Ravasz László

Az életnek mégis csak egyik legnagyobb tájékoztató kérdése: mi az, ami tőlünk telik ki és mi az, amit felülről kapunk; mi az, ami tőlünk függ és mi az, ami tőlünk független adottság; egyszóval: az élet legnagyobb kérdése az akarat és a kegyelem viszonya. Ez a viszony két szélsőség között teméntelen változatot mutat. A két szélsőség közül az egyik ez: minden az emberi akarattól függ, a kegyelem felesleges, sőt kártékony agyrém. Akarni bűn, szól a másik szélsőség, csak szemlélődni és tűrni, mert az akarat lázadás a kegyelem ellen.
E két szélsőség között helyezkedik el minden vallásos és így keresztyén világfelfogás is, s közöttük az, amelyet a Szentírás világosságánál egyedül tartunk helyesnek: a református tanítás is. E szerint az akarat a kegyelem műve és a kegyelem az akarat tárgya.
Ezzel a kérdéssel foglalkozik alapígénk is, csak sokkal kézzelfoghatóbban, mint ahogy eddig én mondottam. Arra a kérdésre felel: mi nekünk a Krisztus? s azt mondja: bölcseség, hatalom és dicsőség.
Mindenekelőtt egyet kell értenünk abban, hogy az élet lényege az akarat; valami olyan ösztönös erő, amelyik táplálja és fenntartja önmagát. Legfőbb célja és minden megnyilvánulásának summája az, hogy legyen. A teremtésből nyert örök megbizatást, az évmilliók napiparancsát viszi tovább minden élet: légy!
Az emberi élet a lét nagy parancsolatát három főágazatban hajtja végre: bölcseséget keres, hatalmat keres és dicsőséget keres. E három életág között olyan összefüggés van, mint a törzs, az ágak és a levelek között: egyik a másikat fejleszti és szolgálja.
A bölcseség-keresés azt jelenti, hogy az emberi élet az öntudatra van építve, tehát ismernünk kell önmagunkat és világunkat. Ezért az ember lényeges vonása a kérdezés és a kíváncsiság; éppen olyan szüksége van az ismeretre, mint kenyérre és élettársra. Mindenekfelett megérteni és megmagyarázni akar, mert csak úgy tud élni, enni, szeretni, uralkodni, egyszóval: emberkedni. Az ismeretnek pedig az a sajátságos természete, hogy nem lehet benne megállani: egy felelet száz új kérdést szül, s minden megoldott kérdés észrevétlenül új problémák elé állít. Magunk és világunk mindíg részletekben kerülünk megismerésünk lámpása elé, de ez a fény cikázva fut tovább és a legtávolabbi dolgokat összefogja, míg vak folttá nem válik a legkisebb és a legnagyobb, a kezdet és a vég, a semmi és a minden végtelensége előtt. Ebben rejlik az ismeret csődje is: az, amit hajszol az ember, az élet végső titka és örökre érvényes világmagyarázat, megoldása a honnan és hová, a miért kérdésének: örök titok marad. Minél bölcsebb valaki, annál élesebben látja ezt a tényt, mint ahogy minél magasabbra hág a hegymászó, annál tisztábban látja, hogy a felkelő nap a hegycsúcsokról el nem érhető.
A bölcseség önmagában meghiúsul, de szolgálja és fejleszti az élet másik ágazatát: a hatalmat. Az ismeret hatalom: ezzel a jelszóval kezdődött az újkor és ez volt az antik világ jelszava is. Az emberi mívelődés hajtóereje az emberi ismeret volt. Talán ez a hatalmi szomjúság hajtotta az ismerő embert is. Ugyanis az akaró embernek mindenekfelett erőre van szüksége, mert az az állandó tapasztalat, hogy akarata és ereje között rettenetes szakadék tátong. Mindíg többet akar, mint amennyit ereje megbír s mire erejét megszázszorozza, vágya, terve, igénye már rég ezerszeres méretet öltött. Úrrá akar lenni a természet, az emberek, önmaga és a sors felett; úrrá akar lenni a test, a fájdalom és a halál felett; úrrá akar lenni ellenségei és barátai felett, mindenek felett úrrá akar lenni a nála százszor erősebb istenek: rossz és jó szellemek felett, azért, hogy biztosítsa, békességbe és bátorságba helyezze, megőrizze és diadalmasan felduzzassza egyetlenegy örökségét és kincsét: az életet. A gyermek azért sír, az asszony azért mosolyog, a férfi azért verekedik és a vén azért tanácsol; királyok azért viselnek hadat, devisek, samánok azért imádkoznak üvöltve és táncolva, hottentották azért tetovirozzák a bőrüket és politikusok azért szerveznek népszövetségeket, hogy hatalomhoz jussanak, mert a hatalom – élet.
És ebbe az erőfeszítésbe egy rettentő ellenmondás kerül, ami csődbe kergeti. A hatalom ragadomány: annyi a hatalmam, amennyi ellenséges erőt lebírok vele. Az ember a mindenséget akarja lebírni, amelynek maga is egy parányi része: az egész erősebb, mint a rész. Az ember Isten felett akar úrrá lenni: a cserépedény fellázad a fazekas ellen. A hatalom-hajszoló ember semmivé válik, mert erőlködésével magára zúdítja az ellenségévé vált mindenség pusztító haragját.
Míg azonban a hatalom önmagát megsemmisíti, elvégez egy másik feladatot is: dicsőséget szerez az embernek. Minden dicsőség hatalomból eredt: próbát állott és kitűnt az ember, ezt pedig erejének köszönheti, anyagi, testi, szellemi vagy erkölcsi erejének. Nevezzük érdemnek, rangnak, jóhírnek, méltóságnak, mindegy, végeredményben jelenti azt a becset, értéket, amelyet önmagunknak tulajdonítunk, s elvárjuk, hogy a világ is megadja nekünk. Erről a láthatatlan értékfokról beszélünk az emberekkel, ide felkapaszkodva akarunk Istennel szóba állani ; ez az oka annak, hogy magunkat drágábbnak tartjuk az egész világnál és saját tökéletességünkről kitűnő véleményünk van és hibáinkat is bizonyos sértődött nagylelkűséggel emlegetjük, mint olyan sérelmet rajtunk, amellyel még növekszik az értékünk. Innen táplálkozik igényünk az élettel szemben: Isten legyen, aki ezeket teljesíteni tudná; jogcímünk az örökéletre és az üdvösségre s az a magunk tartása, hogy egyezkedő félként akarunk Istennel szemben megállani. Ez az emberi sorsnak végső és legnyomorultabb stációja: a felfuvalkodott gőg, melyet Ágoston a kárhozat gyökerének tartott. Ez a hybris, ez a superbia, az emberi mivoltnak Istenné tétele indítja meg a végső és teljes összeomlást, a második halált.
Íme az akaró ember! Bölcsesége bolondság, hatalma gyengeség, érdeme vád, dicsősége gyalázat, élete halál és kárhozat. Ez az ember kegyelem nélkül!
De van kegyelem és ez éppen abból áll, hogy Krisztus lett nekünk bölcseségül, ő a mi erőnk és ő a mi dicsőségünk.
Ő a mi bölcseségünk. Nem adott új ismereteket sem a filozófiában, sem a természettudományban, de adott evangéliomot arról, hogy atyai szív műremeke a világ és arravaló, hogy terített asztala, játszótere, iskolája és boldog pitvara legyen az embernek, aki a Legfőbb Bölcseség örök szeretetének a tárgya.
Ő a mi erőnk. Nem technikai vívmány, nem politikai hatalom, s mégis az egyetlen győzhetetlen erő. Istennel szemben az egyszeri és tökéletes áldozat kiengesztelő ereje: emberekkel szemben a szolgálat összefogó, közösségteremtő sugalma; önmagunkkal szemben a bennünk élő Krisztus ébredő hatalma; ó emberünk megöldöklésében és új emberünk felöltözésében a lassan végbemenő boldog megújulás; a világgal és a sorssal szemben a benne és általa elpecsételt eleveelrendelés drága ígérete és bizonysága. A váltságban mellénk álló mindenhatóság és örök szeretet.
Ő a mi dicsőségünk. Mi magunkban por, bűn és halál vagyunk, de Ő nekünk adja érdemét, tisztaságát, fiúi méltóságát, királyi dicsőségét. Igen, az ő szentségét, igazságát nekünk tulajdonítja Isten, mint amikor a király fiává fogad egy koldus gyermeket és örökösévé teszi; ez a tulajdonítás és ez örökség a koldusból csakugyan királyfit csinál, mindaddig, míg elfogadja és engedelmeskedik.
Ez a kegyelem műve.
De ez csak azoknak jut osztályrészül, akik ellentmondanak az emberi bölcseségnek s elfogadták a kereszt bolondságát. Csak azoknak, akik elvetettek és megtagadtak minden erőt és hatalmat és csak a Krisztus erejére támaszkodnak. Csak azoknak, akik kárhoztatnak és megátkoznak minden emberi gőgöt, érdemet és dicsőséget, s egyedül Istennek adnak dicsőséget és az ő királyságának engedelmeskednek. Egyszóval, akik akarják a kegyelmet s csakis azt akarják. Ez a kegyelem legfelségesebb műve.

A mai vasárnappal letelik az egyházi év ünnepélyes fele. Minden évben újra szemléljük az üdvtörténet fölséges állomásait. Ádvent nagyszerű várakozásából kibontakozik a karácsonyi megtestesülés fölséges valósága. Látjuk Isten egyszülőtt fiát dicsőségesen nőni, míg rálép a megáldoztatás golgotai útjára. Végbeviszi a kereszten a váltság isteni művét s harmadnapra, mint az Élet fejedelme támad fel. Áldozócsütörtökön kihirdeti a nagy missziói parancsolatot: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet, mert én veletek vagyok a világ végeztéig. Végül pünkösdkor kitölti tanítványaira a Szent Lelket, megalakul az első keresztyén gyülekezet s elindul az egyház történelmi életének óriási hőskölteménye.
Mindez azért történt, mert Isten és Krisztus egy volt. Még a világ teremtése előtt az Atya kimondhatatlan szeretettel, a Fiúnak adta az Ő örökségét, s a Fiú elfogadta ezt az örökséget és azt, ami vele jár: a váltság nagy munkáját. És ezt a munkát véghez is vitte. Ezzel nyilvánvalóvá lett, hogy a tanítványoknak, vagyis a hívőknek és választottaknak kicsiny serege titokzatos és elszakíthatatlan módon eggyé lett Krisztussal. Megvalósult tehát szemeink láttára Krisztusnak Istennel, a hiveknek Krisztussal való egysége.
De alapígénk éppen azt mondja s ez az, amire a mai nap felhívja a figyelmünket, hogy hátra van még két rendkívül nagy dolog: az, hogy a Krisztus tanítványai egymás közt is eggyé legyenek és a másik: hogy ez egység láttára elhigyje a világ, hogy Isten küldötte Krisztust és örök szeretetből küldötte.
Arról beszélek tehát, ami még hátra van. A keresztyének egységéről és ennek missziói erejéről.
A tavaly nyáron Oxfordban és Edingburghban gyűltek egybe a protestáns, anglikán és görög keleti egyházak képviselői, hogy a keresztyénség egységéről és legsürgősebb közös feladatairól tanácskozzanak. Ezelőtt pár héttel folyt le Magyarországon a római katholikus egyház világgyűlése, amely többek között azt is kifejezésre juttatta, miképpen gondolják ők a keresztyén egységet. Percig sem áltatom magam azzal, hogy akár az egyik, akár a másik megoldási mód máról holnapra meghozhatná a keresztyén egységet. Sőt, meggyőződésem szerint, ha kétezer esztendő kellett ahhoz, hogy ilyen gyönyörűen meghasonoljunk, legalább kétezer esztendő kell ahhoz, hogy újra egységesekké váljunk, még a legjobb esetben is, hiszen sokkal könnyebb me különbözni, mint kibékülni. De azt igenis állítom, hogy mindezekkel a meggondolásokkal, mindezekkel a nagy alkalmakkal egyre több keresztyén ember lelkiismerete elé állíttatik az egység, mint cél és feladat.
Kétségtelen dolog, hogy az Úr Jézus Krisztusnak csak egy egyháza van. Világteremtésétől kezdve a világ végéig ezt az egyet gyűjti, védelmezi, táplálja és pásztorolja. Akármennyire széttörik a látható valóságban, annál inkább bizonyos, hogy a láthatatlan magva, lényege, a kiválasztott lelkeknek a serege, az a lelki Izráel, amellyel Isten örök szövetséget kötött: csak egy oszthatatlan, széttörhetetlen lelki társaság lehet. Ennek az az oka, hogy az egyház abból az egységből származik, amely az Atya és a Fiú között létesült. Ebbe az egységbe vétetik föl minden idők minden igazi hívője, mert éppen az az egyház célja, s abból ered az értelme, hogy a hívők abba, a boldog közösségbe vétessenek fel, amelyben az Atya a Fiúval, a Szent Lélek által él.
Ha ezt világosan látjuk, akkor már megtehetjük a következő lépéseket arra vonatkozólag, hogy a láthatatlan egység látható egységgé váljék.
Azt hiszem, téves dolog volna azzal kezdeni, hogy szervezeti egység létesüljön olyan testületek között, amelyek között nincsen lelki egység. Nem lehet egyik emberből minden további nélkül vért ömleszteni át, vagy testrészeket átültetni a másik emberbe; csak akkor, ha kettejük belső alkata között megvan az eleve elrendelt rokonság; különben minden közösködés halálos eredménnyel jár. Nem lehet szervezeti egységről beszélni akkor, amikor szellemben egy egész világ választja el a történelmi egyházakat. Ezt minden protestáns ember, különösen a mai napokban, érzi egészen világosan.
De nem lehet hirtelen egy olyan dogmatikai formulát sem találni, amelynek alapján létrejöhet az összeolvadás. A dogmatikai különbségek nem okai a meghasonlásnak, hanem külön utakon induló fejlődések eredményei, öntudatosítása. Minden egyház a maga hitvallásait akkor alkotta meg, amikor egy konkrét kérdésben rég kialakult álláspontját egy ellenkező véleménnyel szemben véglegesen és ünnepélyesen meg kellett fogalmaznia. Másutt kell keresni az egység alapfeltételeit. Például én nem élek államszervezeti egységben erdélyi testvéreimmel, de azért lélekben olyan egy lehetek velük, mint akármelyik alföldi magyarral. Lehetséges, hogy államtudományi felfogásom merőben más, egészen az ellentéte annak, mint amit egy másik magyar ember vall. De ez nem akadálya annak, hogy mindketten jó magyarok legyünk, együtt éljünk és együtt haljunk meg hazánkért.
Így van az egyház egysége is. Akkor jutok közelebb hozzá, ha tudom, hogy Krisztusban van ez az egység és a Szent Léleknek a műve. Egészen gyakorlativá fordítva a dolgot, azt jelenti ez, hogy az egyházakat, a különböző felekezeteket Krisztusban kell néznem és a Szent Lélek világosságánál kell megítélnem. Tehát keresnem kell mindazt, amit Krisztusról és Istenről éppúgy vallanak mint én. Örvendenem kell minden bizonyságnak, amely arról beszél, hogy ezt a tanítást szívből szentül vallották és vallják, százszor és ezerszer életükkel is megpecsételték. De tisztán kell látnom a különbségeket is, amelyekben máskép gondolkodnak, mint én. Tudnom kell, miért vallom ezt én így, s hitemet nem a magam érdemének kell tulajdonítanom, hanem annak a több világosságnak, amely méltatlanul bár, de boldog osztályrészemül jutott. Buzgón kell imádkoznom azért, hogy másokat is vegyen körül az én világosságom, de azt nem tolom fel keresztyénietlenül és sértő módon, hanem sugárzó boldogsággal élem és vallom, abban a tudatban, hogy a hívő élet a leghatalmasabb térítőbeszéd. Igyekszem függetlenné lenni hatalmi kérdésektől, politikai érvényesüléstől, elkerülöm a tömeg-ellenszenvek mesterséges megszervezését és a saját portámon igyekszem gondoskodni arról, hogy az emberek ne a gyűlöletre és a megvetésre, hanem a szeretetre és a kölcsönös megbecsülésre építsenek. Minél inkább szem előtt tartom azt, hogy az egység Krisztusban van elrejtve, s olyan mértékben lesz nyilvánvalóvá, amily mértékben egyesek, nemzedékek és korszakok közelednek hozzá, azon mértékben lesz a legszentebb meggyőződésem, hogy a keresztyén egységet saját hitemnek minél teljesebb, tisztább, erősebb megvallásával és gyakorlásával szolgálom. Amíg ez nincs meg, addig nem kezdődött meg a keresztyén egységnek az ügye, amint ez megvan, megtörtént az első nagy lépés hozzá, kezdünk hasonlítani egymáshoz a lényeg kérdésében: abban, hogy krisztusiak vagyunk, tudunk egymásért imádkozni, szeretjük egymást a Krisztusban, élő reménységet táplálunk egymás felől, s mély tisztelettel hajolunk meg az egymás életében testet öltött és kialakuló Krisztus jelenvalósága előtt. Közel vagyunk ahhoz, hogy Krisztusban egyek legyünk.
Ez nemcsak isteni parancs, hanem a keresztyénségnek létfeltétele is. Ha nem következik be, vagy ha a keresztyénségben nem lesz úrrá a feléje való törekvés, csődbe jut maga a keresztyénség. A keresztyénséget csak a Krisztusban való egysége mentheti meg. Ez rehabilitálja szörnyű bűnei és meghasonlásai miatt, s látja el új életnedvvel hervadozó, száradozó virágfáját.
Csak így következik be az a nagy követelmény, amit Krisztus főpapi imádságában állított fel: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, miként engem szerettél.
Mert arról van szó, hogy a keresztyénség elveszítette a világ előtt a hitelét. Indiában, Japánban Krisztus neve áhítatosabb tiszteletet ébreszt, mint bármikor, de a keresztyén anyaszentegyháznak gúnymosoly és kézlegyintés jár ki. Egy nagy theológus egyszer azt mondotta, hogy ha az egyházat csakugyan a Szentlélek vezeti, ezt nagyon önzetlenül teszi, mert a saját érdekei ellenére vezeti. Ehhez azt lehet hozzátenni, addig prédikáltuk, hogy Krisztus érdeme a keresztyének érdemévé válik, amíg a keresztyéneknek sikerült mesterüket alaposan kompromittálni. Mindenütt felsír a panasz, hogy ilyen meg olyan keresztyénellenes és pogány tanítások kerülnek uralomra. Kérdezem, kívülről jött be a keresztyén egyházba ez a pogányság, ez a hitetlenség, ez a közömbösség, nem itt benn termett-e? A keresztyénség átütő erejét veszítette el azzal, hogy Krisztustól eltávolodott. Krisztusból élt, nagyon jól megélt, de a Krisztus lelke nélkül. Micsoda tekintély, micsoda hatalom, micsoda befolyás van még mindig a keresztyén egyház kezében. Mi mindent tehetne még, ha el nem vesztette volna átütő erejét, ha elhinnék neki az emberek, hogy Isten küldötte hozzájuk Krisztust azért, mert szerette őket.
De az a borzasztó, hogy nem hiszik el. Az egyházat tudomásul veszik, ha hasznuk van belőle, számolnak is vele, de nem hiszik, hogy Krisztust Isten küldötte e világba és örök szeretetből küldötte. Eredj végig a pincelakásokon, térj be a nagy urak összejöveteleire, telepedj le a falusi kocsmák elé, vagy a műhelyekbe, szólalj meg egy villamoson, egy kiránduláson, egy mulatóhelyen, kiáltsd el, higyjétek el, hogy Krisztust Isten küldötte hozzánk, azért mert szeretett titeket, meglátjátok, hogy az emberek bolondnak fognak tartani. Bíborosok és presbiterek, káplánok és Cézárok, szerzetesek és írástudók, hétszázmilliót magába foglaló keresztyén egyház minden hivatalosa, aki jól vagy rosszul, de megélt abból, hogy Krisztus vérén anyaszentegyház fundáltatott, hiszi-e a világ nektek, éppen nektek, hogy Isten örök szeretetből elküldötte a Fiát az ő gyermekeihez?
Oh, ha hinnék, ha egyszerre az a sok sötét, vad, fásult, üres, kétségbeesett, eget ostromló, vagy halálosan tompa lélek elhinné azt, hogy van váltság, van új élet, van öröm, életcél, lelki gazdagság, mert van Krisztus, örök szeretetből küldött, s örök szeretetből jövő megváltó Isten!
Ezt csak akkor hiszik el nekünk, ha egyek leszünk. Eggyé pedig csak a Krisztusban válhatunk, a Krisztus által. Ez az, ami még hátra van; ez az, ami még előttünk van.

Az emberiség végtelen hosszú utat tett addig, amíg elérkezett a sok Isten imádástól az egy lélekben való Isten tiszteletéig. De az egy igaz Isten tiszteletében is roppant hosszú utat kellett megtenni, - s nem tudom, megtette-e minden keresztyén ember - míg felérkezünk alapígénk csúcspontjához: az Isten lélek és akik őt imádják, szükség hogy lélekben és igazságban imádják.
Ez az a két dolog, amit a keresztyénség olyan nehezen tanul meg, pedig kétezer év óta tanítja neki az Íge: az Isten lélek és őt lélekben és igazságban kell imádni.
I.
A mult század utolsó negyedének legtöbbet magasztalt természettudósa volt Haeckel Ernő jenai professzor. Ő volt az istentelen és anyagelvű tudós szekta látható feje. Ő mondotta egyszer, hogy ha van Isten, a tudomány mai álláspontján gáztestű gerinces állatnak kell lennie. Íme ide jut az az ember, akinek legmagasabbrendű élőlény a gerinces állat, hiszen szerinte maga az ember sem más; és aki lelket elképzelni nem tud, csak testet, annak felfogása szerint az Isten, ha láthatatlan, akkor legfennebb gáznemű lehet.
Az Isten lélek, állapította meg kétezer esztendővel ezelőtt alapígénk. Ez a szó lélek, nem is a pontos fordítása annak a görög szónak, amely az eredeti szövegben áll, a pneumának; a pontos fordítás: a szellem. Az Isten szellem, ez azt jelenti, anélkül hogy agy volna, csupa teremtő gondolat, anélkül hogy szív volna, csupa jóság és szeretet, anélkül, hogy kéz volna, mindent Ő teremt, s anélkül hogy szem és fül volna, mindent lát és mindent hall, s anélkül hogy test volna: örökkévaló akarat, s anélkül hogy határai volnának: személyiség.
Az Isten lélek. Ezt talán úgy lehetne jobban mondani, az Isten a lélek, az Isten a szellem, mert nem azt állítjuk róla hogy Ő egy a sok közül, vagy Ő az, amit Léleknek nevezünk, hanem azt mondjuk, hogy a szellem, a lélek olyan mint Ő. Ő volt elébb és belőle származik a szellem és a lélek. A szellem és a lélek az Ő kisugárzása, mint ahogy a fény a napnak a kisugárzása. Ha mi ismernénk valami magasabbrendűt, mint a szellem, a lélek, akkor az volna Isten kisugárzása és a szellem csak annak árnyéka.
Mindezt nem onnan tudjuk, hogy megvizsgáltuk és éles elménknél fogva rájöttünk erre a rejtett igazságra. Isten sohasem lehet tárgy, Ő mindig személy. Az, hogy én mindig gondolkozom róla, már feltételezi Őt, s azt amit róla gondolok, attól függ, mennyi világosságot engedélyez nekem, vagyis a felfoghatatlan, megismerhetetlen Isten kijelenti magát és megmondja: ki Ő. Megmondja olyan egyszerűen, hogy egy gyermek megérti, de ebben az egyszerűségben is olyan elrejtett bölcseség van, amelyen át nem hatolhat az emberi ész lámpása. Isten többféleképpen jelenti ki magát. Ez az egész teremtett mindenség egy roppant kijelentés. Isten magáról beszél benne, a világ nemcsak láthatóvá vált mindenség, hanem képeskönyv az Isten erejéről és dicsőségéről. A világtörténelem, az embersors is Istennek nagy lírája: film az Ő igazságáról, szentségéről és dicsőségéről. De legteljesebb, legtisztább kijelentést Isten az Ő Igéjében adta, egyrészt a testté lett Ígében, akiben irgalma jelent meg, másrészt a Szentírássá lett ígében, melynek minden sora nyílt vagy rejtett, világosan, vagy árnyék alatt, a testté lett igére vonatkozik és róla szóló bizonyságtétel.
Minél többet és minél magasabbrendű dolgokat mond el Isten magáról, annál kevésbbé él testi, tárgyi, anyagi képekkel, annál inkább szellemi módon beszél lélekkel lélekhez. Amidőn a legmagasabb dolgokat mondja el, miképpen szeretett öröktől fogva, miképpen szánt meg, mit határozott rólunk a békesség tanácsában, már csupa Ígével mondja el, azaz olyan gondolatokkal, amelyek mögött közvetlenül Ő áll, s nemcsak hallgatagon áll, várva a misztikus felismerést és beolvadást, hanem kérdez és felel, ígér és teljesít, ítél és felszabadít.
Éppen azért, mert Isten lélek és minket olyan lelkekké formált, akiknek Ő elmondhatja, hogy ki Ő, Isten beleállította a maga teremtett világába a közvetlen érintkezést, az öntudatos társalkodás nagy tényét. Isten párbeszédre rendezte be a világteremtést, arra, hogy mondjon valamit az embernek és az ember feleljen vissza neki. Én azt hiszem, hogy ebben a nagy mindenségben minden csak díszlet és jelenetezés, a fő dolog a nagy cselekmény, az, hogy Isten kijelenti magát, az ember megismeri őt, Isten és ember egymással társalog. Ehhez a kibeszélhetetlen nagy dologhoz nincs szükség közvetítőre. Nem lehet azt mondani, hogy csak bizonyos formák között lehet végrehajtani. Sem szent személy, sem szent szertartás, sem szent idő, sem szent hely nem lényeges feltételek. Szabadon, bármikor, bárhol az én és té viszonyban találkozik velünk az Isten, s ígéretet tett, hogy ebben a viszonyban mi mindig találkozhatunk vele.
Ezért olyan szomorú és tragikus vergődés az embernek az az erőfeszítése, hogy ő maga, akár érdemmel, akár titokzatos ceremóniák útján, beavatottak szent hagyományát követve, biztosítani akarja az Istennel való találkozást és a vele való közösséget. Képzeljük el, micsoda hiábavaló erőfeszítéssé, milyen önáltatássá válnék minden emberi erőlködés, még ha százezer állat véréből mutatnánk is be áldozatot, még ha milliók éneke ostromolná az eget, még ha az égig torlaszolnák az aranyoltárokat, ha az örökkévaló és dicsőséges Isten, akinek a világmindenség is csak lehelletként szétomló fátyola, maga mint szellem nem fordulna hozzá az emberhez, mint szellemhez, s azt nem mondaná neki, fiam, gyermekem. Ha pedig feléje fordul és ezt mondja neki az univerzumban, a hegytetőn, az erdőszélen, a börtönben, a vesztőhely alatt, a koporsónál, a munkában és pihenésben: gyermekem, mire való akkor minden emberi erőlködés, amely évezredek és embermilliók magaerőltetésével közbenjárót, szertartást, módszert, érvényes, hatályos, megdöbbentő és csodálatos kultuszokat próbál kitermelni.
Isten lélek, mi is lélek vagyunk, s a lelkek úgy találkoznak, mint a szél, mint a fény, mint a gondolat.
II.
Ezért kell őt lélekben és igazságban imádnunk. Ezt a kettőt nem választhatjuk el egymástól, s nem beszélhetünk róluk külön-külön és egymás után. Olyan kifejezés ez, mintha azt mondanám, szívvel lélekkel, karddal vérrel, búval bajjal. Egyik szónak a jelentése átmegy a másikba, s együtt adják a teljes mondanivalót. Mit jelent ez? Azt, hogy a lélekben és igazságban való istenimádás tárgyi alapja az Isten Ígéje. Nem úgy van, hogy mi mind igyekszünk mint egy nagy versenypályázaton minél alkalmasabb és csodálatosabb istentiszteletet kitalálni, hanem úgy van, ahogy Isten megparancsolja az Ő Igéjében nekünk, hogy Őt milyen istentisztelet illeti meg. Akármilyen szép, akármilyen művészi, akármilyen óriási egy kultusz, még nem igaz. Igaz csak az, amit Isten rendel. Isten elrendelte, hogy imádkozzunk hozzá, énekeljünk neki, sákramentomait kiszolgáltassuk s mindenekfelett hallgassuk és kövessük az Ő igéjét. Ezeket kell nekünk gyakorolnunk, mert ez a biztos alapja annak, hogy Istennel találkozzunk. Ha egy világ dőlne össze, ha az angyalok itt sátoroznának, ha a tejútról hoznának le csillagokat kivilágosítani az éjszakát, mégis csak az a kultusz az igazi, mit maga Isten rendel. Hívj segítségül engem a te nyomorúságodnak idején, én megszabadítalak téged és te dicsőítesz engem.
De ebből következik az is, hogy Istent igazán az Ő Ígéjével lehet imádni, az Ő Ígéjének hirdetése, ígéreteiről való megemlékezés, az Ő nagy tetteinek felemlegetése, parancsolatainak, vígasztalásának meghallgatása, ez az Íge. Ha minden kultusznál kezedbe adnák a hajnalcsillagot, Ígét pedig nem, rettentően megkárosodnál, mert Isten azért szerzi a vele való találkozást, hogy Ő mondja meg, mit üzen nekünk. Minden egyéb századrész fontosságú. Szép-e, festői-e, országra világraszóló-e, nem az a fontos, mert nincs szebb, nincs festőibb, nincs életre és halálra szólóbb, mint a hívő lélek kérdezősködése és az örökkévaló Úrnak a felelése.
Természetesen következik ebből az, hogy az istentisztelet benső legyen és szabad legyen. Nem istenimádás az, ami reánk van parancsolva, ami kegyetlen szokás. Éppen ezért az Istennel való találkozás a legnagyobb kiváltság, a legnagyobb öröm. Minthogy maga az üdvösség sem egyéb, mint a szemtől szembelátás világában Istennel való állandó társalkodás. Itt e földön az igazi istentisztelet valójában egy előrevetett sugár és zálog az örök üdvösségbőlI. Nem örülne-e annak mindenki, ha azt mondanák: mától fogva mindennap beszélhetsz egy órát a kormányzó úrral, a miniszterelnökkel, Mussolinival. Pedig mi ez a kiváltság ahhoz képest, hogy Istennel beszélhetünk nem egy órát, hanem annyit, amennyit akarunk. S még úgy gondolod, hogy erre kell kényszerítgetned az embert, hát kell-e kényszeríteni a koldust arra, hogy király legyen, a beteget, hogy meggyógyuljon, a bűnöst, hogy megtisztuljon. Tehát csak akkor szabad az istentisztelet, ha benső. Benső, ha szívvel lélekkel érdekelve vagyok benne és részt vesz benne egész valóm. Mindenestől fogva megtapasztalom és átélem. Ha remegek és újongok, a mélységből kiáltok fel, boldogan belefogózom a felém kinyujtott kézbe. Lehet-e közömbös a lant, mikor a mester játszik rajta. Úgy-e remeg, zeng, újong, zokog, s lénye millió parányának óriási együtt viharzásából száll az ének. Azért nincs szomorúbb látvány, mint fásult, álmos embereket látni a mi istentiszteletünkön. Ezek hasonlítanak azokhoz a kődarabokhoz, amelyek fehéren, mereven, ott hevertek a Golgotán, rájuk hullott a megváltó vére, s ők mindebből semmit nem éreztek, rajtuk mindez nem segített.
Azután azt is jelenti a lélekben és igazságban, hogy egyénenként és közösségben. A lélek és igazság két olyan dolog, hogy esak egyénenként, de mindig csak közösségben lehet megtalálni. Ha csak nekem volna szánva a lélek és az igazság, s másnak nem, megszűnne lélek és igazság lenni. Azt jelenti, hogy a gyülekezetben. Isten az Ő szent nevét nem egyes embereknek adta, hogy azok magukban suttogják el s mikor utoljára suttogták el, akkor összeessenek. Hanem azért adta, hogy tovább adják. Egy gyülekezetnek szánta oda az Ő nevét, ígéreteit nem egyes embereknek tette, hanem a gyülekezetnek, Ígéjét nem egyes embereknek hirdeti, hanem a gyülekezetnek, s Krisztus dicsőséges teste a gyülekezetben
ábrázoltatik ki. A gyülekezet az, amelyik mindig változik és mégis mindig ugyanaz. A gyülekezet az, amelyik nem hal meg, a világ teremtésétől a világ végezetéig él. A gyülekezet az, amelyik lehet nagy és lehet kicsi, 2-8 ember már gyülekezet. És gyülekezet az angyaloknak, a szeráfoknak, a szenteknek, a vértanuknak beláthatatlan mennyei serege. Istentisztelet nincs tömeg számára, tömeg számára csak látványosság van. A gyülekezet pedig az a társaság, amelyik figyel az Ígére és épül általa. A hit hallásból van, s gyülekezet csak az, amelyik hallás révén gyül egy be. A rádióban lehet valakinek százezer és millió lelket számláló gyülekezete, azért az egy gyülekezet. De egy csodálkozó sereg legfeljebb áhítatos tömeg lehet, azonban nem gyülekezet.
Végül lélekben és igazságban azt jelenti, testestől és lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban, vasárnap és hétköznapokon, itt lenn a földön, s odafönn az örökkévalóságban. Azt jelenti, hogy az igazi istentisztelet a keresztyén élet, s a gyülekezetben valósággal végbemegy egy titokzatos átlényegülés, átalakulunk a Krisztus arcára, a Krisztus dicsőséges testévé leszünk.
Krisztus nem testileg költözik belénk és nem a testünkbe költözik. Krisztus lélek és lelkünket ejti foglyul. Az, hogy Ő él bennünk, azt jelenti, hogy az emberekhez és Istenhez való viszonyunk olyanná kezd lenni, amilyen az Övé volt. Ez a legnagyobb csoda, a váltság művének dicsőséges befejezése.

Az áldozat a vallás lényegéhez tartozik. Olyan vallás még elképzelhető, amelyben az áldozat csak szellemi és erkölcsi formában él, de olyan nem, amelyikből hiányoznék az áldozat. Ez természetes is, mert az áldozat a láthatóvá lett imádság, a tárgyban, vagy szertartásban kifejezett csere Isten és ember között. Adunk benne és veszünk benne. Az áldozat ennek az örök adás-vételnek, Istennel való kibeszélhetetlen társalkodásnak a jelképe, a kiábrázolása.
Az áldozatnak három fő fajtáját különböztetjük meg.
Az egyik az, amikor az ember azért ad valamit a haragvó istenségnek, hogy kiengesztelje és haragjának borzalmas következményeitől megmeneküljön. Minél egyszerűbb, gyermetegebb egy vallás, annál több megsértett és haragvó istenséggel számol. Rossz szellemekkel, akiket megháborítottak a nyugalmukban, akiktől visszatartották a köteles adót, akiknek törvényeit megszegték, s mivel ezek a démonok gonoszok, kegyetlenek, félelmesek, az embernek irtózatos erőfeszítést kell végeznie, nagyon értékes áldozatokat kell hoznia, hogy életpusztító haragjukat valamiképpen kiengesztelje. Ez engesztelő eljárás szükségképpen létrehozta a helyettes áldozat fogalmát. Ugyanis a haragvó démon csak akkor engesztelődik ki, ha az az ember, aki megbántotta, életével lakol. De éppen azért, hogy életét megmentse, kell áldoznia olyan valamit, amivel a haragvó démon megelégszik, maga pedig ezen az úton megmenekül. Így áldoztak fel egyet a sok közül, amikor arról volt szó, hogy egy város, egy nép megmeneküljön, a család egyik tagjának, vagy a nép egyik kiemelkedő fiának a feláldozása árán. Így támadt az a szokás hogy az elsőszülöttet feláldozzák, megmentendő az utána következő gyermekeket. Ugyancsak ide számít az az általános szokás is, hogy egy állatra, szent vagy megátkozott állatra vigyék át a felelősséget, s az haljon meg, halálával
megmentve az áldozókat. Ilyen például a zsidók engesztelő áldozata, midőn a kecskebak fejére a főpap rátette kezét s ezzel a mozdulattal átvitte rá Izrael egy évi bűneit; s a bűnökkel rakott kecskebakot kiverték a pusztába, hogy ott, a kárhozatban, vesszen el.
Ennek az áldozatnak a komolyságához hozzátartozott az, hogy élet és halál járt vele. Rendesen vérnek a kiontásával járt, mert a kiontott vérnek tulajdonították azt az erőt, hogy a méltán haragvó Istent kiengeszteli ítéletre és halálra méltó gyermekei iránt.
Az áldozatnak második rendeltetése az volt, hogy titokzatos életkapcsolatot létesített Isten és az ember között. Az áldozat e szerint egy szent lakoma és benne együtt vesz részt Isten és az ember. Az a gyökeres szemlélet van ennek a mélyén : akik közös ételt esznek, egy italt isznak, azok egy testvérré válnak. Akivel egy kenyéren élek, azzal egy vagyok. Az áldozati állatnak kövérjét, vérét Istennek ajánlották fel, s ez volt az ő tápláléka, húsát az áldozók ették meg, s ebben a közös lakomában titokzatos életegység támadt Isten és ember között, Ezért az áldozati lakomák hangulata olyan, mint azé az Istené, akinek tiszteletére rendezik. Ha vidám és derült, életadó Isten volt, akkor az áldozati lakoma is derült, életadó, sőt sokszor tobzódó a jókedvtől. Ha félelmes és pusztító, akkor a benne való részvétel megrendítő, szomorú, sokszor halálos végű szertartással jár.
A harmadik formája az áldozatnak a hódoló vagy hálaáldozat. Nincs más célja, mint az, hogy elmondja a láthatatlan és titokzatos Istenség előtt, mennyire az övé az áldozó, milyen jó szolgálatában állani, neki hódolni, dicsőségét magasztalni, jókedvében sütkérezni és jelenlétének örvendezni. Dalt, virágot, hekatombát, hajfürtöt, vagy száz, ezer ellenség fejét áldozzák fel hálából Istennek.
Mindezek az egészen egyszerű, sőt talán együgyü és félvad emberek pogány hiedelmében jelentkező gondolatok és szokások árnyékos képei, tapogatozó keresése az áldozat ama gondolatának, amelyet a tökéletes vallás hirdetett. Éppen az mutatja a kijelentés igazságát és a keresztyénség tökéletességét, hogy a legmagasabbrendű vallásban az áldozat fogalma is a legmagasabbrendűvé válik. Azt hiszem, mindenki látja, hogy ha az áldozat az Isten és az ember közösségének és találkozásának a látható kiábrázolása, a Krisztus személye lesz a tökéletes áldozat, mert Isten és ember benne és általa találkozik.
Ezek szerint Krisztus tökéletes áldozat és mint ilyen, a tökéletes engesztelő áldozat.
A keresztyénség is egy haragvó Isten kiengesztelésének a roppant szükségét elégítette ki. Csakhogy ez a haragvó Isten nem az alacsony emberi indulattal telített szellem babonás képe, hanem az ég és föld teremtő Ura és Istene, az örök Szentség, tiszta tökéletesség és mindenható igazság. Éppen az a nagy kérdés, miért haragudott az Örök Szeretet, a mennyei jóság, a teremtő Isten keze alkotására, örök szerelme remekére, az emberre? Csak azért haragudott, mert bűnos volt, elszakadt tőle, ellene lázadt, csak azért haragudott reá, mert hiába szerette,hiába hívta, hiába jelentette ki magát, azért mert hiába teremtette.
Ide kellett a nagy helyettes áldozat. Egy halál, amelyik eleget tegyen mindenki vétkéért, s egyértékű legyen mindenkinek halálával. Egy halál, amelyikből élet és menekvés támad, mert azt az árat fizeti le, amivel mi tartozunk, s ezért a halálért menedéklevelet nyerünk. Így magasodik fel, tölti be az eget és a földet a világ legnagyobb, sőt egyetlenegy tökéletes áldozata, a Krisztus kereszthalála.
Csak Krisztus és csak az ő halála. Azért Krisztus, mert Ő Isten és Ő ember, minden szenvedést összegyűjt és érez, de minden átkot elhordoz, s maga tökéletesen ártatlan lévén, minden szenvedése mások helyett, mások javára számít. Ez a nagy engesztelő áldozat áll a keresztyén világszemlélet középpontjában, s ezt az engesztelő áldozatot szemlélve, kell nekem összeroskadnom egyrészt láttára annak a mérhetetlen szeretetnek, amely létrehozta és elfogadta, másrészt érzésére annak a rettentő bűnnek, amely kikényszerítette, eszközként végrehajtotta, okozta azért, hogy önmagát megszüntesse. Ehhez a nagy áldozathoz éppen azért senki sem tehet hozzá semmit, nem pótolható, nem ismételhető, el nem fogyasztható, éppen úgy, mint ahogy a Csendes-óceánt könnyeiddel fel nem duzzaszthatod, csigahéjaddal ki nem merheted.
Ha az áldozatnak második rendeltetése az, hogy Isten és ember között egy boldog lakomában titokzatos közösséget létesítsen, akkor bízvást mondhatjuk, hogy Krisztus áldozatában ilyen lakomában részesülünk. Milyen csodálatos intézkedés, hogy a Krisztus áldozatát éppen ő maga lakoma képére is átváltotta és ennek az örök emberi cselekménynek a képével jelenítette meg, mikor vette a kenyeret, hálákat adván megtörte, adta az ő tanítványainak, ezt mondván: vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek megtöretett. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekután vacsorált volna, mondván: e pohár amaz újtestámentom az én vérem által, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Az úri szent vacsora tehát egy olyan lakoma, amelyben Krisztussal, s Krisztuson keresztül az élő Istennel titokzatos lelki közösségbe jutunk. Azt ábrázolja ki, hogy Krisztus érdeme úgy táplál minket az örökéletre, mint a mindennapi kenyér, helyettünk való szenvedése, amelyet vére ábrázol, úgy vigasztal meg minket az örökéletre, ahogy a bor vidámítja és átmelegíti a testet. Jelenti azt, hogy ha Krisztusnak azokat a javait, amelyeket halálával és feltámadásával szerzett, hit által elfogadjuk, akkor mi ővele lélekben oly valóságosan egyesülünk, mintha csontjából való csont, húsából való hús és véréből való vér volnánk. De tanítja és ábrázolja azt is, hogy amint testünk tagjai egy lélektől nyerik az életet, úgy mi mindnyájan egy ugyanazon Szentlélektől nyerünk életet, s egy ugyanazon Szentlélek igazgat minket úgy, hogy láthatatlan főnknek, Krisztus Urunknak tökéletes hitben és tökéletes engedelmességben alárendel.
Harmadik jelentése az áldozatnak a hála. Ily értelemben az áldozat olyan, mint a növényen a virág, a fán a gyümölcs. Megtermi az ember, hogy fölséges gazdájának hódoljon vele. Ily értelemben Krisztus a mi hálaáldozatunk, megtermi bennünk azokat a boldog gyümölcsöket, amelyeket hálából Isten elé tartunk, mondván: fogadd el, szenteld meg, ez a tiéd. Ilyen gyümölcs minden imádság, minden istenfélő gondolat, az Úrban való minden szent lélekzetvétel; de ilyen gyümölcs minden jócselekedet, akár kicsiny, akár nagy és egy bizonyos távolságról nézve, ilyen gyümölcs az egész földi élet, hálaáldozat. Nem a mi érdemünk, hiszen Krisztus termi bennünk, mi csak remegünk az ajándék súlya alatt, s Isten elé visszük, mint leghőbb vallomásunkat, legszentebb zsoltárunkat, életté vált hálaadó imádságunkat. E földön csak a szép, a jó, az igaz, ami ilyen hálaáldozatképpen termett meg, s amíg egy gondolat, egy tett, egy csók, egy hősi halál születik ebből a hálából, ez a világ nem siralomvölgye, Isten ügye nem veszett el, kertje nem halál, hanem az élet kertje.
Egyetlenegy áldozatával örökre tökéletessé tette a megszenteltetett. Ahogy a nap millió harmatcsepp tükrében millió parányi nappá töri szét magát, s ez mind hasonlít hozzá, kinek gyermeke sugarának gyümölcse, úgy a Krisztus egyetlenegy áldozata ez az engesztelő áldozat, így törik szét millió és millió keresztyén imádságban, jócselekedetben, életáldozatban, ugyanannyi hálaáldozattá, így énekelve: Öröktől fogva szerettél, előbb szerettél, megváltottál, tiéd minden gondolatom, tiéd minden boldog érzésem, tiéd hősi harcom, tiéd egész életem.

Sokszor sajnálom, hogy az újtestámentomi görög kifejezések az ígehirdetésben nem használhatók fel. Például ez a szó, amelyet a magyar szöveg így fordít: a Krisztus szerelme szorongat minket, egy olyan szóképből vétetett, amelynek a következő jelentései vannak: bír, erősen tart, mederbe szorít, összefog, fojtogat, birkózásban leteper, megláncol, zsákmányként magával ragad. Most érezzük milyen szerelem lehet az, amely bír, erősen tart, szorít, összefog, fojtogat, birkózásban leteper, zsákmányként magával ragad. Szinte látjuk, mint sápad bele az apostol, valahányszor ezt újra megtapasztalja, miként áll el a szívverése, akad meg a lélekzetvétele, s lesz valami kibeszélhetetlen bírás tárgya és alanya. Mert azt az egyet nem tudta a görög nyelv kifejezni, hogy ez a szorongató szerelem az apostol szerelme Krisztus iránt, vagy Krisztus szerelme az apostol iránt. Azt hiszem, hogy a kettő együtt, mint ahogy az ívlámpánál felgyúló világosságban nem törődünk azzal, melyik szikra megy az egyiktől a másikig, s a másiktól az egyikig, mert együtt adják a lámpa ízzó fényességét.
Ezt a nagy szorongató szerelmet kell nekünk megéreznünk. Azért is meg kell éreznünk, mert ebben az évben sok-sok tízezer ember jön ilyen érzés nyomására Budapestre, hódolni Krisztusnak olyan formák között, ahogyan azt saját hitük tanítja. Ugyanakkor mi magyar reformátusok éppen olyan, sőt az volna a kívánatos, hogy fokozottabb szenvedéllyel, erővel és boldogsággal kiáltsuk világgá a mi nagy hálaadásunkat, ezzel a zúgó kürtszóval: a Krisztus szerelme szorongat minket!
Három dolog van ebben a szorongató szerelemben.
I.
Először alapja a nagy áldozatnak a szemlélete. «Úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámasztatott.» Egy meghalt mindannyionkért; ki se mondja nevét, mégis tudjuk ki az az egy. Előttünk áll ennek a halálnak minden borzalma és minden dicsősége. Ez a halál volt a nagy áldozat.
Áldozat az, amit Istennek adunk, hogy vele őt kiengeszteljük, s a rész odaadásával megmentsük az egészet. Így áldozott az ótestámentom népe a termésért, a jószág fajzásáért, az ember életéért, ünnepélyesen átadva Istennek egy részt belőle, ezzel megvallva és kiábrázolva, hogy az egész az övé, s mégis, másodszor is ingyen adja vissza az elfogadott áldozatért. Egyszer az történt, hogy a szent és igaz, a testté lett Ige, Krisztus adta magát Istennek áldozatul, ember az emberekért, rész az egészért. Ez az áldozat becses volt, az embereknek nem, mert ők megvetették, s keresztre adták, de mindennél becsesebb volt Istennek, hiszen az Ő egyszülött Fia volt a nagy áldozó. Ezzel az áldozattal azt mondotta Krisztus: én meghalok mindannyia helyett, hogy levegyem róluk a halált és a kárhozatot, én elhordozom mindenki büntetését, hogy ők megszabaduljanak az ítélet alól. Nézzétek, abban a tényben, hogy én most meghalok és így halok meg, tulajdonképpen meghal velem együtt minden testvérem, aki hisz bennem, azaz Isten olybá tekinti őket, mintha velem együtt a kereszten elszenvedték volna a halált és a kárhozatot, amint mindenki helyett én egyedül elszenvedtem. Mindenki meghalt és bennem, halálom egybezárta, összefogta millió meg millió hívő testvérem bűnét, s amíg hordozta, el is törölte, mert azért történt az én halálom, hogy ők éljenek.
Velünk valami különös dolog történt: meghaltunk a Krisztusban. Élünk, lélekzünk, szenvedünk, jajgatunk, megkísértetünk, de azért más a helyzetünk, mint azoknak, akikért nem szól ez a halál. Ez a halál nekünk egy mindig nyitott ajtó, amelyen hazamehetünk. Menedéklevél, amelybe bele van írva a nevünk, csak mi sokszor elveszítjük. Jogcím, amelynek alapján fiaknak neveztettünk, igéret, amely soha meg nem csalhat, valóságos, teljes elégtétel, ár, mely érettünk lefizettetett, s amelyet nem alkudhatik le, nem tagadhat meg, nem erőtleníthet meg sem a Sátán, sem az ember. De Krisztusban azért haltunk meg, hogy éljünk, élhessünk igazán, szentül, reménykedve, a kiengesztelődött Isten atyai szeretetét tapasztalva és szakadatlanul áldva. Éljünk úgy, mint akik megmenekültek, akik bujdosásból megérkeztek, akik veszedelemből jó útra tértek, akik szétszórtságból egybegyüjtettek, akik most látják mi az igazi élet, amikor immár nem maguknak, hanem Annak élnek, aki meghalt és feltámadott érettük.
Én azt hiszem, mindenki látja, hogy ez az áldozat milyen teljes: betölti az eget és a földet. Ereje áthúzódik az egész örökkévalóságon; mindenki látja, hogy ez milyen tökéletes, éppúgy nem lehet hozzátenni, belőle elvenni, mint ahogy a déli napfénynek nincs szüksége Szent János bogarak segítségére. Mindenki látja, hogy ezt az áldozatot senki sem ismételheti meg, hiszen ez a Szentháromság személyei között játszott le, ezt az áldozatot senki sem ábrázolhatja ki, mert az erő, igazság, érdem, kegyelem, egyszóval lélek. «Azért ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt hạ ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.»
II.
Még csodálatosabb dolog az, ami következik. Ez a nagy áldozat nemcsak egy világot betöltő szertartásnak, a Golgota keresztjének a ténye és eredménye. Ennek valami különös hatása van az emberekre, reám és reád. Isten nem lett más tőle, mert az volt az áldozat előtt is, ami utána, örök, elrejtett, kibeszélhetetlenül nagy kegyelem. De nekem másnak kell lennem, mert különben a nagy áldozat hiábavaló. Kövekért, tengerért, csillagokért, állatokért nem vitetett végbe ez az áldozat, azért mert rajtuk változást nem hoz létre, csak azokért hozatott meg, akiket megváltoztat. Ezt alapígénk így fejezi ki: «azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmultak, íme újjá lett minden». Ebben a nagy áldozatban éppen az a csodálatos, hogy az áldozó beleköltözik millió meg millió szívbe, azokba, amelyek őt hívő alázattal elfogadják. Újjá lesznek ezek az emberek, mert Krisztus költözik beléjük. Krisztus nem tárgy formájában költözik beléjük, nem is valami bölcseség, vagy világnézet, vagy tudomány formájában, nem is úgy, hogy emberi akaratuk megerősödik és nevelés által többre lesznek képesek, mint addig; Krisztus mint Szentlélek költözik beléjük, mint olyan új ember, aki egyéniségüket Krisztus képére alakítja átal. Isten úgy tekint reájuk, mintha Krisztus nézne belőlük reá, s az emberek úgy tekintenek reá, mint akiben megismerik Krisztus elrejtett vonásait, s az új teremtmény úgy tekint Isten arcába, ahogy Krisztus tekintett, azzal a békességgel, azzal a bizalommal, azzal a hálával és azzal az örömmel. Az ilyen ember még nagyon erősen küzd a maga óemberével és ez a küzdelem csak akkor fejeződik be, amikor az ó ember fészke és nagy fellegvára: a test lehull mi rólunk. De azért más az új ember, mint az ó, más a szerelme, más a vágya, más amit értéknek tart, amelyre életetét felteszi, másként bánik az emberekkel, másként jár-kel ebben a világban. Külsőleg otthontalan, belsőleg otthon élő, külsőleg bujdosó, belsőleg célhoz ért, külsőleg elszegényedő, belsőleg kibeszélhetetlenül gazdag, külsőleg meggyötört és megalázott, belsőleg felmagasztalt és győzedelmes. Tulajdonképpen ez az új teremtmény az, amelyiket mindenekfelett a Krisztus iránt való szorongató szerelem jellemez. Ha azt kérdeznék, mi a gyökere az új ember állapotának, azt felelem reá, hogy megfogta, hatalmába kerítette, zsákmányul ejtette, s a lélek boldog ujjongása között elragadta Krisztus örök szerelme, amely erősebb minden viharnál és minden földrengésnél, s nem egyéb, mint felelet a Krisztus felfedezett, megértett, elibénk jövő szeretetére. Ez az állapot csupa hála, az újtestá- mentomi görög szó szerint eucharisztia, amikor a boldog és ujjongó ember hálaáldozatul Istennek ajánlja s Isten oltárára teszi egész életét. Ez a hálaáldozat az eredménye és a kísérete a Krisztus nagy engesztelő áldozatának. Én nem engesztelhetem meg Istent, csak Krisztus engesztelte meg őt. Krisztus nem adhat hálát helyettem, én nekem kell ezért az engesztelő áldozatért hálaáldozatomat bemutatnom. Hálaáldozatom nem egy szertartás, hanem egész életem egy magasra tartott véres szív, a Kálvin mondása szerint: szívemet véres áldozatul neked ajánlom fel, oh Uram.
III.
De sajnálatos dolog, hogy ezt a megújulást olyan kevesen fogadják be. Ha egyszer valaki befogadta, hihetetlen belső kényszerűséget érez, hogy mást is hozzásegítsen. Csak úgy segíthet hozzá, ha bizonyságot tesz róla. Az egyház bizonyságtétele Krisztus nagy áldozatának hirdetése és ez áldozathoz való ünnepi hívogatás, az egyház prédikációja. Isten reánk bízta kiváltságul és kötelességül, hogy meg ne szűnjünk suttogva vagy a háztetőkről kiáltva hirdetni, emberek béküljetek meg az Istennel, mert jaj nektek és jaj nekünk, ha a harag állapotában maradtok. Mi lesz veletek, romlandó, beszennyezett cserépedények, léha polyvák, mikor jő az igazság Istene, aki előtt tűz jár, reng a föld és szélvész csavarja a cédrusokat is. Béküljetek meg az Istennel! Béküljetek meg, mert Isten már megbékült, elfogadta a nagy áldozatot, megígérte és meghirdette az Ő örök kegyelmét, kapuit kitárta, tékozló fiait hívogatja a királyi vendégségre, béküljetek meg Istennel! Béküljetek meg, mert szívetek nyugtalan, az életetek békéttelen, boldogtalan, eltorzult, feldordult; e megátkozott világban olyanok vagytok, mint az égő erdők riadt madárserege. Füstön és lángon át kőszirtet, havasi csúcsot kerestek, ahol szívetek dobogása megcsendesedik, ahol nem hallszik a bűnében és vérében elpusztuló világ halálordítása, ahol elénekelhetitek a megbékélés énekét. Béküljetek meg az Istennel, mert Isten a maga számára teremtett titeket s nyughatatlan a szív mindaddig, amíg Őbenne el nem pihen. Isten kér így, Krisztusért kér így. Mi tartóztat még, hogy nem teszed meg azt a döntő lépést a megbékélés felé. Az a döntő lépés a hitnek a ténye, elfogadása egy kinyújtott kéznek, megcsókolása egy kegyelemlevélnek, hívó szóra, ígéretre egy boldog Ámen.
1938

Az ősz elején sokáig állottam a British Múzeum egyik szekrénye előtt. Egy fiatal leány múmiája volt benne: Antonius és Kleopatra korán meghalt leányáé. Milyen szerelem szülte ezt a csodaszép királykisasszonyt; hogy ragyogott és virult az akkori világ csúcsán, Kelet és Nyugat égbetorlódó találkozásának tetőpontján! Most is körülveszi a halál és a szépség varázsa. Haja lágy, csillog benne az aranyfésű, mosolya rejtelmes: ártatlan és titokjelentő.
Az volt az érzésem, ha hozzányúlnék, szétomlana, mint a porrá lett selyem. Éppen ezért: milyen hiábavaló erőfeszítés tartóztatni ezeket az útrakelt atómokat, hogy szétszóródjanak s hazatérjen mindenik, ahova tartozik. Szerettem volna rálehelni: tűnj el szép álom, oszolj szét, szabadulj fel, eredj haza millió atóm, ez az élet már nincs, s hiú erőszakosság csak a látszatát tartja fenn.
Igen, amíg él az ember, minden paránya összefügg, s mikor meghalt, szétfoszlik az egész, mint egy hazatérő hadsereg veteránjai. Amíg él, olyan erős, hogy a vasból, sóból, növényből húst, agyat és vért csinál; mikor meghalt, úgy hull széjjel, hogy feloszlását semmiféle erő, orvosság meg nem akadályozza. Minden élet millió elemnek meghatározott időre való szövetsége; ha az idő lejárt, a szövetséget sem fenntartani, sem megújítani nem lehet. Azért minden életnek megvan a maga kirendelt kora, az az időtartam, ameddig az életnek nevezett szerződés az elemek között fennáll. Ez az illető lénynek belső ideje.
A belső idő nagyon különböző. Egy teknősbéka még csak baby, mikor egy öleb már aggastyán. Ugyanazon évben született két gyerek közül az egyik már férfivá vagy asszonnyá serdült, míg a másik még mindig éretlen kamasz. Két egykorú halott közül az egyik századokat élt, a másik néhány esztendőt.
Akinek a belső ideje lejárt, szépen, egyszerűen szétomlik. A halál takarodó: az élet alkotó elemei szétoszlanak és hazatérnek. Elmerülnek a világ elemeinek roppant öleiben s vár- ják azt az új riadót, amely új szervezkedésre, vállalkozásra, életnek nevezett, időhöz kötött szövetségre toboroz. Riadó és takarodó egybeolvad s együtt adják a lét melódiáját. Ilyenkor, évfordulók alkalmából, ez a dallam fogja meg a szívünket s az élet és halál nagyszerű váltogatásában kiengesztelődött bölcsességgel merül el a lelkünk.
Akármilyen kedves bánat származik e gondolatból, mégis: nem ez az igazság. Az ember nem úgy terem, mint a gyümölcs, vagy a virág, nem úgy él, mint az állat, vagy a csillag. Az ember: személyiség. Különválik és szembefordul a világgal, azt mondja én s az egész teremtett mindenség tárgy lesz a számára. Észreveszi, hogy ő más, mint a világon minden egyéb s neki magának külön célja, rendeltetése van, melyet csak ő tud betölteni, s neki kötelességei vannak és teljesülésükért felel.
Sőt még valami egészen más és valóban páratlan dolog történik vele. Beleütközik Istenbe és azt mondja neki : Te. Rájön, hogy Isten tükörül teremtette s a maga képe máska kívánja benne. Isten örök szeretet és akarja, hogy emberi szívek szeressék: szeretetből teremtett avégre, hogy szeressük őt. Tehát az ember akkor ember, akkor érte el célját, tölti be rendeltetését, ha közte és Isten között létrejön az ismeretből és szolgálatból, hitből és engedelmességből álló szeretetközösség.
De létrejön-e?
Minden bajnak az a gyökere, hogy mi Istennel halálosan meghasonlottunk. Mi nem neki szolgálunk. Ő csak egy puszta név. Mi nem neki adunk dicsőséget: önmagunknak és kegyetlen bálványainknak. Mi gyűlölünk: Istent és embertársainkat s ellenükre akarunk élni, nélkülök, ellenük!
Isten és közöttem támadt gyökeres meghasonlásnak a lényege az, hogy az Ő akarata az élet törvényében áll előttem s én ezt a törvényt megszegem, érvényét tagadom, a törvény adója ellen fellázadok, vagy tudomásul sem veszem. A törvény azt mondja: legyek szent!; nekem eszemágában sincs; a törvény azt mondja: tagadjam meg magam; én igent kiáltok ; a törvény azt kiáltja: lélek! én azt kiáltom: test!
S ebben a viaskodásban beköszönt a halál. Elvágja az élet fonalát s azt mondja: most kiderül, mi voltál és mi vagy.
Ez a halál fullánkja.
Ezért nem lehet azt mondani, hogy a halál felszabadulás, hazatérés, rendeltetésünk befejezése. A halál egészen más megállapítása annak, hogy mi eltévesztettük rendeltetésünket, nem értük el célunkat, megmásítottuk életünk értelmét, megbukott kezdemény, elhibázott műremek, elvetélt gyümölcs, félrecsapódott nyílvessző, dérütött virág vagyunk.
Ez a halál fullánkja.
Az a tény, hogy semmit sem lehet újra kezdeni, semmit sem lehet jóvátenni, ezentúl már azért sem fogjuk Isten arcát tükrözni, szeretetének mélységeibe belesímulni, mert íme, kezébe vett s a halálban pozdorjává tört, mint a gyalázat edényét…
A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje a törvény. «De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a Jézus Krisztus által.»
Igen, mi ezen segíteni nem tudunk s a halál fullánkját emberi hatalom el nem veheti. Nem vehetjük el azt, hogy a halál egy pillanatba foglalt örökkévaló kárhozat, a jóvátehetetlen Élisabaktáni; nem változtathatjuk meg a halálnak ezt a mivoltát sem emberi tudománnyal, sem emberi érdemmel, sem semmiféle ceremóniával. A halál fullánkját csak Isten veheti el azzal a csodálatos ténnyel, hogy a halál fullánkos sebét egy halál írével gyógyítja meg. A mi halálunk fullánkját a Jézus Krisztus halálával elveszi.
Hogyan?
A Krisztus halálában ismerem meg Isten örök szeretetét és abban ragadom meg az ő kegyelmét. Ő elibém jön benne s milyen indulattal! s én térdre hullok előtte - milyen bűnbánattal! Az a halál az én büntetésem - benne szabad vagyok. Az a halál az én érdemem: nekem tulajdoníttatik a kereszt elégtétele. Az a halál az én életem: Krisztus teste széttöretett, mint egy alabástromszelence s felszabadult belőle az új élet illata. Ez az illattestű élet megfogan az én megrepedt szívemben is, s bennem kezd nőni, hatalmasodni egy új élet: az én belső emberem. Krisztus ez énbennem s mégis nem idegenül, nem elszakadva tőlem, hanem személyiségemet áthatva és az ő ábrázatára lassankint átalakítva.
Mi történt velem e halál következtében? Megtaláltam Istent, az én rendeltetésemet. Tükrözöm Istent, én látom az ő dicsőségét s ő is látja bennem az ő dicsőségét; én ismerem őt, úgy, amint tőle jövök és hozzá megyek, ő belőle ismerem magam, mint aki benne, általa, érte vagyok s mindezt összefoglalva: tudom, hogy szeret és én szeretem őt.
Ez a szellemi és örökkévaló személyiség az én elpusztíthatatlan, örökkévaló lényem. Mikor a testem megszűnik élni és kezdődik a romlandóságnak nagy munkája: Krisztusban újjáteremtett személyiségem felöltözi a maga dicsőséges testét. Erről a dicsőséges testről csak annyit tudunk, hogy romolhatatlan és halhatatlan, szellemi és Krisztushoz hasonló. Még a gondolatára is így harsonáz az apostol lírája:
«Elnyeletett a halál a diadalra. Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol te diadalmad!?»
Atyámfiai, 1938 folyamán is legnagyobb kérdésünk a halál Iesz, legszörnyűbb ellenségünk a bűn. A törvény éppen olyan kemény lesz, mint amilyen rettenetes az Isten igazsága.
De Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz; ugyanaz lesz 1938-ban is. A halál még félelmesebb lesz, mert közelebb fogunk járni hozzá, de Krisztus halála annál hatalmasabb és annál diadalmasabb, minél közelebb jő hozzánk a halál.
«Azért szerelmes Atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul; buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.»
1938.

Ki ne ismerné az ótestámentomi ember szívetfogó feljajdulását : «Könnyhullatásom kenyerem éjjel és nappal, mikor mindennap azt mondják nékem, hol van a te Istened?» Isten egy meghatározott helyen lakozott, birodalma úgy terjedt ki valamely népre vagy országra, mint ma a királyi hatalom. Megtörtént, hogy valaki olyan helyre került, ahol az ő istene nem volt úr; idegen isten lakott ott; ott mindenkinek volt istene, s mindenki meg tudta mutatni, hogy hol van az ő istene, csak a vándor, az idegen nem tudott mondani semmit, s mikor kérdezték, kárörvendő gúnnyal: hol van a te Istened?, az a gondolat leselkedett a szemekből, neked talán istened sincs.
Mondhatja valaki, hogy ez csak ott lehetséges, ahol Isten nem örökkévaló, mindenható és mindenütt jelenvaló. De az igazság az, hogy a mindenütt jelenvaló Isten birodalmában is fel lehet tenni az ilyen kérdést. Hiszen tudjuk, hogy az egész keresztyénség erre a kérdésre: hol van a te Istened? így felel: a Krisztusban. De a csúfolók nem távoznak el székeikből és tovább kérdik: hol van a te Krisztusod? Hányszor kérdezték a hitetlenek a keresztyénségtől, a háború alatt és háború után: hol volt a ti Krisztusotok, hogy megtörténhetett ez a rettenetes szörnyűség? Hányszor kérdi a fájdalomtól elalélt vagy a csapás súlya alatt összetört lélektől a kételkedés, hol van te Krisztusod, aki megvígasztaljon és felemeljen? Milyen kárörömmel vígad az ellenség, mikor az igaz elesik és emberi gyarlóságnak tőrébe kerül, mondván: hol volt a te Krisztusod, hogy megfeledkeztél magadról és megfeledkeztél róla?
Világos tehát, hogy, igenis, lehet kérdezni. Sőt kérdezi a világ, kérdezi a Sátán, hol van a te Krisztusod? Kérdezzük meg mi is önmagunktól. Nem azért, hogy gúnyolódjunk, hanem azért, hogy alázatos lélekkel keressük és megtaláljuk őt.
Hol van a te Krisztusod? Erre az első természetes felelet: mellettem mint tanító.
Tanító és tanítvány összetartoznak, egymás mellé kerülnek. Krisztusban a tanítómestert soha komoly ember meg nem tagadta, még ha olyan gyenge lábon állott is a hite. Elismeri mindenki, hogy az élet értelmére és céljára, az emberi mivolt becsére és igényére nézve soha senki sem tanított igazabb, mélyebb, s mégis egyszerűbb tanítást, mint Ő. Szüleink térdén már megtanuljuk az ő nevét, életének és halálának történetét. Az iskolába az ő nevét halljuk, gondolatait igyekszünk megérteni, s minden erkölcsi tanítás fölé úgy borul a hegyi beszéd és a példázatok tanítása, mint az égbolt a városok kőrengetege fölé. Minden gondolatrendszer, filozófia valamiképpen összefüggésben áll vele, s vagy tőle tanul, vagy vele vitatkozik. Nincs név, amit az európai műveltségben többen és jobban ismernének, mint az ő nevét és nincs nevelői személyiség, aki nagyobb, mélyebb, állandóbb hatást tenne az emberekre és több emberre tenne ilyen hatást, mint Krisztus.
Igen, Krisztus mellettem van mint tanító, de jaj, én nem hallgatok rá.
A kis gyermeket jobban érdekli egy tündérmese, mint a szent történet; az iskolában a vallásórák unalmasabbak, mint a történelem vagy természetrajz órái. Újságok, röpiratok szívesebben kapnak olyan tanításokon, amelyek Krisztus szellemével ellenkeznek, mint amelyek megegyeznek. Társalgásban az ő nevét kerülik leggondosabban, s egy átlagos emberre szinte elviselhetetlen az a gondolat, hogy Krisztust Urának, tanítómesterének vallja. Krisztus azt tanítja: légy tiszta s ifjút és öreget a tisztátalanság, a paráznaság, az érzékiség érdekel és izgat legjobban. Krisztus azt tanítja, fordulj el a világtól s az emberek arra hallgatnak, aki több életet, a teljesebb kéjű életet prédikálja. Krisztus azt mondja: szeress, bocsáss meg, tűrj, áldozd fel magad; s drámák, regények, sorsok ellenkező tanításból fakadnak : haragudj, gyűlölj, habzsolj fel másokat. Mellettem van ez a nagy tanító, minden bölcsességnek és igazságnak kútforrása, kiált fel a modern ember, de, jaj, én nem hallgatok reá; mindenki másra inkább, mint őreá.
Hol van a te Krisztusod? A másik felelet így hangzik: előttem, mint példa. Valóban, Krisztus örök példa mindenki számára. Ez azt jelenti, Őt mindenkinek követnie kell, ha igazi életet, boldog életet, áldott életet akar élni. Megfigyeltétek-e, hogy Krisztus példa nemcsak a fehér ember számára, hanem a színes fajok számára is. Ő nemcsak a Newtonoknak, Kantoknak, szenteknek ad példát, példa Ő a grőnlandi fókavadásznak és az afrikai bushman-négernek. Krisztus példa a gyermeknek; hiszen egy hároméves gyermeket már el lehet indítani az ő nyomdokain, és példa az aggastyánnak, hiszen a sír szélén, utolsó lehelletünk perceiben búcsúzó, áldó nézéssel még mindig lehet követni őt. Példa a férfiúnak, mert Ő a leghősiesebb élet, a legnagyobb bátorság, a legfölségesebb kockázat és a legragyogóbb győzelem. De Ő példa az asszonyoknak, mert Ő a tisztaság, a gyöngédség, mindenekfelett pedig az a nagy önfeláldozás, amely a maga vérével másokat táplál es boldogít. Nincs olyan foglalkozási ág, amely felmentene attól, hogy őt kövessem, nincs az az életmód, amelyik meg e szentelődnék, ha őt követem. Ahol csak ember él, Krisztus mindenütt ott van az ember orcája és szeme előtt.
Krisztus előttem van mint példa, de, jaj, nem követem.
Hiszen éppen ez a nagy baj. Mindenki tudja, aki ismeri az ő nevét, hogy mit kellene cselekedni, s hány ember cselekszik úgy, ahogy helyében Jézus Krisztus cselekedett volna! Éppen azért, mert nem követjük őt, távolodik el tőle az emberiség, harap újra meg újra önnön húsába, s marcangolja szét egyetlen nagy örökségét: az élet. Igen, Krisztust nem követi a gyermek, ezért toborzódik a tékozló fiak keresztes hadjárata; Krisztust nem követi az agg, ezért van olyan sok gyáva, nyomorult és szennyes halál. Krisztust nem követi a férfi, ezért durvul el a lelke, s lesz belőle örök útonálló; Krisztust nem követi a nő, ezért nyomorodik el és lesz belőle örök utcaleány. Az emberiségnek mellét verve fel kellene jajdulnia: előttem van Krisztus mint példa, de jaj, nem követem!
Hol van a te Krisztusod? Harmadik felelet az: körülöttem van mint pásztor. Krisztus csakugyan jó pásztornak nevezte magát és átvette Isten gondviselő munkáját, mint ahogy a pásztor átveszi gazdájától a nyáj gondját. Bízd rám Uram, én vigyázok rá és megőrzöm neked. Ha valaki nézi, hogy mit csinál a pásztor, azt mondhatná, hogy semmit. Napestig mélázik, nézi a bárányfelhőt, fújja tilinkóját, járja az árnyékos, vagy napsütötte utakat. A valóság azonban az, hogy a pásztor a nyájra nézve minden életfeltétel és életbiztosíték foglalata. A nyájra nézve az a pásztor a kies mező, a friss levegő, ő az üdítő forrás, mikor a szomjúság tüzétől lihegnek, ő a szárnyék és fészer, mikor eső vagy villám ostromol, ú a védelem a rablók és farkasok ellen, tilalomfa, hogy tilosba ne tévelyedjenek, s biztos útmutatás, hogy csendes alkonyatkor aranyszínű porban hazaérkezzenek. Krisztus is így vette át az ő örökségét, az ő egyházát, Istentől, a mi felséges gazdánktól: bízd rám Uram, én gondot viselek rá és számot adok róla neked. Így vállalta Krisztus azt, hogy számunkra Ő lesz a kies mező, friss legelő, amikor éhezünk. Ő lesz számunkra a tiszta forrás, amikor szomjazunk; vállalta azt, hogy Ő legyen számunkra a védelem, égiháború és földi csalárdság ellen, s Ő legyen a boldog hazatérés és áldott hazatalálás, amikor szép őszi alkonyatkor az atyai hajlék pitvarába megérkezünk. Elvállalta azt, hogy aki közülünk szakadékba zuhan, utánajön és kimenti; aki betegségbe esik, vagy megsebzi magát, azt meggyógyítja; elvállalta azt a nagy feladatot, hogy a lelkünket táplálja, erősítse, vígasztalja, irányítsa, hazavezesse s egykor Istennek számbaadja. Ezért körülem van, mint a jó pásztor, aki életét adja az ő juhaiért és aki név szerint ismeri egész nyáját, azokat, akik voltak, akik vannak és akik lesznek.
Körülem van mint pásztor, de jaj, nem élek vele.
Nem bízom rá magam, nem veszem igénybe az ő szolgálatát. Mételyt legel a lelkem az ő édes, tejes, friss füve helyett; mérget iszik a lelkem sötét kutakból és útszéli mocsárból, ahelyett hogy megüdülne az élő vizek forrásából; útjáról letérek, nyájától elszököm, idegen vidékre, a halál földjére tévedek, ha utánam jön, előle elbúvok, ha kínálja, hogy vállára vesz, tőle elfordulok, nem hallgatok hívó szavára, csengő pásztorsípjára s ezer gonosz társammal szétrebbenek, mikor szívét hozva közeledik felém. Óh a pásztort néha megcsúfolja és kétségbeejti a nyáj, mint a Gadarénusok disznai; gonosz szellemek hatalma alá kerül és szétzüllik s Krisztus egyedül marad olajával, kenyerével, vizével, mézével, borával, vérével, keresztjével. Körülem van mint pásztor, de jaj, nem bízom rá magam.
Végül egyszer felettem lesz mint Bíró. Akármit csinálok, meg nem másíthatom, akármire gondolok, ki nem törölhetem a jövendőből azt a pillanatot és bizonyos következést, hogy egyszer megjelenik az ő angyalaival a dicsőségben, beül az ő királyi székébe és maga elé idéz engemet is. Óh akkor nem segít rajtam semmiféle pártfogás, az a pillanat ez, ahol nincs érdem, nincs protekció, nincs védelem, nincs enyhítő körülmény, hol körülvesz a vád villámos föllege és millió ajakkal ellenem kiált mindaz, amit vétettem, vagy amit elmulasztottam. Meztelenül, dideregve, szégyenbe és a késő bánat tüzébe égve állok ott, fölém magasodik fenyegető fölséges alakja - felettem fog állani mint bíró, kezét felemeli és megrendülnek az egek szavától: Távozzatok, nem ismerlek titeket.
Miért nem hallgattam a mellettem levő tanítóra, miért nem követtem az előttem járó példát, miért nem bíztam rá magam a körültem forgolódó pásztorra, s miért nem ismert meg engem a felettem széket ülő bíró? Azért, mert Krisztus nem volt énbennem. Hol van a te Krisztusod? Erre csak az tud felelni, aki igy felel: bennem.
Krisztusnak bennem kell lennie, amint alapigénk mondja: élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Hogy lehet bennem Krisztus? Egy életbe hogy kerülhet bele egy másik élet?
Ezt csak egy természeti képpel tudom megvilágosítani, azzal a képpel, amellyel a Szentírás is megvilágosítja ezt a titokzatos dolgot. A vad fába a nemes ág élete beoltással költözik át. A beoltás lényege pedig az, hogy két halálból támad egy élet. Hiszen tudjátok, hogy a beoltáshoz két halál kelI. Egyszer le kell metszeni az oltógalyat, meg kell fosztani minden ékességétől és díszétől, csak egyetlenegy rügyszem maradhat rajta, s benne az élet minden ígérete és dicsősége. Le kell vágni a vad fát is, ketté kell metszeni törzsét, hadd legyen olyan, mint egy kettétört vesszőszál, a halál teljes kockázatával. Ha ez a két halál összeolvad, belőle támad az új élet: a rügy megfogamzik, nő, terjed, elhatalmasodik, a vad törzs minden életereje átömlik és megnemesedik az új ágban, benne csodálatos életfává virul és gazdag gyümölcsöket hoz.
Így kellett két halál ahhoz, hogy bennem Krisztus élete megfoganjon. Kellett először Krisztus halála. Ha Krisztus csak egyszerű vértanú lett volna, aki tanításaiért életét odaadja s igazságaiért elhordozza a kereszthalált, már akkor is minden tiszteletre és hódolatra érdemes lett volna. De a ő halála más, ennél sokkal több. Az ő halála helyettes szenvedés. Azért öltözött testbe, s azért adta magát keresztre, hogy ártatlanúl, szeplőtelen testében elhordozza minden emberi bűnnek méltó büntetését, összefoglaló és summázó egyenértékét. Ezzel tett eleget Isten igazságosságának, ezzel engesztelte ki az ő haragját. Mindezt azonban nem kényszerűségből, lázadozva és sorsként hajtotta végre, hanem örök szerelmének önkéntes áldozatából. Ez annak a vállalkozásnak volt a következménye, amelyet a Békesség Tanácsában az Atya és a Fiú kötött, amikor az Atya a Fiúnak adta a megromlott embert s a Fiú elfogadta és elszánta magát, hogy érette testté lesz, s a testben halálig, a kereszt haláláig, alázatos és engedelmes lesz s magára veszi szeretetből, önként minden emberi bűnnek teljes büntetését. Ezért történhetik meg az, hogy Krisztus a kereszten az én helyembe kerül, én pedig az ő helyébe, ő szenved és eleget tesz értem, én pedig elfogadom az ő érdemét, amit Isten nekem tulajdonít. Isten Krisztusra úgy néz, mint ahogy reám kell, hogy nézzen, s ezért kiált ő fel a kereszten, én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Reám úgy néz, mint ahogy Krisztus néz, ezért látja bennem minden bűnöm és nyomorúságom mellett az ő kegyelmébe fogadott fiát, s ezért fogad el engem úgy, mintha igaz volnék.
De ez csak akkor történhetik meg, ha ez a halál, amely kiábrázolja előttem bűnöm undokságát és annak borzalmas következményeit, engem összetör, arra a vallomásra bír, hogy rajtam semmi nem segít, csak az ingyen való kegyelem, bennem felébred a boldog és bizonyos hit, erős bizakodás ehhez a kegyelemhez. Azért én többé nem magamba bízom, hanem elfogadom ezt a kegyelmet, de nem is félek az ítélettől, mert elfogadtam ezt a kegyelmet és ezzel Isten igaznak nyilvánított. Isten igazsága csak kárhoztatni tudott volna, de kegyelme megigazít, mert megbocsátja bűnömet és Krisztus érdemét nekem tulajdonítja.
Így következik be az, amit az ó ember megöldökölésének és az új ember felöltözésének szoktak nevezni. Alapigénk azt mondja, hogy Krisztussal együtt megfeszíttetem. Éppen ez a csodálatos a váltságban, hogy Krisztussal együtt megfeszíttetem valóságosan és mégis: lelki értelemben. Nem szegeznek rá a keresztfára úgy, mint őt, de Krisztussal együtt a bennem való ó embernek meg kell halnia a bűn és a világ számára. Hogy megy ez végbe? Íme, támad bennem az éhség e világ szerint való örömre, minden idegszálam, egész életem kiált utána, én azonban Krisztussal az ő halálában egyesülve, így kiáltok: távozz tőlem öröm, s megérzem, hogy a távozó örömmel boldogabb lettem. Körülfog újra meg újra a gazdagság kísértése, csábít az arany, kívántatja magát a föld; én Krisztus halálában, vele egyesülve, így kiáltok fel: szórjátok a négy szelek tájéka felé aranyaitokat, földjeiteken tövis és bogáncskóró teremjen, s úgy érzem, hogy sokkal gazdagabb lettem, mint azelőtt voltam. Ébredeznek minden porcikámból éhes vágyak, mint amikor a rőzsenyaláb ezer kis ágacskája külön-külön meggyúl, mindenik apró láng keresi a másikat, hogy egy pusztító tűzzé olvadjon össze; én a Krisztus halálában egyesülve, így kiáltok: egy szomjúságom, egy vágyam, egy igényem, egy szenvedélyem van: s ez az ő szerelme, az ővele való közösség mennyei násza és akkor minden értelmet felülhaladó üdvösség fog el, mint amikor a lélek, a titokzatos menyasszony, egyesül az égi vőlegénnyel, az Úrral. Ez a világ bármit is fogózik belém és tapad hozzám, mégis idegen tőlem, mert a Krisztus halálában megérzem a tőle való különbözést, megérzem azt, hogy ennek a halálnak oka és szerzője a világ, azért ellene mondok és belekapcsolódom még jobban a Krisztusból eredő élet örök tavaszába, boldogan tapasztalom, hogy ezer halál hántja már az élet külső kérgét, belső ereje, teremtő tavasza, gyümölcshozó nyara annál hatalmasabb és diadalmasabb. Mindezt nem én mívelem, hanem általam és bennem megkezdi és végrehajtja az újjászülő Szent Lélek Isten. Így történt meg velem az, amit alapígénk mond: amely életet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem.
Ezzel aztán valami merőben új és csodálatos tapasztalatot teszek. Azt tudniillik, hogy ha Krisztus egyszer bennem van, akkor mellettem is megjelenik, mint örök tanító, de most már nem az történik meg, hogy nem hallgatok rá, hanem éppen azt fedezem fel, hogy Ő a legérdekesebb tanító az egész világon. Amint reá figyelek, s nem tehetem, hogy ne figyeljek rá, mert mindennél érdekesebb az, amit Ő mond: egyszerű tanításaiban csodálatos mélységeket és szépségeket látok meg, míg észreveszem, hogy Ő csakugyan a testté lett Íge. Bölcsességül született nekünk, s rajta keresztül nézünk bele Isten örök szeretetébe és elrejtett gondolataiba; megérzem azt, hogy az Ő tanítását megismerni: ez valóban az örökélet.
Ha Krisztus bennem van, akkor igazán előttem jár, mint vonzó és ihlető példa, de nem úgy, ahogy eddig, hogy bármily közel is volt hozzám, mégis mérhetetlenül távol esett tőlem, mert nem tudtam követni. Most valami titkos kapcsolat van köztünk, s bár én annyiszor megtántorodom, annyiszor elesem, mégis vonz, vezet, ahogy a szép ének mondja:
fogd, óh fogd kezem,
míg megérkezem.
Ha Krisztus bennem megfogant, akkor egyszerre nagy valósággá válik, hogy körültem jár, mint pásztor és én élek az ő pásztori szolgálatával. Egyszerre társam van a legnagyobb magányban, fényem lesz a legsötétebb éjszakában, zengő világom kietlen pusztaságban, élet a halálban. S mikor megjelenek majd ő előtte mint Bíró előtt, mikor «eljő az embernek Fia az ő dicsőségében és ő vele mind a szent angyalok, mikor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe» és megindul a rettenetes egyszeri és utolsó ítélet s én tekintetemet remegve emelem fel rá, óh, akkor látom meg, hogy Ő nemcsak bírám, hanem szószólóm és közbenjáróm, aki nem elveszíteni jött, hanem megtartani, aki betakar főpapi imádsága palástjával és megtelik az ég és a föld ezzel a szóval: Kegyelem.

Egy csoport gyerek unatkozik valahol, míg egyszercsak az egyik a másikra üt s azt kiáltja: add tovább! Egyszerre szétrebben a kis sereg s mindenkit lefoglal a legnagyobb kérdés: tovább tudja-e adni mindenki a vett ütést, vagy szégyenszemre rajta marad? Tavaly, a berlini olimpiász alkalmából az egész világ látta, miképpen vitték és adták tovább az olimpiai lángot országokon át, egymást váltogató staféták.
Azt hiszem, ilyen stafétafutás a történelem is. Minden nemzedék átvesz egy fáklyát, a mindenkori ismeret és műveltség lángját s megfutja vele a neki kiszabott tért; akkor átadja új nemzedéknek s maga tört szemmel néz áldást a távolodó fény után.
Mikor az Úr Jézus Krisztus megindította a világ legnagyobb vállalkozását: a megváltás isteni művét, nem tett egyebet, mint valakinek csöndesen megsúgott egy titkot és azt mondotta : add tovább. Meggyógyított egy beteget s azt mondotta: add tovább: eredj és gyógyíts te is. A Máté evangéliomának tizedik része éppen azt a nagy jelenetet beszéli el, midőn Jézus előszólítván tizenkét tanítványát, hatalmat ada nékik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyitsanak minden betegséget és minden erőtelenséget. Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok.
Mindebből világosan látszik, hogy a Krisztus anyaszent-egyházának életritmusa, szívverése ebben a szóban fejezhető ki : add tovább. Ez azt jelenti, hogy a Krisztus egyháza a bizonyságtételben él és a váltság nagy életfolyamának a medre a vett igazság továbbadása.
Még egy megszorítást kell tennünk. Mindenki tudja, hogy itt nem olyan közvetítésről, továbbadásról van szó, amilyent az élettelen tárgyak vagy a gépek mívelnek. A jó vezető úgy adja tovább a villanyáramot, a hőt, a világosságot, ahogy vette, mint a vízvezeték a beleszivattyúzott vizet. De a lelkek világában máskép megy a közvetítés. Itt sohasem adhat éppen annyit át a lélek, mint amennyit vett, mert közbül van az élő személyiség kiszámíthatatlan alkata és sorsa; úgy, hogy minden körülmények között vagy kevesebbet adunk át, vagy többet.
Nézzük először azt az esetet, ha kevesebbet adunk át. Ilyenkor, ugyebár, megfogyatkozik bennünk a Krisztus élő hatásának villanyárama. Olyasvalami történik velünk, mint a föld alatt megrepedt vízvezetéki csővel: elfoly a homokba a drága, éltető nedű. Olyan ez, mint amikor a rossz kapcsolás elvezeti a villanyáramot: néha megüt a föld, a kilincs, a vizes küszöb, de világosságunk homályos és a számla nagy.
Oh, hány ilyen lélek van, amelyik elnyeli a Krisztus világosságát, annak gyógyító sugarait. Elnyeli úgy, mint egy fekete szemüveg, fekete bársonylepel elnyeli a fényt. Semmivé lesz bennük a világosság s nemcsak hogy maguk nem sugároznak hőt és meleget, elnyelik a Krisztus személyéből áradó erőket, mint a kivájt szem vak ürege a fényt. Mindennek az az oka: nem vesznek fel és nem adnak tovább krisztusi erőket és igazságokat. Azt hiszem, te is ismersz nem egy olyan embert, aki sohasem vett fel krisztusi hatást és sohasem adott tovább krisztusi hatást.
És most azt kell mondanom, hogy mindnyájan ilyenek vagyunk. Sokkal, de sokkal több krisztusi hatást kellene felvennünk és sokkal, de sokkal több krisztusi hatást kellene tovább adnunk.
A mult napokban megnyíltak a magyar iskolák s ez az ifjúság kérdésének nagy feladatát és még nagyobb felelősségét állította elénk. Meg vagytok-e elégedve a felnövekvő ifjúság hitbeli állapotával? Elég lelkinek, elég komolynak, elég hívőnek, - elég krisztusinak tartjátok-e a magyar ifjúságot? Nem fenyeget az a veszély, hogy idegen és krisztustalan áramlatok hódítják meg a magyar ifjúság lelkét és vajjon már most nem a keresztyén hitet, atyái vallását tartja-e a világ legunalmasabb, legfeleslegesebb és legalkalmatlanabb találmányának? Át tudjuk-e adni az ifjúságnak a Szentírást, a hitvallásokat, istentiszteletünk szívünkhöz nőtt szertartásait, egyházunk fölséges hagyományait, szellemi és erkölcsi birtokállományát, át tudjuk-e adni Krisztus élő hatásait az ő Ígéjében és Szent Lelkében?
Nem tudunk adni, mert nem vettünk eleget. Nem vettük az Igéből azt, ami él, ami örökkévaló: csak azt, ami idői és saját nemzedékünkre korlátozott. Amit vettünk, engedtük, hogy ismeret maradjon, szokás legyen, kellemes dísz, magunk fájdalmainak kis patikája, kényelmi berendezkedés saját portánkon. Magunkhoz szabtuk a keresztyénségünket s ezért el fog veszni velünk együtt; a helyett, hogy magunkat szabtuk volna Krisztus ígéjéhez, hogy a mi elveszésünkkel ereje és igazsága még jobban tündököljék.
Igen, a keresztyénségünknek notetőnek kell vala lennie. Ott van a crescendo titokzatos jegye minden nemzedék Krisztus-látása felett. Ahogy alapigénk mondja : nincs oly rejtett dolog, ami napfényre ne jönne és oly titok, ami ki ne tudódnék. Amit néktek a sötétségben mondott, a világosságban mondjátok; és amit a fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek.
Ez azt jelenti: egy megfogant pete rejtett dolog, de egyszer napfényre jő; egy csírázni kezdő búzaszem még titok, de ez a titok ki fog derülni; sok pici láng hajnallá tevődik és a fülbe súgott titok a toronytetőkről zeng tovább: jő az ellenség, jő a szabadító.
Életet venni, hogy életet adhassunk.
Álljunk az ifjúság elé és kiáltsuk el: az én ifjúságom szomorú és tisztátalan volt, mert nem volt a Krisztusé; de ahogy az övé lettem, derültté, erőssé, tisztává vált a lelkem. Titkon vett inspirációdat kiáltsd a háztetőkről, új életed boruljon virágba, mint a fák tavaszkor, mikor titokoldó erők felnyitják a rügyek rejtelmeit, fel a toronyba, az emberi érzések és emberi gondolatok csúcspontjaira megkondítani az Idők harangját: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.
Azt akarom, hogy a gyermekem, az unokám boldogabb legyen, mint én, azt akarom, hogy különb legyen, mint én, egyszóval krisztusibb legyen, mint én.
Ezért kell vennem, vennem Krisztustól, mert nem vettem eleget. Hőt, világosságot, erőt, mert megveszi az Isten hidege, elnyomja a sötétség koromzápora, széttépi ősi ellensége. Mind- ezt nem adhatja a természet, a technika, a sport, a tudomány, az emberi erő és az emberi bölcseség, mindezt csak Krisztus adhatja, mert ő az a Nagy Ajándékozó, akitől a lelkek bizalmat, erőt, bátorságot, szeretetet vehetnek, célt és életet: hitet és kegyelmet vehetnek. És Krisztus rajtam keresztül küldi fiaimnak és leányaimnak mindezeket az ajándékokat: add tovább s kezembe adja ígéje szövétnekét. Add tovább és sebeimbe olajat önt; add tovább és poklosságomtól megtisztít, add tovább és halottaimból feltámaszt.
Nem elég itt a szó. Lám, Jézus a tanítványoknak sem azt mondja: beszéljetek, hanem azt: ezért az igazságért mindent adjatok oda, a nyugalmatokat, a külső békességeteket, ennek a világnak minden dicsőségét, mert aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám. Ezenfölül föl kell venni az ő keresztjét s érette elvesztegetni az életet.
Ez a döntő szó a bizonyságtételekben. A feláldozott élet.
A feláldozott élet a nőtető erővel továbbadott İge.
Az, hogy vesznek-e tőled, akkor már nem a te dolgod. A kút nem sír, hogy vizét nem merítik, a szövétnek sem, hogy lángjával nem élnek: érzi, hogy közelednek a szomjasok s útrakeltek a fénykeresők. Ott bugyog a forrás, ott lángol a fáklya s mind a kettőt Annak a keze tartja, aki vigyáz az ő verebecskéire és őrzi a ti hajszálaitokat is.
Igen, ő a magyar ifjúság Atyja, akinek kegyelmébe ajánljuk e szeptemberi napon gyermekeinket, unokáinkat, kis testvéreinket!

A keresztyénséget sokszor vádolták azzal, hogy nem vall határozott szociális programmot. Nem mondotta meg, mi a véleménye a munkáról, a tőkéről, a szegénységről és a gazdagságról. Ebből rosszakarói azt a következtetést vonják le, hogy a keresztyénség a nyomorgó embereket az örök üdvösség kilátásával vígasztalgatja, e világ javait pedig meghagyja azoknak az élvezétében, akik erőszakkal és csalárdsággal megszerezték. Ha pedig némi jóindulattal voltak e felfogás hívei a keresztyénség iránt, ennek az első alapvető hibának tudták be azt, hogy a keresztyénség, mihelyt kilépett az üldözöttség katakombáiból, intézményesen összeszövődőtt a nagytőkével és a kapitalista társadalmi rend legfőbb oszlopa lett.
Olyan közkeletű tévedés ez, amely csak a keresztyénség félreértéséből származhatik. Igaz, az evangéliom nem hozott szociális programmot, sem nem kommunista, sem nem kapitalista, még szocialista sem, a mai értelemben véve a szót, de éppen ez mentette meg a keresztyénséget attól, hogy elvesszen idői áramlatok hullámaiban. Keresztyénségnek akkor is kell lennie, ha az egész világ kapitalista és a keresztyénségnek akkor is meg volna a maga mondanivalója, ha az egész világ kommunista volna. A keresztyénség nincs gazdagsághoz vagy szegénységhez, életkorhoz vagy műveltséghez kötve; olyan emberi sors és állapot nem képzelhető, amelyben az evangéliom csorbítatlan mondanivalója elveszíthetné alkalomszerűségét vagy hatékonyságát. Éppen ez teszi képessé a keresztyénséget arra, hogy minden korban, minden kultúrában, bármilyen formájú emberi nyomorúság ellen teljes erővel küzdjön, s minden korban és minden kultúrában az emberi méltóság örökkévaló javait védje és a világ isteni rendjét helyreállítani törekedjék.
Ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a mai korban, a mi nyomorúságaink közepette a rettenetesen súlyos szociális kérdéseket egyedül a keresztyénség tudja megoldani. Nem elmélettel, nem parancsuralommal, hanem egy titokzatos ténnyel, azzal, hogy Krisztus a szenvedő, a szegény ember mellé áll és érette helytáll.
Mérhetetlenül nagy dolog ez. Ha az Úr Jézus Krisztus arannyá változtatta volna Arábia homokját és kenyérré Judea köveit, talán egypár évig biztosította volna a szegény emberek sorsát ezen a világon. De már rég ugyanaz a helyzet volna, ami ma: kenyér és arany az egyik parton halmozódott volna fel, éhező tömegek a másik parton sóhajtoznának, jajgatnának, fenyegetőznének, közbül pedig zuhogna tovább a sors elválasztó, sötét keserű vize. Ha egy gazdasági elméletet hagyott volna ránk, ezt már cafatokká tépték volna a tudósok és forradalmárok, vagy ha egy intézményt létesített volna, valami nagy népjóléti irodát: már egypár század mulva csődöt mondott volna, hát még ma! Ezért olyan fölséges, döntő és teremtő tény az, hogy Jézus Krisztus a helyett, hogy fejtegetne, kísérletezne, igazgatna, mérlegelne, egyszerűen odaáll a szűkölködő, a szegény, a szenvedő, az éhes ember mellé s elmondja a közösségvállalásának hihetetlen erejű ígéjét : «bizony mondom néktek, amit cselekesztek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekszitek ezt.»
Ha a dolgok mélyére nézünk, álmélkodva látjuk ennek a megoldásnak valóban isteni, valóban krisztusi módját.
Tanúságtételül hívok fel minden szülőt, hogy ha gyermekét akár az utcán, akár az iskolában, akár a játszóhelyen valami komoly bántalom éri, az neki sokkal jobban fáj, mint a gyermekének. Viszont ha gyermeke az első elemiből jutalomkönyvet hoz haza, ha kormányzógyűrűvel avatják doktorrá, vagy ha Nobel-díjat nyer: az a szülőnek nagyobb örömet okoz, mint magának a kitüntetettnek. Mennyivel inkább fokozódik ez az érzés a szülőben, hogy ha beteg, béna gyermekét éri valami sérelem, vagy valami símogatás. Holtig lekötelezettje vagyunk annak, aki beteg gyermekünkkel valami jót tett. Elfelejthetünk e világon mindent, csak azt nem, ha valaki halálos betegségben szenvedő gyermekünk arcára oda varázsolta az utolsó mosoly fáradt fényét. Mindebből levonhatjuk és megállapíthatjuk azt a tényt, hogy minél nagyobb egy szeretet, annál inkább azonosítja magát tárgyával, s minél kisebb, betegebb, szenvedőbb és nyomorultabb a mi szeretetünk tárgya, szeretetünk annál mélyebb, nagyobb, erősebb és remegőbb.
Most már kérdezem: volt-e, van-e a világon akkora szeretet, amellyel Krisztus nézte az ő atyjafiait? Volt-e, van-e szeretet más, mint a Krisztusé, amely éppen azáltal nőtt a végtelenségig, hogy szeretetének tárgya a nyomorult, szegény és elesett ember. Ha ez így van, kérdeznem kell, ki iránt mélyebb, melegebb és fájóbb Krisztusnak a szeretete: az éhező, vagy a jóllakott iránt; az otthon vígadó, vagy az útonjáró kivert bújdosó iránt; az egészségtől kicsattanó vagy a betegségben senyvedő iránt; a bíborban, bársonyban öltözött, vagy pedig a mezítelen és a didergő iránt; az ártatlan fogoly vagy a hamis bíró iránt? Nem természetes az, hogy Krisztus minden szegény, elhagyott, fázó, szomjúhozó, éhes, üldözött, bújdosó testvérét különös szeretettel öleli magához, takarja be palástjával és ezt az örök, de változatos sereget az ő kicsinyeinek nevezi el. Ez Krisztusnak az a nagy ténye, hogy ő mindenekfelett az ő kicsinyeit szereti, melléjük áll és érettük helytáll.
Ennek a melléállásnak hihetetlen következményei vannak. Az mindenekfelett, hogy amit Krisztus kicsinyeivel teszünk, Ővele tesszük. Olyan belső kapcsolat létesül Krisztus és a szegény között, hogy egymástól ez a kettő el nem választható. Amit a szegénnyel teszek, azt magával Krisztussal teszem.
Ki ne hallotta volna százszor is a népmeséknek azt a kedves fordulatát, hogy a király elveti aranyos ruháját, felöltözik a szegény embernek vagy a koldusnak a ruhájába, s útrakél a maga birodalmába. Itt is az történik, hogy amit ezzel a szegénnyel tesznek, azt az ország mindenható királyával teszik. Aki tehát egy ital vizet ad neki, az a királynak ad ital vizet és aki elkergeti az ajtajától, vagy ráuszítja a harapós ebeket, az a királyt kergette el és a királyra uszította rá a kutyát. Az útrakelt fejedelmi személy koldusruhájában naponként teszi a tapasztalatokat és jegyzi fel emlékezetének a táblájára. Minden lépéssel közeledik haza, nemsokára megérkezik, akkor leveti koldusruháját, felöltözik királyi pompájába, kivonja világverő kardját, fejére teszi szikrázó koronáját, beleül ítélő székébe, megfúvatja harsonáit és megparancsolja: állítsák orcája elé mindazokat, akikkel találkozott. Mit fog akkor mondani az, aki gonoszul cselekedett vele és mit fog érezni az, aki jót tett vele?!
Az amsterdami Rijksmúzeumban van egy quattrocento táblás kép. Egy-egy embercsoportot ábrázol mindenik jelenet, amint körülvesznek egy éhezőt, egy bújdosót, egy beteget, egy foglyot és egy mezítelent s vagy jót tesznek vele, vagy kegyetlenül bánnak. A szenvedő hős mindenütt ugyanaz, s amint nézzük, nézzük, látjuk, hogy olyan ismerős ez az arc: hiszen ez a Názáreti Jézus. Alapígénknek megható és egyszerűségében feledhetetlen illusztrációja ez a kép.
Felolvasott ígénk is így állítja elénk Krisztust, az égnek és a földnek a királyát. Ő is inkognitóban járja a világot: minden szegény ember, minden beteg, minden bújdosó, minden éhező, minden szomjúhozó, egyszóval mindenki, aki az ő kicsinyei közé tartozik, az a Krisztus földi mása, s amit velük cselekszel, azt Krisztussal cselekedted. Hogyan állunk meg előtte akkor, ha majd harsonáit megfúvatja, beül az ő királyi székébe és maga elé idézi mindazokat, akikkel földön jártában találkozott?...
De itt még meg kell jegyeznünk valamit. Azt, hogy Krisztusnak ez a helytállása nemcsak azokra hat sorsdöntően, akik találkoznak az ő kicsinyeivel, átalakítólag hat ez az ő kicsinyeire is. Aki a jerikói úton öntudatlanul vérzik, a mellett ott áll Krisztus, a nélkül, hogy tudná, de a tékozló fiú mellett csak akkor jelenik meg, amikor felébred benne a bűnbánat és elsóhajtja a szót: felkelek és elmegyek az én atyámhoz. Krisztus nagyon irgalmas, nagyon türelmes az ő kicsinyeivel szemben, de elkergeti magától azt, akármilyen éhes, akármilyen szegény, akármilyen nyomorult is, aki hazug, aki henye, aki gonosz, aki ellene fellázad. Ahhoz, hogy Krisztus szót emeljen az Ő kicsinyeiért, az Ő kicsinyeinek bízni kell Benne. Csak akkorra ígéri, hogy ezt a fáradt, drága nyájat hazatereli, ha ez a nyáj engedelmeskedik az ő szavának, hallgat az ő beszédjére és bízik abban a jó pásztorban, aki életét adta az Ő juhaiért. Igen, Krisztus helytáll az Ő kicsinyeiért, de csak azokért, akik őt nem űzik el, nevét nem átkozzák, királysága ellen fel nem lázadnak, trónjáról nem akarják letaszítani. Ezért Jézus, amikor egy helyt felsorolja, hogy ő mit tesz az Ő kicsinyeivel, ezt mondja: a vakok látnak, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak, a halottak feltámadnak és a szegényeknek az evangéliom hirdettetik. Újra mondom és állítom, hogy a kenyér és Íge csak egymás mellett haladva érnek célhoz. Sem a kenyér Ige nélkül, sem az Íge kenyér nélkül diadalmasan nem tudja megfutni pályáját. Tudja meg minden szegény, szomorú, nyomorult ember, azért nem lehet segíteni rajtuk, azért tart tovább nyomorúságuk, pusztulásuk, mert nem tárták ki szívüket az evangéliomnak, mert nem joháztak az irgalmas Isten kezére! Mi lenne a világból, ha nem az istentagadó Marx zászlaja alá sereglenék annyi ember, hanem a Krisztus zászlaja alá s az Ő nevében kérnének, követelnének!
S ezzel egy megdöbbentő tényhez érkeztünk. Ahhoz, hogy a Krisztus helytállása csak akkor eredményes, ha a gazdag is, akinek adni kell, a szegény is, aki venni akar, egyaránt meghódol Krisztus előtt. Teljesen és örömest, azaz, nem azt mondja a gazdag: majd én segítelek téged, ha előbb Istenhez térsz; s nem azt mondja a szegény: majd Istenhez térek, ha te előbb segítesz engem; hanem mind a kettő sietve, a másiktól függetlenül is teljesíti a maga nagy feladatát, azt, hogy Krisztushoz térjen.
Oh, mert titkot mondok néktek : A szegény is, a gazdag is, csak átmenetileg, ideig-óráig, s talán e külső világ látszata szerint különbözik egymástól. Nem két nép vagyunk mi, szegények és gazdagok; egyetlenegy nép vagyunk mindnyájan: lelki értelemben mérhetetlenül szegények. Lélekben vagyunk mi szegények, elepedtek, szinte éhenhalók; lelki értelemben vagyunk mi bújdosók, akik életútunk homoksivatagján, a halál árnyékának völgyében loholunk tovább; mezítelenek vagyunk mi, ha meggondoljuk, hogy Isten királyi vendégségében kell majd megjelennünk; betegek vagyunk, akiket vakság, siketség, bénaság, poklosság elnyomorított, s foglyok vagyunk, ennek a világnak börtönébe zárva, s lázadva vagy dőzsölve készülünk a halálítélet végrehajtására.
Oh milyen jó, hogy ebben a nyomorúságos állapotunkban mindnyájan lehetünk az Ő kicsinyei, akikért Ő helytáll. Helytáll Istennel szemben, mert magára vette bűneinket és nekünk adta ártatlanságát; betegségeinket ő viselte és sebeivel meggyógyult a lelkünk; börtönünk zárát megnyitotta és átalvezetett az atyai hajlék dicsőségébe; mezítelenségünket felruházta, mert reánk adta érdemének királyi palástját. Oh, valljuk, hirdessük, s ujjongjunk felette, hogy mi mindnyájan az ő kicsinyei vagyunk, s amit Isten az Ő Egyszülött Fiával tesz, azt érette mi velünk teszi. Zeng felettünk a megváltás atyai szózatja: ez az én szerelmes gyermekem, akiben nekem kedvem telik !
1937.

Mikor Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott a feltámadott és élő Krisztussal és hallotta tőle a szemrehányó kérdést: Saul, Saul, miért üldözöl engem?, a szentíró szerint összeesett és holt-elevenné vált. Mikor magához tért, vakon, tapogatózva vezették be Damaszkuszba. Damaszkuszban az Egyenes-utcában kapott szállást egy Júdás nevezetű atyafinál. Híre ment a csodálatos eseménynek, hogy éppen az a Saul, aki leginkább dühöngött a keresztyének ellen és a legvadabb gyűlöttel pusztította az anyaszentegyházat s most is azért ment Damaszkuszba, hogy a főpapoktól nyert felhatalmazás alapján az odamenekült keresztyéneket elfogja és halálra adja: ez a Saul a keresztyének közé állt. Ez a hír a farizeusokat, a nagy zsinagógát, mindazokat, akiknek Saul eddig szolgálatában állt, a lehető legnagyobb felháborodással töltötte el. Ez a leggonoszabb áruló, mondották, méltó tehát, hogy minél hamarább eltapossák, mint egy kártékony férget. Ezt a szívességet meg is teszi a főpapoknak a nyomorult Aretás király, a Damaszkus környékén uralkodó beduin főnök, tulajdonképpen rabló-fejedelem. Csapatot szed maga köré, bemegy Damaszkuszba, a kapukat bezárja s kiadja a jelszót: el kell fogni Pált és végezni kell vele. Ebben a helyzetben egyetlen út volt a menekülésre: Sault kosárba téve, kötéllel éjszaka leeresztik a város kőfalán. Ha sikerül: meg van mentve, ha nem, holnap felkoncolják.
Megpróbálják ezt az utat. Ha a menekülésnél a kötél elszakad, vagy pedig elfogy azoknak az ereje, akik lassan bocsátják alá Sault a kosárban, emberi módon szólva, az egész keresztyén egyháztörténet, sőt a világtörténelem is merőben máskép alakult volna. Pál apostolnak, Isten egyházának jövendője, a Pál apostol által megtérített annyi meg annyi léleknek üdvössége és Krisztushoz való tartozása, mind attól függ, hogy néhány ismeretlen ember vagy asszony milyen erővel tudja tartani azt a kötelet, amely Pál apostolt kosárban bocsátja alá Damaszkusz iromba falán a sötét árokba. Izgalmas néhány perc lehetett! Egy-két ismeretlen ember keze tartja Európa műveltségét, a keresztyén anyaszentegyház jövendőjét, Isten örök végzését és tervét, egyszóval: Pál apostol életét, néhány végtelenül hosszúnak tetsző percig, míg az üldözött biztonságba érkezik.
Azokról az ismeretlen kezekről akarok tehát beszélni nektek, amelyek mindnyájunkat tartanak.
Gyorsvonat vágtat bele az éjszakába, országokon keresztül törtetve. Jut-e eszetekbe, hogy háromszáz utasnak az élete és halála attól függ, hogy a mozdonyvezető vagy a váltóőr miképpen áll az őrhelyén? Egy ilyen vonattal utazhatik a világ legnagyobb lángelméje; utazhatik Hitler vagy Mussolini, akiktől a világtörténelem fordulata függ. Utazhatsz te magad, aki elvégre önmagad számára mindenkinél fontosabb személy vagy. Ismerjük mi a mozdonyvezetőt? Nem ismerjük, sohasem találkoztunk vele s mégis mindennap rábízzuk az életünket egy kormos arcú, olajos ruhájú egyszerű embernek a kezére, a becsületére, a hűségére és a tudására. Ismeretlen kéz, amely tartja az életedet. Sietsz valahová, beleugrasz egy autóba és vágtatsz végig Budapest forgalmas utcáin. Sietsz, mert talán lakodalomra mész, talán meg fogsz menteni egy embert, megnyersz egy csatát. Nem törődsz azzal, hogy húsz percig szakadatlan halálveszedelem között száguldozol. Alig kifejezhető mozdulattöbblet életbe kerülhet. Sohasem láttad az autó vezetőjét, nem is fogod megint látni; ha láttad, se ismered fel, de az életedet néhány percre a kezébe tetted. Mikor orvosságot veszel, életed attól a laboránstól függ, aki az illető szert elkészítette. Mikor operálnak, nemcsak a világhírű sebész tartja kezében az életedet, hanem a diakonissza testvér, aki gondoskodik a műszerek tisztaságáról. Gondoljuk el, hogy egy gyárban, vegyészeti gyárban vagy lőszergyárban az egyes munkások gondosságától és hűségétől hány embernek élete, a nemzeti vagyonnak és a nemzeti becsületnek mekkora értéke függ. A hadviselés maga egy olyan cselekvéssorozat, amelyben minden láncszemet egyetlenegy kéz tart, ennek megbízhatóságától, hűségétől függ ezreknek az élete, sőt esetleg az egész csatának a sorsa.
Ha minden emberre áll, hogy életét néha egy ismeretlen, egyszerű kéz tartja, mekkora hálával tartozik az emberiség ezeknek a kezeknek, ha meggondolja, hogy milyen drága életet tartanak néha. Goethe, Arany János, Petőfi, Napoleon, a világ minden lángelméjének élete és halála igen sokszor ilyen ismeretlen kezeken fordul meg. Ilyen ismeretlen kezeken fordul meg az élete annak, akit te legjobban szeretsz: sokszor az édesanyád, hányszor a gyermeked!
Ismertem egy kis fiút, aki hároméves korában beleesett a kert alján folyó patakba. Meglátta egy tűzoltó és kimentette. A tűzoltó nagyon egyszerű ember volt, viselkedése se vált volna egy rokokó szalon díszére, általános műveltsége sem volt akkora, hogy doktori diplomát lehetett volna neki adni, de azért ez a kisfiú legjobb barátjának ezt az egyszerű embert tartja, szüleivel minden évben meglátogatják s hálásan megszorítják azt a kezet, amely visszaadta a gyermeknek az életet és a szülőknek a gyermeket. Milyen jó ezeknek az embereknek, hogy ismerős az a kéz, amely velük ezt a jót tette.
Nos, itt most akarok valamit a lelkedre kötni: ezért van olyan nagy szükség arra, hogy te is nézz széjjel és ismerd meg azokat a kezeket, amelyek ismeretlenül is tartják a te életedet. Vedd számba környezetedben azokat, akiknek segítségétől, hűségétől, odaadásától, mindennapi gondoskodásától függ az egészséged, a nyugalmad, akik nélkül nem tudnád elvégezni dolgodat, betölteni hivatásodat, teljesíteni kötelességedet. Sokszor elgondolom, hogy a szellemtörténetnek van egy soha meg nem írható fejezete azokról az ismeretlen segítőtársakról, akik titkon szolgálták a nagy költőket, nagy írókat, nagy művészeket s hűségükkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a lángelme kibontsa mindazt, ami benne rejtve volt. Ha a lángelme reggel kozmás tejet kap, hideg a szobája, lárma hangzik be a konyhából, nem tudja megírni azt a művet, amit megír a csendben és a kényelemben. Lehetnek ezek igen egyszerű emberek, cselédek, szomszédok, munkások: mégis nagy részük van abban, hogy létrejöttek olyan csodálatos alkotások, mint a Goethe Faustja, Az ember tragédiája, vagy a IX. szimfónia. Igyekszünk tehát megismerni ezeket az embereket, hogy hálánkat kifejezzük irántuk. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy a XIX. század első éveiben Magyarország egyik leggazdagabb, leghatalmasabb rangú főura: Széchenyi Ferenc gróf, Széchenyi István édesapja, egy aratási ünnep alkalmából sorbaállította jobbágyait és felszólította szép, daliás fiát és örökösét: az ifjú Széchenyi István grófot: eredj és csókold meg ennek az öreg jobbágynak a kezét, jeléül annak, hogy tudod: minden gazdagságunk a naponkénti kenyértől az aranyig, beláthatatlan uradalmaink, az ilyen ismeretlen és hűséges kezek munkájától függ. És István gróf, ez a tüzeslelkű, gőgös ifjú rövid belső tusa után odament és megcsókolta a szabadkozó öreg magyar jobbágynak a kezét. Ismerd meg az ismeretlen kezeket, amelyek téged tartanak, hogy megköszönhesd nekik a jóságukat.
De ha tovább elmélkedünk arról a dologról, arra is rájövünk, hogy nemcsak minket tartanak ismeretlen kezek, hanem mi is tartunk másokat. Én azt hiszem : nincs olyan ember, aki valamiképpen ne tartaná más embereknek az életét. Attól, hogy te a reádbízottakban hű vagy, egy csomó embernek, ismeretlen embernek az exisztenciája függ. Ha egy gyártmányra rosszul ragasztják fel a címkét, megbukhatik a gyár és kenyér nélkül marad sokszáz ember. Nincs a világon olyan munka, amelyet szabad volna lekicsinyelni, vagy jelentéktelennek tartani. A munka éppen azért munka, mert halálosan komoly, bele van számítva a világ fennállásába és az emberek életébe. Azok, akik Pált leeresztették, valószínűleg nem tudták: ki lesz majd belőle, csak egy üldözött embert láttak, csak egy parancsot kaptak, hogy eresszenek le egy megterhelt kosarat. Teljesítettek egy mindennapi kötelességet s csak később tudták meg, hogy ez a világtörténelemnek egyik legnagyobb jelentőségű cselekedete volt. Úgy kell minden kötelességet teljesíteni, mintha rajta népek sorsa, magam és mások jövendője fordulna meg. Ez az a pontosság, lelkiismeretesség, hűség, amelyet a reformáció és éppen a kálvinizmus hangsúlyoz. Nincsen fontos és kevésbbé fontos munka, mindegyik feladat egész lelket, egész embert kíván s mindeniket úgy kell végrehajtani, mintha országok sorsa függne tőle. Mi lenne akkor, ha a kőmíves nem gondolna arra, hogy hajszálpontosan építse fel a falakat; lenne-e akkor biztos épület a világban? Mi lenne, ha azok, akik a hidakat csinálják, csak megközelítőleg végeznének pontos munkát? Akár egyszerű kézműiparos vagy, akár nemzetek sorsát intéző államférfiú, a munkádba tedd bele egész lelkedet, mert magad és a világ sorsa hűségeden fordul meg. A kicsiny dolgokat is ugyanazzal a lelkiismeretességgel kell végezni, mint a legnagyobb dolgokat.
De arra vigyáznunk kell, hogy ebből ne származzék valami fontoskodás, nagyképűsködés. Nincs annál csúnyább dolog, mint ha valaki magának, elvégzett munkájának túlságos jelentőséget tulajdonít, hivalkodásból, dicsőséghajhászásbóll. Éppen a lelkiismeretlen emberek, a munkát elnagyoló emberek, látszatra dolgozó emberek azok, akik kifelé nélkülözhetetlenségükkel hivalkodnak és maguknak páratlan jelentőséget tulajdonítanak. A lelkiismeretes ember, aki legkisebb dolgát is olyan hűséggel végzi, mintha a legnagyobb dolog volna a világon, az tulajdonít legkevesebb jelentőséget önmagának s legnagyobb dolgait is kifelé, a világ előtt úgy végzi el, mintha egészen kicsiny dolog volna. Ha valaki leejti a keztyűjét, felvesszük és azt mondjuk, mikor megköszöni, hogy szóra sem érdemes. Ha valakinek élete leejtett koronáját vetted fel és megmentetted az exisztenciáját, tedd úgy, mintha leejtett papírlapot adnál fel neki s mozdulatodban legyen benne: szóra sem érdemes.
Még csak egy dolgot. Mikor Pál apostol beleült a kosárba és kezdett leereszkedni Damaszkusnak falán, bizonyosan az volt az érzése neki is, ami lett volna mindnyájunknak: Isten kezében érezte magát. Mikor az életünk nagy válságba jut, csodálatos fordulatot várunk, mikor a halál kockázata játszik velünk, akkor szoktuk azt mondani, hogy Isten kezében vagyunk. Ismeretes az a történet a viharba került hajóról, mikor a kapitány elkiáltja: Isten kezében vagyunk! s felordít egy pap: Szűz Anyám, végünk van! Az emberek azt hiszik, hogy csak akkor vagyunk Isten kezében, mikor végveszedelem fenyeget. Mindig Isten kezében vagyunk és Isten mindig emberek kezével tart.
Van-e olyan pillanat, mikor nem vagyunk Isten kezében? Utólag visszapillantva látjuk, hogy az a néhány ember, akik Pál apostolt leeresztették, azért volt erős és biztos, mert Isten eszköze volt, Isten dolgozott általuk. És azt is tudjuk, hogy az élet legnagyobb feladata annak a megismerése, hogy Isten így tart a kezében.
Azzal kezdtem beszédemet: ismerjük meg azt a kezet, amelyik tart bennünket; beszédem végén ugyanazt mondom más értelemben: ismerjük meg azt a kezet, amelyik tart minket: Istennek a kezét. Istennek két keze van: egy ismeretlen és egy ismerős keze. Mind a kettővel tart, csak te nem ismered az egyiket s csak néha-néha, kivételes alkalmakkor pillantod meg a másikat. Láthatnád mindig, ha mind a két keze ismerős kéz volna számodra, ha nem volna számodra Isten keze ismeretlen.
Istennek ismeretlen keze az, amelyik teremtette ezt a mindenséget, tartja a csillagokat, a naprendszereket, emberek és mindenség sorsát, amelyikről nem tudjuk: mikor hív elé és mikor fog újra visszahívni. Ez a félelmes, ez a roppant nagy, ez a mindenható kéz kell, hogy ismerős atyai kézzé, símogató, dédelgető, sebgyógyító és megáldó kézzé változzék számodra. Ismerjük meg ezt a kezet, azaz ismerjük meg a minket személyesen gondozó, egyénileg pásztoroló, minket megszólító és megváltó Istent. Miért ilyen gyógyító, ilyen mentő, ilyen símogató, életadó és megváltó az Isten keze? Azért, mert örök szeretetből cselekszik, Fiának hulló véréért drágának tart minket; azért hívott elé a semmiségből, hogy megismerhessen és megáldjon. Káténk szerint olyan erősen tart minket, hogy «akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon.» Ezt a kezet csókoljuk meg és áldjuk meg. A nagy alföldi énekíró: Szőnyi Benjámin a Szentek hegedűjében így énekel:
Az Úr megtészi, amit akar.
Az Ő karja hatalmas kar.
Az Ő karja szerelmes kar.