Ravasz László

A 2. zsoltár magva egy hasonlat. Azt lehetne mondani, hogy egy ki nem dolgozott ótestamentumi példázat. Így lehetne bevezetni: hasonlatos a Messiás-király trónfoglalása ahhoz, mint amikor a nagy keleti birodalmak királyai fiukat trónra ültetik. Az új király trónra lépésénél fellázadnak a leigázott királyok. Ez meg is történt az ókori Keleten majdnem minden esetben. Összefogtak az egyébként ellenséges hatalmak: „Nosza szaggassuk le bilincseit, és dobjuk le magunkról kötelékeit!” De az új király igazolja a maga törvényességét, megmutatja a maga hatalmának jeleit, és hódolatra hív mindenkit. A Messiás-király is ugyanezt cselekszi, amikor trónra lép. Nyugodtan nézi a népek lázadását, emlékezetébe hozza a világnak, hogy Ő az igazi király, elfoglalja trónját, és megkezdi uralkodását.
A Szentírás alapvető tanítása szerint a Messiás-király: az Úr Jézus Krisztus. Ebben a zsoltárban tehát az Ő királyságáról van szó: Krisztus a király. A zsoltár beszél azokról, akik kétségbe vonják ezt a királyságot, tehát az ember lázadásáról; beszél a legitim király trónfoglalásáról, és végül arról: hogyan kell engedelmeskednünk a Királynak.
Az ember lázadása
Alapigénk az ember lázadását egy prófétai képben szemlélteti. A földi hatalom megtestesítői, népek és nemzetek korlátlan tulajdonosai fellázadnak az égi hatalom, az egyetlen és örökkévaló Úr, az élő Isten ellen, és tajtékozva rázzák rabláncaikat, de „az egekben lakozó neveti” őket.
Református hitünknek az igazsága szólal meg ebben, hogy az Isten az embert a maga képére teremtette, úrrá tette az egész mindenségen, de mindenestül fogva és teljesen a Fiú Isten, az Ige, Krisztus uralma alá rendelte, vagyis csak akkor lehet ember, töltheti be rendeltetését, ha Krisztusnak szolgál, és a képét hordozza ebben a világban. A teremtett mindenség, maga az embervilág s minden egyes emberi élet akkor van rendben, akkor olyan, amilyennek Isten szánta, ha az Ő Fiának országlása akadálytalan és engedelmes szolgálat.
De így van-e ez?
Nincs így, mert az ember fellázadt egyetlen Ura, felkent Királya, a Fiú ellen. Arról nem is beszélek, hogy mivé lett az ember fejlődéstörténete Krisztus nélkül. Mert az evolúció tanítása: az embernek az állatból való fejlődése csak féligazság; megelőzi ezt egy szemünk elől elrejtett folyamat, amit csak a teológia fejezhet ki: mint lett az emberből az eset következtében állat. Nem idézem hát a Neander-völgyi embert tanúságtételre, hogy milyen a Krisztusból kiesett ember; nem hivatkozom arra, hogy kétezermillió emberből csak hétszázmillió ismeri a Krisztus nevét s hallotta a Miatyánkot. Kinek a hibája, hogy ezernégyszázmillió ember nem keresztyén? A nem keresztyéneké-e vagy a keresztyéneké? És ebből a hétszázmillió keresztyénből hány ember hisz és engedelmeskedik igazán? Nem tudom, hányan vannak itt a Kálvin téri templomban, de közülük is hány tudja elmondani, hogy ő igazán hisz a Jézus Krisztusban, s egész élete neki való engedelmesség? Nem kell-e azt mondanunk, hogy maga az ember lázadt fel örök Gazdája ellen, és más urat ültetett szíve trónjára? Azt hiszi, hogy valami fölséges gazdát, fölséges személyt vagy eszményt; a bölcsek látják, hogy önmagát. A hívő megborzong, mert tudja, hogy a Sátánt. Hát lehetne az emberi élet olyan nehéz, olyan gépi, olyan állati, a világhelyzet olyan sötét, a magunk élete olyan bizonytalan és fájdalmas, ha mi hinnénk a mi Királyunkban és engedelmeskednénk neki? Nem vagyunk-e egy óriási lázadásnak a részesei, amely magában foglal minden embert, minden népet, s hallgatag vagy kimondott célja, hogy azon a világon ne a Fiú uralkodjék, ami azt jelenti, hogy ne a názáreti Jézus legyen az Úr. Amikor ezermillió ellentét között minden ember egységes egyetlenegy indulatban, ebben az óriás kiáltásban, ebben a tervszerű cselekvésben, nem olyan-e ez, mint a feltámadt tenger zúgása, amely beleharsogja a mindenségbe az ember lázadását: „Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!”
Vajon az embernek ez a lázadása nem ott ábrázolódott-e ki a legtökéletesebben és a legvégzetesebben, amikor a megígért Messiás-királyt, az örökkévaló Isten Fiát, a testté lett Igét, ott a Golgotán megcsúfolták, leköpték, arcul verték, töviskoronával megkoronázták, kezébe királyi pálcát, nádszálat adtak, vállára bíborrongyot vetettek, előtte csúfondárosan hajlongtak, mondván: Egészséggel, Zsidóknak Királya!
Íme, az ember lázadása a csúcsponton!
A trónfoglalás
És ez volt a trónraültetés.
Mert ott éppen ezekből az eseményekből derült ki az Isten kijelentésének erejével, hogy a názáreti Jézus, a Messiás-király, az egyszülött Fiú az, akit Isten fölibénk rendelt. Benne Ő maga testesült meg: „az Ige testté lőn”. Ezért az Egyszülött Fiú és az Atya egy. Isten melléje állt a Fiúnak, és bizonyságot tett mellette: „Én kentem ám fel az én királyomat az én szent hegyemen!” Ahogyan Pál apostol mondja: „Úrrá és Krisztussá tette” az egész világon. Az Ő számára teremtette a világot, mert Általa teremtette. Isten bizonyságtétele az Ő Fia, a názáreti Jézus mellett sok és sokféle. A kétezer éves ádvent, a karácsony, a kereszt, a feltámadás, az anyaszentegyház, az Ige, a Szentlélek. Valóban igaz: „Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon!”
És odaadta neki a lázadó embert, a pogányokat örökségül. Odaadta neki birtokául a Föld határait. Kezében minden hatalom: összetörheti a lázadó embert vasvesszővel, és széjjelzúzhatja, mint cserépedényt. És mit tett? Itt olvastuk szentleckénkben a leírását: „Felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megújulást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és megvigasztaljak minden gyászolót.” Ez az evangélium.
Az 53. részben még személyesebben, még világosabban írja le ezt a folyamatot: „Betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy Istentől ostoroztatik. És Ő bűneinkért sebesíttetett meg, a mi vétkeinkért rontatott meg. Békességünknek büntetése rajta van, és mi az Ő sebeivel gyógyulánk meg.” Ez a váltság.
„Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” Ez nem a Fiúnak az Atyától való születésére vonatkozik, amiről az első egyetemes hitvallás, a niceai szimbólum szól, hanem itt a ma szóra esik a hangsúly. Ez jelenti azt a mindenkori pillanatot, amikor az örökkévalóság elrejtett titka szemünk előtt megjelenik és tapasztalattá válik. Jelenti azt az időpontot, amikor hittel megragadod, hogy a názáreti Jézusban maga Isten fordult feléd. Ő lett olyanná, mint te, hogy olyanná lehess, mint Ő. Jelenti azt a pillanatot, amikor megrendülve elfogadod, hogy Ő jelenti be királyi igényét szívedre, életedre, egész világodra; amikor megtudod, és Tőle tudod meg, hogy Isten még a világ teremtése előtt Neki adott, és Ő téged elfogadott. Éretted útra kelt, a te nevedet is elmondta főpapi imádságában, és a te bűneidért is kiontotta vérét. Te az Ő népéhez tartozol. Ő hozzád is igyekszik egy fölséges ádventen át, és neked is várnod kell Őt. Sok-sok ádvent között jelent egyet, a tiedet, amikor jézus hozzád lép be, és a te válladra teszi a kezét; egy karácsonyt, amikor benned született meg; egy húsvétot, amikor a te szíved sírboltjából támadott fel; egy pünkösdöt, amikor a te szívedben gyúlt. Ez a ma jelent téged. Mert veled is azt akarja véghezvinni, amit a világgal és az emberrel, mindig és mindenhol helyre akarja állítani emberi méltóságodat a maga érdemével, rajtad az Isten képét a maga arcára, a szívedben a mennyei békességet az Ő kiengesztelő fizetésével, ebben a világban a teremtés örök harmóniáját, hogy ne kelljen a lázadó embert benned, a világban és a történelemben összetörni vasvesszővel, és széjjelzúzni, mint egy cserépedényt, mert eddig még mindig ilyen törésekből, zúzásokból és darabokra szaggatásokból állott a világ történelme. És az emberi sors.
Igen. Ő lefizette érettünk az árat, pedig a békesség tanácsában Isten neki ajándékozott minket, hogy ezzel az árral tulajdonába vegyen, s mi akarjunk az Ő tulajdonává lenni, ki nem ezüstön és aranyon váltott meg minket, hanem drága vérén, mint szeplőtelen Bárányén. Nemcsak minket, hanem egy kis nyájat, egy kiváltképpen való gyülekezetet, az anyaszentegyházat. Földi emberek társaságát, akik azonban mennyei célok felé zarándokolnak. Itt laknak hit által az ígéretek földjén, de várják az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten. Mi vagyunk a kibékült nép, a meghódolt nép.
Azok vagyunk-e?
Csókoljátok a Fiút!
És mit tesz ez a nép? Ez a kisebbség, a Krisztus összeesküvői, akik hordozzák e földön a Krisztus királyságának jogfolytonosságát, elismerik és hirdetik az Ő királyi igényét.
Alapigénk két dolgot mond róla. Az egyik az, hogy „szolgálják az Urat félelemmel és örülnek reszketéssel”. Az ótestamentumi kegyesség két ellentétes tapasztalásban sarkiasul. Egyik az élő és szent Istennek roppant realitása, amely égő tűzként fenyegeti a bűnös embert. A másik pedig a feltétlen bizalom a népét féltőn szerető Úr iránt. Ebből következik, hogy a Neki szolgálat bár örömmel teljes, mégis az ember gyarlósága miatt halálosan komoly és reszkettetően fenyegető. Ezt az ellentétet feloldja Jézus, ki a mennyei Atya szeretetéről prédikált: mi szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket, s a maga kibeszélhetetlenül rokonszenves egyéniségével a szentséget és a szelídséget, a fenséget és az alázatosságot, az erőt és a gyengédséget elegyíti. Ezért összefoglalja a két első felhívást a harmadik: „Csókoljátok a fiút!”
A csók az odaadás, a szeretet képe, szimbóluma annak, hogy két lény egymásé lett. A Fiút az csókolja, aki megadta magát neki, aki elsírta Neki bűneit, s könnyázott arcát lábához érintette. A Fiút az csókolja, aki megízlelte az Ő szeretetét, halálon, véren, kereszten áttörő szeretetét. Aki megvallja ezekkel a néma csókokkal: szeretlek, Uram, követlek valahová mégy, imádlak mindenekfelett. Aki az Ő szeretetét értékben összehasonlíthatatlan kárpótlásnak tartja az elveszett és megtagadott világért, a feláldozott életért; aki az Ő ismeretéért mindent kárnak állít és benne mindent megnyer; aki megérzi személyiségének felszabadító, egyben foglyul ejtő és megszentelő hatalmát; aki kibeszélhetetlenül örvend mindannak, amit a Fiú tesz és akar; aki naponként tapasztalja, hogy a názáreti Jézusban érkezik hozzá Isten minden kegyelme, bűnbocsánat, fiúság, életszentség, öröm, áldás, dicsőség. S amikor mindezért hálát akarunk mondani, ajkunk néma, szállongó gondolataink tört szárnyú madarakként hullanak alá, és nincs más jel, mint egy csók: szeretlek, Uram, mert Te előbb szerettél engem!
Lehet-e siralom völgyének nevezni azt az életet, amelyen ilyen csókok között megyünk át? És ha idelenn ilyen csókok között megyünk, milyen csók fogad majd ott fenn a megérkezésnél?
„Boldogok mindazok, akik Őbenne bíznak!”
Kálvin tér

Ez a zsoltár egy fejedelmi embert mutat végső veszedelemben. Mikor a zsoltárokat összegyűjtötték és elrendezték - 6-700 év terméséről volt szó -, ennek a régi darabnak, amelyet még az első templom szent iratai között őriztek, történeti háttere csodálatosan azonos volt Dávid helyzetével az Absolon lázadása alatt. A Sámuel 2. könyve elbeszéli, hogy Absolon, ez a magányos, különc, erőszakos és zseniális herceg, fellázadt atyja Dávid ellen. Összeesküdt a legjelesebb vezérekkel, elfoglalta Jeruzsálemet, a királyi palotát, birtokba vette atyja kincseit és asszonyait. Dávid elmenekült a pusztába néhány hű emberével. A menekülő királyt sokan bántalmazták, vérebnek csúfolták, kővel dobálták és bukásában gyönyörködtek. Dávid lehajtott fővel ment a szidalomba, a gyalázatba, a halálba.
Ez a helyzet a zsoltár történeti előzménye.
Tudjátok, hogy Dávid mégis győzött. Csodálatosan, egyedül Isten kegyelméből. Absolont holtan, véresen vitték haza atyja palotájába. A lázadók megbánták bűneiket, és most már teljes hűséggel kiálltak királyuk mellé. A Szentlélek ihletéséből pedig megszületett a 3. zsoltár. Alapmotívuma: az Úré a szabadítás. Három gondolatcsoportra oszlik: az ellenség fogalma; a szövetséges Isten; a mi békességünk.
I.
Ki az ellenségem? Ezt nem sokat kell kérdezni és magyarázni, mert tudja és érzi mindenki. De az a baj, hogy nem pontosan. Sokszor nem ismerjük fel, hogy valaki az ellenségünk, pedig már igen sokat ártott nekünk, s lesi az alkalmat, hogy elveszítsen. Sokszor ellenségünknek tartunk valakit, aki pedig nem az, s mi gyűlöljük és megtámadjuk. Néha aztán olyan pokoli zűrzavar támad, hogy mindenki mindenkit üt, vág, mint kocsmai verekedésnél, ahol leütik a lámpát, s az egész társaság üvöltöző gomolyaggá keveredik.
A Szentírás rendezi az ellenség fogalmát. Először is azt mondja: ellenséged: a felebarátod, a testvéred, a másik ember, aki éppen olyan, mint te, homályos elméjű, gyarló, bűnös indulatainak rabja. Nem úgy van ám, hogy te angyal vagy és ő ördög. Hanem úgy, hogy mindketten emberek vagytok, gyanakodó, félő, irigy és bosszúálló emberek.
A Szentírás rá akar nevelni arra megismerésre: miért ellenségem nekem az én felebarátom? Azért, mert én Ábel vagyok és ő Kain? Csak ő hibás abban, hogy mi ellenségek vagyunk? Nem ébresztem-e, nem hívom-e elé az ellenségeskedést a felebarátomból önhittségemmel, szeretetlenségemmel, kegyetlenségemmel, kizsákmányolással?
Valljuk be, hogy minden ellenségem mellett ott áll az én bűnöm sötét árnyéka. Ne kapj azon, hogy az ő bűne is. Az ő bűne a te bűnödön nem segít semmit. Azért te nem leszesz ártatlan, mert ő is bűnös. Egyik ember bűne nem váltja meg a másik embert a bűnből. A megtérő lator sem tudta megváltani a megátalkodottat, csak a Bűntelen Harmadik a bűnén bánkódót. Emlékezz meg tehát, ahány ellenséged van, ahány bántalom ér, annyi alkalmat nyújt feléd Isten önvizsgálatra, önismeretre, bűnbánatra, bűneidből való megtérésre. Minden ellenség Krisztussal állít szembe. Hozzá vezet. Ne engedd, hogy Tőle fordítson el. A Hegyi Beszéd is azt mondja: mikor viszed az ajándékodat az oltárra, állj meg, térj ki, menj el, békülj ki a te felebarátoddal, s azután vidd ajándékaidat az oltárra. Az ellenségem Isten kezében atyai nevelőeszköz megaláztatásomra, próbatételre, s mindig drága hívogatás megtérésre. Ki tehát nekem az ellenségem? A második felelet ezt mondta: én, az én bűnöm.
De még egy másik nagyon fontos dolgot is felfed előttünk az Isten Igéje. Azt, hogy bármily gyarlók vagyunk is, megtörténhetik, hogy ellenségünk Isten ellensége. Ez az a ritka eset, amikor azért üldöznek, mert Istenéi vagyunk. Üldöznek, mert az Úr ügyét képviseljük egy elfordult és elvetemedett világ közepette. Azért üldöznek, mert tisztábbak, áldozatosabbak, bátrabbak, erkölcsi kérdésekben radikálisabbak vagyunk, mint a világ. A világ nem tudja elhinni az alázatos szentséget, mint realitást, és arra igyekszik, hogy kivesse magából. Ilyenkor még az úgynevezett bölcs, józan lelkületű emberek is ellenségeinkké válnak. Túlzóknak, fanatikusoknak, meggondolatlanoknak neveznek, s féltik tőlünk azt az ügyet, amit szolgálunk. Nagyon ritka eset ez, s borzasztó tévedés, ha a magad esetét olyan könnyen ilyennek tartod. Tedd fel csak magadnak azt a kérdést: csakugyan az Isten ügyéért szenvedsz? Több jóság, több szeretet, több szabadság, több erkölcsi nemesség jár-e azzal a magatartással, amit te valósítasz meg? Egészen kivételes esetekben, mint pl. elmúlt gyönyörű forradalmunkban így volt a dolog. Azért látszott meg benne a nagy érzések tisztító ereje, s a véres romok barikádjain az emberi méltóság dicsősége ragyogott. Ezért győzedelmes harc a mártírok, próféták, bizonyságtevők útja, s küzdelmük kiegészítő része annak az egyszer s mindenkori győzelmes harcnak, melyben az ember Fia, a Királyok Királya, Jézus elhagyatva, mindenkitől megcsalatva, egyedül haladt, százszor árvábban, mint egykor Dávid, a Golgota felé, hogy meghaljon a gyalázat fáján. Ez Isten ügye volt. Győzelmes ügy volt. Meg is kapta a maga bizonyságát: a feltámadást.
De tudod-e a magad harcát ehhez hasonlítani?
Mert ha nem, akkor könnyen megtörténhetik, hogy te harcolsz Isten ellen. Mikor a te ellenséged Isten. Le akarod rontani, amit Ő épített. Gyűlölsz valakit vagy valamit azért, mert Istené. Az Isten népe, az Isten műve, az Ő tisztelete az, ami felháborít, s ellenségednek tartod, aki vele szolidáris. Vigyázz, mert Isten megvédi az Ő ügyét, az Ő népét, az Ő híveinek imádságát és békességét. Mennyi csodát tett és tesz fennmaradásunkért. Milyen jó az Isten pártján állni!
II.
Már ott vagyunk a szövetséges Isten gondolatánál. Természetes, hogy az ember, ha olyan ellensége volt, akivel könnyen elbánt, maga is eligazította baját a saját erejéből, anélkül, hogy vallásos szertartásokra gondolt volna. De ha már komoly ellenféllel állott szemben, Istent hívta segítségül. S minél komolyabb volt az ellenfél, annál buzgóbban. E fokon az ember Istent úgy képzeli el, mint egy kötelezett szövetségest. Úgy gondolja, hogy a mindenható Istennek kötelessége kiszolgálni a hozzá imádkozó fél igényeit. Követeli tőle, hogy ellenségének üzenjen hadat, támadjon ár örök bölcsessége leleményével és mindenhatósága erejével, s adja neki a győzelem pálmáját. Tolsztoj leírta, hogy farkasszemet néző hadseregek között hogyan játszódik le a nagy liturgikus dráma, mindenik a maga ügyét, igazságát szuggerálja Istennek, s mindenik a maga részére követeli a győzelmet, és az ellenfélre a teljes pusztulást. Még a zsoltárokban is sok példa van az ilyen gondolkozásra.
Igen. Isten nekünk szövetségesünk. De ez a szövetség nem két egyenlő fél között jött létre. Ez az irgalmas Isten és a bűnös ember között jött létre ingyen kegyelemből. A szuverén Isten azt mondja: „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” A féreg ember azt mondja: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem, amint te akarod!”
Nos, amikor a bűneinek ismeretével bíró, ezer és ezer ellenségtől körülvett ember, az ádáz szembenállók triumfálása között: „nincs számára segítség Istennél”, az egyetlen hatalomhoz, az örök hatalomhoz fordul; mikor nem hivatkozik érdemre, a maga igazságára, s rábízza magát az Isten kegyelmére, akkor ebből az ingyen kegyelemből meg szokott születni a szabadítás csodálatos ténye. Nem azért, mintha a megalázkodás idézné elő, hanem azért, mert hívő alázat tudja elfogadni. Főképpen azért, mert Isten csakugyan szabadító Úr. Ez a természete - hogy szinte káromlásnak látszó szóval éljek -, ez a foglalkozása. Azért, mert Ő nem prófétál felettébb, mert Ő csak addig próbál, amíg ezzel a próbatétellel is alázatosabbá, hívőbbé, jobbá, áldozatosabbá tesz; amíg ezzel a próbával is elfordulunk a világtól, hozzátérünk a mi áldott szövetségesünkhöz, nagy belső megtisztuláson megyünk át, és Neki átadjuk magunkat. Addig, amíg harcunkból kivetjük a gyűlöletet, a ragadozást, az önző emberi indulatok tisztátalanságát, egyszóval amíg belsőleg elkészülünk arra, hogy elfogadjuk ajándékait, s élhetünk velük. Akkor csakugyan „pajzsunk lesz, dicsőségünk” és „fejünket felmagasztalja”. Pajzsunk lesz nekünk, akik védtelenek, fegyvertelenek voltunk; becsületünk és dicsőségünk nekünk, akik meg voltunk alázva, le voltunk gázolva, és felemeli a fejünket nekünk, akik bele voltunk taposva a sárba.
Ennek megvan az ellenpróbája is. Ha pedig a harc elveszíti tisztaságát, a zászló a szeplőtlenségét, ha a hősi kezek beszennyeződnek, s a küzdelem nem önfeláldozás, hanem ragadozás, akkor kiesik kezünkből a győzelem.
Dávidéból nem esett ki. Elmondja, hogy tartotta meg: „Fennszóval kiálték hozzá, s Ő meghallgatott engemet az ő szentsége hegyéről”. Ez azt jelentette Dávidra, hogy a mélységből, az Istentől való távolság testi pusztaságából ugyan, de minden erejéből, mintegy életmentő segélykiáltással fordult ahhoz az Istenhez, aki vele szövetséget kötött. Aki az Ő szent hite szerint a szövetség ládájában lakik a Sionon. Aki szent hegyén várja hívei hódolatát, és megmutatja nekik magát, mint irgalmas Isten. Mi más ez, mint az Ótestamentum nyelvén elmondása annak, hogy mi, az Istennek népe, a megpróbáltatás mélységéből, hitünk egész erejével kiáltunk a mi szövetséges Istenünkhöz, aki az újszövetségi Sekinában: az Úr Jézus Krisztusban jelent meg előttünk. Ez a Jézus a Golgota hegyén kereszthalálával tette tökéletessé a szövetséget: egyfelől mindnyájunk helyett a fiúi engedelmességben eleget tett, s ugyanakkor reálisan közölte az Atya ajándékát: a bűnbocsánatot és az örök életet. Azaz mindazt, amit nekünk Isten, mint Atya, Fiú és Szentlélek, ígér és ad.
Ez az a nagy tény, amit a zsoltár így fejez ki: az Úré a szabadítás.
III.
És mi ennek a szabadításnak az eredménye?
A zsoltáríró így fejezi ki: „Lefekszem és elalszom; felébredek, nem félek”. Ez a megszabadított embernek az a békessége, amelyről azt mondja az apostol, hogy minden értelmet felülhalad. Ez az Isten akaratába beleilleszkedett embernek a békessége. Képe a Nílus hullámain ringatódzó és gőgicsélő Mózes, a viharban alvó Jézus, az égő fán megülő madár, amely tudja, hogy neki szárnyai vannak. Ezer bizonyság és példa arra, hogy ne félj, bízz, mert az Úré a szabadítás. A zűrzavarból rend lesz, a háborgások elcsitulnak, az ellentétek kiengesztelődnek, a szívekben felújul az örök vágy, hogy szeressen és szeressék, és lassanként gyógyulni kezd a beteg világ és a beteg szív.
Mi erre vágyunk. Körülöttünk akármilyen sötét, talányos és fenyegető a világ, mi dolgozunk és imádkozunk. A nyáron Debelyácsán egy genfi hittestvérünk idézte Luthernek egy mondását: Ha azt tudnám, hogy a holnap a világ vége lesz - mondta Luther -, még ma ültetnék egy almafát. S én magamban hozzátettem: meg egy rózsafát. Ültessük a fáinkat. A gyümölcs és a szüret Isten dolga. De sokkal több ennél: Isten ígérete. És lehet hitben is szüretelni.
Ennek bizonysága a mi mostani találkozásunk is. Ezelőtt tizenöt esztendővel elindult itt egy kis gyülekezet lelki élete. Isten ügyét vállalta magára néhány ember: nekiállt Újpesten egy kis flottabázist teremteni egy új világ számára. Magyar dolgozókat akart a legnagyobb szocialista vezér: az Úr Jézus lába körül leültetni, kis proletárgyermekeket hívogatott, hogy fürödjenek Jézus arcának világosságában és szívének melegében. Munkások fiait gyűjtötte össze, hogy az Ő ifjú gárdája legyenek. Épített egy hajlékot, ahol az igazság és a szeretet Igéi hangzottak, ahol követségben járó bizonyságtevők Krisztusért kértek sírva és mosolyogva, fájdalmasan és diadalmasan mindenkit, aki hallotta szavukat: „Béküljetek meg Istennel!”
Most pedig a visszaemlékezés és hálaadás ünnepén rajtunk is, bennünk is megáll Isten Igéje: „Ne félj, kicsiny nyáj, mert tetszett a te Atyádnak, hogy neked adja az országot”.
A harmadik zsoltár vége áldásformává forrósul: Szabadító Urunk, „legyen a Te népeden a Te áldásod”!
Újpest-Újváros

A Zsoltárok könyvéről azt kell tudnunk, hogy az az ótestamentumi istentiszteletnek legfontosabb liturgiás könyve. Az istenfélő zsidónak imádságos- és énekeskönyve. Luther azt mondja róla: olvasása közben minden szenteknek a szívébe látsz. Boldog ömlendezések, szívszaggató siralma, zordon látások a bűn és a halál rettenetes hatalmáról és a kárhozat mélységeiről – ez az együttes szól itt hozzád -, s mindez úgy szól hozzád, mintha éppen neked mondaná, vagy éppen te mondanád. Ez a könyv helyetted és neked beszél. Tiszta tükör, amelyben láthatod magad, a világot és a cselekvő Istent. Ehhez a könyvhöz bevezetés az 1. zsoltár.
Az 1. zsoltár nagyon egyszerű. Szinte gyermekesen egyszerű, és tökéletesen átlátszó. Kétféle életet állít elénk: az istentelent és az istenfélőt. Azt mondja, hogy az istentelenség a boldogtalanság útja, mert a bűn és a halál útja; az istenfélelem pedig a boldogság útja, mert az igazság és az élet útja. Még egyszerűbben: Isten nélkül boldogtalan az ember, Istennel boldog. Ebben az egyszerű tételben az a nagyon mély bölcsesség és tiszta kijelentés foglaltatik, hogy Isten a maga számára teremtett minket, s rajta kívül nincs életünknek sem értelme, sem támasza, sem célja. Isten nélkül nem lehet ember az ember. Ezt a gondolatot azzal állítja elénk, hogy három utat mutat meg nekünk. A boldogtalanság útját, a boldogság útját és a kereszt útját.
I.
Néhány lapidáris mondatban az istentelenség útját állítja elénk. Először is azt kell hangsúlyoznunk, hogy az istenesség itt nem szertartási, liturgiális fogalom. Nem az az istenes ember, aki templomba jár, aki a kultusz előírásait megtartja. Ez formális kegyesség, amely könnyen megy át képmutatásba, farizeusságba. Nem is valami megszokott életrendet, vasárnapi beidegzést, sőt még ortodox teológiai meggyőződést sem ért rajta, hanem azt az alapvető és megrendítő életérzést, hogy mi az Istenéi vagyunk. Legjobb az ágostoni megfogalmazás: Isten a maga számára teremtett minket, s csak Őbenne találhatjuk meg békességünket. Akiből ez az életérzés hiányzik, a zsoltáríró szerint az az istentelen ember, az Isten nélküli ember. Az ilyen ember Istentől elszakadt, emiatt vele lassanként szembefordul, s éppen ezért ki van szolgáltatva a világ ellenséges erőinek, magának az ősi ellenségnek, a Sátánnak, a bűnnek.
Az ősi ellenség hozzálát a megemésztéséhez. Először elcsábítja, azután magához köti, végül rabláncra fűzi. Első lépése az, hogy tanácsol. Így meg így lehetsz boldog. És az ember, miután lényege az, hogy csomóba kötötte ezerféle vágy, megindul a tanácsadásra. A tanácsadás mindig valami nagyon kívánatos dolgot ajánl. Felébreszti az alvó vágyakat, s kívánsággá erősíti. Olyasmit mutat, amit nagyon szeretnénk bírni: pénzt, hatalmat, kényelmet, örömet, saját magunkban való gyönyörködést. Mélyen benne gyökerező, megromlott természetünkből következő szenvedélyes kívánságaink kielégítését. Tanácsainak végső summája mindig ez: erre menj, erre járj!
És mi elindulunk a gonoszok tanácsán. Óvatosan, belső szégyenkezéssel, de azért süketen és elszántan. Nem halljuk meg a visszahívó szót, s nem látjuk az intő jeleket. Eleinte nagyon nehéz járni a gonoszok tanácsán, de gyakorlat által egyre könnyebb lesz. A végén úgy siklunk rajta, mint a prédára siető kígyó. Vagy a hazaszálló madár.
A sietség egyszer elfogy, és mi megállunk a bűnösök útján. Mind gyakrabban és mind hosszabb időre. Úgy érezzük, közéjük tartozunk, s jól találjuk magunkat azok társaságában, akik Istentől vett normák nélkül élik le életüket. Egyszerre rájövünk, hogy minden erkölcsi szabály relatív, és kötelező ereje szakadatlanul gyengülő. Azt mondjuk magunkban: ezek a szabályok egy primitív világnézetből fakadtak. Művelt ember felszabadult hatalmuk alól. Mindenki maga szab magának normát, s az erkölcs csak arra kötelező, aki megtartja, sőt talán arra sem. Ezzel az Isten nélküli ember a bizonytalanság és a relativitás világába érkezik. Nincs semmi szilárd fundamentum a lába alatt, nincs előtte semmi tekintély és nincs fölötte senki szuverén úr. Divatnak, szeszélynek szolgája lett, s visszasiet abba a nyomorult állapotba, amikor a keresztyénség születése táján az emberek nem tudtak örök erkölcsi elvek szerint igazodni, hanem pillanatonként babonás eljárások között kértek jósigéket, homályos orákulumokat, és aszerint döntötték el életük legnagyobb, legbensőbb kérdéseit. Ma már ládaszámra őriznek a múzeumok ilyen jósigét kérő leveleket. Olyan ez az állapot, mintha hajózni kellene delejtű, sarkcsillag és kormányrúd nélkül. Az ilyen ember mozdíthatatlanul megáll a bűnösök útján. Egyébként ingadozó és gyönge akarat, kiszolgáltatva mások befolyásának. De ezen a ponton, a bűn pontján, keményebb a kőnél. Sem rábeszélés, sem riasztás nem fog rajta. Hogy megáll egy részeges apa beteg felesége, éhes, rongyos gyermekeinek vádjaival vagy könnyeivel szemben! Mindenki iránt engedékeny, egyedül a becsület parancsával szemben sziklaszilárd. Nem mozdul a vályú mellől; oda van láncolva.
Legborzasztóbb aztán a harmadik stáció: mikor beülünk a csúfolók székébe. Ez a végső letelepedést jelenti. Azt jelenti, hogy bűn lett a sátorunk, a családunk, az otthonunk. A székben ülés jelképesen azt jelenti, hogy már vezérkedünk, tekintély vagyunk. Úgy ülünk a csúfolódás székében, mint egy pátriárcha a háza népe között. Ki felett csúfolkodik az ilyen ember? Azok felett, akik Istennel járnak, Istennel lakoznak. A hit nagy vallomásai, alkotásai és hősei felett. Végeredményében Isten felett, akinek nevét botrányos babonának tartja. Anatole France egy könyvet írt az elöregedett, szenilis Istenről, aki ellen fellázadnak tulajdon angyalai, s detronizálni akarják, mint egy agyalágyult keleti fejedelmet.
Boldog-e a cinikus ember, aki mindent kicsúfol, semmit sem tart komolynak és szentnek? Miért van a világon, ha csak megvetésre való dolgokat lát benne? Tud-e építeni az az ember, aki szakadatlanul rombol, és éppen hitet rombol? Boldog-e az az ember, aki lelke mélyén megveti magát, akit elnyomott vádak kísértenek és gyötörnek? Boldog-e az az ember, aki fél, aki önmaga előtt szégyelli magát, akinek nincs fundamentuma, aki abszolút erkölcsi bizonytalanságban él? Lehet-e boldog az az ember, aki elveszítette Istennel való összefüggését? Nem a halál állapota-e ez? Megél-e a magzat az anyaméhben, ha elszorul vagy elszakad az őt tápláló ütőér? Megél-e az a búvár a tenger mélyén, akinek megszakadt az összekapcsolása a felszín feletti levegőréteggel? Éppígy nem élhet az az ember, akiből kiesett az a tapasztalás, hogy ő az Isten tulajdona, Istené, aki a maga számára teremtette őt, s egyedül a vele való közösségben lehet boldog. Boldog-e az a királyfi, akit megfosztanak koronájától, rongyokba öltöztetik, atyai ház helyett a vályúhoz kötik, és a szemétdombon hal meg, még ha aranyból is van a vályú s virágból van a muzsikáló szemétdomb?
A bűn útja a boldogtalanság és a halál útja. „Nem állhatnak meg a gonoszok az ítéletben, sem a bűnösök az igazak gyülekezetében.” „Olyanok, mint a polyva, amelyet szétszórt a szél”. A zsidó földmívelő aratás után a kemény szérűbe rakta a szétbontott kévéit. A kalászokon átment tízszer-hússzor a vasboronákból álló cséplőhenger. A pozdorjává tört kalászokat széles lapátokkal feldobták magasra a levegőbe. A súlyos búzaszemek visszahullottak a szérűre, de a polyvába belekapott a forró keleti szél, és szétfújta pillanatok alatt. Különösen megkapó képe az ítéletnek, amit Isten állandóan gyakorol. Ez az összetörettetés, ez a szétfúvatás nemcsak az egyes ember megítéltetésének a képe. Így ítéli meg Isten a közösségeket, a népeket, a birodalmakat. Vajon nem így ítéltetünk-e meg mi is most? Óh, Uram, hullasd, hullasd a tiszta búzaszemeket, legalább pár maroknyit a jövendő magvetés számára!
II.
Ezzel a sötét képpel egy ragyogó és színes képet állít szembe a zsoltáríró: a boldogság útját. A kegyesek útját. Azokét, akik Istennel járnak, akiknek van élő Istenük, és levonják e boldogító ténynek minden következményét.
Azt mondja róluk, hogy az ilyen embereknek az Úr törvényében van gyönyörűségük. Itt a törvényen ne értsünk egy csomó rituális szabályt, erkölcsi és jogi esetek százait. Értsük rajta az Isten akaratának tételes kinyilvánítását. Isten akaratának megtestesítését. Ószövetségi fogalom szerint Isten egy könyvben testesült meg: a Tórában. Újszövetségi szemlélet szerint: egy emberi személyiségben. Isten a Jézus Krisztusban annyi: ez vagyok én! Így éljetek! Ez az élet! Az ebben való gyönyörködés nem egyéb, mint a vele való rokonságunk felismerése. Azzal a belső megdöbbenéssel, mikor a szív így kiált fel: ez az! Sok romantikus történetet olvastunk arról, hogy a szülők összetalálkoznak 20-25 év óta elszakított gyermekeikkel. Talán akkor szakadtak el egymástól, mikor még a gyermekek csecsemők voltak. Most összetalálkoznak, mint tökéletesen ismeretlen emberek. Csodálkozva veszik észre, hogy mindenik különösen vonzódik a másikhoz, nem tudják miért, csak gyönyörködnek egymásban. Úgy érzik, hogy igazán együtt lehetnének boldogok. S micsoda öntudatosodás, felfedezés az, amikor azt mondhatják egymásnak: Fiam! Atyám! Isten tudja, hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. Szólít is minket: Fiam! De mi, jaj, nem értjük meg. S ha egyszer a Jézus Krisztusban felismerjük Őt, akiben titkon gyönyörködtünk, aki után vágyakoztunk, s felkiálthatjuk: Atyám! Ez az életnek legnagyobb felismerése.
Az ilyen emberről mondja tovább alapigénk, hogy az Úr törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. Ez a gondolkodás nem racionális okoskodás. Nem is az indusok misztikus elmélkedése, hanem foglyul esés az Igének. Ez a keresztyén meghódolás és átadás. Teljes átadása önmagunknak Isten kezébe, aki a Jézus Krisztusban él és fogad el. Úgy, ahogy a Református Káté mondja: „testestül, lelkestül, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”.
Az Istennel járó ember nemcsak gyönyörködik, nemcsak gondolkodik, hanem virágzik és gyümölcsözik. „Olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen”. Palesztinában, mint a forró égöv alatti szárazföldeken általában, csak az oázisokon van élet. Minden kultúra oáziskultúra ezen a vidéken. A világ legnagyobb oázisa a Nílus völgye. Itt épült meg Egyiptom, az ókori Kelet legnagyobb és legrégibb birodalma. Igen, mert volt miből élni a növény- és az állatvilágnak, s volt miből élnie az embernek.
Az ember Istenből él. Mint ahogy él levegőből, fehérjéből, savakból. Istenből lehet élni szegényesen és gazdagon. A kételkedő és vékony hitű ember szegényesen él. Majdnem meghal a lelke gyülekezet, Biblia, Szentlélek ellenére is. A nagy bizonyságtevők, Pál, Luther, Liwingston, Bethlen Kata bőven éltek Istenből. Ezért fájukon nincs hulló falevél, gyümölcseik századok ínyét édesítik. Megadatik nekik az a nagy kiváltság, hogy ne csak vegyék, hanem adják is tovább az örömet, az áldást, az életet. Tanúk lehetnek egy láthatatlan kegyelmi világ realitása és dicsősége mellett. Olyanok, mint az Énekek énekében a Szentlélek fuvalta kert: „Serkenj fel északi szél és jöjj el déli szél. Fújj az én kertemre, folyjanak annak drága illatú szerszámai. A Szentlélek fuvalmának boldog, meleg viharában illatoznak ezek az életfák, mint az oltárok. Érnek gyümölcseik, mint az ölünkbe szaladó gyermek, szóródnak szét magvaik, gondolatban, szóban, példában, mintha óriási izsópok volnának, amelyből áldozatkor a szentelt vért szórták szét.
Mivel Isten az embert a maga számára teremtette, azért vagyunk, hogy a Református Káté szerint: teremtő Istenünket igazán megismerjük, szívből szeressük, és vele örökké tartó boldogságban élvén, Őt dicsérjük és magasztaljuk.
Ez a második út: a boldogság útja.
III.
De mit mondunk arra, hogy az ember – jaj, mi is – nem ezt a második, hanem azt az első utat jártuk és járjuk. Mit mondunk arra, hogy a boldogság és a kegyesség között nincs szükségképpeni összefüggés. Mit mondunk a jóbi problémára: a gonoszok élnek és az igazak elvesznek? Miért szenved az igaz ember? Nem jobb volt-e mint mi, az a sok hősi halott, akinek drága vére utcáink kövét mosta? Avagy csak az istentelen emberek házait érték-e el a bombák és az istenesekét nem? Hát a bűnösöknek nincs-e reményük arra, hogy éljenek, és az igazak nem bukhatnak-e el, nem eshetnek-e kárhozatra?
Ezekre a nagy kérdésekre felel a harmadik út, amely a betlehemi jászolbölcsőtől a Golgotáig vezet. Rövid út volt. Térben kimérve nincs harminc kilométer. De ezen az úton ment végig valaki: a Törvény, az Élet, az Ember, az Isten, a názáreti Jézus, aki ezzel az útjával mind ezeket művelte.
Elhordozta az első út bukottjainak, nyomorultjainak bűneit. Lefizette értük kínban és halálban az értük járó büntetést. Kihullott vére, a második Ábel vére, kiált reánk, Kainokra, akik megöltük Őt, mert ülünk, állunk, járunk a hitetlenek tanácsán, a bűnösök útján, a csúfolók székében, és nem azt kiáltja, hogy halál reánk! Reszkessetek! Hanem ezt kiáltja: hozzám térjetek, engem hallgassatok! Engem szeressetek! Én vagyok a ti igazságotok, érdemetek, éljetek velem, éljetek nekem! Első út boldogtalanjai! Ő ami menedékünk, váltságunk, örömünk. Térjünk hozzá!
Azután vedd eszedbe: Ő volt az egyetlen igaz, és kereszthalált szenvedett. Ártatlanság Báránya, aki elvette e világ bűnét, de őmaga a keresztfán áldoztatott meg. Ezzel örökre példázza nekünk: nem az a legboldogabb élet, amelyik a legderültebb, legkényelmesebb, legbékésebb, hanem az, amelyik legáldozatosabb, leghősiesebb, amelyik rámegy a szeretetre és szolgálatra. Azt példázza, amit Igéje annyiszor hirdet: boldogok a szegények, a szenvedők, a sírók, az üldözöttek, a kereszthordozók. Ebben a keresztben gyönyörködjetek, erről gondolkozzatok éjjel és nappal, ebben virágozzatok és gyümölcsözzetek, mint az élet fájának ágai és friss hajtásai: „és a folyóvizen innen és túl az élet fája vala, mely 12-szer terem gyümölcsöt minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a pogányok gyógyítására valók” (Jel 22,2).
A zsoltár még egy végső pillantást vet az utolsó ítéletre. Beszél arról, hogy egyszer még meglesz a végleges megoldás, az igazság és a kegyelem nagy ítélettartása. És vigasztalásul üzeni nekünk: tudja az Úr az igazak útját.
Kezében tartja az Úr az igazak dolgát!

A világmindenséget a maga egészében és minden porcikájában az egyensúly törvénye tartja össze. Az egyensúly szembenálló erők tökéletes kiegyenlítődése. Ha megbomlik, egyszerre fenyegetetté válik az élet és a lét mindaddig, amíg nem érkezik az az erőtöbblet, amely helyreállítja az élet vagy a lét egyensúlyát. Házi mérlegeden, ha lemértél már valamit, ezt a törvényt világosan láttad. Egyformán érvényesül ez a törvény a naprendszereket összetartó gravitációban; hiszen a gravitáció: egyensúly; egy atom szerkezetében; az emberi testben: hiszen minden betegség a ráktól a végelgyengülésig az egyensúly megbomlása; a társadalom statikájában: mert a világtörténelem békéi, háborúi és forradalmai egyensúly-ingadozások; s érvényesül nem utolsó renden, a te érzékeny szívedben is.
Mikor az emberi lélek egyensúlya felbomlik, akár kívülről, mert szörnyű támadás érte, akár belülről, mert az önvád és a bűn felborította: az új erőre van szükségünk, ami helyreállítja azt, s biztosítja a nyugalmi helyzetet.
Ez volt a legnagyobb kérdése második Ézsaiásnak, mikor Círus felhúzta előttük a hazafelé vezető út sorompóját, s haza kellett volna indulni egy olyan népnek, amelynek nem volt jártányi ereje. Nem volt hite és nem volt bátorsága. Lelapult a földre és vergődött, mint egy szárnyaszegett madár.
Ezeket vigasztalta először Ézsaiás a felolvasott Igében, és vigasztal minket most. Megmutatja, hogy Isten a mi erősségünk, megmutatja az emberi erő csődjét, azután, hogy Isten az egyetlen erő, végül: hogyan jutunk hozzá ehhez az erőhöz.
A mi erőtlenségünk
Egyszerre benn és künn, mindenütt és mindenkiben felborult az egyensúly. Nem érdemes vitatkozni rajta, miért, hogyan. Erre úgy is meg tudja adni a feleletet mindenki, ha nem is ad mindenki egybehangzó feleletet. De tartsuk szem előtt, hogy az egyensúly törvényét, azaz a benne kiegyenlítődő erők minőségét és mértékét Isten rendelte el. Ez a mindenség alkati, szerkezeti törvénye. Megszabja, hogy milyen legyen, hogy jó legyen. Milyen legyen az univerzum, az atom, az emberi test, az emberiség élete. Milyen legyen az emberi szív. Ha ez a terv, ez a szabály nem valósul meg, vagy rosszul valósul meg, akkor billen fel az egyensúly, mint jelen esetben is. A szívek tele vannak félelemmel, sőt kétségbeeséssel, gonddal, aggodalommal, bizonytalansággal; mindenkin testi és lelki fáradtság uralkodik el. Mekkora erőmennyiség kell ahhoz, hogy minden szívben, minden házban, egész nemzetünkben, sőt a népek nagy családjában helyreálljon a béke, a rend, a nyugalom - egyszóval: az Istentől rendelt egyensúly. „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is” -, mondja alapigénk, s ennek a belső megtántorodásnak következménye a hitetlen panasz, amit alapigénk így fedd: „Miért mondod Jákób és szólsz ekként Izráel: elrejtetett az én utam az Úrtól, ügyemmel nem gondol Isten?”
Emberi erő rajtunk nem segít, mert a próba éppen az emberi mérték túllépése. Hiszen éppen azért bomlik fel az egyensúly, mert az ember nem táplálja magát azokkal a felsőbb erőkkel, amelyek egyensúlyát fenntarthatnák. Nem étezővé teszi magára nézve a természetfölöttit, s aztán csodálkozik, hogy nem megy az élet. Mit lehetne csinálni egy delejtűvel, amelyikre nézve megszűnt a Föld mágnesessége.
Különösen látszik ez, mikor a legfélelmetesebb hatalom: a bűn borítja fel lelkünk egyensúlyát. És ki az, akiét nem borítaná fel? A bűn bánt, éget; ki veszi el? „Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak a testétől?” Ki vált meg, ki bocsát meg?
Van erő
Ujjongjunk fel hálaadással: van erő! Van egy óriási erőtartalék: Isten. Olyan nagy, hogy csak halvány képekben lehet róla beszélni. Képzeld el, hogy emberi kezek gyújtotta gyertyákkal kellene a napot, mint fényforrást pótolni. Melegítő kövekkel, mint hőforrást, dinamókkal, mint energiaforrást. Lehetséges volna?
De van Nap! Van Nap, amelyik ingyen adja önmagát, mint hő-, fény- és energiaforrás. Ezt a tényt a Biblia egyik legszebb képével illusztrálja. „Emeljétek fel a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat. Ő, aki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját néven szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen hijjok sincsen.” Micsoda kép: csillagsereg, mint egy óriás arany nyáj, amelyet pásztora néven szólít, hív elő a nemlét sötétségéből, teremt és pásztorol. Babilonban hosszú virrasztások alatt sokszor néztek Ézsaiásék az éjszakába, s szemlélték a csillagok járását, s az isteni hatalom, rend, bölcsesség és az isteni akarat bizonyságtevőit.
De láttak ők mást is. Megfigyelhették a világtörténelem tanúságtételét. A nagy hitvallást az Úrról, ki a „fejedelmeket semmivé teszi és a föld bíráit hiábavalókká változtatja.” „Még alig plántáltattak, még alig vettetének el, alig vert gyökeret a földben, és ő csak rájuk fuvall, és kiszáradnak, és őket, mint polyvát, forgószél ragadja el.” Látták, éppen ők látták, mint teszi Isten semmivé az asszírok, a médek, a perzsák és a görögök világbirodalmát. Mindezek a birodalmak szétszóródtak, mire Jézus megjelent. Azóta a testi Izráel lelki Izráellá vált, s mint ilyen örökölte az ígéreteket, s vitte tovább a csodát immár kétezer éve: birodalmak támadnak és vesznek el, de a kicsiny nyáj, a szent nép, a kiválasztottak serege romolhatatlanul áll.
Ezért feddi őket, és fedd minket: Miért mondod Jákób és szólsz ekként Izráel: „Elrejtetett az én utam az Úrtól, ügyemmel nem törődik Istenem.”
Hát nem hallottátok-e, nem tudjátok-e, hát nem hirdettetett-e néktek eleitől fogva, hogy Ő maga mondja: Vagyok! Úr vagyok! Erő vagyok! Atya vagyok!
Mindenki más lehet riadt, félelmes, panaszkodó, keseredett vagy gyűlölködő, egyedül a keresztyén ember nem, aki kétezer év óta szakadatlanul ezt az igehirdetést hallja: Vagyok! Úr vagyok! Erő vagyok! Atya vagyok!
Óh, aki bírja ezt az erőt! Tört szárnyú, földön vergődő madarakból, fészkükből kiömlött fecskefiókákból saskeselyűkké válnak. Eget-földet bejáró óriás győzelmes madarak. „akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”
Hogyan jutok hozzá?
Még csak egy van hátra: hogyan jutok hozzá ehhez az erőhöz?
Ha valaki feléd nyújt egy adománylevelet, hogyan jutsz hozzá? Utcasarki koldus, hogyan jutsz az alamizsnaképpen feléd nyújtott kenyérdarabhoz vagy diadémhoz? Úgy, hogy egyszerűen elfogadod. Hogyan jutunk a Nap erőihez? Talán mi gurítjuk fel az égre, mi gyújtjuk meg a fényét és tüzét? A Nap van és sugárzik ingyen kegyelemből, s a Naprendszer minden planétája, a planéták minden porszeme, él az erejével.
Él az erőivel.
Elég neked az én kegyelmem - mondja felolvasott leckénkben Pál. Az a Pál, akinek külső embere - saját bevallása szerint - csekély és silány; akit a Sátán angyala gyötört, aki infernális mélységből kiáltott fel: „Óh, én szegény ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak ebből a testéből?” S ez a Pál volt a világ egyik legszabadabb, legegyensúlyozottabb, legerősebb és legboldogabb embere, valóban királyi sas, a magasságok fejedelme. Ennek a Pálnak volt vezérigéje: „Elég neked az én kegyelmem!” Nem sok, nem kevés, hanem éppen elég. Elég volt neki, elég nekünk. És elég az egész világnak.
Elég arra, hogy békességed legyen, s olyan csöndesen szunnyadj el, mint egy csecsemő az anyaölben. Elég arra, hogy ezeknek a roppant nehéz napoknak fáradalmait törékeny tested kibírja, s mikor magad a magad terhét alig bírod, magadra vállald másokét. Elég arra, hogy el ne fáradj a szeretet szolgálatában, sem az áldozatban, sem a leleményben. Elég arra, hogy bocsánatot kérj és adj. Elég az engedelmességre, még ha kálváriás úton vezet is el. Elég az örömre és elég a halálra. De mindenekfelett elég az életre. A földi és az örökkévaló életre egyaránt.
Elég neked is.
Pasarét

Miért van ez a történet az evangéliumban? Kálvin János azzal magyarázza, hogy ez a történet Jézus csodatételeinek koronája. Hatalmának kijelentése itt tündököl a legfelségesebben, mert már nem az emberi testtel, az emberi szívvel foglalkozik, hanem az ég és a föld erőivel. Világi hatalmában jelent meg az emberek között. Mindenesetre azért van itt ez a történet, hogy ma itt nekünk, akik ezt hallgatjuk, drága tanítást, erőt, vigasztalást adjon három témakörben: mi a veszedelem Krisztus közelében; Krisztus és a veszedelem; Krisztussal a viharban.
Először is nézzük meg, mi a veszély? A veszély hozzátartozik az élethez. Élet nincs halál nélkül. A halál fogja gyűrűbe, alakítja ki, teszi egyénivé az életet. Az élethez szükséges a halál. A halál: élettényező. Ezáltal lesz az élet sürgős, fontos, elutasíthatatlan, egyszer s mindenkori. Az élethez hozzátartozik a halál kockázata. Azért igyekszik fenntartani magát az élet, mert van halál. Halál nélkül nincs élet.
Ehhez mi nagyon hozzászoktunk. Nem vesszük észre. Isten eszünkbe juttatja, néha összesűríti a veszedelmet, fenyegetőképpen reánk bocsátja és megmutatja nekünk, mi a veszély, amiben minden pillanatban élünk, de elfelejtkezünk komolyságáról. Egy-egy nagy elemi katasztrófa: egy vihar a szárazföldön vagy a tengeren, földrengés, egyszerre reánk szabadítja a békésnek látszó univerzum erőit, és a természet úgy rohan reánk, mintha ősi ellenségünk volna. Felszabadulnak a világtörténelem erői, háborúk söpörnek végig a világon - van már tapasztalatunk belőle -, és akkor minden élet - kollektíve és egyszerre - fenyegetve van. Kiszámíthatatlan események törnek be életünkbe, amelyet a hitetlenség vagy a közömbösség véletlennek nevez, és egyszerre nagy szerencsétlenségek rontanak szét drága életeket, s az ember kifosztva és összetörve áll meg.
Első tanítása az Igének az, hogy mindezek Isten rendeléséből jönnek. Ő a szerző oka azoknak. Az Ő terve, az Ő nevelő eszköze. Ismerj rá mindezekben az Isten mindenható atyai kezére, s először is áldva csókold meg. Ő az, aki vezet, ahogy alapigénk is mondja, maga Jézus szól tanítványainak: „menjünk át a túlsó partra”. Isten át akar vinni minket a túlsó partra, a múló világból az örökkévaló világba. Közbül van a próbatételek és a veszedelmek hullámverése: Ő rendelte, Ő jár velünk. Hogy pedig Ő ki, azt megmondta nekünk. Van tehát kiben bíznunk, van kiben fogódznunk.
Feltesszük a másik kérdést: mit akar Isten ezzel a próbatétellel?
Először is azt, hogy megmutassa tökéletes gyengeségünket és tehetetlenségünket. Akár a természet, akár a világtörténelem, akár az élet váratlan fordulataival szemben az ember tehetetlenül áll. Akkor érzi meg milyen kevés, milyen kicsiny, milyen nyomorult az az ember, aki hajlandó magát istenné tenni és planétákat robbantani szét.
Másodszor: önismeretre vezet és alázatosságra, s ezzel együtt bűnbánatra. Mert az élet nagy veszedelmeit leginkább az emberi szívek bűnei okozzák. Önnön bűneinkből van fonva az az ostor, amellyel Isten minket megver. Bűnbánatot kell tartani az embernek!
Harmadszor: azért próbál, hogy megpróbálja hitünket. Azt a hitet, amellyel sokszor hivalkodunk. Nézzétek, két hajó ment a Gelileai-tengeren. Egyikben Jézus volt, a másikban nem volt Jézus. Mi lett a másik hajóval, amelyben Jézus nem volt, az evangélistát nem érdekli. Hogy a hitetlen emberekkel, akik nem Jézussal járnak, mi történik veszedelemben, azzal a hívő embernek nem kell foglalkoznia. Azzal kell foglalkoznia: mi történik az ő csónakjával. Az ő csónakjában pedig az történik, hogy Jézus alszik a fejaljon. A tanítványok nem tudták, hogy Jézus test szerint alszik. Csupán emberségében alszik a fáradt, fiatal férfi. Örök istensége az Atya kebelében fogyhatatlanul vigyázó és hatalmas. Az alvó Jézus pedig kikapcsolódik a tanítványai közül. Nincs élő viszony közte és útitársai között, olyan, mintha nem volna. Úgy érzik, hogy nem segít rajtuk. Egy alvó Krisztus olyan, mintha nem volna, nem létező valaki volna. Nem ilyen alvó Istennel jár nagyon sok, magát hívőnek mondó ember? Meg lehet kérdezni egy gyülekezetben, istenfélő atyafiak között, vajon nem kapcsolódott ki az életükből az élő Isten? Nem olyan-e, mintha aludnék, nem olyan-e, hogy te elfeledkeztél róla, s úgy viszed magaddal, mintha nem élne? Egy alvó Isten rád nézve egy nem létező Isten.
És a nem létező Isten a magára maradt és veszedelembe jutott embernek nem segítsége, s prédája lesz a nála hatalmasabb erőknek. Ezért volt a tanítványok között is roppant nagy riadalom, amíg végre eszükbe jutott, hogy hiszen ott van velük Jézus. Szaladnak hozzá, hogy felköltsék, felébresszék.
S most jön az evangéliumnak harmadik tanítása: a nagy ébredésről és ébresztésről.
A Galileai-tengeren a csónakban Jézus embersége szerint aludt. A Galileai-tengeren a csónakban Jézus istensége szerint nem aludt, mindenhatóságában ott volt az övéi között. Mire volt tehát szüksége? Hogy feléje forduljanak, ráébredjenek arra, hogy velük jár.
Ezt fejezi ki a történet: felébreszték az alvó Jézust. Rá kellett ébredniük, hogy Krisztusuk van. Ez a nagy ébredés! Ködben, áltudományban, hazugságban, tévelygésekben alszik a lélek. Rá kell ébrednie, hogy élő Krisztusa van! Mindenható Istene van, aki a Krisztusban az övé. A mindenható és teremtő Isten ég és föld Ura, íme, a galileai csónakban testbe öltözötten ott van a kis csoport között. Micsoda fölséges csoda! Felülről leszállott, testet öltött, olyan lett, mint mi, beleült emberségünk csónakjába, s Ő mondja el nekünk milyen Istenünk van, Ő közli velünk ennek az Istennek az erőit. Benne jelenik meg szeretete és mindenhatósága, meghal és hullatja vérét azért, hogy lássuk, mennyire szeret minket a lehajló Isten. Ahogy a lekcióban olvastam: „aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk”? A kereszt a gondviselés záloga, garanciája, mert a kereszt mutatja meg, hogy „Ő előbb szeretett”. Kibeszélhetetlenül szeretett, magának megszerzett, nagy árat adott érettünk. Hát akkor hogy meri valaki azt gondolni, hogy minden bűne ellenére is nem drága a mindenható Istennek, hogy nem vigyáz reá, a vérén váltott örökségére, akit forróbb szeretettel szeret, mint amit emberi nyelven el lehet képzelni, csak a kereszt tényeivel lehet kifejezni. Hogyan gondolhatja el, hogy nem vigyáznak reá? Nincs ezer csoda körülöttünk? Erre kell felébredni, ebbe kell belefogódzni, a velünk utazó Krisztusra ráébredni.
S negyedszer: Mikor a nagy ébredés megtörtént, jött a nagy dorgálás. Krisztus megdorgálta a szeleket és a tengert: „hallgass, némulj el”! És a tenger elcsendesedett. Azután megdorgálta a tanítványokat: „Miért féltek így, ti kicsinyhitűek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?” Akkor azok nagy félelemmel e csoda látására megfélemlének.
Először is meglátjuk ebből, hogy minket is megdorgál, mint tanítványait. Kétféle félelemről beszél az Úr. Az egyik: a hitetlen és istentelem félelem, amiért büntetést és feddést vesznek az apostolok is. A másik: a hívő félelem.
Az első félelem hitetlen azért, mert azt hiszi, hogy Isten nem erősebb, mint a világ minden hatalmassága. Van ebben a bizalmatlanságban valami lázadás, valami bálványimádás, megkisebbítése az Isten dicsőségének, mintha emberek volnának a világ urai és nem az élő Isten. Az ilyen hitetlen félelem nyugtalan, gyáva, saját bőrét féltő, rémképeket lát, menekül. Vallása is tulajdonképpen csak kabala, valami fétisimádás, nem az élő Úr előtt való hódolat. Miért féltek így? Ez a hitetlen félelem, amit Krisztus megdorgált tanítványainál.
A másik félelem, ami eltöltötte a tanítványok szívét, amikor látták Krisztus dicsőséges nagyságát, hogy megdorgálja a szeleket és a tengert, és azok engednek neki. Ebben a félelemben boldog áhítat van, álmélkodás. A test reszket, az ideg lehet gyenge, de a lélek biztonságban szárnyal és a mindenható Isten kezére száll, mert látja csodatételeit. Krisztussal a viharban, azt jelenti: az a pillanat, amikor Isten a Jézus Krisztusban a leghatalmasabbnak látjuk.
És most azt kérdezem: vajon éppen ezekben a napokban, hetekben, nem láttuk-e Istent csodálatosan hatalmasnak? Hát nem csodatételei között jártunk-e egyenként is, nemzetenként is? Hát nem újul-e naponként százszor a sareptai özvegyasszony korsójának a csodája, az ötezer megelégítése, nem újul-e meg százszor, hogy keze és szárnya hogyan takar, óv meg kisgyermekeket, öregeket, hősöket, asszonyokat? Hát nem volt csoda, magyar csoda ez az egész új förgeteg, a maga csodálatos lelki egységében, a maga hótisztaságában, a maga erkölcsi szabadságharcában, a maga hitével, ifjú, bizodalmas reménységével? Hát nem csoda-e a világközvélemény alakulása? Ez a szegény, árva kis Magyarország, ez a megvetett és semmibe vett kicsiny ország, mikor érhette volna el, hogy az egész világ lelkiismerete - hiszem, még azoké is, akik pillanatnyilag szembenállnak vele - mellette áll. Szegény kicsiny ország törékeny naszádodban a világtörténelem Szküllái és Kharübdiszei között, zúgó viharban kell átvinned egyetlen örökségedet, amelyet ma sem tudok másképpen kifejezni, mint úgy, ahogy már kifejeztem egyszer: a nagy szociális átalakulás, a forradalom vívmányainak megőrzése, hibáinak kijavítása, igazságtalanságainak jóvátétele. Ezt viszi át a túlsó part felé, a szabad, boldog népek közé, a független, igazi, szociális Magyarország csábító és hívogató tájai felé.
Mi pedig mindnyájan, kezünket összefogva, hitünkkel belefogódzunk az Úr Jézus Krisztusba, és jöhet bármilyen vihar, hajónk előremegy. Krisztussal a viharban, annyit jelent, mint megérkezni, mint mindig otthon lenni.
Kálvin tér

1956. november 4-ére szánt prédikáció. A szovjet csapatok támadása miatt nem hangozhatott el.

Az elmúlt hét eseményeiről a világsajtó egészen szokatlan elragadtatással számolt be. Káprázatos gazdagságban ragyogtak a magasztaló jelzők, amelyekkel hőseinket elhalmozták. Ezek között az tetszett nekem legjobban, amely a magyar szociális forradalom dicsőséges csúcspontját a magyar csodának nevezte.
A csoda mindig váratlan, meglepő. Senki nincs elkészülve reá. Igen, mert olyan erők jelennek meg benne, amelyek tökéletesen eltérnek a dolgok megszokott rendjétől, s csak ismeretlen felsőbb hatások teremtő ihletése megjelenésével magyarázható. Ki gondolta, hogy az az ifjúság, amelyet 10 év óta a maga képére nevelt a hatalmi rendszer, ellenük fordul. A magyar munkásság példaadó engedelmessége vulkanikus lázadásba tört ki. Egy olyan politika, amely minden eszközt és alkalmat felhasznált, hogy biztosítsa a hatalmát, elveszíti a magyar nép lelkét.
De a csoda magán túlra mutat. Az utóbbi napoknak világtörténeti és emberi jelentőségén túl van még egy másik, ész feletti, lelki, hitbeli jelentősége is, mert kijelentés van benne, amelyet Isten a maga gondolatairól tesz. Egy olyan üzenet, amely minden embernek, az örök embernek szól, ami a világtörténelem tanúsága azonkívül, hogy az Igének együgyű, sokszor elismételt kijelentése. Ez pedig szól az emberi erő hiábavalóságáról, és az isteni erő, a kegyelem mindenhatóságáról.
Az emberi erő hiábavalósága
Bábelnek jó mérnökei és kitűnő munkásai voltak, mégis semmivé lett. Annak a hatalmi csoportnak is megvoltak a maga nagy tervei, azonkívül a korlátlan lehetőségei arra, hogy átalakítsa a világot. Emberi észben annyi erő nem halmozódott fel, mint az övékében. Egy vagy pedig néhány emberé volt a föld, a gép, az ember testi és lelki ereje. Övék volt 10 hosszú esztendő millió alkalma. Senki nem szólhatott, senki nem kritizálhatott. Övék volt az ifjúság, mert ők taníthatták. És egyszerre ellenük fordul a nép, a munkásság, a gép, a gyár, a föld, az ifjúság, a nemzet lelke, mikor azt hitték: mindent megnyertek, íme, mindent elveszítettek. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon az építők; ha az Úr nem őrzi a várost, hiába őrzik azt az őrizők.” Istenre építsed, Krisztusra fundáld a magad és nemzeted életét. Egyébként hiába építesz.
Hiába!
Óh, ez a hiábavalóság nagyon könnyen bekövetkezik, mert az ember hajlandó megfeledkezni Istenről. Isten nagy tényei meghalványulnak a nemzetek és az egyének előtt. Megszokjuk Krisztust, mint az útszéli keresztet. S olyan közömbösen megyünk el mellette, mint az útszéli kereszt mellett. Vannak, akik még megemelik a kalapjukat, ha elmennek előtte, de egykedvűen továbbmennek, s az egész nem egyéb egy beidegzett reflexnél. De lassan kiesik életünkből, számításainkból mindaz, amit Krisztus jelent. Üres szó lesz már, s nem kút, amelynek vizéből táplálkozunk; nem tűzhely, amelynek melegében élünk; nem napfény, amelynek világosságában járunk. Az ember magára marad, úgy kezdi építeni a várost, azaz végrehajtani az élet nagy változásait, elvégezni azt a munkát, amiért a földre érkezett, hogy Istennel nem törődik. Nem csoda, ha az elfelejtett Istenre kezdenek haragudni mindazok, akik látják, hogy egészen elfelejtve nincs, s a félig elfelejtett Istent kényelmetlen társtényezőnek találják. Így fejlődik ki a támadó hitetlenség, az a harcias istentelenség, az ember lázadása Gazdája, Ura, Teremtője ellen, amit a 2. zsoltár így ír le: „A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az Ő felkentje ellen: ›› Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! ‹‹ Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket”. Nyomorult ember, te egy haragvó Isten ellenére akarsz építeni!
A hiábavalóság hiábavalóságot szül. Az Isten nélküli élet hiábavalóvá teszi az ember külső és belső életét egyaránt. Kiábrándítja hitéből, pedig a hit az élet vitaminja. Megkeseríti a szívét és a száját. Közömbösségbe, majd pesszimizmusba kergeti, ami nihilizmusban végződik. Egyre több ajakról szólal fel a chorus infernalis: nem érdemes szántani, vetni, gyümölcsfát ültetni. Nem érdemes korán felkelni, későn feküdni le, ahogy alapigénk mondja, azaz nem érdemes dolgozni. És nem érdemes élni. Micsoda rettenetes állapot, amikor a magyar parasztnak nem kell a föld, a magyar munkásnak utált tárgy a szerszám, s a magyar lángelme úgy hessegeti és pusztítja el a gondolatait, mint kártékony bogarakat. Persze, nem érdemes élni az embernek, ha csak gép. Nem érdemes élni, ha csak állat. Csak úgy érdemes élni, ha az ember Isten gyermeke, ha nem csak test, hanem halhatatlan lélek is. Ha nemcsak a látható világot ismeri, hanem otthon van egy láthatatlan világban is. Ha nemcsak azt tudja, hogy miképpen lesznek az atomból naprendszerek, hanem azt is tudja, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk, ki lakik a csillagok fölött. Csak úgy érdemes élni, ha az ember e földi világban egy láthatatlan és örökkévaló világ polgára is, s megadatott neki, hogy annak napfényében, békességében, levegőjében, szépségei, csodái között éljen. Csak akkor ember az ember, ha a láthatatlan világ realistája is tud lenni.
Ez azonban már nem az emberi erőfeszítés dolga. Ez az isteni mindenhatóságból és jóságból következő ajándék. Ez a kegyelem világa.
Álmában ad eleget
Alapigénk ezt így fejezi ki: „Szerelmesének álmában ad eleget”. Ezzel először azt mondja, hogy ajándékképpen, ingyen adja. Nem lehet sem kierőszakolni, sem megszolgálni. A kegyelem realitása, csodája, paradoxona éppen az, hogy Isten, az egyetlen és örök valóság, ez az általunk megsértett, megcsúfolt, megtagadott Isten mégis felénk fordul. Lehajol hozzánk megbocsátó szeretetével, zokogásra és térdre kényszerít, hogy az ölébe vegyen, elcsitítson, elaltasson, mint egy síró gyermeket, hogy az Ő békességét, fehér ruháját, ékes saruját, aranykoronáját adja hazaérkezett, tékozló fiának, akit azon szennyesen, rongyosan ölel át és emel fel, amikor az így zokog fel: „Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezhess”.
Tudod, ugyebár tudod, hogyan és hol történt ez meg? Az, hogy az Isten leszállott hozzánk, hogy minket felemeljen, olyan lett, mint mi, hogy mi olyanok lehessünk, mint Ő. Testté lett, emberré lett az Isten a názáreti Jézusban, hogy mint közülünk egy, magára vegye bűneinket, elszenvedje azt a fizetést, ami nekünk járt volna ki, tökéletes engedelmességgel helyettünk, lázadók helyett eleget tegyen vérének egyszeri és tökéletes áldozatával, kiengesztelje az Istenről elfeledkezett, a magát istenné tevő embert önmagával. Mindazokat, akiket itt az Ige az Isten szerelmesének nevez; mindazokat, akik megadták magukat neki, és elfogadták Őt, aki nekünk adja magát, hogy fölemeljen egészen a szívéig, és részesévé tegyen az Ő boldog életének.
Ez a találkozás, ez a nász, ez a tulajdonbavétel és tulajdonbaadás, ez a legnagyobb csoda, az egyetlen őscsoda az ember életében. Sőt a teremtés, a testtélétel, a feltámadás, a Szentlélek kitöltetése csak előkészület, út és eszköz ehhez a központi csodához, amelyben Isten és az ember és a teremtett világ szíve úgy ver együtt, mint a magzat és és az anya vérkeringése. Hát hiábavaló-e ez az élet, amelyben mi Istenéi lehetünk?
Az élet kapujában
Sőt, még ez a találkozás is bizonyos mértékig előkészület és kezdet. A folytatás, a következmény, a teljes kifejlődés arra, hogy Isten az ő szerelmesét, véren megváltott gyermekét kiállítja az élet kapujába. Alapigénk ezt egy olyan képben közli velünk, amelyik két-háromezer esztendővel ezelőtti szemléletből származik. Egy ostromlott várost lát maga előtt, amelynek kapujában, mint a nyilak hős kezében, ott áll a védelmező sereg. Nem nézik, hányan vannak–nem kérdezik mi lesz holnap. Ők csak azt tudják, hogy a kapun kívül a halál. A kapun belül: vannak a házak, az oltárok, a kertek, a műhelyek, az iskolák, a nép, a nyelv, a történelem, és nekik ezt meg kell védelmezni.
Ez a kép a keresztyén ember minden helyzetében egyformán áll. Isten mindnyájunkat az élet kapujába állított. Azaz egy olyan posztra helyezett, amelyik az élet és a halál határmezsgyéje. Kívül halál, belül élet. A pont maga, ahol állunk, a mindennapi áldozat, a mindenkori győzelem vagy a percenként való elbukás. A szolgálatnak és a missziónak a képe. Kiállás egy zászló mellett, hangoztatása egy névnek, a Krisztus nevének, megállás az ő ügye mellett és a kísértővel szemben. Szántóföldeken, gyárakban, családi otthonokban, hivatali helyiségekben, politikai tanácskozásokban, szavazásoknál, templomokban és utcán, hétköznap és ünnepnapon, járni, állani, küzdeni az Isten szerelmesének, a kegyelem emberének: ez az élet. Magunknak eszközül adása, hogy Isten általunk és bennünk építse az Ő szent városát, amelynek egyik tartománya legyen a mi országunk, egyik háza a mi fészkünk, egyik csoportja a mi családunk, egyik serege a mi népünk, a Krisztusban megváltott emberiség földi és mennyei társadalmának közösségében.

Figyeljünk arra; hogy a példázatban levő kincs mennyire sorsszerű érték. Valaki egyszer azt látja, hogy az a kincs az egyetlen érték reá nézve, nélküle szegény lenne, vele, birtokában mérhetetlenül gazdag. Elkezd alkudozni érette, szeretné azt is megtartani, amije van s ezt is megnyerni. Ám de nem lehet. Oda kell adnia érte házát, földjét, nyáját, aranyát, drágaságait, talán a szabadságát, oda kell adnia az életét a mezőben elrejtett kincsért. Kockázatos az ár-verés, nem bizonyos, hogy benne van-e a megvásárolandó mezőben az elrejtett kincs, hátha tovább van, hátha már elvitték belőle. De az ember felteszi reá életét és odaad érte mindent.
Azután jön a birtokbavétel. Az ember, akinek semmije sem maradt, kezdi keresni elrejtett kincsét a szántóföldben. Türelemmel keres, hull orcája verítéke, remeg az ajka, a szíve még inkább, míg egyszer holtra fáradtan, fehér hajjal ráesik magaásta sírjának göröngyeire: hiába kerestem, nem találtam! Lehet, hogy nincs ennyi türelme, egynéhány kapavágás után kifárad, megállapítja, hogy hiábavaló a keresés, elrohan tépett ruhával, kifosztottan új földet keresni, új elrejtett kincs után ásni.
Nem lehet-e alkalmazni ezt a házaséletre is? Választásunkban sorsunk dől el. Házaséletünk az a szántóföld, amelyért minden egyebet odaadtunk, és minden boldogságot ott akarunk megtalálni. Keressük is olthatatlan vággyal. Hányan vannak, akik nem találják meg. Hányan vannak, akik korán kifáradnak és elmenekülnek.
A házasság mező. Az elrejtett kincs benne Jézus. Aki kincset akar találni benne, igazában csak ezt keresse. Minden más múló érték, elfogyó ajándék; ez örökkévaló. Gyémántmezőkön kevés és hervadó virág terem. Nem a ligeteiért értékes az ilyen föld, hanem a gyémántjaiért.
A házasságban éppen az a csodálatos, hogy benne Krisztus megtalálható. Feltalálható azért, mert embernek a szeretetviszonya, azért, mert türelem és szelídség nélkül elhordozni nem lehet, azért, mert szolgálatot és önfeláldozást kíván, azért, mert naponként kiált felülről jövő erők után, azért, mert minden részletével, bonyodalmával, válságával és győzelmeivel együtt olyan, mint egy gót templom üvegfestménye, amelyik önmagában egy csomó értelmetlen, kusza vonalból, tarka, csillogó üvegmozaikból áll, de ha átsüt rajta a nap, az egész és minden alkotó eleme tündöklő tisztasággal és világossággal sugározza a mennyei életnek a szépségét. Ha házaséletem, családi életem Krisztus jelenléte, dicsőségé süti át, akkor leli meg mélyértelmű titkát Istentől rendelt jelentését s áll itt előttünk az örökkévalóság dicsőségében.
Ennek a szimbóluma, hogy most itt álltok.

Isten a, maga képére teremtette az embert és úrrá tette a teremtett világ fölött. Az istenképnek ezt az uralkodóvá tételét, a teremtett világ fölött, ezt nevezzük kultúrának.
Az ember uralkodói tisztét csak szolgálat által tölti be.
Ennek a kettős törvénynek tükörképe a család; ezért a család minden igazi művelődésnek, istenkép elhatalmazásnak fundámentoma.
Csak alkalmazni kell tireátok ezeket az alaptörvényeket s kész az anyaszentegyház igehirdetése, amellyel a frigyeteket megáldja.
A Család célja az, hogy az Isten képe úrrá legyen a világ felett. Ezt szolgálja először azzal, hogy a családi élet szent kútjából fakad az élet, születik a gyermek. A gyermek nem azért drága, mert az apához vagy az anyához hasonlít, hanem azért, mert Istenhez hasonlít.
De az istenkép nem földi, külső kép, emberi arc, hanem lelki kép. Istenkép a szellem, istenkép a jóság, istenkép az a lelkület, amely Isten egyszülött Fiában: Jézus Krisztusban testesült meg.
Ennek kell uralkodóvá válnia a házasságban is.
Ez az, ami csak a szolgálat útján valósul meg. Csak az szeret, aki áldoz, csak az jó, aki másnak segít a maga hátratétele által, csak az az igazi ember, aki szeret, Isten örök törvényének, a szeretetnek engedelmeskedik.
Egymásban ezt a lelki arcot kell meglátnotok, ezt kell szeretnetek, ezt kell szolgálnotok. Ebben a lelki arcban van valami örök szépség, el nem múló ifjúság; csak azok szeretnek igazán, akik egy földi arc mögött ezt a halhatatlan orcát meglátják.
Csak a Krisztusban láthatjuk meg egymásnak ezt az arcát. Isten is Krisztuson át nézve látja meg rajtunk s ezért kegyelmez nekünk. Krisztus arca kipótolja, ami a mienkből hiányzik; megerősíti, ami csak kezdet bennünk, a jót; eltörli, ami végzet bennünk, a bűnt; kiengesztel a valóságért, valóságnak veszi az ígéretet, meglevőnek azt, ami csak lesz.
Krisztusban akkor látjuk egymást, ha Krisztusban szolgáljuk egymást.

Manapság mosolyogni szoktak a felolvasott történeten. Primitívnek mondják és unalmasan ismerősinek, elavultnak. Igazuk van; primitív és elavult ez a történet, mint a Kijelentés, mint az Íge. De örökkévaló és igaz, mindig új és a szívünkbe vágó, mint a Kijelentés, mint az Íge.
Az ember párjával ember.
Érzitek-e ebből először is a társtalan ember rettentő árvaságát? A frissen teremtett mindenség kellős közepén az ember szörnyű egyedül áll. Nincs társa s nélküle nem lehet élnie. Hiába van a roppant karácsonyfa, a világegyetem, az embernek társa csak egy másik ember lehet; a párja.
Ezzel az is meg van mondva, hogy ez az örök másik: férfiúra az asszony, asszonyra a férfi. Ketten egyek, hiszen egymás számára teremtette őket az Isten.
Nyilvánvalóan ábrázolja ez azt, hogy az ember élettársában lesz egész. Általa és benne nyeri vissza eredeti szépségét és teljességét. Nélküle olyan, mint egy ikercsillagzat, amelynek kialudt vagy lehullott egyik fele. Ezért az emberpárok azonos szövetből, ugyanazon mintára készülnek s mégis tökéletesen különbözők, az egyik férfi, a másik asszony.
Nyilvánvaló ebből az is, hogy a hitestársi viszony a legmélyebb emberi kapcsolat a világon. Két személyiség között a tökéletes és eleveelrendelt egység helyreállítása. Azért elhagyja az ember atyját és anyját, megfeledkezik barátairól és testvéreiről s amint az Íge mondja: «Ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté.» A szent házasság nem egyéb, mint az Istentől rendelt élettársunkkal való szövetségre lépés. Ha mi is azt határoztuk, amit Isten rendelt, akkor házasságunk boldog, teljes és összhangzatos. Kibeszélhetetlen öröm, segedelem, áldás rejlik egyik lényében a másik számára. De csak akkor, ha az Íge szerint egymáshoz illenek. Ez esetben viszonyuk az egész életre szól. Múló vendég benne a szerelem, jötte nem fokozza összetartozandóságukat, elmúlta nem rendíti meg. De ha nem telik be rajtuk a teremtés szava, egyik nem párja a másiknak az eleveelrendelés értelmében, bármily erős a vonzalom közöttük, ez időhöz kötött s egyszer csak lejár a kapcsolatuk, mint a homokóra.
Sokan azt hiszik, hogy ezzel meg van oldva a kérdés. Pedig nem. Férfi és nő, ha egyszer frigyre lépett egymással, egymásnak sorsa lett. Mindig a másik lénye, mindig közös viszonyuk a legnagyobb, legfontosabb kérdés egyikre is, másikra is. Aki nem segítőtárs, az az élet nagy akadálya; aki nem szárny, az járom, aki nem áldás, az átok. Férfi és nő veszteg maradni nem tud a nap alatt. Kergetve kerülik, szenvedve kínozzák egymást mind a ketten.
Ez a szörnyű vagy-vagy kétségbeejtően ütne ki ránk, ha csak a magunk erejére és útjára lennénk utalva. Egy testté, egészséges, harmónikus élő egységgé tisztán a test erőfeszítéséből sohasem lehetnénk. Egy testté csak egy lélek tehet.
Csak a Krisztus lelke tehet.
Krisztusban csendülnek össze lényünk legmélyebb, legtitkosabb húrjai, azok, amelyek az örökkévalóság hangjait adják, a honnan, a hová, a miért kérdéseire felelnek. Krisztusban lehet igazi segítő és hű gondviselő az élettárs, hiszen Ő a jóság, a szeretet, az áldozat nagy példaadója, a segítés és a gondozás isteni mestere. Krisztus a nagy ihlető: hétköznapjainkban boldog ünnep, fáradságunkban érces riadó, ellentétben a nagy kibékítő és megbocsátó, a fegyelem és az irgalom.
Az Ő királyi széke előtt álltok Ti most. Mindkettőtök így vall: Uram, idehoztam a páromat, hogy lehessen egészen az enyém és én lehessek egészen az övé. Csontomból való csont, testemből való test.
De mindez csak úgy lehet, ha mindketten Lelkétől lelkezett lélek lesztek.
Vigyétek tehát el az oltárról szíveteket, mint két muzsikáló órát, amelyet Krisztus keze hangolt össze és állított be. Amíg egymás mellett haladtok, egy cél felé, szeretve és szolgálva egymást, az óra ugyanazt a zeneművet játssza, egyszer egyiké a dallamot s a másiké a kíséretet, másszor megfordítva; de mindig együtt adja az élet melódiáját, amelyet az emberek ezzel a régi szóval próbáltak kifejezni: boldogság.

Ez ünnepélyes pillanatban egy életre szóló tanácsot kell adnom nektek. Olyat, amelyik mindig érvényes legyen, ma és ötven esztendő múlva, gyermekbölcsőnél és halálos ágyon, gazdagságban és szegénységben. Érvényes legyen mint tanács, bő és hathatós legyen, mint vigasztalás. «Azon indulat legyen bennetek, amely volt a Jézus Krisztusban is.» így szól ez a tanács. Ez a vigasztalásnak és a boldogságnak állandó tiszta forrása.
Milyen indulat volt őbenne? Gondoljunk szelídségére, belső derűjére, Isten előtti alázatosságára, az emberek között való kedvességére. Gondoljunk magát felemésztő boldog szolgálatára. Hogy tudta szétosztani magát, gyógyításban, segítésben, áldozatban és szeretetben! Kenyérré vált mindnyájunk számára: az örök életnek táplálékává s ezért megtöretett teste és kiontatott a vére. Gondoljunk arra a kibeszélhetetlen szentségre és tisztaságra, amely rettenetesen irtózott a bűntől, de nem vetette meg a bűnöst, megbocsátott hetvenhétszer is, ellenségeiért a kereszten is imádkozott s az utolsó pillanatban is örök barátságot kötött a jobbján felfeszített gonosztevővel.
Erre a szeretetre van szükségünk, hogy valahogy elhordozhassuk egymást. Erre a szentségre van szükségünk, hogy áldozatunk ne legyen kénytelenség, hanem alázatos szolgálat. Erre a lelkületre van szükségünk, hogy ne érezzük magunkat úgy, mint a jerikói utas, akit kifosztottak és vérbefagyva hagytak az útszélen a rablók, ne érezzük magunkat így az életben. Erre van szükségünk, hogy nehéz időkben megmaradjon a lelkünk derűje, bizodalma, rugalmassága; erre van szükségünk, hogy tudjunk segíteni egymásnak, mikor utolsó menedékünk élettársunknak a szíve.
Szinte megrendülve hajlandók vagyunk azt gondolni, nincs-e itt valami kegyetlen túlzás? Hogy lehet tőlünk, gyarló, bűnös emberektől azt kívánni, hogy azon indulat legyen bennünk, amely volt a Jézus Krisztusban is, Isten egyszülött Fiában, a testté lett Ígében? Ezt így nem is kívánhatja senki. De éppen az a keresztyén életnek a nagy titka, hogy a Jézus Krisztussal való kapcsolat és társalgás közben valami parányi kis láng az Ő világosságából felgyűl mibennünk. Megfogamzik a mi szívünkben egy szándék, egy fogadalom, új életünknek parányi életcsírája. Éppen az a csodálatos, hogy nem a magunk erejéből, hanem Isten Szent Lelkének hathatós segítségével valami keveset hasonlítani tudunk Őhozzá. Megpróbáljuk azt tenni, amit Ő tenne helyettünk; s erőtlen kísérletünket hatalmasan megáldja, újra meg újra segíti, erőtlenségünket erővé gyakorolja, tudatlanságunkat oszlatja, fájdalmunkat nyugtatja. Benne békességet találunk, lelkünk hullámzásai elcsitulnak s mikor Tőle jövünk, mindig meglátszik rajtunk, hogy az ő társaságából hozzuk az élet illatát.
Ebben lehettek egymásnak csodálatos segítségére. Ha együtt járultok az Ő áldott színe elé, ha együtt hallgatjátok az Ő igéjét, ha együtt beszélitek meg nagy dolgait, amelyeket veletek művelt.
És akkor is, ha mindezt külön-külön teszitek meg, valamelyiknek a szívében mindig éljen egy ici-pici láng: a krisztusi lelkület, a jézusi indulatnak a lángja. Most is e nászmenet útján úgy hozzátok ide a szíveteket, mint két mécsest. Benne pislákol ez a pici láng. Leheletünkkel felszítjuk, világosságában gyönyörködünk, tüzébe beledobjuk tömjéneinket s odatartjuk Jézus orcájá elé.