megfelelő új életet. Ne felejtsük el, hogy az az isteni irgalom, amit mindig újra kérünk, amiben mindig újra részesülünk, amit legutóbb a tegnap esti számadáson is kaptunk: csak úgy maradhat a miénk, ha rögtön és mindenkinek továbbadjuk. Ha átárasztjuk magunkon. Legyen ez a jelszavunk: mit adhatok tovább és kinek adhatok tovább abból a szeretetből, jóságból, türelemből, amit Istentől Jézus érdeméért kaptam? Bocsássuk magunkon át az Isten hozzánk való jóságának a melegét, erejét, derűjét a körülöttünk élő emberek felé. Az új évben kezdjünk el valami újat: kezdjük el igazán szeretni az embereket! Így telítődünk meg magunk is egyre jobban az Isten szeretetével. Aki egyik kezét az Isten kezébe teszi, az a másikkal ne fenyegesse, bántsa, üsse embertársát, hanem úgy fogja meg annak is a kezét, hogy az isteni szeretet áramköre bezáródjék, és ez a csodálatos áramkör teremtő hatalommal keringjen tovább közöttünk.
Ezért volnánk keresztyének. Legyünk hát – keresztyének! Hiszen nem arra vagyunk elhíva, hogy a világban lévő gonoszságnak legyünk a visszhangja, hanem arra, hogy annak a mérhetetlen, kifogyhatatlan szeretetnek, amely Jézus keresztjéről árad ránk szakadatlanul! Továbbadni, megint csak továbbadni – akár hetvenszer hétszer is továbbadni azt, amit Istentől a Jézus Krisztusban kaptunk és mindig újra kapunk.
Zengjük hát teljes szívből:

„Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.”

(395. ének 2. vers)

Dátum: 1967. január 1. Újév

Bibliaolvasó emberek tudják, hogy Jézusnak ez a példázata tovább is tart, hogy tehát most csak az első felét olvastam fel. Szándékosan, mert ezen az estén az egész példázat első részlete alapján szeretném hirdetni Isten szavát hozzátok, holnap reggel pedig majd folytatólagosan a második részlet alapján. Itt ugyanis arról van szó, hogy „a király számot akar vetni az ő szolgáival". Igen, Isten most bennünket is ilyen számadásra hív. Amikor így – egy esztendő utolsó napján – összegyűlünk istentiszteletre, önkéntelenül is azt érezzük, hogy az ilyen estének számadás jellege van. Bár csak egy naptári adat az, hogy most van megint vége egy évnek – közös megegyezéssel lehetne bármelyik másik napon is –, de ilyenkor érezzük át teljes borzongató valóságában, hogy múlik az idő, és egyszer az életünk is úgy elfogy, mint ez az 1966-os esztendő, és eljön majd a nagy számadás az Isten ítélőszéke előtt! Jó az, ha nem az élet végén, hanem már előbb számadásra állunk az Isten elé. - Nos, itt az alkalom! Nem lehet régi szívvel igazán újat kezdeni. Akkor van értelme ennek a mai estének itt és a holnap kezdődő új évnek, ha a régi terheket hátrahagyva igazán újat kezdhetünk.
Egy ilyen számadáson, ha igazán Isten előtt történik, mindig szomorú dolgok derülnek ki. Ez a példázat arról beszél, hogy az ember – mert az a szolga az embert jelenti: téged, meg engem –, tehát az ember reménytelenül el van adósodva legfőbb Urával szemben. Az a tízezer talentum, amivel az a szolga tartozott, a mi magyar pénzünkben alig kifejezhető nagy összeg: a teljes csődöt jelenti. Az a szolga, az az ember nyilván eddig is érezte a lelke mélyén, hogy nincsenek egészen rendben a számadásai ura előtt, hogy baj lehet belőle, ha egyszer minden kiderül, de valahogy mégis túltette magát rajta, valami érthetetlen könnyelműséggel nem akart szembenézni a való helyzettel, nem akart rágondolni, mert akkor talán kétségbeesett volna…
Szinte érthetetlen: hogy lehet valakinek ilyen teherrel élni, járni, ügyes-bajos dolgait intézni, mosolyogni, gyermekeinek a szemébe nézni; életének a legnagyobb problémáját ilyen könnyelmű optimizmussal elintézni, hogy majd csak lesz valahogy, amikor odakerül az Úr ítélőszéke elé! Könnyebb egy látszatnyugalomban élni, mint a valósággal szembenézni!
De az Isten nem akar meghagyni ebben a látszatnyugalomban. Íme ez a mai nap is – a rohanó időnek a megéreztetésével – nemcsak figyelmeztet, hogy egyszer elkerülhetetlen számadásra kell állni, hanem maga is számon kér, megítél azzal a puszta ténnyel, hogy „elmúlt”. Életed utolsó 365 napja megint a múlté lett: ami megtörtént, megtörtént; amit elmulasztottál, az hiány marad; nem hozhatsz vissza semmit, nem javíthatsz, nem változtathatsz semmin. Ez év utolsó perceinek a múlásában is mintegy Isten szól hozzánk: Lásd, íme esztendeidhez megint adtam egy esztendőt. Mit tettél vele, hogyan használtad fel a drága időt? Nemcsak majd egyszer valamikor, hanem itt és most kell elszámolnunk néki egy ajándékba kapott egész esztendővel. És amikor az Isten elkezd számot vetni valakivel, akkor egyre több részlete lepleződik le az ember élete adósságának, csődjének. Rémülve kezdi látni: íme itt is hibáztam, ott is mulasztás terhel, amott is elrontottam valamit, ezt is rosszul tettem, azt sem úgy kellett volna... Mindenütt adósság, tehertétel, csőd! Emlékek rajzanak fel a múltból: néha olyan világosan, olyan érthetően szólított meg az Isten egy igével vagy egy fájdalmas csapással – és elengedtem a fülem mellett a szavát. Hiába beszélt az Isten! Valaki csalódva, szomorúan vagy éppen megbotránkozva ment el tőlem, nem kapta meg azt a szeretetet, segítséget, amit Isten rajtam keresztül akart adni néki... Mennyit romlott tovább a világ 1966-ban is azáltal, hogy nem szóltam, amikor szólnom kellett volna, nem mutattam jó példát a megértésre, a jóságra, amikor ez lett volna a legbeszédesebb bizonyságtétel a világ előtt Krisztusról. – Az egész elmúlt esztendő ki nem használt alkalmak nagy temetője. Mindig rohantunk, nem volt időnk leülni a másik ember mellé, hogy nyugodtan megbeszéltük volna a problémáit. Mindig csak egy-egy friss sírhant, vagy egy-egy lezárt sorompó emlékeztet arra, hogy mi mindent lehetett volna tenni, hogy milyen szép, milyen drága, mennyivel jobban kihasznált is lehetett volna az élet...
Van a Bibliában egy kicsiny szó, amit nagyon nem szeretünk hallani: bűn! Három betű az egész, és milyen mérhetetlen súlya tud lenni mégis. Igen, ilyenkor, a számadás estéjén de rá tud nehezedni a lelkünkre! Egyszer egy társaságban arról beszélgettek, hogy mi is hát a bűn? Mit jelent? -- Volt ott valaki, aki azt mondta: a bűn az, hogy az ember hűtlenné válik önmagához, valami saját magához nem méltó dolgot művel, olyan valamit, amiért később szégyelli magát. Egy másik hozzáfűzte: A bűn az, hogy valami az ember lényében kisiklik, és a saját útján kezd járni, mint pl. a szexualitás, ami önhatalmúvá lesz, úgy hogy az ember nem tud uralkodni rajta többé. Megint valaki más így szólt hozzá: A bűn az, hogy az ember embertársát, talán a saját feleségét vagy gyermekét, szomszédját vagy főnökét nem teljes értelemben vett embernek tekinti, tehát nemigen szereti, hanem mintegy eszközt használja fel, vagy veti el; olyan dolognak tartja, ami révén valamit el lehet érni, amit fel lehet használni esetleg élvezetre vagy magasabbra emelkedésre. És amikor a beszélgetés idáig jutott, akkor olvasta fel valaki Dávid imádságából ezt a részletet: „Egyedül Te ellened vétkeztem és cselekedtem azt, ami gonosz a Te szemeid előtt!" – Ismerős a történet. Ez az ember, Dávid, valóban olyan dolgot művelt, ami nem volt méltó hozzá. Valami kisiklott benne, mégpedig az érzéki vágyai. De nem ez volt mégse, ami a lelkét nyomta. Az is közismert dolog, hogy egy embert – egy asszonyt – a saját élvezete eszközeként használt fel, és annak a férjét eltette az útból, megölte. És még ez sem volt az, ami a bűn igazán fájó érzését keltette benne. A bűn mindig szembefordulás valakivel, és ez a Valaki nem az én jobbik énem, még csak nem is elsősorban a felebarátom, a másik ember... A bűntudatban mindig Isten előtt áll az ember! Isten előtt, aki teremtett, akiről tudom, hogy szeret, hogy gondja van rám. Ami a bűnt bűnné teszi, ami a bűnt olyan fájó teherként nehezíti rá a lélekre, az az, hogy mindig az Isten előtti mérhetetlen szégyenkezés van benne.
És most képzeljétek el, mit jelent ez elé az Isten elé állni számadásra! Olyan Valaki elé, aki mindent tud rólunk: minden titkot, minden kimondott szót, minden álmunkat, amiben a tudatalatti lelkivilágunk a felszínre tör, ismeri azt az egész hitvány énünket, amelyiket a külsőnk kulisszái takarnak. Egy ilyen Valakinek a tekintete előtt valóban csak összeroskadni lehet. Igen: én vagyok, te vagy az a nyomorult szolga, aki az ő Urának tízezer tálentummal adósa. Mikor fogjuk mi azt mind letörleszteni, amit Isten követel rajtunk? Ha ezer esztendeig élnénk, akkor se, mert csak annál többre szaporodnék az adósságunk!
És most nézzétek, mit tett ez a szolga itt a példázatban, amikor kiderült a csőd. Ime ezt olvassuk: „Leborulván azért a szolga előtte, könyörög vala néki, mondván: Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked.” – Türelmet kér, halasztást, időt. Belátom, hogy sok mindent elrontottam, rengeteget mulasztottam, mérhetetlen adósság terhel, és Uram, majd az új esztendőben megpróbálom másképp! Mindent megfizetek! Nos, ez az az ígéret, fogadalom, ami nem éri meg a szuszt, amivel kimondja az ember. Mert ha még igazán komoly elhatározás ébred is valakiben, ugyan mivel fizethetne, mivel törlesztené az adósságát Isten előtt?! Szorgalmasabb templomba járással? – de hát Istennek van erre szüksége? Vagy több imádkozással, amivel magad is érzed, hogy csak gyötröd magad? – Sok megható jó szándékkal, amiről magad is érzed, hogy éppen úgy nem lesz belőle cselekedet, mint eddig? Vagy ha mégis: magadnak szerzel vele dicsőséget... Komolyabb Biblia-olvasással, ami csak szaporítja a meg nem tartott igéket? – Egy élet becsületes munkájával? – hiszen csak azt tennéd, ami elemi kötelességed! Szenvedésekkel, amivel csak az önsanyargatásod növeled? - Nem érezzük, hogy mindezzel az adósság nem csökken, hanem nő?!
Nem tudunk olyant produkálni, amivel fizetni lehetne. Semmi értelme a lelkiismeretet-altatgató halogatásnak, nagy fogadkozásoknak, jószándékú ígérgetésnek. Legjobb, ha magunk állunk oda Isten elé, és önként fedjük fel az egész adósságot, és nem haladékot kérünk, hanem: bocsánatot!
Nézzétek, mit mond Jézus ebben a példázatban arról a számonkérő úrról, a mi Urunkról, Atyánkról: Két csodálatosan hatalmas és örvendetes tényt. Az egyik igy hangzik: „Az úr megszánta azt a szolgát.” Azt jelenti ez, hogy az Isten nem haragvó Isten. Senki se gondolja, hogy haragszik rá az Isten! Dehogy haragszik! Szánakozik. A szánakozás a jóindulat, a segítőkészség, a szeretet kifejezése. Csak az tud szánakozni, aki nagyon szeret. És az Isten még az ilyen reménytelenül eladósodott szolgáját is szereti, mert az is az ő gyermeke! Nem a bűnünket szereti, hanem minket magunkat. Nem a szemetet, hanem a drágagyöngyöt, ami a szemétbe vegyült. Épp az kelt benne szánalmat, hogy az ember, akit szeret, benne van a szemétben. Nem ott a helye! Isten szánakozó szeretetének a testté vált bizonysága: Jézus! Ha nem szánakozott volna rajtunk, ha haragudnék: mi értelme lett volna a karácsonynak, a húsvétnak, a pünkösdnek? – Igen, „Az Úr megszánta azt a szolgát...!" És ha az előbb te voltál az, akit az élete csődjének a felismerése a földre sújtott, akkor most te vagy az, akit az Úr megszánt!
És ebből következik a másik hatalmas tény: „Az adósságot elengedte néki!” – Atyámfiai, ez az evangéliumnak, amit Jézus hozott – a leglényege: ez az Isten legistenibb cselekedete, az, hogy az adósságot elengedte! A felismert és megbánt bűnt megbocsátja. Nincs itt szó behajtásról, jóvátételről, törlesztésről! Ezt az ügyet nem is lehetne másként elintézni, csak ilyen királyi módon. A kifizetetlen adóssággal csak egyet lehet tenni: elengedni! A bűnre csak egyetlen igazi megoldás van: a bocsánat! Íme ez a szolga is haladékot kért, és teljes elengedést kapott. Többet akar adni Isten, mint amennyit várunk tőle. Mi mindig csak részproblémákban kérjük a segítségét, ő pedig egy egészen új alapot akar adni az életünknek: a bűnbocsánatot. Teljes bűnbocsánatot, feltétel nélkül, mindenkinek – nem azért mert kérted, vagy a bűnbánattal kiérdemelted, hanem egyedül azért, mert szeret! Mert az Isten – szeretet! Abban áll legnagyobb hatalma, hogy szeret. Még téged is, engem is képes szeretni, korlátlanul, meg nem érdemelt módon. Isten már kész bűnbocsánattal vár bennünket. Ez a megváltás titka!
Hiszen azért jött Jézus: megváltani a mi adósságunkat. Ott, a golgotai kereszten éppen az történt: kifizettetett az életünk váltságdíja. Nincs többé adósság: átvállalta Jézus. El van intézve az elégtétel. Fel vagyunk mentve! Így is van megírva szó szerint: „Jézus vére megtisztít minket minden bűntől.” Igen, ez a szent vér az egyetlen, ami kiegyenlít minden követelést, jóvátesz minden mulasztást. A te év végi számadásodat is csak ez a megváltó vér hozhatja rendbe Isten előtt. Ne fogadkozz tehát, hogy majd,„megfizetek”, hanem fogadd el az örömhírt, hogy Valaki már megfizetett!
Pszichológusok szerint a bűnbocsánat kegyelme olyan koncentrált erőhatás, ami valóban gyógyulási folyamatot indít el az életünkben. Sokszor testileg is, de lelkileg mindenképpen. Olyan döntő esemény, ami lezárja a múltat, felemel, új lehetőségeket és új kezdést ad: „Elbocsátá a szolgát.” Atyámfiai, aki most valóban úgy érzi, hogy mérhetetlen adóssággal megterhelten áll itt ennek az esztendőnek az utolsó estéjén az élő Isten színe előtt, és ugyanakkor hisz Jézus megváltó halála érdemében, annak most felelősségem teljes tudatában hirdetem: Isten a Krisztus vérével befedezve lezárja évvégi számadásodat, és tehermentesen kezdheted az új évet, és benne egy valóban új életet!
Most pedig maradjunk teljes csendességben, négyszemközt Istennel, Aki számot akar most vetni az ő szolgáival. Megjelenve Isten előtt próbáld végiggondolni és megvallani neki az elmúlt évben elkövetett bűneidet és mulasztásaidat. Gondolj arra, hogy Isten még ennél is sokkal többet tud rólad, Érzel-e őszinte bűnbánatot? Éget-e a szégyen az előtt az Isten előtt, aki szeret téged? Ha igen, halld meg Jézus szavát: „Megbocsáttattak a te bűneid!” Mondd meg Jézusnak, hogy szereted Őt, és teljes szívvel az övé akarsz lenni! Halld meg Jézus felmentő ítéletét: „Eredj el, és többé ne vétkezzél!”

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Jól látja minden vétkemet,
Személyemet ne vesse meg
Szelíd szemed Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tekintsen rám, ha roskadok,
Adjon békét, bocsánatot
Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tudom, hogy vádat is emel;
Vétkeztem én, ítéljen el
Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Űr Jézus,
Elítél bár, lásd én megint
Csak várom, hogy majd rám tekint
Szelíd szemed, Úr Jézus!

(465. ének)

Ámen.
Dátum: 1966. Szilveszter.

Egyszer egy bibliaórán az egyik férfi résztvevő elmondta, hogy milyen csalódást jelentett számára a Krisztusban való hite. Látja és helyesli azt a magasztos életformát, amit az igazi keresztyénség jelent, szeretne is úgy élni, de képtelen rá. Különösen a saját hirtelen fellobbanó, indulatos természetével van sok küzdelme. Minden apróság kiborítja önmagából és nem képes uralkodni magán. Elmondta, hogy már pedig milyen sokat könyörgött azért, hogy adjon neki Isten erőt arra, hogy le tudja győzni a föllobbanó indulatát, de hiába, mindig újra csődbe jut az igyekezete. Azt mondtam neki, hogy ne erőt kérjen, ne azért könyörögjön, hogy legyen elég ereje uralkodni magán, hanem vallja be őszintén Istennek a maga hitványságát, erőtlenségét, minden jóra képtelenségét és azért könyörögjön, hogy maga Jézus Krisztus vegye át az uralmat az indulatai fölött. Mi nem tudunk uralkodni magunkon, de Ő tud uralkodni rajtunk. Ami nekünk nem sikerült a legkomolyabb igyekezet ellenére sem, az majd sikerül néki! Ugyanez a férfi a legközelebbi bibliaórán boldog mosollyal jelent meg és elmondta, hogy most már egészen más a helyzet, fékezhetetlen indulatai, amikkel nem bírt, most egy magasabb akarat előtt egészen megszelídülnek. Átadta fölöttük az uralmat Jézusnak és Ő átvette.

Rettenetes volna, ha Jézus egy magasabb rendű életnek az útját csak megmutatná, de a rajta való járást nem tenné lehetővé a számunkra. Nos, a pünkösdnek éppen az a lényege, hogy Jézus nemcsak a tanításait hagyta reánk, hanem önmagát is, a saját személyét a Szentlélek által. Hinni benne nemcsak azt jelenti, hogy elfogadom az Ő eszméit, tanításait, hanem befogadom magamba az Ő személyét! Ha valaha, úgy pünkösdkor igazán arról van szó, hogy Istentől ne valamit várjunk, valami ajándékot, áldást, erőt - hanem Valakit: Őt magát, amint a Szentlélekben adja. Azt a csodát, hogy ez az isteni Valaki, Jézus Krisztus nem kívülről szól hozzánk, hanem belülről kezd hatni bennem: a Biblia újjászületésnek nevezi.

Az újjászületés tehát azt jelenti, hogy valami változás történik bennem, hasonló ahhoz, ami a világ teremtésének a hajnalán történt. Az emberi szív állapota is hasonló ehhez - mintha csak a saját belső életünk leírását olvasnánk -, alaktalan, puszta és kietlen, és sötétség lebeg a mélység színén. Alaktalan: zavaros, nem fogja össze, egységbe semmiféle határozott végcél, szétesik. Elementáris erők, indulatok kusza gomolygása. És üres: a hiábavaló és értelmetlen küzdelem tudata, a képtelenségnek, a tehetetlenségnek az érzete, az élet céltalansága, üressége. És sötétség van a mélység fölött: úgy érezzük, mintha valami feneketlen mélység lenne bennünk, tele bizonytalan sötétséggel. És akkor jön csendben a Szentlélek, mint a hajnalhasadás. Ott lebeg belső életünk vad összevisszasága felett, és történik valami, megtörténik a belső újjászületésnek a titokzatos csodája. Nem értjük hogyan, miként, de tudjuk, hogy életünk korábbi céltalanságának és értelmetlenségének az érzetéből nincs már semmi bennünk: az üresség eltűnt, a sötétséget elűzte a világosság!

Ahogyan Isten Lelke, aki a vizek felett lebegett, az őskáoszt, összevisszaságot kozmosszá melengette, költötte - olyan rendezett világgá, amelyik belülről való életerőktől feszülve bontakozott ki egyre gazdagabban -, úgy melengeti szegény életünk összevisszaságát is, és teremt a belső káoszból kozmoszt, harmóniát, békességet, belső egységet. Mintegy újonnan születik az ember. Nem lehet ezt a csodát megmagyarázni, sem elvitatni - nem képzelődés ez, hanem boldog valóság! Az újjászületett ember egészen másképpen ismeri Istent, mint azelőtt. Nem mások tapasztalatából, nem leírásból, nem hallomásból, hanem abból a tapasztalati tényből, hogy most egy egészen új világban él: benne van Istenben, Isten országában, Jézus Krisztusban!

Valaki ezt a csodát így írta le a múltkor levélben: “Eddig is vallásos voltam, de amikor most Jézusnak nemcsak a tanítása előtt, hanem Jézus Krisztusnak a személye előtt nyitottam meg a szívemet, csoda történt velem: új emberré lettem. Valami túláradó öröm töltött el és ragadott magával. Most már boldogan tudom, érzem, hogy végre hazataláltam az én Atyám házába. Az egész világ az én Atyám házává lett a számomra. És minden olyan kimondhatatlanul szép: a fák, a felhők, a tavaszi virágok. Imádkozni öröm, olyan, mintha teljes szívemet önteném ki Atyám előtt. A Biblia egyszerre nyitott könyvvé lett számomra, maga Isten beszél hozzám annak a könyvnek a szavain át. Érzéseim és magatartásom az emberekkel szemben teljesen megváltozott. Úgy vezet Isten minden dolgomban, mintha a kezemet fogná!”

Itt letagadhatatlanul történt valami, valami csoda: újjászületés! A vallásos ember imádságában mindenféle dolgot kér Istentől, hogy örülhessen mindenféle dolognak! A vallásos embernek mindig valamije van az Istentől, valami ajándéka, például vigasztalása, föl-fölvillanó világossága, viharokat lecsendesítő békessége. Az újjászületett embernek pedig Valakije van: élő Krisztusa a szívében, a Szentlélek által! És így van mindenki, aki Lélektől született.

Aki Lélektől született, az úgy van, ahogyan egy hívő keresztyén mondta magáról: “Olyan vagyok, mint egy villanykörte. Bennem magamban nincs fény, de Isten hol itt, hol ott belecsavar a maga áramába. Néha erősen kell világítanom, néha pedig csak egy kis irányfényt kell adnom. De mindenesetre az Övé vagyok, és Ő oda állít, ahol neki a legjobban szolgálhatok.” Spencer mondotta: “Az az erő, amit egy organizmus kiad magából, megfelel annak az erőnek, amit magába kívülről felvesz.” Így van ez lelkileg is. Így lehetséges az, hogy csekély képességű ember is igazán nagy dolgokat vihet véghez, ha nem magából, hanem felülről veszi hozzá az erőt, ha Jézus Krisztus Szentlelke hat benne és általa. Így van mindenki, aki Lélektől született. Úgy van, hogy Jézus személyében új, magasabb rendű életet kap!

Ebbe a magasabb rendű életbe, amire mi emberek hivatva vagyunk - amit a Biblia úgy nevez, hogy az Isten országa -, Szentlélek által való újjászületés által kerül be az ember. Jézusnak ez a kijelentése rögtön szemléletesebbé válik előttünk, ha meggondoljuk, hogy ötféle életterület van, az életnek öt egymás utáni fokozata. A legelső fok az ásványvilág, a következő a növényvilág, afölött áll az állatvilág, az állatvilág fölött az embervilág és az ember világa fölött az Isten világa, az Isten országa. Mi, emberek két világ között vagyunk: alattunk van az állatvilág, fölöttünk Isten világa. Az állatvilág a létért való gátlástalan küzdelem világa, ahol az erősebb fölfalja a gyengébbet, az önzés féktelen ösztönének a világa. A felettünk lévő világban pedig éppen ellenkezőleg: a legfőbb törvény az áldozat. Nem megsemmisítése a gyengének és az alkalmatlannak, hanem a megmentése és felemelése. Nem harc, veszekedés, hanem harmónia és béke. Nem halál, hanem élet!

Mármost az életet kaphatjuk felülről is, meg alulról is. Melyik törvények uralják az ösztöneinket, irányítják a gondolatainkat és tetteinket: az állatvilágéi, vagy Isten országáé? És lehetséges-e az alacsonyabb rendű életformából fölemelkednünk a magasabb rendűbe? Például lehetséges-e az ásványvilágból följutni a növényvilágba? Valaki leírja, hogy a szép, tiszta, fehér lótuszvirág ott pompázik a tó tükrén. Alatta piszkos, sáros iszap van. A lótuszvirág és az iszap két különböző életformába tartoznak, nagy szakadék van közöttük. Tegyük fel, hogy az iszap fel akarna kerülni a mélyből és részesülni akarna a lótusz szépséges életében. Maga az akarat, a jó szándék még nem volna elég hozzá, sem pedig akármilyen világos tanítás arról a magasabb rendű életről nem lenne elegendő. Mert nem tanításra, fölvilágosításra van szüksége, hanem átváltozásra. Minek kell tehát történnie? A lótuszvirág lenyújtja a gyökereit az iszapos földbe és ezt mondja neki: “Ha részesülni akarsz az én életemben, akkor először is add föl a magad régi iszap-életét és bízzad rám magad egészen.” Ezt az iszap megteszi, és akkor emelkedik, mindig magasabbra, önmaga fölé, ki a régi életéből, és anélkül, hogy tudná, hogyan, egy másik élet veszi birtokába, és egyszerre csak ott virít a lótuszvirág szépségében.

Mi emberek sem tudunk fölemelkedni az Isten országába, még ha akármennyire akarjuk is. (Péter is mennyire akarta, fogadkozott. Nem elég a magunk jó szándéka, pedig benne igazán volt.) Nem elég a nevelés, a tanítás sem magában véve. Mitőlünk fölfelé az Isten világába, országába nem vezet semmiféle út, de őtőle lefelé, az embervilágba vezet út! Isten járja is ezt az utat! Jézus, a mennyei Lótuszvirág lebocsátja gyökereit ide, a mélybe. Szentlelkével leszáll hozzánk az embervilágba és azt mondja: “Adjátok föl a mostani régi életet és bízzátok életeteket az én életemre!” Aki elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja azt! És ha ezt megtesszük, akkor hatalmába vesz valami olyan erő, ami nem belőlünk való. Az Ő élete árad belénk, átalakít, átváltoztat, és részesévé tesz egy egészen új világnak, az Isten országának. Újjászületünk! Felülről - a Krisztus Lelke által! A mennyei áram bekapcsolódik és a villanykörte kigyullad, világít, szolgál!

Miként részesülhetünk ebben a csodában? Jézus válasza hihetetlenül egyszerűen hangzik: “Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek!” Azt jelenti ez a fokozás, hogy ne csak a szánkkal kérjünk, hanem az egész életünkkel, komolyan, kitartóan, szinte sürgetően, mint akik tudjuk, hogy minden nehézségünkre az egyetlen, életmentő megoldást várjuk! Kérd, keresd, zörgess érte újra, mindaddig, míg történik valami, amíg csak föl nem tárul előtted maga a forrás: Krisztus személye, az Ő Szentlelke valóságában. Ő jelenti számunkra azt a magasabb rendű életet, amire vágyunk, amire eredetileg teremtettünk: az igazi életet!

Isten azon az első pünkösdön rálehelte a földre ezt az életet, s ma is itt leng körülöttünk, titokzatosan, mint a szél, és arra vár, hogy alkalmat adjunk neki arra, hogy belénk hatolhasson! Íme, Isten önmagát adja Jézus Krisztusban a Szentlélek által! Próbáljuk meg most igazán megnyílt szívvel kérni:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

463. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1955. máj. 29. Pünkösd.

Ez az ige az egész Bibliának a legnehezebben érthető részei közé tartozik, mert az egyik legnagyobb titkot adja tudtunkra benne Isten Szentlelke. De talán éppen ezen a napon, a mi Urunk mennybemenetelének a napján meg fogunk érteni sok mindent ennek az igének a boldogító titkából. Ezzel a reménységgel szeretném most hirdetni Isten igéjét.
Nem olvastam fel az egész részt, de közvetlen ezek előtt a mondatok előtt Pál apostol szinte azt mondhatnám, hogy a pokolról, itt pedig a mennyről beszél. Mintegy a pokollal állítja szembe a mennyet. Ilyeneket mond az előző részben, hogy „holtak valátok a ti bűneitek miatt”, azután azt mondja: „a mi testünk kívánságában forgolódtunk, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratját”. Ezt mondja: „harag fiai voltunk; meg voltunk halva vétkeink miatt”.
Ugye, Testvérek, ez ismerős mindnyájunk számára? Hiszen minden ember, aki csak egy kicsit is igyekszik a Krisztus útján járni és igyekszik felülemelkedni, minden ember előbb-utóbb megérti a mindenféle szenvedélyek által való megkötözöttséget. Minden ember ismeri, mit jelent az, amikor eluralkodnak rajta a testi gondolatok és testi vágyak. Minden hívő ember nagyon jól tudja, mi az, amikor a bűnnel meg van kötözve. Ez pedig nem egyéb, mint valóban maga a pokol, ami mindig újra húz lefelé bennünket a maga erőivel. Valami rettenetes lelki mélység; azután néha egy jó pillanatunkban egy nagy elhatározással megpróbálunk kiemelkedni ebből a lelki mélységből, de azután megint csak azt érezzük, hogy merülünk alá menthetetlenül. Mi lennénk az Isten gyermekei?! Hát így néznek ki Isten gyermekei, mint amilyenek mi vagyunk a magunk hétköznapi életében?! Mondjátok meg őszintén! Vajmi kevés látszik ebből, és nagyon ritkán látszik még az a kevés is. Sokkal inkább lehetnénk a Sátán gyermekei a mi gyakorlati életünket tekintve, és ilyenformán a pokolnak a várományosai.
Éppen ezért Pál apostolnak ez az igéje egy nagy győzelmi ujjongás, amikor ezt mondja: „De az Isten...”! Tehát nem azt mondja, hogy „de én”! Majd én megpróbálom, majd én minden tőlem telhetőt megpróbálok. De én majd összeszedem az erőmet és mégiscsak fog sikerülni valami... Nem, nem azt mondja, hanem azt: De az Isten...! Hát mit tehetek én, mit tehetsz te a pokolnak a lehúzó erejével szemben? Csak a tehetetlenségünket érezzük! Mindig újra kudarcba fullad minden jó szándékunk, elbukunk a küzdelemben. De az Isten! „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, amellyel minket szeret..." De az Isten szeret! Én nem tehetek semmit, te sem tehetsz a magad érdekében semmit. De az Isten: Ő tehet valamit! És Ő tett is valamit, mégpedig valami nagyon nagyot tett!
„Akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, ...és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” Tehát minket, akik mindig újra elbukunk, a Krisztus halálával és feltámadásával kiemelt Isten ebből a mélységből. És mintegy feltámasztott minket a halálból és egy magasabb rendű életformába helyezett át. Egyenesen így mondja az apostol, hogy a mennybe. Tehát a pusztán anyagi és érzéki életnek az alacsonyabb rendű életformájából felemelt bennünket Isten egy tisztultabb, egy magasabb rendű életformába, ahol a mennynek az ékessége, derűje vesz körül bennünket. Valami ilyenforma titkot jelent ez. De nem is lehet ezt szavakkal kifejezni! Inkább csak utalok reá, amit Pál apostol mondott, hogy együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.
Ha pedig ez így van, kedves Testvérek – márpedig ez kétségtelenül így van, Pál apostol a saját tapasztalatából mondja és sok hívő embernek is megvolt már és megvan ez a tapasztalata -, akkor hadd mondjam azt, hogy mindig, amikor a pokol felé kezd kanyarodni az életünk, amikor üressé, tartalmatlanná kezd válni az élet a számodra, akkor mindig gondolj arra: hiszen az Isten fölülemelt téged egy magasabb rendű szellemi világba, egy tisztultabb szférába; – és mindig, amikor pokoli indulatok dúlnak benned és amikor pokoli hatások vesznek körül, akkor mindig mondhatod azt, hogy: De az Isten! – Tudjátok, olyanformán van ez valahogy, hogy az egész földi életünk olyan, mint egy rettenetes küzdőtér, ahol láthatatlan hatalmak, a mennynek és pokolnak a hatalmai küzdenek szakadatlanul érettünk. Egyszer a pokol ránt magával és húz lefelé, de az Isten újra jön és kiemel és fölülemel a mennybe. Testvérek, én a Bibliámban ezt a három szót, hogy: De az Isten – nagyon erősen aláhúztam, és mindig, amikor kezdek elkeseredni vagy csüggedni, mikor a magam tehetetlenségét és semmi-voltát érzem a pokolnak az erőivel szemben, akkor mindig belekapaszkodom ebbe: De az Isten…!
Dehát mit jelent az a menny, amiről itt szó van, és különösen mi hasznom van nekem ebből a mennyből, amelyik olyan nagyon távol és olyan nagyon bizonytalanul integet valahonnét felém? Mi közöm van nekem, földön küszködő embernek egyáltalán a mennyhez? Majd a halál után...! Persze, akkor igen. De itt és most? Hát látható és megélhető valami itt és most a mennyből? Hol, merre, hogyan? Nemcsak valami hiú vigasztalás ez, és nemcsak önmagunknak hiú becsapása, amikor mi a mennyről beszélünk? Mit jelent a menny annak a fiatalembernek, aki az élet nehéz valóságaival szemben most akarja kivívni magának az életlehetőséget; vagy mit jelent a menny annak a túlterhelt édesanyának, aki újra gyermeket vár, vagy annak a bánatos özvegynek, aki egészen magára maradt, mert nem régen kísérte utolsó útjára élete párját, életének a másik felét? Vagy mit jelent a menny az ereje teljében lévő férfinak, aki reggeltől estig ki sem látszik a munkából, és terhelve van gondokkal, bajokkal, családi problémákkal, nehézségekkel? Mit jelenthet a menny? Valami bizonytalan túlvilági reménységet? Ez azonban csak olyanforma, mint a délibáb, amely ott ragyog a horizont alján, de attól még a puszta puszta marad és a homok homok. Hát mi hasznunk van nekünk egyáltalán a mennyből? Majd a halál után...! De addig?
Nos, ez a menny, amiről Pál apostol beszél, természetesen kevéssé hasonlít ahhoz, mint amire a földi élet boldog pillanataiban szokták mondani az emberek, hogy úgy érzem magam, mintha a mennyországban volnék! Ezek nagyon ritka pillanatok egy-egy ember életében, és egyébként is olyanok legtöbbször, mint a szappanbuborék, és semmi közük az élet kemény valóságához. Tehát nem olyan mennyről van itt szó, amelyikről pl. a szerelmesek álmodnak, nem olyan mennyországról, amelyről a költők fantáziálnak, hanem ténylegesen és valóságosan arról a mennyről, amit Isten adott ajándékul a Krisztusban az őt igazán szerető emberek számára. Tehát valóságos, igazi és teljes mennyről van szó. És méghozzá itt a földön! Mert azt jelenti ez az ige, hogy „a Krisztussal együtt feltámasztott és együtt ültetett minket a mennyekben a Krisztus Jézusban”.
Persze ebből a bizonyos mennyből most még csak a kezdet a miénk, most még éppen csak elkezdődött ez a menny a mi számunkra. Most még ennek az Isten örök mennyországának csak az úgynevezett földszintjébe kerültünk bele. És ezt vegyük szó szerint, hogy földszint, mert ez azt jelenti, hogy egyszintű a földi léttel. Tehát, most még csak annak a mennyországnak a legalacsonyabb szintjén élünk. Később, majd a halál után jönnek a magasabb emeletek is. És ki tudja, hogy milyen magas emeletek még! Amikről azt mondja Pál egy helyen, hogy amit szem nem látott, fül nem hallott, amit az Isten készített az őt szeretőknek. Ez a föld is már ahhoz a mennyhez tartozik.
És éppen ez az, amit Istennek az igéje ezen a mennybemeneteli ünnepen a számunkra biztosít, hogy akármilyen felséges és dicsőséges lesz is majd a többi emelet, ez a földszint, amíg itt élünk – ez is már ahhoz a dicsőséges mennyhez tartozik. Mert amennyiben valaki a Krisztusban van, annyiban a föld is egy darabja ennek a mennynek a számára. Tehát már benne vagyunk a mennyben, már beköltöztünk a mi mennyei hajlékunkba. Elkezdődött számunkra a menny. Méghozzá nemcsak jogilag, hanem ténylegesen, valóságosan is elkezdődött a menny. Ilyeneket mond az apostol: Isten a Krisztussal együtt minket is elválasztott és ültetett a mennyben a Krisztusban. Sohase úgy gondoljátok el a dolgot, hogy először az idő, a 40, 60, 80 esztendő, amit egy átlagember él ezen a földön, és azután az örökkévalóság a mennyben. Nem, nem így van ez. Hanem úgy van, hogy a menny itt és most elkezdődött a számunkra a Krisztus Jézusban.
Pál apostolnak gyakori kijelentése ez, hogy a Krisztusban. Valami olyanforma dolog ez, mintha mi magunk is bele lennénk vonva a Krisztusba. Mint hogyha mi magunk is benne lennénk Krisztusban. Aki Krisztusban van, mintha benne lenne Krisztus személyében. Méghozzá annyira, hogy mindazokat a mozgásokat, amelyeket Jézus tett, együtt tesszük mi is vele. Ilyeneket mond az apostol, hogy vele együtt eltemettettünk mi is a halálba. Tehát ez azt jelenti, hogy már nem fogunk alámerülni a halálnak a mélységébe. Mert mi már eltemettettünk a Krisztussal együtt a halálba. Már megjártuk a halált. És ilyet is mond, hogy vele együtt feltámasztott minket is a halálból. Tehát igaz az, amit Jézus mond, hogy „Aki bennem hisz, soha meg nem hal!" Mert feltámasztattunk vele együtt a halálból. És ugyanígy az Ő mennybemenetele is. Amikor Krisztus az érzéki világból felülemelkedett az Isten szellemi világába, ugyanez történik velünk is. A csak anyagi és érzéki lét alacsonyabb-rendű szférájából fölemeltettünk az Isten magasabb rendű világának a tisztultabb és szebb szellemi világába, békességébe és örömébe. Ha annak mindjárt csak a földszintjébe is. De akkor is az Isten mennyországának a földszintjébe!
Tehát értitek már, amit mond az ige, hogy a menny elkezdődött a számunkra? Ez azt jelenti, hogy igenis megélhető itt és most, ezen a földön. Sőt, éppen ezen van a hangsúly. Tehát azon, hogy éljük meg, elsősorban úgy, hogy vegyük tudomásul, hogy hol van a helyünk, hogy hol élünk! A mennyben élünk! Aki Krisztusban hisz, az a mennyben él már most. De nem úgy, ahogyan egyszer Baranyában egy kis faluban láttam, ahol általában az a szokás, hogy még a legszegényebb embernek is két szobája van: az egyik az ún. tiszta szoba, amelyiket gazdag és drága bútorokkal, szőnyegekkel meg függönyökkel díszítenek fel; ezt mindenki ízlésesen és kényelmesen rendezi be, de nem abban lakik, oda nem lép be soha. Hanem van egy másik kis szoba, amelyik piszkos, sötét, rendetlen, konyhának is használják – ott éli le az életét. És abba a másik szobába csak akkor lép be, amikor meghal. Ott ravatalozzák fel a holttestét.
Sok hívő ember így van a mennyel is. Azt hiszi, hogy csak akkor lép be, ha meghal. A menny a számára minden szépségével és nagyszerűségével csak az a bizonyos tiszta szoba, amelyik majd a holttestéből kiszabadult lelkére vár. De élni nem abban él. Nos tehát, éppen arról van szó, hogy élj már most a mennyben! Abban a boldog tudatban, hogy elkezdődött számodra a menny. Tehát mintegy lélegezd be a mennynek az atmoszféráját, annak a derűjét, tisztaságát és békességét! És leheld rá a többi emberre magad körül a mozdulataiddal, a szavaiddal, meg az egész lényeddel! Ereztess meg valamit a körülötted élő emberekkel annak a mennyei világnak a légköréből, amiben te már benne élsz! És akkor veled is az történik, amit éppen a múltkor mondott nekem egy kedves, régi ismerősöm: Tudja Nagytiszteletű úr, olyan boldog vagyok, mert teljes békességem van! – Pedig ismerem az életét, rettenetesen hajszolt élet. És a munkakörét is ismerem; nyugodtan lehet mondani, pokoli munkakörben dolgozik. Mégis azt mondja, hogy teljes békessége van. Fölülemelkedett az anyagi, érzéki életformából egy magasabb rendű életformába. Vagy mint egy másik hívő testvérem mondotta, hogy mintha megváltoztak volna körülöttem az emberek! Akikben azelőtt ellenséget láttam és úgy éreztem, hogy ellenségeim, mindig csak küzdenem kellett ellenük, és rengeteget harcoltam és védekeztem ellenük, és nagyon nehéz volt elviselni őket – mintha az emberek megváltoztak volna. Pedig nem változtak meg, csak a szerepük változott meg. Mert most nem az ellenség szerepében látja őket, hanem a segíteni kész embernek a szerepében, akit még jobban kell szeretni.
Valóban így van, Testvér, te magad is meg fogod látni, hogy ez az egész világ, ahol olyan sokszor láttad szinte a poklot, mintha megváltozott volna körülötted. Pedig a világ nem változott meg. A világ maradt körülötted olyan, amilyen volt. A te viszonyulásod változott meg. Mert te most már mintegy a menny védettségének és békességének a szellemi magaslatáról viszonyulsz ugyanahhoz a világhoz. Te lettél megértőbb, jóságosabb, türelmesebb, segítőkészebb, szeretetteljesebb. És természetes, hogy úgy látod, mintha megváltoztak volna az emberek körülötted.
Kálvin Jánosnak volt ez a jelszava: Sub specie aeternitatis. Azt jelenti ez, hogy az örökkévalóság szemszögéből nézve, az örökkévalóság fényében. És ő így is élt, valóban így élte le az egész életét, és így végezte minden munkáját. Mintegy az örökkévalóságnak a fényében. Ezt jelenti az ige, hogy együtt a Krisztussal odahelyeztetett bennünket a mennybe, az örökkévalóságnak a fényébe. Ez azt jelenti, hogy az egész életünk itt a földön az örökkévalóság értelme és az örökkévalóság értéke lehet. És így akkor majd az a menny nem az a bizonyos tiszta szoba lesz a számunkra, hanem a dolgozószoba, ahol a mindennapjainkat éljük le. És ahol majd a Mester, amikor jön, munkában találja az Ő szolgáját. Azért, hogy majd együtt menjenek tovább a mennyből a mennybe: a menny-kezdetből a menny-kiteljesedésbe. A földszintről a magasabb régiókba, magasabb emeletre.
A mennybemenetel ünnepének ebben van a lényege: a Krisztusban lenni. Mégpedig maradandóan és valóságosan, mélyen a Krisztusban. Majd akkor meglátod, hogy mi fog történni. Majd akkor meglátod, hogy valóban elkezdődött a te számodra is a mennyország!

„Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?”

(426. ének 3. vers)

Dátum: 1966. május 19. Áldozócsütörtök

Kedves testvéreim, alig képzelhető el egyszerűbb, laposabb, üresebb és semmitmondóbb kifejezés, annál, mint ez a felszólítás, hogy higgyetek Istenben. Szinte minden prédikáció valamilyen formában arról beszél, hogy higgyünk Istenben. Nincs ebben semmiféle különös, semmi meghökkentő, nincs semmi érdekes benne, olyan magától értetődő dolog ez. Éppúgy jelenthet semmit, mint mindent. És én most mégis erről szeretnék beszélni, hogy higgyünk Istenben. Mégpedig azért szeretnék erről beszélni, mert Jézus beszél róla ebben a felolvasott igében. Sőt valahogy úgy tűnik nekem, mintha mindaz a tizennégy vers, amit az első vers után még fölolvastam, mintha az mind-mind csak a magyarázata lenne annak, hogy mit is jelent ez a felszólítás, hogy higgyetek Istenben. És hogyha mi is megpróbáljuk úgy érteni és úgy értelmezni ezt a fölszólítást, ahogyan Jézus magyarázta és értette, akkor egyszerre meg fog telni ez az egyébként nagyon üres és nagyon lapos kifejezés a mi számunkra is bőséges tartalommal, és arra fogunk rájönni, hogy valóban ez a legfőbb dolog, hogy mi így higgyünk az Istenben, ahogyan itt Jézus mondja.

Testvérek, máris másképpen hangzik ez a felszólítás, hogyha meggondoljuk azt, hogy mikor mondotta ezt Jézus a tanítványainak: pár nappal a keresztrefeszítése előtt. Tehát akkor mondotta, amikor a megdöbbent tanítványoknak a saját haláláról beszélt. Mégpedig arról, hogy Ő szenvedve és önként vállalja a rettenetes, kínos kereszthalált, a megváltó halált. Amikor arról beszélt, hogy Ő most elmegy, és ahova Ő megy, oda az Ő tanítványai nem jöhetnek utána. Már ez magában is annyira különös, annyira érthetetlen és annyira titokzatos volt a tanítványok számára, hogy szinte egészen megrendült belé a szívük és a lelkük. Hát még akkor mi lesz, hogyha majd mindezek a dolgok be is következnek, amiket Jézus mondott a tanítványainak! Nos tehát, mintha azt mondaná: Vigyázzatok, most higgyetek majd az Istenben! Tehát most, amikor majd rátok fog szakadni a rettenetes nyomorúság. Amikor majd minden besötétedik körülöttetek, és amikor fogalmatok se lesz arról, hogy mi az, ami történik. Amikor nem értitek az eseményeket. Most ne essetek kétségbe, és ne adjátok fel a hiteteket! Most, amikor majd nagyon erősen próbára lesz téve a hitetek, most van szükség arra, hogy nagyon komolyan higgyetek és a hitetek által kapaszkodjatok bele Istenbe.

Igen, testvérek, valahogy olyanformán van ez, hogy a hitre akkor van igazán szükség, amikor nehéz dolog hinni. Mert vannak olyan szituációk az ember életében, amikor nehezebb hinni, és van olyan, amikor könnyebb dolog hinni. Például, amikor minden oka megvolna valakinek egyébként a nyugtalankodásra, sőt a kétségbeesésre: Amikor teljesen kilátástalanná válik valaki körül az élet, és amikor olyan dolgok történnek vele és körülötte, amelyek egészen megrendítik a szívét és a lelkét, és amikor úgy összekuszálódik az élet, és a föltornyosodott problémák eltakarják az ember elől az Istennek is az arcát, és az ember már azt hiszi, hogy nincs is Isten – akkor áll oda Jézus csendben melléd, és akkor mondja, hogy: Most higgy Istenben! Most van igazán szükséged arra, hogy higgy az Istenben. Amikor nem érted, amikor fogalmad sincs arról, hogy miért történhetnek azok a dolgok, amelyek megtörténnek. És amikor sötétség borul reád, és nincs sehol semmi fény és semmi biztatás, és semmi kézzelfogható, vagy látható segítség nincsen a te számodra – hát akkor higgy Istenben! Akkor higgy benne, akkor kell hinni! Van az úgy néha, hogy a szív keservesen fölsóhajt: Hát meddig még? Vagy amikor egy fásult lélek ilyen fájdalmasan kiált: Nem bírom már tovább! Nos, ilyenkor biztat Jézus: Most vedd elő a hitedet! Most támaszkodj rá a hitedre! Most használd igazán a hitedet! Van az néha úgy, testvérek, hogy az ember legszívesebben perbe szállna Istennel. Talán még meg is tagadná, úgy, ahogyan Jóbnak a felesége biztatta a férjét, amikor abban a nagy nyomorúságban volt: Átkozd meg az Istent, aztán halj meg, mit törődsz vele tovább, ha így bánik veled!? Ezt érdemelted te az Istentől? – Ilyenkor, ilyenkor próbálj hinni Istenben! Jézus is mintha azt mondaná, hogy majd amikor ott függök a kereszten, és amikor majd azt halljátok, hogy mindenki gúnyolódik körülöttetek és körülöttem, és amikor úgy érzitek, hogy megszakad a szívetek a fájdalomtól - akkor higgyetek Istenben! Ne annak higgyetek, amit majd láttok! Ne annak higgyetek, amit mondanak körülöttetek az emberek: Istenben higgyetek! – mert más dolog látni és más dolog hinni. Esetleg azt látjátok, hogy megölték Jézust – ti akkor is higgyetek Istenben! Esetleg azt látjátok, hogy leverték az Ő ügyét, és vereséget szenvedett az evangéliumnak az ügye ezen a földön - ti akkor is higgyetek Istenben!

És azt is megmondja, hogy hogyan higgyetek Istenben. Úgy mondja: Úgy higgyetek Istenben, hogy higgyetek énbennem! Tehát mintegy leszűkíti, konkretizálja a számunkra Jézus az Istenben való hitet. Ne csak úgy általánosságban higgyetek egy Istenben – úgy minden ember hisz, a pogányok is hisznek, meg az istentagadók is hisznek, meg a hitetlenek is hisznek valamilyen formában valamiféle Istenben, vagy valamiféle istenfogalomban –, hanem ti úgy higgyetek, hogy ti higgyetek énbennem! Ti akkor hiszek Istenben igazán, hogyha hisztek énbennem. Keresztény szempontból az nevezhető igazán istenhívőnek, aki Jézusban hisz, aki Krisztus hívő. Mi Krisztusban, Krisztus által és Krisztuson keresztül ismertük meg Istent és ismerhetjük meg mindig újra és újra Őt. Isten fogalma egyáltalán a názáreti Jézus személyében vált a számunkra személyes ügyünkké és olyan élő valósággá, akit meg lehet ismerni, akit meg lehet szólítani, akivel beszélgetni lehet, aki mellé le lehet ülni, vagy aki leül mellénk. Egy ilyen Istenben higgyünk, amilyet Jézusban látunk.

Tehát soha nem jut el igazi istenismeretre az, aki nem Jézuson keresztül ismeri meg Istent. Ezt nagyon szeretném kihangsúlyozni, nehogy későn jöjjön rá valaki arra, hogy egy önmaga által elképzelt istenfogalomban hitt! Mert aki nem a Jézuson keresztül hisz Istenben, az mind egy szálig csak önmaga által elképzelt istenfogalomban hisz, az pedig hamis isten. Olyan isten nincs. És azért az istenért nem kár, hogyha tagadja valaki. Én is tagadom. Mi a Krisztusban önmagát kijelentő Istenben hiszünk. Nézzétek, az Istent senki nem látta, csak Jézus. Ő látta. És ilyen hallatlan dolgokat mond épp a felolvasott igében, hogy: Senki nem mehet az Atyához, hanem csak én általam. Meg ilyet mond: Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat. Meg ilyet mond, hogy: Aki engem látott, az látta az Atyát. És ilyet mond, hogy: Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van. Roppant titokzatos kijelentések ezek, de mindenesetre azt jelentik a mi számunkra, hogy Isten valósággal megkönnyítette a számunkra az Őbenne való hitet azáltal, hogy Jézusban hihetünk. Mert amikor Jézusban hiszünk, akkor Istenben hiszünk. Mert Jézus egy látható emberi életben élte meg közöttünk Isten láthatatlan életét. És a maga életével, szavaival, cselekedeteivel mutatta meg nékünk azt, hogy hogyan érez és hogyan gondolkodik Isten. Földi ember soha nem láthatja Istent, de Jézusban, az Ő cselekedeteiben és személyében, szavaiban visszatükröződik valami Istennek a láthatatlan dicsőségéből. Most gondoljátok csak el, hogyan viszonyult Jézus általában az emberekhez, amikor itt járt ezen a földön: Nos, így viszonyul az Isten hozzátok, mihozzánk! Például, amikor – emlékeztek reá – kisgyermekeket hoztak oda Jézushoz, és ő karjaiba vette ezeket a gyermekeket, és a kezét rátette a fejükre és megáldotta őket, ezzel mintegy bemutatta azt, hogy így nyúl Isten és így vágyakozik a te gyermeked után. Amikor azt mondja Jézus, hogy engedjétek hozzám jönni a gyermekeket – mintha Isten mondaná, hogy ti, fiatal anyák, engedjétek jönni a gyerekeket, ne öljétek meg még mielőtt megszületnének, engedjétek, hadd jöjjenek! Szeressétek a jövendőt, engedjétek jönni! – az Isten mondja, Jézuson keresztül.

És emlékeztek reá, hogy hogyan, milyen hallatlan részvétel fordult Jézus a szenvedő emberek felé. Sokszor úgy elámulok rajta, mikor újra olvasom, hogy egy bélpoklos embernek a gennyes sebektől vérző testéhez hozzányúlt kézzel. Megsimogatta. Mindenki undorodott tőle, Jézus megsimogatta, talán meg is ölelte. Talán meg is csókolta. Képes volt egy félbolond miatt, sőt egy egészen bolond miatt – a gadarénus ördöngősre gondoljatok – elmenni egy másik tartományba, kilométereken át, messze idegenbe. Csak ezért az egyetlen emberért, mert látta, hogy mennyire szenved. Az az egy, az a kitaszított. Nézzétek, hát így érez az Isten az emberi nyomorúságnak a láttán. Így érez az Isten. Mennyi gyöngéd könyörülettel volt Jézus mindig a bűnösökhöz: leült velük egy asztalhoz és együtt evett velük. Barátainak nevezte őket, és fölemelte őket, kiemelte a nyomorúságukból. Új emberré tette őket, és bűnbocsánatot hirdetett a megtérőknek. Érezd meg, testvér, hogy pontosan ugyanígy könyörül meg a láthatatlan Isten terajtad is.

Camus, a híres francia író írta valamelyik regényében, hogy az embereknek a szenvedése az olyan rettenetes nagy, hogy csak egyetlen módon lehet elviselni: csak úgy, hogyha egy isten együtt szenved velük. Azt mondja Camus, egy olyan isten, amely csak a mennyben marad, az nem is igazi isten. Csak egy olyan Isten, aki együtt van az emberekkel egészen az emberek kétségbeeséséig, aki maga is, mint az emberek, ismeri a kétségbeesést, tudja, hogy mit jelent a kétségbeesés – csak egy ilyen Isten az igazi Isten. Csak egy velünk együtt szenvedő Isten segíthet rajtunk a mélységben, amikor a szenvedésben van valaki – csak egy velünk együtt szenvedő Isten. Nézzétek meg Jézust a Gecsemáné-kertben, amikor vért verejtékezve imádkozott, haláltusáját vívta, vagy amikor a keresztfán függve tűrte az embereknek a hitványságát, gúnyát, szitkát, átkát, árulását, amikor igazán benne volt a szenvedésben: hát ilyen valóságosan van benne Isten az emberi szenvedésben! Ennyire valóságosan együtt szenved a szenvedő emberrel az Isten. Amikor az életét adja a keresztfán. Ebből is azt lásd, hogy ilyen halálosan szeret téged Isten. Téged is, meg engem is, ilyen halálosan szeress bennünket az Isten.

Ahogyan a földek egy pontján és a történelemnek egy szakaszában kézzelfogható és szemmel látható valóság volt Jézusnak a személye, ilyen valóságosan itt van most is Isten köztünk és velünk. Jézus az Isten szívének az ablaka: aki Őt látta, az az Atyát látta, és aki Őbenne hisz, az az Atyában hisz. Ezért mondja, hogy úgy higgyetek Istenben, hogy higgyetek énbennem. Tudjátok, testvérek, amikor valaki így hisz Istenben, ahogy Jézus mondja, akkor egyszerre ott is mindenütt Istent látja, ahol más ember nem látja Őt. Ahogy Filep mondotta, hogy mutasd meg nékünk az Atyát, és az elég nékünk. Valóban, az elég. Istent látni. Tudjátok, micsoda megnyugtató és micsoda boldogító érzés, hogy az ember Istent látja a világ eseményeiben, meg a saját élete sorsfordulataiban? Istennek a büntető vagy áldó kezét látja az élete eseményeiben. Istennek a tervét, Istennek az akaratát látja! Hát ez a legnagyobb dolog: amikor benne látom Istent az életben, a mindennapi életben. Például egy hívő ember egyszer az őt ért hazug rágalmakra azt válaszolta: Úgy tekintem, mintha valaki torz tükröt tartott volna elém. Ebben a tükörben magamat látom, ha torzítva is. És ami ebben a kritikában Istentől való figyelmeztetés a számomra, abból levonom magamra nézve a konzekvenciát, ami pedig emberi rosszindulat benne, azzal nem törődöm tovább. Nem nagy dolog így tudni viszonyulni az emberi gonoszsághoz?! Vagy egy másik hívő ember, aki a háborúban és a háború után mindenét elveszítette, de igazán mindenét, azt mondotta egyszer nekem: tudod, Isten kezéből fogadtam el mindent mint ítéletet. Igen, ahol más az öklét rázza, és ahol más bosszúért kiált, ott a hívő ember meghajol az isteni igazságszolgáltatás súlya alatt, és hálával és alázattal fogadja el azt. Mennyire igaza van ennek a Filepnek, amikor azt mondja Jézusnak, hogy mutasd meg az Atyát, és az nekünk elég. És Jézus megmutatja az Atyát. És figyeld meg, testvér, hogy ahol más ember csak a sorsot látja, csak a vak véletlent látja, hogy te láthatod az Atyát, az Atyának az arcát. És ahol másvalaki szerencsétlenséget lát csupán, te ott az atyai szeretetnek a fenyítését láthatod. És ahol más embert elbizakodottá tesznek a sikerek, ott a te szíved megtelhet hálaadással az ajándékozó Atya jósága iránt. Hát nem nagy dolog így látni Istent?! Látod te így az Istent?

Őt látni azt jelenti, hogy célt látni, értelmet látni és bizalommal és nyugalommal beletekinteni egy bizalmatlan és nyugtalan világba is. És ez elég. Akarhat egy földi ember többet, mint hogy így lássa Istent?! És így csak Jézusban lehet látni Istent. És még valamit: aki így hisz, annak a számára egyszerre elkezd tágulni a horizont. Nézzétek csak, micsoda hallatlan mennyei távlatokat nyit meg Jézusnak a szava, amikor azt mondja, hogy az én Atyámnak házában sok lakóhely van, elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy figyelmeztessen bennünket Jézus néha arra: ne ragadjatok hozzá olyan nagyon ehhez a földhöz! Fontos ez a föld, de ne ragadjatok hozzá, nem ez a minden! Nem az a minden, amit láttok, sőt még azt sem minden, amit nem is tudunk meglátni, mert olyan óriási nagy a világmindenség. Az egész teremtett világmindenség is tulajdonképpen csak egy bizonyosfajta lakóhely az Isten óriási nagy birodalmában. Ezen kívül még nagyon sok más van. Láthatatlan világok. Próbáljuk meg egyszer végiggondolni Isten gazdagságát. Próbáljunk egyszer valamit meglátni Istennek a gazdagságából. Ne magatokhoz szabjátok – mondja Jézus. Ne a magatok kicsinységéhez szabjátok Istennek a méreteit! Ahogyan ezer esztendő annyi előtte, mint egy nap, úgy ezer olyan világ, mint amit ti átkutattok a csillagvizsgálóitokkal, az Ő óriási világában akkora, mint egy gyufás-skatulya.

Hinni Istenben, azt is jelenti, hogy szabad fölülemelkedni a csak láthatókon. Sőt a mennyet is magában foglaló távlatba beállítva szemlélni és értékelni az eseményeket. Próbáld meg egyszer: mennyire másképpen fogod látni és értékelni az eseményeket, ha egyszer a mennyet is magában foglaló távlatba állítod ezeket! Ilyeneket mond Jézus, hogy: „Elmegyek és helyet készítek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Ezek a nagyon drága és nagyon szívet melengető szavak valami olyasmit jelentenek, testvérek, hogy minden ember addig él itt ezen a földön, amíg el nem készül a hely a számára az örökkévalóságban. Az egyik ember számára rövidebb ideig készül, a másik számára hosszabb ideig készül; és míg mi itt a földön csendesen élünk – vagy nem is csendesen –, és munkálkodunk, problémákkal küzdünk, viaskodunk, és a feladatunkat próbáljuk betölteni, azalatt készül a hely. Mialatt mi most itt ülünk és hallgatjuk az igét, azalatt készül a hely a számunkra az örökkévalóságban. És amikor elkészült valaki számára ez a hely, akkor eljön Jézus érte és elviszi magához. Mert azt akarja, hogy ahol Ő van, ott legyenek azok is, akik Őbenne hisznek. Próbáljunk meg túllátni egy kicsit a földi határokon és korlátokon, és nagyobb távlatban látni az eseményeket. Erről az igéről beszélgettem múltkor kórházban valakivel és az illető azt mondotta: Én nem esem kétségbe, hogyha lezárul minden földi ajtó előttem, mert tudom, hogy már nyílik egy másik. Isten sok dicsőséges lakóhelye közül annak az ajtaja, amelyik az én számomra készült el. Hinni Istenben úgy, ahogyan mondja Jézus, azt is jelenti: úgy élni, abban a bizonyosságban élni, hogy van egy hely, ahová hazavárnak. És az nagyon jó tudat, amikor az ember úgy tud járni ezen a földön, hogy van egy hely, ahová hazavárlak. Helyhiány miatt nem fogok kimaradni az örökkévalóságból. Ez bizonyos. Nem fog megtörténni senkivel sem az, ami Jézussal akkor, amikor Ő jött erre a földre, hogy nem volt hely néki a vendégfogadó háznál, sőt Ő maga ment előre, Ő maga készít helyet. És Ő jön az övéiért. Nem a halál, Ő jön, és Ő viszi el az öviét oda Őhozzá. Addig pedig nyugodtan élhetek és várhatok, nyugodtan készülhetek és végezhetem minden dolgomat. Ugye milyen jó úgy hinni Istenben, hogy hiszek a Jézus Krisztusban?!

Végül még ezt is hozzáteszi Jézus, hogy: bizony mondom néktek, aki hisz énbennem, az is cselekszi mindazokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek. Tehát hinni, így hinni az Istenben, ahogy Jézus mondja, ez nem tétlen semmittevést és nem áhítatos meditálást jelent, hanem nagyon komoly aktivitást és nagyon komoly cselekvést és munkát, mozgást és életet jelent. Azt mondja Jézus: aki hisz énbennem, az is cselekszi azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, sőt nagyobbakat azoknál – szinte hihetetlen. Hogy lehetséges ez? Csak úgy lehetséges, hogy Jézus nemcsak azért ment a mennybe, hogy ott azután most már örök nyugalmat készítsen az övéi számára, hanem azért is, hogy most már onnét fejtse ki teljes isteni hatalommal az ő munkáját itt ezen a földön, mégpedig az övéin keresztül. Mert Jézus maga folytatja a saját munkáját tovább. Amit Ő elkezdett és a vérével megpecsételt, azt Ő maga folytatja tovább, de rajtatok keresztül, akik hisznek benne. Most már nemcsak olyan szűk körben, mint eddig, nemcsak egy országnak a határain belül, hanem már az egész világon, tehát most már terjedelmesebben és nagyobb arányokban – ezt jelenti, hogy nagyobbakat is cselekszik majd azoknál. Péter apostol pünkösdi prédikációjára már háromezer ember tért meg, és azóta még sokkal több. Tehát szélesebb körben terjed az evangélium tovább, és egyre tovább és tovább. S azért lehetséges Jézus cselekedeteit cselekednünk nekünk, mert azt mondja, Ő az Atyához ment. Vagyis mert Ő most egy magasabb dimenzióból fejti ki a hatását. Magasabb dimenzióból hat az Ő ereje, és rajtatok keresztül, rajtunk keresztül hat. Tehát amit egy hívő ember Krisztus nevében cselekszik, azt tulajdonképpen Jézus cselekszi. Egészen megdöbbentő az, hogy minden szóban, minden mozdulatban, minden cselekedetben, ami hit által történik, amiben szeretet van, abban benne van Jézus. Abban benne lüktet a megváltásnak az ereje - ezt jelenti az, hogy „amit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt”. Tehát a hívő embernek a könyörgésére isteni akció indul el. A te imádságodra, a te hittel elmondott imádságodra a Krisztus feltámadott ereje a válasz.

Hol vannak ezek a cselekedetek, testvérek, a mi életünkből? Ezek a nagy cselekedetek, amelyeket rajtunk keresztül akar elvégezni Isten ebben a világban. Én azt hiszem, hogy ha mi jobban mernénk hinni abban, amit Jézus mond, hogy Ő cselekszik rajtunk keresztül, akkor hasznosabb és áldottabb lenne az egész életünk. De jó lenne így hinni az Istenben, ahogyan Jézus mondja! Ugye érezzük, hogy valóban ez a legfőbb: hogy nem is olyan üres és nem is olyan lapos kijelentés ez, hogy higgyetek Istenben?! De hát ezt akarjuk mi is, ugye? Ezért vagyunk itt. Kapaszkodjunk akkor bele Jézusnak ebbe az ígéretébe, hogy: „ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem”. Mert azt is, hogy mi így hihessünk Istenben, azt is Ő cselekedheti meg. Kérjük hát testvérek, együtt, kérjük közösen, kérjük az éneknek a szavaival:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet, buzduljon fel, neked
Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

(479. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. március 29.

Kedves testvéreim, az úgynevezett egyházi év, amelyik ádvent első vasárnapjával kezdődik, ezekben a napokban a nagypéntek előtti böjt időszakába fordul. Régi szokás szerint ilyenkor az evangéliumnak azokról az eseményeiről szól az igehirdetés, melyek Jézus életében a golgotai szenvedés felé mutatnak. Ezért választottam én most erre a mai böjti vasárnapra a felolvasott igét. Ezt a történetet, amelyiket a bibliaolvasó vezérfonal szerint éppen az elmúlt hét folyamán sokan olvashattunk is. Mármost testvérek, tudni kell ezzel a történettel kapcsolatosan azt, hogy ez a jelenet azon a napon történik, amelyiken Jézus az emlékezetes virágvasárnapi bevonulását tartja Jeruzsálemben, amelyiken a templomot megtisztította. Tehát ez a jelenet is a virágvasárnap eseményei közé tartozik. Rengeteg ember volt akkor Jeruzsálemben. A közelgő ünnepekre mindenünnen összecsődültek az emberek, akik részt akartak venni az ünnepen, és az egész város – érthető módon – tele volt Jézus nevének a hangoztatásával. Mindenki a délelőtti eseményekről beszélt. Arról, hogy hogyan történt a bevonulás, hogyan történt a templomnak a megtisztítása. Barátok, ellenségek a nap eseményeit tárgyalták. Az ünnepre jött sokaság között voltak ezek az úgynevezett görögök, akikről az ige beszél – tehát a zsidó egyisten imádással rokonszenvező pogányok –,, akik talán éppen azért, mert olyan sokat hallottak Jézusról, ők maguk is most már elkezdenek kutatni. Valaki nyilván Jézus egyik tanítványához utasítja őket, így kerülnek azután Filephez, aki maga is görög műveltségű ember volt, és őtőle kérik, mondván: Uram, látni akarjuk Jézust!

Nyilván nem úgy akarták látni Jézust, hogy távolból szemlélik őt, mint ahogyan ma egy-egy díszfelvonuláson szokás az, hogy lát az ember egy-egy világi nagyságot, egy politikust vagy egy államfőt, hiszen így már talán a délelőtti bevonulás alkalmával látták Jézust. De éppen azért, mert messziről már látták, most szeretnék közelről is látni. Szeretnének most megismerkedni, személyesen találkozni vele. Ezért mennek oda Filephez, hogy látni akarjuk Jézust. Testvérek, én el tudom képzelni Filepnek az örömét, amikor meghallotta ezeknek a kívülvalóknak ezt az igényét, hogy ők látni akarják Jézust. Mert mindig nagy öröm az, amikor egy emberi lélek eljut odáig, hogy neki most már nem elég az, amit hallott Jézusról, hanem ő most már látni akarja. Ő most már találkozni akar vele személyesen. És ez azért olyan öröm, mert sajnos van ennek ellenkezője is. Vannak még templomba járó hívek között is olyanok, akik azt mondják: Nem unjátok már, hogy mindig csak Jézusról beszéltek? Mostanában egyebet se lehet hallani a templomban, hogy Jézus így, meg Jézus úgy. Nem volt még elég? De vannak azután olyanok is, akik mennél többet hallanak Jézusról, annál égetőbbé válik a vágy a szívükben, hogy most már látni is akarják őt. Most már találkozni szeretnének vele. Vajon te, kedves testvér, aki olyan sokat hallottál már róla, te hogyan gondolkodol ebben a dologban? Melyik csoporthoz tartozol? Ahhoz, amelyik unja, vagy ahhoz, amelyik szeretne találkozni vele. Talán te is azt gondolod most magadban, hogy te már mindent tudsz Jézusról. Minden ismereted megvan, mi újat mondhatnak még neked egyáltalán Jézusról? Nos, ez igaz lehet, és én sem tudok újabbat mondani már. De azt szeretném mondani, hogy ez még nem elég.

Nem elég, testvérek, pontosan ismerni az Ő cselekedeteit és az Ő tanításait. Vajon nem támadt még soha lelkedben vágyakozás arra nézve, hogy egyszer találkozz vele, hogy egyszer lássad Őt – persze a lelki szemeiddel, hitednek a tekintetével. De lássad, mint élő megváltódat. Teljes bizonyosságot szerezvén Őróla. Mert óriási különbség az, ugye ti is tudjátok: hallomásból ismerni valakit, vagy pedig személyes találkozás alapján. Másoknak az elmondásából, vagy pedig az embernek a saját maga tapasztalatából ismerni valakit. Ez nagyon nagy különbség. Egyszer, még régebben, egy konferencián beszélgettem egy asszonnyal, aki elmondotta, hogy mennyire gyötrődik éppen ebben a dologban, hogy tudniillik minden ismerete megvan Jézussal kapcsolatban, csak éppen élő megváltója nincs néki. Pedig ő pontosan el tudja mondani, hogy miért kellett Jézusnak meghalnia keresztfán – csakhogy ez nem jelent a számára semmit. Ő nagyon pontosan tudja, hogy Jézus haláláért van bűnbocsánat, de azt is tudja, hogy neki nem bocsáttattak meg a bűnei. Azt is nagyon jól tudja, hogy aki hisz a Jézusban, annak örök élete van, de azt is tudja, hogy neki nincs örök élete. Elismeri, hogy mindaz, amit Isten Jézusban kijelentett, nagyon szép és nagyon jó és nagyszerű, de ahogy ő mondotta: csak éppen nem az enyém! Csak a fejemben van, de nincsen bent a szívemben.

Nem éreztétek még ezt soha? Ez egy gyötrő érzés, amikor az ember bizonyosságot akar, amikor az ember végre látni akar tisztán, határozottan, teljes meggyőződésre akar jutni a Krisztus személyét illetően. Ezért mondtam, hogy nagy öröm az, amikor egy lélek eljut odáig, hogy látni akarom Jézust. És valóban úgy van, testvérek, hogy semmi haszna nincsen az embernek abból, hogyha mások szemével látja Jézust, ahogyan mások elmondják, és ahogyan mások leírják. Hiába ecseteli akármilyen kiváló igehirdető előtted Jézus személyének a nagyszerűségét, ebből még nem támad az a látás, ami bizonyosságot jelentene. Ami tényleg megnyugtatna, és ami életet jelentene a számodra, ami az áldást jelentené, ami az Ő arcának a vonásait belevésné a lelkedbe kitörölhetetlenül – mert mindenkinek magának kell szemtől szembe megállni Jézussal és meglátni Őt. Ismeritek bizonyosan az Ótestamentumban azt a jelenetet, amikor a vándorló zsidó népet mérges kígyók lepik meg, és akkor Mózes, Istennek a parancsára, csináltat egy érckígyót és azt egy póznán felemeli jó magasra a táborban, hogy mindenki láthassa. Mert aki ránéz erre az érckígyóra, az megmenekül a mérges kígyónak a marásától. Nos, tehát erre az érckígyóra is mindenkinek magának kellett fölnéznie. Nem volt elég az, hogy az édesanya a gyereke helyett nézett föl rá. Nem segített az sem, ha a legjobb barátja nézett föl rá helyette. Hát valahogy ilyenformán, nem segít senkin az, hogyha valamelyik családtagja már a Krisztusé. Terajtad se segít az, hogyha a feleséged már a Krisztusé, vagy a férjed már a Krisztusé, de te nem. Nem segít rajtad az, hogyha ki tudod mutatni 300 esztendőre visszamenőleg, hogy csupa református papi családból származol – semmit nem segít rajtad. Mindenkinek magának kell látni, és hogyha még nem láttad eddig egészen közelről Jézust, akkor testvér, ez a mai ige arra figyelmeztet, hogy igyekezz közvetlen közelről meglátni Őt! Igyekezz minél hamarabb személyesen megismerkedni vele, mert az nem segít, hogyha úgy ismered, ahogyan én elmondom, vagy más elmondja. Csak az segít, hogyha úgy ismered, ahogyan személyes találkozás alapján ismerhető Jézus.

Ezek a görögök Jézusnak egy tanítványát kérték arra, hogy mutassa be őket Jézusnak. A legdrágább feladata Jézus tanítványának valakit így kézen fogni, elvezetni Jézusig, és bemutatni Jézusnak. Velem is ezt tette annak idején egy komoly hívő lelki testvér, és azóta én is nagyon sok kereső lélekkel tettem már ugyanezt. De hadd mondjam, hogy még erre sincs okvetlenül szükség, hogy valaki így bemutasson téged Jézusnak. Jézus nem olyan világi, földi nagyság, akihez való odajáruláshoz szükséges lenne valamiféle földi ajánlás, protekció. Szabad az út közvetlenül Őhozzá mindenki számára, mert Ő senkinek se idegen, aki Őt igazán keresi. És Ő mindig örül, amikor egy ember előtt leleplezheti magát, amikor egy embernek megmutathatja azt, hogy Ő kicsoda. Hidd el, testvér, Jézus nincs messze, tőled sem. Nagyon könnyen megtalálod. Mutatkozz be neki te magad, személy szerint, négyszemközt. Olyan nagyon sokat hallottál már róla, olyan sokszor hallottad az Ő hívását – és olyan sokszor csak ennyiben maradt az egész. Nos hát, hogy ne maradjon ennyiben, hanem egyszer végre igazán találkozás jöjjön létre: mutatkozz be néki! Mégpedig hadd mondjak el egy nagyon jó módszert a bemutatkozásra, az egyetlen igazán jó módszert. Ha igazán találkozni akarsz Jézussal, ha igazán látni akarod Őt, akkor testvér, még ma, még most, amikor majd innét hazamégy, rögtön zárkózz be egy szobába, térdelj le előtte, a láthatatlanul jelenlévő Jézus előtt, és tényleg mutatkozz be néki! Mondd el néki, hogy ki vagy! És mondj el mindent, ami benned van. Minden csúnyát, minden titkot, minden problémát, minden bűnt – ez a legbiztosabb módja annak, hogy meggyőződj az Ő élő valóságáról.

Éppen a napokban olvastam egy 36 esztendős férfinak a bizonyságtételét a saját megtéréséről. Elmondja, hogy milyen rettenetes mélyen volt, belemerülve a nagyvilági élet testet-lelket megnyomorító bűneibe, annyira, hogy szinte már megutálta önmagát is. Sokszor elhatározta már, hogy más életet kezd, de aztán csak rövid ideig sikerült, és mindig újra visszaesett, ahogyan ez lenni szokott. Már-már azon a ponton volt, hogy végez az életével. És éppen amikor a legnagyobb mélységben vergődött, akkor történt vele a csoda: mégpedig úgy történt vele a csoda, hogy egy munkatársa elvitte őt egy templomba, ahol arról szólt az ige, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ahogy elmondotta az illető, még soha életében nem hallott így Jézusról beszélni. És föltámadt a vágy a szívében, hogy de jó lenne neki is kapcsolatba kerülni a bűnösöknek ezzel a nagy barátjával, talán őrajta is lehetne még segíteni! És még aznap otthon elkezdett nagyon különös módon imádkozni. Így kezdett el imádkozni: Jézus, ha te igazán élsz, akkor segíts rajtam! Én találkozni akarok veled, és akkor oldd meg az én életemnek a bilincseit, ha te ezt tudod! Eelmondja, hogy életében először imádkozott térden állva, de fizikailag térden állva. Szóról-szóra így mondotta, hogy amikor a térdeimmel a földet érintettem, kapcsolatba kerültem a mennyel. Biztos voltam benne, éreztem, hogy Jézus áll mellettem. Megvallottam neki mindent. Terhek hullottak le rólam. Erőt kaptam az égből. Jézus birtokba vette az életemet, és valóban megoldotta a bilincseimet. Aztán elmondotta azt is, hogy ez a pillanat volt az életében egy olyan fordulópont, amitől kezdve egészen más emberré lett, új emberré lett. És azóta nagyon boldogan hirdeti mindenfelé, hogy látta Jézust. Látta!

Csak annyit hadd mondjak hozzá, testvérek, hogy én is így ismerkedtem meg vele 33 esztendővel ezelőtt, térden állva. Amikor először mertem igazán bemutatkozni néki. Eredj hát te magad is. Nem kell hozzá senkinek a közvetítése. Mehetsz egyedül. Ezt nem végezheti el helyetted senki mást.

Amikor hallotta Jézus, hogy ezek a görögök Őt meg akarják látni, akkor olyat mondott, ami látszólag, minthogyha nem tartoznék a tárgyhoz. Azt mondotta: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”. Azért mondotta ezt Jézus, hogy ezeknek a görögöknek nehogy helytelen fogalmuk legyen a Messiásról. Pláne a délelőtti nagy virágvasárnapi királyi bevonulás láttán nehogy az a téves képzetük támadjon, hogy Jézus valamiféle ilyen királyszerű hős, amilyennek általában akkor képzelték és várták a Messiást. Azt mondja Jézus: félreértés ne essék! Aki látni akarja Őt, akkor látja helyesen, hogyha úgy látja, mint a földbe elvetett gabonamagot. Ugye értjük, hogy mit jelent ez a példa, ez a kép: Képzeljünk el magunk elé egy búzaszemet. Egy búzaszemben csodálatos gazdag élet van, de összesűrítve, összetömörítve, összeraktározva egy egészen picike kis helyre. És ahhoz, hogy ez a gazdag élet kibontakozhassék, annak a búzaszemnek bele kell kerülnie a földbe. Ott el kell neki rothadnia, és ebből a halálból támad azután az új élet, ebből lesz a gyümölcs, a termés. Ha el nem hal, egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Tehát éppen azáltal győz, diadalmaskodik a búzaszem, hogy vállalja a halált, hogy hajlandó meghalni. Értitek ugye ezt a képet, hiszen Jézusra vonatkozik. Jézus ez a búzaszem, Jézus az örök életnek az a magja, akit az Isten elvetett ebbe a földbe. Jézus az Isten életének egy darabja, akit az Isten a mennyből mintegy erre a földre levetett, és itt a földön bele a földbe, a sírba. Ott feküdt ez a mennyei mag, ott feküdt a földben, a sírban, mint a búzaszem a barázdában a rögök alatt, és hogyha a búzából, annak az elhalásából új élet fakadhat, mennyivel gazdagabb és dicsőségesebb élet támadhat a mennyei magnak az elhalásából! Igen, hogyha a búza élete az elhalás által 30-60-100-annyiban sokszorozódik meg, az egy Jézus élete éppen az elhalás által, éppen a Golgotai halál által millió és millió ember életében sokszorozódik meg.

Igen, testvérek, Isten így ültette át az örök életet, az Ő isteni életerejét Jézusban a földre. És mindenki akkor látja meg igazán Jézust, hogyha ennek a mennyei, golgotai magvetésnek az eredményét saját magában kezdi látni. Ha ennek a magvetésnek a gyümölcsét önmagában kezdi érezni, hogy érik, hogy terem. Tudjátok, mi az első gyümölcse ennek a golgotai magvetésnek, Testvérek: a bűnbocsánat. Ez a legelső gyümölcse. Amikor valaki térden állva bemutatkozik Jézusnak, akkor Jézus mindig azt mondja néki: Megbocsáttattak néked a te bűneid. Eredj el, és többé ne vétkezzél! És éppen a bűnbocsánatnak ebben a fölszabadító erejében válik először valósággá, realitássá az ember számára Jézusnak a jelenvalósága, Jézusnak a személye. Itt kezdődik a Jézussal való ismerkedés.

A másik gyümölcse ennek a golgotai magvetésnek maga a keresztyén élet. Azt mondja Jézus, hogy aki nékem szolgál, engem kövessen. Tehát azért halt meg Jézus, hogy most már fölszabadulva a bűnbocsánat ereje által követhessük őt, mert az egész keresztény élet nem egyéb, mint Jézust követve szolgálni néki. Ez ugyan nagyon általánosan hangzik, nagyon sokszor hallottuk, de most hadd próbáljam ugyanezt egy kicsit másképpen mondani: Ezeknek a görögöknek, ezeknek a kívülvalóknak az volt a kérésük Filephez, Jézus tanítványához: látni akarjuk Jézust. Nos, testvérek, a kívülvalóknak, a nem hívőknek, a nem hitben járóknak ez a kérésük, akár bevallott, akár be nem vallott kérésük Krisztus tanítványaihoz, hogy látni akarjuk Jézust. Nem hallani akarunk Jézusról. Sokat hallottunk már, most látni akarjuk. Nem hinni akarunk benne, mert nem hiszünk semmiben. Látni akarjuk! Majd ha látjuk bennetek, rajtatok, az életeteken, akkor majd hallani is akarunk róla. És akkor majd hinni is fogunk benne. Tehát: látni akarjuk Jézust! Egy hívő asszony kérdezte tőlem a múltkor, hogy hogyan adhatná férje kezébe is oda a Bibliát, mert szeretné, ha férje is részesülne a Szentírásnak az áldásaiban. Azt mondottam néki, ne adja oda a Bibliát a férje kezébe, élje oda a férje elé! A férje most egyelőre még ne a Bibliából olvassa, hanem a felesége életéből lássa, hogy mi a krisztusi szeretet és jóság és türelem és szelídség és megbocsátás. Így majd jobban meg fogja érteni. Legyen az asszonynak az élete, legyen a hívő ember élete otthon képes Biblia, amely hangok nélkül, szavak nélkül is bizonyságot tesz Jézusról, beszél Jézusról. Olyan jó lenne, testvérek, hogyha a gyermekeink is rajtunk látva ismernék meg Jézust! De sokszor problémája egy-egy keresztény szülőnek, hogy hogyan nevelhetné a gyermekét abban a hitben, amiben ő maga is felnövekedett. Hogyan adhatná tovább őseinek a hitét a gyermeke számára is? Nos, testvérek, a legbiztosabban úgy, hogyha megmutatja a saját cselekedeteiben, a saját életében a gyermekének, hogy kicsoda Jézus. Megmutatja úgy, hogy a gyermek lássa Jézust! Minden hívő ember érezze önmagán a világnak, a kívülvalóknak, a körülötte élő embereknek ezt az igényét, hogy ők látni akarják Jézust – őrajta keresztül. Nem hallani, hanem látni úgy, ahogyan kiábrázolódik benned, meg bennem. Mindenki, aki még nem jár hitben, látni akarja Jézust, benned, a tetteidben, a cselekedeteidben, meg az egész magatartásodban.

Azt mondja Jézus, hogy aki szereti a maga életét, elveszi azt, és aki gyűlöli a maga életét, örök életre tartja meg azt. Mit jelent ez? Minden ember természettől fogva önző, énközpontú, a dédelgetett kedves énjét szolgálja és szolgáltatja ki másokkal is. Szereti a maga életét. Ez az alaptermészetünk mindnyájunknak. Erre mondja Jézus, hogy ezt kell megutálni, ezt az alaptermészetet. Küzdeni ellene, harcolni ellene szakadatlanul, nem beleegyezni, leszámolni vele. Testvérek, egy önző világban, ahol mindenki csak önmagának él, egy igazán önzetlen, másoknak élő ember az, akiben a legjobban kiábrázolódik Jézus. Tudjátok már, hogy mit jelent Jézust követve szolgálni őt? Nos tehát, minden igyekezettel megfelelni annak az igénynek, hogy a világ látni akarja Jézust bennünk: bennetek, énbennem. Persze ez is annak a mennyei magvetésnek az eredménye. Az, hogy kiábrázolódjék bennünk a Krisztus, az nem a magunk erőfeszítésének a gyümölcse, hanem az is Krisztus halálának és feltámadásának a gyümölcse. Jézust szemlélve, a megfeszített és feltámadott Krisztust szemlélve termelődik ki a keresztyén élet. Tehát nem úgy van az, hogy elhatározom és összeszedem az erőmet, és mostan aztán kiábrázolom a Krisztust. Mint ahogyan nem úgy van az, hogy elhatározom, vagy fogadalmat teszek arra, hogy lebarnulok, hanem, ha le akarok barnulni, ki kell magam tennem a Nap sugarainak. Tehát valahogy ugyanígy van ezzel is, ahogy Pál apostol mondja, hogy „mi pedig a mi Urunk dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén elváltozunk ugyanarra az ábrázatra, dicsőségről, dicsőségre, mintegy az Úrnak a Lelkétől”.

Mennyire igazuk volt ezeknek a görögöknek, amikor azt kérték, hogy ők látni akarják Jézust, és milyen jó nekünk, hogy mi láthatjuk Jézust, hogy még mindig föltekinthetünk reá, hiszen most is itt van közöttünk! Mondjuk már át meg neki, lélekben odaállva elébe az ének szavaival:

Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
A Golgotán:
Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek
Tied csupán.

(466. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. március 6.

Kedves testvérek, ebből a példázatból, amit Jézus elmond, az látszik, hogy az első keresztény gyülekezetekben, a hívőknek a gyülekezetében is fenyegetett a farizeizmusnak a veszedelme, az a gondolat, hogy némely hívők több érdemet tulajdonítottak maguknak, mint másoknak. Éppen ezért némely hívők többet igényeltek a maguk számára Istentől, mint amennyit az ő véleményük szerint Isten másnak kellett volna, hogy adjon. Különösen azok estek bele ebbe a hibába, akik elmondhatták magukról, hogy ők még az első nemzedékhez tartoznak, ők már régóta, kezdettől fogva követik Jézust, és hordozzák a Krisztus követésével járó veszedelmeknek minden következményét, a napnak a hőségét és terhét, ahogyan mondja az ige a példázatban. És éppen ezért valahogy úgy érzik, hogy nekik több jár az isteni jutalomból, mint azoknak, akik még csak éppen most kezdték el, nemrégen a keresztyén életet. Nos, testvérek, Jézus arra tanít ebben a példázatban, hogy az Isten országában nem előbb való a régen megtért ember az újonnan megtért embernél. Nincs különbség, különösen a jutalom szempontjából nincs különbség. Nem lehet az, hogy a most csatlakozó hívő megrövidüljön bármilyen szempontból is azzal szemben, aki már régóta követi Őt. Neki is ugyanannyi jár, mint akármelyiknek. Egyébként is, a Krisztusban való hit és a Krisztusnak való szolgálat nem érdem, hanem már magában véve is jutalom, s az jár jól, aki korábban kezdi el Krisztus követését. Még akkor is az jár jól, ha ezzel sok vesződsége és sok baja van, és esetleg tényleg a napnak a terhét és forróságát kellett is hordoznia közben. Az a szerencsés, aki korábban kezdte el Krisztus követését.

Ez volna az elsődleges jelentése ennek a példázatnak, és nagyon jól tudom, hogy távollétem idején, a közelmúltban kapott már a gyülekezet tanítást erről a példázatról. Éppen ezért én most nem is az elsődleges jelentését, hanem azt a másodlagos jelentését szeretném kiemelni ennek a példázatnak, amelyiket röviden így mondhatnánk, hogy irigységi komplexum. Arról az irigységi komplexumról szeretnék most beszélni, amelyiket ez a mondat leplez le, hogy: „Vajon a te szemed azért gonosz – helyesebb magyar fordítás szerint: azért irigy –, mert én jó vagyok?”. Nos, testvérek, hogyha nézzük ezt a történetet vagy ezt a példázatot, azt kell mondanunk, hogy emberileg teljesen érthető ezeknek a szőlőmunkásoknak a zúgolódása és a gazdájukkal szemben való kritikája, mert valóban úgy van az, hogyha azok, akik csak egyetlen órát dolgoztak, 10 pénzt kapnak, akkor azoknak, akik 6-8-10 órát dolgoztak, hatszor-nyolcszor-tízszer annyit kellett volna kapniuk. Ez így emberileg teljesen érthető. Ebből eredt az az irigység, amivel ezek a szőlőmunkások a mások jutalmát, a másoknak a szerencséjét és boldogulását nézték, olyanoknak a szerencséjét, akiket ők nem tartottak erre méltóknak. Hát hogy lehet valakit ennyire kitüntetni, ennyire jutalmazni, ennyire megáldani, aki maga egyáltalán nem szolgált reá az ő véleményük szerint. Erre a zúgolódó kritikára mondja azután a gazda, a szőlőnek az ura, hogy vajon a te szemed azért gonosz – a te szemed azért irigy –, mert én jó vagyok? Hát te azért vagy irigy, mert én megengedem magamnak, hogy a másik embert is úgy szeressem, mint téged? Te azért vagy irigy, mert én a te szemedben méltatlant is meg merem segíteni, mellé merek állni? Vagy én ahhoz is jó akarok lenni, akitől te az én jóságomat sajnálod? Hát te kifogásolod azt, hogy a másiknak én többet adok, mint amennyi te szerinted jár? Te irigyled a másik embertől az én jóságomat?

Ez a probléma testvérek ebben a történetben, vagy legalábbis a másodlagos jelentésében ennek a példázatnak. Istennek a jóságával nagyon furcsán állunk mi mindnyájan, testvérek. Gondoljátok csak el: Istennek a jóságát senki nem kifogásolja addig, amíg ő maga részesül benne, sőt addig örül neki, addig nagyon boldogan hálát tud adni érette. Ezek a szőlőmunkások sem kifogásolták volna az ő uruknak a nagy jóindulatát, hogyha ebből ők maguk profitálhattak volna. Tehát hogyha magasabb bért kaptak volna, vagy prémiumot kaptak volna, akkor minden rendjén lett volna. Akkor ezt köszönettel elfogadták volna és örömmel mondogatták volna egymásnak, hogy milyen jóságos a mi urunk! Csak az háborította fel őket, hogy másokhoz hogy lehet ilyen jó, más emberekhez. Azt a jóságát tartották igazságtalannak, amelyikkel egy másik embert tüntet ki. És ez valahogy ilyenformán van sajnos nálunk is. Figyeljétek csak meg, hogy addig nincs semmi baj Isten jóságával, amíg én magam részesülök benne valamilyen formában. Csak amikor valaki más részesül benne, akkor kezdem el én is kérdezni, hogy mivel érdemelte ki ez a másik ember azt a sok jót, ami osztályrészül jutott néki ebben a földi életben?!

Hogyha Isten jósága történetesen úgy akarná, hogy mondjuk nekem legyen négyes találatom a lottón, ez rendjén volna. De hogy mindig annak a másiknak van és mindig annak a másiknak van szerencséje, ez már egy kicsit bosszant! Hogyha nekem sikerül elérnem valamit, úgyhogy kitűnök általa a többi ember közül, dicsőségem van belőle; vagy ha nekem van olyan jó alakom és megnyerő külsőm, hogy ez már magában véve is fél siker az emberek közötti forgolódásban; vagy hogyha az én gyermekemnek sikerül első kísérletre bejutni az egyetemre; vagy hogyha az én családomnak utalják ki azt a jó lakást – akkor ezt hálával könyvelem el, mint Istennek irántam való jóságát. De hogyha mindebben a szerencsében és jótéteményben egy másik ember részesül – történetesen az a kellemetlen kolléga ott a hivatalban, vagy az a nálam sokkal fiatalabb, aki még ráérne, mert még futja az idejéből, vagy az a szerencsés fickó, akinek mindig minden sikerül –, ez már valahogy igazságtalanság! Olyan nagyon ritkán fordul elő az testvérek, hogy valaki a másik embernek a szerencséjét, jólétét látva olyan igazán, szíve teljességéből tudja azt mondani, hogy: Hálát adok neked, Istenem, hogy olyan jó vagy hozzá! Hálát adok neked, hogy olyan gazdagon megáldottad az én társbérlőmet, vagy kollégámat, vagy barátomat, vagy ellenségemet. Hálát adok néked Istenem, milyen jó vagy! Ehelyett sokkal inkább úgy van az, hogy Isten jóságát, amivel egy másik embert tüntet ki, ami egy másik embernek az életében válik láthatóvá, azt azzal a bizonyos irigy szemmel szoktuk nézni, amiről itt ebben a példázatban szó van. Miért érdemel az a másik több jót, mint én? Én reggeltől estig szakadásig dolgozom, és az a másik sokkal könnyebb munkával többet keres, mint én. Vagy én éjt nappallá téve készültem egy vizsgára, és mégis annak a másiknak, aki ellógta az egész időt és alig tanult valamit, jobban sikerült a vizsgája, mint nekem. Egy 40 év körüli férfi mondotta a múltkor: én tisztán mentem bele a házasságba. Fiatalember koromban megőriztem, megtartóztattam magam mindazoktól az örömöktől, amelyeket a barátaim nyakló nélkül kiélveztek, és azoknak mégis jobban sikerült a házasságuk, mint az enyém. Hol itt az igazság?

Miből eredt a szőlőmunkásoknak ez a lázadozása? Nagyon érdekes: nem abból, hogy a gazda rosszul bánt velük, hogy megrövidítette volna őket, dehogy! Hanem abból, hogy a többieknek, akik kevesebbet dolgoztak, ugyanannyit adott, mint nekik. És min múlott, hogy a gazda ezeknek az utolsóknak is annyit akart adni, mint az elsőknek? – az ő jóságán múlott. Hát te azért vagy irigy, mert én jó vagyok? Nem borzasztó dolog az, hogy Istennek a jóságát is kifogásolni, irigyelni tudjuk? Próbáld meg egyszer Isten jóságának a szemszögéből nézni a másik embernek a szerencséjét. Ne csak mindig a magad vélt érdeme vagy a másiknak tulajdonított érdem szempontjából. Egyáltalán: az Isten áldásainak, amivel az életünket meggazdagítja, semmi közük nincsen a mi érdemeinkhez. Éppen erre is tanít ez a példázat. Itt nem szociális alapelveket hirdet Jézus. Nem azt mondja, hogy szőlőmunkásokat így kell fizetni, vagy így kell a bért kiszámítani, hanem itt egész egyszerűen arról tanít Jézus, hogy miként bánik Isten az emberekkel. És ne akarjuk azt, hogy Isten a mi emberi jogérzékünk szerint bánjék az emberekkel! Nem igazságtalan ám ez a szőlősgazda! Abban teljesen korrektül járt el, hogy ezeknek a zúgolódóknak is pontosan ugyanannyit adott, mint amennyi járt, amiben szerződtek egymással. És amikor mégis zúgolódtak, akkor azt mondta nékik, teljes joggal: „Barátom, nem cselekszem igazságtalanul veled. Avagy nem tíz pénzben szerződtünk-é meg?”. Mit lehet erre mondani? Igaza van a gazdának, és ezeknek a munkásoknak a követelése egyáltalán nem jogos. Istennel szemben semmiféle követelést, és semmiféle igényeket nem lehet támasztani. „Vedd, ami a tiéd!” – azt mondja a gazda Ne féljen senki, Isten nem marad senkinek sem adósa! Isten nem fog megrövidíteni soha senkit. Mindenki megkapja, ami az övé. Mindenki megkapja azt, ami neki jár. És senkinek nincs joga zúgolódni miatta, vagy többet követelni. Bízzuk csak rá Istenre, ő tudja azt, hogy kinek mi jár, sokkal jobban, mint ahogyan mi. És hogyha Ő egy utolsónak, egy igazán utolsó embernek is annyit akar adni, mint neked, ezzel téged még nem rövidített meg Isten.

Istennek a jóságát nem lehet szolgálati idővel és nem lehet munkateljesítménnyel mérni. Nem lehet kiszámítani azt, hogy ennek ennyi jár, amannak meg annyi jár. És hogyha nekem ennyi van, akkor annak annyi jár, ha neki annyi van, akkor nekem ennyi jár. Ezt nem lehet így csinálni. Isten egészen másként látja az életünket, mint ahogyan mi látjuk egymásnak az életét. Testvérek, hogyha valaki úgy érzi, hogy akárcsak egy picike kis szikrája is van benne ennek az irigységnek, annak ajánlanék egy próbát: Próbálja végiggondolni azt, hogy vajon cserélne-e azzal, akit irigyel? Cserélne-e azzal, akit az isteni jóság különös kegyeltjének tart? Cserélnél-e te azzal az emberrel, akit bármilyen szempontból szerencsésebb sorsúnak tartasz önmagadnál? Cseréljenél-e vele? De mindenben! Tehát nem csak a te biciklidet az ő Wartburgjával, hanem esetleg az ő nagyon nehéz és nagyon gyötrelmes családi életét is a te függetlenségeddel. Nem csak a te albérleti szobádat az ő szabadsághegyi villájával, hanem az ő nagyon zaklatott és rengeteg félelemmel és aggodalommal teli lelkületét is a te egyszerű, de nyugodtabb életmódoddal. Elcserélnéd? Nem csak az ő pénztárcáját, vagy fizetését a magadéval, hanem esetleg az ő titkos sebeit, lelki fájdalmait is a te nyugalmaddal és békességeddel. Nem csak az ő megirigyelt, boldogabb családi életét a tieddel, hanem esetleg azt a betegséget is, amiről csak ő tud, és amitől csak ő szenved titokban, azt is a magad egészségével – elcserélnéd? Elcserélnéd-e a magad egész batyuját az általad irigyelt ember egész batyujával? Tehát nem úgy, hogy a batyuból kiválogatva ezt-azt-amazt csereberélni, hanem az egész batyut. Mindazzal, ami benne van, mindenestől elcserélnéd egy igazán? És tényleg odadobnád-e Isten elé mindazt, amit neked adott, mondván: Uram, eltévesztetted a jóságodat! Engem kihagytál belőle, és a másikat érdemei fölött jutalmaztad!

Látjuk mi igazán a másik embernek az egész életét, annak sötét hátterével, mélységeivel, rejtett problémáival együtt, úgy, ahogyan Isten látja? Meg tudjuk mi ítélni azt, hogy mennyi jár neki, hogyha nekem ennyi jutott? Nem szomorú ez a kérdés, hogy „a te szemed azért irigy, mert én jó vagyok”? Irigy szemmel soha senki nem látja meg Istennek a jóságát. Aki kételkedik Istennek a jóságában, és aki úgy érzi, hogy ő maga kimaradt belőle, vagy legalábbis nem kellőképpen részesült benne, az mindig abból ered, hogy irigy szemmel nézi az ember a másikat. Aki az egyik szemével azt nézi, hogy ő maga mit kapott, a másikkal pedig azt nézi, hogy a másik mennyivel többet kapott, annak a látása előbb-utóbb kancsal lesz, és nem fogja jól látni sem Isten jóságát a maga életében, sem a másik embernek az életét. Az mindig szegénynek és mindig szerencsétlennek fogja érezni magát. Annak a számára Isten nem egyéb, mint vaksors, és a másik ember egy örökké irritáló szálka a szemében. A legboldogtalanabb ember az irigy szemű ember, mert nem tud örülni annak, amije van. Nem tud hálát adni azért, amit ő maga kapott. Sohase megelégedett, mert mindig azt hiszi, hogy többre jogosult, mint amennyi jutott néki.

Testvérek, viszont az a boldog bizonyosság, hogy milyen jó az Isten hozzám, akkor válik világossá, hogyha egyszer megpróbálom igazán komolyan számon venni, hogy mennyivel többet kaptam Tőle, mint amennyit megérdemeltem! És amikor ezt így megpróbálom számbavenni, azt a sok jót, amivel engem tüntetett ki, akkor nem jutok végére a hálaadásnak. És akkor a nagy hálálkodástól sem időm, sem kedvem nincsen az irigykedésre.

Jézus, amikor ott függött gyötrődve a keresztfára szegezve, nem irigyelte azokat az embereket, akik testi-lelki fájdalom nélkül ott járkáltak körülötte a Golgotán. Pedig emberileg szólva érthető lett volna, hiszen Ő szenvedett, Ő gyötrődött, Ő szomjúhozott. Ő fogoly volt, azok pedig szabadok voltak. Gondtalanok voltak, vidáman osztozkodtak az Ő ruháin, semmi bajuk nem volt. Tehát látszólag kétségtelenül sokkal jobb soruk volt nékik, mint Jézusnak. És Jézus nem irigyelte őket, sőt imádkozott érettük: „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek”. Jézus látta igazán, hogy mennyire nem irigylésre méltók azok az emberek. Hogy mennyire szánalomra méltók, mennyire nem nekik van jobb soruk, és hogy mennyire ők vannak sokkal nagyobb veszedelemben, ezt csak Jézus látta igazán. Ott, a keresztfán olyan valaki függött, aki nem irigykedve nézte, hanem úgy látta a másik embert mindig, ahogyan az Atya látja: szánalommal, részvéttel, a legjobbat akaró szeretettel. Egy akaraton volt az Atyával, és ezért hajthatta a fejét olyan nagy, békés nyugalommal az Atya ölébe.

Őreá gondolva mondjuk hát magunknak, meg mondjuk egymásnak az ének szavaival:

Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz,
Az Úr rendelte kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk, Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat, Mit éppen néked Ő adott;
A mennyből gazdag áldást juttat, S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél, Az mindörökké Véle él.

(274. ének 3-4. vers)

Akár korán tért meg, akár későn tért meg, akár az első nemzedékhez tartozik, akár most csatlakozik: mindörökké Véle él!

Ámen.

Dátum:1966. február 27.

Kedves testvéreim, azzal a reménységgel szeretném hirdetni Istennek ezt a most felolvasott igéjét, hogy így, egy esztendőnek az utolsó óráiban talán jobban megértjük a lényegét, mint egyébkor. Ezek a szavak, hogy tegnap, ma, holnap, meg örökké, ilyenkor súlyosabban hatnak reánk, mint máskor. Hiszen megint elmúlt egy esztendő. Valami fanyar, bús, tehetetlen érzéssel vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy ezen az estén minden óra a mulandóságnak a monoton énekét ketyegi. Sok-sok holnap futott át sok-sok mán a tegnap felé, és merült bele a múltba. De hát micsoda egyáltalán az a tegnap, meg az a ma, meg az a holnap? Mi az a múlt, jelen, meg jövendő, amivel mi az időt szoktuk mérni? Egyáltalán, olyan titokzatos valami az, amit jobb híján így nevezünk, hogy idő. Egy nagyon régi, nagy keresztyén gondolkodó, Augustinus mondotta egyszer: Ha nem kérdezik meg tőlem, hogy micsoda az idő, akkor tudom, hogy micsoda. De ha megkérdezik tőlem, akkor nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Nos hát valahogy így igaz. Nem tudnánk megmondani, hogy micsoda. Egyáltalán nem tudjuk azt sem, hogy mi a lényege. Csak azt érezzük, hogy van. Magunkon érezzük, hogy van, mert múlik, mert telik, és mert a sodrása ellenállhatatlan.

Egyetlen pillanatra sem tudjuk megállítani. Pedig de jó lenne néha! De éppen úgy siettetni sem tudjuk egy cseppet sem, pedig néha azt is szeretnénk. Hozzátartozik a lényegünkhöz. Mert az egész létünk időleges lét. Ha nem tudjuk is megragadni a lényegét, soha nem tudjuk kiszakítani belőle magunkat. Életünknek minden pillanatát, minden eseményét, minden történését valósággal áthatja az időnek a titka. Az idő a sorsunk. Az idő jelenti néha számunkra a reménységet, és az idő jelenti számunkra néha a kétségbeesést. Ijesztő valóság, aminek a titkát nem tudjuk megfejteni. Jövünk egy olyan múltból, ami már nincs, és megyünk egy olyan jövendő felé, ami még nincs – tehát akkor csak a jelen a miénk. A múlt csak annyiban a miénk, amennyiben az emlékezetünk őrzi még. A jövő pedig csak annyiban a miénk, amennyiben a reménységünk várja. Az egész időkomplexumból tényleges valóságként csak a jelen a miénk. De hát mi az a jelen? Ha nagyon pontosak, ha nagyon precízek akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, hogy a jelen az a kiterjedés nélküli pont, amelyben a jövő múlttá válik, amelyben a holnap tegnappá lesz. Mert nézzétek, hogyha azt mondom, hogy ez most a jelen, már ezt a pillanatot is elnyelte a múlt. A jelen is rögtön eltűnik, abban a pillanatban, amikor meg akarjuk ragadni. Nem tudjuk visszatartani, mert az is már mindig elmúlt, az is már mindig alámerült a múltba.

Így múlt el ez az esztendő is, aminek a végén vagyunk mostan. „Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a mulandóságnak” – ahogy ez a gyönyörű énekünk mondja, és ahogyan énekeltük mi is az elébb. Ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy a saját életünket is milyen ijesztő gyorsasággal ragadja magával az időnek a sodra, hogy tulajdonképpen milyen nagyon rövid ez a földi élet. A 90. zsoltárt, amit az előbb énekeltünk, Mózes szerezte. Talán a 150 zsoltárunk közül ez az egyetlen, amelyik Mózestől való. A róla szóló tudósításokból tudjuk, hogy emberileg szólva igen hosszú életet élt, 120 esztendőt, és mégis szinte a modern pesszimista írók melankóliájával panaszolja, hogy milyen rövid az az útszakasz, ami a születésünktől a halálunkig terjed. „Egy őrjárási idő éjjel” – azt mondja. Tehát annyi jóformán, mint egy éjszakának – amelyiket az ő idejében három őrjárási időre osztottak be – a harmadrésze. „Mint az álom” – mondja. Születésünkkor egy végtelen álomból ébredünk rá erre a világra. Egy éjszaka harmadrésznyi idejéig vagyunk ébren. Ennyi az egész élet, nem több. Hamarosan jönnek utánunk mások, elfoglalják a helyünket, és mi újra belemerülünk egy végtelen álomba. Azt mondja: „Mint a fű, amelyik reggel sarjad és virágzik és estére elhervad és megszárad”. Ennyire rövid az emberi élet, még ha néha talán hosszúnak tűnik is. „A mi esztendeinknek a napjai – azt mondja Mózes – hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és az is tovatűnik gyorsan, mintha repülnénk”. Ó, nagyon sokan meg sem érik ezt a kort, a hetven esztendőt, meg a nyolcvan esztendőt, amelyik fiatal korban olyan elérhetetlennek, olyan valószínűtlennek látszik, amelyiket a férfi olyan távolinak érez még magától a java korában, és amelyiket az, aki már elérte, mégis úgy érzi, hogy olyan rövid volt, pár pillanat az egész, elröpült, mint a madár, úgyhogy se megfogni, sem utolérni nem lehet többé. Valóban: az egész létünk ilyen. Gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Hamarosan minden már csak tegnappá válik. Elérkezik egyszer az utolsó nap, és nem lesz több holnap. Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet.

Testvérek, ez az, amit így egy elmúló esztendő utolsó órájában jobban megértünk a tegnap, a ma és a holnap titkából. De mindez, amit eddig elmondottam, csak arra való, hogy ebből a komor, sötét háttérből annál hatalmasabban ragyogjon föl előttünk az a valaki, akiről azt mondja az ige, hogy tegnap és ma és örökké ugyanaz: Jézus. Az egyetlen szilárd pont az időnek ebben a rohanó múlásában, sodrásában. Örökké ugyanaz, azt mondja az ige. „Örökké” – ez a furcsa szó nem az időnek az ellentéte, hanem éppen megfordítva: minden időnek és világkorszaknak, minden múltnak és minden jövőnek a nagy teremtő egysége. „Örökké” – azt jelenti, hogy állandósult jelen, soha el nem múló pillanat, egy örök „most”: ez Istennek a léte. Isten életében nincs tegnap és nincs holnap. Isten életében nincs múlt és nincs jövendő. Ott nem múlik az idő. Isten egy örök, nagy mában él. Ezért lehet a tegnapunknak is, meg a holnapunknak is az Ura. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ugyanaz a Jézus, aki a teremtésnek a hajnalán Isten „legyen” szavaként hozta létre a világmindenséget. Ugyanaz a Jézus, aki messzi-messzi tegnapokban Júdeában és Galileában járva olyan sok nyomorult emberen könyörült. Akit Jeruzsálemben keresztre feszítettek, akit Augustinus meg Kálvin János, Bethlen Gábor meg Assisi Ferenc, meg Lorántffy Zsuzsanna, meg olyan nagyon sokan mások a múltban megváltójukként ismertek meg a maguk idejében. Akiben a mi elhalt atyáink is hittek. Akivel én 33 esztendővel ezelőtt először találkoztam össze egy csendes, boldog estén. Ugyanez a Jézus van itt is, most is jelen közöttünk az ő lelkeket gyógyító valóságában. Az Ő kezében van a tegnapunk, amelyik már elmúlt. Az Ő jelenlétében folyik a mánk, amelyet most élünk, és az Ő uralma alatt van a holnapunk, amelyik majd ránk virrad. És hogyha már nem virrad ránk többé több holnap, akkor is, a halálon túl is ugyanaz a Jézus lesz az Úr, aki itt volt. Ugyanaz a Jézus vár majd, akit itt megismertél. Ugyanaz a Jézus fogad majd, aki itt is szeretett, és akit itt is szerettél, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Így áll benne a múló időnek a sodrásában az örökkévaló Krisztus.

Talán most, így egy esztendőnek a végén jobban megérezzük, mint egyébkor, hogy valóban nincs más támasza, nincs más tartása az életünknek, csak Ő, hiszen mindent megemészt az idő. Mire számíthatnánk egyáltalán mint maradandóra, mint állandóra, mint olyanra, ami nem hagy cserben? Talán a pénzre? Ó, láttunk már olyat, hogy egyik pillanatról a másikra, egyik óráról a másikra szinte semmivé tud válni. Még az arany is jobban el tud olvadni, mint a hó a kéznek a szorításában. S egyébként is: mit kezdenénk vele akkor, amikor már elfogy az utolsó holnap is? Vagy talán az egészségre számíthatnánk? – nincs mulandóbb javunk ennél. Talán békés, erős családi életre? Nagy ajándék, ha van, de nagyon időhöz kötött. Oly tragikus hirtelenséggel tud egyszerre vége szakadni. Igazán érthető, testvérek, hogyha valaki, aki nem ismeri a mulandóságban az Örökkévalót, ezen az estén az alkoholnak a mámorába menekül, mert valóban nehéz ennyire szembenézni a mulandósággal. De mi talán most tudunk igazán örülni annak a Jézusnak, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Mert nézzétek: minden-minden elmúlik. Ő az egyetlen, aki megmarad, és a mulandóságnak ebben a nagy sodrásában tart, megtart bennünket.

Téged is ő tartott, meg engem is ő tartott az elmúlt esztendőnek is minden napján. Mert az, hogy nem omlottál össze a terhek alatt; az, hogy kibírtad ezt az esztendőt; az, hogy olyan bajokból, kísértésekből, veszedelmekből menekültél meg, amelyekről talán nem is tudtál egészen határozottan, hogy milyen nagyok; az, hogy mégis megvigasztalódtál vigasztalannak érzett fájdalomban – mind-mind csak azért volt lehetséges, mert Valaki az Ő fenséges nyugalmával és biztonságot jelentő változhatatlanságával védett, segített, tartott. Talán emberek maradtak el mellőled az év folyamán – Ő melletted maradt mindig. Talán hűtlen voltál hozzá – Ő akkor is hű maradt tehozzád. Talán úgy jártál te is, mint Péter, aki olyan gyalázatosan megtagadta és elárulta a Mesterét. A kőszikla apostol, ott, az idegen környezetben, a főpapnak az udvarán, egyik óráról a másikra ó, hogy meg tudott változni! És amikor a tekintete összetalálkozott Jézusnak a tekintetével, az a szomorú, megbocsátó, szerető szempár akkor is azt sugározta feléje, hogy Jézus nem változott, Ő ugyanaz maradt. Ő így is szeret, mindennek dacára is szeret. Talán eltávolodtál, hátat fordítottál néki, és egyszerre csak észrevetted – de ha nem vetted volna észre, akkor most, ebben a pillanatban vedd észre –, hogy Ő most is éppen olyan közel van hozzád, mint régen, amikor még jóban voltatok egymással. Talán öregebb lettél – egész biztos öregebb lettél –, talán gyengébb is lettél, talán megfakult a szereteted iránta: Ő mégis ugyanúgy áll melletted, mint az első szeretetednek az idején, amikor először találkoztatok. Lehet, hogy te elengedted az Ő kezét, Ő a tiedet soha. Lehet, hogy te lemondtál róla, Ő terólad nem mondott le. Lehet, hogy elhagytad Őt és elkóboroltál messzire, Ő akkor se mondta föl a veled kötött szövetséget, amelyiknek a pecsétjét ott hordod magadon a keresztvíz által. Te mindig újra letértél az Ő útjáról, Ő pedig mindig újra visszavezetett. Ó, mennyi türelemmel és mennyi gyöngédséggel terelgetett vissza! Nem így volt? De így.

Jézus az egyetlen, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. És most, amikor ez az esztendő is búcsút vesz tőlünk, kedves testvérek, és ezzel az esztendővel együtt életünknek megint egy darabja válik múlttá; és amikor a múló idő visz magával kedves arcokat, drága emlékeket, hangokat, színeket, könnyet, kacagást, egy darab életet – Ő maradt az örök, a rendíthetetlen kőszál: Jézus. Most érezzük igazán, hogy mi lenne velünk Jézus nélkül. Ha valaha, úgy éppen ezen az estén van igazán szükségünk Jézusra. Azon az estén, amikor a régi sebek újra vérezni kezdenek. Amikor régi bűnök megszólalnak. Amikor a lelkiismeretnek a hangja újra vádolni kezd. Hát ki tudná jóvátenni közülünk azt, amit elrontott? Ki tudná megmásítani azt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie? Ki tudná megtisztítani azt, amit bemocskolt, éppé tenni azt, amit összetört, kipótolni, amit elmulasztott, leróni azt a tartozást, amelyikkel embernek, Istennek adósa maradt? Igazán csak az, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. És nézzétek, Ő ugyanúgy áll itt is mostan közöttünk láthatatlan valóságában, mint akkor, amikor először mondotta két karját szélesen kitárva az emberek felé: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztalak benneteket”. Jöhetsz hát te is. Jöhetek én is. Jöjj hozzá! Hozhatjuk a tegnapunkat, hozhatjuk a bánatunkat, a gondunkat, a bűneinket, a titkainkat, lelkünk minden terhét, a megoldatlanul maradt kérdéseinket, és azt mind lerakhatjuk őelőtte.

Én már nagyon sokszor rájöttem arra, testvérek, hogy csak az a teher nem nyom, amit Jézusnak átadtam. Csak az a fájdalom nem bénít, amit Jézussal megbeszéltem. Csak az a bűn nem halálos, amit Jézusnak megvallottam. Csak az a mulasztás nem keserít, aminek a jóvátételét Jézussal megbeszéltem. Az Ő kezéből várhatjuk a holnapot is, mert csak az a holnap nem nyugtalanító, amelyik fölött Őt ismerjük el Úrnak, amelyiket az Ő uralma alatt látunk. Jöjjünk hát, jöjjünk hát oda Hozzá mindnyájan, és kapaszkodjunk bele abba a drága, felénk gyújtott mentő kézbe, amelyik egyedül képes megtartani bennünket az idő múló sodrásában az örökkévalóságnak! Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Mondjuk hát neki bizalommal, boldogan:

Jézus, menedékem!
Hű oltalmam nékem
Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból,
Bűnből, minden bajból
Hozzád menekül.
Bár a föld mind romba dőlt,
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!

(294. ének 2. vers)

Ámen.

Dátum: 1965. december 31.