A történet ismerős: Jézus útrakel, hogy egy halott leányt feltámasszon. A tömeg utánatódul s valósággal összeszorítják. A tömegben van egy beteg asszony, aki 12 év óta szenvedett. Ez az asszony hitt Jézusban és így szólt magához: ha csak megérintem, meggyógyulok. Megérintette, és Jézusból kiszármazott az isteni erő, úgy, hogy azonnal meggyógyult. Mint amikor a lámpát bekapcsolják az áramkörbe: kigyúl a fény. Így kell Krisztusba belekapcsolódnunk.
A beteg asszony Jézust érintette, de hittel érintette. Ha nem megy arra, ahol Jézus jár, ha nem kiváncsi arra, amit Jézus mivel, ha Krisztus nem lesz az ő kedvéért is testté, s nem jelenik meg az ő életében: nem érinthette volna meg. Akkor sem, ha Jézus köd és álom; akkor sem, ha ő nem érdeklődik iránta.
De ez az érintés nem volt elég. Lám, Jézust a sokaság körülvette, összeszorították, száz kéz, könyök, láb, mell ért hozzá, némelyiknek feje szinte beleütődött a vállába: és Jézusból nem származott ki reájuk semmi gyógyító erő. A tömegből egyetlenegy asszony vált ki, aki halvány, remegő kézzel megérintette ruhája szegélyét. Úgy mint a szentséget, úgy mint a testté vált istenséget. Hittel érintette és a hit felfogta a rejtező erőket.
Krisztusnak ilyen érintése ránk nézve is az életnek a kérdése.
Nem elég látni, nem elég tudni róla, nem elég hallani felőle: meg kell érinteni, mert máskülönben közte és közöttünk kapcsolat nem támad. Amíg a kapcsoló nem érintkezik vezetékkel: nem gyúlnak fel a lámpák, a tüzek, a csodák.
Jézus erre a maga részéről mindent megtett. Azért testesült meg, hogy meg lehessen érinteni. Azért lett ember, történeti személy, hogy benne Isten irgalmát és szerelmét megtapintsuk. Azért vállalta a kereszthalált, hogy sebeiben megtapintsuk bűnünk és nyomorúságunk bizonyságait, amint Kain megérinthette az Ábel sebeiben haragja és irigysége jelét. És mindenekfelett azért szerzette a sákramentomot, hogy meg tudjuk érinteni az ő bűnbocsátó kegyelmét, az ő örök szeretetét, az ő megtisztító erejét.
De ez a tapintás nem lehet olyan, amilyennel vásári portékákat, múzeumi tárgyakat, emlékeket vagy ékszereket érintünk. Akárhogy tolongunk és lökdösődünk Jézus körül, s nincs annak semmi láttatja, mert az áramot csak a hit kapcsolja be.
Hogy csókolnád meg halott anyád kezét, ha látnád, hogy vétked megölte őt? Hogy érintenél meg egy kardot, amelyről tudod, hogy visszaszerzi neked Magyarországot? Hogy lehelnél rá egy lángra, amelyről tudod, hogy a világon minden vaknak fény és minden fázónak meleg, és te is egy vagy a fázó vakok közül?
Így kell érintenünk Krisztust. A sebeit: mi öltük meg és minket éltet. A keresztjét: visszaveszi vele lelkünk elveszített birodalmát; áldozatának, érdemének oltárát, amelyen kigyúl a vakoknak a fény s a fázó világnak az új tavaszokat hozó meleg.
Hittel kell érintenünk.
Akkor nem hiába érintjük, mert Jézusból erő származik. Jézus nem tanácsot ad, nem is parancsot, hanem egyszerűen: erőt. Erőt úgy, ahogy a vezeték áramot. Szóval azt, ami benne van: önmagát.
Mi ez az erő? Egy csók: Isten — Atyánk. Egy nagy öröm: szeret, szeret! Forró hála: hát meg tudsz, meg tudsz bocsátani! Valami szent mámor: megyek, jóváteszem, végrehajtom, megteszem; nem fogok félni, nem fogok fáradt lenni; nem gondolok másra, nem felejtem el, hozzászegődöm; új jellem; új élet; új ember.
Ezért mondja a mi hitvallásunk, hogy a hittel vett Úr vacsoránál kétféle táplálkozás van. Egy földi, ahol az Ő emlékezetére testi szájunkkal vesszük a kenyeret és bort, és egy mennyei, láthatatlan, ahol lelkünk hittel érinti a mennyben a Krisztus dicsőséges testét s átveszi az Ő erőit. A bűnbocsánatot, a fiúvá fogadtatást, az örökéletet, egyszóval: Őt magát.