Kedves Testvéreim! Harmadszor beszélek most már erről az igéről, és ezen a vasárnapon szeretném be is fejezni. De mielőtt hozzákezdenék a befejező rész magyarázatához, hadd foglaljam össze – mint az előző két alkalommal is – röviden az egész történetet azok számára, akik nem voltak itt az előző két igehirdetés alkalmával.
Az történt ugyanis, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során Józsuénak a vezetése alatt elfoglalta a hatalmasan megerősített erődítményt, a nagy várost, Jerikót. Az ott talált nagy zsákmányt, aranyat, ezüstöt, drágaságot mind Istennek kellett szentelni. Senki semmit nem tarthatott meg magának, hogy legyen majd miből felépíteni később a jeruzsálemi templomot. Az egyik harcos azonban, egy Ákán nevű ember, titokban elvett valamit az Úrnak szentelt zsákmányból, tehát szó szerint meglopta az Istent. Ezzel azután rettentő nagy bajt zúdított az egész népre. Az történt ugyanis, hogy a következő harcnál, Aj városnak az ostrománál nem tudtak megállni az izraeli katonák az ellenséges csapatok előtt, vereséget szenvedtek, sok halottat hagytak hátra, csúfosan elmenekültek, nagy volt a gyász, a szégyen, a kudarc, a leveretés. De azután kiderült ennek az oka, hogy tudniillik meglopták az Istent. Sorsvetés útján az is kiderült, hogy ki volt a tettes: Ákán. S rettenetesen meg kellett lakolnia bűnéért, mert nemcsak magát, hanem minden hozzátartozóját vele együtt megkövezték, minden ingóságát megégették, és egy nagy kőhalmazt raktak reá. És így szűnt meg az Úr haragjának gerjedezése Izráel ellen.
Ennek a nagyon sötét hangulatú történetnek a magyarázata során a múlt vasárnap eljutottunk odáig, hogy Ákán végre megtört, vallani kezdett, megvallotta, hogy ő lopta meg az Istent, kiöntötte az egész lelkét ott, Józsué és az egész nép előtt. Azt mondottam – és ezzel fejeztük be múlt vasárnap a prédikációt –, hogy amikor valaki eljut idáig, hogy most már az ő kedves bűnét nem takargatja magában, hanem leleplezi és odatárja Isten elé, kiönti a lelkéből Isten előtt, akkor az az ember – ha akármilyen súlyos beteg is volt lelkileg –, abban a pillanatban már a gyógyulásnak az útjára lépett. Bibliaolvasó embereknek rögtön visszacseng a fülükben ezzel kapcsolatosan egy másik ige, Jakab apostol leveléből, amelyik szintén ezt mondja: „Valljátok meg bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Tehát aki meg akar gyógyulni, Testvérek – emlékeztek reá, a múlt vasárnap arról beszéltünk –, rá kell szánnia magát a műtétre. Aki meg akar gyógyulni, aki igazán új életet akar kezdeni, annak mindig itt kell kezdeni. Ott, hogy vallja meg a bűnét! Ott, amit felolvastam az igéből, hogy Ákán azt mondta: én vétkeztem az Úr ellen, és ezt s ezt cselekedtem.
Aki meg akar gyógyulni, az ezt nem kerülheti el, Testvérek. A magam tapasztalatából és lelkipásztori tapasztalatomból is nagyon jól tudom, itt kezdődik a gyógyulás. De hát vajon mi nem azért jövünk ide, mert gyógyulni akarunk? Mi nem azért hallgatjuk vasárnapról-vasárnapra, és az elmúlt hét folyamán pláne napról-napra az ige hirdetését, és nem ezért szól ebben a gyülekezetben immár kerek 25 esztendeje az Istennek az üzenete, hogy gyógyuljon általa az életünk? És Testvérek, vajon gyógyul? Tudjátok, mit tartanék én a legrettenetesebbnek? Azt, hogy amikor Istennek az igéje egy-egy forró hangulatú evangelizáción vagy istentiszteleten, vagy akár egy egyszerű beszélgetésben felszínre hoz az életünkből hitványságokat, nyomorúságokat, bűnöket – akkor nem történik semmi! Akkor marad minden a régiben. És mi folytatjuk tovább az életet abban az erőtelen, abban a felemás, abban a megfáradt luxus keresztyénségben, amelyben addig voltunk, és az egész üzenet csak egy szellővé válik számunkra, ami elszáll. Az egész csak egy langyos lelki fürdő volt, ami elmúlt, és mi nem gyógyultunk semmit. Ez volna a legrettenetesebb. Az lenne a legrettenetesebb, kedves testvérek, hogyha Isten reánk pazarolt áldásaiból – márpedig éppen erre emlékeztünk az elmúlt hét folyamán, hogy 25 esztendőn keresztül mennyi áldást pazarolt reánk –, hogyha mindebből nem lenne gyógyulás, nem lenne megújulás, nem lenne ébredés! Nem lenne a Krisztus megváltó erőinek a kiteljesedése az életünkben, hanem maradna minden a régiben. Ez volna a legrettenetesebb! Nos, Testvérek, a gyógyulás mindig bűnvallással kezdődik. És ha valaki igazán gyógyulni akar, és igazán új életet akar kezdeni, az vegye halálosan komolyan ezt a bűnvallást!
„Adj dicsőséget az Istennek, valld be, hogy mit tettél, el ne titkolj semmit” – mondja Józsué Ákánnak. Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz művelet megvallani a bűnt. Egészen más, lényegileg más ez, mint elmondani a problémáinkat. Egészen más dolog az, hogy megvallom a bűneimet, és egészen más, hogy kibeszélem magamat, és elmondom a nehézségeimet egy megértő lélek előtt. Ez is nagyon jó dolog és szükséges dolog, és mindnyájan tudjuk azt, hogy milyen jó, amikor valaki úgy igazán ki tudja panaszkodni magát, amikor valaki teljesen ki tudja önteni a lelkét és vele együtt mindent kiönt, ami ránehezedett. Mert az emberrel annyi minden méltatlanság, kellemetlenség történik, felgyülemlik ez az emberben, és jólesik a keserűséget néha kiönteni. Kétségtelen, hogy ezzel mindig egy nagy adag lelki fölfrissülés jár, egy nagy adag fölszabadulás, megkönnyebbülés. De hadd mondjam, Testvérek, hogy ez még nem bűnvallás. A bűnvallás egészen más dolog. Más dolog az életemnek a terheit és problémáit elmondani valakinek, és egészen más dolog a bűneimet megvallani valakinek. Az egyik jólesik, de a másik rettenetesen nehéz. Az egyikre egyenesen vágyakozik bennem a lélek, de a másik ellen a végsőkig tiltakozik.
Mert az igazi bűnvallás, Testvérek, az a legkíméletlenebb leleplezés: Amikor megvallom a bűnömet, akkor ezzel mintegy kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom vele többé a közösséget. Nem rejtegetem többé magamban, nem melengetem többé a bűnömet, nevén nevezem, és ezzel mintha megfognám és kivenném a lelkemből, és kiraknám az életemből. A bűnvallás mintegy azt a készséget jelenti, hogy most már kész vagyok leszámolni a bűneimmel. Nem törődöm vele, akármi lesz velem, mert nem tudom tovább viselni. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket, a Sátán szeret titokban maradni. A bűnvallás éppen azt jelenti, hogy leleplezem a bennem lévő Sátánt. Elárulom és leleplezem a munkáját. Leleplezem, mégpedig az Isten előtt. A bűnt gyűlölő, hatalmas, szent Isten előtt!
Ezt tette Ákán is. Leleplezte magát tökéletesen. És Atyámfiai, nagyon komolyan mondom, ha valamelyikőtök meg akar gyógyulni, és igazán új életet akar kezdeni, itt kell kezdenie. „Adj dicsőséget az Istennek!” – mondj el mindent, ne titkolj el semmit, vallj be mindent igazán, őszintén. És nézzétek, milyen jó az, hogy Ákánnak van egy Józsuéja, aki a bűnvallásnak ebben a rettentően keserves és gyötrelmes műveletében segítségére van. Aki végighallgatja mindazt az ocsmányságot nagy, együttérző szeretettel, ami történt. Milyen jó az, Testvérek, amikor egy gyülekezetben vannak olyan hívő, megbízható keresztyén férfiak és nők, akár lelkészek, akár nem lelkészek, akikhez az Ákánok a maguk nyomasztó bűnterhével odamehetnek gyónni. Igen: gyónni, bűnt vallani.
Azt mondhatná most valaki: de hát mi szükség van ott egy másik valakire, amikor az ember négyszemközt az Istennel ki akarja önteni a lelkét, tiszta vizet akar önteni a pohárba, tisztázni akarja a maga dolgait; mi szükség van ott egy másik emberre? Testvérek, én már olyan sokszor elmondtam, de most újra elmondom, hogy nagyon nagy segítség a bűnvallásnak a nehéz műveletében egy ilyen lelki testvér, aki ott van. Nagyon nagy segítség. Azért kell, igen kell az a másik ember ott, hogy a jelenlétével egyfelelől valóságosabbá tegye a számunkra a bűnnek a súlyát, másfelől pedig a láthatatlan Istennek a jelenlétét. Mert – nem vettétek észre? – sokkal jobban pirulunk a bűneinkről beszélve akkor, hogyha egy másik ember előtt mondjuk el, mintha csak Isten előtt vallanánk meg a bűneinket. Ez rendszerint annak a jele, hogy sem a bűnünknek a súlya nem fáj eléggé, sem pedig az Isten jelenléte nem tudatos igazán előttünk. Nos hát, az a másik testvér ott a maga tiszta jelenlétével segít: Segít komolyan venni a bűnt, segít kirakni, segít odavinni az Isten elé, segít könyörögni az irgalomért, és segít érzékelni azt, hogy Isten nem egy eszme és nem egy gondolat, hanem élő Valaki. Olyan személyesen jelenlévő és mindent halló Valaki, mint a másik testvér ott, mellettünk. Tehát ha igazán meg akar gyógyulni valaki, keressen magának egy ilyen Józsuét. Keressen magának olyan lelki testvért, aki kész is és hajlandó is ebben a nagyon nehéz műveletben segítségére lenni. Az ige is így mondja: ,,Valljátok meg bűneiteket egymásnak, hogy megyógyuljatok!” – Istennek hála, ebben a gyülekezetben vannak ilyen testvérek! És a lelkészi hivatalnak a csendje is erre való éppen, pontosan erre való!
Azután Ákán nagyot sóhajt és hozzákezd: „Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem.” Látjátok, Testvérek, idáig nehéz eljutni. Odáig, hogy az ember azt mondja: vétkeztem! Mint a tékozló fiúnak is odáig nehéz eljutni, hogy ennyit mondjon: vétkeztem az én atyám ellen és az ég ellen. Hogy én vétkeztem! Mert persze, hogy sokkal könnyebb azt mondani: hát látod Atyám, én azért jutottam ide, azért sodródtam bele ebbe a lelki csődbe, és azért sodródtam a bűnbe, mert a hitvestársam így meg így viselkedett, és nem tudtam mit csinálni. Vagy mert olyan helyzetben voltam, hogy felőrölte az idegeimet, vagy mert életveszélyben voltam, kénytelen voltam nem tisztességes módhoz folyamodni, mert másképp nem tudtam volna kimenekedni belőle, nem tudtam volna segíteni magamon és az enyéimen... Kénytelen voltam! Igen, Testvérek, ez sokkal könnyebb valóban. De ez nem bűnvallás! Ez a mások bűnének a megvallása, az pedig nem segít. Attól nem gyógyul semmi! Sőt, inkább elmérgesedik még sokkal jobban az a mérges seb ott a családban vagy az életedben vagy a gyülekezetedben. Csodálatos dolog, hogy kivétel nélkül mindenki megpróbál ösztönösen úgy szabadulni a bűneitől, hogy valaki mást okol érte. Azután mégis kénytelen rájönni, hogy így nem megy, így nem tud megszabadulni tőle. A bűnvallás éppen azért olyan rettentően nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni. Ott ki-ki a saját egyéni bűnének a terhével kell, hogy Isten elé lépjen, a sajátmaga számadását viszi mindenki oda az Úr elé. Tehát, ha valaki igazán meg akar gyógyulni, új életet kezdeni, ne kerülgesse, ne mentegesse magát, és ne vádoljon senki mást, ne magyarázkodjék, hanem kezdje rögtön ott, ahol Ákán: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, és ezt s ezt cselekedtem...
És akkor azután Ákán elmondja, hogy mi történt, hogyan történt az egész dolog. És ez olyan rettenetes, Testvérek, ahogy ezt Ákán elmondja. Ez olyanforma, mint ha még egyszer le kellene neki játszani mindazt, amit tett. Mintha még egyszer meg kellene ismételni mindazt, amit történt – de most mintegy az élő Istennek a tekintete előtt. Igen, ennyire gyötrelmes valami az igazi bűnvallás. Hogy az ember úgy érzi, hogy azt a bűnt, amit elkövettem, most még egyszer, az Isten jelenlétében kell elkövetnem. Így mondja: „Láttam egy szép babiloni köntöst, meg 200 siklus ezüstöt, meg egy arany vesszőt, és megkívántam és elvettem azokat.” Figyelitek, Testvérek: láttam... megkívántam... elvettem. Mindig ezeken a lépcsőkön halad egyre mélyebben a bűn bele a szívedbe. Láttam, megkívántam, elvettem! Ez a bűnnek a triásza.
Láttam... Ó, azok a szemek! Mindig ott kezdődik a baj, hogy az ember meglát valamit vagy valakit, ami nem az övé. És megkívánja. Igen, néha olyan hallatlan gazdagság, olyan tündöklő szépség, olyan kívánatos szerencse ragyog fel az ember tekintete előtt, hogy szinte belekáprázik a szeme! Ó, de nagy a kísértés! Csak a kezét kellene kinyújtani utána! Ákán nyújtja a kezét utána, azután hirtelen visszahúzza, mintha megégette volna. Igen, igen, megégette az isteni tilalom, az hogy Ákán, ne tedd! Ne lopj! Nem szabad! És akkor Ákán habozik és elfordul, hogy ne is lássa, és menekül, már futna is, és fut is más irányba a kísértő elől. De az a rettenetes, hogy vele együtt mintha futna valaki más is, aki folyton ott duruzsol a fülébe. Ugye ismeritek ti is, hiszen velünk is így szokott tenni mindig. Mintha azt mondaná: Te bolond, hát hova futsz, mit csinálsz, hát csak nem akarod otthagyni azt a sok szép holmit, amit ott láttál? Balga vagy! Ha te el nem veszed, elveszi más. Más is lop, mindenki lop, mindenki csal, mindenki hazudik egy kicsit – neked is szabad, te is megengedheted magadnak! El ne szalaszd ezt a kitűnő alkalmat, amit most a szerencséd elibéd tárt! Láttad, hogy csillogott az az arany, meg az az ezüst is! Ha most azt elveszed, egyszerre gazdag ember leszel, boldog ember leszel. Hiszen a családodért teszed Ákán, meg a gyermekeidért! Meg a babiloni köntös is ugye milyen jól állna az asszonynak?! Mennyit nélkülözött szegény a pusztai vándorlás idején, megérdemelné ő is, hogy egy kicsit jobban nézzen ki végre! Ne légy már olyan ostoba! Én megtenném a helyedben... És az Isten? – kérdezi magában Ákán. Hogy az Isten mit szól hozzá, meg Józsué? Ugyan, ne légy már olyan gyerek! Hát nem kell azt olyan szigorúan venni! Ne félj, azzal a pár siklussal nem lesz szegényebb az Isten! Józsué pedig nem fogja megtudni soha... Ez mind benne van abban, hogy: láttam! De azután jött tovább.
Megkívánta. Igen, a kívánság, ami fölgerjedt a lelkében. A kívánság, ami hatalmába vette egészen Ákánt, a vágy, aminek nem tudott ellenállni. Úgy el tudom képzelni, hogy körülnézett Ákán, és észrevette, hogy nincs a közelében senki – most vagy soha, gyorsan, gyorsan!
És elvette. És megtörtént. Mint amikor addig kering a lepke a gyertya lángja körül, míg beleszédül. Az angyalok sírnak, az ördögök nevetnek. Megloptam az Istent! És azután mindenféle kerülőúton sikerül hazatérni úgy, hogy nem látott meg senki. Senki, kivéve az Istent. Jöttem haza a szép ruhával, meg az arannyal, ezüsttel, meg a beteljesült vágyaimmal, kívánságaimmal – de az Isten nélkül! Hoztam a családomnak aranyat, ezüstöt, mindent amit szemük-szájuk kíván, de megloptam őket! Elloptam tőlük az egy szükségeset: elloptam tőlük az Istent! Ott van minden a sátorban, vegyétek el, látni sem bírom, égeti a lelkem! Vétkeztem, vádolom magam, Isten, bocsáss meg!
Valahogy így történhetett ez a megrendítő bűnvallás. Mert Testvérek, a bűnvallás mindig hallatlanul megrendítő dolog. Nem is tudná egy ember igazán rászánni magát a bűnvallásra, ha nem biztatná Istennek az ígérete, ami olyan sokszor és sokféleképp van megírva a Bibliában. Egyszer így: „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer." Azután így: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” Az után megint így: „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vér színűek mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Meg így: „Jézus Krisztusnak az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől."
Látjátok, Testvérek, éppen ez az óriási nagy különbség a régi Ákán, meg a mai Ákánok között: hogy a régi Ákán megvallotta a bűnét, és irgalmatlanul bűnhődnie kellett. A mai Ákánok pedig, ha megvallják bűneiket, akkor megszabadulnak a bűnhődéstől. És nem azért, mintha Isten ma enyhébben ítélne a bűnös fölött, mint régen, az Ótestamentum idejében, hanem azért, mert Valaki átvállalta rólunk a bűneinknek a büntetését. Azért, mert valaki már belehalt abba az ítéletbe helyettünk, amivel az Isten megítélte a mi bűnünket. Az a borzalmas ítélet már végrehajtatott, csak nem terajtad, Ákán, hanem a názáreti Jézuson. Ezért kellett Jézusnak meghalni. Ezért vállalta Jézus a kereszthalálnak az átkát. Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette, és Őbenne büntette meg, ítélte el. Így lett Jézus átokká érettünk. És ezért igaz az, hogy az ő vére megtisztít bennünket minden bűntől. Ezért lehetséges az, hogy ha mi megvalljuk bűneinket, akkor megbocsát, akkor fölment, és akkor azt mondja: ,,Eredj el és többé ne vétkezzél!”
Látjátok, Testvérek, így gyógyít az Isten. Úgy gyógyít, hogy megbocsát. És azért fontos a bűnvallás éppen, mert amikor az ember megvallja a bűnét, akkor többé nincsen semmi akadálya annak, hogy Istennek ez a gyógyító ereje, a bűnbocsánat beleáradjon az életünkbe. Amikor valaki megvallja a bűnét, akkor válik konkréttá a bűnbocsánat is, akkor tudom meg, hogy mit bocsátott meg Isten Jézus érdeméért. Akkor tudom meg, miért bűnhődött meg helyettem az én Megváltóm.
Amikor valaki megvallja a bűnét, az olyan, mintha életének a fájó sebét feltakarná, és odatartaná az isteni szeretet gyógyító sugarába, és akkor az az isteni bűnbocsátó szeretet valóban éppen ott gyógyít, éppen azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az életünk. Igen, azáltal válunk új emberekké, hogy Isten megbocsát! Hogy Isten mindazt a sok nyomorúságot, hitványságot, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohase létezett volna! Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, a hatalmától.
Egy ilyen lelki nagytakarítással lehet újrakezdeni az életet, újrakezdeni – másképp, mint eddig. Egy ilyen nagy tisztulás után van az, hogy az embernek szabad, hogy az ember akar és tud is krisztusi módon élni és munkálkodni.
Tudjátok, mi lenne a mi gyülekezetünk 25 éves jubileumának Isten előtt is kedves és méltó megünneplése? Az, hogy megvallva egymásnak a bűneinket, könyörögvén egymásért megtisztulnánk, meggyógyulnánk, megerősödnénk az egészséges keresztyén életre, az ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által!
Sürget az idő. Múlnak az évek. Lassan elszáll az élet. És egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy késő! Aki addig nem rakta rá bűnvallás által Jézusra a maga bűneit, annak már önmagának kell vállalnia az ítéletet, mint Ákánnak! Abból pedig nincs többé menekülés.
El ne késsünk hát! Isten szól ebben az igében: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!"
Ámen.
Dátum: 1963. február 17.