Ákán

Kedves Testvéreim! Harmadszor beszélek most már erről az igéről, és ezen a vasárnapon szeretném be is fejezni. De mielőtt hozzákezdenék a befejező rész magyarázatához, hadd foglaljam össze – mint az előző két alkalommal is – röviden az egész történetet azok számára, akik nem voltak itt az előző két igehirdetés alkalmával.
Az történt ugyanis, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során Józsuénak a vezetése alatt elfoglalta a hatalmasan megerősített erődítményt, a nagy várost, Jerikót. Az ott talált nagy zsákmányt, aranyat, ezüstöt, drágaságot mind Istennek kellett szentelni. Senki semmit nem tarthatott meg magának, hogy legyen majd miből felépíteni később a jeruzsálemi templomot. Az egyik harcos azonban, egy Ákán nevű ember, titokban elvett valamit az Úrnak szentelt zsákmányból, tehát szó szerint meglopta az Istent. Ezzel azután rettentő nagy bajt zúdított az egész népre. Az történt ugyanis, hogy a következő harcnál, Aj városnak az ostrománál nem tudtak megállni az izraeli katonák az ellenséges csapatok előtt, vereséget szenvedtek, sok halottat hagytak hátra, csúfosan elmenekültek, nagy volt a gyász, a szégyen, a kudarc, a leveretés. De azután kiderült ennek az oka, hogy tudniillik meglopták az Istent. Sorsvetés útján az is kiderült, hogy ki volt a tettes: Ákán. S rettenetesen meg kellett lakolnia bűnéért, mert nemcsak magát, hanem minden hozzátartozóját vele együtt megkövezték, minden ingóságát megégették, és egy nagy kőhalmazt raktak reá. És így szűnt meg az Úr haragjának gerjedezése Izráel ellen.
Ennek a nagyon sötét hangulatú történetnek a magyarázata során a múlt vasárnap eljutottunk odáig, hogy Ákán végre megtört, vallani kezdett, megvallotta, hogy ő lopta meg az Istent, kiöntötte az egész lelkét ott, Józsué és az egész nép előtt. Azt mondottam – és ezzel fejeztük be múlt vasárnap a prédikációt –, hogy amikor valaki eljut idáig, hogy most már az ő kedves bűnét nem takargatja magában, hanem leleplezi és odatárja Isten elé, kiönti a lelkéből Isten előtt, akkor az az ember – ha akármilyen súlyos beteg is volt lelkileg –, abban a pillanatban már a gyógyulásnak az útjára lépett. Bibliaolvasó embereknek rögtön visszacseng a fülükben ezzel kapcsolatosan egy másik ige, Jakab apostol leveléből, amelyik szintén ezt mondja: „Valljátok meg bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Tehát aki meg akar gyógyulni, Testvérek – emlékeztek reá, a múlt vasárnap arról beszéltünk –, rá kell szánnia magát a műtétre. Aki meg akar gyógyulni, aki igazán új életet akar kezdeni, annak mindig itt kell kezdeni. Ott, hogy vallja meg a bűnét! Ott, amit felolvastam az igéből, hogy Ákán azt mondta: én vétkeztem az Úr ellen, és ezt s ezt cselekedtem.
Aki meg akar gyógyulni, az ezt nem kerülheti el, Testvérek. A magam tapasztalatából és lelkipásztori tapasztalatomból is nagyon jól tudom, itt kezdődik a gyógyulás. De hát vajon mi nem azért jövünk ide, mert gyógyulni akarunk? Mi nem azért hallgatjuk vasárnapról-vasárnapra, és az elmúlt hét folyamán pláne napról-napra az ige hirdetését, és nem ezért szól ebben a gyülekezetben immár kerek 25 esztendeje az Istennek az üzenete, hogy gyógyuljon általa az életünk? És Testvérek, vajon gyógyul? Tudjátok, mit tartanék én a legrettenetesebbnek? Azt, hogy amikor Istennek az igéje egy-egy forró hangulatú evangelizáción vagy istentiszteleten, vagy akár egy egyszerű beszélgetésben felszínre hoz az életünkből hitványságokat, nyomorúságokat, bűnöket – akkor nem történik semmi! Akkor marad minden a régiben. És mi folytatjuk tovább az életet abban az erőtelen, abban a felemás, abban a megfáradt luxus keresztyénségben, amelyben addig voltunk, és az egész üzenet csak egy szellővé válik számunkra, ami elszáll. Az egész csak egy langyos lelki fürdő volt, ami elmúlt, és mi nem gyógyultunk semmit. Ez volna a legrettenetesebb. Az lenne a legrettenetesebb, kedves testvérek, hogyha Isten reánk pazarolt áldásaiból – márpedig éppen erre emlékeztünk az elmúlt hét folyamán, hogy 25 esztendőn keresztül mennyi áldást pazarolt reánk –, hogyha mindebből nem lenne gyógyulás, nem lenne megújulás, nem lenne ébredés! Nem lenne a Krisztus megváltó erőinek a kiteljesedése az életünkben, hanem maradna minden a régiben. Ez volna a legrettenetesebb! Nos, Testvérek, a gyógyulás mindig bűnvallással kezdődik. És ha valaki igazán gyógyulni akar, és igazán új életet akar kezdeni, az vegye halálosan komolyan ezt a bűnvallást!
„Adj dicsőséget az Istennek, valld be, hogy mit tettél, el ne titkolj semmit” – mondja Józsué Ákánnak. Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz művelet megvallani a bűnt. Egészen más, lényegileg más ez, mint elmondani a problémáinkat. Egészen más dolog az, hogy megvallom a bűneimet, és egészen más, hogy kibeszélem magamat, és elmondom a nehézségeimet egy megértő lélek előtt. Ez is nagyon jó dolog és szükséges dolog, és mindnyájan tudjuk azt, hogy milyen jó, amikor valaki úgy igazán ki tudja panaszkodni magát, amikor valaki teljesen ki tudja önteni a lelkét és vele együtt mindent kiönt, ami ránehezedett. Mert az emberrel annyi minden méltatlanság, kellemetlenség történik, felgyülemlik ez az emberben, és jólesik a keserűséget néha kiönteni. Kétségtelen, hogy ezzel mindig egy nagy adag lelki fölfrissülés jár, egy nagy adag fölszabadulás, megkönnyebbülés. De hadd mondjam, Testvérek, hogy ez még nem bűnvallás. A bűnvallás egészen más dolog. Más dolog az életemnek a terheit és problémáit elmondani valakinek, és egészen más dolog a bűneimet megvallani valakinek. Az egyik jólesik, de a másik rettenetesen nehéz. Az egyikre egyenesen vágyakozik bennem a lélek, de a másik ellen a végsőkig tiltakozik.
Mert az igazi bűnvallás, Testvérek, az a legkíméletlenebb leleplezés: Amikor megvallom a bűnömet, akkor ezzel mintegy kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom vele többé a közösséget. Nem rejtegetem többé magamban, nem melengetem többé a bűnömet, nevén nevezem, és ezzel mintha megfognám és kivenném a lelkemből, és kiraknám az életemből. A bűnvallás mintegy azt a készséget jelenti, hogy most már kész vagyok leszámolni a bűneimmel. Nem törődöm vele, akármi lesz velem, mert nem tudom tovább viselni. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket, a Sátán szeret titokban maradni. A bűnvallás éppen azt jelenti, hogy leleplezem a bennem lévő Sátánt. Elárulom és leleplezem a munkáját. Leleplezem, mégpedig az Isten előtt. A bűnt gyűlölő, hatalmas, szent Isten előtt!
Ezt tette Ákán is. Leleplezte magát tökéletesen. És Atyámfiai, nagyon komolyan mondom, ha valamelyikőtök meg akar gyógyulni, és igazán új életet akar kezdeni, itt kell kezdenie. „Adj dicsőséget az Istennek!” – mondj el mindent, ne titkolj el semmit, vallj be mindent igazán, őszintén. És nézzétek, milyen jó az, hogy Ákánnak van egy Józsuéja, aki a bűnvallásnak ebben a rettentően keserves és gyötrelmes műveletében segítségére van. Aki végighallgatja mindazt az ocsmányságot nagy, együttérző szeretettel, ami történt. Milyen jó az, Testvérek, amikor egy gyülekezetben vannak olyan hívő, megbízható keresztyén férfiak és nők, akár lelkészek, akár nem lelkészek, akikhez az Ákánok a maguk nyomasztó bűnterhével odamehetnek gyónni. Igen: gyónni, bűnt vallani.
Azt mondhatná most valaki: de hát mi szükség van ott egy másik valakire, amikor az ember négyszemközt az Istennel ki akarja önteni a lelkét, tiszta vizet akar önteni a pohárba, tisztázni akarja a maga dolgait; mi szükség van ott egy másik emberre? Testvérek, én már olyan sokszor elmondtam, de most újra elmondom, hogy nagyon nagy segítség a bűnvallásnak a nehéz műveletében egy ilyen lelki testvér, aki ott van. Nagyon nagy segítség. Azért kell, igen kell az a másik ember ott, hogy a jelenlétével egyfelelől valóságosabbá tegye a számunkra a bűnnek a súlyát, másfelől pedig a láthatatlan Istennek a jelenlétét. Mert – nem vettétek észre? – sokkal jobban pirulunk a bűneinkről beszélve akkor, hogyha egy másik ember előtt mondjuk el, mintha csak Isten előtt vallanánk meg a bűneinket. Ez rendszerint annak a jele, hogy sem a bűnünknek a súlya nem fáj eléggé, sem pedig az Isten jelenléte nem tudatos igazán előttünk. Nos hát, az a másik testvér ott a maga tiszta jelenlétével segít: Segít komolyan venni a bűnt, segít kirakni, segít odavinni az Isten elé, segít könyörögni az irgalomért, és segít érzékelni azt, hogy Isten nem egy eszme és nem egy gondolat, hanem élő Valaki. Olyan személyesen jelenlévő és mindent halló Valaki, mint a másik testvér ott, mellettünk. Tehát ha igazán meg akar gyógyulni valaki, keressen magának egy ilyen Józsuét. Keressen magának olyan lelki testvért, aki kész is és hajlandó is ebben a nagyon nehéz műveletben segítségére lenni. Az ige is így mondja: ,,Valljátok meg bűneiteket egymásnak, hogy megyógyuljatok!” – Istennek hála, ebben a gyülekezetben vannak ilyen testvérek! És a lelkészi hivatalnak a csendje is erre való éppen, pontosan erre való!
Azután Ákán nagyot sóhajt és hozzákezd: „Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem.” Látjátok, Testvérek, idáig nehéz eljutni. Odáig, hogy az ember azt mondja: vétkeztem! Mint a tékozló fiúnak is odáig nehéz eljutni, hogy ennyit mondjon: vétkeztem az én atyám ellen és az ég ellen. Hogy én vétkeztem! Mert persze, hogy sokkal könnyebb azt mondani: hát látod Atyám, én azért jutottam ide, azért sodródtam bele ebbe a lelki csődbe, és azért sodródtam a bűnbe, mert a hitvestársam így meg így viselkedett, és nem tudtam mit csinálni. Vagy mert olyan helyzetben voltam, hogy felőrölte az idegeimet, vagy mert életveszélyben voltam, kénytelen voltam nem tisztességes módhoz folyamodni, mert másképp nem tudtam volna kimenekedni belőle, nem tudtam volna segíteni magamon és az enyéimen... Kénytelen voltam! Igen, Testvérek, ez sokkal könnyebb valóban. De ez nem bűnvallás! Ez a mások bűnének a megvallása, az pedig nem segít. Attól nem gyógyul semmi! Sőt, inkább elmérgesedik még sokkal jobban az a mérges seb ott a családban vagy az életedben vagy a gyülekezetedben. Csodálatos dolog, hogy kivétel nélkül mindenki megpróbál ösztönösen úgy szabadulni a bűneitől, hogy valaki mást okol érte. Azután mégis kénytelen rájönni, hogy így nem megy, így nem tud megszabadulni tőle. A bűnvallás éppen azért olyan rettentően nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni. Ott ki-ki a saját egyéni bűnének a terhével kell, hogy Isten elé lépjen, a sajátmaga számadását viszi mindenki oda az Úr elé. Tehát, ha valaki igazán meg akar gyógyulni, új életet kezdeni, ne kerülgesse, ne mentegesse magát, és ne vádoljon senki mást, ne magyarázkodjék, hanem kezdje rögtön ott, ahol Ákán: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, és ezt s ezt cselekedtem...
És akkor azután Ákán elmondja, hogy mi történt, hogyan történt az egész dolog. És ez olyan rettenetes, Testvérek, ahogy ezt Ákán elmondja. Ez olyanforma, mint ha még egyszer le kellene neki játszani mindazt, amit tett. Mintha még egyszer meg kellene ismételni mindazt, amit történt – de most mintegy az élő Istennek a tekintete előtt. Igen, ennyire gyötrelmes valami az igazi bűnvallás. Hogy az ember úgy érzi, hogy azt a bűnt, amit elkövettem, most még egyszer, az Isten jelenlétében kell elkövetnem. Így mondja: „Láttam egy szép babiloni köntöst, meg 200 siklus ezüstöt, meg egy arany vesszőt, és megkívántam és elvettem azokat.” Figyelitek, Testvérek: láttam... megkívántam... elvettem. Mindig ezeken a lépcsőkön halad egyre mélyebben a bűn bele a szívedbe. Láttam, megkívántam, elvettem! Ez a bűnnek a triásza.
Láttam... Ó, azok a szemek! Mindig ott kezdődik a baj, hogy az ember meglát valamit vagy valakit, ami nem az övé. És megkívánja. Igen, néha olyan hallatlan gazdagság, olyan tündöklő szépség, olyan kívánatos szerencse ragyog fel az ember tekintete előtt, hogy szinte belekáprázik a szeme! Ó, de nagy a kísértés! Csak a kezét kellene kinyújtani utána! Ákán nyújtja a kezét utána, azután hirtelen visszahúzza, mintha megégette volna. Igen, igen, megégette az isteni tilalom, az hogy Ákán, ne tedd! Ne lopj! Nem szabad! És akkor Ákán habozik és elfordul, hogy ne is lássa, és menekül, már futna is, és fut is más irányba a kísértő elől. De az a rettenetes, hogy vele együtt mintha futna valaki más is, aki folyton ott duruzsol a fülébe. Ugye ismeritek ti is, hiszen velünk is így szokott tenni mindig. Mintha azt mondaná: Te bolond, hát hova futsz, mit csinálsz, hát csak nem akarod otthagyni azt a sok szép holmit, amit ott láttál? Balga vagy! Ha te el nem veszed, elveszi más. Más is lop, mindenki lop, mindenki csal, mindenki hazudik egy kicsit – neked is szabad, te is megengedheted magadnak! El ne szalaszd ezt a kitűnő alkalmat, amit most a szerencséd elibéd tárt! Láttad, hogy csillogott az az arany, meg az az ezüst is! Ha most azt elveszed, egyszerre gazdag ember leszel, boldog ember leszel. Hiszen a családodért teszed Ákán, meg a gyermekeidért! Meg a babiloni köntös is ugye milyen jól állna az asszonynak?! Mennyit nélkülözött szegény a pusztai vándorlás idején, megérdemelné ő is, hogy egy kicsit jobban nézzen ki végre! Ne légy már olyan ostoba! Én megtenném a helyedben... És az Isten? – kérdezi magában Ákán. Hogy az Isten mit szól hozzá, meg Józsué? Ugyan, ne légy már olyan gyerek! Hát nem kell azt olyan szigorúan venni! Ne félj, azzal a pár siklussal nem lesz szegényebb az Isten! Józsué pedig nem fogja megtudni soha... Ez mind benne van abban, hogy: láttam! De azután jött tovább.
Megkívánta. Igen, a kívánság, ami fölgerjedt a lelkében. A kívánság, ami hatalmába vette egészen Ákánt, a vágy, aminek nem tudott ellenállni. Úgy el tudom képzelni, hogy körülnézett Ákán, és észrevette, hogy nincs a közelében senki – most vagy soha, gyorsan, gyorsan!
És elvette. És megtörtént. Mint amikor addig kering a lepke a gyertya lángja körül, míg beleszédül. Az angyalok sírnak, az ördögök nevetnek. Megloptam az Istent! És azután mindenféle kerülőúton sikerül hazatérni úgy, hogy nem látott meg senki. Senki, kivéve az Istent. Jöttem haza a szép ruhával, meg az arannyal, ezüsttel, meg a beteljesült vágyaimmal, kívánságaimmal – de az Isten nélkül! Hoztam a családomnak aranyat, ezüstöt, mindent amit szemük-szájuk kíván, de megloptam őket! Elloptam tőlük az egy szükségeset: elloptam tőlük az Istent! Ott van minden a sátorban, vegyétek el, látni sem bírom, égeti a lelkem! Vétkeztem, vádolom magam, Isten, bocsáss meg!
Valahogy így történhetett ez a megrendítő bűnvallás. Mert Testvérek, a bűnvallás mindig hallatlanul megrendítő dolog. Nem is tudná egy ember igazán rászánni magát a bűnvallásra, ha nem biztatná Istennek az ígérete, ami olyan sokszor és sokféleképp van megírva a Bibliában. Egyszer így: „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer." Azután így: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” Az után megint így: „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vér színűek mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Meg így: „Jézus Krisztusnak az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől."
Látjátok, Testvérek, éppen ez az óriási nagy különbség a régi Ákán, meg a mai Ákánok között: hogy a régi Ákán megvallotta a bűnét, és irgalmatlanul bűnhődnie kellett. A mai Ákánok pedig, ha megvallják bűneiket, akkor megszabadulnak a bűnhődéstől. És nem azért, mintha Isten ma enyhébben ítélne a bűnös fölött, mint régen, az Ótestamentum idejében, hanem azért, mert Valaki átvállalta rólunk a bűneinknek a büntetését. Azért, mert valaki már belehalt abba az ítéletbe helyettünk, amivel az Isten megítélte a mi bűnünket. Az a borzalmas ítélet már végrehajtatott, csak nem terajtad, Ákán, hanem a názáreti Jézuson. Ezért kellett Jézusnak meghalni. Ezért vállalta Jézus a kereszthalálnak az átkát. Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette, és Őbenne büntette meg, ítélte el. Így lett Jézus átokká érettünk. És ezért igaz az, hogy az ő vére megtisztít bennünket minden bűntől. Ezért lehetséges az, hogy ha mi megvalljuk bűneinket, akkor megbocsát, akkor fölment, és akkor azt mondja: ,,Eredj el és többé ne vétkezzél!”
Látjátok, Testvérek, így gyógyít az Isten. Úgy gyógyít, hogy megbocsát. És azért fontos a bűnvallás éppen, mert amikor az ember megvallja a bűnét, akkor többé nincsen semmi akadálya annak, hogy Istennek ez a gyógyító ereje, a bűnbocsánat beleáradjon az életünkbe. Amikor valaki megvallja a bűnét, akkor válik konkréttá a bűnbocsánat is, akkor tudom meg, hogy mit bocsátott meg Isten Jézus érdeméért. Akkor tudom meg, miért bűnhődött meg helyettem az én Megváltóm.
Amikor valaki megvallja a bűnét, az olyan, mintha életének a fájó sebét feltakarná, és odatartaná az isteni szeretet gyógyító sugarába, és akkor az az isteni bűnbocsátó szeretet valóban éppen ott gyógyít, éppen azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az életünk. Igen, azáltal válunk új emberekké, hogy Isten megbocsát! Hogy Isten mindazt a sok nyomorúságot, hitványságot, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohase létezett volna! Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, a hatalmától.
Egy ilyen lelki nagytakarítással lehet újrakezdeni az életet, újrakezdeni – másképp, mint eddig. Egy ilyen nagy tisztulás után van az, hogy az embernek szabad, hogy az ember akar és tud is krisztusi módon élni és munkálkodni.
Tudjátok, mi lenne a mi gyülekezetünk 25 éves jubileumának Isten előtt is kedves és méltó megünneplése? Az, hogy megvallva egymásnak a bűneinket, könyörögvén egymásért megtisztulnánk, meggyógyulnánk, megerősödnénk az egészséges keresztyén életre, az ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által!
Sürget az idő. Múlnak az évek. Lassan elszáll az élet. És egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy késő! Aki addig nem rakta rá bűnvallás által Jézusra a maga bűneit, annak már önmagának kell vállalnia az ítéletet, mint Ákánnak! Abból pedig nincs többé menekülés.
El ne késsünk hát! Isten szól ebben az igében: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!"
Ámen.

Dátum: 1963. február 17.

Kedves Testvéreim! Szeretném ebben a mai prédikációban lehetőleg pontosan ott folytatni ennek a sötét hangulatú ótestamentumi történetnek a magyarázatát, ahol ma egy hete abbahagytuk. Még egyszer hadd mondjam el röviden az egész történetet. Arról van itt röviden szó, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során Józsuénak a vezetésével elfoglalja a megerősített Jerikó városát. De Isten tudomására adja a népnek, hogy az ott talált zsákmányt, aranyat, kincset, drágaságokat, mind az Úrnak kell szentelni, abból senki a maga számára nem tehet el semmit, hogy azután legyen később miből felépíteni a jeruzsálemi templomot. Mégis, az egyik harcos, egy Ákán nevű ember elcsal titokban valamit ebből a zsákmányból, meglopja az Istent, és ezzel azután rettentő bajt zúdít az egész népre. És a baj abban van, hogy a következő harcban egy sokkal jelentéktelenebb városnak, Ajnak az ostrománál Izráel népe megfutamodik, 36 halottat veszít, nagy a megszégyenülés, nagy a vereség, a felháborodás, a szomorúság az egész táborban. Azután kiderül az is, hogy mi volt ennek a kudarcnak az oka: hogy ti. meglopták az Istent! És sorsvetés útján az is kiderül, hogy ki volt a tettes: Ákán. Rettenetesen meg kellett lakolnia gonosztettéért, mert nemcsak őt magát, hanem minden családtagját is vele együtt megkövezték, minden ingóságával együtt megégették.
A múlt vasárnap ennek a történetnek azokat a részeit próbáltam kiemelni, amelyekből kiderül az, hogy milyen rettenetes dolog a bűn. Hogy milyen halálos veszedelem, milyen irtózatos átok az, amit ez a három betűből álló kicsi szó: bűn jelent. Amivel mi olyan könnyen szoktunk játszani, ami fölött mi olyan könnyen napirendre térünk, hogy tréfálkozunk felette; hogy milyen rettenetes romlást tud hozni a bűn az emberre magára is, meg a családjára, az egyházára, meg az egész környezetére. Hogy íme egy Ákánnak a vétke rávonta Istennek a haragját és ítéletét az egész Izráel népére. Hát éppen ez a legrettenetesebb dolog a bűnben – erről volt szó a múlt vasárnap –, hogy mintegy vonja maga után a romlást, a megszégyenülést, meg a vereséget, meg mindenféle bajt és nyomorúságot, meg a halált! Hogy kitermeli a halált az embernek az életében, hogy magában hordja a halált.
Éppen ez a rettenetes a bűnnek a természetében, hogy tönkreteheti az embernek az egészségét, meg az idegrendszerét, aláássa a családi életnek a boldogságát, meg tudja rontani a házasságot, és meg tudja akadályozni a Léleknek az áradását a gyülekezetben. És ami a legrettenetesebb: ellenségévé tudja tenni az embernek az Istent! Hallottátok, mit mond Isten Józsuén keresztül a népnek: „Nem leszek többé veletek!” Testvérek, ez a legnagyobb baj! Ennél nagyobb baja egy embernek nem is lehet, mint az, hogy nincs vele az Isten. És hogyha valakivel nincs vele az Isten, akkor az ugye azt jelenti, hogy ellene van az Isten. Hát most képzeljétek el, milyen borzasztó lehet úgy élni, hogy valakinek ellene van az Isten. És hogyha te meglopod az Istent, ha te hazudsz az Istennek, és ha te azt cselekszed, amire az Isten azt mondja, hogy ne tedd, és ha te nem adod meg az Istennek azt, ami az Istené, akkor milyen alapon mered remélni, hogy veled van az Isten? Akkor milyen alapon mered te várni és kérni, hogy álljon melletted és segítsen meg és áldjon meg az Isten? Nem lehet így az Istennel játszani! „Nem leszek többé veletek" – ezt mondja az Isten. De a mondat itt még nem fejeződik be, hanem van folytatása. És így folytatódik a mondat: hacsak... „Nem leszek többé veletek, hacsak...” Tehát fölcsillan a remény: hacsak valami nem történik. Minek kell tehát történnie? Azt mondja Isten: „hacsak ki nem vetitek magatok közül azt a nékem szentelt dolgot." Azt, ami a bajt csinálta. Tehát ha ki nem tisztítjátok magatok közül.
Testvérek, ez olyan dolog, mint amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy nagyon nagy baj van, halálos a betegség, de még műtéttel lehet segíteni rajta. Tehát éppen erről van szó, hogy itt már nem segít a jó tanács, nem segít a tüneti kezelés, nem segít a fenyegetés, pláne nem segít a dolgoknak az elkenése, nem segít semmi olyan fájdalommentes kúra, amelyet mi olyan nagyon szeretnénk, hogy fájdalommentesen intéződjenek el a problémáink; itt nem segít a diéta, a fekvőkúra – semmi! Itt már csak egyetlen dolog segít, az, hogy gyökeresen beleavatkozni a dolgokba. Így mondja egy másik helyen a felolvasott részben: „Tisztítsátok meg magatokat” – és még hozzáteszi azt is, hogy „holnapra!” Tehát itt arról van szó, hogy nagyon gyors műtétre van szükség. Itt most már nem lehet halogatni a dolgokat. Itt már nem lehet azt mondani, hogy jó, jó – majd! Itt nincs „majd”, itt azonnal kell cselekedni. Itt rögtön elő kell venni a kést és azt a tumort vagy azt a fekélyt vagy azt a gennyes gócot vagy azt az átkot, ami a bajt okozta – egyszerűen ki kell vágni, ki kell tisztítani, azt el kell távolítani!
Nagyon szeretném, ha megértenétek, hogy ma ezt üzeni az Isten. És éppen a 25 éves jubileumot ünneplő gyülekezetnek ezt üzeni ma az Isten. Éppen nektek, akik szeretitek hallgatni a prédikációt, és akik már nagyon sok prédikációt hallgattatok, ma ezt üzeni az Isten. Azt üzeni, hogy nem elég az, hogy meghallgattok néhány szelíd hangú prédikációt, amelyik szinte balzsamként kenegeti a lelketeknek a fájó pontjait, amelyik úgy szép finoman kitapogatja a bajt, hogy hol van a betegség, amelyik szépen felfedi, megállapítja pontosan a diagnózist – ilyet már sokat hallottatok, most már késre van szükség! Most már arra van szükség, amit így mond az ige: Tisztítsátok meg magatokat! Tehát ki-ki számoljon le már végre azzal a bűnével, amit neki az Isten már sokszor a fejéhez vágott. Ki-ki számoljon le azzal, amit az Isten az ő életében bűnnek mutatott meg, mert különben, kedves Testvér, vedd tudomásul, hogy semmit nem ér a hited! Semmit! Sőt, egyenesen azt mondhatnám, hogy különben veszedelmedre van az Istennel való kapcsolat, mert az Isten nem veled van, hanem ellened van! „Nem leszek többé veletek!” – ezt mondja az Úr –, hacsak nem szánod rá végre magadat a műtétre, az operációra. Hát értsük már meg végre, hogy nem elég elítélni a bűnt önmagunkban, nem elég ellene lenni – mint ahogyan az az államelnök, akiről múlt vasárnap beszéltem, ellene volt –, és nem elég nagyokat bólintani rá, hogy hát igen, ilyen gyarlók, ilyen bűnösök vagyunk mi, emberek. Ez most már elég! Meg kell tisztulni tőle! És ha van valami az életedben, ami ezt a bizonyos csatornát, amelyen át Istentől kapnád a tanácsot, meg az erőt, de nem kapod, mert el van dugaszolva; ha valami eldugaszolta, eltömítette ezt a csatornát, ha van valami az életedben, ami a lelki életednek a növekedését gátolja, vagy az imádságodat beléd fojtja, vagy a szolgálatodat terméketlenné teszi, és ami a környezetedet rontja, annak ki kell jönni, azt ki kell vetni!
Nehogy azt higgyétek, hogy ez csak a kemény szavú Ótestamentumnak a mondása vagy kívánsága. Jézus pontosan ugyanezt mondja: „Ha a te szemed, vagy a te kezed botránkoztat meg téged, vájd ki azt, vágd ki azt, és vesd el magadtól.” Persze nem szó szerint véve, nem úgy, hogy öncsonkítást végezz el magadon, hanem úgy, hogy nem tűrheted el magadban a bűnt. Ne tűrd meg magadban! Mert nézzétek, Testvérek, a rothadt almát nem szabad bent hagyni a kosárban, mert megromlik az egész rakomány. És nem elég megállapítani a gennyes gócot a szervezetben, hanem azt ki is kell tisztítani onnan, akármilyen fájdalmas is. Nem elég az, ha az embernek tudomása van arról, hogy valahol a lakásában vagy a pincében vagy az ágy alatt ott van egy pokolgép, amelyik bármely pillanatban felrobbanhat, hanem azt onnan minél hamarabb el is kell távolítani, ki kell dobni nagyon gyorsan, amíg még valami nagy bajt nem csinál! Ezért mondja most Isten igéje nekünk: „Tisztítsátok meg magatokat holnapra – ez a holnap azt jelenti, hogy ma, hogy ne halogassátok –, nem állhattok meg addig a ti ellenségeitek előtt – így szól az ige –, amíg ki nem vetitek magatok közül azt a nékem szentelt dolgot.” Azt a bizonyos átkot, azt a valamit, ami a bajt csinálta.
Az ember szinte elámul: hát ilyen nagy a baj? Hát elkerülhetetlen a műtét? Az ember nem szívesen néz szembe a saját bajával. Hányszor előfordul az, hogy a beteg, amikor elmegy az orvos, aki komolyan megmondja neki, hogy mi a baja, akkor a beteg megfordul és játssza tovább, mintha nem tudná, hogy mi a baj. Mert mi nem szeretjük az ilyen kemény szavakat hallani, hogy halálos betegség, meg bűn, meg operáció, hanem mi inkább az ilyen elkenő kifejezéseket, az ilyen enyhébb szavakat szeretjük hallani, hogy gyarlóság, meg egy kis hiba, egy kis fogyatkozás, egy kis tévedés, meg a körülményeknek a szerencsétlen alakulása. Ezért azután soha nem kerül sor az operációra, ezért soha nem tudjuk rászánni magunkat a műtétre. Isten azt mondja: „Nem leszek veletek, hacsak ki nem vetitek magatok közül azt a nekem szentelt dolgot.” Tisztítsátok meg magatokat! Tehát vagy műtét – vagy halál! Ezt nagyon komolyan mondom, Testvérek! Ne szónoki fogásnak vegyétek, nem akarok, nem is tudok szónokolni. Ezt az Isten mondja: Vagy műtét – vagy halál! Értsd meg! Vagy műtét, vagy halál!
Így folytatódik azután a történet tovább: „Felkelt Józsué jó reggel...” Ez a helyes, látjátok! Azonnal hozzáfogni, azonnal engedelmeskedni, ahogy Józsué is csinálta. Ha nehéz dolgot kell elvégeznie valakinek, ahhoz legjobb rögtön hozzáfogni. Mert minél tovább halogatja, annál nehezebb. Pláne a bűneivel, ha valaki igazán le akar számolni, akkor csinálja rögtön. Mert minél később csinálja, annál nehezebbé válik, és annál kevésbé fog sikerülni. Tehát azonnal engedelmeskedni, amint az Isten mondja. Képzeljétek el Ákánt, milyen rettenetes éjszakája lehetett az, amelyikről itt szó van, hogy: „jó reggel”. Mert hiszen ő is tudta, hogy itt valami nincs rendben, hogy valami készül. És látta Józsuénak a feldúlt arcát, meg azt, hogy reggeltől estig ott volt az Úr előtt, és megszaggatta a ruháit, és úgy jött ki az Úr elől, és az egész tábor föl volt bolydulva. És egyedül Ákán tudta, hogy mindez őmiatta van. Hogy egyedül ő a hibás, ő zúdította ezt a rettenetes bajt az egész táborra. Rettenetes éjszakája lehetett ennek az embernek. Mert az ördögnek a párnáján sohase alszik nyugodtan az ember, Testvérek! Amikor valakinek félnie kell attól, hogy valami kiderül, amit rejteget, amikor valaki tudja, hogy nagy baj lehet abból, amit csinált, nem alszik nyugodtan. Az rendszerint nem nyugodt alvó. És jól jegyezzük meg, hogy rengeteg álmatlanság mögött ez van: valami konkrét bűn, ami meglapul az ember szívében vagy a gondolataiban vagy az életében valahol. Rettenetes dolog az, amikor valakinek rejtegetnie kell valamit. Az Isten elől meg a hitvestársa elől vagy a gyermekei elől vagy akárki elől. Amikor valakinek olyasvalami van az életében, ami nem bírja el a nyilvánosságot. Én nem csodálom, hogyha Ákán nem tudott aludni. Nem is lehet! Amikor az ember feje fölött minden pillanatban ott lóg az ítélet! Rettenetes dolog a bűn, borzalmas dolog a bűn! El tudom képzelni, hogy Akán most már nagyon érzi, hogy de kár volt, nem volt érdemes elkövetni azt, amit elkövetett. Hiszen csak baj lett belőle, rettentő nagy baj!
Izráel népe tehát felsorakozik az Úr előtt. Megkezdődik a sorsvetés, nyilván olyan módon, hogy egy edénybe fehér kockákat tettek, és a hófehér kockák közé egy fekete kockát. Valószínű ilyen módon. De nem is ez a fontos. Hanem az, hogy aki a fekete kockát húzta, vagyis akire a sorsvetés esett, az olyan volt, mintha Isten mutatna reá, hogy ez a bűnös. Tehát az a fekete kocka vagy az a sors az örök Bírónak az ujja volt. Ezért hallottátok, amikor felolvastam, nem is így adja tudtul a sorsvetés eredményét, hogy a sors erre meg erre esett, hanem hogy bűnösnek jelentette ki az Úr. Rámutatott az Úr, hogy imé, ez a bűnös! Tehát ott áll az egész Izráel Isten előtt, Józsué előtt, Józsué kezében ott van a pohár tele kockákkal. 12 nemzetség, 12 nagy csoport, csupa férfi, erős, harcedzett emberek, és megtörténik a sorsolás. Mindegyik húz. Fehér, fehér – azután egyszer csak fekete. A Júda nemzetsége a bűnös. Végigmorajlik az egész táboron: éppen a Júda, a legelő kelőbb nemzetség! Az, amelyik a legnagyobb tiszteletnek örvend! Bizony, kedves Testvérek, a legjobb családba is befészkeli magát a bűn, a hitványság. El ne bízza magát senki, mert a bűn ellen nem véd az előkelőség, sem a jó hírnév, sem a fényes vagy hívő ősök emléke. Szégyenben maradhat a legjobb család is. De képzeljétek el Ákánnak a szívét! Mekkorát dobbanhatott, amikor az Úrnak az ujja a Júda nemzetségénél állt meg! És amikor a tizenegy nemzetségnek a tagjai, sok százezer férfi mind elmehetett onnan, mert fel volt mentve, és csak egy nemzetség maradt ott, a Júda nemzetsége, amelyikhez Ákán tartozott. Mert tudjátok, valahogy úgy van az, hogy amíg nagy általánosságban jelentenek ki egy tömeget bűnösnek, addig azt még az ember valahogy csak elbírja, mert a tömegben biztonságban érzi magát a bűnös, és fedezve érzi magát a többiek által. Persze mindnyájan bűnösök vagyunk, és mindnyájan valljuk, ebbe nyugodtan beleegyezhetünk. Ezt szoktuk is mondani, hogy hát igen-igen, mindnyájan bűnösök vagyunk... Csak akkor kezd azután komolyabbá válni a dolog, amikor a bűnös kezd mindjobban magára maradni, elszigetelődni a többitől, amikor mind személyesebbé kezd válni az Isten útmutatása, és mindjobban közelít Istennek az ujja magához a bűnöshöz. Mi is, amíg Isten ujja végigmutat az egész templomon, hogy bűnösök vagytok – hát addig még csak biztonságban érezhetjük magunkat, hogy igen, bűnösök vagyunk! És még ha valami kimagasló, fájdalmas, nagy bűnünk volna is, ki-ki megbújhat a többi mögött, ki-ki fedezve érzi magát a tömegben. De amikor azután Istennek az ujja egy bizonyos irányban megállapodik, akkor kezdi Ákán igazán rosszul érezni magát. És most a Júda férfiai kerülnek sorra családonként. Megint megindul a sorsolás. Fehér, fehér – fekete... A Zéra családja húzta ki a feketét. Akán szeretne elsüllyedni, rettenetes ez a kocka... olyan, mint egy véreb, amelyik már nyomon van, nem lehet előle elmenekülni. Egyre jobban szorul a kör, a hurok Ákánnak az élete körül. Azután most a Zéra férfiai húznak, és bűnösnek találtatik a Zabdi háza – Zabdi Ákánnak a nagyapja –, Ákán is ott van köztük.
Ó, hogy háboroghat most a lelke! A lelkiismerete talán azt mondja neki: Ákán, most, most miért nem vallasz be mindent, hát még most talán lehetne segíteni, talán meg lehetne menteni a helyzetet! Most, most borulj oda! Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan. Milyen türelmes, milyen kegyelmes az Isten! Nézzétek Testvérek: háromszor, négyszer sorsolnak egymás után, mennyi alkalmat, mennyi lehetőséget adna Isten ennek a nyomorult Ákánnak arra, hogy bevallja végre a hitványságát, odaboruljon végre Isten elé és azt mondja: nem titkolom tovább, nem bujkálok tovább, hanem íme elmondok mindent. Én vagyok a bűnös, én csináltam! – Igen, mennyi idő volna még a megtérésre, milyen hallatlanul kegyelmes az Isten! – Ne játsszatok az Istennek a türelmével, Testvérek, mert egyszer az is elfogy! – És Ákán csak áll, megkövülten. Pedig tudja, hogy elveszett ember. És akkor előáll a Zabdi háza. Csupa jóvágású, erőteljes, harcedzett férfi, ott lépdel közöttük Ákán is. Halálos csend, most derül ki mindjárt, hogy ki a bűnös. Józsué megrázza a kockát a kehelyben, a legidősebb testvér belenyúl, húz – fehéret, a másik – fehéret. Így tovább. Azután Ákán jön sorra, ő is belenyúl: fekete! „Bűnösnek találtaték Ákán!" Ott áll Ákán Józsué előtt a fekete kockával a kezében. Rámutatott az ujj. Istennek az ujja.
Testvérek, az elviselhetetlen, amikor az Isten így rámutat valakire: te vagy a bűnös, te! Nem a hitvestársad, ahogyan mindig mondtad és panaszoltad, meg nem a gyereked, vagy édesanyád, édesapád, meg nem a szomszédod, nem a munkatársad és nem a körülmények, hanem te vagy a bűnös, te! Itt nincs tovább mentség. Itt nem lehet magyarázni tovább. Isten mindent tud, te vagy a bűnös. És akkor, nézzétek, milyen hallatlan nagy, gyöngéd szeretettel lép oda Józsué Ákánhoz és azt mondja: „Fiam, adj dicsőséget kérlek az Úrnak, Izráel Istenének, és tégy néki vallást, és add tudtomra, kérlek, nékem, hogy mit cselekedtél, és el ne titkoljad tőlem.” Igen, most már csak ez hiányzik, hogy Ákán egészen odaálljon az Isten elé. Most már csak az az egyetlen ajtó van nyitva Ákán számára, és minden bűnös számára, akit az Isten leleplez. Ákán, vesd bele magad az Isten karjaiba, Akán, ess bele az Isten kezébe! Tárd fel a lelked, és mondj el mindent. Öntsd ki az egész szívedet előtte, ne titkolj el semmit előle, semmit!
Ezt kell tennie minden Ákánnak. Én tudom, hogy milyen nehéz ezt megtenni. Éppen az a nehéz, idáig eljutni. Ez a legnehezebb, hogy az ember elfogadja azt a fekete kövecskét, és ne eldugja, hogy neki semmi köze hozzá. Hogy az ember igazat adjon Istennek, és ne mondja azt, hogy nem én vagyok! Hogy az ember meghajoljon az Istennek az ujja előtt, amelyik rámutat, odaboruljon és azt mondja: Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Ákán is ezt tette, megtört végre. Felfakadt a kelés, és kiömlött rajta minden genny, minden piszok, minden fertőzés. Bevallott mindent. Íme, így fejeződik be ez a része a történetnek: „Ákán pedig felele Józsuénak és monda: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem.”
Testvéreim, amikor valaki idáig eljut, az azt jelenti, hogy a seb már fel van tárva, a műtét már meg is kezdődött, és a beteg – ha akármilyen nagybeteg volt is – ilyenkor már a legjobb reménységgel tekinthet a jövő elé, mert a többi most már nem rajta áll. Az az áldott orvos, akinek a kezébe így adja bele magát az ember, biztos kézzel végzi el tovább a műtétet. Egészen bizonyosan megmenti a beteget az élet számára. Hogyan? Erről majd a jövő vasárnap szeretnék beszélni.
Most még csak annyit, kedves testvérek, hogy ennek a nagyon sötét hangulatú ákáni történetnek szinte egy újtestamentumi változatát egyszer Jézus így mondta el: „Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,10-14)
Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Aki ezzel megy ki most a templomból, az megigazulva megy ki. Mert meg van írva: ,,Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”
Ámen.
Dátum: 1963. február 10.

Kedves Testvéreim! Rögtön a legelején hadd jelentsem be, hogy ezzel a hosszú történettel, amelyik az Ótestamentum egyik legsötétebb hangulatú története, három részletben, három egymásután következő prédikációban szeretnék foglalkozni.
Röviden arról van szó itten, hogy Izráel népe a honfoglaló harcok során elfoglalta Jerikót. És az ott talált zsákmányt mindenestől: a drágaságokat, az ékességeket, az aranyat, az ezüstöt, mindent egészen az Úrnak kellett szentelni, senki nem tarthatott meg önmagának semmit – nyilván azért, hogy majd később legyen miből felépíteni a jeruzsálemi templomot. Az egyik harcos azonban, egy Ákán nevű ember mégis titokban néhány szép holmit, amit meglátott, nem bírt ellenállni, hogy el ne csenje, és elrejtette a maga sátrában. Tehát tulajdonképpen az Istennek szentelt zsákmányt lopta meg, és ezzel azután rettentő bajt zúdított az egész népre. Mégpedig azt, hogy a következő harc alkalmával, Aj városának az ostrománál már nem állta meg a helyét az izraeli sereg, csúfos vereséget szenvedett, sok volt a halott is, meg a sebesült is. A sereg megfutamodott, nagy volt a gyász, nagy volt a szomorúság, nagy volt a megszégyenülés. De kiderült a kudarc oka, hogy tudniillik meglopták az Istent, sőt, sorsvetés útján az is kiderült, hogy ki volt a tettes. Rettenetesen meg kellett bűnhődnie vétkéért Ákánnak, mert nem csak őt magát, hanem még a családja összes tagját is mind-mind megkövezték, minden ingóságával együtt megégették. Mondottam, hogy az Ótestamentum egyik legsötétebb hangulatú története ez. Én most ebből a történetből csak azokat a részeket szeretném kiemelni, amelyekből fény árad, amelyekből kiderül az, hogy milyen rettenetes dolog a bűn, amit mi olyan nagyon könnyedén szoktunk venni.
Egy évtizedekkel ezelőtt élt nagy államférfiról terjedt el az az adoma, amit szeretnék most itt elmondani. Az illető államférfi, államelnök, nagyon szótlan ember volt, nagyon hallgatag ember volt, kevésbeszédű. Egyszer vasárnap délelőtt, amikor az istentiszteletről hazament, megkérdezte tőle a felesége: Ki prédikált? Hát megmondta a lelkész nevét: ez és ez. És miről beszélt a lelkész? – kérdezte tovább az asszony. A bűnről – volt a lakonikus válasz. És mit mondott a bűnről? – érdeklődött tovább az asszony. Mire az elnök ezzel az egyetlen szóval elintézte a további beszélgetést: ellenezte. Ellene volt. Mi is valahogy így vagyunk, testvérek, hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy itt a templomban általában sok szó esik a bűnről. És ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy a prédikáció általában ellene van. Ezzel a humoros könnyedséggel azután sajnos rendszerint túl is tesszük magunkat rajta, az egész bűn-problémán. Szinte elintézettnek véljük magunk részéről a dolgot. Pedig ez a történet mutatja éppen, hogy mennyire nem ilyen egyszerű dolog! Mennyire nem ilyen bagatell kérdés, hanem milyen rettenetes, milyen iszonyatos dolog a bűn.
Nem hisszük, testvérek, hogy milyen halálos veszedelem a bűn! Nézzétek, nagyon érdekes az, nagyon tanulságos, és nagyon jól meg kell jegyezni, amit itt olvastunk, hogy kihangsúlyozza szinte az első versben: „Izráel fiai hűtlenül bántak az Istennek szentelt dolgokkal, mert Ákán elvett valamit belőle... És Izráel fiai ellen felgerjedt az Istennek haragja miatta." Nem megdöbbentő ez, nem érzitek ezt a nagyon veszedelmes kapcsolatot, ami Ákán és Izráel fiai között van? Ami az egyén és a közösség között van, ami az egyén és a körülötte élő emberek között van? Mert itt arról van szó, hogy rendkívül szoros a kapcsolat Ákán és az Izráel fiai között, az egyén és a közösség között. Ákán és Izráel egy a vérben és egy a bűnben. Ákánnak a bűne Izráelnek a bűne. Izráel fiai vétkeztek, mert Ákán elvett valamit! Igen, Izráel fiai vétkeztek, ők a bűnösök, de egy közösségnek a bűne mögött mindig egy bizonyos egyénnek, vagy egyes személyeknek a konkrét bűne van mint háttér, mint alap. A közösségnek a bűnét mindig egyes személyek vagy egy személy hordozza, akarja és követi el. A közösségnek nincsen énje, a bűn mögött pedig mindig egy én áll, egy olyan valaki, aki azért a bűnért ténylegesen felelős, aki azt a bűnt valóságosan és ténylegesen elkövette: Egy Ákán, aki hozzányúlt valamihez, ami nem az övé, aki összezavarja a dolgokat, aki bajt zúdít az egész közösségre, a többiekre is, aki bajba keveri az egész társaságot, aki szerencsétlenségbe sodorja bele a többi embereket is. Mert ezt tette Ákán. Rettenetes bajt zúdított rá a családjára, a házára, még a barmaira meg az ökreire is. Meg az egész Izráel népére. Szerencsétlenségbe sodorta bele az egész népközösséget.
Tudjátok, Testvérek, valahogy olyanformán van ez, mint a mi emberi testünk is. Tudniillik rengeteg fertőzési lehetőség között élünk ebben a világban. Szakadatlanul, mindig minden oldalról támadásnak vagyunk kitéve. De az a halálos baktérium vagy bacilus mindig egy bizonyos sejten át hatol be a szervezetbe, mégpedig azon az egy bizonyos sejten keresztül, amelyik a leggyengébb, és amelyiknek a legkisebb az ellenállóképessége. Nos hát, ez a gyönge sejt az Izráel népének a testén – ez volt Ákán, ahol behatolt a romlás a szervezetbe. Úgy, hogy felgerjedt az Istennek a haragja Izráel fiai ellen. Elvesztették a háborút. Egy lánc mindig olyan erős, amilyen erős benne a leggyengébb láncszem, mert ha ott elszakad, akkor elszakad a lánc. Ez a gyenge láncszem Izráel népének a láncolatában, ez volt Ákán. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hozzányúlt ahhoz, ami nem az övé – és elszakadt a lánc. Ákán vétkezett, Ákán elbukott, és ezzel törés támadt Izráel népének az egész frontján. Érzitek, testvérek, hogy így befolyásolja az egyénnek a vétke a közösségnek a sorsát? Vegyük komolyan: így befolyásolja az egyes embernek a vétke a közösségnek a sorsát! Mert éppen ez a rettenetes a bűnben, hogy nem úgy élünk és nem úgy vétkezünk mint külön, önálló egyedek, akiknek a többiekhez semmi közük nincsen. Aki azt képzeli, hogy csak magáért felelős, és csak önmagának áll vagy esik, az nagyon téved. Mert senki sem él csak önmagának, és senki sem vétkezik csak önmagának, hanem mindig másokkal való nagyon szoros közösségben és kapcsolatban, összefüggésben élünk és vétkezünk. Mindnyájan olyanok vagyunk, mint egy ajtó: ajtaja annak a közösségnek, amelynek a része vagyunk. Csak az a kérdés, hogy ezen az ajtón át mi áramlik be a közösségbe? Áldás vagy pedig átok? És azt a bűnt, amit elkövettem valahol, viszem magammal be a házamba, a családomba, a baráti körömbe, meg az egyházamba, meg a népem életébe, és rontom vele az egész közösséget. Ez a rettenetes a bűnben! Éppen ez a borzalmas a bűnben, hogy egy Ákánnak a bűne az egész népre rávonja Istennek a haragját. Éppen ez a rettenetes a bűnben, hogy pl. egy haszontalan fiú vagy leány az egész osztály közszellemét megrontja, vagy egy családtagnak a hitványsága vagy titkos bűne az egész családi életet megrothasztja. Vagy egy romlott tag egy egész üzemnek a személyzetét bemocskolja. A bűn az olyasvalami, testvérek, mint a lék a hajón: beszivárog rajta keresztül a romlás, és elsüllyed az egész hajó, ha valami nem történik. Aki azt hiszi, hogy ha pl. a családi, a házassági hűség ellen vétkezett, és nem tudta meg senki, sikerült titokban tartania, akkor nincs semmi baj, az rettenetesen téved! Mert ezen a résen át, amit az ő titkos bűne jelent, beáramlik a családba a romlás és megfertőzi a gyerekeknek a lelkét, anélkül, hogy tudnának róla. Megkeseríti az egész légkört. Léket kap és lassan elmerül az egész családi élet.
Képzeljük el ennek az Ákánnak a lelkiállapotát, amikor azon a reggelen Izráel fiai mint a megvert kutyák rohantak vissza a táborba, amikor Ákán látta annak a 36 embernek a temetését, amikor hallotta a megözvegyült asszonyoknak és árváknak a sírását, mit érezhetett akkor ez az ember? Képzeljétek el! Biztosan megmozdult a lelkiismerete, és valami ilyenformát mondhatott neki, hogy: Ugye Ákán, te tudod, hogy miért van ez?! Ugye te tudod, hogy mi az oka ennek a szégyennek, ennek a megfutamodásnak, ennek a gyásznak, ennek a szomorúságnak? Látod, mit tettél hát! Mit tettél a néped ellen! Csak te tudod egyedül, itt körülötted senki nem tudja, miért történt ez a szerencsétlenség. De te tudod!
Valami olyanformát jelent ez, hogy amikor te látod a fiadat vagy leányodat lezülleni és Istentől elszakadni, akkor ne azon sopánkodj, hogy jaj, hogyan lehetséges ez, hanem inkább azon gondolkozz nagyon komolyan, hogy nem te vagy-e az oka? Nem temiattad van? Nincs a te életedben valahol valami titkos bűn és nem ez-e az a rés, amelyen át behatolt a fertőzés az egész családba? Mert ezt kellene nekünk nagyon komolyan megértenünk és megvizsgálnunk magunkban, hogy mit jelentünk mi a magunk környezete számára? Miféle ajtók vagyunk mi a családi életünk, meg a baráti körünk, meg a gyülekezetünk számára? Hogy mi minden megy át a kezünkön, meg az agyunkon, a gondolatainkon, meg a fantáziánkon, és jut bele így azoknak az életébe, akik körülöttünk élnek. Ó, ha tudnátok, micsoda rettenetes hatása van a bűnnek a környezetünkre! Nem vennénk olyan tréfás egykedvűséggel, mint az az államelnök is, hanem elrémülnénk! Az egy Ákán bűne az egész Izráel népére rávonta Isten ítéletét. Mert ilyen a bűn, ilyen rettenetes dolog a bűn.
Azután nézzétek, még az is nagyon tanulságos dolog a történetben, hogy Jerikót, a megerősített hatalmas várost csodával határos módon beveszik Izráel seregei, legyőzik. És a sokkal kisebb Ajnál pedig vereséget szenvednek. Kudarcba fullad a vállalkozás. Pedig hadászatilag is egészen jelentéktelen város Jerikóhoz képest. A jerikói hősök futnak megszégyenülve, mint a nyúl, hátrahagyva a halottaikat meg a sebesültjeiket. Mi ennek az oka? Mi van emögött a kudarc mögött, emögött a szégyen, megfutamodás mögött? Hát tudjátok mi van? A bűn! Az van mögötte! „Izráel fiai hűtlenül bántak” – ezt olvassuk az első versben. És ez olyan jól kifejezi, hogy mi a bűn: hűtlenség. Az, amikor az ember elfordul az Istentől. Az, amikor az ember elszakad az Istentől, hátat fordít az Istennek. Amikor hűtlenné válik valaki a hűséges Istenhez, ez a bűn. Vagy ahogy a 11. vers még jobban mondja: „Vétkezett Izráel, mert áthágták az én szövetségemet, amelyet rendeltem nékik...” Igen, ez a bűnnek a lényege. Áthágása annak, amit az Isten rendelt. Az a bűn, amikor az ember egyszerűen átlépi az Istennek a rendeléseit, amikor nem korlátozza az embert az, hogy mit mondott az Isten. Amikor az ember egyszerűen túlteszi magát azon, hogy az Istennek mi a véleménye ezekről a dolgokról. Ez a bűnnek a lényege, ez az átlépés, ez az áthágás.
Hegyes vidéken, nagy szakadékoknak a szélén szoktak korlátokat felállítani, vagy egyenesen kerítést vonnak, hogy a turisták le ne szédüljenek a mélységbe. Az ilyen korlát, az ilyen kerítés nem arra való, hogy az embert a szabad mozgásában korlátozza, hanem arra való, hogy megóvja az embert a szerencsétlenségtől. Persze megteheti valaki, hogy átlépi ezt a kerítést, áthágja, vagy átbújik valaki ez alatt a korlát alatt – minden gyerek meg tudja tenni –, de ha megtette, akkor már nincs semmi, ami védje tovább a zuhanástól, a tragédiától. Nos hát, Testvérek, valahogy így védi Isten is az embereknek az életét az Ő törvényeivel, az Ő rendeleteivel, az Ő parancsolataival, mint egy kerítéssel. Nem azért mondja Isten, hogy ezt ne tedd: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tégy hamis tanúbizonyságot, ne kívánd a másét – mintha Istennek kedve telne a parancsolgatásban –, hanem azért, hogy te le ne szédülj a veszedelembe. Mert a bűn áthágása ennek a kerítésnek. Átlépés azon a vonalon, amit az Isten von, ami elválasztja a boldogságot a boldogtalanságtól, a tisztaságot a tisztátalanságtól, az örömet a bánattól, az életet a haláltól. Ez a bűn: amikor átlép valaki. És ha valaki átlépi, ha a maga konok akaratát mégis az Isten akaratával szembehelyezi, akkor meggyűlik a baja, akkor vereséget szenved Ajnál. És akkor van az, hogy egyszerre kezdenek nem jól menni a dolgok a családban, meg a házasságban, a hivatalban meg a magánéletben, meg a lelkiismeretben, meg a testi kondícióban is. Egyszerre minden kezd romlani. Baj van, vereség minden vonalon, kudarc, megfutamodás. S oly rettentő nehezen jut el az ember annak a felismerésére, hogy tulajdonképpen ez van az életének a kudarcai és vereségei mögött: a bűn. Ez! Csak az ember először mindig azt érzi, hogy valami nincs rendjén, azután hogy valami baj van, valami elromlott az életében, és mindig másutt keresi az okot, másokban, körülményekben – csak szembe nem akar nézni azzal a ténnyel, hogy a tulajdonképpeni ok az, hogy áthágta a rendeléseket, átlépett a határon. És akkor már nincs, ami visszatartsa az embert tovább a zuhanástól, a tragédiától, a veszedelemtől. Mert nézzétek, ilyen a bűn, hogy vonja maga után a romlást, a megszégyenülést, a csődöt, a halált. Nem tréfadolog, nem lehet játszani vele, nem lehet megtűrni az embernek önmagában: halálos veszedelem a bűn!
Mi volt hát az a nagy bűn, aminek ilyen rettenetes következményei voltak? Amikor Józsué megdöbbent lélekkel odaáll az Isten elé, elkezd könyörögni, akkor Isten meg is mondja neki. Tudtára adja, hogy mi volt az a nagy bűn. Mert testvérek, amikor az ember igazán őszinte szívvel odaáll Isten elé, akkor az Isten nemcsak nagy általánosságban mondja, hogy bűnös vagy, hanem rá is mutat a bűnödre és konkrétan nevén nevezi, hogy mi a bűnöd. A mennyei orvos nem csak annyit mond, hogy jaj, barátom beteg vagy, hanem azt is megmondja, hogy mi a bajod. Pontosan, egészen határozottan és félreérthetetlenül. Azt mondhatnám, hogy aki nem ismeri a maga életének a bűneit név szerint, az még soha életében igazán nem állt ott az Isten előtt. Mert amikor az Isten elibe tárja valakinek a maga bűneit, akkor ott nincs mese és nincs félreértés, akkor azt lehetetlen meg nem érteni. Mert az Isten nagyon világosan beszél. És ha te nem tudod, hogy mi a bűnöd, akkor nem voltál még az Istennel négyszemközt soha életedben. Nézzétek, milyen hallatlan világosan megmondja Isten: „Vétkezett Izráel, áthágták szövetségemet is, mert elvettek a teljesen nékem szentelt dolgokból, és loptak is, és hazudtak is, és edények közé is dugdostak.” Tehát, amire Isten a kezét rátette és azt mondta, hogy ehhez pedig embernek nyúlni nem szabad, azt vette el Izráel. Meglopták az Istent! Meglopták.
Te még sohasem loptad meg az Istent? Vajon miránk nem érvényes, amit itten Izráel népe ellen mond az Isten, hogy „elvettek a teljesen nékem szentelt dolgokból, és loptak és hazudtak és az edényeik közé dugdostak”?! Realizáltad te már magadban, hogy kié vagy? Kié a kezed, meg a szemed, a szíved, meg az eszed, meg kié a családod, meg a házasságod, meg kié a munkád, a pénzed, meg az erőd, meg az időd? Hogy mindez kié? Hallottátok az istentisztelet elején ezt az igét, Isten mondja, mert a Szentírásból olvastam fel: „Ti pedig az Isten temploma vagytok, az Isten Szent Lelkének a temploma. És ha valaki megrontja ezt a templomot, megrontja azt az Isten.” Mert ez a templom szent, és ezek vagytok ti – ezt mondja az Isten. Tehát titeket az Isten önmagának, a maga számára szentelt egészen. Átszögezett kezét rátok tette, lefoglalt a maga számára. Azt mondta, hogy ez a férfi, meg ez a nő, ez a fiú, ez a leány az enyém egészen. Józsuénak azt mondotta az Isten, hogy „áthágták az én szövetségemet”. Hát nem az az Isten szövetsége, hogy te, meg te, meg én az Istenéi vagyunk egészen?! Hát nem ez az ő szövetsége, hogy az övéi vagyunk mind testestől, mind lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban? És most mondjátok meg, testvérek, mit kapott meg Isten abból, ami az övé? Hova dugdostad magadat előle? Isten komolyan veszi azt, ami az övé. Mit tettél azzal, ami az Istené? Te még soha nem loptad meg az Istent? Nem tréfadolog ám ez, testvérek! Halálosan komoly dolog! Isten legalábbis halálosan komolyan veszi azt, ami az övé. Mert nézzétek, így folytatódik azután a szemrehányás, az isteni szó: „Ezért nem bírtak megállni Izráel fiai az ő ellenségeik előtt, hátat fordítottak ellenségeik előtt, mert átkozottakká lettek. Nem leszek többé veletek!” Nem csoda, hogyha mindenféle bajok vannak a családunkban, meg a házasságunkban, meg a gyülekezetünkben, meg az egész világon. Nem csoda: hogyne lennének bajok, mindenféle bajok, amikor megszakadt az érintkezés az ember és Isten között. Hát hogyne lenne akkor baj! Hát hogyne lenne baj, amikor az a csatorna, amelyen át az erőt, meg a kedvet, meg az életet kaptuk Istentől, eldugaszolódott, eltömődött. Hogyne lenne akkor baj! „Nem leszek többé veletek!” Ezt mondja az Isten. De még itt nincs vége a mondatnak. Így folytatódik tovább:,,hacsak”! Nem leszek többé veletek, hacsak... Igen, hacsak valami nem történik. Minek kell történnie? Majd a jövő vasárnap szeretném elmondani, hogy minek kell történnie.
Most még csak annyit, hogy addig gondold át ennek a történetnek a kapcsán, hogy milyen irtózatos veszedelem, milyen irtózatos átok az, amit ez a három betűből álló picinyke szó jelent, hogy bűn. És akkor majd megsejtesz valamit abból is, hogy miért kellett az Istennek olyan irtózatos akciót kezdeni a bűn ellen, a bűnből való szabadítás érdekében, mint Jézus születése, élete, szenvedése, halála, feltámadása és mennybemenetele. Mert amikor valaki a bűnnek a valóságát megismeri, akkor tud és akkor igyekszik odamenekülni, ahol a segítség van. És akkor tud az ember így kiáltani, teljes őszinte szívvel:

„A mi szívünk csak Tehozzád,
Jézus, Isten Báránya,
Óhajtozik, híveidnek
Drága fényes aranya,
Mert halálunk megrontója,
Örök életnek adója
Vagy egyedül, Krisztusunk,
Idvezítő Jézusunk.”
(227. ének 1.vers)

Dátum: 1963. február 3.