Két dolgot emelek ki az úri szent vacsora sákramentomának gazdag jelentéséből: A Krisztussal való egységünket és egymással való közösségünket.
E szent jegyek azt bizonyítják, hogy mi a Krisztussal egyek vagyunk. Ő szerzette ezt számunkra: a kenyéren szinte érezzük keze melegét, a borban lehelletét. Így szerzette amint mi vesszük: kétezer év szellemi áramlása mosta és iszapolta, de mi megőriztük a régit, s ha valamelyik tanítvány belépne most hozzánk, zokogva állana közénk, mert mindent értene, és mindent velünk csinálhatna. Számunkra szerzette, mert e pillanatban mi vagyunk a legéhesebb és legszomjasabb gyermekek, a sírók, a lelki szegények, a szelídek, alázatosak és töredelmes szívűek nemzetsége.
Krisztussal való egységünket érezzük újra. Boldogan hódolunk egyházunk láthatatlan és dicsőséges fejének s míg megvalljuk neki hűségünket, ellene mondunk minden hatalmasságnak és uraságnak, amely az ő helyére akar ülni. Vele való közösségünkben érezzük belénk özönleni az Atya kiválasztó, örök kegyelmét; érezzük amint megragad és tart a Fiú átszegezett karja, betelünk a Szent Lélek áthevítő és megvilágosító erejével. Kicsoda bánthat, vagy mi fenyegethet? Halál-e, ítélet-e? Hiszen Ő legyőzte a halált s benne ítéletünk kegyelemre fordult: Látjuk azt az árat, amelyet fizetett érettünk, azt a csodálatos életet, amelyet halála szerzett és azt a dicsőséget, amit Ő, a Feltámadott Úr készít számunkra és örvendezésünk felhat az egekre. Annyira él bennünk, hogy így csak Ő az élet bennünk. Azért földi lényünk megüresedik minden jogtól, érdemtől, a cselekedet, kezdeményezés, siker és kivitel csalárd eszméitől, s mindenestől fogva átadjuk magunkat Neki, az Úrnak, méltatlan szerszámul. A Fő akarjon, parancsoljon, mi, a tagok, engedelmeskedünk. Nem úgy, mint a tetem a nyujtóztatónak, hanem mint az élő test a boldog ihletésnek.
De ez a szertartás eszünkbe adja a mi testvéri közösségünket is. Hiába hullámzanak köröttünk történelmek és óceánok: olyan közel vagyunk itt egymáshoz, mint azonegy anyaölben emtetett(?) két gyerek. De nemcsak a nagy presbyterianus egységet érezzük: érezzük az evangéliom katolicitását, amerre Bibliát olvasnak: mi vagyunk, ahol lélekben és igazságban imádják Istent: ott a mi családunk lakik. De érezzük a szent közösséget mindazokkal, akik a Jézus nevére térdet hajtanak s Tőle várják az életet: az ő sebeiben közös a mi menedékünk, főpapi imája úgy takar be mindannyiunkat, mint egy ősatyai sátor. A szeretet nemcsak állapot, hanem feladat. Előttünk hullámzanak az aratnivalók fehér mezői: Megépíteni a látható presbyteriánus közösséget, helyreállítani Krisztus egyházának egységét, Krisztus népévé tenni az egész emberiséget. Az üdv — misszió.
Mindezt Az végzi el, akinek asztalánál letelepedünk. Beszél hozzánk, leteszi érettünk életét, kezünkbe adja örök szerelmének zálogát és pecséteit, s míg testünk él a látható Jegyekkel, lelkünket dicsőséges teste vendégeli és táplálja: az ő halála és feltámadása.