Ravasz László

Egy házra nem a stílusa, nem is a külső ékessége, vagy a gyakorlatiassága a döntő, hanem a fundámentoma. Lehet akármilyen ékes, jóbeosztású és művészi becsű, ha rossz a fundámentom, bizonytalan a talaj, amelyre épült, a ház nem ér semmit, sőt állandó veszedelmet jelent. A háznak nemcsak a külső képét, hanem a rendeltetését, s ezzel együtt lakóinak sorsát is megszabja az, hogy hová épült. Hegytetőre csak várat lehet építeni, tópartjára csónakházat, őserdő szélére vadászkunyhót, a Szabadság-térre palotát. Így van ez a madaraknál is. A sas kőszálra rakja a fészkét, az ökörszem a bokorba. A két fészket nem lehet megcserélni, mert ez lakóira nézve halált jelentene. Mindent meg lehet tatarozni, helyre lehet állítani, csak a fundámentomot nem.
Ha nem jó, akkor az épület összeomlik, s legfeljebb újat lehet építeni.
A házasságnál is az a legfontosabb kérdés, mire épül fel? Építenek az emberek házaséletet érdekre, mikor mind a két fél számít és nyerni akar. Ilyen esetekben a házasság üzlet, nem szabad sem többet, sem kevesebbet várni tőle. Nem mondom, hogy nincs olyan üzlettárs, akivel egy életen át kellemes az összeköttetés; de micsoda torz képe az a házasságnak, ha a hitvesem csak üzlettársam! Éppen azért, mivel a házassággal szemben más az igényünk, mint az üzlettel: az érdekre épült házasságban rendesen valami mérhetetlen idegenség, távolság és csendes elfordulás következik be. — Építenek az emberek szerelemre, mikor egyik fél sem számít, mindenik bírni akarja a másikat, s ez a bírás legsürgősebb, legfontosabb, legszenvedélyesebb feladat és tennivaló mind a két fél számára. Az ilyen emberek szoktak jóllakni a szerelemmel; kiábrándulnak egymásból, s akkor a szenvedélyes vonzódás szenvedélyes gyűlöletté változik. Az a házasság, amely csak két fiatal testet kapcsol össze, rendesen kora hervadásra és keserves elszakadásra van ítélve. Egyszerűen azért, mert nincs olyan testi szerelem, amelyik el ne fogyatkozzék, nincs olyan ifjúság, amelyik el ne hervadna, s ha egyéb nem köti össze a két szerencsétlen embert, csak ez a bizonyosan múló, s egykor feltétlenül elszakadó kötelék: előbb-utóbb és alig elviselhető tehertétellé válnak egymásnak. Építenek az emberek házaséletet társadalmi szokásokra. Itt nem a számítás, nem is a szenvedély a döntő, csak két embernek az illendőség szabályai szerint való kapcsolata, amely annak a régi jó szokásnak hódol, hogy az ember a maga társadalmi életét minél könnyebben és minél kifogástalanabbul élje le. A leányoknak férjhez kell menni, tisztességes férfi megházasodik. A házastársak udvariasak egymással, kifelé békességet mutatnak, befelé minél kevesebbet alkalmatlankodnak egymásnak, közös megegyezéssel fenntartják teljes szabadságukat s így a házasság két embernek csiszolt közös ügye lesz, két olyan embernek, akik elég udvariasak arra, hogy sohasem érdeklődnek egymás magánélete iránt. Mindez homokra építő balgatag változás. Az érdek hamar elfogy, mert az igazi házasság az érdek határain tál, az áldozat vértől és könnytől áztatott csodálatos mezőin kezdődik. Az igazi házasság hosszabb, mint a szerelem, mert a házasság egész élet, a szerelem pedig a tavasz. Szinte azt a mondást kockáztatnám meg, hogy a házasság akkor kezd igazán házasság lenni, amikor lassanként megszűnik benne a földi szerelem. A szokás olyan rablánc, amelyet csörgetnek ugyan, de mihelyt lehet, menekülnek előle, s bármennyire meg van aranyozva, vagy akár színaranyból van a lánc, csak rabszolgákat és kényurakat teremt.Más fundámentomot senki sem vethet azonkívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.Igazi házasság csak a Krisztus fundámentomán épült. Csak a Krisztus fundámentomán épült házasság igazi, azért, mert Krisztus fordítja vissza az érdek gondolatát az áldozat és szolgálat gondolatára. Minden élet életet él fel: a gyermek a szülők életét emészti fel, a tanítványok a mesterét, a nemzetek a hősökét, a házastársak egymás életét. Mindenkinek el kell fogynia és mindeniknek a másikért. Azért rosszul számít az, aki csak a másik életére pályázik, de a magáét nyomorultul félti. Krisztus tanít meg rá: ne félj szolgálni, vállald a felemésztődés kockázatát, örülj a megáldoztatásnak, mert ez a legnagyobb, legbizonyosabb hódítás és olyan uraság, amelynek hatalma alól nem tud megszabadulni senki. Mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?
Krisztus az, aki a muló szerelmet a lélek halhatatlan barátságává emeli. Szerelem és ifjúság, két ikergyermek, kézenfogva jönnek és kézenfogva távoznak. Egyik hozza és mindég viszi a másikat. Krisztusban fedezzük fel, hogy a szerelmen túl halhatatlan és elszakíthatatlan kapcsok vannak. Van egy égi szerelem, az amelyiktől az Énekek Éneke lángol. Krisztusban fedezzük fel, hogy a hitves testvér, pásztor, ápolt, akire rábizattunk és aki reánk bizatott. A hitves mindenekfelett barát, ihletés és oltalom, ezüstsisak és kócsagtoll, a legigazibb bírálónk és a leglelkesebb hívünk.
Építsetek erre a fundámentomra. Ez más szóval azt jelenti, hogy együtt hallgassátok az ő igéjét. Együtt figyeljetek élete nagy tanításaira, és ihletéseire. Az ő kezéből vegyétek mindennap egymást és az ő orcája elé állva mondjatok köszönetét egymásért. Ne nyugodjatok addig, amíg jobbik énetek meg nem találta egymást és össze nem fonódott, mert éppen abból áll házasságtok belső története, hogy mikor ez a jobbik én válságba kerül, a másik mindég ott lesz segítségül.
Azon indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is.

Szinte megdöbbentő, hogy mennyire a szög fejére üt az az Íge. Érezzük, hogy saját életünk legnagyobb kérdését dönti el, amikor arra késztet, hogy a láthatóktól a láthatatlan felé tájékozódjunk. Ez az örökkévalóság lendülete, ez a hit bátor és boldog kockázata. A dolgok látható rendje csak kezdet és alkalom, utalás a dolgok láthatatlan rendje felé. Nevezhetem homályos ablaknak, amelyen át mondhatatlan dicsőséget látok. Nevezhetem ugródeszkának, amelyről ismeretlen magasságokba lendülök. Nevezhetem magvetésnek, melyből nagy aratások támadnak.
Íme, látható dolog ez az egyszerű és ismerős hajlék, amely nektek is kedves, bár egyikőtöknek sem lehet otthona. De láthatatlan benne egy édes emlék egy ifjú párról, akiknek a lelke harminchat évvel ezelőtt itt borult össze; egy áldott életfolyóról, amely itt buggyant fel és habjaitól a ti orcátok született. S még ez is földi és múló kép, ahhoz képest, hogy e pillanatban az élő Isten trónjánál érezzük magunkat, aki előbb szeretett minket, akinek szívetek drága, mint egy oltárra tett mécses, aki atyai kézzel igazítja sorsotokat s lelketeket kezdi örökre egybe szőni. Beleszővi a multat, emlékeket, szülőket, gyermekeket; kezébe új meg új szál akad s életetek sors-szövete jóságos kezéből útra kel, hogy áthúzódjék az örökkévalóságba. Egy húr, egy dal.A láthatatlanról az örökkévalóra nézzünk. Oda nézel te is kedves vőlegény. Maga a látható dolog egy újra kezdett élet. Gyümölcsök után megindult virágzás: párkeresés túl az emberélet útjának felén. Láthatatlanra nézve szomjúhozol egy lélekért, aki körülötted a sötétséget világossággá változtatja, akinek jelenléte vigasztalás, szava ihletés, akinek jó lelke elvegyül házadban, beleolvad gyermekeid alakuló jellemébe s ezer változatosságában mindig ugyanaz, mert mindig csöndesen felfelé emel.
Nem a láthatóra kell nézned neked kedves menyasszony, hanem a láthatatlanra. A látható nehéz feladatoknak, nagy felelősségeknek roppant hordozása; vállalkozás arra, hogy kialakult életformákat átalakítson úgy, hogy mi átalakuljunk: a láthatatlan azonban az, ahogy kitárul előtted egy fölséges misszió: a szeretet küszöbén át szívek és életsorsok mélyére vonulhatsz be, megkezdhetsz egy nagy szolgálatot s csendes, hívő, tűrő alkalmazkodással úrrá lehetsz az élet ősi hatalmai felett. És mi mindnyájan elfordulunk a láthatóktól, amikor e világ szerint való örömben és értékben keresik az emberek a boldogságukat. Láthatatlan örömök, ígéretek és szépségek felé fordulunk, meg akarunk mámorosodul(?) a békességet lelt szív csendességétől, az önfeláldozás sercegő illatától, a szeretet füllel nem hallható muzsikájától, a hit fölséges látásaitól. A jóság, a szépség, az igazság fölényétől és győzelmétől. Igen, fellebbezünk a testtől a lélekhez, hangszertől a dalhoz, szótól az igéhez, tapasztalástól a hithez, a látható dolgok tarka és zűrzavaros ködfátyolától a láthatatlan világ kristályos tisztaságához, acélszerkezetéhez, az örökkévalóság egybeszerkesztett kupolájáig, egy szóval: Istenhez. Erre az útra induljatok el.

Fiatal, boldog pár, örvendező násznéptől kísérve, megérkezik az ősi templomba. Milyen biztató és kedves processzió ez. Egymást választották, egymás lényében elmerültek, egymásban boldogok. Nem is lehet tudni, melyik viszi a másikat, sőt biztos, hogy mindkettőt egy fölöttük álló hatalom vezérli. Azonban míg ez a szemmel látható menet jön és távozik, végbemegy egy másik, láthatatlan processzió. Két halhatatlan lélek, kiknél már nem fontos semmi földi mérték, megjelenik egy láthatatlan templomban, a mi Urunk Jézus Krisztus főpapi imádságának szent sátorában, s letelepedik ott, imádkozó lelkek seregétől körülvéve. A nagy csöndességben újra hangzik a főpapi imádságnak örök ismétlődése: mint te én bennem és én te benned, ők is egyek legyenek mi bennünk.
Legyenek egyek. Ez az Isten világának legmélyebb alap-gondolata. Teremtésének irány eszméje, a mindenségnek alapképlete. Az élet eggyélételről énekel, a halál dala a meg- különbözés.
Legyenek egyek, mondja a tavasz, amikor életet teremt. Legyenek egyek, zengi a szerelem örök himnusza, az élők világának egész lépcsőzetén. Legyenek egyek, szól a törvény, s az örök férfi keresi az örök nőt és boldogtalan, amíg meg nem találja. Legyenek egyek, zeng a Krisztus könyörgése, amidőn szétzilált lelkeket önmaga dicsőséges testévé kíván szervezni.Legyenek egyek, szól a történelem az összetartozandóság és közös emberi sors nagy tényeiben. Legyenek egyek, zeng az élet parancsa családok, nemzetek, egyházak felett.Legyetek egyek, mert ez a ti házasságotok titka és értelme, záloga és biztosítéka, fölséges védelme és nagyszerű küldetése. Legyetek egyek, mint halhatatlan lelkek. A testi egység csak kép és szimbólum a nagyobb és teljesebb egységre, a lélek egységére. Oh, a lélek egységét nem lehet úgy elérni, hogy egyik parancsol a másiknak és saját ízlését úgy nyomja rá a másik életére, mint a pecsétnyomót a megolvadt viaszra. Sem úgy nem lehet elérni, hogy férj és feleség, mint két különböző világban élő nagyhatalom, minden egyes kérdésben diplomáciai tárgyalásokkal létrehoz egy elfogadható álláspontot. Ezt az eggyélételt nem lehet külső életkörülmények abroncsaival kierőszakolni, sem az érdek, sem a szokás, sem a látszat, sem a jóízlés nem elegendő erre. Ez csak két lélek lényeges egybehangoltatásában érhető el, ha mind a kettő megtalálta önnön léte kulcsát és alaphangját a Jézus Krisztus élő személyiségében. Csak innen származhatik az egység, mint szenvedély és öröm, innen áradhat meg mint kitöltetett lélek, így győzhet test, világ és kisértés felett, mint Isten művészi akarata. Krisztusban bírni és szeretni egymást, ez azt jelenti: álljatok meg gyakran főlehajtva és kéz a kézben, az ő dicsőséges orcája előtt és ott újítsátok meg lelketek örök barátságának ezt a szövetségét. Ott számoljatok be róla egyenként mi nékem az ón társam, csak párom-e, vagy barátom és jobbik énem? Ott vegyétek az ő kezéből újra meg újra egymást, mint az életnek nagy ajándékát és még nagyobb feladatát. Ott ajánljátok fel a magatok életét arra, hogy vele meghódítsatok egy másik életet. Krisztusban lehet harmonikussá a házasság, boldoggá a család és széppé az élet. Benne élve ad egybehangzó dallamot a férfi és női lélek, s bár sokszor zokog mind a kettő, még többször az egyik, mégis igazán magasrendű örömet csak az így ajzott húrok énekelnek.Hogy elhigyje a világ, hogy Krisztust az Atya küldötte. Nagy dolog forog ma kockán: az Isten nevének becsületügye. Ma nem lehet meglapulni, félreállni, ki kell lépni és bizonyságot tenni, hogy ez a világ a Krisztusé és mi is az övé vagyunk. Nem elég ide a beszéd, nem elég ide a liturgia, ide mindennapi élet kell. Az, hogy jöjjenek ifjú párok és öregek, gyermekek és aggok, férfiak és asszonyok, s életükkel tegyenek bizonyságot a Krisztus szerint való élet szépsége, fölénye és győzelme mellett. A világ nem hajlandó elhinni, hogy Krisztust az Isten küldötte. Amíg nem hiszi el, addig boldogtalan marad és a veszedelem martaléka. Nem lehet máskép elhitetni, sem könyvtárakkal, sem hatalommal, sem művészi elmékkel, egyedül élettel. A hétköznapok bizonyság- tételével lehet igazolni azt, hogy ő csakugyan az, akit az Atya küldött és ajándékoza néki olyan nevet, mely minden név fölött való, hogy e névre minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére! (Fil. 2:9—11.) Főpapi imádságának szent sátorában, míg hangzik felettetek egybekötő szava: legyenek eggyé én bennem, ti feleljetek nagy bizonyságtétellel, elmondván az életre szóló esküvést.

Nincs-e valami csodálatos abban, hogy egy ifjú pár a XX. században, mikor élete legnagyobb eseményéről van szó, a szívükhöz legközelebb állókkal besereglik egy szent helyre, s hallgatja egy több mint négyezer esztendős ősi Íge tanácsát és biztatását? Amint hallgatja, érzi, hogy akármilyen régi ez az Íge, mégis éppen nekünk, éppen nektek szól. Ez nem lehet másképpen, minthogy ilyen ősi, örök gondolatokból maga Isten tanít minket. Ezek az igazságok előbb születtek, mint a mindenség és élni fognak akkor is, ha széthull a világ.
Megáldalak téged és áldás leszesz. Az áldás itt a legjobb adomány, éppen az, amitől az életünk széppé, nemessé, gazdaggá, boldoggá, igazi életté lesz. Isten a forrása ennek az áldásnak, mert csak onnan jöhet ez az adomány, amelyik nagyobb, mint az élet, ahonnét maga az élet is jön. És a tartalma ennek az áldásnak az, hogy benne Isten önmagát adja nékünk, a legnagyobbat, amit adhat. Magammal, lelkemmel, örök szerelmemmel, irgalmammal, igazságommal és szentségemmel áldalak meg téged.
A másik még különösebb dolog az, hogy ez az áldás nem állhat meg nálam, túl kell mennie rajtam másokra, mint a vérnek, a fénynek, az életnek, a vizeknek és a gondolatoknak.Tehát az ember célja és rendeltetése az, hogy maga is áldás legyen. Azt hiszem ez a legnagyobb, amit valakiről mondani lehet. Akkor sem kevés, ha egy olyan hősről mondom, aki átalakította a világot, akkor sem kevés, ha azt mondom, hogy áldás volt évezredekre. Akkor sem sok, ha egy szegény asszonyra mondom, aki egyebet sem tett, csak megszült, táplált, nevelt egy gyermeket és meghalt érette.Isten megáld, hogy áldás legyek. Éppen ennek a kettőnek az összefüggése az, amiben az Íge eleven ereje látszik.
Hányszor látjuk, hogy Isten megáld valakit és az átok lesz. Megáld egy szívet egy másik szívvel és ebből szenvedés és nyomorúság fakad. Azért kell meglátnunk az itt kifejezett rejtelmes törvényt, Isten azért áld meg valakit, hogy maga is áldás legyen. Isten azért hoz össze két fiatal szívet, azért adja egyiket a másiknak boldog szerelemmel, azért áldja meg egyiket a másikkal, hogy mindenik a másikra nézve áldás legyen. Csak akkor áldatik meg az egyik, ha áldássá tud lenni a másikra nézve.Nem könnyű, de nem lehetetlen. Nem könnyű, mert az emberi természet arra törekszik, hogy maga minden áldást felvegyen, de más számára áldássá ne váljék. Ez az a magatartás, amire az evangéliom megállapítása áll, aki meg akarja nyerni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti életét én érettem, megtalálja azt. De nem lehetetlen azért, mert Krisztus nemcsak példa, hanem állandó erőforrás az ilyen élethez. Az a Krisztus, aki megátkoztatott és keresztre feszíttetett, hogy mindenkire nézve áldás legyen, aki hozzámegy szenvedést, szolgálatot, jóságot, önfeláldozást tanulni.
Ifjú pár, vőlegény és menyasszony, légy áldott, légy áldás.

Mint minden a világon, úgy a szent házasság is akkor nyeri meg igazi értelmét és kerül a maga méltó helyére, ha az eleveelrendelés szempontjából nézzük. Alapígénk éppen erre tanít.
Sokan azt hiszik, hogy a házasság véletlen. Ezzel esetlegessé teszik, megrontják fontosságát, elveszik isteni kényszerűségét, s vagy múló viszonnyá, vagy kiszámíthatatlan balesetté változtatják. Mások úgy gondolkoznak, hogy a házasság egészen tőlünk függ. Az lesz a párunk, akit mi akarunk, s olyan lesz a házaséletünk, amilyenné mi alakítjuk. Pogány beszéd ez is, mint az a közmondás, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa. A házasság sokkal nagyobb dolog, hogysem tőlünk függne, s bár benne sok fordul meg rajtunk, mégis felettünk álló forrásból ered és tőlünk független mederben halad tova a házasélet patakja.
Alapígénk vonja helyes világításba a házasságot, amidőn arra utal, hogy a házasság Istentől ered és az Ő eleveelrendelésének egyik pászmája. Mikor még föld és ég sem volt, már eldöntötte egy örök határozat, hogy ti az idő egyik pontján egymásra találtok és kézenfogva az Úr orcája előtt megálltok. Életetek minden pillanata közeledés volt e nap felé, melyet ezentúl vagy úgy visztek magatokkal, mint a patak a belefutott csermelyt, vagy az űzött vad a testébe tört nyílvesszőt.Megtörténhetik, hogy ez a dekrétom már első találkozáskor felvillan a megfényesedő szemek előtt, de megtörténhetik az is, hogy két ifjú évekig él egymás társaságában, barátok vagy idegenek, talán éppen ellenségek és nem tudják, hogy egyszer kiderül a nagy végzés és ők megtalálják egymást.Nem tűnő véletlen, nem emberi erőfeszítés: Isten örök rendelése eredteti a házasságot.Ebből következik az, hogy igazi hitvestárs a másikban Isten legnagyobb ajándékát ismeri fel. Addig nem tudjátok, ki a másik, míg nem Isten kezéből fogadjátok el, mint az élet legnagyobb ajándékát. Tehát jó hitvesnek lenni nem érdem, hanem kegyelem, s érte nem embernek, hanem Istennek tartozunk hálaadással. Milton Elveszett Paradicsom című művében éppen az a legszebb részlet, amidőn Ádám és Éva egymás felé közelednek, mint két egymásnak ajándékozott csillag, mint két egymás számára teremtett világ.
De a házasság nemcsak ajándék, amit elfogadok, hanem küldetés, amit végrehajtok. Isten az örökkévalóságból azzal bocsátott el, hogy szolgálj egy másik lényt, áldozd neki oda a szívedet és saját életed árán is életét gazdagítsd meg és ékesítsd fel. Ezért a házastársi szolgálat végső ihletője, nagy parancsolója maga Isten, ö rendelte az emberi szívet erre a szolgálatra és ő ad erőt e szolgálat betöltésére.Fogjátok meg egymás kezét és esküszóval tegyetek vallást arról, hogy házasságotok forrása és torkolata Isten örök kegyelme.

Ide jöttetek, orgonazúgásra lépő, csendes örömű, ünnepi nászmenetben. Honnan jöttetek? Egy kedves hajlékból, — budapesti házból — egy még kedvesebb helyről: Erdélyből, egy kolozsvári hajlékból, vagy még messzibbről: az örökkévalóságból? És hová mentek? Abba az új lakásba, amelyet annyi örömmel rendezgettetek, vagy távoli útra, ahová a lelketek előre száll — avagy még messzebbre: az örökkévalóságba, túl azon a ponton, ahol az ég összeér a földdel?Bizony, zarándokút ez az élet, hosszú, tekervényes, változatos.De annál nagyobb áldás a zarándokra az otthon, a pihentető hajlék.Halljátok-e, hogy a zsoltáríró is, ki hónapokon át ment a siralmak völgyén, milyen édes sóhajjal látja: hogy a fecske és veréb talál házat az Úr oltárainál? Mennyi dicsősége lehetett annak a templomnak, mennyi szépséget mutathatott éppen annak a zarándoknak, aki ezer veszély között, hosszú esztendőkön át sóvárogva ment feléje: s íme azt látja meg rajta a megérkezés nagy pillanatában, hogy az oltár fölött, véres és füstös derekú oszlopok fejénél fészket találhat a fecske és a veréb, ez a két szürke, csekély madár.
Oh, Isten olyan nagy, hogy amikor lehellete napok fáklyáját oltja ki és egyetlen szava világokat teremt, tenyerén hordoz egy fecskepárt és megengedi, hogy azok szentélyében fészket rakjanak.Van-e szebb bizonyság ennél arra, hogy Isten akarja a fészekrakást és gyönyörködik abban, mikor a teremtett mindenség óriás templomában, amelynek minden paránya remeg az ő dicsőségének kardalától, az élet és halál egekbe nyúló oszlopai között fészket találnak az ő madarai?Isten akarta a ti fészekrakástokat. és szebbé akarja vele tenni az ő világát. Beátok mosolyog az örökkévalóság boltívei mögül, s kinyújtott keze megáldja egymáshoz húzódó gyermekeit. Ennek a nagy áldásnak sugarában áldunk meg mi is titeket.
Azonban zarándokúton a földi hajlék nem igazi otthon. Isten madarai, a halhatatlan lelkek, ne a látható világ oszlopainál rakjanak fészket. Az ilyen fészekből párunk elröppen, fiókáink szárnyra kelnek, s magunk is híves őszre kelve, bontogatni kezdjük szárnyainkat. Azért lelkünknek, e költöző madárnak igazi otthona egy láthatatlan oltár. Ez az oltár a Golgota keresztje. Rajta mutattatott be a legnagyobb áldozat: mikor a Szeplőtelen önmagát adta érettünk. Isten lelki világának, ennek a beláthatatlan szépségű tündöklő templomnak középpontjában áll véresen, szürkén, de kibeszélhetetlen dicsőségben, a szeretetnek, áldozatnak, kiengesztelődésnek, új életnek oltára.Ide röppen a lelketek egymást megismerni, elénekelni a szeretet dalát és végrehajtani egy hű és áldozatos élet nagy szertartását. Ez az oltár a boldog pihenésnek a helye, várakozás és örök megérkezés tanyája… Kedves zarándokok, fogjátok meg egymás kezét és induljatok feléje.

Magyarországon akkor, amikor a nemzet legtávolabb állott uralkodójától, s e miatt senki sem akart a császár katonája lenni, nyalka huszárok vonultak végig, s muzsikaszóval táncba kezdve, toborozták az ifjúságot a király zászlaja alá. Ez a toborzó olyan ellenállhatatlan volt, hogy sok magyar ifjú felcsapott katonának, pedig tudta, hogy ellenséges hatalom eszköze lesz, talán saját hazája ellen kell csatasorba állania.
A felolvasott alapige is egy ilyen toborzásról beszél. A seregek Ura Istene, a Nagy Király, gyűjti a fiatal népet az ő táborába.
Egy pillantás először erre a Királyra. Hogy jobban lásd, jobban szeresd: éretted testbe öltözött. Más király elrejti magát, ő felfedte magát előtted, s hogy felfedhesse és te megismertesd őt, olyan lett mint te; lemondott hatalmáról, félretette dicsőségét, bezárta maga mögött az örökkévalóság kárpitajtóit, s íme a Názáreti Jézus képében elibéd áll. A keresztről véres orcával tekint le reád: nézd így szerettelek, nézd ezt tettem érted. Azért jöttem ide, mert utánad indultam el és téged kerestelek, s ez a keresztfa az, ahol mi igazán találkozunk. Oh e véres orca, e meghidegült tetem, e töviskoronás ember mögött érezzük meg az örökkévalókirályt a mi Urunkat és Gazdánkat, a mi Megváltó Istenünket. Azután nézzünk az Ő seregére. Alapigénk egy csodálatos képet mond: hajnalpír méhéből leszen ifjadnak harmatja. Nagy éjszakán az erdő, mező fűszálaira és a fa levelére rátelepszik millió meg millió harmatképp, de nem látja senki. Nem tudjuk, eső volt-e, ismeretlen szellemek könnyzápora-e, az egész hideg nedvesség csupán, amelynek érintésére megborzongunk. De ha egyszer felkel a nap és végig sut a harmatos mezőn, millió meg millió harmatcsepp egyszerre hírt ad magéról azzal, hogy tükrözi a napot. Felcsillan belőle a visszavert fény, s egyszerre azt ragyogja a beláthatatlan csillogó sereg, itt vagyunk, parancsra várunk.
Sötét éjszakába elvesző, hideg és szomorú élet a Krisztus nélküli élet. De mikor egy ifjú meglátja, hogy kicsoda Krisztus, hívó szavára visszakiáltja: itt vagyok, toborzó szavára így felel: követlek, akkor éppen e vallomás révén egy győzelmes sereg áll elénk: hajnalpír méhéből ifjaidnak harmatja. Ki az, aki közületek csillogó szemmel azt nem kiáltja ma a fővezér felé: itt vagyok Uram, megyek utánad, katonád vagyok.
Ez a sereggyüjtés nem hadijáték, nem díszfelvonulás, hanem halálos harc. Aki jelentkezik, kikerül a harctérre. A töviskoronás király nem parádézik, hanem döntő küzdelemre készül ősi ellenségével, a Sátánnal. Nem titkolja, hogy szüksége van reád, nem hagy kétségben a felől, hogy nehéz őrhelyre állít, de megtisztel azzal, hogy bizalmat, hűséget, bátorságot és önfeláldozást kíván tőled is. Oh én látom a ti sebeiteket, halvány arcotokat, hallom tusakodásotok rekedt és sokszor fogcsikorgató zaját, különösen mikor önmagátokkal viaskodtok és én megáldom azt közületek, aki megáll, aki hős marad, aki győz. Megcsókolom a ruhája szegélyét, aki a Krisztus zászlajáért hősi halált hal. De jaj, elfordítom a tekintetemet, ha látnám valamelyiteknek kedves arcát gyáván, hitehagyottan, az árulás Kain-bélyegével eléktelenítve. Az anyaszentegyházban is megvan az a szent keménység: inkább holtan, de győzve, mint élve, de gyáván vagy árulóként akarja látni gyermekeit. És szóljak még az ellenségről? Nem az az ellenség, aki máskép imádja Istenét, nem az az ellenség, akinek egyéb baja nincs, csak hogy éppen olyan gyarló mint mi; ellenség a világ fejedelme, a Sátán, az a hatalom, aki mást tanít mint Krisztus, aki Krisztustól akar elszakítani, aki egyet gúnyol, egyet átkoz, s az az egy a Krisztus igazsága, lelke, szelleme. Ez a mi egyetlenegy ellenségünk, akár oltár mögé búvik, akár szószékre hág, mindig egyet akar, Krisztustól elszakítani a szíveket és a saját hatalmába keríteni. Ennek az egy ellenségnek van mindnyájunkban alvó segédcsapata. Saját természetünk romlottsága, az a minőségünk, hogy csendesen csúszunk lefele a lejtőn, hogy a szívünk hajlandó a megkeményedésre, elménk a feledésre, szívesen fogadjuk a hús és a vér tanácsát, szemünk gyönyörködik abban, ami megbotránkoztatja és fülünk, ami hazugsággal táplálja. Óh nincs is nekünk más igazi ellenségünk, csak önmagunk. Ezért kell nekünk készséggel sietnünk a toborzásra. Sietni lelkesen, örvendezve, korán, teljesen, azonnal. Nem szabad halogatni, nem szabad alkudozni, nem szabad vitatkozni, meg kell ragadni a felénk nyújtott kezet, s engedni, hogy szerelmének villamos árama ragadjon magával s átfusson rajtunk, s személyiségének győzelmes ereje ejtsen foglyul minket. Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt!

Mikor a keresztvíz gyermekfejetekre hullott, sejtelmetek sem volt arról, mi történik veletek. Nem tudtátok, kinek a nevében keresztelnek meg, miféle örömhír zendül meg felettetek, milyen az a világ és milyen az az élet, amelyet Isten a keresztség által ígér.
Azóta eltelt szinte másfél évtized. Ez alatt serdültetek, értelmetek megvilágosodott, szívetek kimélyült és jellemetek kialakulóban van. Ismeritek és szeretitek édesanyátokat és édesapátokat; büszkék vagytok arra, hogy becsületes nevet viseltek; nem adnátok sokért, hogy magyaroknak születtetek s feléje repes ifjú lelketek a nagyszerű és hivogató élet ezer ígéretének.
Illik, hogy megálljatok és bizonyságot tegyetek arról a legboldogabb ismeretről és a legnagyobb ajándékról, amelynek a részesévé lettetek: illik megvallanotok, hogy ismeritek a Jézus Krisztus nevét. Tudjátok miért jött és mit akar veletek; ifjan, de öntudatosan döntöttetek: oda állótok az ő zászlaja alá és elmondjátok: én választottam, örökségemet a Krisztus oldalán akarom kivenni, tudom, hogy ö mindennél nagyobb érték ezen a világon, arra törekszem, hogy meg- nyerjem és soha el ne veszítsem őt. Tudom, hogy az ö igéjét tisztán és elegyítetlenül az én református anyaszentegyházam hirdeti, s azért megfogadom, hogy ennek az egyháznak holtig hűséges, engedelmes és áldozatkész tagja leszek. S mi elfogadjuk ezt a ti bizonyságtételeteket.De jaj volna nektek, ha ez csak a ti elhatározásotok, a ti fogadalmatok, a ti kötésetek volna. Jönnek a hosszú hétköznapok, kihűl a Krisztussal való egyesülés édes forrósága. Jön ennek a világnak ezer tőre és csábítása, elfelejtkezel azokról a szépségekről és igazságokról, amelyekre most itt felteszed a lelked. Jön az élet, ez a gonosz és kegyetlen üzlet, szorít és gyötör és te megalkuszol. Először közömbös leszel, azután elárulod, végül beszennyezed anyaszentegyházadat. Miért? Azért, mert csak te választottál, mert te tettél fogadalmat, mert homokra építettél, mikor magadban akartál megállani. Azért olyan mély, olyan megrázó ez az Íge: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Már az a tény, hogy itt vagytok, mutatja ezt az elválasztó és örök szeretetet. Hogy juthattatok volna idáig, ha ö el nem választ és ide nem vezérel. Hiszen ha Ő nem hív, arcotok nem mosolyog fel édesanyátok ölén; ha Ő meg nem áld, értelmetek sötétségben, lelketek bénaságban volna berekesztve; ha Ő kézen nem fog, nem ér el hozzátok a hívogató szó, s ha ma reggel rátok nem tekint, nem ültök itt tágranyíló szemmel várván a Szentléleknek a csókját. Mi a bizonyság, mi a kezesség arra, hogy csakugyan kiválasztott minket? Az, hogy gyümölcsöt terem a lelkünk. Ezt a gyümölcsöt, most egy összefoglaló szóval nevezem meg: ez a hit. Krisztus választ azzal, hogy mi meglátjuk és megszeretjük őt, azzal, hogy feléje dobog a szívünk. Ő választ és a Szentlélek kigyúl a szívünkben, fellelkesedünk és megmámorosodunk az Íge borától. Krisztus választott, s így választott, ezért van bizodalmam hozzátok, ezért nyugtatom meg aggódó szülőiteket, ezzel vigasztalom a jövendőért remegő anyaszentegyházat. Krisztus választott, Ő gyűjt egybe, az Ő öröksége, az Ő aratása vagytok, bizonyos vagyok a jövő felől.Ő választott magának, ezért remélem azt, hogy egymásban felismeritek a testvért, szeretni tudjátok egymást és Örülni tudtok egymásnak. Egyszerre mindnyájatok haszna minden egyesnek világossága, ajándéka és szolgálata. Ezért van reményem arra, hogy önmagatoknak is ajándékul adattok, egyszóval elmentek, gyümölcsöt teremtek és a ti gyümölcsötök megmarad.
Nos tehát, mikor választunk, tudjuk meg, hogy választatunk, s azért állunk a Krisztus mellé, mert Ő a tulajdonává tett. Apánkat és anyánkat sem úgy választottuk, hogy kikerestük az erre leginkább alkalmasat és legtetszetősebb embert, hanem úgy, hogy egy isteni végzés szüléink gyermekeivé tett, s mi nem vagyunk képesek elég hálásak lenni ennek az ajándéknak minden öröméért, sőt talán keserűségéért is. Én a Krisztushoz akarok tartozni, mert Ő a maga számára megváltott engem.

Szeretni könnyű, hűnek lenni nehéz. Könnyen megy az igéret, nehezen a megtartás. Nem az ünnepnapon válik el, kicsodák vagyunk, hanem a hétköznapokon. Ezekből az egyszerű tételekből is látszik, milyen nagy dolog a hűség.
A hűség szövetséget feltételez. Azt kívánja, hogy két személy ígérje meg egymásnak, hogy mindig szeretni és becsülni fogják egymást és a szövetségben megmaradnak. A református egyház az Istenhez való viszonyt is a szövetség formájában gondolja el. Isten kiválasztott egy nemzetséget, amely először testi, történelmi nép volt, azután lelki nemzetséggé vált. Ezt a lelki nemzetséget a maga tulajdonául ismeri el, nagy kiváltságokban és boldog igéretekben részesíti, csak azt kívánja tőle, hogy hű maradjon hozzá. Az Isten iránti hűségben minden benne van. Légy hű mind halálig, neked adom az élet koronáját.
Az Isten iránt csak úgy lehetek hű, ha hű maradok Krisztushoz. Krisztushoz nem tudok hű lenni, ha hűtlenné válok az Ő anyaszentegyházához. Ne felejtsétek el, hogy amikor a templom kezd unalmassá válni, amikor minden hibát felpanaszoltok az egyházi életben, amikor fájni fog az adó és kecsegtet más egyháznak pompája, vagy rendje, megkezdődött anyaszentegyházatok csendes elárulása. Édesanyátokat nem azért szeretitek, mert a leggazdagabb és legszebb asszony a világon. És hitvestársunknál is találunk különbet, akár külsőleg, akár belsőleg és mégis őt szeretjük legjobban a világon.
Légy hű mindhalálig. A hűség becsületügy. A szövetségben Isten mindent ad nekünk, ingyen ad mindent, ezenfelül is mérhetetlenül megáld, igéreteit értelmet meghaladó módon beteljesíti, s mindezért csak hűséget kíván. Nincs-e ebben a kívánságban valami rendkívül nagy megtiszteltetés és ha csak ezt az egyetlen feltételt nem tudjuk teljesíteni, nincs-e ebben valami rettenetes, megalázó és elnyomorító tünet? Megtisztel Isten azzal, hogy hűséget vár és ennél magasabb megtiszteltetést nem lehet elképzelni; önmagunkat megalázzuk és elnyomorítjuk, ha hűtlenek és árulók leszünk és nincs ennél irtózatosabb pusztulás, mint a hűtlenség, mint az árulás. Minden nemes vonás a hűséget kívánja, és abban megáll, minden alávalóság hűtlenségre vezet, mert a hűtlenség romlásnak és züllésnek az anyja és a leánya.
Légy hű mindhalálig. Hiszen éppen ez a fontos, hogy mindig híveknek kell lenni. Ez naponként való feladat; ezt nem lehet egyszersmindenkorra betölteni és elintézni, itt apró pénzzel kell fizetni és egy életen át. Hiszen az elképzelhető, hogy valaki botlik, elesik, de azért a szövetség nem bomlik fel és a hűség ismét helyre állhat. De az, ha valaki a hűtlenséget gyakorlattá teszi, ha a lelke lassanként idegenséggel, sőt gyűlölettel telik meg aziránt, akivel szövetségben él, ha gyökeret ver lelkében az a rettentő indulat, hogy lerázza, összetörje a szövetséget és elárulja, akkor a legirtózatosabb útra tért, amelyen csak a kárhozatba lehet jutni. Légy hív mindhalálig. Amíg a halál el nem érkezik, addig a kísértés mindig lehetséges, addig éberségre mindig szükség van, s addig szakadatlanul össze kell fogni erőinket, mindhalálig. De ez jelenti azt is, hogy a hűségnek nagy ellensége, a Sátán is mindent megpróbál, hogy megrontsa. Hiszen ez az a szál, amelyen a lelkek Istenhez fűződnek, ezt kell elszaggatnia, hogy a martalékul esett ember az övé legyen. Ezért mindent megpróbál arra, hogy ezeket a láncokat eltépje. Ezer és ezer történeti példa mutatja, hogy a próbák az életet is megkívánták. Keresztyén üldözések, reformátorok harcai, jelenlegi misszionáriusok példája mutatja, hogy valaki feláldozhatja magát azért, mert hű akart maradni Krisztusához. Ami ezekben a példákban rikítóan látszik, az kevésbbé élesen, de éppen olyan világosan megjelenik minden emberi életben. Halálig kell hűnek lenni, mert a nagy dolgokban a hűség életre és halálra szól. Ettől a látható világtól és a földi élettől való elszakadásra is készen kell lennünk, ha útjában áll örökkévaló javaknak. Nem keresztyén az, aki nem tudja, hogy e látható világ és a földi élet javai ingyen sem hasonlíthatók a láthatatlan világ dicsőségéhez és javaihoz.Hogy lehet hűnek lenni? Úgy, hogy keresem annak a társaságát, akivel szövetségben élek, s kerülöm azoknak a társaságát, akik ettől a szövetségtől elvonnának. Örülök az élet kapcsolatának, amely magában véve a legfőbb lelki jó, s azzal gyakorolom magamat, hogy élek ennek a szövetségnek az áldásaival. Krisztushoz akkor vagyok hű, ha minél többet vagyok vele, táplálom magam Igéjével, követem élete példáját, kísértések elől hozzá menekülök, az Ő társasága a legfőbb öröm számomra, egyszóval ha minél öntudatosabban benne élek. Egyházamhoz akkor maradok hű, ha minél inkább megismerem történetét, ha munkát vállalok ebben az egyházban, ha el nem hanyagolom a gyülekezetet, ha Isten Ígéjeképpen hallgatom a prédikációt, ha élek az uri szent vacsorával, ha bizonyságot teszek egyházam mellett az életben, ha le tudok mondani állásról, elhaladásról, dicsőségről, mihelyt hitem és egyházam megtagadását akarnám érette cserébe adni. A hűség iskolája maga az élet. És jutalom az örökélet. Nem is egyéb a hűség, mint múló életben az örökkévaló élet keresése, megragadása és megtartása.

Talán ez a legkedvesebb jelenete az egész Evangóliomnak. A feltámadt Jézus, hogy egy modern kifejezéssel éljek, kiránduláson van a tanítványaival. Gazdag halászzsákmány jutalmazta fáradozásaikat, utána kedvesen megebédeltek s ebéd után váratlanul ezzel a kérdéssel fordul Péterhez: Simon, Jónának fia szeretsz-e engem? Nagy oka volt annak, hogy éppen Pétert kérdezte meg. Péter kezdettől fogva félig szégyenkező, félig sugárzó arccal sürgött-forgott Jézus körül. Ő volt az, aki az utolsó éjszakán háromszor megtagadta Mesterét, pedig előre megjósolta Jézus, s ő a jóslatkor mennyre, földre esküdözött, hogy ez. nem fog megtörténni vele. Mégis megtagadta; a hitvalló, a hős, a kőszikla, akire Krisztus anyaszentegyházát építette fel, s akinek kezébe adta a mennyország kulcsait, egy cselédleány gúnyos kacagására háromszor megtagadta Mesterét künn a pitvarban, mikor odabenn az ő Királyát kínozták és arculverték. S lám, Jézus mégis megtűri őt, mégis magához engedi, semmiféle szemrehányással nem bünteti s Péter hol égő arccal, hol elhalványodva, félelemtől és boldogságtól reszketve nem mer a közelében a szemébe tekinteni, csak átszegzett kezén pihen meg néha a nézése.Simon, Jónának fia szeretsz-e engem? — kérdi Jézus s Péter halkan feleli, szavában annyi öröm és kiengesztelődés: Te tudod Uram, hogy szeretlek Téged. Nekünk szól ez a történet. Lássuk ezt a kérdést, a feleletet és a bizonyságot.
I.
Szeretsz-e engem? Ha azt kérdezné valaki, mi a konfirmáció, akkor azt mondanám: felelet erre a kérdésre. Ez az a pillanat, amidőn Jézus megkérdezi mindannyiunktól, személy szerint: szeretsz-e engem? Hangtalan ez a kérdés, ott csendül meg a lelketek mélyén. Hiába kérdezem én, hiába kérdezik szüléitek, hiába kérdezi az iskola, vagy az anyaszentegyház, ez mind nem elég: Jézus személye egy óriás, hangtalan kérdés. Azt mondhatnám, hogy Jézusban minden ezt kérdezi tőletek. Amikor ott mosolyog a jászol-bölcsőben, arca csupa fény, a Mária arca csupa könny, csodálatos és boldog dicsősége ezt kérdezi tőletek: szeretsz-e engem? Mikor mint gyermek a jeruzsálemi templom bölcseivel társalog, komoly, vonzó alakja azt kérdezi, szeretitek-e öt, aki mindenekfelett a Mennyei Atya dolgaival akar foglalatoskodni? Mikor lehajol a bűnöshöz, meggyógyítja a betegeket, megbocsát ellenségeinek, ezer meg ezer jóság fölséges csodáit teszi, ezt kérdezi némán tőletek: szeretitek-e Őt, Aki szertejárt és jót cselekedett? Mikor vállára vette a keresztet, elhordozott minden gyalázatot, mikor átszegezték a kezét és lábát s imádkozott ellenségeiért, nagy áldozata ezt kérdezi tőletek: szeretitek-e Őt, Aki betegségeiteket viselte, fájdalmaitokat hordozá, Akin bűneitek veresége nehezedett el és Akinek sebei által gyógyultatok meg? Mikor a feltámadás dicsőségében megáll és elküldi az Ő apostolait, hogy tegyenek tanítványokká minden népet, még egy kérdő pillantást vet reátok: szerettek-e engem, aki érettetek jöttem s visszamegyek az én Atyámhoz, hogy helyet készítsek számotokra?
Ez a legnagyobb kérdés a világon. Lehet, hogy soha semmiféle kérdésre nem tudunk felelni, együgyüek és értelmetlenek maradunk, de ha megértettük ezt a kérdést, megértettük a legnagyobb bölcseséget. Lehet, hogy idelenn szegények, szomorúak, elhagyottak maradtok; lehet, hogy semmi örömet nem láttok, ez a világ minden dicsőségét elrejti előletek; lehet, hogy gyermekfővel kell sírbaszállnotok, de ha ott fenn megkérdezik tőled, miért éltél s ha azt felelheted, hogy szeressem Jézust, Isten azt fogja mondani, eleget éltél, elérted a legmagasabb célt. Lehet, hogy nagy-nagy veszteségek fognak érni, mindent elragad tőletek a világ, amit adott, vagy semmit sem ad meg abból, amit igért s ti majd egyszer üresen, mezítelenül, nyomorékon és szétomló testtel sírbaszáltok; de ha Isten odafenn ezt kérdezi tőletek, hogyan éltél s te azt felelheted, úgy, hogy szerettem Jézust, el fog hangzani az isteni biztatás: jó volt, szép volt az életed, legyen áldott. Azért nem konfirmáció az, amelyben nem hallod meg ezt a kérdést és nem konfirmáció az, amelyben nem adod meg erre a feleletet.
II.
Mert a felelet még csodálatosabb dolog. Milyen boldog lehetett Péter, amikor azt mondhatta: Uram, én elárultalak és megtagadtalak és vétkeztem ellened, mégis-mégis szeretlek Téged. Milyen nagy öröm elmondani: nem érdemlem meg, nem tudom, hogyan jutottam hozzá, csak azt tudom, hogy én szeretlek Téged s életemnek ez a legnagyobb öröme, egyetlenegy nyeresége és minden vigasztalása. Milyen nagy öröm elkiáltani: szeretlek Uram, mert ismerlek Téged. Szeretlek mert közel vagyok Hozzád, szeretlek, mert tudom, hogy Te szeretsz, szeretlek, mert Pásztorom, Barátom, Királyom és Megváltóm vagy! Ez az a szeretet, amelybe nem keveredik semmiféle csalódás. Szüleinket nem szerethetjük örökké. Egyszer, eltűnnek mellőlünk s úgy emlékezünk vissza reájuk, mint gyermekálmainkra. Élettársunkat sohasem tudjuk eléggé szeretni ebben a szeretetben sok fájdalom, küzdelem, a nevelés és neveltetés csalódásai, szent erőszaktételei szövődnek bele. Gyermekeinket bármennyire szeretjük, azok szakadatlanul távolodnak tőlünk s akkor lesznek legtávolabb, amikor a legközelebb kívánnék őket. Egyedül a Jézus szeretete az, amelybe nem elegyedik földi íz, amely nem jár csalódással, amely sohasem kielégíthetetlen, mindig százszorosán viszonzott s ezért örökkévalóan boldog. Tudod mi az élet nyitja? Szeretni Jézust. Tudod mi a boldogság útja? Szeretni Jézust. Tudod mitől lesz az életed igazán élet? Ha szereted Jézust.
Azért, mert Ő előbb szeretett.
III.
S ebben van a szeretetnek a bizonysága. Lám Jézus meg tudja bizonyítani azt, hogy ő szeret téged olyan kézzelfoghatóan, hogy egy pillanatig sem kételkedhetek Reámutat a keresztjére és azt mondja: ezt tettem éretted. Reámutat az anyaszentegyházra és azt mondja: ez az én tanúm, hogy szeretlek téged, Ígéje szakadatlanul zeng s ebből a világból ki nem irtható s ez az Íge is az Ő szeretetéről való bizonyság. Reád leheli Szentlelkét és azt mondja: ez a záloga, hogy szeretlek téged. Kereszt, egyház, Íge, Szentlélek, ez mind egy; Jézus Krisztus élete bizonyság arra, hogy Ő szeret minket. Ezért kell a te életednek bizonyságot tenni arról, hogy te szereted Őt. Lám Péter is azt felelte: Te tudod Uram, hogy én szeretlek Téged. Te tudod, mert látod a lelkemet, olvasol a gondolataimban, megszámoltad bűnbánatomnak könnyeit, végignézted, hogyan vezeklek, megérezted, hogy karol át a hitem és örök szeretetem: Te tudod, hogy szeretlek Téged. Mondhatnátok-e ti is: Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Nézz a szívünkbe, olvasd el gondolatainkat, hallgass szívünk repesésére. Engedd, hogy megragadja kezedet beléd fogózkodó hitünk, fogadd el igéreteinket, áldd meg szolgálatainkat, Te tudd meg, hogy mi szeretünk Téged. És tudja meg az egész világ. Nem titkoljuk az angyalok elől; belekiáltjuk az emberek arcába, meg fogjuk mondani szüleinknek és barátainknak, tanúnak hívjuk fel az egész teremtett mindenséget, a sátán seregeit, hogy mi megállunk Krisztus mellett. Ti angyalok tagadjatok meg és sirassatok meg, ti ördögök, triumfáljatok és tépjetek darabokra, édesanyánk, református anyaszentegyház takard be gyászfátyollal orcádat, nevünk töröltessék ki az Élet könyvéből, tetemünket vesse ki a föld, lelkünket ne fogadja be az ég, ha mi megtagadunk Téged: Lelkünknek Vőlegénye, Urunk, Királyunk, Krisztusunk.