Hadd hívjam fel figyelmeteket mindenekelőtt egy olyan valamire, amit általában nem szoktunk számon tartani, pedig hasznos lehet a reá való emlékezés. Arra tehát, hogy az ősi keresztyén naptár szerint ez a mai vasárnap, vagyis a pünkösd előtti második vasárnap ún. Cantate vasárnapja. „Cantate!” – latin szó, azt jelenti: Énekeljetek! Tehát egyike azoknak a szavaknak, amelyek a Zsoltárok könyvében különösen nagyon sokszor előfordulnak. „Énekeljetek az Úrnak új énekeket…” – így kezdődik az a zsoltár is, amit az előbb felolvastam. Cantate vasárnapján sok-sok évszázados szokás szerint nagyon sok keresztyén gyülekezet figyelme fordul az egész világon az ének felé, az Istenben hívő ember és gyülekezet Istent tisztelő éneklése felé. Olyan kérdés ez, ami a számunkra is aktuális, hiszen mi is – ha máskor nem is – minden istentiszteletünkön gyakoroljuk magunkat benne. Éneklünk. Érdemes tehát ezen a mai Cantate vasárnapon nekünk is külön az istentiszteleti ének kérdésével foglalkoznunk. Jó lenne most igazán tudatosítani magunkban, hogy miért is énekelünk, és azt, hogy miért énekeljünk.
Egyszerű vallástörténeti tény az, hogy az éneklés az ember Istent tisztelő magatartásának egyik fő formája, mégpedig ősi és örök formája. Különösen így van ez az Ó- és Újtestamentum világában. Szinte össze se lehetne számolni azokat az igehelyeket, ahol mindig arra buzdítja Isten Lelke a hívő embert, hogy énekeljen, énekszóval, zenével, minden elképzelhető zeneszerszámmal dicsérje az Urat. Tudjátok-e, atyámfiai, hogy az ótestamentumi hívők ugyanazokat a zsoltárokat énekelték, mint mi mostan? És az újtestamentumi gyülekezetek is rengeteget énekeltek. Tudomásunk van pl. arról, hogy Jézus és tanítványai az utolsó vacsora után, amikor az esti utcákon át mentek ki az Olajfák hegyére, dicséreteket énekeltek. Jézusnak a virágvasárnapi bevonulása alkalmával nagy ujjongó zsoltárénekléssel telt meg az egész Jeruzsálem. Pál apostol és Szilás a filippi börtön éjszakai csendjében zsoltárokat énekelt. Az apostoli levelekben éppen a gyülekezet istentiszteletével kapcsolatban többször is szó van zsoltárokról, dicséretekről, lelki énekekről, az Úrnak való hálás zengedezésről. Nem csoda tehát, ha a keresztyén istentiszteleten is kezdettől fogva mindmáig az ének jelentős helyet kapott, így hadd mondjam: istentiszteletünknek egyik lényeges alkotórészévé vált. Mégpedig olyan alkotórészévé, amelyben a gyülekezet tagjai aktívan vesznek részt. Úgyis fenyegeti istentiszteleteinket ma már az a veszély, hogy a benne való részvétel csupán passzív hallgatásban merül ki, hogy a gyülekezet tagjai csak mint nézők és hallgatók vesznek részt rajta, nem csinálnak egyebet, mint ülnek és hallgatnak, azután felállnak és kimennek, mindent elvégez helyettük az istentiszteletet vezető személy, a lelkész. Nos tehát, éppen az ének az az alkotórésze az istentiszteletnek, amikor ti is a passzivitásból aktivitásba lendültök, mert az ének azt jelenti, hogy minden lélek maga is imádkozik. Persze, hogy sok embernek ez a hangos imádkozása ne legyen összevissza mormogás, ezért a vers, meg a dallam, meg az ütem a külön-külön elmondott imádságokat összefoglalja egybe, úgy, hogy az egész gyülekezet egy szívvel és egy lélekkel dicsérhesse az Istent!
Atyámfiai, ezeket a nagyon egyszerű dolgokat szeretném kihangsúlyozni most nagyon komolyan, mert nem is olyan magától értetődőek ezek, mint amilyeneknek látszanak. Vagyis azért, hogy vegyük már egyszer igazán komolyan, hogy az éneklés itt a templomban az egész istentiszteletnek szerves része. Ne engedjük hát, hogy üres formasággá váljék, ne tartsuk az éneket csak olyan szükségképpeni, hézagpótló elemnek, ami csak arra való, hogy valamivel megkezdődjék és bevégződjék az istentisztelet. Mert bizony, sokan csak így tekintik az éneket, nem tartják pl. fontosnak az éneklésben való részvételt, nem énekelnek, legfeljebb csak akkor, ha valami nagyon kedves énekük van éppen soron. Nem tekintik mulasztásnak, ha elkésve érnek az istentiszteletre, akkor, amikor a gyülekezet éneke már befejeződött, csak arra ügyelnek, hogy a prédikációból ne mulasszanak semmit; ének alatt beszélgetnek, nézelődnek, köszöngetnek egymásnak. Tehát nem figyelnek oda rá, mintha az egész csak arra való lenne, hogy a sok ember lassú elcsendesedésének a zaját az ének és orgona hangjaival fedezze. Nos tehát, ezt jegyezzük meg elsősorban: az ének nem körítése az istentiszteletnek, hanem része, egyik eleme, éppen úgy, mint az imádság és az igehirdetés. Sőt, el tudnék képzelni olyan istentiszteletet is – legalább időnként –, amelynek egyetlen eleme csak a gyülekezet éneke volna, abból állna az egész, hogy egyik zsoltárt, dicséretet a másik után énekelnék a hívek, valahogy olyan formán, ahogyan Pál apostol írja itt a felolvasott igében: „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki 'énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.”
Zene, ének általában fölöttébb alkalmas mód az Isten tiszteletének a kifejezésére. Istennek a dicsősége nemcsak a benne hívő ember hitében, hanem az egész világmindenségben is tükröződik és visszhangzik szakadatlanul. Ez a roppant nagy világmindenség, amelyiknek egy paránya mi vagyunk, nem néma hallgatásra ítélt teremtés, hanem olyan, amelyik boldogan él és hangot ad. Nemcsak jelképesen, költői képként igaz, hanem a valóságot fejezi ki a 19. zsoltár, amikor ezt mondja: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést.” Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható: „Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinál benne sátort.” A zsoltáríró a teremtett mindenségnek ebből a beszédéből Istent dicsérő hangáradatot hall kicsendülni. És vajon nem voltál-e már te is úgy, hogy pl. a Balaton hullámainak a csobogásából, vagy egy nyárfa rejtelmes esti susogásából, vagy a mostani tavaszi virágbomlás megrendítő pompájából mintha kihallaná a lelked a teremtettségnek azt a legbensőbb harmóniáját, amiben Isten örök dicsősége visszhangzik? Egy régi görög gondolkodó mondta egyszer: a mindenségben minden csillag egy hang és ezek a hangok kibeszélhetetlenül szép dallamba és összhangba olvadnak össze, égi zenébe, amit csak a megtisztult lelkek élvezhetnek. A teremtett mindenségnek ezt a felséges munkáját hallották meg olykor a legnagyobb művészek és fejeztek ki belőle egy-egy dallamot a mindennapi emberek számára is halhatatlan műveikben.
És a teremtett mindenség látható világán túl van még egy láthatatlan világ is, a magasabb rendű szellemi lények és megdicsőült lelkek boldog, örök birodalma, az Isten mennyei világa. Ott is szól az ének! A Biblia valahányszor erről a számunkra elképzelhetetlen mennyei világról beszél, mindig énekszóval, hárfákkal, trombitákkal érzékelteti az ottani szépséget és örömet. A menny kimondhatatlan dicsőségének az elképzeléséhez a Szentírás szerint mindig hozzátartozik az égi seregek Istent dicsérő örök himnusza, felséges zenéje. Persze így se tudjuk el sem képzelni, hogy a menny nem egy halálos csendességben élő örökkévalóságot jelent. Érdekes, hogy a Biblia a pokolról, a kárhozatról beszélve soha nem említ olyat, hogy ott énekelnének, ott sohase hangzik az ének és a zene hangja, csak sírás és fogcsikorgatás – de a menny tele van énekszóval!
És most képzeljétek el, hogy a földi és mennyei világnak ebbe a hatalmas, Istent dicsérő hangáradatába olvad bele a mi zsoltárénekünk hangja, a gyülekezet éneke. Ezért olyan hathatós lelki eszköz az ének. Segítség mindenféle helyzetben! Amikor az ember szívből énekel, az olyan valami, mintha a menny levegőjével szívná tele magát. Szinte valami titokzatos erő árad szét az emberben az igazi éneklés közben. Próbálj meg egy örvendező zsoltárt énekelni hangosan, mikor meglep a szomorúság! Majd meglátod, milyen csodálatos gyógyszer ez! Egy-egy alkalmas dicséretünk eléneklésével az ember vigasztalást talál a keserűségében, hálakifejezést az örömben, erőt és bizalmat a szenvedésben, segítséget a kísértésben, kegyelmet és bűnbocsánatot a bűnbánatban. Egy szívből fakadó ének szinte csodát művel. Ha nem is láttunk még ilyet, de tudjuk, hogy vannak kígyóbűvölők, akik zeneszóval úgy megbabonázzák az egyébként halálosan veszélyes kígyót, hogy az elfelejt ártani, ringatja magát szép ártalmatlanul a zene hangjaira. A Bibliában a kígyó a gonosz szimbóluma. Ilyen, átvitt értelemben is igaz: a gonosz ártalmatlanná válik az Istent dícsérő énekre. Menekül előle! Ahol igazán énekelnek, ott a Sátán nem érzi jól magát. Amikor egy családban este zsoltárt énekelnek, megtelik a szoba angyalokkal! Próbáld csak meg úgy igazán a szívedet beleönteni egy-egy szép énekbe, majd meglátod, hogy megcsendesedik a fájdalom, elszáll a félelem és aggodalom, a bűnbocsánat kegyelmében oldódik fel a bűnbánat, túlcsordul az öröm és a hála. Igaza van Kálvinnak, amikor azt mondja, hogy az éneklés gyógyító erő a kísértésben és bajokban, megelőző orvosság a bűn és a hitetlenség ellen, a megszentelődésnek segítő eszköze. Ne maradjon hát ki belőle senki azért, mert úgy érzi, hogy nem tud énekelni, nincs jó hangja vagy hallása hozzá, Istennek e tekintetben más az ízlése, mint nekünk. Ha valaki úgy akar énekelni, hogy mások gyönyörköd jenek benne, nagyon valószínű, hogy ez Istennek nem fog tetszeni. Igen! Sokkal jobban fel lehetne és fel kellene használnunk az éneklésben adott drága lehetőségeket. Cantate! Énekeljetek az Úrnak új énekeket! „Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.”
Alapigénkben kétszer is előfordul a dicséret szó, az Istennek való dicséretmondás. Mi ez? Mit jelent dicsérni az Istent? Jó lenne ezt is tudatosítani magunkban egyszer. Nos, hát az Isten dicsérete is éppen az éneklésben történik. „Dicsér Téged teljes szívem, én Istenem hirdetem neved” – énekli a gyülekezet, és ezzel mintegy belekapcsolódik az egész mindenség Istent dicsérő harmóniájába. A dicséretmondás olyan forma, mint a hálaadás, de több annál. Alapjelentése mind a kettőnek ugyanaz, ti. hogy a kapott adományról az adományozóra, Istenre emeli az ember a tekintetét. A hálaadásban megköszönjük amit kaptunk Istentől, a dicséretmondásban pedig lelkünk az isteni cselekvés nagyságát és mélységét csodálja. Gyönyörködik az Istenben! Hálát adhatok a mindennapi kenyérért, ami asztalomra kerül, de dicséretet mondok Annak, Aki a búzaszemből és a homokból a kenyeret teremti. Hálát adok a napsugárért, ami a szobámba ömlik, de dicsérem a világmindenség rendjének létrehozóját. Hálás vagyok a kapott bűnbocsánatért, de dicsérem Istent, aki a megváltás roppant tervét végiggondolta és Jézus engesztelő áldozatában végrehajtotta. Már a hálaadás is szabaddá és boldoggá tesz, de igazán a dicséretmondásban érződik meg ennek az ereje. A dicséretmondás közben szinte közvetlenül Isten előtt állok, és ez a fontos, erre van nekünk szükségünk: együtt lenni Istennel, megélni az ő jelenlétét. Nem egy-egy szép gondolat segít rajtunk, nem egy ügyes fejtegetés vigasztal meg, bátorít és ad erőt, hanem Isten, a Vele való együttlét csodája, az Ő jelenlétének a borzongató átélése. És ez történik a dicséretmondásban.
És végül még valamit: Igénk az éneklésnek még egy másik fontos szerepére is fölhívja a figyelmet, amikor ezt mondja: „Beszélgetvén egymás között” – vagyis amikor énekelünk, egymásnak is szolgálunk vele. Az ének nemcsak az imádságnak, hanem az igehirdetésnek is lehet egészen sajátságos közösségi formája, magának a gyülekezetnek a szolgálata egymás tanítására, intésére, hogy egymás hite által épüljenek a tagok mind. Amikor egy gyülekezet énekel, pl. énekli, hogy „az Úr énnekem őriző pásztorom”, akkor ezzel igét hirdet. Énekeinkben maga az Isten beszéde, az ige zeng, és így egymást is tanítjuk, intjük és építjük általa. Éneklésünket Isten Szentlelke éppen úgy felhasználhatja a Krisztusról szóló üzenet hirdetésére, mint a prédikációt. Ismerek valakit, aki számára akkor lett nyilvánvalóvá a megváltás csodája és elfogadásának a módja, amikor a gyülekezettel együtt azt énekelte: „Amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat, fogadj el, Jézusom!” – Bizonyára sok ilyen élményünk van, hogy az igehirdetés nem sokat mond egy istentiszteleten, de egy-egy ének pótol minden hiányt! Soha nem felejtem el azt az érzést, ami édesapám temetésénél járta át a lelkemet a kecskeméti temetőben, amikor leeresztették a koporsót a sírba és közben hangzott az ének: „Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére, mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából”. Az akkor elhangzott igehirdetésnek már a textusára sem emlékszem, de arra a megerősítő hatásra, arra a könnyek ellenére is boldog, diadalmas érzésre, amit ez az ének jelentett, arra nagyon jól emlékszem, az még ma is megmelegíti a szívemet! Igen: éneklésünk az istentisztelet többi alkotórészével együtt az egész gyülekezet építésére is szolgálhat.
Cantate! Énekeljetek! Milyen jó, hogy énekelhetünk! Hogy beszélgethetünk egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívünkben az Úrnak!
Énekeljünk hát most rögtön:
„Dicsér Téged teljes szívem
Én Istenem, hirdetem neved.
Dicsérlek istenek felett
Én tégedet, mert azt érdemled.
És a Te szent egyházadban
Imádkozván neved tisztelem,
Áldásodra én kész vagyok,
Hálát adok néked Istenem"
(138. ének 1. vers)
Dátum: 1963. május 12.