Ha gyöngyöt, aranyat, gyémántkövet vetsz a földbe, akárhogy gondozod: évezredekig is gyöngynek, aranynak, gyémántnak marad, ha el nem fogyatkozik, egy szemernyit sem növekedik meg. Ha azonban búzaszemet vetsz el, egy év alatt egy szemből harminc szem támad, tíz év alatt egy szemből annyi gabona terem, hogy egy vármegye jól megélne belőle. Magyarország évi gabonatermése leszármaztatható egyetlenegy búzaszemből, amelyet ezelőtt talán száz esztendővel vetnek vala el.
Mindez azért történik, mert az elvetett búzaszem megrothad s a megrothadott búzaszemből kikél az új kalász.
Bizony, mikor a szép, telibélű, aranyszínű búzaszem belehull a nyírkos, sáros földbe: nagyon el lehet keseredve. Minő szégyen, minő halál! Elveszni nyomorultul idelenn, férgek és pondrók társaságában! De egyszercsak megmozdul benne az új élet csirája s nőni kezd a világ legfölségesebb csodája: a kalász, amely áttör földen, kavicson, sáron belemagasztosul az égbe, mint egy ragyogó királyleány. A búzaszem akkor látja meg, amikor kalásszá kezd lenni, hogy megrothadásából támad legnagyobb dicsősége, halálából szabadul fel diadalmas élete.
Most azt, amit a búzaszemről mondottam, vigyük át Isten búzaszemére, Jézus Krisztus földi életére. Ő volt a legfelségesebb magvetés. Egyetlen mag és egy új világ született belőle. Az ő halála a legtermékenyebb halál, csodák, gyógyulások arany kalászai nőttek belőle. Néhány ilyen kalászt akarok összeszedegetni és kezetekbe adni, hogy lássátok meg, mik a Jézus halálának gyümölcsei? Az első kalász az ő egyszerű és tökéletes áldozatának elégtétele. Oh, el sem tudjátok képzelni, milyen nagy dolog az, hogy mi Isten bűnbocsátó irgalmához folyamodhatunk, Milyen nagy dolog az, hogy nekünk nem kell rettegni tőle s porig alázni magunkat az ő haragjának pusztító tüze előtt! Nem volt-e nektek ismerősötök egy kis halvány leány, aki részketett rettentő indulatú apjának haragja előtt? Miért, miért nem: betegségből, bűnből, emberi szenvedélyből-e, de ez a rettentő indulat néha kitört az apából s akkor halálos veszedelemben forgott hitvese és minden gyermeke. Hogy ez a veszedelem nem agyrém, hanem sokszor valóság, családirtó apákról szóló híradások igazolják. Képzeljétek el, hogy az ilyen kis gyerek reszketve tart hazafelé, mert tudja, hogy otthon a pusztító apai harag várja. Mintha egy nagy tűzvész közelednék, mintha maga a halál jönne elébe, bizonyos a széttépettetsége és az eltapostatása és mikor kinyitja az ajtót odabenn mosolygó arccal várja egy kiengesztelt édesapa, akihez úgy símulhat hozzá, mint ti édesapátokhoz, mikor vakációról haza érkeztek.
Mi történt itt? A haragvó apa kiengeszteltetett. Ki engesztelte ki? Itt már az emberi példa megnémul, mert nincs ember, aki helyettünk elszenvedte volna az apai haragot. Ez csak a lelki világban történt meg csak Krisztus tette meg, hogy a méltán haragvó Istent kiengesztelte egyszeri és tökéletes áldozatának érdemével. Ártatlanul magára vette a mi vétkeinket, helyettünk szenvedte el azt, amivel mi tartoztunk volna s képünkben fizette le érettünk a nagy árt: meghalt a kereszten. Jöjj arany kalász, Krisztus érdeme, hadd vegyelek el, hadd éljek veled, táplálj engemet!
A második kalász az ő nagy ítéletmondása. Az emberek leélhetik az életüket úgy, hogy romlott természetükről sohasem vesznek tudomást. Mindig csodálják, mindig mentik magukat s belegyökereznek abba a rettentő tévedésbe, hogy bennük nincs semmi kivetni való. De jön a Nagypéntek örök vádja és elpusztíthatatlan emléke. Valaha testben járt a jóság, a szentség, a tökéletesség. Olyan volt mint Isten, mert Isten bennelakott testileg. Sokan felismerték, de legtöbben tudomásul se vették. Akik megállottak előtte, vagy követték, vagy gyűlölték. De azok is, akik követték, lassanként elpártoltak tőle s körülvette őt az árulásnak, rosszakaratnak életére törő szövetsége. Nem nyugodtak addig, míg keresztre nem verték azt, aki legjobb és legigazibb volt, aki mindenkit szeretett és aki mindenkin segített. Nekünk nem mentség az, hogy mi nem éltünk akkor és nem mi hajtottuk végre ezt a rettentő népítéletet. Nem mentség azért, mert olyan bűnök verték keresztre Jézust, amilyeneket mi nap-nap után elkövetünk. Se Péter, se a római katona, se az utca népe, se Pilátus, sőt még a főpapok sem voltak rosszabbak mint mi, mert nem tettek egyebet, csak amit mi szoktunk tenni: jobban szerették magukat, mint Krisztust, inkább engedelmeskedtek az embereknek, mint Istennek, nem engedték úrrá lenni a lelket, hanem követték a test szavát. Krisztusnak meg kellett halnia, hogy kinőjjön önismeretemnek és bűnbánatomnak fekete kalásza. Fogjuk meg ezt a kalászt hangtalanul, mélyről jövő megrendülések között, vádoljuk magunkat gyöngeségünkért, hitetlenségünkért, érzékiségünkért, tunyaságunkért, lelketlenségünkért. Vádoljuk magunkat, mert kevés volt bennünk a szeretet, mert féltettük magunkat, nem adtuk oda mások szolgálatára, mert nem engedelmeskedtünk Istennek. Oh, ha ezt meggondoljuk remegve kell közelednünk az atyai hajlék felé s megértenünk azt, aki reszket belépni, mert odabenn a szent és igaz Isten megbántott fölségének tüzes kemencéje izzik.
Harmadik kalász a lélek kalásza. Ezt az én nagy bűnömet fedezi el Krisztus s Isten úgy fogad el engem az ő érdeméért, mintha igaz volnék. Reám ruházza Krisztus érdemét, érette kibékül velem és megbocsát nekem, befogad az ő jóságos közösségébe s engem rongyos, bűnös, cégéres megérkezőt oda ültet királyi vendégségének asztalához, mert reám borította Egyszülöttjének érdemét, mint egy királyi palástot.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Krisztus halálából fölszabadul a lélek teremtő hatalma. Az a lélek újjá termett engem. Hitet ébreszt bennem, hogy elfogadjam mindazt, amit felém nyujt Isten az ő ígéreteivel. Ez a hit bennem békességet támaszt, nagy-nagy lelkesedéssé változik át, egy új világba való beilleszkedés eszközévé válik, olyan dolgokat látok, amilyeneket nem láttam. Olyan hívásokat és biztatásokat hallok, amilyeneket eddig nem hallottam. Mérhetetlen sok beszélnivalóm támad Istennel; még több hallgatnivalóm: rákap a lelkem Isten napi parancsaira, valósággal szemével vígasztal és tekintetével kormányoz engem. Egy új világ eddig ismeretlen és elképzelhetetlen javai lesznek legfőbb kincsem, s míg a látható világ lassanként foszlik, egyre csodálatosabban érzem kiütközni a láthatatlan világ rendjét és dicsőségét. Elfogja szívemet egy édes érzelem, tapasztalása annak, hogy mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómé, a Jézus Krisztusé vagyok.
Mindez bennem egy új lényt, egy új, jobbik ént, belsőembert alakít ki s ennek a második életnek nincsen változása a halállal szemben és nincsen elbukása a bűn ostromával szemben. Ez új és örökké való élet, amelyben végbemegy rajtunk a kettős csoda: Krisztus bennünk él és mi Krisztusban.
Az Úrvacsora sákramentoma ezt a három kalászt adja a kezünkbe. Kézzelfoghatóvá teszi és kiábrázolja előttünk azt az óriási titkot, hogy Krisztus halála földbe vetett gabonamag, amelyből az élet kalászai nőnek. Most, amikor élünk e sákramentommal, még pedig úgy, hogy amíg mi testileg kenyeret és bort veszünk, mint a Krisztusra való emlékezés jegyeit és pecsétjeit, addig lelkünk tápláltatik a Krisztus halálának gyümölcseivel, azaz mindazokkal a javakkal, melyeket ő halála és feltámadása által számunkra megszerzett: ne akadjon meg szemünk a külső jegyeken, hanem.
lélekben emelkedjünk fel a megdicsőült Krisztushoz, a mi királyunkhoz, s vegyünk részt az ő titokzatos lakomáján.
Halljátok meg tehát testvéreim, miképpen szerzette a mi Urunk Jézus Krisztus a szentséges végvacsorát.