Íme, így beszél az a példázatbeli harmadik szolga, amikor felelősségre vonja a gazdája... Súlyos szavak! Keserű szavak! És méghozzá mintha volna is benne valami igazság! Képzeljük el, hogy ez az ember ott ül egy eszpresszóban a barátai között, és elmondja nekik: „Nézzétek csak, micsoda igazságtalanság ez! A gazdám 100.000 forintot bízott rám. (Mert az az egy tálentom körülbelül ennyit ér ma.) Rám bízta, hogy őrizzem meg, míg visszatér. És majd meglátjátok, hogy majd ha elszámoltat, többet akar visszakapni, mint amennyit adott. Ott is aratni akar, ahol nem vetett, és ott is be akar gyűjteni, ahol nem is vetett.” És a barátai bólogatnak: valóban nem igazságos dolog! Nem igazságos dolog többet követelni, mint amennyit kapott. És a mi emberünk folytatja a panaszkodást: „Az én verítékemből akar profitálni! Ő elmegy, és a hasznot mégis ő akarja zsebre vágni! De én nem fogom agyonstrapálni magamat; pontosan visszaadom neki, ami az övé. Egy fillérrel se többet!” – Igazad van! – bólogatnak a többiek...
Valóban igaza van?! – Talán éppen akkor lép be ugyanabba az eszpresszóba az a másik ember is, akire szintén nagy összeget bízott a gazdája, 200.000 forintot. Éppen egy üzleti tárgyalásról jön. Tele van tervekkel, ambícióval. Lelkesíti a felelősségtudat, a gazdája bizalma. Örömmel újságolja, hogy máris majdnem megkétszereződött a rábízott összeg... Megkérdik tőle: „Hát te nem tartod igazságtalannak, hogy a munkád eredményét más arassa le?” – Nagyot néz, talán elmosolyodik, mikor mondja: „Erre nem is gondoltam. Nekem magamnak jelent örömet, hogy a belém vetett bizalomnak megfeleljek. Mit? Hogy igazságtalanság? Ugyan! Rá se érek ilyen gondolatokkal foglalkozni... Megyek is már tovább, nagyszerű üzlet van kilátásban!"
Micsoda ellentét a két ember! Ez a második céltudatos, energikus, boldog ember benyomását kelti. Az első pedig egy panaszkodó, elkeseredett valaki. Olyan a lelkülete, mint egy dohos levegőjű szoba. Ki kellene nyitni az ablakokat, friss levegőt kellene bebocsátani, hiszen ott meg lehet fulladni!
Nézzétek, ha ebből a fajta embertípusból nem volna olyan sok a Földön, nem is lenne érdemes foglalkozni vele. De sajnos gyakran előfordul. Talán máris magára ismert valaki benne. Tipikus példája ez a szolga annak az embernek, aki egy ma gyakori betegségben szenved: a kisebbrendűségi érzésben. De nem elég ezt csak megállapítani, hanem az ilyen szerencsétlen valakin segíteni is kell! Hogyan? Nézzük csak közelebbről, hogy fejlődött ki ez az érzés ebben az emberben! A példázatban egy szép napon a jómódú gazda három szolgáját hívatta maga elé. Elmondta nekik, hogy ő most útra kel, de a vagyonát kiosztja közöttük. „Ismerlek benneteket, tudom, mire vagytok képesek.” – mondta. Az egyik kapott 500.000-et, a másik 200.000-et, a harmadik pedig 100.000-et. Ez a harmadik szolga előbb talán még örült is. Lám, az én uram megbízik bennem, engem is érdemesnek tart arra, hogy segítsek neki. De aztán később elkezdett gondolkozni: miért csak 100.000-et kaptam én? Tényleg, hát miért? A többiek sokkal többet kaptak. Igen, a többiek, azok kezdhetnek valamit, nekik több van, mint nekem. Azoknak több eszük van, jobb állásuk, nagyobb energiájuk. Könnyű nekik érvényesülni! Többet kaptak, mint én! A többiek...
De sok ember áll így reggelenként a tükör előtt! Úgy, hogy nemcsak ön magát látja, hanem önmagát is mindig a többiekkel való összehasonlításban szemléli. „Ha nekem is olyan jó megjelenésem lenne, mint ennek vagy annak... Sajnos én nem vagyok olyan vonzó jelenség, mint ez vagy az... Ha én tudnék nyelveket, mint X vagy Y... De én csak egyszerű, szerény képességű, tehetségtelen senki vagyok! Mi hasznomat veszi a világ? Mit tudok én tenni Isten dicsőségére?! Lám, az sokkal kevesebb munkával többre viszi, mint én. Miért erőlködjem, hisz nekem úgyse sikerül! Miért nincs nekem is több tálentumom, testi vagy szellemi adottságom? Miért nem lehetek én is olyan, mint a többiek?! ...És így válik aztán az ember egyre magányosabbá.
Szörnyű dolog ez az állandó összehasonlítgatás másokkal! Az ember folyton önmaga körül forog. Vége-hossza nélkül monologizál önmagával, sajnálja magát, elégedetlen a sorsával, besavanyodik. Az ilyen ember lassan egy ördögi körforgásba bonyolódik bele: Alkalmatlan vagyok, azért vagyok tehetetlen! Tehetetlen vagyok, azért vagyok alkalmatlan! Nem tudok olyan lenni, mint mások, pedig úgy szeretnék! Igazságtalanság, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok! Az élet az oka, az Isten az oka! De én nem hagyom magam kinevetni! Visszavonulok önmagamba... Valahogy ilyenformán töprengett az a példázatbeli szolga, és vele együtt ma is sokan.
Kisebbrendűségi érzés. Borzalmas valami az! Tönkreteszi az embert. Belső lázadás ez az ellen a tény ellen, hogy az ember nem tud olyan lenni és úgy élni, mint talán sokan mások, akiket irigyel. Dehát hogyan lehet egy ilyen emberen segíteni?! Ki lehet törni ebből az ördögi körforgásból? Nos, mindenekelőtt ismerjünk el ebből az érzésből annyit, amennyi igaz benne. Mert kétségtelenül igaz, hogy nagy különbségek vannak az emberek között a talentumokat illetően. És a nagyobb talentumúnak sok tekintetben könnyebb a helyzete: tényleg nagyszerű az, amikor valaki gyorsan tanul, jó képességei vannak, játszva oldja meg az élete feladatait – és kétségtelenül nehezebb annak, aki érzi, tudja, hogy neki nincs olyan jó feje, nincs olyan szívós természete, mint annak a másiknak. Neki órák kellenek ahhoz, amit a másik tíz perc alatt megold. De figyeljünk csak jól a példázatra! Az a tény, hogy valaki kisebb teljesítményekre képes, mint egy másik, még nem teszi azt az embert kisebb rendűvé. Az egytalentumos ember semmivel se kisebb rendű, semmivel sem csökkentebb értékű ember, mint az öt-talentumos. Nézzétek, a végső elszámolásnál az öt-talentumos is ugyanúgy jár, mint a két-talentumos. Mind a kettőnek ugyanaz a jutalma: „Kevesen voltál hű, többre bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe!" Ez a három ember a maga különböző képességeivel a gazda szemében teljesen egyenlő értékű, a gazda csak azt kívánja tőlük, hogy mind a háromféle a maga képességének meg felelő módon munkálkodjék: az egyik többel, a másik kevesebbel, a harmadik még kevesebbel. Mindenki azzal, amije neki van! Ami neki adatott. Aki egyet kapott, attól nem is vár az ő ura annyit, mint akinek kettő, vagy öt talentum adatott. Ezért értelmetlen dolog a magam talentumát – akármilyen az – másokéval összehasonlítgatni. Egyszerűen tudomásul kell venni a talentumok különbözőségét. Éppen abban van az élet egyik legizgalmasabb szépsége, hogy olyan sok különféle képesség létezik! Az egyiknek jó feje van, a másiknak nagyszerű keze; az egyik szervezni tud, a másik alkotni; az egyik a társadalom nagy épületét van hivatva építeni, a másik egy épülő lakóház tégláit egymásra rakni. Az egyik talán egy egész vállalat kormánykerekénél tölti be a hivatását, a másik talán ugyanezen a vállalat egyik teherautójának a kormányánál – egyik se kisebb rendű, értékű a másiknál. És nincs senki, aki ne tudna valamit, aki semmit se kapott volna! Talentum nélküli emberről nem beszél Jézus a példázatban. Az egyik legnagyszerűbb példa Dávid esete Góliáttal. Amikor a kis Dávid jelentkezett a királynál, hogy majd ő megmérkőzik az óriással, Saul király megrémült. Mit akar ez a gyermek, hiszen fegyvere sincs, nem is ért hozzá! Sebaj! Majd megpróbálja Dávid azzal, amit tud. Tud jól szaladni, tud parittyával célba dobni – hát majd így próbálja meg! És sikerült. Nem az a kérdés, hogy mi van másnak, ami neked nincs, hanem: mid van neked, ami másnak nincs? És eszerint várja tőled Isten az eredményt. Egy régóta ágyban fekvő beteg asszony mondta egyszer, amikor meglátogattam: Nekem olyan valamim van, ami másnak nincs: sok sok időm van, és ezt arra használom föl, hogy sokat imádkozom másokért. Tenni semmit se tudok a gyülekezetért, meg az emberekért, de azért nem érzem magam haszon nélkül valónak, mert imádkozom. – Tehát nem az a lényeg, hogy nagy vagy kicsiny az a feladat, amiért felelős vagy, hanem az, hogy hogyan végzed. Az, hogy jól csináljad, megbízhatóan, hűségesen, úgy, hogy az emberek számíthassanak rád – és akkor azután rendszerint kiderül az is még, hogy sokkal többre vagy képes, mint gondoltad!
De ez még nem minden! Eddig még csak az történt, hogy abban a bizonyos dohos, fülledt levegőjű szobában jobban körülnéztünk, és megláttunk benne olyan dolgokat is, amiket előbb nem láttunk jól, de a dohos, fülledt levegő még mindig megmaradt. Ki kell nyitni az ablakot. Hadd jöjjön be a friss levegő! Hogyan? Nemcsak annak a hangoztatásával, hogy lám, mégis tudsz tenni te is valamit, neked is van valamilyen talentumod. Bár jó és szükséges ez a figyelmeztetés, de nem elég. Még valami más is kell! Figyeljük csak meg ezt az egytalentumos embert: Mi volt ennek a legnagyobb baja? Az, hogy nem látott célt az életében. Nem volt előtte olyan cél, ami felé haladt volna. Nem várt semmit, nem volt váradalma. És ma is mindenkitől, aki kisebbrendűségi érzésekkel küzd, azt kellene megkérdezni: merre van beirányozva az életed? Van valami célod? Mi felé haladsz? Mit vársz egyáltalán? Nyisd ki az ablakot, nézz ki önmagadból, és próbáld meglátni, mi történik – mert valami nagy dolog történik a világon! Isten országa van megvalósulóban – vagy a példázat szavai szerint: az Úr jön vissza, és megtartja a nagy elszámolást. És aki nem vette ki a maga részét az Isten országa eljövetelének az előkészítésében, az kimarad belőle. Minden próféta, minden apostol és azóta minden hívő férfi és nő ebben a nagy távlatban élt, gondolkodott és cselekedett, annak a nagy programnak a távlatában, amit Jézus meghirdetett, hogy „Elközelített az Isten országa!”. Az Isten uralmáról van szó, az Isten szeretet-uralmának az érvényesüléséről. És ebbe vonódunk be mindnyájan mint munkatársak, akárhol vagyunk, bármit csinálunk, bármekkora képességekkel vagyunk elbocsátva. És minden, minden egy hatalmas mozgásban van egy végső nagy elszámolás felé, afelé a pillanat felé, amit így mond a példázat: „Sok idő múltán pedig megjő ama szolgáknak ura…"
Tehát a világon minden az Úrért van, nem teéretted. És a te akármilyen csekély, vagy nagy jelentőségű munkád az Úrért van, nem önmagadért! Önmagadtól szabadulj meg! Egy apró vigasztaló szó, amivel tudtul adtad valakinek, hogy az Úr közel; egy kis mozdulat, amiben megérzett embertársad valamit Jézus szeretetéből; minden apró győzelem a napi bűnök felett, ami a Krisztusban való hited által történt: mind-mind azt jelenti, hogy beledolgoztál te is az Isten országának a megvalósulásába, te is benne vagy a magad egy, kettő vagy több talentumával abban a hatalmas isteni mozdulatban, amit Jézusnak ez a programja jelent: Elközelített hozzátok az Istennek országa! Az az aktív hit, amellyel belekapcsolódom az Isten országába, és amellyel magam is készülök a visszatérő Úr előtt való elszámolásra: ez a hit szabadít fel attól, hogy összeméregessem magamat meg a képességeimet másokkal. Ez tesz képessé arra, hogy el tudjam fogadni magamat úgy, ahogy vagyok és haszonnal élhessek azzal, amit kaptam.
Ássuk hát ki azt a talentumot, akármekkora is az, és induljunk el vele az élet nagy vásárába, azzal a biztos reménységgel, hogy majd egyszer minket is így fogad a visszatérő Úr: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, menj be a te Uradnak örömébe!”
Ámen.
Dátum: 1965. január 10.