Joó Sándor Dr.

Kedves Testvéreim! Szeretném ebben a mai prédikációban lehetőleg pontosan ott folytatni ennek a sötét hangulatú ótestamentumi történetnek a magyarázatát, ahol ma egy hete abbahagytuk. Még egyszer hadd mondjam el röviden az egész történetet. Arról van itt röviden szó, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során Józsuénak a vezetésével elfoglalja a megerősített Jerikó városát. De Isten tudomására adja a népnek, hogy az ott talált zsákmányt, aranyat, kincset, drágaságokat, mind az Úrnak kell szentelni, abból senki a maga számára nem tehet el semmit, hogy azután legyen később miből felépíteni a jeruzsálemi templomot. Mégis, az egyik harcos, egy Ákán nevű ember elcsal titokban valamit ebből a zsákmányból, meglopja az Istent, és ezzel azután rettentő bajt zúdít az egész népre. És a baj abban van, hogy a következő harcban egy sokkal jelentéktelenebb városnak, Ajnak az ostrománál Izráel népe megfutamodik, 36 halottat veszít, nagy a megszégyenülés, nagy a vereség, a felháborodás, a szomorúság az egész táborban. Azután kiderül az is, hogy mi volt ennek a kudarcnak az oka: hogy ti. meglopták az Istent! És sorsvetés útján az is kiderül, hogy ki volt a tettes: Ákán. Rettenetesen meg kellett lakolnia gonosztettéért, mert nemcsak őt magát, hanem minden családtagját is vele együtt megkövezték, minden ingóságával együtt megégették.
A múlt vasárnap ennek a történetnek azokat a részeit próbáltam kiemelni, amelyekből kiderül az, hogy milyen rettenetes dolog a bűn. Hogy milyen halálos veszedelem, milyen irtózatos átok az, amit ez a három betűből álló kicsi szó: bűn jelent. Amivel mi olyan könnyen szoktunk játszani, ami fölött mi olyan könnyen napirendre térünk, hogy tréfálkozunk felette; hogy milyen rettenetes romlást tud hozni a bűn az emberre magára is, meg a családjára, az egyházára, meg az egész környezetére. Hogy íme egy Ákánnak a vétke rávonta Istennek a haragját és ítéletét az egész Izráel népére. Hát éppen ez a legrettenetesebb dolog a bűnben – erről volt szó a múlt vasárnap –, hogy mintegy vonja maga után a romlást, a megszégyenülést, meg a vereséget, meg mindenféle bajt és nyomorúságot, meg a halált! Hogy kitermeli a halált az embernek az életében, hogy magában hordja a halált.
Éppen ez a rettenetes a bűnnek a természetében, hogy tönkreteheti az embernek az egészségét, meg az idegrendszerét, aláássa a családi életnek a boldogságát, meg tudja rontani a házasságot, és meg tudja akadályozni a Léleknek az áradását a gyülekezetben. És ami a legrettenetesebb: ellenségévé tudja tenni az embernek az Istent! Hallottátok, mit mond Isten Józsuén keresztül a népnek: „Nem leszek többé veletek!” Testvérek, ez a legnagyobb baj! Ennél nagyobb baja egy embernek nem is lehet, mint az, hogy nincs vele az Isten. És hogyha valakivel nincs vele az Isten, akkor az ugye azt jelenti, hogy ellene van az Isten. Hát most képzeljétek el, milyen borzasztó lehet úgy élni, hogy valakinek ellene van az Isten. És hogyha te meglopod az Istent, ha te hazudsz az Istennek, és ha te azt cselekszed, amire az Isten azt mondja, hogy ne tedd, és ha te nem adod meg az Istennek azt, ami az Istené, akkor milyen alapon mered remélni, hogy veled van az Isten? Akkor milyen alapon mered te várni és kérni, hogy álljon melletted és segítsen meg és áldjon meg az Isten? Nem lehet így az Istennel játszani! „Nem leszek többé veletek" – ezt mondja az Isten. De a mondat itt még nem fejeződik be, hanem van folytatása. És így folytatódik a mondat: hacsak... „Nem leszek többé veletek, hacsak...” Tehát fölcsillan a remény: hacsak valami nem történik. Minek kell tehát történnie? Azt mondja Isten: „hacsak ki nem vetitek magatok közül azt a nékem szentelt dolgot." Azt, ami a bajt csinálta. Tehát ha ki nem tisztítjátok magatok közül.
Testvérek, ez olyan dolog, mint amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy nagyon nagy baj van, halálos a betegség, de még műtéttel lehet segíteni rajta. Tehát éppen erről van szó, hogy itt már nem segít a jó tanács, nem segít a tüneti kezelés, nem segít a fenyegetés, pláne nem segít a dolgoknak az elkenése, nem segít semmi olyan fájdalommentes kúra, amelyet mi olyan nagyon szeretnénk, hogy fájdalommentesen intéződjenek el a problémáink; itt nem segít a diéta, a fekvőkúra – semmi! Itt már csak egyetlen dolog segít, az, hogy gyökeresen beleavatkozni a dolgokba. Így mondja egy másik helyen a felolvasott részben: „Tisztítsátok meg magatokat” – és még hozzáteszi azt is, hogy „holnapra!” Tehát itt arról van szó, hogy nagyon gyors műtétre van szükség. Itt most már nem lehet halogatni a dolgokat. Itt már nem lehet azt mondani, hogy jó, jó – majd! Itt nincs „majd”, itt azonnal kell cselekedni. Itt rögtön elő kell venni a kést és azt a tumort vagy azt a fekélyt vagy azt a gennyes gócot vagy azt az átkot, ami a bajt okozta – egyszerűen ki kell vágni, ki kell tisztítani, azt el kell távolítani!
Nagyon szeretném, ha megértenétek, hogy ma ezt üzeni az Isten. És éppen a 25 éves jubileumot ünneplő gyülekezetnek ezt üzeni ma az Isten. Éppen nektek, akik szeretitek hallgatni a prédikációt, és akik már nagyon sok prédikációt hallgattatok, ma ezt üzeni az Isten. Azt üzeni, hogy nem elég az, hogy meghallgattok néhány szelíd hangú prédikációt, amelyik szinte balzsamként kenegeti a lelketeknek a fájó pontjait, amelyik úgy szép finoman kitapogatja a bajt, hogy hol van a betegség, amelyik szépen felfedi, megállapítja pontosan a diagnózist – ilyet már sokat hallottatok, most már késre van szükség! Most már arra van szükség, amit így mond az ige: Tisztítsátok meg magatokat! Tehát ki-ki számoljon le már végre azzal a bűnével, amit neki az Isten már sokszor a fejéhez vágott. Ki-ki számoljon le azzal, amit az Isten az ő életében bűnnek mutatott meg, mert különben, kedves Testvér, vedd tudomásul, hogy semmit nem ér a hited! Semmit! Sőt, egyenesen azt mondhatnám, hogy különben veszedelmedre van az Istennel való kapcsolat, mert az Isten nem veled van, hanem ellened van! „Nem leszek többé veletek!” – ezt mondja az Úr –, hacsak nem szánod rá végre magadat a műtétre, az operációra. Hát értsük már meg végre, hogy nem elég elítélni a bűnt önmagunkban, nem elég ellene lenni – mint ahogyan az az államelnök, akiről múlt vasárnap beszéltem, ellene volt –, és nem elég nagyokat bólintani rá, hogy hát igen, ilyen gyarlók, ilyen bűnösök vagyunk mi, emberek. Ez most már elég! Meg kell tisztulni tőle! És ha van valami az életedben, ami ezt a bizonyos csatornát, amelyen át Istentől kapnád a tanácsot, meg az erőt, de nem kapod, mert el van dugaszolva; ha valami eldugaszolta, eltömítette ezt a csatornát, ha van valami az életedben, ami a lelki életednek a növekedését gátolja, vagy az imádságodat beléd fojtja, vagy a szolgálatodat terméketlenné teszi, és ami a környezetedet rontja, annak ki kell jönni, azt ki kell vetni!
Nehogy azt higgyétek, hogy ez csak a kemény szavú Ótestamentumnak a mondása vagy kívánsága. Jézus pontosan ugyanezt mondja: „Ha a te szemed, vagy a te kezed botránkoztat meg téged, vájd ki azt, vágd ki azt, és vesd el magadtól.” Persze nem szó szerint véve, nem úgy, hogy öncsonkítást végezz el magadon, hanem úgy, hogy nem tűrheted el magadban a bűnt. Ne tűrd meg magadban! Mert nézzétek, Testvérek, a rothadt almát nem szabad bent hagyni a kosárban, mert megromlik az egész rakomány. És nem elég megállapítani a gennyes gócot a szervezetben, hanem azt ki is kell tisztítani onnan, akármilyen fájdalmas is. Nem elég az, ha az embernek tudomása van arról, hogy valahol a lakásában vagy a pincében vagy az ágy alatt ott van egy pokolgép, amelyik bármely pillanatban felrobbanhat, hanem azt onnan minél hamarabb el is kell távolítani, ki kell dobni nagyon gyorsan, amíg még valami nagy bajt nem csinál! Ezért mondja most Isten igéje nekünk: „Tisztítsátok meg magatokat holnapra – ez a holnap azt jelenti, hogy ma, hogy ne halogassátok –, nem állhattok meg addig a ti ellenségeitek előtt – így szól az ige –, amíg ki nem vetitek magatok közül azt a nékem szentelt dolgot.” Azt a bizonyos átkot, azt a valamit, ami a bajt csinálta.
Az ember szinte elámul: hát ilyen nagy a baj? Hát elkerülhetetlen a műtét? Az ember nem szívesen néz szembe a saját bajával. Hányszor előfordul az, hogy a beteg, amikor elmegy az orvos, aki komolyan megmondja neki, hogy mi a baja, akkor a beteg megfordul és játssza tovább, mintha nem tudná, hogy mi a baj. Mert mi nem szeretjük az ilyen kemény szavakat hallani, hogy halálos betegség, meg bűn, meg operáció, hanem mi inkább az ilyen elkenő kifejezéseket, az ilyen enyhébb szavakat szeretjük hallani, hogy gyarlóság, meg egy kis hiba, egy kis fogyatkozás, egy kis tévedés, meg a körülményeknek a szerencsétlen alakulása. Ezért azután soha nem kerül sor az operációra, ezért soha nem tudjuk rászánni magunkat a műtétre. Isten azt mondja: „Nem leszek veletek, hacsak ki nem vetitek magatok közül azt a nekem szentelt dolgot.” Tisztítsátok meg magatokat! Tehát vagy műtét – vagy halál! Ezt nagyon komolyan mondom, Testvérek! Ne szónoki fogásnak vegyétek, nem akarok, nem is tudok szónokolni. Ezt az Isten mondja: Vagy műtét – vagy halál! Értsd meg! Vagy műtét, vagy halál!
Így folytatódik azután a történet tovább: „Felkelt Józsué jó reggel...” Ez a helyes, látjátok! Azonnal hozzáfogni, azonnal engedelmeskedni, ahogy Józsué is csinálta. Ha nehéz dolgot kell elvégeznie valakinek, ahhoz legjobb rögtön hozzáfogni. Mert minél tovább halogatja, annál nehezebb. Pláne a bűneivel, ha valaki igazán le akar számolni, akkor csinálja rögtön. Mert minél később csinálja, annál nehezebbé válik, és annál kevésbé fog sikerülni. Tehát azonnal engedelmeskedni, amint az Isten mondja. Képzeljétek el Ákánt, milyen rettenetes éjszakája lehetett az, amelyikről itt szó van, hogy: „jó reggel”. Mert hiszen ő is tudta, hogy itt valami nincs rendben, hogy valami készül. És látta Józsuénak a feldúlt arcát, meg azt, hogy reggeltől estig ott volt az Úr előtt, és megszaggatta a ruháit, és úgy jött ki az Úr elől, és az egész tábor föl volt bolydulva. És egyedül Ákán tudta, hogy mindez őmiatta van. Hogy egyedül ő a hibás, ő zúdította ezt a rettenetes bajt az egész táborra. Rettenetes éjszakája lehetett ennek az embernek. Mert az ördögnek a párnáján sohase alszik nyugodtan az ember, Testvérek! Amikor valakinek félnie kell attól, hogy valami kiderül, amit rejteget, amikor valaki tudja, hogy nagy baj lehet abból, amit csinált, nem alszik nyugodtan. Az rendszerint nem nyugodt alvó. És jól jegyezzük meg, hogy rengeteg álmatlanság mögött ez van: valami konkrét bűn, ami meglapul az ember szívében vagy a gondolataiban vagy az életében valahol. Rettenetes dolog az, amikor valakinek rejtegetnie kell valamit. Az Isten elől meg a hitvestársa elől vagy a gyermekei elől vagy akárki elől. Amikor valakinek olyasvalami van az életében, ami nem bírja el a nyilvánosságot. Én nem csodálom, hogyha Ákán nem tudott aludni. Nem is lehet! Amikor az ember feje fölött minden pillanatban ott lóg az ítélet! Rettenetes dolog a bűn, borzalmas dolog a bűn! El tudom képzelni, hogy Akán most már nagyon érzi, hogy de kár volt, nem volt érdemes elkövetni azt, amit elkövetett. Hiszen csak baj lett belőle, rettentő nagy baj!
Izráel népe tehát felsorakozik az Úr előtt. Megkezdődik a sorsvetés, nyilván olyan módon, hogy egy edénybe fehér kockákat tettek, és a hófehér kockák közé egy fekete kockát. Valószínű ilyen módon. De nem is ez a fontos. Hanem az, hogy aki a fekete kockát húzta, vagyis akire a sorsvetés esett, az olyan volt, mintha Isten mutatna reá, hogy ez a bűnös. Tehát az a fekete kocka vagy az a sors az örök Bírónak az ujja volt. Ezért hallottátok, amikor felolvastam, nem is így adja tudtul a sorsvetés eredményét, hogy a sors erre meg erre esett, hanem hogy bűnösnek jelentette ki az Úr. Rámutatott az Úr, hogy imé, ez a bűnös! Tehát ott áll az egész Izráel Isten előtt, Józsué előtt, Józsué kezében ott van a pohár tele kockákkal. 12 nemzetség, 12 nagy csoport, csupa férfi, erős, harcedzett emberek, és megtörténik a sorsolás. Mindegyik húz. Fehér, fehér – azután egyszer csak fekete. A Júda nemzetsége a bűnös. Végigmorajlik az egész táboron: éppen a Júda, a legelő kelőbb nemzetség! Az, amelyik a legnagyobb tiszteletnek örvend! Bizony, kedves Testvérek, a legjobb családba is befészkeli magát a bűn, a hitványság. El ne bízza magát senki, mert a bűn ellen nem véd az előkelőség, sem a jó hírnév, sem a fényes vagy hívő ősök emléke. Szégyenben maradhat a legjobb család is. De képzeljétek el Ákánnak a szívét! Mekkorát dobbanhatott, amikor az Úrnak az ujja a Júda nemzetségénél állt meg! És amikor a tizenegy nemzetségnek a tagjai, sok százezer férfi mind elmehetett onnan, mert fel volt mentve, és csak egy nemzetség maradt ott, a Júda nemzetsége, amelyikhez Ákán tartozott. Mert tudjátok, valahogy úgy van az, hogy amíg nagy általánosságban jelentenek ki egy tömeget bűnösnek, addig azt még az ember valahogy csak elbírja, mert a tömegben biztonságban érzi magát a bűnös, és fedezve érzi magát a többiek által. Persze mindnyájan bűnösök vagyunk, és mindnyájan valljuk, ebbe nyugodtan beleegyezhetünk. Ezt szoktuk is mondani, hogy hát igen-igen, mindnyájan bűnösök vagyunk... Csak akkor kezd azután komolyabbá válni a dolog, amikor a bűnös kezd mindjobban magára maradni, elszigetelődni a többitől, amikor mind személyesebbé kezd válni az Isten útmutatása, és mindjobban közelít Istennek az ujja magához a bűnöshöz. Mi is, amíg Isten ujja végigmutat az egész templomon, hogy bűnösök vagytok – hát addig még csak biztonságban érezhetjük magunkat, hogy igen, bűnösök vagyunk! És még ha valami kimagasló, fájdalmas, nagy bűnünk volna is, ki-ki megbújhat a többi mögött, ki-ki fedezve érzi magát a tömegben. De amikor azután Istennek az ujja egy bizonyos irányban megállapodik, akkor kezdi Ákán igazán rosszul érezni magát. És most a Júda férfiai kerülnek sorra családonként. Megint megindul a sorsolás. Fehér, fehér – fekete... A Zéra családja húzta ki a feketét. Akán szeretne elsüllyedni, rettenetes ez a kocka... olyan, mint egy véreb, amelyik már nyomon van, nem lehet előle elmenekülni. Egyre jobban szorul a kör, a hurok Ákánnak az élete körül. Azután most a Zéra férfiai húznak, és bűnösnek találtatik a Zabdi háza – Zabdi Ákánnak a nagyapja –, Ákán is ott van köztük.
Ó, hogy háboroghat most a lelke! A lelkiismerete talán azt mondja neki: Ákán, most, most miért nem vallasz be mindent, hát még most talán lehetne segíteni, talán meg lehetne menteni a helyzetet! Most, most borulj oda! Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan. Milyen türelmes, milyen kegyelmes az Isten! Nézzétek Testvérek: háromszor, négyszer sorsolnak egymás után, mennyi alkalmat, mennyi lehetőséget adna Isten ennek a nyomorult Ákánnak arra, hogy bevallja végre a hitványságát, odaboruljon végre Isten elé és azt mondja: nem titkolom tovább, nem bujkálok tovább, hanem íme elmondok mindent. Én vagyok a bűnös, én csináltam! – Igen, mennyi idő volna még a megtérésre, milyen hallatlanul kegyelmes az Isten! – Ne játsszatok az Istennek a türelmével, Testvérek, mert egyszer az is elfogy! – És Ákán csak áll, megkövülten. Pedig tudja, hogy elveszett ember. És akkor előáll a Zabdi háza. Csupa jóvágású, erőteljes, harcedzett férfi, ott lépdel közöttük Ákán is. Halálos csend, most derül ki mindjárt, hogy ki a bűnös. Józsué megrázza a kockát a kehelyben, a legidősebb testvér belenyúl, húz – fehéret, a másik – fehéret. Így tovább. Azután Ákán jön sorra, ő is belenyúl: fekete! „Bűnösnek találtaték Ákán!" Ott áll Ákán Józsué előtt a fekete kockával a kezében. Rámutatott az ujj. Istennek az ujja.
Testvérek, az elviselhetetlen, amikor az Isten így rámutat valakire: te vagy a bűnös, te! Nem a hitvestársad, ahogyan mindig mondtad és panaszoltad, meg nem a gyereked, vagy édesanyád, édesapád, meg nem a szomszédod, nem a munkatársad és nem a körülmények, hanem te vagy a bűnös, te! Itt nincs tovább mentség. Itt nem lehet magyarázni tovább. Isten mindent tud, te vagy a bűnös. És akkor, nézzétek, milyen hallatlan nagy, gyöngéd szeretettel lép oda Józsué Ákánhoz és azt mondja: „Fiam, adj dicsőséget kérlek az Úrnak, Izráel Istenének, és tégy néki vallást, és add tudtomra, kérlek, nékem, hogy mit cselekedtél, és el ne titkoljad tőlem.” Igen, most már csak ez hiányzik, hogy Ákán egészen odaálljon az Isten elé. Most már csak az az egyetlen ajtó van nyitva Ákán számára, és minden bűnös számára, akit az Isten leleplez. Ákán, vesd bele magad az Isten karjaiba, Akán, ess bele az Isten kezébe! Tárd fel a lelked, és mondj el mindent. Öntsd ki az egész szívedet előtte, ne titkolj el semmit előle, semmit!
Ezt kell tennie minden Ákánnak. Én tudom, hogy milyen nehéz ezt megtenni. Éppen az a nehéz, idáig eljutni. Ez a legnehezebb, hogy az ember elfogadja azt a fekete kövecskét, és ne eldugja, hogy neki semmi köze hozzá. Hogy az ember igazat adjon Istennek, és ne mondja azt, hogy nem én vagyok! Hogy az ember meghajoljon az Istennek az ujja előtt, amelyik rámutat, odaboruljon és azt mondja: Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Ákán is ezt tette, megtört végre. Felfakadt a kelés, és kiömlött rajta minden genny, minden piszok, minden fertőzés. Bevallott mindent. Íme, így fejeződik be ez a része a történetnek: „Ákán pedig felele Józsuénak és monda: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem.”
Testvéreim, amikor valaki idáig eljut, az azt jelenti, hogy a seb már fel van tárva, a műtét már meg is kezdődött, és a beteg – ha akármilyen nagybeteg volt is – ilyenkor már a legjobb reménységgel tekinthet a jövő elé, mert a többi most már nem rajta áll. Az az áldott orvos, akinek a kezébe így adja bele magát az ember, biztos kézzel végzi el tovább a műtétet. Egészen bizonyosan megmenti a beteget az élet számára. Hogyan? Erről majd a jövő vasárnap szeretnék beszélni.
Most még csak annyit, kedves testvérek, hogy ennek a nagyon sötét hangulatú ákáni történetnek szinte egy újtestamentumi változatát egyszer Jézus így mondta el: „Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,10-14)
Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Aki ezzel megy ki most a templomból, az megigazulva megy ki. Mert meg van írva: ,,Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”
Ámen.
Dátum: 1963. február 10.

Kedves Testvéreim! Rögtön a legelején hadd jelentsem be, hogy ezzel a hosszú történettel, amelyik az Ótestamentum egyik legsötétebb hangulatú története, három részletben, három egymásután következő prédikációban szeretnék foglalkozni.
Röviden arról van szó itten, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során elfoglalta Jerikót. És az ott talált zsákmányt mindenestől: a drágaságokat, az ékességeket, az aranyat, az ezüstöt, mindent egészen az Úrnak kellett szentelni, senki nem tarthatott meg önmagának semmit – nyilván azért, hogy majd később legyen miből felépíteni a jeruzsálemi templomot. Az egyik harcos azonban, egy Ákán nevű ember mégis titokban néhány szép holmit, amit meglátott, nem bírt ellenállni, hogy el ne csenje, és elrejtette a maga sátrában. Tehát tulajdonképpen az Istennek szentelt zsákmányt lopta meg, és ezzel azután rettentő bajt zúdított az egész népre. Mégpedig azt, hogy a következő harc alkalmával, Aj városának az ostrománál már nem állta meg a helyét az izraeli sereg, csúfos vereséget szenvedett, sok volt a halott is, meg a sebesült is. A sereg megfutamodott, nagy volt a gyász, nagy volt a szomorúság, nagy volt a megszégyenülés. De kiderült a kudarc oka, hogy tudniillik meglopták az Istent, sőt, sorsvetés útján az is kiderült, hogy ki volt a tettes. Rettenetesen meg kellett bűnhődnie vétkéért Ákánnak, mert nem csak őt magát, hanem még a családja összes tagját is mind-mind megkövezték, minden ingóságával együtt megégették. Mondottam, hogy az Ótestamentum egyik legsötétebb hangulatú története ez. Én most ebből a történetből csak azokat a részeket szeretném kiemelni, amelyekből fény árad, amelyekből kiderül az, hogy milyen rettenetes dolog a bűn, amit mi olyan nagyon könnyedén szoktunk venni.
Egy évtizedekkel ezelőtt élt nagy államférfiról terjedt el az az adoma, amit szeretnék most itt elmondani. Az illető államférfi, államelnök, nagyon szótlan ember volt, nagyon hallgatag ember volt, kevésbeszédű. Egyszer vasárnap délelőtt, amikor az istentiszteletről hazament, megkérdezte tőle a felesége: Ki prédikált? Hát megmondta a lelkész nevét: ez és ez. És miről beszélt a lelkész? – kérdezte tovább az asszony. A bűnről – volt a lakonikus válasz. És mit mondott a bűnről? – érdeklődött tovább az asszony. Mire az elnök ezzel az egyetlen szóval elintézte a további beszélgetést: ellenezte. Ellene volt. Mi is valahogy így vagyunk, testvérek, hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy itt a templomban általában sok szó esik a bűnről. És ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy a prédikáció általában ellene van. Ezzel a humoros könnyedséggel azután sajnos rendszerint túl is tesszük magunkat rajta, az egész bűn-problémán. Szinte elintézettnek véljük magunk részéről a dolgot. Pedig ez a történet mutatja éppen, hogy mennyire nem ilyen egyszerű dolog! Mennyire nem ilyen bagatell kérdés, hanem milyen rettenetes, milyen iszonyatos dolog a bűn.
Nem hisszük, testvérek, hogy milyen halálos veszedelem a bűn! Nézzétek, nagyon érdekes az, nagyon tanulságos, és nagyon jól meg kell jegyezni, amit itt olvastunk, hogy kihangsúlyozza szinte az első versben: „Izráel fiai hűtlenül bántak az Istennek szentelt dolgokkal, mert Ákán elvett valamit belőle... És Izráel fiai ellen felgerjedt az Istennek haragja miatta." Nem megdöbbentő ez, nem érzitek ezt a nagyon veszedelmes kapcsolatot, ami Ákán és Izráel fiai között van? Ami az egyén és a közösség között van, ami az egyén és a körülötte élő emberek között van? Mert itt arról van szó, hogy rendkívül szoros a kapcsolat Ákán és az Izráel fiai között, az egyén és a közösség között. Ákán és Izráel egy a vérben és egy a bűnben. Ákánnak a bűne Izráelnek a bűne. Izráel fiai vétkeztek, mert Ákán elvett valamit! Igen, Izráel fiai vétkeztek, ők a bűnösök, de egy közösségnek a bűne mögött mindig egy bizonyos egyénnek, vagy egyes személyeknek a konkrét bűne van mint háttér, mint alap. A közösségnek a bűnét mindig egyes személyek vagy egy személy hordozza, akarja és követi el. A közösségnek nincsen énje, a bűn mögött pedig mindig egy én áll, egy olyan valaki, aki azért a bűnért ténylegesen felelős, aki azt a bűnt valóságosan és ténylegesen elkövette: Egy Ákán, aki hozzányúlt valamihez, ami nem az övé, aki összezavarja a dolgokat, aki bajt zúdít az egész közösségre, a többiekre is, aki bajba keveri az egész társaságot, aki szerencsétlenségbe sodorja bele a többi embereket is. Mert ezt tette Ákán. Rettenetes bajt zúdított rá a családjára, a házára, még a barmaira meg az ökreire is. Meg az egész Izráel népére. Szerencsétlenségbe sodorta bele az egész népközösséget.
Tudjátok, Testvérek, valahogy olyanformán van ez, mint a mi emberi testünk is. Tudniillik rengeteg fertőzési lehetőség között élünk ebben a világban. Szakadatlanul, mindig minden oldalról támadásnak vagyunk kitéve. De az a halálos baktérium vagy bacilus mindig egy bizonyos sejten át hatol be a szervezetbe, mégpedig azon az egy bizonyos sejten keresztül, amelyik a leggyengébb, és amelyiknek a legkisebb az ellenállóképessége. Nos hát, ez a gyönge sejt az Izráel népének a testén – ez volt Ákán, ahol behatolt a romlás a szervezetbe. Úgy, hogy felgerjedt az Istennek a haragja Izráel fiai ellen. Elvesztették a háborút. Egy lánc mindig olyan erős, amilyen erős benne a leggyengébb láncszem, mert ha ott elszakad, akkor elszakad a lánc. Ez a gyenge láncszem Izráel népének a láncolatában, ez volt Ákán. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hozzányúlt ahhoz, ami nem az övé – és elszakadt a lánc. Ákán vétkezett, Ákán elbukott, és ezzel törés támadt Izráel népének az egész frontján. Érzitek, testvérek, hogy így befolyásolja az egyénnek a vétke a közösségnek a sorsát? Vegyük komolyan: így befolyásolja az egyes embernek a vétke a közösségnek a sorsát! Mert éppen ez a rettenetes a bűnben, hogy nem úgy élünk és nem úgy vétkezünk mint külön, önálló egyedek, akiknek a többiekhez semmi közük nincsen. Aki azt képzeli, hogy csak magáért felelős, és csak önmagának áll vagy esik, az nagyon téved. Mert senki sem él csak önmagának, és senki sem vétkezik csak önmagának, hanem mindig másokkal való nagyon szoros közösségben és kapcsolatban, összefüggésben élünk és vétkezünk. Mindnyájan olyanok vagyunk, mint egy ajtó: ajtaja annak a közösségnek, amelynek a része vagyunk. Csak az a kérdés, hogy ezen az ajtón át mi áramlik be a közösségbe? Áldás vagy pedig átok? És azt a bűnt, amit elkövettem valahol, viszem magammal be a házamba, a családomba, a baráti körömbe, meg az egyházamba, meg a népem életébe, és rontom vele az egész közösséget. Ez a rettenetes a bűnben! Éppen ez a borzalmas a bűnben, hogy egy Ákánnak a bűne az egész népre rávonja Istennek a haragját. Éppen ez a rettenetes a bűnben, hogy pl. egy haszontalan fiú vagy leány az egész osztály közszellemét megrontja, vagy egy családtagnak a hitványsága vagy titkos bűne az egész családi életet megrothasztja. Vagy egy romlott tag egy egész üzemnek a személyzetét bemocskolja. A bűn az olyasvalami, testvérek, mint a lék a hajón: beszivárog rajta keresztül a romlás, és elsüllyed az egész hajó, ha valami nem történik. Aki azt hiszi, hogy ha pl. a családi, a házassági hűség ellen vétkezett, és nem tudta meg senki, sikerült titokban tartania, akkor nincs semmi baj, az rettenetesen téved! Mert ezen a résen át, amit az ő titkos bűne jelent, beáramlik a családba a romlás és megfertőzi a gyerekeknek a lelkét, anélkül, hogy tudnának róla. Megkeseríti az egész légkört. Léket kap és lassan elmerül az egész családi élet.
Képzeljük el ennek az Ákánnak a lelkiállapotát, amikor azon a reggelen Izráel fiai mint a megvert kutyák rohantak vissza a táborba, amikor Ákán látta annak a 36 embernek a temetését, amikor hallotta a megözvegyült asszonyoknak és árváknak a sírását, mit érezhetett akkor ez az ember? Képzeljétek el! Biztosan megmozdult a lelkiismerete, és valami ilyenformát mondhatott neki, hogy: Ugye Ákán, te tudod, hogy miért van ez?! Ugye te tudod, hogy mi az oka ennek a szégyennek, ennek a megfutamodásnak, ennek a gyásznak, ennek a szomorúságnak? Látod, mit tettél hát! Mit tettél a néped ellen! Csak te tudod egyedül, itt körülötted senki nem tudja, miért történt ez a szerencsétlenség. De te tudod!
Valami olyanformát jelent ez, hogy amikor te látod a fiadat vagy leányodat lezülleni és Istentől elszakadni, akkor ne azon sopánkodj, hogy jaj, hogyan lehetséges ez, hanem inkább azon gondolkozz nagyon komolyan, hogy nem te vagy-e az oka? Nem temiattad van? Nincs a te életedben valahol valami titkos bűn és nem ez-e az a rés, amelyen át behatolt a fertőzés az egész családba? Mert ezt kellene nekünk nagyon komolyan megértenünk és megvizsgálnunk magunkban, hogy mit jelentünk mi a magunk környezete számára? Miféle ajtók vagyunk mi a családi életünk, meg a baráti körünk, meg a gyülekezetünk számára? Hogy mi minden megy át a kezünkön, meg az agyunkon, a gondolatainkon, meg a fantáziánkon, és jut bele így azoknak az életébe, akik körülöttünk élnek. Ó, ha tudnátok, micsoda rettenetes hatása van a bűnnek a környezetünkre! Nem vennénk olyan tréfás egykedvűséggel, mint az az államelnök is, hanem elrémülnénk! Az egy Ákán bűne az egész Izráel népére rávonta Isten ítéletét. Mert ilyen a bűn, ilyen rettenetes dolog a bűn.
Azután nézzétek, még az is nagyon tanulságos dolog a történetben, hogy Jerikót, a megerősített hatalmas várost csodával határos módon beveszik Izráel seregei, legyőzik. És a sokkal kisebb Ajnál pedig vereséget szenvednek. Kudarcba fullad a vállalkozás. Pedig hadászatilag is egészen jelentéktelen város Jerikóhoz képest. A jerikói hősök futnak megszégyenülve, mint a nyúl, hátrahagyva a halottaikat meg a sebesültjeiket. Mi ennek az oka? Mi van emögött a kudarc mögött, emögött a szégyen, megfutamodás mögött? Hát tudjátok mi van? A bűn! Az van mögötte! „Izráel fiai hűtlenül bántak” – ezt olvassuk az első versben. És ez olyan jól kifejezi, hogy mi a bűn: hűtlenség. Az, amikor az ember elfordul az Istentől. Az, amikor az ember elszakad az Istentől, hátat fordít az Istennek. Amikor hűtlenné válik valaki a hűséges Istenhez, ez a bűn. Vagy ahogy a 11. vers még jobban mondja: „Vétkezett Izráel, mert áthágták az én szövetségemet, amelyet rendeltem nékik...” Igen, ez a bűnnek a lényege. Áthágása annak, amit az Isten rendelt. Az a bűn, amikor az ember egyszerűen átlépi az Istennek a rendeléseit, amikor nem korlátozza az embert az, hogy mit mondott az Isten. Amikor az ember egyszerűen túlteszi magát azon, hogy az Istennek mi a véleménye ezekről a dolgokról. Ez a bűnnek a lényege, ez az átlépés, ez az áthágás.
Hegyes vidéken, nagy szakadékoknak a szélén szoktak korlátokat felállítani, vagy egyenesen kerítést vonnak, hogy a turisták le ne szédüljenek a mélységbe. Az ilyen korlát, az ilyen kerítés nem arra való, hogy az embert a szabad mozgásában korlátozza, hanem arra való, hogy megóvja az embert a szerencsétlenségtől. Persze megteheti valaki, hogy átlépi ezt a kerítést, áthágja, vagy átbújik valaki ez alatt a korlát alatt – minden gyerek meg tudja tenni –, de ha megtette, akkor már nincs semmi, ami védje tovább a zuhanástól, a tragédiától. Nos hát, Testvérek, valahogy így védi Isten is az embereknek az életét az Ő törvényeivel, az Ő rendeleteivel, az Ő parancsolataival, mint egy kerítéssel. Nem azért mondja Isten, hogy ezt ne tedd: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tégy hamis tanúbizonyságot, ne kívánd a másét – mintha Istennek kedve telne a parancsolgatásban –, hanem azért, hogy te le ne szédülj a veszedelembe. Mert a bűn áthágása ennek a kerítésnek. Átlépés azon a vonalon, amit az Isten von, ami elválasztja a boldogságot a boldogtalanságtól, a tisztaságot a tisztátalanságtól, az örömet a bánattól, az életet a haláltól. Ez a bűn: amikor átlép valaki. És ha valaki átlépi, ha a maga konok akaratát mégis az Isten akaratával szembehelyezi, akkor meggyűlik a baja, akkor vereséget szenved Ajnál. És akkor van az, hogy egyszerre kezdenek nem jól menni a dolgok a családban, meg a házasságban, a hivatalban meg a magánéletben, meg a lelkiismeretben, meg a testi kondícióban is. Egyszerre minden kezd romlani. Baj van, vereség minden vonalon, kudarc, megfutamodás. S oly rettentő nehezen jut el az ember annak a felismerésére, hogy tulajdonképpen ez van az életének a kudarcai és vereségei mögött: a bűn. Ez! Csak az ember először mindig azt érzi, hogy valami nincs rendjén, azután hogy valami baj van, valami elromlott az életében, és mindig másutt keresi az okot, másokban, körülményekben – csak szembe nem akar nézni azzal a ténnyel, hogy a tulajdonképpeni ok az, hogy áthágta a rendeléseket, átlépett a határon. És akkor már nincs, ami visszatartsa az embert tovább a zuhanástól, a tragédiától, a veszedelemtől. Mert nézzétek, ilyen a bűn, hogy vonja maga után a romlást, a megszégyenülést, a csődöt, a halált. Nem tréfadolog, nem lehet játszani vele, nem lehet megtűrni az embernek önmagában: halálos veszedelem a bűn!
Mi volt hát az a nagy bűn, aminek ilyen rettenetes következményei voltak? Amikor Józsué megdöbbent lélekkel odaáll az Isten elé, elkezd könyörögni, akkor Isten meg is mondja neki. Tudtára adja, hogy mi volt az a nagy bűn. Mert testvérek, amikor az ember igazán őszinte szívvel odaáll Isten elé, akkor az Isten nemcsak nagy általánosságban mondja, hogy bűnös vagy, hanem rá is mutat a bűnödre és konkrétan nevén nevezi, hogy mi a bűnöd. A mennyei orvos nem csak annyit mond, hogy jaj, barátom beteg vagy, hanem azt is megmondja, hogy mi a bajod. Pontosan, egészen határozottan és félreérthetetlenül. Azt mondhatnám, hogy aki nem ismeri a maga életének a bűneit név szerint, az még soha életében igazán nem állt ott az Isten előtt. Mert amikor az Isten elibe tárja valakinek a maga bűneit, akkor ott nincs mese és nincs félreértés, akkor azt lehetetlen meg nem érteni. Mert az Isten nagyon világosan beszél. És ha te nem tudod, hogy mi a bűnöd, akkor nem voltál még az Istennel négyszemközt soha életedben. Nézzétek, milyen hallatlan világosan megmondja Isten: „Vétkezett Izráel, áthágták szövetségemet is, mert elvettek a teljesen nékem szentelt dolgokból, és loptak is, és hazudtak is, és edények közé is dugdostak.” Tehát, amire Isten a kezét rátette és azt mondta, hogy ehhez pedig embernek nyúlni nem szabad, azt vette el Izráel. Meglopták az Istent! Meglopták.
Te még sohasem loptad meg az Istent? Vajon miránk nem érvényes, amit itten Izráel népe ellen mond az Isten, hogy „elvettek a teljesen nékem szentelt dolgokból, és loptak és hazudtak és az edényeik közé dugdostak”?! Realizáltad te már magadban, hogy kié vagy? Kié a kezed, meg a szemed, a szíved, meg az eszed, meg kié a családod, meg a házasságod, meg kié a munkád, a pénzed, meg az erőd, meg az időd? Hogy mindez kié? Hallottátok az istentisztelet elején ezt az igét, Isten mondja, mert a Szentírásból olvastam fel: „Ti pedig az Isten temploma vagytok, az Isten Szent Lelkének a temploma. És ha valaki megrontja ezt a templomot, megrontja azt az Isten.” Mert ez a templom szent, és ezek vagytok ti – ezt mondja az Isten. Tehát titeket az Isten önmagának, a maga számára szentelt egészen. Átszögezett kezét rátok tette, lefoglalt a maga számára. Azt mondta, hogy ez a férfi, meg ez a nő, ez a fiú, ez a leány az enyém egészen. Józsuénak azt mondotta az Isten, hogy „áthágták az én szövetségemet”. Hát nem az az Isten szövetsége, hogy te, meg te, meg én az Istenéi vagyunk egészen?! Hát nem ez az ő szövetsége, hogy az övéi vagyunk mind testestől, mind lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban? És most mondjátok meg, testvérek, mit kapott meg Isten abból, ami az övé? Hova dugdostad magadat előle? Isten komolyan veszi azt, ami az övé. Mit tettél azzal, ami az Istené? Te még soha nem loptad meg az Istent? Nem tréfadolog ám ez, testvérek! Halálosan komoly dolog! Isten legalábbis halálosan komolyan veszi azt, ami az övé. Mert nézzétek, így folytatódik azután a szemrehányás, az isteni szó: „Ezért nem bírtak megállni Izráel fiai az ő ellenségeik előtt, hátat fordítottak ellenségeik előtt, mert átkozottakká lettek. Nem leszek többé veletek!” Nem csoda, hogyha mindenféle bajok vannak a családunkban, meg a házasságunkban, meg a gyülekezetünkben, meg az egész világon. Nem csoda: hogyne lennének bajok, mindenféle bajok, amikor megszakadt az érintkezés az ember és Isten között. Hát hogyne lenne akkor baj! Hát hogyne lenne baj, amikor az a csatorna, amelyen át az erőt, meg a kedvet, meg az életet kaptuk Istentől, eldugaszolódott, eltömődött. Hogyne lenne akkor baj! „Nem leszek többé veletek!” Ezt mondja az Isten. De még itt nincs vége a mondatnak. Így folytatódik tovább:,,hacsak”! Nem leszek többé veletek, hacsak... Igen, hacsak valami nem történik. Minek kell történnie? Majd a jövő vasárnap szeretném elmondani, hogy minek kell történnie.
Most még csak annyit, hogy addig gondold át ennek a történetnek a kapcsán, hogy milyen irtózatos veszedelem, milyen irtózatos átok az, amit ez a három betűből álló picinyke szó jelent, hogy bűn. És akkor majd megsejtesz valamit abból is, hogy miért kellett az Istennek olyan irtózatos akciót kezdeni a bűn ellen, a bűnből való szabadítás érdekében, mint Jézus születése, élete, szenvedése, halála, feltámadása és mennybemenetele. Mert amikor valaki a bűnnek a valóságát megismeri, akkor tud és akkor igyekszik odamenekülni, ahol a segítség van. És akkor tud az ember így kiáltani, teljes őszinte szívvel:

„A mi szívünk csak Tehozzád,
Jézus, Isten Báránya,
Óhajtozik, híveidnek
Drága fényes aranya,
Mert halálunk megrontója,
Örök életnek adója
Vagy egyedül, Krisztusunk,
Idvezítő Jézusunk.”
(227. ének 1.vers)

Dátum: 1963. február 3.

Keresztyén Testvéreim!

Most, ennek az elmúló esztendőnek az utolsó napján eszembe jut egy régi élményem. Nagy folyó partján állottam, olyan helyen, ahol hirtelen kanyarodott a folyó medre, s a kanyaron túl hamarosan eltűnt a csillogó víztükör a partot szegélyező fűzfák mögött. Néztem bele a vízbe, s elcsodálkoztam, mennyi mindent sodor magával az ár. Kidőlt fát hoztak és vittek tovább a hullámok. Virágszirmok, papírdarabok, ruhafoszlányok úsztak el mellettem. Deszkadarabot, gazdátlan, rozoga csónakot, állati hullát hömpölygetett lefelé az ár. Valami rossz bútordarab, edény, kosár-maradvány is ott úszott előttem, megvolt valamikor a maga története. Mindenikhez valaki életének, sorsának egy darabja fűződik hozzá. Úgy éreztem, hogy azok a holmik ott a vízben egy darab történelem volt. Mentek mind lefelé, s a kanyarodónál egyszer csak mind eltűntek a szemem elől.

Így viszi magával az idő hatalmas folyama is az elmúló esztendő sok-sok limlomját, beléhullott emlékét. S mi itt állunk a kanyarodónál, s a búcsúzás borongó fájdalmával nézünk bele a gyorsan tovahömpölygő idő-árba, amint életünknek egy darabját sodorja magával! Jó volna megállítani olykor ezt a folyót, kiszedni belőle a beléhullott egyik vagy másik emlékdarabot - de nem lehet! Viszi a hatalmas folyó, mindjárt eléri a kanyart, s azután eltűnik örökre! Lássuk meg legalább, mit visz magával! Vagy más szóval: mi az, ami elmúlik ezzel az esztendővel?

Volt ugye sok öröm, sok vidámság, sok drága, boldog óra ebben az esztendőben is az életedben. Sikereid is voltak talán, olyan pillanatok, amikor téged ünnepeltek, mosolygó arcok vettek körül. Sok vidám kacagás visszhangzik még most is a napok között. - Mindezek most mennek tovább, viszi az ár - ints búcsút nekik! Újabb emlékek jönnek és haladnak el mellettünk. Drága tapasztalatok ezek, boldog élmények, arról, hogy jó az Isten: mennyi könyörgésünket meghallgatta, milyen kegyelmesen bánt velünk, mennyi szeretetet pazarolt reánk, mennyi bűnből emelt fel, és milyen rengeteg olyan bűn van, amit nem is engedett meg, hogy elkövessük! A nagy égő erdőben a mi fészkünkig még nem értek el a lángok, városaink, házaink még épek. Ez az egyik legdrágább bizonyossága Isten kegyelmének a múlt esztendőből. A kegyelmi időnek ez a lejárt darabja is ott úszik - óh, mily fájdalmasan búcsúzunk most tőle! Óh, mily jó volna ezt legalább kiemelni a nagy folyóból, és megtartani továbbra is! - Nem lehet! Viszi az ár!

Szomorú élményeket is visz az ár. Pl. egy kedves, halvány arcot, egy drága halottét, édesapát vagy gyermeket, testvért vagy hitvest. Olyan nehéz utánatekinteni a kedves távozó alaknak, mintha csak a szívünkből törött volna le egy darab, s azt hengergetné most tovább az ár. Sok-sok keserű könnycseppet is visz az idő - emlékezz csak -, amiket egy betegágy vagy egy ravatal mellett ejtettünk, vagy amelyek akkor hullottak szemünkből, amikor egy csalódásnak, megbántásnak a fájdalma nagyon összeszorította a szívünket! De még szomorúbbak és keserűbbek azok a könnycseppek, amelyek az én szeretetlenségem vagy megbántásom miatt fakadtak mások szemében. Durva, kíméletlen szavak, titkos vagy napvilágra jött bűnök meredeznek ki az idő hullámai közül. Azután el nem követett jó cselekedetek, el nem mondott imádságok, kihasználatlanul hagyott drága alkalmak jönnek és mennek tovább. Sok hiába elhangzott isteni hívás és parancs, rengeteg eltékozolt üres óra, számtalan kisebb-nagyobb érett gyümölcs a bűn fáján. Óh, ha egyszer vissza lehetne fordítani a nagy folyót, és jóvá lehetne tenni benne sok mindent! Óh, ha meg tudnánk tisztítani eltűnt időnket ettől a sok keserű, fekete hulladéktól! - Nem lehet! Viszi az ár!

Édes és bús emlékek, boldog és boldogtalan napok, könnycseppek és vidám mosolyok tűnnek el a kanyarban. Ezek azok, amik elmúlnak az 1943. esztendővel együtt! Azért kellett róluk beszélnünk, hogy annál világosabban megértsük az Igét, ami arról szól, hogy mi marad meg! Azt mondja: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (Kor 13,13) Nem mindent visz hát el az a rohanó áradat, amit időnek nevezünk, nem maradunk hát egészen kifosztva, letűnt élményeknek csak az emlékeivel a szívünkben. Van valami, ami fölött nem úr az idő. Ez a múló esztendő elviheti magával a fájdalmunkat vagy az örömünket, elviheti a békét, a jólétet, a mosolyt az arcunkról vagy a könnyet a szemünkből, akkor is megmarad ez a három: a hit, a remény, és a szeretet.

1) Tehát megmarad a hit. Az a hitünk, hogy a Szentháromság egy örök Isten tartja kezében ezt a világot, múltjával, jelenével és jövőjével egyaránt. Az a hitünk, hogy nemcsak megteremtette ezt a világot, és nemcsak fölhúzta, mint egy óraszerkezetet, hogy hadd járjon a beléteremtett törvényszerűségek szerint - hanem személyesen gondol benne mindenre, számon tart, irányít minden sorsot, akarata és tudta nélkül még egy verebecske sem esik le a fáról, vagy egy hajszál sem görbül meg a fejünkön.

Az elmúlt 365 nap minden órájának is tehát Ő volt az Ura és mozgatója. Semmi sem véletlenül történt, ami történt, nem a vak-sors, vagy valami végzet játszott velünk, hanem pontosan úgy történt minden a te életedben is, az enyémben is, amint azt Isten előre elrendelte, a Békesség Tanácsában a világ teremtése előtt már elhatározta. Úgy tekinthetsz vissza az elmúlt esztendő minden napjára és minden eseményére, mint az isteni predestináció egy kifejlett, már megvalósult darabjára, láthatóvá vált szakaszára! Öröm és bánat, könny és mosoly, bölcső és koporsó, minden apró és nagy eseményszál szép renddel szövődik bele egy csodálatos mennyei tervszerűségbe, amelynek most csak a visszájának egy apró darabját látjuk, s azért nem értjük, de amelynek a fenséges nagyszerűségét odaát színről színre ámulva látjuk! Ez a hitünk marad meg!

2) És párosul hozzá a reménység! A keresztyén reménység mindig a jövendő életre vonatkozik. Nem a holnapra vagy a holnaputánra vagy a jövő évszázadra - hanem a nagy jövőre, arra, amelyik a síron túl kezdődik. A mi boldog keresztyén reménységünknek az a tartalma, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem van örökkévalóság, Boldogabb, magasabb rendű, dicsőségesebb élet kapuját nyitotta meg előttünk Jézus Krisztus az Ő halálával és feltámadásával. S mi, akik Krisztushoz tartozunk, e felé a mennyei dicsőség felé haladunk.

Most, szilveszter este az a mi reménységünk, hogy az elmúlt év minden napja és minden órája a mennyei dicsőség felé vitt előre bennünket. Tehát nemcsak hogy Isten igazgatta a múlt esztendő eseményeit, hanem úgy igazgatta, hogy az mind bennünket érleljen az örökkévalóság számára! Ahogyan Pál apostol mondja: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak.” (Róm 8,28), t.i. hivatalosak a mennybe! Szabad tehát úgy tekintened az idő árjában tovatűnő élményekre, mint olyanokra, amelyek által Isten nevelt téged. Az örök életre nevelő nagy iskolának ismét kijártad egy osztályát, s közelebb hozott az Isten rendeltetésed végcélja felé! A múló idő árjában alámerülő élmények között is megmarad az a reménységünk, hogy minden boldog óra, minden szenvedés, megpróbáltatás Isten csodálatos rendezésében üdvösségünket szolgálta. Még bűneink sem tudták meghiúsítani Istennek ezt a kegyelmes üdvtervét, mert néki hatalma van arra, hogy még a rosszat is javunkra fordítsa, még a Sátán munkájából is valami jót hozzon ki számunkra!

3) A hit és remény mellett a szeretet is megmarad, az Ige tanúsága szerint. Persze nem az emberi szeretetről van itt szó elsősorban, mert az is csak úgy tud megmaradni, ha a szeretet örök forrásával, az isteni szeretettel van kapcsolatban. Csak az Isten szeretete örök és változhatatlan. Ez a szeretet volt az, amelyik hajdan keresztfára vitte Jézust bűneinkért, mert nem bírta elviselni, hogy belevesszünk a kárhozatba! Ez az a szeretet, amelyre Jézus Krisztus érdeméért életre-halálra számíthatsz!

Ez az isteni, édesatyai szeretet őrködött fölötted az elmúlt esztendőnek is minden napján! A tovasiető emlékek után tekintve azt akarja Isten, hogy lásd meg, hogy ott minden az Ő irántad való véghetetlen szeretetéről beszél. Nem hiába éltél, ha most meglátod, hogy az egész elmúlt esztendő ékes, hangos bizonyítéka annak, hogy Isten szeret téged! - S ha még mindég nem látnád Istennek ezt a hatalmas szeretetét, hadd hirdessem néked, hogy az Úr Istennél van bűnbocsánat a te számodra is! Az eltelt év minden mulasztására, minden bűnére, mindazokra a könnyekre, amiket mások ejtettek miattad, mindarra, ami miatt válik éppen olyan keserűen veszedelmessé az év elmúlása: minderre az Úr Istennek az a válasza, hogy megbocsátja, kitöröli még az emlékezetéből is! Hiszen már más valaki megfizette érte az árat, amivel tartoztál: Jézus Krisztus! Reá való tekintettel te kegyelmet kapsz! - Ez az a szeretet, ami megmarad, amire számíthatsz, ami a tiéd marad!

Sok minden elmúlik a lefolyt esztendőből, de megmarad a hit, a remény és a szeretet, e három; és ezek között legnagyobb a szeretet. Megmarad a jövő esztendőre is, és megmarad örökre!

Két dolgot kell még tenned, és tedd is meg, mielőtt elmúlnék ez az esztendő: kimondhatatlan hálával csókold meg Istennek a sorsodat irányító, mennyország felé terelő édesatyai kezét, - és nagy, mélységes bűnbánattal kérd és fogadd el a bűnbocsánatot az elmúlt esztendő minden bűnéért!

Ámen.

Dátum: 1943. december 31.

Keresztyén Testvéreim!

Sokszor éreztem már, hogy van valami különös varázsa karácsonyi énekeinknek: átmelegedik tőle a szívünk. Önkéntelenül is megérezzük talán, hogy a karácsony és az énekszó olyan jól összeillenek egymással! A földre szállt angyalok énekelték valamikor ezeket a gyönyörű karácsonyi énekeket. Amaz első karácsony angyali énekszóval kezdődött ott, a betlehemi csillagfényes éjszakán. Azóta karácsonyról karácsonyra, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra hangzik tovább az angyali ének, s így visszhangzik most a mi lelkünkben és a mi ajkunkról is tovább: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” (Lk 2,14) Ebben azután benne is van az Isten egész karácsonyi üzenete! Próbáljuk most ne csak énekelni, hanem meg is hallani ezt az üzenetet!

Ma talán semmi után nem vágyódik úgy a sok háborúskodásba belefáradt lélek, mint a béke után! Százezrek imádkoznak ma a békességet hirdető karácsonyi evangélium valóra válásáért. Sokszor belopódzik lelkünkbe a kételkedés, hogy vajon igaz-e, amit a karácsonyi angyalok hirdettek, vagy a keresztyénség is csak egy a sok sikertelen kísérlet között, amely rendezni akarja az emberi együttélés viszonyát? Nos, Testvéreim, igaz, hogy békességet hirdetnek az angyalok a földön az embereknek, de van az éneküknek egy másik része, amire sohasem szoktunk annyira fölfigyelni, mint a békére: az, hogy „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”. Mivel ezt a kettőt együtt, szinte egy lélegzetvételre mondják, ebből az látszik, hogy a kettőnek köze van egymáshoz, mégpedig olyan sorrendben, ahogyan ők mondják - tehát először dicsőség az Istennek, és csak azután békesség az embereknek. Nem ott van-e a hiba, hogy mi a sorrendet meg szoktuk fordítani: a béke után áhítozunk, s ha nem jön el, kételkedünk az egész isteni háztartásban, az Istennek megadandó dicsőségről pedig elfeledkezünk?!

Egyik alapvető nagy emberi gyarlóságunkra veti rá a fényt ez az angyali üzenet. Magamon is, de másokkal való komoly lelki beszélgetés közben is tapasztaltam már, hogy hajlandók volnánk az evangélium következményeit elnyerni - az evangélium nélkül. Vagy más szóval: mindazt, amit Jézus Krisztus az Ő követőinek ígér: békességet, biztonságot, gondviselést és az Ő sok gazdag áldását szeretnénk birtokolni - Jézus Krisztus nélkül. Még egyszerűbben: békességet, biztonságot és Isten országának sok más kincsét akarjuk - megtérés nélkül. Olyanforma dolog ez, Testvéreim, mint amikor valaki érdekházasságot köt szeretet és szerelem nélkül. Amikor csak a vagyonára áhítozik valaki a házastársának, nem pedig a vele való lelki közösségre. Az ilyen emberek tele vannak keserű panasszal, hogy ők mennyit imádkoztak, vagy mennyit adakoztak, vagy mennyire iparkodtak jót cselekedni, és íme, az életük mégis benne van ebben vagy abban a nyomorúságban, amit az Isten nem akar megoldani. Egyszer valaki éppen ilyen panasszal jött hozzám. Elmondotta, hogy egy idő óta felborult a lelki egyensúlya, ami annál is nagyobb baj, mivel otthon sincs békesség a családban. Próbálta már kérni is az Istent, hogy segítsen a bajukon, de imádkozni sem tud már olyan teljes hittel, mint régen. Akkor sokat fáradoztam, hogy segítsek neki megoldani élete nehéz kérdéseit. Most mást tennék. Megpróbálnám kézen fogni és odavezetni az Úr elé, letérdelni vele, és abban segítenék neki, hogy alázkodjék meg újra az Isten előtt, adja át - ne a problémáit, hanem az életét újra Krisztusnak! Mert ez az első igazi baja: az Istentől való elszakadás, és csak a következménye már ennek a sok megoldatlan nehézség az életben.

A betlehemi angyalok megtanítanak bennünket a sorrendre: előbb dicsőséget adni Istennek - azután remélheted a békességet. Istent nem lehet kihasználni. Az Ő áldására, segítségére az számíthat, aki dicsőséget adott neki. Jézus azt mondja a Hegyi beszédben, hogy ne aggodalmaskodjunk semmi felől, se a ruházat, se az élelem, se az élet egyéb gondja ne bántson bennünket, mert mindezekről gondoskodik nekünk a mi mennyei Atyánk. De ehhez az ígérethez rögtön hozzáfűzi: keressétek először az Istennek országát és annak igazságát, és majd ezek azután mind megadatnak néktek, mintegy ráadásként, következményként. Itt is a sorrendet hangsúlyozza az Úr. (v.ö. Mt 6,33)

Pál apostolon át is gyakran hangsúlyozza ezt az Úr, pl.: „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?” (Róm 8,32) Itt is a „minden”, amit az emberek szívesen elfogadnának Istentől, már csak következménye annak, amin a hangsúly van, hogy Isten az Ő tulajdon Fiát adta. Vele együtt ad mindent - tehát annak, aki Jézust már elfogadta! Hát ez az, amit az angyalok éneke kifejez, hogy a békességnek a dicsőség-adás az előfeltétele. Mit jelent hát dicsőséget adni?

Valaki előtt egyszer nagyon megvilágosodott ez az igazság, és nagy örömmel így kiáltott fel: Egész életemben azon kínlódtam, hogy mit higgyek, s most látom, hogy nem egy valamiről, hanem egy valakiről van szó, akiben bíznom kell! A karácsony azt jelenti, hogy Isten az Ő élő, valóságos isteni személyét látható és tapintható formában, földi emberi alakban belehelyezte a történelembe. Ezzel azt akarta, hogy a mi hitünk ne elvont tantételek megismerése legyen, hanem az Istennek ma is élő, valóságos személyéhez kapcsolódjék hozzá, tehát hogy a hitünk élő hit legyen! Dicsőséget adni Istennek azt jelenti: hiszem, tudom, hogy nem azért nyílt meg az ég, nem azért lett az Ige testté, nem azért alázkodott meg az Isten Fia a mennyből az istállószalmára, hogy legyen alkalmam hajas-babát és ólomkatonát venni a gyermekemnek - hanem sokkal halálosabb, komolyabb valóságról van itt szó: az én bűnös életem megváltásáról!
Nem azon kell töprengeni, hogy miként történhetett ez meg, hanem inkább azon ámulni: hogy lehet az, hogy engem ennyire szeret az Isten?! Dicsőséget adni Istennek azt jelenti, hogy valami mély, bensőséges, felülről jövő megbizonyosodással meglátni abban a kis újszülöttben az Isten Fiát.

Ne csak a „kis Jézust” lássad ott, a kedves gyermeket, akihez sok érzelmes gyermek-emléked fűződik - ezzel sérti meg sok ember az Ő dicsőségét legjobban! - hanem a világ Megváltóját, a Te Megváltódat. Abban, hogy Isten Jézust elküldötte a világba, Isten kimondotta az utolsó szót. Többet és mást most már üdvösségedre nézve nem mond és nem tesz. Fogadd el az üdvösségre jutásnak azt a módját, amit az Isten választott és készített Jézus Krisztusban! Istennek úgy adod meg a legnagyobb dicsőséget, ha örömmel fogadod, akit Ő ad - nem amit, hanem Akit Ő ad: Jézus Krisztust.

Amikor először jött a világra, nem volt helye másutt, csak egy istállóban. Te a lelkedben, a szívedben, az életedben melyik helyet tartod fönn a számára? Sőt nem is csak az a kérdés, hogy van-e hely nálad Jézus számára, hanem az, hogy Övé-e a főhely, Övé-e minden hely? Ő-e az életed középpontja, aki irányít mindent, és akire nézve irányul minden az életedben?! Akkor dicsőíted az Istent, ha meghódolsz Krisztus előtt, és ezt a meghódolást nem is annyira a szavaiddal, hanem a cselekedeteiddel, az életeddel tudtára adod a világnak is.

Erről van tehát szó, amikor az angyalok így énekelnek: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”! De hát, amikor az emberek éppen ezt a dicsőséget nem tudják és nem akarják megadni az Istennek, amikor mindnyájunkban az az ősi ösztön a legnagyobb lendítő erő, hogy dicsőség nekem - akkor ne csodáljuk, ha az angyali ének másik fele, a békességről szóló része kétezer év óta még mindig csak vágyálma az emberiségnek! Ne cseréljük föl a sorrendet! Ebből azonban az is következik, hogy Krisztussal együtt a békesség is eljött és megvalósult a földön az emberek között. A földön békesség? - hívő emberek is hitetlenkedve csóválják rá a fejüket. Igen, itt van a legfájdalmasabb csalódásunk, és itt van a bennünk való csalódása is az embereknek. Lehet-e még egyáltalán béke a földön?! Hiszen már tapasztalatból tudjuk, láttuk, hogy valóban úgy van, ahogyan egy szellemes mondás kifejezi: minden háború készülődés a békére, és minden béke készülődés a háborúra!

Nem tévedtek hát mégis a karácsonyi angyalok? - Bizony nem! - Emlékezzünk csak vissza arra az első karácsonyestére: Akkor is csak a szent családnak és a körülötte valóknak volt békessége. Kint a világban akkor is nagy volt a csatazaj, a fölfordulás. A hatalmas római birodalom hódító katonáinak léptei alatt döngött a föld mindenfelé. Azon a földön, ahol az angyalok énekeltek, még egy kegyetlen, gőgös, hatalmára féltékeny alkirály is uralkodott, Heródes, aki az apró gyermekek között azt a nevezetes vérfürdőt rendezte! Mégis, ilyen viharos történelmi helyzetben is, megvolt az igazi békesség: a betlehemi jászolban. Akik Jézust várták, akik messze földről Hozzá mentek, akik Előtte hódoltak: azoknak megvolt a békességük!

Jézus azt mondotta egyszer: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) A világ úgy képzeli a békességet, hogy békés, nyugodt körülmények között megnyugszik, lecsendesedik a lélek is. A hamis Krisztusoknak az ábrándja ez, akik mindig kívülről próbálnak befelé menni, a külső világot akarják átépíteni, hogy a lélek mássá legyen! Krisztus munkája belülről indul kifelé! Krisztus kibékíti a lelkedet az Istennel, és így megbékélten, nagy, boldog békességgel a szívedben küld bele a forrongó világba, hogy árasszad szét magadból ezt a békességet!

Van-e ilyen békességed? Békétlen világban élő Testvérem, ismered-e, befogadtad-e azt, aki ma is, benned is tud békességet teremteni?! - Krisztus hozza a békességet számodra is! De ez megfordítva is igaz: Krisztus nélkül nincs békesség, sem benned, sem a világban! Lehet esetleg fegyverszünet, lehet egyik vagy másik harci fél eltiprása, lehet végkimerülés, lehet csömör, de békesség nem! Az igazi békének az Istennel megbékélt emberek lelkéből kell szétáradnia a világon! Így lehetsz te is részes abban, hogy béke legyen a földön! Hiszen ezt a háborút is mindnyájan okoztuk. Aki csak egyszer bántotta a másikat igazságtalanul, aki csak egyszer okozott szenvedést, akinek egyszer volt gyűlölködő szó az ajkán: az mind részt vett az óriási hadi készülődésben. A háború olyan nagy, közös meder, amelyben mindnyájunk bűne zúdul végig, mint egy megáradt pusztító áradat! Ugyanúgy, ahogyan a háború ember-milliók bűnéből tevődik össze: a béke is megbékélt emberek lelkéből vetítődne ki a világba!

Fogadd be Krisztust, engedd, hogy megbékéltessen az Istennel - és ez azt jelenti, hogy minden tőled telhetőt megtettél az igazi békének a földön való megvalósulásáért!

„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség a jóakarat embereinek!”

A betlehemi angyaloknak ez a drága karácsonyi öröméneke ne maradjon csak egy szép, áhítatos ünnepi dicséret, amit jólesik ilyenkor nekünk is együtt énekelnünk az angyalokkal, hanem legyen a számunkra - éppen ma, 1943 karácsonyán - ígéret, jövendőmondás, program, az új idők nyitánya, s fogjunk hozzá még ma mindnyájan a megvalósításhoz!

Ámen.

Dátum: 1943. december 25. (Karácsony első napján)

Keresztyén Testvéreim!

Az egyházi esztendőben ma van az újév napja. Az advent első vasárnapjával kezdődik az egyházi év. Van valami jelképes jelentősége annak, hogy a polgári és egyházi esztendő nem egyszerre kezdődik, nem esik egybe. Arra utal ez, hogy az Isten másként számítja az időt, mint az ember, az egyház másféle váradalomban él, mint a világ. A világtörténelem nagy korszakait is más mértékkel méri az Isten, mint az emberi tudomány. Mi őskorra, ókorra, középkorra, új- és legújabb korra osztjuk be a történelmet. Isten kijelentése pedig három nagy, egyenlőtlen időszakról beszél: az első az ígéret ideje, amely a paradicsomi bűnesettől a Krisztus születéséig terjed. A második az idők teljessége, amely Krisztus Urunk földi tartózkodása idejét foglalja magában. A harmadik pedig az, amit a Szentírás az utolsó időknek nevez, ez Krisztus mennybemenetelétől az Ő dicsőséges visszatéréséig tart. Az első időszak a Megváltó eljövetele várásának az időszaka volt, egy sok évszázados és évezredes nagy advent. A második időszak, az idők teljessége, annak az első nagy adventi várakozásnak a beteljesedése, valóra válása volt. Ez a harmadik időszak, az utolsó idők, amelyben mi is benne élünk, a visszatérő Jézus Krisztus várásának az ideje, tehát újra egy több évszázados és évezredes nagy advent, az ún. második advent ideje. Erre a második adventre szól Jézusnak ez a figyelmeztetése: Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!

Jézus tehát megígérte az Ő újra-eljövetelét. Azt látjuk ebből, hogy a megváltás nagy műve még nincsen teljesen befejezve. Jézus, amikor itt járt, még nem töltötte be egészen feladatát a földön, amit majd akkor intéz el, ha visszajön. Ha egy hasonlattal akarnám kifejezni Isten üdvtervét, talán legjobban a gazdaember munkájához hasonlítanám. Képzeljünk el egy elhanyagolt, gazos földet. Többször is föl kell szántani, ki kell tisztogatni, a gödröket be kell temetni, meg kell trágyázni, rengeteg munkával kell előkészíteni arra, hogy végre el lehessen vetni belé a búzaszemeket. Ezt a nagy előkészítő munkálatot végezték el az ótestamentumi atyák és próféták. Ez volt az első adventnek a nagy, fáradságos időszaka. Mikor ez készen volt, az idők teljességében eljött Jézus, a magvető, és elhintette a magot. Miután a gazda elvégezte a magvetés munkáját, nyugodtan elutazhat hosszabb időre is, ha akar, úgyis tudja mindenki, hogy ha előbb nem is, de az aratásra majd visszatér. Közben érik a vetése, és mi tudjuk - annyival is inkább, mert Ő maga is megígérte -, hogy visszatér az aratásra.

A Biblia nem egy lezárt történetkönyv, hanem az elkövetkezendő dolgokra való nagy rámutatás is. Azért írja le az előkészítő munkálatokat és a magvetés munkáját is, hogy annál nagyobb erővel figyelmeztethessen az aratás közeledésére. Az Újtestamentum legutolsó lapjának a legutolsó szavaiban is ez a váradalom csendül meg. Mert így végződik a Szentírás: „Bizony, hamar eljövök. Bizony, jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,20) Az egyház éppen abban különbözik legjobban a világtól, hogy ebben az adventi váradalomban él. Az egyház úgy várja vissza Urát, ahogyan Ő azt előre elmondotta. Valami nagy kozmikus katasztrófa közben egyszerre „feltetszik az Emberfiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel”. (Mt 24,30) Krisztusnak a világ előtt addig elrejtett dicsősége akkor egyszerre mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz. Akik nem akarták is addig elfogadni, most kénytelenek lesznek meglátni, hogy Ő az Úr! Mert elébe gyűjtetnek akkor mindazok, akik élnek, vagy éltek valaha a földön, és megkezdődik a nagy ítélettartás. Te is, az ősatyáid is, az unokáid is részesei lesztek ennek a nagy szembesítésnek. A keserű önvád könnyeit hullatják majd azok, akik azt hitték, hogy kikapcsolhatják életükből Krisztust, és örömkönnyekkel telik meg a szemük azoknak, akik már régtől fogva mint Urukat és Megváltójukat szolgálták Jézust, mert hitük igazolását látják majd a visszatérő nagy Úrban! Ezért mondja Jézus, hogy sír a föld egész nemzetsége. Csak az a kérdés, hogy a késő megbánás fájdalmában, vagy a hűség jutalmazásának a hálás örömében sír-e majd akkor valaki. Majd akkor minden térd meghajol Jézus előtt, és minden nyelv vallja, hogy Úr a Jézus Krisztus, az Atya Isten dicsőségére. Csak az lesz a kérdés, hogy a kétségbeesés kényszerével, vagy a célhoz érkezettség ujjongásával térdel-e majd akkor valaki ott előtte!

Ímé, ennek az eljövendő dicsőségnek a váradalmában él az egyház. Most azt ne gondolja valaki, hogy a visszatérő Krisztusra várni valami terméketlen dolog, valami tétlen szemlélődés! Sőt! Éppen ez a váradalom adja meg a keresztyén élet egyensúlyát ebben a nagy ingadozó, süllyedő világban! Mi haszon származik hát abból, ha várjuk vissza Krisztust? Óh, nagyon sok! Csak néhányat említsek! Először az, hogy hitünk szemével mi már most ilyen nagynak, ilyen dicsőnek látjuk a mi Urunkat! Gúnyolódhatnak fölötte sokan, lebecsülhetik a názáreti ácsmester fiát, üldözhetik az Ő híveit: mi tudjuk, hogy aki a keresztfán meghalt és harmadnapon feltámadott: az a Szentháromság második személye, a világ Ura és Királya. Ha bármennyire az ellenkezőjét mutatná is a látszat, nem emberek irányítják a történelem folyását, nem démonok, nem őrültek vagy szélhámosok uralkodnak a világon, hanem mindezek öntudatlanul is engedelmes eszközei az Úr Jézus Krisztusnak. Az Ő kezében fut össze minden eseményszál, az Ő akarata szerint történik minden, az Ő láthatatlan dicsőségét szolgálja már most is az egész teremtett mindenség. A visszatérő Krisztusra való tekintés adhat neked is bátorságot a jelen és jövendő minden közelgő veszedelmével szemben. Ilyen világhatalmasságnak látod-e hited által már most is Krisztust? Vigyázz, nehogy későn kényszerülj térdre borulni a világ Ura előtt!

A másik nagy haszna a Krisztus visszavárásának, hogy szakadatlanul ébren tartom magamban a számadás kötelezettségét, azt, hogy mindenért felelősséggel tartozom majd egyszer. Tudom, hogy szolga vagyok, akire a távollévő gazdám rábízta a házát. Mindaddig, míg vissza nem jő a gazdám, vigyáznom kell mindenre és mindenkire. Nem bánhatok akárhogy az emberekkel, nem tölthetem akárhogy az időmet, nem végezhetem akárhogy a munkámat, mert tudom azt, hogy mindenről be kell egyszer számolnom! Talán ha erőteljesebben hirdette volna az egyház Krisztusnak a számadásra való visszatérését, nem indult volna meg ez a háború, nem merte volna vállalni érte senki a felelősséget - óh, nem a történelem előtt, hanem Krisztus előtt! Az adventi ember tudja, hogy mindenért felelős az Istennek. Egy szent felelősségtudat tölti el a Krisztust váró embert! Él-e benned ez a váradalom, Testvérem?!

Azután egy harmadik nagy áldása a Krisztus visszavárásának a bosszúállás gondolatának a teljes kikapcsolása. Mennyi fölösleges erőpazarlástól mentesül egy lélek, milyen nyugalom költözik abba az emberbe, aki megértette Istennek ezt a szavát: Enyém a bosszúállás, én megfizetek. A Krisztust váró ember tudja, hogy az örök Bíró jön, és igazságos ítélettel megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint. Mennyi vérontást lehetett volna már elkerülni, ha a bosszúállást rá tudtuk volna bízni az Úrra! Ha a múlt világháború békeszerződéseiből kihagyták volna a bosszú gondolatát, ma talán nem dörögnének az ágyúk. Ma is éppen az sötétíti el legjobban a jövendő kibontakozás útját, hogy itt is, ott is egyre elkeseredettebben lobog a bosszúvágy tüze. Féktelen, ösztönös emberi indulat a bosszú, csak az tudja megakadályozni önmagában ez indulat kitörését, aki várja az ítéletre visszatérő Jézust. Imádkozzunk sokat azért, hogy e világ felelősei rábízhassák a bosszúállást és megtorlást az Istenre, imádkozzunk sokat az adventi lelkületért. Ez azt jelenti, hogy helyesen imádkozunk a békéért. A napokban olvastam Rotterdam polgármesterének azt a bejelentését, amelyet a város agyonbombázása után mondott. Amikor majdnem az egész gyönyörű város romokban hevert, és sok százezer holland siratta kedves, meleg otthonát, a polgármester kiállt a romokra és beszédet intézett a néphez. Arra kért mindenkit, ne adjanak helyet lelkükben a bosszúnak és gyűlöletnek, inkább adjanak hálát Istennek azért, ami történt: Nyilván szükségük volt rá, hogy Isten ilyen megrázó erővel adja tudtul az Ő népének azt a bibliai igazságot: „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”! Testvérem, a te lelkedben is rengeteg energia szabadul fel a jó irányba, ha rá tudod bízni az ítéletet és a megtorlást az Úrra. Ne engedd, hogy a bosszúvágyat fölszítsa valaki benned! Az mindig a Sátántól van!

Azt kérdezhetné valaki, hogy de hát mikor lesz még az, amikor visszajön Krisztus ítélni eleveneket és holtakat? - A Szentírás úgy beszél róla, mint valami egészen közeli eseményről. „Hamar eljövök” - mondja; közel van a vég - mondja egy más helyen; az ajtó előtt állok - mondja ismét. Nos, Testvéreim, lehet, hogy még évezredek múlnak el addig, tehozzád mégis közel van ez az idő: olyan közel, amilyen közel a halál van hozzád! Az pedig, ugye minden pillanatban melletted van. Amilyen állapotban a halál talál bennünket, olyan állapotban kell megjelennünk Krisztus ítélőszéke előtt. Jó tehát meggondolni Krisztus szavait: Nem tudjátok, mely órában jő el az Emberfia! Ezért mondja Jézus, hogy legyetek készen mindenkor. Tehát nemcsak az utolsó pillanatokban, hanem mindenkor, már most! Egyszer egy kivégzésre váró embert kellett előkészítenem a halálra. Akkor láttam, milyen keserves dolog akkor elkészülni, amikor már csak percek vagy órák vannak hátra! Ne halogasd, mondja Jézus, mert ki találsz fogyni az időből! Légy készen mindenkor, hogy megállhass az Ő bírói széke előtt!

Mit jelent ez a készenlét? Egy ünnepelt nagy ember álmodta egyszer azt, hogy ott állott az utolsó ítéleten. Előállott egy nagy mérleg, aminek az egyik serpenyője erősen le volt nyomódva, Ő pedig egy angyalnak a felszólítására kezdte rakni a másik serpenyőbe élete nagy eredményeit: azt a hidat, amelynek az építéséért királyi kitüntetést kapott, azt a templomot, amelyet az Ő bőkezű adományából épített egy kis falu, azokat a súlyos összegeket, amelyeket jótékony célra elosztogatott. Már mindent rárakott a mérlegre, és a serpenyő meg sem mozdult. - De hiszen üres a másik serpenyő - mondta csodálkozva. - Nézd csak meg jobban, mondta neki valaki. S mikor egészen közelről megnézte, egy könnycsepp volt benne. Az a könnycsepp, amit egyik nagy közéleti sikere alkalmából rendezett ünnepség mámoros hangulatában okozott valakinek észrevétlenül. Valaki a segítségét akarta kérni, de nem ért rá, hogy fogadja, meghallgassa, s az illetőnek, miközben csalódottan távozott az ajtajából, egy keserű könnycsepp gördült végig az arcán. Ez az egyetlen könnycsepp súlyosabb volt, mint a templomok, a kitüntetések, az adományok. S akkor egyszerre azt érezte a kiváló férfiú, hogy el van veszve. Ebben a pillanatban azonban a magasabban álló serpenyőbe egy vércsepp hullott bele a Krisztus keresztjéről. S akkor megbillent és egyensúlyba jött a mérleg.

Elkészülten várni a visszatérő Krisztust, vagy ami ugyanaz: készen lenni a halálra, azt jelenti: hiszek abban, hogy egyedül a Krisztus vére ment meg a kárhozattól! Az tudja reménységgel várni Krisztus második eljövetelét, aki hiszi, hogy az Ő első eljövetele érette történt!

„Vigyázzatok azért, és legyetek készen mindenkor, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!” (Mt 24,44)

Ámen.

Dátum: 1943. november 28.

Keresztyén Testvéreim!

Nem is olyan régen hangzott már el igehirdetés erről a szószékről ugyanennek az Igének az alapján a vasárnap megszenteléséről, és most azért beszélünk róla újra, mert az Országos Protestáns Napok rendezősége azt kérte, hogy a mai vasárnapon a fővárosban minden protestáns gyülekezet álljon oda a negyedik parancsolat ítélete alá. Ezenkívül még egy közös protestáns nagygyűlés is lesz ma délelőtt a vasárnap megszenteléséért. Ebbe az Úr napjáért folyó nagy küzdelembe kapcsolódjunk mostan bele mi is, és hallgassuk meg Istennek a vasárnap megszenteléséről szóló üzenetét. Istennek akármelyik parancsolatát halljuk, az mindig legelőször megítél bennünket. Alaposan megítél bennünket a negyedik parancsolat is. Óh, nemcsak azért, mert nem szenteljük meg kellőképpen az Úr napját, hiszen ez már csak tünete egy sokkal mélyebben fekvő bajnak.

Mindnyájan tudjuk, mi volt az eredete a bibliai értelemben vett szombatnak, a nyugalom napjának. A világ teremtésének nagy műve fejeződött be ezen a napon. A teremtés történetében egyébként ezt olvassuk: „És elvégezteték az ég és a föld és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az Ő munkáját, melyet alkotott vala...” (1Móz 2,1-2a) - tehát nem a hatodik nap végeztével volt befejezve a teremtés műve, hanem a hetediken. Igaz, hogy a hetediken már nem hozott létre új teremtményt sem égen sem földön, mert mindaz készen volt, mégis a hetedik napon vált teljessé a világ teremtése. A hetedik napon érte el az egész teremtett mindenség azt a célját, amiért Isten létrehozta, megteremtette. Mert az egész teremtett világnak az a célja, hogy Istent dicsőítse, Teremtőjét magasztalja, hogy Isten benne kedvét lelje, hogy az Isten megnyugodva szemlélhesse, hogy amit teremtett, ímé minden igen szép és igen jó! Ez az Istennek a nyugalma, szombatja. Ez a szombat volt az Ő célja, erre a célra való tekintettel végezte kezdettől fogva az egész teremtés munkáját. Azért teremtett mindent, hogy azután megnyugodva láthassa benne a maga dicsőségét. Ez a szombat, ez a cél szabta meg az előző napoknak is a munkáját és az irányát.

Ezáltal, hogy Isten hat nap alatt mindent azzal a céllal teremtett, hogy a hetediken megláthassa benne a maga dicsőségét, ezáltal meg is szabta örök időkre a teremtett világ életének a rendjét. Ez a világrend pedig abban áll, hogy a hét hat munkanapján is minden munka, minden törekvés a szombat felé, az Isten dicsősége felé halad. Ez a szombat adja meg az egész hétnek is az irányát és célját. Egy célja van a hét minden napjának, ugyanaz, ami a nyugalom napján jut legdicsőségesebb kifejezésre: hogy t.i. életünket és munkánkat az Isten dicsőségére szenteljük oda.

Isten elgondolása eredetileg az volt, hogy az ember egész élete egyetlen nagy, folytonos szombat legyen, amelyből minden hetedik napon kiemelkedik a nyugalom napja. A paradicsomi embernek a bűneset előtt ilyen is volt az élete, egyetlen nagy szombat. Nem azt jelenti ez, hogy tehát tétlenül töltötte az életét, hanem azt, hogy olyan céllal és beosztással végezte a dolgát, mint ahogyan Isten a világ teremtésének a munkabeosztásában arra példát adott. Az első embernek az élete Istennek szentelt élet volt, és ezért az Istenben való nyugalomnak és a Vele való békességnek a boldog állapota volt. Az ő számára a hat munkanap után a hetedik a nyugalom napja volt, de ez a nap nem állott ellentétben a többi napokkal. Az ő hetenkénti ünnepnapja hasonló volt a hétköznapokhoz, azzal a különbséggel, hogy ez a nap olyan volt, mint egy kis emelkedés a fennsíkon, de az az egész fennsík is tulajdonképpen szombat volt, a nyugalomnak, a békességnek és az Istennek való odaszenteltségnek az állapota. Igen, így képzelte el Isten az ember életét a földön. Ez volt a világ teremtési rendje.

Ezt az életrendet zavarta, kuszálta össze a bűn. A bűn rombolása talán sehol sem olyan szembeszökő, mint úgy, ha összehasonlítjuk az első ember örök szombatját a mai ember életével. Az a nyugtalanság, külső és belső békétlenség, ideges kapkodás, ami a mai ember életét olyan elviselhetetlenné teszi, éppen az ellentéte az ősi sabbatnak, a nyugalomnak és békének. Nézzünk széjjel a nagyvilágban, vagy akár csak a magunk kicsiny világában: kereken szembefordult az életünk az Isten ősi teremtési rendjével. Mi maradt meg az örök szombatból? Csak egy hetenként visszatérő nyugalomnap, mint fájdalmas emléke a hajdani dicsőséges állapotnak. A hétnek még ezt az egyetlen Istennek szentelt napját is hogy megtépázta a bűn! Az isteni rend az volna, hogy még a munkanapokat is a nyugalom napjának az iránya, az Isten felé fordulása hassa át - és ezzel szemben a tényleges állapot az, hogy még az Úr napját is a munkanapok idegessége, az Isten ellen való lázadás szelleme zavarja meg.

Nincs szomorúbb karikatúrája az örök szombatnak, mint az, hogy az Isten tisztelete a hét egy napjának egyetlen órájára, a templomi istentiszteletre zsugorodott össze. Az Úr napjának a többi része már egészen a hétköznapok szolgálatában áll: pihenés, kikapcsolódás, szórakozás az egész heti robot után, a fáradt ember rekompenzálja magát a hat napon át elmaradt élvezetekért. A hetedik napon akarja kipótolni azt, amit egész héten mulasztott: az alvást, a jó levegőt, a kirándulást, a mozit, a társaságot. Így vált a hetedik nap a munkanapok után a szórakozások napjává. Sokszor még az az egyetlen Istennek szentelt óra is csak egy programpontja a szórakozásnak - vagy ha nem találja meg benne a szórakozását a kimerült ember, akkor más szórakozást keres magának még ahelyett is!

Ímé, az Úr napjának a megszenteléséről szóló parancsolat ezért vádol bennünket. Vagy talán azt gondolod, hogy te, aki itt vagy a templomban, ezzel megszenteled a napot? Azt gondolod, ezzel kifizetted az Istent, s most már a többi napon magadnak élhetsz? Egész életünk nem áll-e ellentétben az örök szombat teremtési rendjével? Vajon büntetlenül hagyhatja-e Isten az Ő teremtési rendjének ezt a felforgatását?

Ímé, itt is az Isten kegyelmére vagyunk utalva, mert elvesznénk nélküle. Ez a kegyelem itt is Jézus Krisztusban van meg a számunkra. Mert Ő volt az egyetlen a földön, aki teljesen az Isten elgondolása szerint, tehát a teremtési rend szerint élt. Ő volt az egyetlen, akinek az élete valóban örök szombat volt. Nem azt jelenti ez, hogy tétlenségben töltötte a napjait - nem ezt jelenti a szombat, a nyugalom, hanem azt, hogy minden munkájával, egész életével sohasem a maga dicsőségét, hanem az Isten dicsőségét szolgálta. A világba való bejövetele egy nagy istentisztelet volt, hiszen így énekeltek az angyalok: Dicsőség az Istennek! A tizenkét éves Jézus mondotta szüleinek: „Nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai”. (Lk 2,49) Ezzel a legvilágosabban magyarázatát adta annak, hogy hogyan kellett volna, vagy kellene nekünk betöltenünk a negyedik parancsolatot. Élete végén, mintegy életművének a szombatján, így ajánlotta fel egész megváltói munkáját az Isten dicsőségére: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30) Így töltötte be Jézus azt az életformát, amit tőlünk kívánt Isten a negyedik parancsolatban, s amit mi nem voltunk képesek megtenni.

Ugyanakkor a büntetést is elhordozta helyettünk a negyedik parancsolat áthágásáért. Az örök szombat legteljesebb ellentétét, az Istentől való elhagyatás teljes kínját, gyötrelmét szenvedte el, amikor így kiáltott fel a keresztfán: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46) Így bűnhődött a negyedik parancsolatért, azért, hogy bennünket odavehessen az Úr újra magához, és soha többé el ne szakadjunk Tőle; azért, hogy nekünk is lehessen újra szombatunk, olyan életünk, amelyben az örök szombatnak, az Istennel való megbékélésnek, és a lélek nyugalmának az ízét újra érezhetjük.

Ha hiszel a Krisztusban, Testvérem, ha hiszel abban, hogy Isten Krisztus elégtételéért megbocsátotta a szombat-törvénynek és a többi törvénynek is a megszegését: akkor megérzed, hogy annak az első szombatnak a békessége és nyugalma elárad majd a te lelkedben is. Ez a belső, lelki szombat ömlik el azután az ilyen megváltott embernek minden napján, a hétköznapjain is. Az ilyen ember hálából a megváltásért nem egy napot, hanem az egész életét szenteli oda az Úrnak. S ebben különösen segítségére van az Úr napja, a keresztyén szombat, a vasárnap, amikor egészen zavartalanul fordulhat minden igyekezetével a figyelme az Isten felé. Olyan a vasárnap a megváltott ember életének egy hetében, mint a szív a testben. Ez a szív dobog a hétköznapok egész testében is, ez a szív nyomja bele az életerőt minden napnak az ütőerébe. A megváltott embernek olyan a vasárnap, mint az oázis a pusztában, ahol felfrissül, új erőt merít, hogy folytathassa útját.

Ezért áldás a vasárnap, mint ahogyan az Igében is benne van, hogy megáldotta Isten ezt a napot. A megváltott ember számára tehát nem szigorú törvény az Úr napjának a megszentelése, hanem drága ajándék, felséges kiváltság, hogy van egy nap, amikor minden egyéb dolgát félretéve fordulhat az Isten felé, és megtelítődhetik az egész eljövendő hétre felülről való erőkkel. A megváltott és Isten után vágyódó embernek nem kell külön magyarázni, hogyan szentelje meg ezt a napot, mert boldog, hogy van egy nap, amikor előízét élvezheti az örök nyugalomnak.

A vasárnap igazi megszentelésének tehát egyetlen útja van: az az út pedig a bűnbánatnak és a megtérésnek az útja. Hiába erőszakolnánk rá új életformát a régi bűnös énünkre. Ez csak belülről való megújulás által lehetséges. Megújítani valakit pedig csak az Úr Jézus Krisztus képes az Ő Szentlelkével! Ha fáj, ha igazán fáj neked a megszentségtelenítése annak a napnak, amelyet megszentelt az Úr, akkor könyörögj, hogy dicsőítse meg magát az Úr a mi megtérésünkben és megszentelésünkben.

Ámen.

Dátum: 1943. november 7.

Keresztyén Testvéreim!

Ősi, áhítatos magyar szokás az, hogy a magyar ember, akinek az élete a földdel nőtt össze, az új termésből készült mindennapi kenyér első darabját hálaáldozatul leteszi az Úr asztalára. Lehet, hogy e szép szokás legmélyebb gyökerei a pogány aratási ünnepek emlékeibe nyúlnak vissza, de csak annál féltőbben kell őriznünk e hagyományunkat, hiszen éppen azt mutatja, hogy e régi szép magyar népi szokást a keresztyénség nem irtotta ki, hanem ellenkezőleg: megszentelte.

Most, hogy az új kenyér itt van előttünk az Úr Jézus asztalán, teljék meg a szívünk boldog hálaadással a kegyelmes Isten iránt, hogy ímé, a háború ötödik esztendejének a küszöbén is kimérte számunkra a legfontosabbat, a mindennapi kenyeret. Igaz, hogy sok ezer magyar paraszt kérges keze dolgozott addig, míg most itt a templomban és otthon a házainkban megszeghetjük az új kenyeret, de az Úr adta a föld termő erejét, az esőt, a napsugarat, a termést, az eredményt, az áldást a munkára, s az Ő kegyelméből válik az elfogyasztott kegyér újra munkává, akarattá, gondolattá, erővé, életté!

Ímé, a kenyér útja, a kenyér élete! A hívő ember nem is tehet mást, mint hogy kezében egy darabbal belőle, eljön a templomba és dicsőíti a kenyéradó gazda kegyelmes jóságát! Jézus pedig felhasználja az alkalmat, hogy a kenyér élete példájával elmondja nekünk az Élet Kenyeréről szóló nagy tanítását. Rámutat a kezünkben tartott kenyérdarabra, s azt mondja: Nézd ezt a kenyeret, és értsd meg, amit mondok, hogy én vagyok az Életnek Kenyere! Jézus itt most nem gyógyszert, hanem eledelt kínál nekünk. Jézus nemcsak gyógyítani akarja a betegeket, látóvá tenni a vakokat, járóvá a sántákat, feltámasztani a halottakat, hanem azt akarja megértetni, hogy a mindennapi élet békés, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog folytatásának is Ő az egyetlen táplálója.

A legtöbb ember ott téveszti el a dolgot, hogy végső mentsvárnak tekinti Jézust, akkor fordul hozzá segítségért, amikor már felettébb megnövekedett a baj az életében. Az orvosok is váltig azon panaszkodnak, hogy idült és elhanyagolt bajokkal mennek hozzájuk a betegek, amikor a kóros tünetek már annyira elhatalmasodtak rajtuk, hogy már válságossá vált a helyzet, sőt, már késő a gyógymód. Sokkal helyesebb a betegséget rendszeres élettel, megfelelő táplálkozással megelőzni, mint már a kész bajt gyógyítani. Csoda-e, ha a kellő vitamintartalmú táplálkozás hiányában legyöngül egy szervezet, és melegágyává lesz minden bacilusnak?! Éppen ilyen természetes, ha az Élet Kenyerével nem rendszeresen táplált lélekben elszaporodnak a legkülönbözőbb bűnök bacilusai, és valósággal mint bacilusgazdák járkálnak a világban, terjesztve maguk körül mindenütt a ragályt. Azért tudnak nagy bűnök, mint az egykézés, a paráznaság, a gyűlölet, a pénzvágy nagy egyetemes társadalmi, nemzeti, sőt világrészeket fogva tartó közös bűnökké válni, mert az emberek tömegeinek a lelki táplálékából hiányzik az Élet Kenyere, és az így legyöngült lelki szervezetnek semmi ellenálló ereje sincsen a kísértések áradatával szemben. Az a sok öngyilkosság, házassági elválás, családi tragédia, boldogtalanság, a nemzeteknek ez a mostani gyűlölködő egymás ellen acsarkodása és egymás életének és értékeinek a kegyetlen pusztítása mind-mind nem egyéb, mint szomorú bizonyítéka az emberiség lelki vitaminhiányának.

Heidelbergi Káténkban van egy kijelentés, amin már sok ember megbotránkozott. Így hangzik: „Természettől fogva hajlandó vagyok Isten és felebarátaim gyűlölésére.” Nos, nem bemutatta-e az emberiség, hogy természettől fogva, a maga erejéből mire hajlandó és mire képes?! Amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az Életnek Kenyere, akkor ezzel azt is kifejezésre juttatja, hogy minden más lelki táplálék rajta kívül: a halál kenyere. Hát nem olyan beteg-e ez a világ és benne a mi életünk is, mint azok az emberek voltak, akik pár évvel ezelőtt arzénes lisztből készült kenyeret ettek?! Akkor, abba a mérgezésbe sokan bele is haltak, nem lehetett már rajtuk segíteni. Vajon lehet-e még segíteni a világon, nem pusztul-e el mindenestől a méregtől, ami felszívódott már a vérébe? Óh, Testvéreim, a gyógyulásnak már az is egy komoly kezdete volna, ha valóban felismernénk egyéni és közös emberi tragédiánk igazi okát: azt, hogy az Élet Kenyere hiányzik!

A kenyér: gyűjtőfogalma a mindennapi életszükségletnek. E szóval jelöljük az állásunkat, amiből élünk, a pénzünket, a keresetünket, a ruházatunkat, a hajlékunkat, az otthonunkat, a békét, a jólétet, a kultúrát, az egészséget - röviden az egész normális, nyugodt életmenetet. Most képzeld, ha Jézus volna a család feje otthon a házatokban, Ő volna az igazgató a bankban, Ő volna az írnok az irodában, Ő volna a napszámos vagy a gazda a magyar földeken, Ő ülne a képviselőházban vagy a miniszteri bársonyszékeken és a királyok trónján, Ő volna a tanuló és a tanár az iskolában, Ő volna a mester és az inasa műhelyben: volna-e akkor szociális nyomorúság, családi békétlenség, osztályharc, kizsákmányolás vagy háború?! Pedig, mikor Jézus magát az Élet Kenyerének nevezi, éppen azt akarja érzékeltetni, hogy megvan a lehetősége annak, hogy az Ő isteni életereje szétáradjon a kunyhókba és palotákba, irodákba és műhelyekbe, kultúrába és politikába, átszője és megszentelje a mindennapi élet minden mozzanatát.

Jézus ugyanakkor azt is megmondta, hogy: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (Jn 6,56) Valamint azt is mondta egyszer magáról Krisztus, hogy: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Tehát Ő az élet, t.i. az az élet, amit érdemes életnek nevezni - mert ez a bűnnel agyonfertőzött élet tulajdonképpen nem élet, hanem ez a halál, amint láthatjuk is a világ ábrázatáról, ma különösen! Tehát ahonnét Krisztust kihagyják, ott nincs élet, ott minden jó szándékú törekvés a magasabb rendű emberi élet után is csak lassú haldoklás. Ebből az is következik, hogy Jézusnak ez a kifejezése: Én vagyok az Életnek Kenyere - kifejezi az Ő nélkülözhetetlen voltát, azt, hogy Ő életszükséglet mindnyájunk számára. Most látjuk csak igazán, mennyire életszükséglet számunkra a kenyér, most, hogy kevés van belőle. De most, hogy ki van adagolva a számunkra, nagyon jól tudjuk, hogy minden morzsája annak a kenyérnek milyen drága! Ha egyszer eltiltanának bennünket Krisztustól, ha egyszer elégetnének minden Bibliát, ha egyszer csak feketén juthatnánk hozzá egy-egy rövid imádsághoz: akkor döbbennénk rá, milyen drága táplálék volt az Élet Kenyere, és hogy milyen bűnös pazarlást követtünk el, amikor nem éltünk vele, míg lehetett volna!

Nehezen jut el egy ember arra a felismerésre, hogy valóban Krisztus az egy szükséges dolog. Sokáig hiszi, hogy a hatalom és gazdagság biztonságosabban nyújtja neki az élet kenyerét, mint Krisztus. Spurgeon, a nagy angol igehirdető mond el egy kis történetet, mely szerint egyszer egy vándor eltévedt a sivatagban, és amikor már az éhhalál közeledett hozzá, fáradt, nehezen vonszolt lába beleakadt egy kis elveszett csomagba. A fellobbanó reménység utolsó erejével nyúlt a csomag után, hátha talál benne valamit, amivel éhségét csillapíthatja, és kibontva a csomagot, csalódottan dobta félre a dobozt, mert drágagyöngyök voltak benne. Mennyivel többet ért volna számára akkor egy darab kenyér! Azt hiszem, így volna minden haldokló ember is! Hiába adnánk neki tele erszényt, hiába szórnánk tele a kezét igazgyöngyökkel - szívesen fölcserélné a világ minden gazdagságát Krisztusnak egy biztató szavával! De miért várnánk és éheznénk a haldoklásig? Krisztus nemcsak a halni készülő ember számára az egyetlen életszükséglet, Ő nemcsak az örök életnek, hanem a mindennapi életnek a kenyere - az Életnek Kenyere Ő itt és most is a te számodra! Nélküle már most is a halál jegyese vagy, vele és általa pedig már most is tiéd a mennyeknek országa!

Krisztus megtörte a kenyeret és azt mondta: Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik. Az Ő halálára utalt ezzel, amiből számunkra élet származik. Ugye azt mindnyájan megértjük, hogy a háborúban elesett hősök halála az otthon maradottak, a nemzet, az ország életben maradásáért történik. Még sokkal valóságosabban így van ez Jézus halálával. Ő nemcsak érettünk, hanem egyenesen helyettünk halt meg a keresztfán, kiérdemelve számunkra a bűnbocsánatot és az örök életet. Amikor Jézus magát kenyérhez hasonlítja, a bűnbocsánat és örök élet biztosítékát, bizonyosságát adja mint táplálékot a benne hívőknek. Ez a kenyér csodálatos módon táplálja, erősíti az emberi lelket. Ugye nem tudod, hogy az a kenyér, amit megeszel, milyen módon válik erővé, látássá, szaglássá, életfunkcióvá benned, de kétségtelenül érzed a hatását. Nos, a bűnbocsánat és örök élet bizonyossága is ilyen lelki kenyér. Én nem tudnám megmondani, miként válik ez mozgássá, cselekedetté, erővé, jósággá, szeretetté, de az kétségtelen, hogy akik ezzel táplálkoznak, azoknak az életében ez a táplálék csodálatos módon hatni kezd, azoknak az életét ennek a tápláléknak az ereje áthatja, átalakítja és megszenteli. De éppen ezért hasonlítja magát Jézus kenyérhez, hogy még jobban megértsük, mennyire nem elég Őt csak szemlélni, mennyire nem elég róla csak szónokolni, benne gyönyörködni, az Ő elveiről cikkezni, hanem Őt éppen úgy a magunkévá kell tennünk, mint ahogyan megrágunk és lenyelünk egy darab kenyeret. Hiába volna otthon minden asztal és minden polc kenyérrel telerakva, semmit nem érne, ha nem ehetnénk belőle. Nagy baja ennek az ún. keresztyén világnak, hogy ott van ugyan Krisztus neve szinte minden berendezkedésében, de mint egy föl nem vágott kenyér, ott is marad a polcon.

„Én vagyok az Életnek Kenyere” - azt is jelenti ez a mondás, hogy más nem eheti meg helyetted, mert abból neked még vajmi kevés hasznod van, attól te még éhen halhatsz. Mindenkinek magának, mindenkinek személyesen kell elfogadnia Krisztust. Ma már sokan látják, hogy a világhelyzet annyira össze van kuszálódva, hogy azon már ember nem, csak az Isten segíthet. Nos, ez igaz, de ne mást nógass, ne mástól várd, hogy egyék az Élet Kenyeréből, hanem kezdd magadon! Te egyél naponkint az Élet Kenyeréből, mert a kenyér nem ünnepi táplálék, nem vasárnapi eledel - ha az volna, akkor kalácsot mondott volna Jézus. Ő a mindennapok eledele akar lenni az életedben.

Hogyan válik tehát azzá? Úgy, hogy minden nap olvasod a Bibliát. Elfogadod a magad számára, hogy az olvasott részben neked szólt, neked üzent, számodra tiltott vagy parancsolt valamit az Úr, és imádságban válaszolsz neki a kapott üzenetre. Az Úrral való eme állandó, személyes, benső közösséget fejezi ki ünnepélyesen és szimbolikusan az úrvacsora. Itt áll az Úr az Ő asztalánál, és otthon is minden nap csendes magányodban odaáll melléd, hív, nyújtja feléd az Életnek Kenyerét, Önmagát.

Vedd magadhoz, és élsz általa itt és most is, és mindörökké!

Ámen.

Dátum: 1943. szeptember 5.

Keresztyén Testvéreim!

Vannak az életünkben kellemetlen kérdések, amelyek zavarba szoktak hozni bennünket, amikor felteszik nekünk, mert nem is nagyon tudjuk, hogy mit válaszoljunk reá. Ilyen kérdés az is, hogy hiszed-e igazán, teljes meggyőződésből azt, amire rá szoktad mondani, hogy hiszed?! Hiszel-e igazán Istenben, a feltámadott Jézus Krisztusban, a bűnök bocsánatában, az örök életben, a feltámadásban? Vagy csak úgy, gondolkozás nélkül, minden komolyabb meggyőződés nélkül rámondod az úrvacsorai kérdésekre, hogy igen: én ezt hiszem és vallom?! Sokszor magunk sem tudjuk igazán, hogy hisszük-e hát valójában, vagy nem. Nem is nagyon vizsgáljuk magunkat ebből a szempontból. Nem is nagyon jut eszünkbe az a bibliai figyelmeztetés, hogy "hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”, amiben pedig benne van az, hogy a legnagyobb bűn a hitetlenség, mert minden más bűnnek, ami a kárhozatra juttat egy embert, a hitetlenség a forrása! Sokszor csak azt hisszük, hogy hiszünk, és egyszer valami nagy próbatétel, valami nagy megrázkódtatás vagy veszedelem nyomán derül ki, hogy nem is volt hit bennünk egyáltalán.

Egy kis faluban történt egyszer egy érdekes eset. A tűzoltó szertár ajtaja mindig be volt zárva, és a kulcs föl volt akasztva egy szegre, amelynek helyét a tűzoltók ismerték, úgyhogy bármikor, amikor tűz ütött ki, rögtön kinyithatták az ajtót és hozzáférhettek a szükséges eszközökhöz. Egyszer, amikor már hosszú ideig nem kellett kinyitni az ajtót, tűz ütött ki a faluban. Rohantak a tűzoltók, keresték a kulcsot, de nem találták. Elkallódott, senki sem tudott róla. Mindenféle álkulccsal próbáltak bejutni a szertárba, hasztalanul. Az idő közben telt, a tűz terjedt, s mire végre kifeszegették az ajtót, már késő volt, a ház porig égett. Attól kezdve elhatározták, hogy akár van rá szükség, akár nincs, minden nap megvizsgálja valaki, hogy helyén van-e a kulcs és nyitja-e az ajtót.

Ez szokott történni velünk is. Békében élünk, azt gondolván, hogy rendben van a hitünk dolga, mindaddig, amíg egyszer valami nagy veszedelem nem tör reánk, és akkor derül ki, hogy hiszen nincs is hitünk. Akkor mi, akik addig hívőknek tartottuk magunkat, egyszerre elkezdünk kapkodni, fuldokolni, kétségbeesni, tanácstalanul keressük a segítséget, és bár tudjuk, hogy Istennél volna segítség a számunkra, de nem tudunk hozzájutni. Az Ő egész világa be van zárva előttünk, mert hiányzik a hitünk, amellyel kinyithatnánk ezt a világot. Jó azt a kulcsot belepróbálni időnkint a zárba, hogy vajon nyitja-e igazán? Éppen mostanában hallottam valakiről, aki nagy híve volt a spiritizmusnak, és boldogan hirdette, hogy az ő hite olyan sziklaszilárd, hogy bármi megterhelést elbír. Teljes meggyőződéssel hangoztatta, hogy nem fél a haláltól sem, mert a hite erősebb még a halálnál is. Nemsokára azután elérkezett élete utolsó órája, és akik látták őt meghalni, azt mondták, hogy ilyen gyötrelmes haláltusája tán még nem is volt embernek a világon. Úgy sikoltozott a szerencsétlen, becsapott lélek, olyan rémülten jajveszékelt, hogy csukott ablakon át, az utca zajában is ijedten figyeltek fel rá az emberek. Ez a lélek egy életen át azt hitte, hogy hisz, és akkor jött rá, hogy nincs egy csepp hite sem, amikor már késő volt. Így ne járjunk mi is! Olyan időket élünk, amikor minden pillanatban készen kell lennünk arra, hogy ki kell nyitnunk a tűzoltó szertár ajtaját. Jó lesz hát most nekünk is belepróbálni a kulcsot, hogy nyitja-e valóban.

Jól ismerjük mindnyájan Tamás apostol esetét a feltámadott Jézussal. Hiszen még a mai napig is a kételkedést tamáskodásnak szoktuk nevezni. De ne nézzük le a kételyei miatt ezt az embert! Kétféle kételkedés van. Van, aki azért kételkedik, mert lenézi a hit dolgait, mondván, hogy modern ember nem hihet el "akármit”. Azt hiszi, hogy ha az Isten elrejtett világának nagy igazságairól szólnak neki, azon neki illik elnézően mosolyogni. Az ilyen ember sokszor azért kételkedik, mert szeret vitatkozni, szeret ellentmondani, azért kételkedik, mert nem akar hinni. Ez a hitetlenség kételkedése. Tamásé nem ilyen volt. A hívő embernek is van kételkedés a szívében, de azért, mert szeretne hitbizonyosságra jutni. Fájdalmasan érzi, hogy hitéből hiányzik a meggyőződés, kétségek közt hányódva keres valami támpontot, amire a hitét alapozhatná. Egyszer egy nagyon komoly, tanult, híres emberrel beszélgettem a túlvilág dolgairól. Nagy áhítattal hallgatta, és a végén azt mondotta: Óh, de szeretném én mindezt így hinni! - Ilyen kétségekkel küszködő ember volt Tamás. Nagyon örült volna annak a hírnek, amit tanítványtársaitól Jézus feltámadásáról hallott, de nem mert hinni benne, félt, hogy csalódik, és kétségek között gyötrődve bizonyosságot keresett. Mindig igen örülök annak, amikor valaki ilyen kételyekkel jön hozzám beszélgetni a hite nagy kérdéseiről. Az ilyen kételkedés rendszerint a hit megszilárdulásához vezet.

Sajnos, többen vannak olyanok, akik éppen az ellentétei Tamásnak. Van a templomba járó emberek között egy ún. vallásos típus, amelyik mindent elhisz, mert semmit nem vesz komolyan. Mondhatsz annak, amit akarsz, azt mondja rá, hogy úgy van! Beleegyezik mindenbe, helyesel mindent, megígér akármit - és azután marad minden a régiben! Ebből a tétlenségből akar most kimozdítani bennünket az Isten Igéje. Tamás apostol példáján át azt üzeni az Úr, hogy keress magadnak bizonyosságot, rendíthetetlen alapot a hited számára!

Jó tudnunk azt, hogy mi is egyáltalán a hit! Az Ótestamentum eredeti nyelve olyan szót használ a hit kifejezésére, amely a magyarban, szó szerinti fordításban, támasztékot jelent, olyanformát, mint a hídnak a pillére, amelyre ránehezedik, rátámaszkodik a víz fölött feszülő hídnak az íve. Hinni tehát azt jeleni, hogy ránehezedem, teljes súlyommal rátámaszkodom valamire. Hinni a Jézus Krisztusban tehát az, hogy reá épül minden gondolatom, Őrajta nyugszik minden terhem, Ő tartja, emeli, hordozza az egész életem. Amint látjuk, a hit egy rendíthetetlen, szilárd valami, olyan, mint egy jól megépített híd, amelyik óriási teherpróbákat áll ki! Ilyen-e a te hited? Tamás nagyon jól tudta, hogy az övé nem ilyen - és nem is az volt a hibája Tamásnak, hogy kételkedett, hanem az, hogy helytelen módon akart bizonyosságra jutni.

Az a nagy baj, hogy ma is nagyon sokan szeretnénk bizonyosságot szerezni, ahogyan Tamás, pedig Jézus ezért a módért dorgálta meg, feddte meg Tamást. Mi volt hát ez a mód, ami helytelen volt? Tamás az ujjával akarta megtapogatni Jézus kezén a sebhelyeket, mindenáron érzékelni akarta azt, amiben hinnie kellett volna. A külső érzékszervein át akart hitbizonyosságot szerezni. Mi is beleesünk abba a tévedésbe, hogy az érzést összetévesztjük a hittel. A múltkor egy szenvedő embert azzal akartam vigasztalni, hogy Isten szeretetéről beszéltem neki, és azt magyaráztam, hogy Isten őt is szereti. Atyánkfia szinte felzokogott erre és azt mondta: Mit csináljak, én sohasem érzem, hogy engem szeret az Isten! - Nem tud elhinni egy nagy igazságot, mert nem érzi!

Jézus azt mondta Tamásnak, hogy boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Ez azt jelenti, hogy a hit nem érzelem, a hit független a hangulatunk hullámzásától. Milyen szörnyű volna, ha az Isten csak akkor szeretne, amikor úgy érzem. Hiszen nincs változóbb valami, mint az emberi érzelem! Egyszer úgy érzem, hogy az Isten gyermeke vagyok, nagyon közel vagyok Hozzá, nagyon jóban vagyunk egymással - máskor meg úgy érzem, hogy elvetett engem az Isten, nem törődik velem, elszakadtunk egymástól. Nos, Testvéreim, minden hívő embernek ezt kellene jól megjegyeznie: nem az a fontos, hogy mit érzek, hiszen ha magamra gondolok, ha komolyan vizsgálom önmagam, nem érezhetek mást, mint azt, hogy óh, én nyomorult ember! Érzései helyett az Isten Igéjére kell támaszkodnia a hívő embernek. A legnagyszerűbb példa erre Ábrahám, aki feleségével együtt hiába kért gyermeket Istentől, nem adott neki, és akinek végre százesztendős korában beteljesítette Isten, amit ígért, hogy sok nép atyjává teszi. Ha akkor Ábrahám az érzéseire hallgat, jót nevethetett volna az Isten ígéretén, de fel van jegyezve róla, hogy „reménység ellenére reménykedve hitte”, hogy igaz az isteni ígéret. Pál apostol feljegyzi róla, hogy teljesen elhitte, hogy amit az Isten ígért, meg is cselekszi; és az Isten meg is cselekedte. Igen, az érzések ellenére is reménykedni: ez a hit! A legteljesebb reménytelenség közepette is reménykedni: ez a hit! Az ilyenekre mondja Jézus, hogy boldogok, akik nem látnak, és hisznek!

A másik hibája az volt Tamásnak, hogy tapasztalatot akart szerezni előbb, és azután hinni. Mi is beleesünk olykor abba a hibába, hogy azt gondoljuk: hittapasztalatokra kell előbb szert tennünk, és így alapozhatjuk meg jól a hitünket. Pedig az élmények, a tapasztalatok támasztéka sem adhat teljes hitbizonyosságot. Az, hogy valamikor megtértem, az, hogy voltak az életemben megrendítő élmények, amelyekben megtapasztaltam az Isten hatalmát: semmi biztosítékot nem ad arra, hogy ma is élő, szilárd hitem van. A múlt tapasztalataiból nem lehet megélni, még ha a saját tapasztalataim is azok. Azt mondja Jézus: Boldogok, akik nem látnak, és hisznek, tehát, akik tapasztalatok nélkül is, folyton megújuló élmények hajszolása nélkül is, a lelki hétköznapok szürkeségében is hinni tudnak.

Mire támaszkodjék hát a hitünk, ha sem az érzéseink, sem a tapasztalataink nem elegendők, sőt tévedésbe ejthetnek?! A másik Ige, amit felolvastam, így hangzik: „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” Vagy rövidebben: a hit az Isten Igéjének a meghallásából van. Az egyetlen szilárd, változatlan alap, amire a hitünk veszélytelenül támaszkodhatik: az Isten Igéje, a Szentírás! A hangulatok változhatnak, az élmények elhalványulhatnak, az ég és a föld elmúlhatik, de az én beszédeim - mondja Jézus - semmiképpen el nem múlnak. Azért higgy mindent, mert az Isten mondotta. Ne azért hidd, hogy imádságaidat meghallgatja az Úr, mert volt már rá eset, amikor megtapasztaltad, vagy mások tapasztalataiból ismered, hanem azért, mert Jézus azt ígérte, hogy: Kérjetek, amit csak akartok, az én nevemben, és én megcselekszem azt! Egyedül azért hidd bűneid bocsánatát, mert Isten azt ígérte, hogy aki megbánja és megvallja bűnét, az Úr hű és igaz, hogy megbocsássa annak! Egyedül azért hidd a gondviselő Isten jóságát, mert meg van írva, hogy: "Meggondolás őrködik feletted, és értelem őriz téged!”

Hihetsz nyugodtan az örök életben, mert Jézus szavai szerint senki sem ragadhatja ki az életedet az Ő kezéből! Istennek a szavai nem változnak soha. Csak az biztos, de aztán az feltétlenül bizonyos, amit az Isten Maga mond! Erre nyugodtan támaszkodhatik a hitünk! Az Isten Igéjére való feltétlen rábízása életünknek, Isten egy ígéretére való teljes ráhelyezése az életünknek: ez az igazi hit! Ezt a hitet maga a Szentlélek Isten munkálja szívünkben az Ő Igéjének hallása vagy olvasása által. Ha ilyen hitet akarsz: hallgasd, olvasd az Igét, és imádkozva kérjed Isten Lelkének a munkáját!

Ámen.

Dátum: 1943. május 16.

Keresztyén Testvéreim!

Ma szerte az országban mindenfelé kedves ünnepet ülnek az édesanyák tiszteletére, vagy helyesebben: a szülők tiszteletére - mert miért zárnánk ki e hálás megemlékezésből az édesapákat?! Igaz, hogy a szülők iránti szeretet és tisztelet nincsen az évnek egy bizonyos napjához kötve, mint ahogyan Istent sem tisztelhetem csak vasárnap - mégis jól teszi mindenki, ha ma külön is kifejezést ad hálájának, megcsókolja édesanyja és édesapja kezét, vagy egy pár szál virágot tesz a sírjukra. Ne múljék el ez a mai nap egyikőnk életéből sem anélkül, hogy ne imádkoznánk szüleinkért, és ne ölelnénk így körül őket!

De ne álljunk meg most a mi szüleink emlékénél, hiszen a szülők, akarva-akaratlanul is, mindig túlmutatnak önmagukon. A keresztyén ember számára e világon minden az Istenre mutat, de leginkább a szülei. Isten gondviselését, vezetését, szeretetét, megbocsátását, áldását a szülein keresztül ismeri meg a gyermek. Kálvinnak van egy szép mondása: Nem kicsi, vagy közönséges megtiszteltetés az, hogy bár Isten az egyedüli Atya, és csakis Ő méltó arra, hogy Atyának tartsák, mégis e névben részesíti a földi fiait is! Isten tehát az Ő atyai minőségének méltóságából egy darabot, egy részt rábíz egy időre a földi szülőkre, és rajtuk keresztül kezd pásztorolni bennünket. A szülő az első pásztora a gyermeknek, és az a hivatása, hogy elkészítse a gyermeki lelket annak az Igének a befogadására, melyet Jézus így mondott: Én vagyok a jó Pásztor. Amint a gyermek növekszik, a szülő pásztori, atyai megbízatásából mind többet és többet visszahárít az Istenre, és egyszer elérkezik az az idő, amikor a szülő pásztori hivatása egészen megszűnik, és egészen helyet ad a Jó Pásztor gondoskodásának. Irányítsa hát most figyelmünket a szüleinkre való hálás emlékezés egészen az egyetlen igaz, Jó Pásztorra, hiszen a szülőknek ez a legfőbb hivatásuk és rendeltetésük az életben. Lássuk meg azt, hogy ki a mi Pásztorunk, ki az, aki mindenek fölött és mindeneken túl, gondoskodik rólunk.

Valami egészen benső, meghitt viszonyt akar velünk Jézus létesíteni. Hogy ezt jól megértsük, a béressel hasonlítja össze a pásztor magatartását a juhok iránt. A fő különbség a béres és a pásztor között az, hogy az egyik nem a saját juhait legelteti, a másiknak pedig sajátja a nyáj. A juhok tulajdonai a pásztornak, tehát ez azt jelenti, hogy te a feltámadott Krisztus tulajdona vagy! Tudod azt, hogy ezek az egyszerű, elcsépelt szavak mit jelentenek reád nézve, Testvérem? A Heidelbergi Káté első kérdése így hangzik: "Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?" És a felelet: „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok...” Pár nappal ezelőtt egy konferencián hallottam, hogy egy 80 esztendős lelkipásztor, aki arról volt híres, hogy az egész Heidelbergi Kátét tudta kívülről, szóról szóra, most egy nagy betegségben szenvedve azt mondotta: Most kezdem a Heidelbergi Káté első kérdését megtanulni belülről.

Igen, nekünk is belülről kellene megtanulnunk azt, hogy micsoda nagy vigasztalás van abban, hogy Jézus Krisztus tulajdona lehetünk! Krisztus tulajdona vagy, egyszerűen azért, mert megvásárolt téged, megadta azt az árat éretted, amibe kerültél, pedig mondhatom, igen sokba kerültél, senki a világon Rajta kívül nem tudta volna megadni ezt az árat. A Bibliában pontosan ki is van számítva, hogy mibe kerültél neki: „Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén!” (1Pt 1,18-19) Egy emberré lett Isten kiontott vére: ez volt az ára a lelkednek, ezért vagy most teljesen az Övé.

Nem tapasztaltuk-e, Testvéreim, mennyire összenő a lelkünk azzal, amire azt mondhatom, hogy ez az enyém? Bármennyire szereti is valaki a gyermekeket általában, milyen összehasonlíthatatlanul másként érez a saját gyermeke iránt, másként néz, másként gondol a tulajdon gyermekére, mint akárki máséra! Ha akármilyen jó szíve van is valakinek, annyi szeretetet, áldozatot nem tudna soha pazarolni más gyermekére, mint a sajátjára. Miért? Egyszerűen csak azért, mert az a gyerek nem az övé! Pedig végső fokon az ő gyermeke sem az övé igazában, hanem csak rá van bízva - nem a tulajdonosa a gyermekének, ő csak béres, akire pásztori teendők vannak bízva. De a tulajdonos valaki más. Egyedül Jézus mondhatja, hogy ez az ember vagy az az ember az enyém, az én tulajdonom, amint mondja is ugyanennek a résznek a 29. versében: „Az én Atyám nekem adta azokat, és senki sem ragadhatja ki azokat az én kezemből!” (Jn 10,29). Nos tehát, ha még az én szeretetem is olyan vég nélküli az én gyermekemmel szemben, aki pedig nem is az enyém - milyen lehet akkor Jézus szeretete irántam, aki egészen az Övé vagyok? Érted már, milyen kibeszélhetetlenül sokat jelent számodra az, hogy a Krisztusé vagy?! Sokkal teljesebben, igazabban és valóságosabban vagy az Övé, mint voltál gyermekkorodban a szüleidé.

Nincs szomorúbb látvány, mint egy kicsi gyermek, akit elhagytak a szülei, egyedül hányódik a nagyvilágban, nem tartozik senkihez, nincs otthona sehol sem. Ma nagyon sok felnőtt embernek a tragédiája az, hogy nem tartozik senkihez, egyedül bolyong. Nos Testvérem, vedd tudomásul, hogy a Krisztus tulajdona vagy, tartozol valakihez te is, valaki azt mondja most néked: Enyém vagy! Nem hagylak magadra, számíthatsz rám, veled vagyok! Jézus minden irántad való hűségének és szeretetének az az alapja, hogy egészen a saját tulajdonának érez téged, jobban, mint te a gyermekedet.

Különösen kitűnik a Jó Pásztornak a hűsége és szeretete a veszedelem idején. Azt mondja Jézus, hogy a béres, ha látja a farkast jőni, elfut, magára hagyja a nyájat - de nem így a pásztor. Ő szembeszáll a farkassal, és megvédi a nyájat. Jézus a Sátánt farkasnak nevezi, hogy ezzel a képpel érzékeltesse az ördögi hatalom valóságát. Azt akarja kifejezni Jézus, hogy miként a farkas a báránynak egyenesen az életére tör, úgy a Sátánnak is az életünk megsemmisítése a célja. Élet alatt értem itt természetesen azt az életet, amely egyedül érdemli meg az élet nevet, tehát az Istennel való békés életet, az örök életet, úgy, ahogyan megkezdődik a hívő ember számára a földön, és folytatódik és teljessé válik a halál után. Ezt az életet akarja bennünk kioltani a Sátán. Jó tehát tudnunk, hogy a Sátán sohasem a vagyonunkra tör, sem a testi egészségünkre, nem a szerencsénket és a boldogságunkat akadályozza, nem a sikereinkre féltékeny. Ő ezeket mind hagyja, sőt, nagyon szívesen elősegíti. Neki sokkal messzebbmenő céljai vannak velünk. Ő az életünkre tör, az üdvösségünket akarja mindenáron megakadályozni. Nem itt károsít meg, hanem odaát. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26a).

Azután az van az Igében, hogy a farkas el akarja széleszteni a juhokat, szét akarja szórni a nyájat. Jól tudja azt a Sátán, hogy miben van az Isten népének a legfőbb ereje: abban, hogy együtt imádkoznak, és együtt hallgatják az Igét, tehát a testvéri közösségben. Jézus is az ilyen közösségnek ígérte jelenlétét, amikor azt mondta, hogy ahol ketten-hárman összegyűltök az én nevemben, én ott vagyok közöttetek. (Mt 18,20) Természetes tehát, hogy a Sátán minden igyekezetével meg akarja zavarni ezt a közösséget, és szét akarja szórni a nyájat. Krisztusnak a családonkénti nyáját már szét is szórta a Sátán: alig van már egy-két olyan család, ahol imaközösséget alkotnak a családtagok egymással, ahol házi istentiszteletet végeznek, ahol még előveszik a Bibliát meg az öreg Szikszait, és csendes estéken olvasnak belőle. A gyülekezeti bibliaórákról is igyekszik elszéleszteni a juhokat a Sátán. Legutóbb az egyik bibliaóránkon egyetlen résztvevő volt. Tragikus dolog az, amikor egy bibliaköri közösség tagjai szétszélednek. Az események ilyen alakulása mindig a Sátántól van, az ő törekvése szétszéleszteni a nyájat.

Legyünk elkészülve rá, hogy az elkövetkezendő időben még jobban fog erősödni a Sátánnak ez a gyülekezetbontó, szétzüllesztő munkája. Bármilyen gyengék és elesettek is a keresztyén egyházak a világban, mégis Krisztus egyházai képezik még ma is a legnagyobb akadályt a Sátán törekvéseinek, a Sátán munkájának az útjában. Ezért érdeke a Sátánnak, hogy az egyházat feleslegessé tegye az emberek életében, hogy az egyházak tekintélyét aláássa, hitelét rontsa. Ezért érdeke ennek a világnak és érdekünk mindnyájunknak, hogy Krisztus anyaszentegyháza virágozzék, megerősödjék, mert a hívő emberekből álló egyházi közösségre mondotta Jézus azt, hogy a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. Most pedig igencsak rányíltak erre a világra a pokol kapui. Ne segíts hát te magad is szétszéleszteni a nyájat, ne szakadj ki a testvéri közösségből, sőt igyekezz minél elszakíthatatlanabbul hozzátartozni a szentek egyességéhez, a Krisztus anyaszentegyházához, a Jó Pásztor nyájához.

Azért beszél Jézus farkasokról és juhokról, hogy érzékeltesse annak a veszedelemnek a nagyságát, és annak az ellenségnek a legyőzhetetlen erejét, amely az Ő egyházára és benne minden hívőre leselkedik. Tanítványainak is azt mondotta Jézus, hogy mint bárányokat küldi a farkasok közé. Krisztus híveinek a helyzete e világon olyan, mintha bárányokat bocsátanának a farkasok közé. Óh, milyen reménytelen volna a keresztyénség helyzete és minden egyes keresztyén ember sorsa ebben a Sátánnak tetszelgő világban, ha csak béresek vigyáznának reájuk, azaz, ha a gonosz hatalmasság ellen csak emberi segítségre, fegyveres erőre, törvényekre számíthatnánk. Milyen jó, hogy a Pásztorunk is velünk van, és a farkasokkal Ő maga vív meg életre-halálra helyettünk. „A Jó Pásztor életét adja a juhokért” - biztosít Jézus az Igében. Mi már tudjuk, hogy ez valóban meg is történt: a Jó Pásztor valóban életét adta a juhokért, bebizonyította az önfeláldozásig menő szeretetét és hűségét. De éppen az a csodálatos, hogy Jézus irántunk való szeretetének nincs vége a nagypéntekkel, az Ő halálával, hanem a feltámadott Krisztus hűsége, szeretete és segítsége ma is továbbkísér bennünket minden napon, életünk minden változása közepette. Nagyon kevés igazi báránya van Krisztusnak e világban, és rengeteg a farkas. De egyetlen bárány és Krisztus együtt: már a többet alkotja és a nagyobb hatalmat képviseli. A világ összes farkasától se féljen az a lélek, aki a Krisztus nyájába tartozik. Ne feledd, Testvérem: a Jó Pásztor életét adta az Ő juhaiért!

Azt mondja végül Jézus: „Ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim”. Gondoltál-e már arra, milyen nagy áldás az reád nézve, amit Jézus mond, hogy Ő ismer téged? Szülők sokszor panaszkodnak, hogy nem ismerik eléggé gyermekeiket, azok titkokat rejtegetnek előttük, nem tudnak belelátni a lelkük mélyébe. Pedig mennyivel jobban tudnának a szülők segíteni sok ügyes-bajos dologban gyermekeiknek, ha jól ismernék őket. Nos Testvérem, Jézus tökéletesen ismer téged; és ebben is az Ő végtelen szeretete nyilatkozik meg, hogy annak ellenére, hogy tökéletesen ismer bennünket, mégsem fordul el undorral tőlünk. Pedig ismeri mindazt a gyöngeségünket, hitványságunkat, amit ha az emberek megismernének, hátat fordítanának és meggyűlölnének bennünket. Ő nem! Ő mindezekkel együtt szeret. Ismeri minden gondodat, bajodat, jól tudja, hogy mi fáj, milyen terheket cipelsz. Ismeri a természetedet, olvas a gondolataidban, nyilván vannak Előtte titkaid. Ő ne értene meg hát Téged, Ő ne tudna hát rajtad segíteni?! Miért nem vagy hát Hozzá bizalommal? Csendes, bensőséges imádságban beszélj meg Vele mindent, nyitott szívvel várja a Hozzá fordulókat.

Csak az a fontos, hogy te is ismerd meg Őt, mert az Ő juhai ismerik Őt! Ismerik a hangját, ismerik a szavait. Ismerd meg az Ő beszédét, a Bibliát! Mennél jobban megismered Őt, annál jobban megszereted. Imádkozva, Bibliát olvasva és Néki szolgálva ismerheted meg személyesen a feltámadott, élő Jézus Krisztust. Így ismerheted meg az Ő hatalmát, amellyel naponként megerősít; az Ő bölcsességét, amellyel tanácsol és irányít; az Ő kétségtelen realitását, valóságát, ami döntő módon hatalma alá keríti és befolyásolja az életedet.

Ímé, a Jó Pásztor, aki a magáénak tart bennünket, az élete árán is megvéd, és a lelkünk mélyéig ismer. Ha e mai napon megemlékezel az édesanyádról és az édesapádról, Testvérem, akikben a Jó Pásztor vonásai először kezdtek kirajzolódni annak idején gyermek-lelked előtt: gondolj arra, hogy ők akkor töltötték be hivatásukat életedben, ha rajtuk keresztül, de rajtuk túl megismerted Jézus Krisztust.

Boldog az a szülő, akinek a gyermeke szíve teljességéből el tudja mondani a boldog hitvallást: „Az Úr énnékem őriző Pásztorom”!

Ilyen értelemben tedd boldoggá ma a te szüleidet!

Ámen.

Dátum: 1943. május 9.

Keresztyén Testvéreim!

Mi, akik már nemcsak a nagypénteki, hanem a húsvéti evangéliumot is ismerjük, akik tehát Krisztus feltámadása utáni időből tekintünk vissza a nagypénteki eseményekre, tudhatjuk azt, hogy nagypéntek nem a gyásznak a napja, hanem az új szövetség megpecsételésének, az Isten és ember békekötésének, tehát a hálaadásnak és az örvendezésnek boldog ünnepe! Talán furcsán hangzik örömről és boldogságról beszélni akkor, amikor a Biblia e nap eseményeinek az előadásában szakadatlanul vérről beszél. Szomorú, véres események emléke fűződik ama pénteki naphoz! Maga Jézus is az utolsó vacsorán a pohárral a kezében az Ő vérét emlegeti, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatjára. A Gecsemáné-kertbeli gyötrődéséről fel van jegyezve, hogy az Ő verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullottak. Pilátus is Krisztus vérét emlegeti anélkül, hogy sejtelme lenne a jelentéséről: ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől. Még kevésbé tudja a nép, milyen hallatlanul igazat mond, amikor így kiált: az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon. Azután véresre korbácsolják a mi Urunkat, a tövisből font koszorút úgy nyomják a fejére, hogy kiserkenjen a vér.

Azután jön a kereszt. Itt már minden csupa vér. Átszögezik a kezét, a lábát, egy katona lándzsával beledöf az oldalába. Vér, vér, mindenütt csak vér. Nem állati vér, mint a vágóhídon - még csak nem is emberi vér, mint a harctereken, hanem az emberré lett Istennek, a Szentháromság második személyének, a mi Urunk Jézus Krisztusnak a tiszta, ártatlan vére! Mi mégis ezt a véres napot nevezhetjük a hálaadás és örvendezés boldog ünnepének! Mégpedig éppen e vér miatt. Éppen az a sok vér teszi számunkra örökre a legáldottabb nappá a nagypénteket. „Mert tetszett az Atyának, hogy Krisztus által békéltessen meg mindent magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által!” (Kol 1,20) Lássuk azért most, mi jelentősége van hát a Krisztus vérének.

Van az Újtestamentumban egy Ige, amely arról szól, hogy Krisztus vére beszél! Nem vettük-e észre, hogy a vérnek általában milyen szívbe markoló beszéde van?! Egy vérfolt pl. a szobában hangosan hirdeti, hogy ott valami iszonyú kegyetlen gonoszság történt: megöltek valakit. Vagy egy másik vérfolt beszél esetleg egy önmagával meghasonlott emberi élet tragédiájáról, egy szomorú testi-lelki összeomlásról. A véres katonazubbony hangosan beszél egy vitéz katonáról, bátor férfiról, elszánt küzdelmekről, földet rengető csatazajról, fergeteges borzalmakról, jövendőt megalapozó hősi halálról! A vérnek olykor nagyon hangos a beszéde. Ábel vére a Biblia szavai szerint meg éppen az égre kiáltott föl

Ha még az emberi vérnek is ilyen hallható beszéde van, mennyivel inkább beszél Jézus Krisztus vére?! Az Ő vére kiált föl igazán az égre, és beszél az Isten előtt. Testvérem, Krisztus Urunk keresztfán kifolyt vére az igazságos Isten trónusa előtt rólad és rólam beszél. Krisztus szent vérének tehát ott van szava, mégpedig döntő szava, ott, a legmagasabb helyen, ahol minden ember sorsát irányítják, ahol mindnyájunk üdvösségéről-kárhozatáról, életéről-haláláról, időben és örökkévalóságban való állapotáról döntenek! Krisztus vére beleszól ebbe a döntésbe és irányításba. Isten mindenki fölött, aki e földről elébe kerül -márpedig ki nem kerül elébe egyszer? -, Jézus kiontott vérére való tekintettel mond ítéletet. Ilyen nagy szava van a kereszt vérének a mennyben!

Azt mondottam, rólad meg rólam beszél odafönt Jézus Krisztus vére az Isten előtt! Nem rémülsz-e meg arra a gondolatra, hogy mi-mindent mondhat Krisztus vére az Istennek rólad?! Azt hiszem, te magad sem áltatod már magad azzal, hogy csupa szépet és jót. Azt hiszem, te is érzed, hogy amikor már ennyire vérre megy a dolog, akkor előkerül minden bűnöd, még az is, amiről nem is tudtál, nemcsak az, amit takargattál. Ugye, te is érzed velem együtt, hogy nem vagy különb a tanítványoknál, akik gyáván szétfutottak, amikor Mesterüket elfogták? Ugye, te is úgy gondolod, hogy a Krisztus vére most elmondja Isten előtt, hányszor hunyászkodtál meg gyáván egy társaságban, a hivatali főnököd előtt, a munkatársaid között vagy a parlamentben, amikor a Krisztus ügye melletti bátor kiállásra lett volna szükség, amikor nyíltan, hangosan bizonyságot kellett volna tenned Krisztus mellett, még ha a népszerűségedbe, az állásodba vagy az életedbe került volna is? Elmondja a vér, hogy te sem vagy különb Pilátusnál, aki bár tudta, hogy ártatlan Jézus, mégis kiszolgáltatta Őt a nép dühének - hányszor látod te is tisztán, hogy mi volna az Isten akarata szerinti választás, és te mégis másként döntesz, mert úgy az egyszerűbb és kényelmesebb! Nem vagy különb azoknál, akik megköpdösték, megcsúfolták a Megváltót: hiszen a te életed is tele van olyan mélységekkel, amelyek megcsúfolását jelentik a keresztyén nevednek. Ugye, nem vagy különb azoknál sem, akik töviskoszorút nyomtak a fejére és átszegezték a kezét lábát? El tudod képzelni, milyen tövis szúródik nem is a fejébe, hanem a szívébe Jézusnak, amikor hallja egy-egy durva, gyűlölködő szavadat, amikor érzi egy-egy szenvedélytől tüzes érzelmedet?! Óh, folytathatnánk bűneinknek ezt a nyomorult felsorolását vég nélkül, de ennyi is elég. Ennyiből is épp eléggé kiderül, hogy te is, én is oka vagyunk Krisztus vére hullásának. Magamat látom a tanítványokban, Pilátusban, a főpapokban, a népben, a katonákban, Jézus minden gyilkosában: rettenetes teherként fájdul rá a lelkemre a fölismerés, hogy részes vagyok a Krisztus halálában!

Most képzeld el, hogy ez a vér, aminek a kiontásában nekünk is részünk van: az égre kiált, beszél, beszél az Isten előtt, rólunk beszél! Ugyan mit mondhatna mást, mint szörnyű vádakat, fölsorolva minden vétkünket, mit kérhetne mást, mint bosszút, mint a rajta esett sérelem megtorlását, igazságos büntetést?! Ha még Ábelnek, Ádám fiának a vére is megtorlásért kiált az égre, mennyivel inkább Krisztusé, az Isten Fiáé! Ha így volna, ha Jézus vére vádakat beszélne Isten előtt: akkor valóban a legmélyebb gyász napja volna számunkra a nagypéntek! De nem így van! Jézus vére nem vádol, hanem kegyelmet kér! Az Ő vére bűneid eltörlését, Isten emlékezetéből való kitörlését kéri! Az Ő vére valóban az égre kiált, de azt kiáltja szakadatlanul tovább, amit a keresztfán is kiáltott Jézus: Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek! Hallgasd csak, Testvérem: olyan hathatósan beszél Jézus vére a mennyben az Isten trónusa előtt, hogy az Újszövetség egyik Igéjének a tanúsága szerint -amely a Zsidókhoz írott levélben van megírva a 10. rész 17. versében, érdemes megjegyezni mint dokumentumot - maga Isten személyesen így nyilatkozik: „az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem!”

Érted ezt, Testvérem? Krisztus vére vád és szemrehányás helyett eltörli az Isten emlékezetéből minden vétkünket! Ha ezt elfogadod, ha ezt hiszed, Testvérem, akkor vedd tudomásul, hogy az Isten kiengesztelődött irántad. Bármilyen óriási bűneid voltak is, bármilyen mély szakadék tátongott közted és az Úr között: Isten most békességet szerzett veled az Ő keresztjének a vére által! Hiszed-e ezt?

Az Ótestamentumban le van írva egy nagy pogány lakoma, amit az egyik babiloni király, Bélsazár rendezett udvari főemberei számára. A jeruzsálemi templomból elrabolt szent edényekből itták a bort, egyre nőtt a mámor, tetőpontra hágott a mulatozók vidám hangulata, amikor egyszerre megjelent a teremben egy titokzatos kéz, és betűket kezdett írni a terem falán. Dániel próféta megfejtette az írást, és leolvasta róla az Isten ítéletét, mely így hangzott: megmérettél, könnyűnek találtattál, és el fogsz veszni! Az Isten ítélete még azon az éjszakán beteljesedett a királyon és mulató társaságán! Egyszer személy szerint mindnyájunkkal megtörténik ez a jelenet. Egyikünk sem kerüli ki a nagy utolsó ítéletet az Isten színe előtt. Hogy hogyan fog lefolyni ez az ítélet a maga részleteiben, azt nem tudom, de a lényege mindenesetre az lesz, hogy mérlegre kerül az életünk. A mérleg egyik serpenyőjében lesznek életed összes cselekedetei, mulasztásai, minden gondolatod, érzelmed, szavad, indulatod. A mérleg másik serpenyőjében pedig ott lesz a Tízparancsolat, meg Jézus nagy parancsolata! Azt hiszem, semmi kétséged nincs, hogy mi lesz az eredmény: az, hogy „megmérettél, és könnyűnek találtattál”! De ekkor történik a csoda: Krisztusnak a vére, az, ami a fejéből, a kezéből-lábából meg az oldalából ömlött ki a keresztfára, valami csodálatos és titokzatos módon beleömlik a nagy mérlegnek abba a serpenyőjébe, amelyben az én könnyű életem szorong, és a saját végtelen súlyával lenyomja a megbillent mérleget, és egyensúlyba hozza a másik serpenyővel. A nagy megméretés eredménye így a Krisztus jóvoltából az lesz, hogy az Isten egy olyan nyomorult bűnös emberről, mint én vagy te, kimondja a végérvényes ítéletet: Ennek az embernek az élete tökéletesen megfelelt minden kívánságomnak és törvényemnek!

Krisztus minden szeretetét, jóságát és engedelmességét nekem tulajdonítja az Isten - az én hibáimat, bűneimet pedig neki rója fel. Úgy néz reám, mintha én volnék Jézus, és úgy néz Jézusra, mintha Jézus élné az én bűnös életemet. Jézus minden tökéletességét bennem jutalmazza, és az én összes vétkemet Jézusban bünteti! Ezt jelenti Pál apostolnak ez a sokat emlegetett kijelentése, hogy „megigazultunk a Krisztus vére által”!

Végül, Testvéreim, a bűn nemcsak teher az életünkön, nemcsak hatalom, amely rabszolgaságban tart, hanem mocsok, szenny, ami tisztátalanná teszi a lelket, a testet, az egész életet! Mennél inkább tudom, hogy Isten megbocsátja bűneimet Jézus Krisztus véréért: annál inkább szeretnék már most meg is szabadulni, megtisztulni a bűneimtől. Van-e hatalom, amelyik még ma kiragadhat a paráznaság, az iszákosság, az okkult tudományok, az elégedetlenség, a gőg, az önzés tényleges bűneiből?! Neveléssel, kultúrával, felvilágosodással, állami törvényekkel vagy önfegyelemmel ilyen szennyeket az életünkről letisztítani nem lehet. Mindez csak annyit ér, mint Pilátus kézmosása! Szappannal, vízzel meg törülközővel a bűntől szabadulni nem lehet! A bűntől csak egyetlen tisztulási lehetőség van: Jézus vére, amelyről azt írja János apostol, hogy megtisztít bennünket minden bűntől! Ezt a vért ki nem állhatja a Sátán. Ez a vér az ő teljes vereségét, minden munkájának a tökéletes csődjét jelenti. Tudta ezt az Úr jól, és azért is hullatta a vérét, hogy legyen ezen a világon valami, amivel lelket is lehet mosni! A Te bűnödből is van szabadulás, Testvérem, abból a bűnödből, ami olyan nehézzé teszi az életedet, ami ellen már olyan sokszor küzdöttél, hiába. Csak kérd az Urat imádságban, hogy tisztítson meg téged az Ő vére által attól a bűntől!

Abból indultunk ki, hogy tetszett az Atyának, hogy a Krisztus által békéltessen meg mindent magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által! Ez a vér szerez bűnbocsánatot számunkra, ez a vér tesz igazzá bennünket Isten előtt, és ez a vér tisztít meg minden bűntől. Mi zavarhatná meg még a békességünket az Atyával? Csak az, ha valaki a Krisztus vérét lenézi, megveti, ha valaki a vérnek ezt az evangéliumát nem fogadja el, és nem fogadja be a szívébe boldogan, mint a megváltás egyetlen lehetőségét. Az ilyen emberen már azután nem lehet többé segíteni! A nagypéntek gyászünneppé lesz a számára!

De nekünk a hálaadás és örvendezés boldog ünnepnapja ez, ha megbékéltünk az Istennel a Jézus Krisztus vére által - ingyen, kegyelemből!

Ámen.

Dátum: 1943. április 23. Nagypéntek.