Ravasz László

A mai boldog ünnep benyomásaiból és csendességeiből egy végtelenül komoly, gyöngéd és mégis erős hang szólal meg: adjad a te szívedet én nékem. Isten hangja ez, ki ez ünnepélyes pillanatban kinyújtja a kezét a szívetek után. Ezért fölséges, ezért fontos ez a mai ünnep.
Isten a szíveteket kéri. Halk, komoly szava nem remeg, nem türelmetlen, nem fenyegető, pedig az a szív, amelyet kér nagy veszedelemben van. Rettentő hatalmak esküdtek össze ellene és mindenik magának akarja megszerezni. E nagy vitában, ádáz osztozkodásban csak egy ponton értenek egyet, nem akarják Istennek adni. Nem beszélek külön-külön mindenikről. Összefoglalom az egész ostromló sereget, s egy szóval nevezem meg. A világ el akarja ragadni a szíveteket Istentől és ha ti igazán konfirmáltok, e pillanatban Isten csendes szava túlzeng a világ csábító és követelő zűrzavarán: adjad a te szívedet én nékem. A világ meg akarja szerezni a maga számára a ti szíveteket. Mennyi örömet ígér, hogy hízeleg annak a szívnek, mennyire ébresztgeti alvó szenvedélyeit, nem bánja, ha kígyófészekké válik, ha méregpohárrá, ha hamv vederré, ha a tisztátalanság törött cserépedényévé, neki az a szív, a te szíved, mindenekfelett kell. Elibéd dob egy csomó szennyes szórakozást, szinte fuldokolsz a méltatlan örömtől, felébreszt a szívedben egy csomó kegyetlen, önző, rideg érzést, gőgöt, könnyelműséget, irígységet, lázadást, valami olthatatlan kívánását a tilalmas dolgoknak. Elibéd rak egy csomó hazug bölcseséget, álkövetkeztetést, arcátlan tagadást, s biztat, hogy az eszedre hallgass és ne a hitetőkre. Nevezi magát álomnak, becsvágynak, életbölcseségnek, pedig ez álorca alatt az örök kísértő settenkedik, aki veled is megismétli a pusztai jelenetet, a kenyér, a hatalom, a bűbájosság kísértéseit. Mindenik azzal kezdi és azzal végzi, csak Istennek ne, az olyan unalmas, az olyan nevetséges, az olyan ódivatú; nem bánom akárkinek, csak Istennek ne. Légy álmos, ásíts, üresen bámulj a templomba, und magad rettentően az Íge hallgatása alatt, málljék szét fogaid között az imádság, nevess finoman a cinikus élceken, üldözd az együgyüt, tartsd fölöslegesnek a hitet, tudd meg, hogy egy dolognak nincs haszna, egy dologra nincs szükség ebben a világban, a hitre, s egy lénynek ne adj beköltözési engedélyt lelked egész birodalmába, a nagy útonjárónak, Jézus Krisztusnak.
És újra zeng a szó; adjad a te szívedet én nékem. Nézd mit csinál a világ azokkal a szívekkel, amelyeket magának megtartott. Látsz üres, kihalt életet, elpusztult, megmérgezett életet. Nézd végig a sok fiatal öngyilkost, idős tébolyultat, nézd meg ezt a beszennyezett világot. Menj végig a börtönökön, nézz bele a tetemnéző fagyott hulláinak arcába, menj végig a proletár hajlékokon, fényes főúri szalonok árva, ődöngő, elkárhozottjai között, s gondold meg, azok is valaha itt állottak fehér ruhában tiszta arccal a márciusi rügyek ígéretével és dicsőségével. Azokat is felszólította a szó: adjad a te szívedet én nékem. És ők nem adták. Megtartották maguknak: nézd meg, átokká és fekéllyé vált. Oda adták ennek a világnak : ez beszennyezte és széjjeltépte; mindenkinek felajánlották, csak Istentől őrizték meg, ezért most olyan mint egy kígyófészek, mint egy hamvveder, mint egy szemétdombra dobott törött edény, festett koporsó, amely kívül ékes és belül telve rothadással.
Adjad a te szívedet én nékem, hangzik még komolyabban, még lélekbe markolóbban az Isten szava. Kéri Isten a te szívedet a teremtés jussán, Ő alkotta, Ő tudja mit akar vele, Ő a tulajdonosa, ne vondd el tőle. E világon minden az övé, ne próbáld teremtő kezéből kiragadni a te szívedet.
Kéri ezt a szívet örök szerelme jussán, azért, mert Ő előbb szeretett, s a maga szerelme számára teremtett téged. Nem parancsol, nem kényszerít, körülfog örök szerelmének sugárzó erejével s csak annyit vár tőled, hogy engedj neki, mint az alvó virágok a fagyos földben engednek a nap életre csókoló hatalmának, mint ahogy a ma született csecsemő enged az őt tápláló anyai szeretet únszoló hatalmának, ahogy az agyag enged a művész kezének.
Kéri ezt a szívet azért, mert áron vette meg, a Krisztus szenvedésének nagy, hódító erejével, kiontott vérének lenyűgöző hatalmával, feltámadásának tündöklő erejével, Szentlelkének újjászülő hatalmával, amelynek forró zivatara magával ragad, mint egy lélektornádó egy virágszirmot.
Add a te szívedet én nékem azért is, mert ide vágyik hozzám, örökre nyugtalan, míg bennem el nem pihen. Akármit kiált szívedben az ó ember, hazug a tagadás, képmutató a cinizmus és hitetlenség, a lélek öröktől fogva szomjazik Isten után s éppen e szomjúság miatt vagy lélek.
Adjad a te szívedet én nékem; nézd meg, mit tud Isten e szívből csinálni, mennyi életszépséget tud kihívni belőle. Nézd meg az imádságokat, amelyek felszállanak belőle, mint egy izzó aranyfüstölőből. Nézd a jóságot, amely kivirul belőle, egyetlen egy pohárból gyümölcsös kerteknek egész rengetege. Nézd meg a szolgálatot és áldozatot, amelynek rubinszemei kiperegnek belőle, felszakított bársony erszényből az élet legnagyobb gazdagsága, halld meg micsoda melódiákat támaszt, mint egy muzsikáló óra, Krisztus kezében magasra tartva felvillan, mint egy titokzatos áldomásnak kelyhe.
Adjad a te szívedet én nékem. Látjátok, ez a konfirmáció, ez a döntés. Egy világos és határozott igen és nem. Nemet mondani ennek a világnak, igent az Isten hívó szavára. Most kell dönteni hova állótok, ki népe lesztek, melyik útra léptek. A Heidelbergi Káté szerint a mai nap ünnepi kihirdetése legyen, hogy ti hadba indultok ó emberetek ellen és megkezditek az új ember megelevenítését. Micsoda az ó ember megöldökölése? Az, hogy szívből bánkódjunk bűneinken és hogy azokat hovatovább gyűlöljük és kerüljük. Micsoda az új ember megelevenítése? Istenben való lelki öröm Krisztus által és az, hogy készséggel és szeretettel Isten akarata szerint éljünk, s magunkat minden jócselekedetben gyakoroljuk.
Ez a boldog felelet órája az Isten mellett való döntésünnepi bizonyságtétele, szívünknek szertartásos átadása a Krisztus kezébe. S az átadásnak örömét elhomályosítja az átvevés öröme és dicsősége, az a tény, hogy Isten nyúlt utána, Isten vette kezébe, Isten pecsételte el, s hagyja meg nálad ott, amíg megáll ez a szív, az ő életének és szívének zálogául.

Péter lobbanékony ember volt; hamar fellelkesedett és nagyon hamar kész volt nagy kijelentésekre. Mikor Jézus először szólt hozzá: kövess engem, letette kezéből a hálót, amelyet éppen foltozgatott és követte Jézust. Mikor a tengeren járó Jézus hívta őt, hogy csónakából menjen hozzá, habozás nélkül, egy szempillantás alatt, kilépett a csónakból a hullámzó tengerre, ö ismerte fel Jézusban az Isten Fiát, ő látta meg minden emberi szemek között legelőször, hogy kicsoda a názáreti Jézus. Mikor a Getsemáné kertben a poroszlók reátörtek Jézusra, Péter kirántotta a kardját, s egymagában nekirohant a támadóknak, csak a Jézus parancsára állott el véres szándékától.
És ez a hirtelen fellobbanó, magnéziumlélek azon a sötét éjszakán, mikor egyedül volt, mikor idegen, durva emberek gúnyolták, benn pedig arculverték az ő Királyát, háromszor megtagadta Jézust. El lehet képzelni azt a zokogást, amellyel bukását siratta, mikor Jézus átment előtte és reátekintett. A háromszori megtagadásnak szembetétellel való kiengesztelésére a feltámadott Jézus háromszor kérdezi Pétertől: szeretsz-e engemet? Gondoljátok el: milyen hangon válaszolt erre az a Péter, aki nagycsütörtök éjszakáján megtagadta az Urat, nagypéntek délutánján meghalni látta, s vasárnap délután újra találkozott vele, a Feltámadottal? Nincs a rajongásnak, a lelkesedésnek, a fellobbanó és kitörő szeretetnek megragadóbb jelenete, mint ez, amelyet felolvastam, a Péter háromszoros fogadástétele, erősítgető és viharos ismételgetése: Te tudod Uram, hogy szeretlek Téged.
Azonban Péter nem itt a legnagyobb. Az ő nagyságáról a következő vers beszél: «mikor ifjabb valál, felövezéd magad és odamégy vala, ahová akarád, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a kezedet és más övez fel téged és odavisz, ahova nem akarod». Ezzel prófétálta az Úr a Péter végét. Az a fiatal, lobbanó, hősies tanítvány, aki kardot ránt, aki tengerre száll, aki, mint egy evangéliomi Sámson, szinte szétveti a temperamentumával az újtestámentom oszlopait, lassanként csendes szenvedővé, nagy lemondóvá válik. Megtagadta önmagát, átalakult természete és a viharos szeretetből martiriumos hűség lőn. A hűség példázására állítja az Úr szembe a két Pétert, ifjúságában a hőst, aki csupa akarat, jószándék, fogadástétel és ígéret, öregségében pedig a keresztre feszített mártírt, aki karjait kitárta, aki át van szegezve, akit más övez fel, mert letépték róla a ruhát és akit odavisznek, ahova nem akarta: keresztyén hagyomány szerint fejjel lefelé függesztették fel a keresztfán, hogy kínjai túlhaladják Mestere kínjait.
A szeretetnek hűséggé kell válnia. Éppen ezért, a Péter alakja, emléke ma nektek konfirmációi tanítás. Ha ma kérdezné tőletek a feltámadó Krisztus, sugárzó dicsőségében, mosolyogva és fölségesen: szeretsz-e engem? Ti mindnyájan újjongva felelnétek: te tudod Uram, hogy szeretlek téged. De vajjon, mikor a kisértő körülvesz; mikor azt kérdezi a pénz, az öröm, a világ, a bűn, szeretsz-e engem? — tudtok-e a Jézus kérdésére felelni úgy, mint most?
Ma boldogok vagytok a fölött, hogy reformátusoknak születtetek, ide térhettek, ebben a gyülekezetben foglaltok helyet és a mi anyaszentegyházunk nagy emlékei és nagy ígéretei mind a ti tulajdonotok. Ma, amikor kérdezi halványarcú édesanyátok, az egyház: szeretsz-e engem? — szívetekből néma vallomás kél és lelketek megcsókolja ennek az anyának halvány, tövises homlokát. Vajjon akkor, amikor élettársat kerestek, s a test, a rang, a vagyon csábít, a gonosz ostromol, hogy áruljátok el és csúfoljátok meg ennek a mai percnek szentségét, tudtok-e vallomást tenni akkor is: te tudod, hogy szeretlek téged és egyedül téged szeretlek és érted mindent, mindent odaadok, ami köztem és közötted áll?
Hiszem, hogy most, gyermekfővel, amint reátok mosolyog a református életeszménynek sok szépsége és igazsága, azt felelitek Isten kérdésére: te tudod Uram, hogy szeretlek téged. De majd odakünn a világban, ahol kigúnyolják a hívő embert, ahol szentnek csúfolják azt, aki komoly erkölcsi felfogású és idegenkedik a cédaságtól, amikor műhelyekben vagy társaságban, akadémiákon vagy fórumokon meg kell állani ama világnézet, amaz életstílus, amaz értékelési irány mellett, amelyet evangéliomi keresztyénségnek nevezünk, sőt egyenest kálvinizmusnak: vajjon tudjátok-e vállalni a nyílt csúfságot, vagy a leplezett lenézést, a sértő támadást, vagy a sunyi és kétszínű gáncsot?!
A szeretet hangulat mindaddig, amíg nem lesz hűség belőle. Hűség nincs szeretet nélkül, mint ahogy nincs gyümölcs virág nélkül. De mennyi virágjában elhullott szeretet van a világon amely nem termette meg a hűség gyümölcsét! A próbára tett és győzelmes szeretet, ez a hűség. Az életelvvé, belső minőséggé vált szeretet — ez a hűség. A szeretet csak érzelem, a hűség erkölcs. A szeretet sokszor hangulat, a hűség élet. A szeretet sokszor hódítás és nyereség, a hűség mindig áldozat és mindig szolgálat. A szeretetben van valami a karácsony illatából, a hűségben a nagypéntek gyászából. A kettő együtt az örökélet húsvéti lángja…
De az is bizonyos, hogy van egy hűség, amely szeretet nélkül való. A fogcsikorgató, magát vesszőző, kemény kötelességérzet ez, mikor kitartunk egy zászló mellett, amelyért nem lelkesedünk, csak azért, mert a becsület úgy parancsolja. Mikor megmaradunk egy élettársi vagy bajtársi viszonyban, nem azért, mert szeretjük a társunkat, hanem azért, mert adott szavunk köt; mikor megmaradunk egy egyházban, nem azért, mert valljuk az igazságát, hanem azért, mert hívek maradunk egy hagyományhoz; mikor megállunk Krisztus mellett, mert nincs bátorságunk ellene támadni. A szeretet nélkül való hűség a lélek, az öröm, a hevület nélküli kötelesség, a dac gályarabsága. Komor és kietlen, léleknélküli és képmutató.
Ez a hűség nehéz, mint a bilincs, nyomasztó, mint a kereszt, gépies, mint a gályarabok munkája.
Oh, legyen a hűségetekben szeretet! Nagy, belső lelkesedés, amilyen a hősben, a vőlegényben, a boldog rajongókban, a fiatal lelkekben lüktet. Azért, hogy hívek legyetek, szeressetek! Szeressétek Jézust, hogy vállatokon a keresztje szárnyakká változzék. «Akik az Istent szeretik, mindenek egyaránt javokra vannak!» Szeressétek Jézust, mert ő előbb szeretett titeket!

Illés, Isten embere, végképpen belefáradt a halálos harcba. Most is Jezabel elől menekül, aki halálra keresi. Holtrafáradtan nyúlik el a pusztaságban, egy homokfenyő alatt és felkiált: Elég! Most, oh Uram, vedd el az én lelkemet.
Már nem bírja tovább.
Ekkor történik, hogy egy angyal szenensült pogácsával és egy ital vízzel visszaadja elvesztett erejét. Kelj fel és egyél, mondja neki, mert erőd felett való utad van. És ő felkelt és evett és ivott, és méne annak az ételnek erejével negyven éjjel és negyven nap, egész az Isten hegyéig, Hórebig.
Magától adódik az alkalmazás. Ez a sereg is fáradt emberekből áll. Legjobb volna lefeküdni a homokfenyő alá, a rettentő sárga puszta közepén s elaludni örökre. Úgysem bírjuk tovább…
De egy angyal felébreszt a kábult álomból s reámutatva e kenyérre és borra, azt mondja: Kelj fel és egyél, mert erőd felett való utad van. És az Étel erejével tovább megyünk és megérkezünk.
Igen, erőnk felett való utunk van. Nem bírjuk azért, mert hosszú és beláthatatlan; azért mert egész bizonyosan a sírhoz ér, azért mert rettentő módon megterhel a gond, a bánat, a bűn; azért mert olyan lépést ég távolságokat parancsol a kötelesség, amelyek túlhaladják emberi erőnket. Erőnk felett az út, mert ha egyedül kell mennünk, az árvaságot nem bírjuk, ha vinni kell ránkbizott lelkeket, nem bírjuk nehezedő terhünket, ólmos fáradságunk hátráltató súlyát. Nem bírjuk azért, mert utánunk lohol üldözőnk, a halál, s nem ostorral, hanem skorpióval vág sanyargatónk: a vád. A gond, a bánat, a bűn nyomasztó teherként nehezül reánk. Mázsás súlyú kereszt alatt tántorgunk s a sátán gúnyolódik velünk: repülj, büszke lélek…
Igen, éppen nekünk szól az Étel ereje. Ugye, senki sem ért közöttünk testi ételt, hanem sákramentomit: az Úr Jézus Krisztus halálának és feltámadásának éltető erejét.
Első hatása az, hogy tovább megyünk. Igen, mert aki hittel veszi e szent jegyeket, az megadja magát kegyelemre Istennek. Leteszi terheit a kereszt lábához. Először lezuhan a legnagyobb teher: a bűn. Oh, ez a megtöretett test és kiontatott vér, érettem adott áldozat, ezért elfogadom a kereszt tövében a nekem felajánlott irgalmat. Nem érettem, az Ő nevéért, megszánt és megbocsátott; fejem tenyerébe fogta, maga felé fordította és rám nézett. Szinte megtántorodom, amint lezuhan rólam ez a teher. Azután lezuhan a másik: a bánat. Oh, a szív nagyon tud fájni, de Isten még jobban tud gyógyítani. Mi az, ami fájhat neked ahhoz az örömhöz, amelyet a Krisztus szerelmében találsz? Mi az, amit elvesztettél, vagy megsirattál ahhoz a nyereséghez képest, ami Benne jutott osztályrészedül? Mi az a baj, amit Ő el nem oszlathatna, betegség, amit meg nem gyógyíthatna, elrontott élet, amelyet jóvá nem tehetne? S harmadikul lezuhan vállunkról a gond. Hisz a Krisztus halála drága ára a mi nyomorult életünknek! Ki az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?
Milyen könnyűekké lettünk! S ugyanakkor milyen erősek! Mert aki eszik ebből a kenyérből és iszik ebből a pohárból, az felöltözi az Isten fiának méltóságát, erejét, vidámságát, életkedvét és mámoros szenvedélyét. Oh, az szeret, az átölel egy egész világot, aki a keresztet öleli át; oh, az szolgál: boldogan engedelmeskedik Isten akaratának, aki a kereszt lábához omlott; oh, aki hittel részesül a megdicsőült Krisztus ételében, abban Krisztus él tovább s míg ó embere napról napra romlik, új embere annál hatalmasabban épül. Csak ma is milyen erős, milyen friss, milyen boldog lehetsz!
Második hatása az Étel erejének az, hogy megérkezünk.
Ezt a megérkezést is kétféle értelemben kell vennünk; a földi életre vonatkoztatva, és a mennyeire. A földi életre vonatkoztatva célnál van az, aki a kereszthez ér, mert célnál lenni annyit jelent, mint Istenhez érkezni. Ugye Mózes célnál volt, mikor a Hóreb hegyén kigyult előtte az égő csipkebokor és megszólalt belőle a magát kijelentő Isten? Megtalálta vele igazi otthonát, ahonnét kiszállhat, ahová mindig hazatalálhat, akit fellel a Sinai hegyen, vagy a Vörös-tenger partjain, a pusztaságban éppúgy, mint a páska éjszakáján a fáraó városában. Épp úgy talált otthont a Hóreben Isten másik embere: Illés, aki az Étel erejével megérkezik oda, ahol Isten halk, szelíd szóban kijelenti magát neki.
A mi Hórebünk a Golgota, az égő csipkebokor, a halk, szelíd szó, a kereszt. Ez a mi lelkünknek középponti helye, igazi otthona, boldog menedéke és erős vára. Az a kereszt, mely Isten kegyelmi tanácsáról, áldott eleveelrendeléséről beszél, s ahol Isten azt mondja nekünk: Fiam, s mi azt mondjuk neki: Atyám.
A mennyei életre vonatkoztatva ez a mi Hóreb hegyünk a mennyei Jeruzsálem, ahová éppen ez Étel erejénél fogva megérkezünk. Nincs semmi út és nincs semmi más mód arra, hogy odaérjünk és belesimuljunk az Atya orcájának dicsőségébe, mint a Krisztus testével való táplálkozás: a benne való élet. Aki eszik az Ételből: megérkezik.

Az idén Kálvin évét üljük. Ezelőtt 400 évvel jelent meg első kiadásban Kálvin főműve, a reformáció legnagyobb irodalmi alkotása, a Keresztyén Vallásra való Tanítás. Illő dolog, ha ma azt kérdezzük, mi a Kálvin felfogása az úri szent vacsoráról? Három szóban foglalom össze a feleletet: az úri szent vacsora Kálvin János szerint jegy, pecsét és zálog.
Jegy. Látható és tapintható jegy, amely kiábrázolja az Ígét, a láthatatlan és gondolati valóságot. Érzékelhető, tapasztalható dolog, de mindenestől fogva szellemi valóságot ábrázol. Mi ez a szellemi valóság? Egy szóval felelek rá: az Íge. Az Íge pedig azt mondja, Krisztus teste érettem töretett meg és vére érettem ontatott ki. Krisztus helyettem ég érettem halt meg, az én bűnömért tett eleget és halálával nekem szerezte meg a bűnbocsánatot és örökéletet. Tehát itt az Íge egy nagy tényre való hivatkozás, ugyanakkor egy személyemre szóló ígéret. Olyan, mint hogyha egy utalványt adna a kezembe egy királyi kéz, de olyan utalványt, amelyik csak akkor jelent értéket számomra, ha hittel tudom elfogadni. Ha hiszek abban a kézben, amelyik az ígéret utalványát adja, abban a pillanatban az egész kincs valóságosan az enyém. Ha nem hiszek, csak egy üres papiroslapot kaptam.
Isten tehát kegyelmet, bűnbocsánatot és örökéletet ígért nekem a Krisztus váltsághaláláért. Ez az ígéret igaz beszéd. Hallják az angyalok, hallja az anyaszentegyház, s örökké hirdettetik a földön és az égben. Ha egy földi király hirdetné ezt, ki ünnepélyes külsőségek között egész birodalmában, akkor is hinnem kellene és el kellene fogadnom. De én olyan félelmes szívű és homályos értelmű vagyok, hogy az Égi Király ígéretének sem tudok eléggé hinni. Ezért Isten — látván az én gyöngeségemet — írásba adja, amit szóval mondott: jegyben és jelképben kiábrázolja ígéretét. Immár nem betűben, hanem cselekményben: ahogy a kenyér a Krisztus megtöretett testét, a bor kiontatott vérét jelzi, s ahogy a kenyérvétel és bor megivása azt jelenti: amint ezek testemet táplálják és irányítják, úgy éltet és tüzesít át a Krisztus megtöretett testével és kiontatott vérével megszerzett kegyelem engem, szegény, bűnös embert. Az ő érdemének, áldozatának engem megváltó ereje ez. Ezért is nevezik a sákramentomot látható Ígének.
De nemcsak jegy, hanem pecsét is. Egy üres lapra nem szoktak pecsétet ütni, mondja Kálvin, de egy királyi adománylevélen keressük a hiteltadó pecsétet. A tatárjárás után megtalálták IV. Béla pecsétjét, s gonosz árulók hazug ígérettel előhívták a rejtőzködőket, s azután leöldökölték őket. Micsoda borzalom az, mikor egy király pecsétjét az ördög használja fel arra, hogy elpusztítsa azokat, akik a pecsétben bíznak. De itt az Isten pecsétjét az Egyszülött Fiú, Krisztus tartja a kezében. Ő szerezte az úri szent vacsorát, azaz Ő ütötte rá ezt a pecsétet a Nagy Király szabadalomlevelére, amellyel a szétvert, bujdosó embereket a pusztulás és halál rejtekhelyéből előhívja a boldog kegyelem meghallására. Mikor Isten hívta a Paradicsomkertben, a bűnbeesés után, az ember elrejtőzködött, nem akart előjönni, mert félt és szégyelte mezítelenségét. De most, mikor az Egyszülött Fiú hívja a maga pecsétjével, amely azt jelenti, hogy a büntetésnek elég tétetett, ki van hirdetve a kegyelem: megcsókoljuk azt a pecsétet, nem remeg a szívünk félelemtől, nem szégyeljük mezítelenségünk rútságát, hanem előjövünk nagy bizakodással és kinyujtjuk kezünket a kenyér és pohár után, amelyen a Krisztus kezének melegét és lehelletének illatát érezzük.

Amint vagyok sok bűn alatt,
de mert hallom hívó szavad,
Bárány Jézus, jövök!

De nemcsak jegy, nemcsak pecsét, hanem zálog is. A zálog egy ígért jónak helyettesítő darabja, amelyet azért adunk, hogy már most bírjon valamit az, akinek tartozunk, abból, amit adunk. Zálog a gyűrű annak, akinek magamat elígértem. Zálog egy szál kalász, akinek földemet eltestáltam. Egy szem gyümölcs, akinek odaígértem a kertemet; zálog a kulcs, melyet a hódítónak átadunk annak jeléül és bizonyságául, hogy a vár az övé.
Az úrvacsora a Szentlélek záloga. Csak egy darab vékony karikagyűrű, de azt jelenti, hogy miénk az égi vőlegény örök szerelme. Írott fehér kő: de azt jelenti, hivatalosak vagyunk a király asztalához. Egy kalász az ígért aratásból, egy fürt a szőlőskertből, kulcs egy nagy birodalomhoz, a mennyei Jeruzsálemhez. Kevés, kicsiny, csekély dolog. De ha igazán vettem, akkor bizonyság arra, hogy amint enyém a rész, enyém lesz az egész is. Enyém a vőlegény, úgy mint a gyűrű, enyém az aratás, úgy mint ez a kalász, enyém a szőlőskert, mint ez a fürt, s enyém a hegyen épített város, amint enyém ez a szívemre szorított kulcs.
A jegy az Atya jegye, a pecsét a Fiú pecsétje, a zálog a Szentlélek záloga, s én itt állok e hármas bizonysággal szemtől-szembe, hálától roskadozva.

A felolvasott ige úgy megfogja a szívünket, mint valami szép, tiszta, erős kürtszó. Ilyen hang köszönti a havasokon az ébredő hajnalt, a teremtett. mindenséget az Úr dicsőségének imádatára híva. Ilyen kürtszó ébreszti fel a bátor sereget, amely igaz ügyért indul csatába. Ilyen harsonaszóval üdvözlik hű szívek az érkező jó és nagy királyt.
Itt most a székesfővárosi államrendőrség tisztjeihez és legénységéhez szól ez a kürthang: Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Különösen alkalmas ez az ige nektek, magyar református férfiaknak, akik fegyelem alatt állotok s a rendnek és igazságnak felesküdt őrei vagytok. A református ember a mi hazánkban a legmagyarabb ember. A magyar pedig férfias és gyöngéd, azaz egy szóval: lovagias nép. De itt nemcsak a magyarságunkról van szó, hanem ez az Íge külön református emberekhez szól. A református lelkületet a férfiasság ég a gyöngédség jellemzi. Bátor azért, mert a református ember csak Istentől fél, de hű és gyöngéd, mert féli és imádja Istent. A református ember a legjobban tud parancsolni, mert a legjobban tud engedelmeskedni. Emberi teremtmény előtt meg nem hajol, de törvényes feljebbvalói szavában Isten parancsát hallja és annak engedelmeskedik. Szabadnak érzi magát a világtól, mert Isten az eleveelrendelésben döntött sorsa felől. De miután egészen átadta magát Istennek, szerszámmá vált kezében s engedelmességén keresztül Isten ereje érvényesül.
Az első kürthang ezt zengi felénk: légy erős. Nemcsak követeli tőlünk, hanem meg is mutatja az erőnek az útját. Az első lépés ehhez: vigyázzatok. Tudjátok, hogy amikor elhangzik a vezényszó: vigyázz, a katonás sorokon mintha villanyütés menne át. Kifeszülnek az izmok, élessé válik a tekintet, ünnepi készség ütközik ki minden arcon. Most, már nem törődik senki magával, nem törődik a világgal, nem kérdezi hol szorít a saru, melyik muskátlis ablakból int felé fehér kendő? Hivogatja-e kitárt karokkal gyermeke, siratja-e öreg szülője, egyetlen dolog foglalkoztatja: a parancs, amelyet meg kell értenie és teljesítenie kell. Isten sokszor szólítja ilyen vigyázz-állásba az ő jó vitézét. Megköveteli, hogy egész lelkével reáfigyeljen, minden izma résen legyen, ne törődjék azzal, van-e kenyér otthon, beteg-e a család, hivogat-e a világ csábítása, fenyeget-e villámos ég? A léleknek ki kell feszülnie az élő Isten előtt és fölséges királyi szavára kell figyelnie, aki lelkiismeretben, kötelességben, Ígéje hirdetésében kiadja nekünk a naponkénti parancsot. Jaj annak, aki nem ismeri meg a vezényszót, aki nem tud az örökkévaló Isten előtt vigyázzba állani, nem érti még parancsát és nem teljesíti azt.
A második vezényszó: álljatok meg a hitben. Ezt így is tudnám mondani: fogózz bele Istenbe. El akar sodorni a kísértés, húz és von magához a világ, megragad és el akar vonszolni a sátán, hogy rabszolgája légy. Egyedül nem tudsz ellenállni. Akinek hegymászáskor megcsúszik a lába, valamibe bele kell fogóznia, mert különben vége van. Jaj annak, aki gyenge dologba fogózik bele, szétmálló kövekbe, könnyen szakadó növényzetbe, gyökértelen fába. Minél keményebb szolgálatot teljesít valaki, annál inkább szüksége van arra, hogy valami egészen biztos, egészen szilárd, megingathatatlan erőbe fogózzék bele. Ilyen pedig csak egy van a világon: az élő Isten. Senki sem tud önmagába belefogózni és hiába kapaszkodunk emberekbe. Egyedül Isten tart meg, aki tenyerén hordozza a napot lehelletével igazgatja a csillagokat. De Ő is csak akkor tart meg, ha minden erőnkkel belefogózunk. Lejtőn való zuhanásunkban egy ezeréves tölgyfa sem nyujt segítséget, ha gyönge, vagy beteg a karunk. A lélek karja, amellyel az élő Istenbe fogózik, a hit. Mindenki olyan erős, amilyen erős a hite és a hit erősebb, mint az élet és erősebb mint a halál. Képes megtartani, amíg kivárhatjuk az érkező segedelmet. Azért minden katonának legnagyobb ereje, legfőbb biztosítéka az élő Istenbe vetett erős hit. Nagy dolog a szakértelem, nagy dolog az egészség, nagy dolog a tiszta erkölcs, de legnagyobb dolog az élő hit, amellyel az ember Isten kegyelmébe fogózik bele, hogy az Ő ereje tartsa. A hívő ember, mikor megérezte ezt az erőt, nem azt mondja: én vagyok az erős és én tartom magamat, én állom a sarat, én tudom a próbát kiállani, a feladatot végrehajtani, hanem azt mondja: Isten az én erőm, Ő tart engemet, Ő segít által a próbán és Ő adja a győzelmet.
Harmadik vezényszó ez: legyetek férfiak. Ki a férfi? Nem testi férfiúságot értünk ez alatt, hanem férfias lelkületet, férfias jellemet. Sokszor egy gyönge asszony megcsúfol száz erős férfit, mikor erkölcsi erőkről van szó. A férfiasság a komolyság és a felelősség összetétele. Komollyá az tesz, hogy nagy dolgok elvégzésére vállalkozom. Komollyá a kötelességek nagysága tesz. A felelősség viszont önállóságot és szabadságot és helytállást feltételez. Igazán férfias csak a keresztyén ember lehet, mert ő Isten kezéből veszi át feladatait Isten előtt hordozza érette a felelősséget.
Éberség, hit, kötelességtudás és felelősség, ez a foglalata én a vezényszónak, amit alapígénk így fejez ki: légy erős.
De ez magábavéve nem elég. Az erős embert az fenyegeti, hogy durva, könyörtelen és elbizakodott lesz. Ha egy felnőtt férfiú beáll játszani apró gyermekek közé s nem nézi azok gyöngeségét és törékeny voltát, egyszerűen halálra gázolhatja őket. Ki lehet menteni valakit tűzből, vízből olyan durván, hogy a mentésbe belepusztul. Lehet rendet tartani úgy, hogy a rendtartásból nagyobb veszedelem és szolgaság, kegyetlenség és átok származik, mint a rendetlenségből. Azért ezt a parancsot: légy erős, kiegészíti alapígénk azzal: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Légy erős, de szeress! Férfiúvá a gyöngédség tesz, a gyöngédség pedig a szeretet leánya. Ahhoz vagyunk gyöngédek, akiket szeretünk.
Most gondoljon mindegyikőtök arra a lényre, akit gyöngeségében is legjobban szeret. Talán egy törődött öreg aszszonyra, az édesanyjára; talán beteges, sápadt élettársára; talán kedves kicsi gyermekére. Ugyebár minél gyöngédebben szeretünk valakit, annál inkább nő az erőnk, annál férfiasabbak, annál állhatatosabbak, annál áldozatkészebbek vagyunk. Isten katonáinak nagyon kell tudniok szeretni. Szeretni a hazát, ezt a beteges, sápadt édesanyát. Szeretni a gyöngéket és elhagyottakat, Istennek ezeket a halvány és beteg gyermekeit. De mindenekfelett szeretni Istent, ki előbb szeretett minket.

Kálvin János azt mondja, hogy a sákramentom feleskűvést is jelent, amellyel egy katona az ő királyának zászlaja alá szegődik. Ti, akik most itt az Úrvacsora sákrámentomával akartok élni, újra felesküsztök Krisztus királyságának zászlaja alá. Először a konfirmáció alkalmából esküdtetek fel, amidőn gyermeklélekkel harsányan énekeltétek: «Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt. Bátran, bátran segedelme diadalmat ad. Bizzatok, mert Jézus eljön, Ő a fővezér, zengje ajkunk, Hozzád esdünk győzedelemért.» Isten pedig válaszul kezünkbe adja az Ő szövetségének jegyeit és pecséteit: a kenyeret és a bort, amellyel nemcsak ábrázolja, hanem elpecsételi igaz és ámen Ígerétét, hogy csakugyan a mi Urunk és Királyunk. Sőt nemcsak elpecsételi, hanem éppen a sákrámentom zálogát is adja a kezünkbe a felől, hogy Ő a győzelem Ura és Királya, nem engedi, hogy harcunk hiábavaló legyen. Készüljünk tehát a szent jegyek átvételére, amelyet Krisztus nyujt felénk és benne önmagát. Az a Krisztus, aki nemcsak követeli tőlünk, hogy légy erős és szeress, hanem Ő maga az erő és Ő maga a szeretet. A legnagyobb erő és az örök szeretet.

A történet ismerős: Jézus útrakel, hogy egy halott leányt feltámasszon. A tömeg utánatódul s valósággal összeszorítják. A tömegben van egy beteg asszony, aki 12 év óta szenvedett. Ez az asszony hitt Jézusban és így szólt magához: ha csak megérintem, meggyógyulok. Megérintette, és Jézusból kiszármazott az isteni erő, úgy, hogy azonnal meggyógyult. Mint amikor a lámpát bekapcsolják az áramkörbe: kigyúl a fény. Így kell Krisztusba belekapcsolódnunk.
A beteg asszony Jézust érintette, de hittel érintette. Ha nem megy arra, ahol Jézus jár, ha nem kiváncsi arra, amit Jézus mivel, ha Krisztus nem lesz az ő kedvéért is testté, s nem jelenik meg az ő életében: nem érinthette volna meg. Akkor sem, ha Jézus köd és álom; akkor sem, ha ő nem érdeklődik iránta.
De ez az érintés nem volt elég. Lám, Jézust a sokaság körülvette, összeszorították, száz kéz, könyök, láb, mell ért hozzá, némelyiknek feje szinte beleütődött a vállába: és Jézusból nem származott ki reájuk semmi gyógyító erő. A tömegből egyetlenegy asszony vált ki, aki halvány, remegő kézzel megérintette ruhája szegélyét. Úgy mint a szentséget, úgy mint a testté vált istenséget. Hittel érintette és a hit felfogta a rejtező erőket.
Krisztusnak ilyen érintése ránk nézve is az életnek a kérdése.
Nem elég látni, nem elég tudni róla, nem elég hallani felőle: meg kell érinteni, mert máskülönben közte és közöttünk kapcsolat nem támad. Amíg a kapcsoló nem érintkezik vezetékkel: nem gyúlnak fel a lámpák, a tüzek, a csodák.
Jézus erre a maga részéről mindent megtett. Azért testesült meg, hogy meg lehessen érinteni. Azért lett ember, történeti személy, hogy benne Isten irgalmát és szerelmét megtapintsuk. Azért vállalta a kereszthalált, hogy sebeiben megtapintsuk bűnünk és nyomorúságunk bizonyságait, amint Kain megérinthette az Ábel sebeiben haragja és irigysége jelét. És mindenekfelett azért szerzette a sákramentomot, hogy meg tudjuk érinteni az ő bűnbocsátó kegyelmét, az ő örök szeretetét, az ő megtisztító erejét.
De ez a tapintás nem lehet olyan, amilyennel vásári portékákat, múzeumi tárgyakat, emlékeket vagy ékszereket érintünk. Akárhogy tolongunk és lökdösődünk Jézus körül, s nincs annak semmi láttatja, mert az áramot csak a hit kapcsolja be.
Hogy csókolnád meg halott anyád kezét, ha látnád, hogy vétked megölte őt? Hogy érintenél meg egy kardot, amelyről tudod, hogy visszaszerzi neked Magyarországot? Hogy lehelnél rá egy lángra, amelyről tudod, hogy a világon minden vaknak fény és minden fázónak meleg, és te is egy vagy a fázó vakok közül?
Így kell érintenünk Krisztust. A sebeit: mi öltük meg és minket éltet. A keresztjét: visszaveszi vele lelkünk elveszített birodalmát; áldozatának, érdemének oltárát, amelyen kigyúl a vakoknak a fény s a fázó világnak az új tavaszokat hozó meleg.
Hittel kell érintenünk.
Akkor nem hiába érintjük, mert Jézusból erő származik. Jézus nem tanácsot ad, nem is parancsot, hanem egyszerűen: erőt. Erőt úgy, ahogy a vezeték áramot. Szóval azt, ami benne van: önmagát.
Mi ez az erő? Egy csók: Isten — Atyánk. Egy nagy öröm: szeret, szeret! Forró hála: hát meg tudsz, meg tudsz bocsátani! Valami szent mámor: megyek, jóváteszem, végrehajtom, megteszem; nem fogok félni, nem fogok fáradt lenni; nem gondolok másra, nem felejtem el, hozzászegődöm; új jellem; új élet; új ember.
Ezért mondja a mi hitvallásunk, hogy a hittel vett Úr vacsoránál kétféle táplálkozás van. Egy földi, ahol az Ő emlékezetére testi szájunkkal vesszük a kenyeret és bort, és egy mennyei, láthatatlan, ahol lelkünk hittel érinti a mennyben a Krisztus dicsőséges testét s átveszi az Ő erőit. A bűnbocsánatot, a fiúvá fogadtatást, az örökéletet, egyszóval: Őt magát.

Ha gyöngyöt, aranyat, gyémántkövet vetsz a földbe, akárhogy gondozod: évezredekig is gyöngynek, aranynak, gyémántnak marad, ha el nem fogyatkozik, egy szemernyit sem növekedik meg. Ha azonban búzaszemet vetsz el, egy év alatt egy szemből harminc szem támad, tíz év alatt egy szemből annyi gabona terem, hogy egy vármegye jól megélne belőle. Magyarország évi gabonatermése leszármaztatható egyetlenegy búzaszemből, amelyet ezelőtt talán száz esztendővel vetnek vala el.
Mindez azért történik, mert az elvetett búzaszem megrothad s a megrothadott búzaszemből kikél az új kalász.
Bizony, mikor a szép, telibélű, aranyszínű búzaszem belehull a nyírkos, sáros földbe: nagyon el lehet keseredve. Minő szégyen, minő halál! Elveszni nyomorultul idelenn, férgek és pondrók társaságában! De egyszercsak megmozdul benne az új élet csirája s nőni kezd a világ legfölségesebb csodája: a kalász, amely áttör földen, kavicson, sáron belemagasztosul az égbe, mint egy ragyogó királyleány. A búzaszem akkor látja meg, amikor kalásszá kezd lenni, hogy megrothadásából támad legnagyobb dicsősége, halálából szabadul fel diadalmas élete.
Most azt, amit a búzaszemről mondottam, vigyük át Isten búzaszemére, Jézus Krisztus földi életére. Ő volt a legfelségesebb magvetés. Egyetlen mag és egy új világ született belőle. Az ő halála a legtermékenyebb halál, csodák, gyógyulások arany kalászai nőttek belőle. Néhány ilyen kalászt akarok összeszedegetni és kezetekbe adni, hogy lássátok meg, mik a Jézus halálának gyümölcsei? Az első kalász az ő egyszerű és tökéletes áldozatának elégtétele. Oh, el sem tudjátok képzelni, milyen nagy dolog az, hogy mi Isten bűnbocsátó irgalmához folyamodhatunk, Milyen nagy dolog az, hogy nekünk nem kell rettegni tőle s porig alázni magunkat az ő haragjának pusztító tüze előtt! Nem volt-e nektek ismerősötök egy kis halvány leány, aki részketett rettentő indulatú apjának haragja előtt? Miért, miért nem: betegségből, bűnből, emberi szenvedélyből-e, de ez a rettentő indulat néha kitört az apából s akkor halálos veszedelemben forgott hitvese és minden gyermeke. Hogy ez a veszedelem nem agyrém, hanem sokszor valóság, családirtó apákról szóló híradások igazolják. Képzeljétek el, hogy az ilyen kis gyerek reszketve tart hazafelé, mert tudja, hogy otthon a pusztító apai harag várja. Mintha egy nagy tűzvész közelednék, mintha maga a halál jönne elébe, bizonyos a széttépettetsége és az eltapostatása és mikor kinyitja az ajtót odabenn mosolygó arccal várja egy kiengesztelt édesapa, akihez úgy símulhat hozzá, mint ti édesapátokhoz, mikor vakációról haza érkeztek.
Mi történt itt? A haragvó apa kiengeszteltetett. Ki engesztelte ki? Itt már az emberi példa megnémul, mert nincs ember, aki helyettünk elszenvedte volna az apai haragot. Ez csak a lelki világban történt meg csak Krisztus tette meg, hogy a méltán haragvó Istent kiengesztelte egyszeri és tökéletes áldozatának érdemével. Ártatlanul magára vette a mi vétkeinket, helyettünk szenvedte el azt, amivel mi tartoztunk volna s képünkben fizette le érettünk a nagy árt: meghalt a kereszten. Jöjj arany kalász, Krisztus érdeme, hadd vegyelek el, hadd éljek veled, táplálj engemet!
A második kalász az ő nagy ítéletmondása. Az emberek leélhetik az életüket úgy, hogy romlott természetükről sohasem vesznek tudomást. Mindig csodálják, mindig mentik magukat s belegyökereznek abba a rettentő tévedésbe, hogy bennük nincs semmi kivetni való. De jön a Nagypéntek örök vádja és elpusztíthatatlan emléke. Valaha testben járt a jóság, a szentség, a tökéletesség. Olyan volt mint Isten, mert Isten bennelakott testileg. Sokan felismerték, de legtöbben tudomásul se vették. Akik megállottak előtte, vagy követték, vagy gyűlölték. De azok is, akik követték, lassanként elpártoltak tőle s körülvette őt az árulásnak, rosszakaratnak életére törő szövetsége. Nem nyugodtak addig, míg keresztre nem verték azt, aki legjobb és legigazibb volt, aki mindenkit szeretett és aki mindenkin segített. Nekünk nem mentség az, hogy mi nem éltünk akkor és nem mi hajtottuk végre ezt a rettentő népítéletet. Nem mentség azért, mert olyan bűnök verték keresztre Jézust, amilyeneket mi nap-nap után elkövetünk. Se Péter, se a római katona, se az utca népe, se Pilátus, sőt még a főpapok sem voltak rosszabbak mint mi, mert nem tettek egyebet, csak amit mi szoktunk tenni: jobban szerették magukat, mint Krisztust, inkább engedelmeskedtek az embereknek, mint Istennek, nem engedték úrrá lenni a lelket, hanem követték a test szavát. Krisztusnak meg kellett halnia, hogy kinőjjön önismeretemnek és bűnbánatomnak fekete kalásza. Fogjuk meg ezt a kalászt hangtalanul, mélyről jövő megrendülések között, vádoljuk magunkat gyöngeségünkért, hitetlenségünkért, érzékiségünkért, tunyaságunkért, lelketlenségünkért. Vádoljuk magunkat, mert kevés volt bennünk a szeretet, mert féltettük magunkat, nem adtuk oda mások szolgálatára, mert nem engedelmeskedtünk Istennek. Oh, ha ezt meggondoljuk remegve kell közelednünk az atyai hajlék felé s megértenünk azt, aki reszket belépni, mert odabenn a szent és igaz Isten megbántott fölségének tüzes kemencéje izzik.
Harmadik kalász a lélek kalásza. Ezt az én nagy bűnömet fedezi el Krisztus s Isten úgy fogad el engem az ő érdeméért, mintha igaz volnék. Reám ruházza Krisztus érdemét, érette kibékül velem és megbocsát nekem, befogad az ő jóságos közösségébe s engem rongyos, bűnös, cégéres megérkezőt oda ültet királyi vendégségének asztalához, mert reám borította Egyszülöttjének érdemét, mint egy királyi palástot.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Krisztus halálából fölszabadul a lélek teremtő hatalma. Az a lélek újjá termett engem. Hitet ébreszt bennem, hogy elfogadjam mindazt, amit felém nyujt Isten az ő ígéreteivel. Ez a hit bennem békességet támaszt, nagy-nagy lelkesedéssé változik át, egy új világba való beilleszkedés eszközévé válik, olyan dolgokat látok, amilyeneket nem láttam. Olyan hívásokat és biztatásokat hallok, amilyeneket eddig nem hallottam. Mérhetetlen sok beszélnivalóm támad Istennel; még több hallgatnivalóm: rákap a lelkem Isten napi parancsaira, valósággal szemével vígasztal és tekintetével kormányoz engem. Egy új világ eddig ismeretlen és elképzelhetetlen javai lesznek legfőbb kincsem, s míg a látható világ lassanként foszlik, egyre csodálatosabban érzem kiütközni a láthatatlan világ rendjét és dicsőségét. Elfogja szívemet egy édes érzelem, tapasztalása annak, hogy mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómé, a Jézus Krisztusé vagyok.
Mindez bennem egy új lényt, egy új, jobbik ént, belsőembert alakít ki s ennek a második életnek nincsen változása a halállal szemben és nincsen elbukása a bűn ostromával szemben. Ez új és örökké való élet, amelyben végbemegy rajtunk a kettős csoda: Krisztus bennünk él és mi Krisztusban.
Az Úrvacsora sákramentoma ezt a három kalászt adja a kezünkbe. Kézzelfoghatóvá teszi és kiábrázolja előttünk azt az óriási titkot, hogy Krisztus halála földbe vetett gabonamag, amelyből az élet kalászai nőnek. Most, amikor élünk e sákramentommal, még pedig úgy, hogy amíg mi testileg kenyeret és bort veszünk, mint a Krisztusra való emlékezés jegyeit és pecsétjeit, addig lelkünk tápláltatik a Krisztus halálának gyümölcseivel, azaz mindazokkal a javakkal, melyeket ő halála és feltámadása által számunkra megszerzett: ne akadjon meg szemünk a külső jegyeken, hanem.
lélekben emelkedjünk fel a megdicsőült Krisztushoz, a mi királyunkhoz, s vegyünk részt az ő titokzatos lakomáján.
Halljátok meg tehát testvéreim, miképpen szerzette a mi Urunk Jézus Krisztus a szentséges végvacsorát.

Két dolgot emelek ki az úri szent vacsora sákramentomának gazdag jelentéséből: A Krisztussal való egységünket és egymással való közösségünket.
E szent jegyek azt bizonyítják, hogy mi a Krisztussal egyek vagyunk. Ő szerzette ezt számunkra: a kenyéren szinte érezzük keze melegét, a borban lehelletét. Így szerzette amint mi vesszük: kétezer év szellemi áramlása mosta és iszapolta, de mi megőriztük a régit, s ha valamelyik tanítvány belépne most hozzánk, zokogva állana közénk, mert mindent értene, és mindent velünk csinálhatna. Számunkra szerzette, mert e pillanatban mi vagyunk a legéhesebb és legszomjasabb gyermekek, a sírók, a lelki szegények, a szelídek, alázatosak és töredelmes szívűek nemzetsége.
Krisztussal való egységünket érezzük újra. Boldogan hódolunk egyházunk láthatatlan és dicsőséges fejének s míg megvalljuk neki hűségünket, ellene mondunk minden hatalmasságnak és uraságnak, amely az ő helyére akar ülni. Vele való közösségünkben érezzük belénk özönleni az Atya kiválasztó, örök kegyelmét; érezzük amint megragad és tart a Fiú átszegezett karja, betelünk a Szent Lélek áthevítő és megvilágosító erejével. Kicsoda bánthat, vagy mi fenyegethet? Halál-e, ítélet-e? Hiszen Ő legyőzte a halált s benne ítéletünk kegyelemre fordult: Látjuk azt az árat, amelyet fizetett érettünk, azt a csodálatos életet, amelyet halála szerzett és azt a dicsőséget, amit Ő, a Feltámadott Úr készít számunkra és örvendezésünk felhat az egekre. Annyira él bennünk, hogy így csak Ő az élet bennünk. Azért földi lényünk megüresedik minden jogtól, érdemtől, a cselekedet, kezdeményezés, siker és kivitel csalárd eszméitől, s mindenestől fogva átadjuk magunkat Neki, az Úrnak, méltatlan szerszámul. A Fő akarjon, parancsoljon, mi, a tagok, engedelmeskedünk. Nem úgy, mint a tetem a nyujtóztatónak, hanem mint az élő test a boldog ihletésnek.
De ez a szertartás eszünkbe adja a mi testvéri közösségünket is. Hiába hullámzanak köröttünk történelmek és óceánok: olyan közel vagyunk itt egymáshoz, mint azonegy anyaölben emtetett(?) két gyerek. De nemcsak a nagy presbyterianus egységet érezzük: érezzük az evangéliom katolicitását, amerre Bibliát olvasnak: mi vagyunk, ahol lélekben és igazságban imádják Istent: ott a mi családunk lakik. De érezzük a szent közösséget mindazokkal, akik a Jézus nevére térdet hajtanak s Tőle várják az életet: az ő sebeiben közös a mi menedékünk, főpapi imája úgy takar be mindannyiunkat, mint egy ősatyai sátor. A szeretet nemcsak állapot, hanem feladat. Előttünk hullámzanak az aratnivalók fehér mezői: Megépíteni a látható presbyteriánus közösséget, helyreállítani Krisztus egyházának egységét, Krisztus népévé tenni az egész emberiséget. Az üdv — misszió.
Mindezt Az végzi el, akinek asztalánál letelepedünk. Beszél hozzánk, leteszi érettünk életét, kezünkbe adja örök szerelmének zálogát és pecséteit, s míg testünk él a látható Jegyekkel, lelkünket dicsőséges teste vendégeli és táplálja: az ő halála és feltámadása.

Az élet legnagyobb ajándékait ingyen kapjuk, - ez a régi református tanítás nem azt jelenti, hogy minekünk csak annyi közünk van ezekhez az ajándékokhoz, mint egy kőszobornak a kertben ahhoz, hogy veri-e az eső, süti-e a napfény, befutotta-e rózsa, vagy lomha varjak szálltak reá. Igen, az élet legnagyobb ajándékait ingyen adja Isten, azaz, nem lehet kicsikarni tőle erővel, csellel, joggal, érdemmel, fenyegetéssel vagy imádsággal, de azért minden ajándékát csak az kapja, vagy az tartja meg, aki megszolgál reá, csak akkor fedezzük fel, ha bizonyos körülmények közé jutottunk. Nem veheti el senki az ő világosságát, amíg nem tudja, mi a sötétség, nem ízleli meg senki irgalmának édességét, akinek ajkáig nem ért a bűnbánat keserű árvize és nem tapasztalja meg senki az ő békességét, csak az, aki már reszketett e világ háborgásai miatt. Annak a ténynek roppant vígasztalását és erejét, hogy Isten velünk van, csak az a szív érzi meg, akit megfenyegetett a világ, és a bűn fejedelme: a Sátán. Mi most ilyen nép vagyunk. Ezelőtt néhány nappal még egy világtűzvész fenyegetett, olyan nagy, amelyik milliók életét, nemzedékek örömét s népek szőlőskertjét törölte volna el a föld színéről. A világháború közvetlen veszélye elmult, de még mindig csattogtatja reánk fogát a világ fejedelme. A Sátánnak még válogatott eszközei vannak, amelyeket kipróbál rajtunk: nemzeti és egyéni sorsunkon egyaránt. Igen, ellenünkre van és rohamozni készül; azért mondjuk a magyar református egyház jelmondatát: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk.
Azzal mindenki tisztában van, hogy ennek az ígének második fele, állítmányi része magától értetődő igazság. - Ki árthat annak, aki mellé maga az élő Isten állt oda szövetségesül. Hiszen éppen a mai napok szemléltették velünk: a fensőbbséges túlerő előtt porba omlik minden vakmerőség és konokság s nem tehet egyebet, mint fogcsikorgatva engedelmeskedik. Kinek ki a szövetségese, ezen dől a világ sorsa, ezen dőlt el most is. A négy nagyhatalommal, ha az egy ügyben összeszövetkezik, ki tehet valamit?
Kinek ki a szövetségese, ezt kérdezi az élet is. Leghatalmasabb szövetséges pedig maga az örökkévaló Isten, ki egyetlen szavával világokat teremt s lehelletével napmilliárdok lángját úgy oltja ki, mint egy pislogó gyertyabél világát. Igen, Ő a Hatalom, az Erő, a Teremtés és megváltás Ura. Kicsoda állhat meg vele szemben? Fegyver, idő, harag, népek, világ, angyalok és a Sátán? Az egekben lakó neveti őket... Láttál leégett erdőben épen maradt vadgalambfészket, árvizek szennyes habjain úszó bölcsőt alvó csecsemő mosolyával, karoltál-e át harcból hazatért apát, fiút, vőlegényt, csodálkozol-e, hogy még mindig él hazád... térdre ember, csókold meg az Isten kézjegyét, aki madárfészekre, aIvó gyermek és rokkant hősök homlokára, egy nemzet történelmének mindenik lapjára odaírta a kézjegyét: Én.
Igen, kicsoda lehet ellenünk?
Ez nagyon világos dolog, nem is itt van a baj. Ott van a baj: csakugyan velünk van-e az Isten? Mi lesz akkor, ha ellenünk van?
Ezért olyan nagy kérdés: hogyan van velünk az Isten? Mert arról legyünk meggyőződve, hogy Istent nem béreltük ki, nem kötöttük le a magunk céljaira. Nem ígérte meg, hogy bármi ostobaságot és gonoszságot csinálunk, Ő kiment a csávából, nem kötelezte el magát, hogy akár a magunk sorsát, akár a világtörténelmet a mi balgatag eszünk szerint fogja igazgatni.
Isten velünk van először az ő örök rendjében, fizikai és erkölcsi törvényeiben. Ezekre lehet építeni, ezek nem csalnak meg. Azért bizonyos, hogy mindig lesz kenyér, mert van föld, napfény és eső, van magvető és arató kéz. Azért bizonyos hogy az igazság győz, mert a világ igazságra van felépítve s a hazugságok kiütköznek egyéni életünkből és a történelemből. Azt el lehet hitetni egy békét szabó testülettel, hogy egy patak hajózható; de ha egyszer arra a patakra rá kell bocsátani a páncélos hajót, egyszerre kiderül minden. Aki az Isten gondolataira épít, az ő tanácsát és rendelkezését követi, az megnyeri az Isten tanúbizonyságát, amellett Isten bizonyságot tesz. Bizonyságot tesz Isten az igazság, a szeretet, a hűség, a bátorság, az önfeláldozás mellett, azzal, hogy az igazságot napfényre hozza, a szeretettel szeretetet arattat, a hűséggel szövetségre lép s az eltékozolt világ és élet helyett új világot és más életet ad. Miért fogadta olyan öröm a müncheni határozatot világszerte? Azért, mert az emberek megérezték: ez volt az Iste akarata, ez a jóakarat ez volt a Krisztus titkos szavazata: a béke és igazság; ez volt a Szent Lélek ihletése: jóvátétel, kiengesztelődés, szeretet!
Ezért olyan fontos dolog, hogy mi is az ő akaratát keressük: örök, erkölcsi törvényeinek engedelmeskedjünk. Isten nem a kalandok, hanem a lelkiismeret, a felelősség, az önfeláldozás és az alázatos, de szent hősiesség Istene. Ne a más vérét. de a magadét tékozold! Ne a más vagyonából légy bőkezű, hanem a magadéból; ne riassz, hanem nyugtass meg másokat, ne csak jó tanácsot, hanem jó példát is adj; tedd hátra a magad érdekét, ne sátorozz a magad különvéleményével, hallgass és segíts!
De Isten nemcsak egy örök rendben, hanem egy örök kivételben is velünk van. Velünk van, mint kegyelem.
Vannak pillanatok, amikor a rend, a szabály cserbenhagy; úgy látszik, mintha nem érvényesülne. De nem azért, mert egy alacsonyabb rend érvényesül vele szemben, hanem azért, mert egy magasabb érvényesül. Lám, Jézus mindenkit szeretett, - őt rettenetesen gyűlölték; lám ő életet adott - neki a halált készítették elé. Széjjeljárt, mindenkivel jót cselekedett és neki a kereszt jutott. Beszéde igazság és élet volt s istenkáromlónak nevezik. Isten fia volt és meghalt a kereszten. De nem azért, mert a Sátán volt erősebb s ő elbukott, hanem azért, mert ő volt az erősebb és győzött: a renden kívül, a szent kivételben megjelent az örök kegyelem!
A rend azt kívánja, hogy a tékozló fiút korbáccsal verjék el s javait az idősebb testvérnek adja: de a kegyelem a megtérőt ülteti trónra. Az igazság azt kívánja, hogy az egy igaz éljen s minden bűnösök meghaljanak, a Kegyelem azt cselekszi, hogy az Egyetlen igaz haláláért megmenekül a bűnösök milliója; a rend azt kívánja, hogy a jó jutalmat és a gonosz büntetést vegyen s íme, a kegyelem a jót mártírrá avatja s engedi, hogy a gonosz felfuvalkodjék. A rend azt követeli, hogy az istenfélőknek jól menjen dolgok, a hitetlenek útja pedig elvesszen s íme az istenfélők megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, gyötörtetve bújdostak s éppen az istentelenek ették fel kenyerüket, dúlták fel házaikat, részegedtek meg kiontott vérüktől: de ha Istent szerették, minden javukra vált.
Éppen az volt a kegyelem nagy kivétele, hogy a próba, a szenvedés, a halál lett a legnagyobb ajándék.
Ez az ajándék mondhatatlanul gazdag és összetett. Először is: Isten megadja az erőt a próba hordozásához: a fájdalom átváltozik csodává. A keresztben az a legcsodálatosabb, hogy el lehet hordozni. Azután biztos jegye lett annak, hogy Isten kiválasztott. A szenvedés pecsét eleveelrendeltetésünk dekrétomán. Azután drága mérföldmutató: Isten szerelmétől jövünk, Isten örömébe érkezünk, ma itt járunk e sötét vizek mellett, de nemsokára átmegyünk, mert az eleveelrendelés nem állapot, hanem haladás, egy út, amelyet meg kell tenni Istentől Istenig. Örök szerelme mögöttünk jár, dicsősége hívogat, mi meg csöndesen átmegyünk e földi téreken. Isten az ő kegyelmében mint szeretet jelenik meg, szeretetet csak szeretettel lehet felfogni, megtapasztalni, valósággá : azaz reális életközösséggé tenni. A szeretet egymáshoz való vonzódása annak, ami összetartozik, betöltése pedig az, hogy ez az összetartozás boldog élő valósággá, testi és lelki valósággá változik.
Az ember sohasem tudja mi vár reá, de Isten ígéri, hogy Ő velünk lesz örök törvényeiben és drága kivételében: teremtett világának rendjében és örök kegyelmében. Ezt ígéri nekünk ma is e nehéz napok után és nagy próbák előtt. Velünk van Isten az Ígéretében. Drága, bizonyos és erős szó: az ő Ígéje, mögötte Ő áll minden igazságával, erejével, tekintélyével és hűségével, mert az ő Ígéje nem más, mint a testté lett Íge, a Szent Háromság második személye, a Krisztus. Isten a Krisztusban van velünk.
Ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?

Legnagyobb tanítómester Isten. Nemcsak azért, mert a legmélyebb tudományra tanít, hanem azért is, mert a tanítás módját is legjobban érti. Ő a legtürelmesebb tanító: elvesződik velünk életünk végéig. Ő a legérdekesebb tanító, mindig újat tanít és mindíg a legcsodálatosabb dolgokat tanítja. Aztán meg Ő tud legjobban szemléltetni: maga a teremtés állandó szemléltetés. Képeskönyvet tár elénk az Isten, képeskönyve a Világ és az Élet. Például: meg akar tanítani szeretetre: teremti a családot s belehelyez oda, mint szülőt, gyermeket vagy testvért. Meg akar tanítani szolgálatra s teremti az emberek társaságát, ahol kiki egymás terhét hordozza. Meg akar tanítani dolgozni, éhessé tesz s aztán elvisz egy gyárkapu elé. Ezer és százezer lapja van az ő képeskönyvének.
De legszebb az a lap, amelyik a szántóvető életéről tanít. Ebben arra a kérdésre felel: milyen a mi életünk? Magvetés és aratás, feleli a képeskönyv: mi Isten magvetése és aratása vagyunk - «Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a földbe a magot»…
Városi ember azt gondolja, hogy a szántóvető ember tavasszal kimegy, elveti a magot s egy szép nyári napon ismét kimegyaratni. Arra nem gondol, hogy a magvetéshez el kell készíteni a földet, rettentő türelemmel, szakadatlan munkával, egy egész éven át. Amint alapígénk mondja, fölkel éjjel és nappal, azaz éjt napot eggyé tesz, míg megtörténik az ünnepélyes magvetés. A föld szakadatlan előkészület egy ünnepélyes magvetés számára.
Ez az élet képe. Az élet is akkor ér valamit, ha szakadatlan előkészület a magvetés számára. A hét hat napja szántás, forgatás, boronálás a vasárnapi magvetés számára. A küzdelem előkészület a béke magvetésére, a hare a győzelem magvetésére, az élet ezer baja, próbája előkészület a jóság, szeretet, igazság magvetése számára. Annyi a gondunk, bánatunk, kísértésünk, oly sok a próba, a kín, a csalódás, a vesztés: mindez egy nagy magvetés számára készít elé: a hit, a kegyelem, az új élet magvetése számára. Mi lesz a földdel, amelybe mag nem hull? Felveri a dudva. Mi lesz a maggal, amely felszántatlan földbe esett? Elvész nyomtalanul. Oh, áldd az Istent, ha lelkedet Isten ekéje tördelte, boronája szaggatta, de keze a vígasztalás, az élet, a boldog ismeret magvával teleszórta!
Második tanítása ennek a kitépett lapnak Isten képeskönyvében az, hogy aki magának vet, másnak is vet. Jaj volna nekünk, ha a szántóvető csak a maga számára termelne búzát; ő mindenki számára termel, mert annyi kenyeret eszik a világ, amennyit ő termel. Azért van jogunk megkérdezni: mikor a cipész cipőt szab, jut-e belőle a magyar földmívelőnek is? Mikor a kőmívesek házat csinálnak, csinálnak-e a magyar földmívelőnek is? Mikor világosságot mérnek, jogot osztanak, jut-e elég belőle a magyar földmívelőnek is? Betegség idejére jut-e neki orvosság, öreg napjaira békés zug a padkán? Oh, nem lehet az emberi sorsot különválasztani. Csak akkor megy jól az egyesnek, ha mindenkinek jól megy, mert a sorsunk úgy összefügg, mint a tagok össze függenek egymással és a fővel. Csak akkor egészséges az egész, ha mindenik tag ép, végzi a dolgát és megkapja táplálékát. Ne feledjük el: ha egy tag szenved, szenved a többi is, ha egy tag megüszkösödik, veszélyeztetve van az egész tst élete. Ezért nem közömbös reám: tudatlan-e, hitetlen-e, boldogtalan-e a felebarátom, mert amíg hitetlen, boldogtalan és tudatlan, én nem élvezhetem a magam boldog állapotát: el kell mennem s olyanokká tennem, amilyen én vagyok. Mert különben senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának; mert akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk.
Ismét más szépség derül ki. Az ember beveti a magot a földbe és alszik és fölkel éjjel és nappal, a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja hogyan. Igen, a szántóvető ember tudja, hogy minden erőfeszítése mellett az áldást mégis Isten adja, ingyen adja s annak adja, akinek Ő akarja. Ha felemészted magad, akkor sem tudsz egy búzaszemet kifaragni: a búzaszemeket Isten sajátkezűleg csinálja. Azért a kalász: csoda, a kalász ajándék. Hála és dicsőség annak, aki adta!
De hát nem csoda egy könyv? Nem csoda egy gép? A Condor, amelyik 19 óra alatt átrepült Berlinből New Yorkba? Nem csoda a rádió?
Nem volna-e csoda azért, mert megszoktuk? Hiszen az a legnagyobb csoda, hogy mi megszokhatunk csodákat! Van-e nagyobb csoda, mint a gyermeked, a tested és lelked mása? Jaj, meg ne szokd, meg ne únd! Van-e nagyobb csoda, mint édesanyád szíve? Jaj, ne szomorítsd azzal, hogy rá sem hederítesz! Van-e nagyobb csoda, mint az, hogy Krisztus testté lett s igéjében ma is közöttünk van s nem az a legnagyobb csoda, hogy Isten Isten és a mienk egy ilyen Isten? Legnagyobb csoda, hogy Isten kegyelem s ezzel a kegyelemmel élhetünk.
Az Isten nagy képeskönyve arra is megtanít, hogy a termésnek megvan a maga rendje: magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban Istent a maga munkájában nem lehet siettetni. Sarlót nem bír el a zöldelő vetés, akármennyire éhes vagy, nem sietteti a gyümölcs érését, ha tüzet gyujtasz alája. Legyen türelmed várni, amíg eljő az idő.
De a várakozás nem végtelen és nem hiábavaló. Az elvetett magból egykor kalász lesz, s százezer csendőr szuronya nem tudja visszazavarni a fákból tavasszal kibontakozó levelek özönét. Légy biztos abban, hogy Istenre nem hiába várunk, a dolgok megoldódnak.
Olyan világban élünk, ahol várakozni kell, de bízni kell. Ahol mindig úton vagyunk, de egyszer megérkezünk. Ahol nincs maradandó városunk, hanem örökkévalót keresünk. Ide lenn mindig tükör és homályos beszéd által ismerünk, odafenn szemtől-szembe. S ez visz az utolsó tanításhoz: az aratáshoz. Mihelyt pedig a gabona arravaló, sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett. Arany János így énekelt:
Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engemet a jó Isten kévébe
Betakarit régi rakott csürébe
Vet helyettem más gabonát cserébe.
Milyen csodálatos dolog, hogy egyszer ezt a törvényt visszájára fordította. Elvetett egy gabonaszemet, az megrothadott, de belőle támadt millió és millió kalásznak új élete. Még pontosabban: tovább él millió és millió életbe, mindazokban, akiket ő éltet érdemével, elégtételével a halálon vett győzedelmével. Krisztus ez a szent mag, belőle él a mi új emberünk láthatatlan arany kalásza.
Mekkora ez a kalász tebenned, nem tudom. Kicsiny-e, nyomorult-e, dicsőséges-e. Mindenesetre szegényes s fölöttébb rászorul, hogy táplálkozzék. Krisztus maga táplálja ígéjével és sákramentomával.
Isten nagy képeskönyvében az a csodálatos lap, amelyről beszéltem, így végződik : Krisztus a mennyei kenyér.