A felolvasott ige úgy megfogja a szívünket, mint valami szép, tiszta, erős kürtszó. Ilyen hang köszönti a havasokon az ébredő hajnalt, a teremtett. mindenséget az Úr dicsőségének imádatára híva. Ilyen kürtszó ébreszti fel a bátor sereget, amely igaz ügyért indul csatába. Ilyen harsonaszóval üdvözlik hű szívek az érkező jó és nagy királyt.
Itt most a székesfővárosi államrendőrség tisztjeihez és legénységéhez szól ez a kürthang: Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Különösen alkalmas ez az ige nektek, magyar református férfiaknak, akik fegyelem alatt állotok s a rendnek és igazságnak felesküdt őrei vagytok. A református ember a mi hazánkban a legmagyarabb ember. A magyar pedig férfias és gyöngéd, azaz egy szóval: lovagias nép. De itt nemcsak a magyarságunkról van szó, hanem ez az Íge külön református emberekhez szól. A református lelkületet a férfiasság ég a gyöngédség jellemzi. Bátor azért, mert a református ember csak Istentől fél, de hű és gyöngéd, mert féli és imádja Istent. A református ember a legjobban tud parancsolni, mert a legjobban tud engedelmeskedni. Emberi teremtmény előtt meg nem hajol, de törvényes feljebbvalói szavában Isten parancsát hallja és annak engedelmeskedik. Szabadnak érzi magát a világtól, mert Isten az eleveelrendelésben döntött sorsa felől. De miután egészen átadta magát Istennek, szerszámmá vált kezében s engedelmességén keresztül Isten ereje érvényesül.
Az első kürthang ezt zengi felénk: légy erős. Nemcsak követeli tőlünk, hanem meg is mutatja az erőnek az útját. Az első lépés ehhez: vigyázzatok. Tudjátok, hogy amikor elhangzik a vezényszó: vigyázz, a katonás sorokon mintha villanyütés menne át. Kifeszülnek az izmok, élessé válik a tekintet, ünnepi készség ütközik ki minden arcon. Most, már nem törődik senki magával, nem törődik a világgal, nem kérdezi hol szorít a saru, melyik muskátlis ablakból int felé fehér kendő? Hivogatja-e kitárt karokkal gyermeke, siratja-e öreg szülője, egyetlen dolog foglalkoztatja: a parancs, amelyet meg kell értenie és teljesítenie kell. Isten sokszor szólítja ilyen vigyázz-állásba az ő jó vitézét. Megköveteli, hogy egész lelkével reáfigyeljen, minden izma résen legyen, ne törődjék azzal, van-e kenyér otthon, beteg-e a család, hivogat-e a világ csábítása, fenyeget-e villámos ég? A léleknek ki kell feszülnie az élő Isten előtt és fölséges királyi szavára kell figyelnie, aki lelkiismeretben, kötelességben, Ígéje hirdetésében kiadja nekünk a naponkénti parancsot. Jaj annak, aki nem ismeri meg a vezényszót, aki nem tud az örökkévaló Isten előtt vigyázzba állani, nem érti még parancsát és nem teljesíti azt.
A második vezényszó: álljatok meg a hitben. Ezt így is tudnám mondani: fogózz bele Istenbe. El akar sodorni a kísértés, húz és von magához a világ, megragad és el akar vonszolni a sátán, hogy rabszolgája légy. Egyedül nem tudsz ellenállni. Akinek hegymászáskor megcsúszik a lába, valamibe bele kell fogóznia, mert különben vége van. Jaj annak, aki gyenge dologba fogózik bele, szétmálló kövekbe, könnyen szakadó növényzetbe, gyökértelen fába. Minél keményebb szolgálatot teljesít valaki, annál inkább szüksége van arra, hogy valami egészen biztos, egészen szilárd, megingathatatlan erőbe fogózzék bele. Ilyen pedig csak egy van a világon: az élő Isten. Senki sem tud önmagába belefogózni és hiába kapaszkodunk emberekbe. Egyedül Isten tart meg, aki tenyerén hordozza a napot lehelletével igazgatja a csillagokat. De Ő is csak akkor tart meg, ha minden erőnkkel belefogózunk. Lejtőn való zuhanásunkban egy ezeréves tölgyfa sem nyujt segítséget, ha gyönge, vagy beteg a karunk. A lélek karja, amellyel az élő Istenbe fogózik, a hit. Mindenki olyan erős, amilyen erős a hite és a hit erősebb, mint az élet és erősebb mint a halál. Képes megtartani, amíg kivárhatjuk az érkező segedelmet. Azért minden katonának legnagyobb ereje, legfőbb biztosítéka az élő Istenbe vetett erős hit. Nagy dolog a szakértelem, nagy dolog az egészség, nagy dolog a tiszta erkölcs, de legnagyobb dolog az élő hit, amellyel az ember Isten kegyelmébe fogózik bele, hogy az Ő ereje tartsa. A hívő ember, mikor megérezte ezt az erőt, nem azt mondja: én vagyok az erős és én tartom magamat, én állom a sarat, én tudom a próbát kiállani, a feladatot végrehajtani, hanem azt mondja: Isten az én erőm, Ő tart engemet, Ő segít által a próbán és Ő adja a győzelmet.
Harmadik vezényszó ez: legyetek férfiak. Ki a férfi? Nem testi férfiúságot értünk ez alatt, hanem férfias lelkületet, férfias jellemet. Sokszor egy gyönge asszony megcsúfol száz erős férfit, mikor erkölcsi erőkről van szó. A férfiasság a komolyság és a felelősség összetétele. Komollyá az tesz, hogy nagy dolgok elvégzésére vállalkozom. Komollyá a kötelességek nagysága tesz. A felelősség viszont önállóságot és szabadságot és helytállást feltételez. Igazán férfias csak a keresztyén ember lehet, mert ő Isten kezéből veszi át feladatait Isten előtt hordozza érette a felelősséget.
Éberség, hit, kötelességtudás és felelősség, ez a foglalata én a vezényszónak, amit alapígénk így fejez ki: légy erős.
De ez magábavéve nem elég. Az erős embert az fenyegeti, hogy durva, könyörtelen és elbizakodott lesz. Ha egy felnőtt férfiú beáll játszani apró gyermekek közé s nem nézi azok gyöngeségét és törékeny voltát, egyszerűen halálra gázolhatja őket. Ki lehet menteni valakit tűzből, vízből olyan durván, hogy a mentésbe belepusztul. Lehet rendet tartani úgy, hogy a rendtartásból nagyobb veszedelem és szolgaság, kegyetlenség és átok származik, mint a rendetlenségből. Azért ezt a parancsot: légy erős, kiegészíti alapígénk azzal: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Légy erős, de szeress! Férfiúvá a gyöngédség tesz, a gyöngédség pedig a szeretet leánya. Ahhoz vagyunk gyöngédek, akiket szeretünk.
Most gondoljon mindegyikőtök arra a lényre, akit gyöngeségében is legjobban szeret. Talán egy törődött öreg aszszonyra, az édesanyjára; talán beteges, sápadt élettársára; talán kedves kicsi gyermekére. Ugyebár minél gyöngédebben szeretünk valakit, annál inkább nő az erőnk, annál férfiasabbak, annál állhatatosabbak, annál áldozatkészebbek vagyunk. Isten katonáinak nagyon kell tudniok szeretni. Szeretni a hazát, ezt a beteges, sápadt édesanyát. Szeretni a gyöngéket és elhagyottakat, Istennek ezeket a halvány és beteg gyermekeit. De mindenekfelett szeretni Istent, ki előbb szeretett minket.
Kálvin János azt mondja, hogy a sákramentom feleskűvést is jelent, amellyel egy katona az ő királyának zászlaja alá szegődik. Ti, akik most itt az Úrvacsora sákrámentomával akartok élni, újra felesküsztök Krisztus királyságának zászlaja alá. Először a konfirmáció alkalmából esküdtetek fel, amidőn gyermeklélekkel harsányan énekeltétek: «Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt. Bátran, bátran segedelme diadalmat ad. Bizzatok, mert Jézus eljön, Ő a fővezér, zengje ajkunk, Hozzád esdünk győzedelemért.» Isten pedig válaszul kezünkbe adja az Ő szövetségének jegyeit és pecséteit: a kenyeret és a bort, amellyel nemcsak ábrázolja, hanem elpecsételi igaz és ámen Ígerétét, hogy csakugyan a mi Urunk és Királyunk. Sőt nemcsak elpecsételi, hanem éppen a sákrámentom zálogát is adja a kezünkbe a felől, hogy Ő a győzelem Ura és Királya, nem engedi, hogy harcunk hiábavaló legyen. Készüljünk tehát a szent jegyek átvételére, amelyet Krisztus nyujt felénk és benne önmagát. Az a Krisztus, aki nemcsak követeli tőlünk, hogy légy erős és szeress, hanem Ő maga az erő és Ő maga a szeretet. A legnagyobb erő és az örök szeretet.