Kedves testvéreim, ennek a bibliai résznek, amit most a Jakab apostol leveléből fölolvastam, ezt a címet adták a Biblia fordítása, illetve nyomtatása alkalmával: Az igazi hit tettekben nyilvánul meg. Én erről szeretnék most beszélni, hogy az igazi hit az tettekben nyilvánul meg. Sőt, hadd mondjam így, hogy csak az az igazi hit, amely cselekedetekben, jó cselekedetekben válik nyilvánvalóvá. És azért különösen aktuális ma ez az igei gondolat, mert itt élesedik ki a kereszténység és az ateizmus közötti viszony egész problematikája. Tehát itt, a hit és a belőle folyó cselekedetek kérdésében.
Én már nagyon sokszor elgondoltam azt, és azt hiszem, talán ti is egyetértetek vele, hogy nekünk, hívő keresztyéneknek valahogy egészen másképpen kellene látnunk és értékelnünk az ateizmust. Valahogy egészen másképpen kellene viszonyulnunk hozzá, mint ahogyan általában szoktuk: mi túlságosan negatívan szoktuk megítélni az egész ateizmust. Valahogy úgy gondoljuk, hogy veszedelmet jelent a hitre nézve, hogy kártékony hatású az istenismeret szempontjából. Önkéntelenül is valami riadt félelemmel, védekező álláspontba kényszerítve érezzük magunkat vele szemben. Pedig testvérek, az ateizmusnak nemcsak negatív jelentősége van a hitre vonatkozóan, hanem nagyon-nagyon komoly pozitív jelentősége is éppen a hitélet, az istenismeret szempontjából. Gondoljatok csak például arra, hogy milyen rendkívül hasznos szolgálatot végez az ateizmus azáltal, hogy kíméletlenül küzd mindenféle bálványozás és babonaság ellen. És ebben a küzdelemben mi, hívő emberek a lehető legszorosabb fegyvertársaknak kell, hogy érezzük magunkat az ateistákkal. Mert a józan istenhitnek, az igaz istenhitnek egyik legnagyobb veszedelme pontosan a babonaság. És kétezer esztendő alatt valóban éppen elég babonás elképzelés tapadt hozzá az emberek hitéhez. Hálásak lehetünk tehát az ateizmusnak, amikor segít gyomlálgatni, sőt irtja ezeket a gyomokat. Segítsünk mi is irtani ezeket a gyomokat a magunk hitéből. De testvérek, ezen túlmenően is, az ateizmusnak az istenhittel szembeni kritikai magatartása egyáltalán nem káros és nem veszedelmes, hanem nagyon is jótékony és hasznos figyelmeztetés, amelyik bennünket, hívő embereket önvizsgálatra kell, hogy kényszerítsen. Arra kell hogy ösztönözzön, hogy a mi bizony nagyon sokszor ferde elképzeléseinket a hitünkkel és egész istenfogalmunkkal kapcsolatosan, adjuk csak föl nyugodtan, mert nem kár érte, és próbáljunk mélyebb, igazabb, valóságosabb istenhitre térni.
Hadd mondjam így, testvéreim: nekünk, hívő embereknek magát Istent kell halálosan komolyan vennünk abban az ítéletben, amit Isten az ateistákon keresztül mond fölöttünk, egyház fölött.
Az ateizmus tulajdonképpen a hívő emberek istenhitének a csődje. Szinte egészen természetes és magától értetődő következménye annak, hogy a hívő emberek szájjal elmondott hite nem bizonyult igaznak és hitelesnek az életükben, a cselekedeteikben. Az ateizmus az egyház egyik kifizetetlen számlája a világon. És nagyon-nagyon jól teszi a keresztyén ember, hogyha meghallgatja az ateistát és komolyan veszi az érveit. Nekünk, hívőknek sokkal-sokkal messzebb el kellene mennünk abban a készségben, hogy az ateista embertársunkkal találkozzunk, hogy őt megértsük és ővele egy feltétlen szolidaritás légkörében tudjunk találkozni. Testvérek, a hívő és a nem hívő ember szolidaritásának és összetartozásának a területe nem az elmélet – mert ott csak vitázni lehet, ezt hagyjuk másokra –, hanem a gyakorlat, a mindennapi életben megélt magatartás, a cselekedeteknek a területe. Hadd mondjam így, hogy az igaz emberségnek a megélése. Ezen a téren tudunk találkozni. És ha mi hiszünk abban – mint ahogyan kétségtelenül hiszünk –, hogy a Krisztus evangéliumának van mondanivalója ma, 1965-ben a világban élő ember számára is, akkor azt nekünk elsősorban a tetteinkkel kell hirdetnünk és tudtul adnunk ennek a világnak. Mert testvérek, azt, hogy hisz-e valaki Istenben vagy pedig nem, igazán nem az elveiből, a dogmatikai elméletéből lehet következtetni. Az Istenben való hitet vagy hitetlenséget elsősorban nem a szavaink, hanem a cselekedeteink döntik el.
Erről szól ez az ige is, amit felolvastam. Hallottátok: Jakab apostol azt írja, hogy ha egy hívő ember csak kegyes szavakat tud mondani egy akármilyen szükségben lévő embertársának, de nem adja meg néki azt, amire szüksége van a testnek – nagyon kihangsúlyozza Jakab apostol: nem az életnek, hanem a testnek –, akkor az ilyen hívő embernek az egész istenhite halott, meghalt önmagában. Ez pedig hadd mondjam azt, hogy rosszabb, mintha egyáltalán nem volna néki hite. Mert ami nincs, az nincs. De ha valakinek halott hite van, az olyan, mintha állandóan egy oszló és fertőző hullát hordana magában. A halott hitnek rosszabb a szaga, amit maga körül áraszt, mint a teljes hitetlenség. Ezt mondja Jakab apostol: „A hit pedig, hogyha jó cselekedetei nincsenek, meghalt”. Halott. Azt jelenti ez, hogy például valaki vallja és hiszi, hogy igaz és helyes, amit Jézus mondjuk a Hegyi beszédben tanít, de nem aszerint él: az halott. Vagy például, amikor valaki olvassa a Bibliát, eljár a templomba, szívesen hallgatja a prédikációt, esetleg tovább is mondja másoknak, hogy milyen jó igehirdetést hallott; a megterített úrasztalánál mindig újra és újra elmondja, hogy hiszem és vallom Jézus érdemeiért a bűnbocsánatot és Istennek a kegyelmét, és utána - talán még az úrvacsorai bor ízével a szájában - elmondja a legfrissebb pletykát valakiről, vagy haraggal, gyűlölettel gondol, vagy tekint reá valakire, vagy tele van a szíve, meg a szája keserű panasszal: az halott.
Tehát amikor vallja valaki Krisztust, de az indulatai és a cselekedetei nem krisztusi cselekedetek: ez a halott hit. És sok-sok ilyen halott hit miatt van e világban az ateizmus. És tudjátok testvérek, hogy mi ebben a legrettenetesebb? Az, hogy nemcsak olyan van, hogy valaki vallja a Krisztust, de a cselekedetei nem krisztusiak, hanem ennek a fordítottja is van. Az, hogy valaki nem vallja a Krisztust, esetleg tagadja az Istent, a cselekedetei pedig krisztusiak, krisztusi cselekedetek - mert ilyen is van. Én már nagyon sokszor láttam, megszégyenülve, hogy ateistáknak, istentagadó embereknek vagy Istennel abszolút nem törődő embereknek az embertársuk és a világ iránt való szolgálatukban annyi igaz emberség, annyi mély, komoly felelősségérzet nyilatkozott meg, hogy szinte-szinte a krisztusi szeretetnek a fénye ragyogott föl benne. Legyünk tehát nagyon óvatosak, amikor mereven le akarjuk rögzíteni a határvonalat a hívő és a nem hívő ember között, a keresztyén és az ateista között! Mert ez a határvonal testvérek, jól jegyezzük meg, nem két embercsoport között halad. Pláne nem keletnek és nyugatnak a határán valahol, hanem tudjátok, hol halad ez a határvonal? Mindnyájunknak a szíve legközepén. Ne képzeljük el egyáltalán azt, hogy szeretet, emberség, jóság csak olyan embereknek az életében található, akik hisznek Istenben. Hadd mondjam el, nagyon sok keserű tapasztalat van arra nézve, hogy annyi lenézést, annyi önigazult gőgöt, annyi könnyelmű kritikát, tehát konkrét szeretetlenséget szinte sehol nem talál az ember, mint éppen a magukat hívőknek valló emberek között. Ezzel szemben megszégyenítő jóságot, igaz humanitást és szívélyességet talál az ember olyanoknak az életében, akik nem akarnak tudni Istenről semmit a világon.
Az egyik legmodernebb mai francia író, Camus, akit általában az ateista humanitás legjelesebb képviselőjének tartanak, ír az egyik regényében egy hitetlen orvosról, aki a szó szoros értelmében önfeláldozó módon küzd a pestis ellen. Mindent elkövet a betegeinek az érdekében. Éjjel-nappal jár és holtra fáradtan injekciózza a betegeit, nem törődve azzal, hogy bármely pillanatban ő is áldozatul eshetik a rettentő ragálynak, kétségbeesett küzdelmet vív a halállal szemben, emberek megmentése érdekében. Itt azt lehetne mondani, egy ateista szentnek az alakját írja le, mert ilyenek vannak ám a világban, testvérek! És most hadd mondjam ki, még hogyha esetleg megbotránkoztat is némelyeket közülünk, hogy az az orvos például, aki tagadja Istent, de szereti a betegeit, és önmagát sem kímélve küzd az életükért, közelebb áll a Krisztushoz, mint esetleg az a tudós teológus, aki lenézi a kollégáját, és ott árt neki, ahol tud. Pedig az egyik gúnyolódik a hit dolgai fölött, a másik pedig talán köteteket ír róla. Vagy például azok a fiatal katonák, akik az elmúlt hetekben a dunántúli árvíz elleni küzdelemben az életüket veszítették: akármilyen gondolkodásúak és elvi beállítottságúak voltak, közelebb állottak Jézushoz, mint az a hívő ember, aki ugyanakkor ajtaját behajtva titkon imádkozott, pedig talán segíthetett volna.
Hogy is mondja Jézus? „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint amikor az életét adja valaki a barátaiért”. Életét adni a másik emberért, pláne idegenekért – ez testvérek, tiszta krisztusi dolog. És azt is mondotta Jézus egyszer – emlékeztek reá: „Aki elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja azt”. Ugye tudjátok, hogy mit jelent ez az „én érettem”: gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a másik emberért. Mert Jézus szerint amit megcselekedtünk, vagy elmulasztottunk egy embertársunkkal szemben, azt vele szemben cselekedtük, vagy vele szemben mulasztottuk el. Szóról szóra így mondja Jézus: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül énvelem cselekedtétek meg”. Tehát testvérek, ne nézzük le a nem hívő embereket, ne nézzük le őket. És világért ne gondoljuk, ne képzeljük be magunknak, hogy azért, mert mi így vagy úgy, jól-rosszul hiszünk, bármi tekintetben fölöttük állunk. Ó, dehogy állunk fölöttük! Egyáltalán nem állunk fölöttünk. Sőt, szállítsanak le bennünket mindenféle képzelt magaslatról Pál apostolnak ezek a nagyon-nagyon kemény szavai: „Ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok”. Tehát a legnagyszerűbb, a legöntudatosabb és a legáhítatosabb hit is szeretet nélkül semmi. Egyáltalán semmi.
Tudjátok testvérek, mi az igazi ateizmus? Mi az igazi istentelenség? Nos, az embertelenség. Megint Jézusnak a szavaira hadd hivatkozzam, aki azt mondotta: amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, hogy egy éhezőnek például enni adtatok, vagy segítettetek néki bármiféle nyomorúságában, akkor énvelem nem cselekedtétek meg. Ez az igazi ateizmus! Tehát nem az az igazi ateizmus, amikor tagadja valaki Istennek a létezését, hanem amikor megtagadja valaki az embertársától azt a szeretetet, azt a jóságot, azt a segítséget, amire pedig annak szüksége lenne. Az az igazi ateizmus, amikor valaki embertelenül bánik a másik emberrel. Az az igazi ateizmus, hogyha hagyod szenvedni a melletted lévő embertársadat, akárki legyen az, pedig talán egy kedves mozdulattal segíthetnél rajta. Vagy amikor lenézed a másik embert, a nem hívőt, azért, mert ő nem úgy hisz, ahogyan te. Vagy amikor nem veszed észre a könnyet a kollégádnak a szemében. Amikor csak magaddal törődsz, és másokkal nem, ez az igazi ateizmus. Még ha akármilyen buzgón énekli is valaki a zsoltárt a templomban, és ha akármennyi bibliai idézettel van tele is a feje, mit használ az?! Ha valaki azt mondja, hogy hite van – így mondja az apostol –, de jó cselekedeteiből nem látszik a hite, megtarthatja őt a hit? Számít akkor valamit egyáltalán az a hit? Ezt az apostol mondja, testvérek, nem én. Sőt: ezt az Isten igéje mondja, nem is az apostol! Tehát a bennünk lévő ateizmus, az a veszedelmes, nem pedig a világban lévő. Az, amikor egy Istenben hívő ember embertelenül bánik a másik emberrel. A világban lévő külső ateizmusért adjunk hálát Istennek, testvérek. Mert az olyan tükröt tár elénk, amelyikben kétséget kizáró pontossággal megláthatjuk, hogy él-e a hitünk, vagy pedig meghalt.
Camus-nak ez a hitetlen orvosa úgy gondolkodik, hogyha ő hinne egy mindenható Istennek a létezésében, akkor nem strapálná magát a betegek gyógyításával, hanem ezt az egész ügyet rábízná az Úristenre. De az Isten hallgat, és ezért kell néki magának szembeszállni a halállal. Miért gondolja az ateista ember, hogy az Isten hallgat, vagy hogy Isten halott? Azért, mert hallgatnak azok, és halottak hitben azok, akiknek hirdetniük kellene – mégpedig a tetteikkel kellene hirdetniük –, hogy mit mond az Isten. És mit mond az Isten? Azt, amit Jézus megélt: Jézus, aki minden testi és lelki erejét, nagyon sokszor az éjszakai pihenését is feláldozta, hogy könnyítsen az embertársainak a gondján, baján, keserűségén, bánatán, terhén, és még azután az életét is teljességgel feláldozta érettünk. Ez a Jézus, a pro-egzisztens Jézus a pro-egzisztens embernek a példaképe, a másokért létező embernek a példaképe. Ez a Jézus azt mondatta nékünk: „Példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek” másokkal és egymással.
Ne féljetek, a világban lévő ateizmus által Isten nem csúfoltatik meg. Azok, akik szájjal vallják az Istent, de a cselekedeteikkel nem, azok megcsúfoltatnak, és azoknak meg is kell csúfoltatniuk. De Isten, amit akar, azt elvégzi a benne hívők nélkül is, sőt a benne nem hívők által is, sőt az Őt tagadók által is. Jézus egyszer azt mondotta: „Ha ti hallgattok, a kövek fognak kiáltani”. Nos testvérek, a kövek már kiáltanak. Hallgassátok csak, hogy például ateista tudósok milyen hangosan kiáltanak a világ lelkiismeretéhez. Visszhangzik az egész földkerekség a kiáltásuktól, amikor ki-ki a maga hangszerelésében azt mondja: Vigyázzatok emberek, életveszélyben van a világ! Életveszélyben van az egész emberiség! Ne öljetek, hanem tárgyaljatok. Kilyukad a világ feneke, és elsüllyed az egész a semmiben. Sartre, ez a nagyon híres, ma élő francia ateista filozófus egyenesen így fogalmazta meg a maga jajkiáltását egyszer: Minden egyes embert úgy kell felelőssé tenni a háborúért, mintha ő maga adta volna ki a hadüzenetet. Nem veszitek észre testvérek, hogyha nem hívő politikusok, ateista tudósok és írók mondják is, de az Istennek a figyelmeztetését mondják?! Kiáltanak a kövek, ha ti hallgattok.
„Mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből” – ezt mondja az apostol. Értsük meg, hogy nem a dogmatikai elvek számítanak ma, hanem a konkrét cselekedetek. Ezek számítanak. És a legnagyszerűbb, a legáhítatosabb és a legöntudatosabb hit is, ha nincsenek neki jó cselekedetei, meghalt önmagában. Igazán hinni, élő módon hinni Jézusban, azt jelenti, hogy Jézus halálának és feltámadásának a csodálatos energiája beleárad az Őbenne hívő emberbe. Szétömlik a tagjaiban és a tudatában meg a tudatalatti világában, és cselekedetekre indítja. Krisztusi tettekben válik nyilvánvalóvá és igazolódik. A hit tulajdonképpen egy hozzátapadás Krisztushoz, belenövés Krisztusba, mint amikor az oltvány hozzátapad az ághoz, és azontúl annak az életereje élteti tovább. És hogy megfogta-e az oltvány, attól függ, hogy megeredt-e benne az élet, és hogy növekedik-e, és hogy hoz-e virágot és hoz-e gyümölcsöt? Testvérek, nagyon hamar kiderül mindnyájunknak a hitéről, hogy élő-e vagy halott. Mert elárulják a cselekedeteink. Mint ahogyan a hőmérő mutatja a hőmérsékletet. Nem a hőmérő csinálja a hőmérsékletet, nem a hőmérő igazgatja az időjárást: nem a cselekedeteink által szerzünk magunknak üdvösséget, a cselekedeteink csak jelzik azt, hogy benne van-e már az egész életünk a Krisztus halála és feltámadása energiájának a hatásában. Tehát, hogy hiszünk-e igazán Krisztusban.
Nos hát, hiszünk? Isten hív bennünket önvizsgálatra Jakab apostolnak a szavain keresztül: „Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből”. Ne áltassuk magunkat testvérek! Olvassuk le a „hőmérőt”!
Ámen.
Dátum: 1965. május 9.