Ravasz László

Hosszú és komoly útra indultok. Az út hosszú, mint az élet és komoly, mint a sors. Különös utazás lesz ez! Itt maradtok szeretteitekkel, kortársaitokkal nap-nap után találkoztok, igazítjátok a hétköznapok nagy és kis dolgait s ugyanakkor belső világotokban szakadatlanul mentek, haladtok ismeretlen magasságok felé, akár külön, akár együtt, mégis mindig: ketten. Megtörténik, hogy egyidőre elszakadtok egymástól, s idegen csillagokról kiáltjátok a másik nevét, pedig a könyökötök összeér; megtörténik, hogy testben országok választanak el s a lelketek úgy átöleli és tartja, egymást, mint egy gótikus bolt két íve. Oh, néha olyan nehéz lesz az út, hogy leroskadtok bele, máskor meg szárnyatok nő s átröpültök világok felett, mint a szitakötő a tavirózsák felett. Jártok roppant magasságokon és soha nem álmodott mélységekben. Néha egymásra néztek: a dal halkabb, a ritmus lassúbb, a lépés remegő. Vajjon hol van a Megérkezés?
Igen, ma mindenki, aki szeret titeket, önmagában azt kérdi s ez a kérdés ott rejlik a ti szívetek mélyén is, mint tó fenékén a buborék: hogyan és hová érkeztek meg?
Azért harangoz olyan édesen, olyan ünnepélyesen a János evangéliomából, a Jézus Krisztus ajakáról:
Én vagyok az Út.
Igen, Jézus az Út. A helyes irány, a jó cél. Igen, arra kell tartani, ahová Ő ment, az Ő nyomdokaiba kell lépni, minden más célt félretéve, azt mondani: mi Isten felé tartunk. Mi haza megyünk. Ő bocsátott el az örökkévalóságból, különböző zarándokcsapathoz tartoztunk, de egyszer megláttuk egymást, egymásra ismertünk, megfogtuk egymást s most együtt megyünk haza. Így könnyebb lesz.
Ezen az úton lehet járni. Nehéz út, keskeny út, de az életre vezet. Jaj annak, aki megáll, visszamegy, ezerszer jaj, aki letér; olyan nehéz helyrehozni a mulasztást, az időveszteséget; siessetek, vigyázzatok, mindenekfelett: bízzatok!
Én vagyok az Út; ez nemcsak azt jelenti, hogy Jézus az egyetlen helyes módszer az élet leélésére; hanem azt is, hogy Ő a legfőbb segedelem a cél felé. Mi egy személlyé vált út? Ki a személlyé vált út? A nyájra a pásztor, eltévedt gyermekre az atya, aki ölbeveszi, hazaviszi; katonára: a vezér; mindnyájunkra: Jézus.
Hiábavaló minden út, ha nem jársz rajta. Az út megérkezik, de te itt maradsz, azután elkallódsz. Jézus is akkor út, ha mi útitársává szegődünk. Ha érezzük jelenvalóságát, ha kérdezzük az élet titkai, céljai felől, ha meghallgatjuk feleletét, ha követjük, ha engedelmeskedünk neki.
Ebben a mi egyszerű szertartásunkban — higyjétek meg — nagy csoda történik. Láthatatlanul, de dicsőségesen mellétek áll az Úr. Reátok mosolyog, kinyújtja kezét felétek, Ő nem mehet arra, amerre a dőre ember akar; nektek kell arra menni, amerre Ő tart. Jézussal, az Atyához.
Tegyetek vallást és fogadást Ő mellette...

Minden embernek van egy olyan terhe, amellyel embertársaira nehezül. Ő maga aligha tud róla, annál inkább érzik mások, akiknek el kell viselniök. Ránehezedünk a környezetünkre a természetünkkel; azzal, hogy zordak, vagy léhák, érzékenyek vagy fajankók vagyunk, tolakodunk vagy uralkodunk, porolunk vagy siránkozunk. Ránehezedünk ember társainkra különálló életérdekűnkkel mikor előmenetelem másra hátratétel, nyereségem másra veszteség, életem halál. Nézzetek a harcban álló milliós hadseregekre, úgy nehezednek egymásra, mint két gladiátor a véres cirkuszban. De leginkább ránehezedünk egymásra sorsunkkal; azzal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és nem lehetünk mások; azzal, hogy ami velünk történik, az nem közömbös arra, aki szeret.
Minél bensőbb és fínomabb egy emberi kapcsolat, annál nagyobb teherrel nehezedünk egymásra. A legbensőbb kapcsolatban, a családban, egyszerre érezzük, hordozzuk és gyakoroljuk mind a három terhet, azt, amivel természetünk, érdekeink és sorsunk nehezedik szeretteinkre.
Ebből világos tehát: mindenki terhet jelent a másikra. Minden embert azért, mert ember, hordozni kell. Hordoznod kell az élettársadat, a gyermekedet, szülőidet, barátodat, ellenségedet, szomszédodat. Hordozni kell a vígaknak a szomorúakat, a szomorúaknak a vígakat, a gyengéknek az erőseket, az erőseknek a gyengéket.— Nincs kivétel, minden élet teher.
A tiéd is az. Nemcsak te hordozol másokat, más is hordoz téged. Hordozott az édesanyád, a testvéred, hordoz a hitvesed és a gyermeked.
Attól függ önismereted becsületessége és mélysége, mekkora hálát érzel a téged hordozó szívek iránt.
Egymás terhét hordozzátok s úgy töltsétek be a Krisztus törvényét, szól hozzánk az Íge. A Krisztus törvényét az evangéliom így fejezi ki: Új parancsolatot adok, hogy egymást szeressétek...
Csak az bír el, aki szeret; csak azt bírjuk el, akit szeretünk. Egy síró gyermeket nem tud elhordozni egy felbőszült Atlasz; de egy törékeny asszonyka, az édesanyja, úgy hordozza, mint a kalász a fejét. Meghajolva, roskadozva, büszke boldogsággal.
Azért a szeretet a legnagyobb erő. Olyan erős, mint a gravitáció. Az, hogy ezt a világot még mindig nem robbantotta szét a gyűlölet, csak az magyarázza, hogy még mindig van benne szeretet, amelyik a más terhének a hordozásában valósul meg.
Azt a titkot is felfedem, honnan van benne ez a szeretet. Volt egy szív, amely mindenkinek a terhét hordozta, az enyémet, a tiédet, az őseinkét, az ivadékainkét. Hordozta a megromlott természet, az ellenséges életérdek és a szörnyű sors terhét. Súlya alatt keresztre került és átszegezték. De mert elhordozta ezt a terhet, a szeretetnek, irgalomnak ismeretlen erői jelentek meg a világban. Megtanított reá: szeretni annyi, mint mások terhét örömest hordozni s megtapasztaltatta: az ő szeretetének bizonysága, hogy erre a szeretetre újra meg újra képessé tesz. Belőle mindig meríthetünk, tőle mindig újra megtanulunk szeretni.
Mikor a szeretet eme hősi vállalkozására szálltok ki, kedves, ifjú pár, mi körülállunk s meghatottan imádkozunk értetek. Itt szálldos a levegőben édesanyád simogató áldása, mint egy leheletté finomult csók. A felolvasott Íge oly biztatóan, édesen cseng felétek, mint a hajnali harangszó.
Fogjátok meg egymás kezét és induljatok!

Ha egyszer azt az Úr Isten mondta, hogy «nem jó az embernek egyedül lenni», bizonyára azért mondotta, mert az egyedülálló ember befejezetlen, nem találta meg célját s valami kielégítetlen szenvedély hajszolja tovább, ismeretlen kiegészülés felé, mint a torzót a márványkép felé. Milyen nagy áldás, hogy ezt az Úr észrevette és segített rajta.
Még nagyobb áldás, hogy segítőtársat szerzett az embernek, olyat, aki kiegészítse, aki azt a munkát végezze el, amit ő nem tudna elvégezni, aki nélkül az ember, akármilyen tökéletes, valójában béna csonk marad. És megtetézte ezt a kegyelmet azzal, hogy hozzáillő segítőtársat szerzett, olyat, aki vele egyenrangú, nem húzza lefelé, nem méltatlan hozzá, kiállhat vele Isten és a nagy mindenség elé s büszkén mutathat rá; íme, lelkem fele, legjobb barátom; íme, a hozzámillő társ!
Ti, akik az életnek komolyságát bizonyára jobban érzitek, mint sok kora ifjúságukban frigyet kötő pár, nagyon jól tudjátok : milyen nagy áldás a társ, milyen hihetetlen nagy segítség és milyen felemelő ajándék, ha hozzánk illő. Különösen fontos dolog ez egy lelkipásztor családi életében, ahol a hitves csakugyan a legfőbb segítőtárs lehet, de mindent rombadönthet, ha nem tud beleilleszkedni a falusi lelkipásztor élethivatásának nehéz, de gyönyörűséges igájába.
A felolvasott Íge arra is világosságot vet: hogyan támad az ilyen hozzánkillő társ. A Szentírás jelképes elbeszéléséből most csak két dolgot ragadok ki: a hozzánkillő társ a közös szenvedések és a közös öröm útján érkezik meg. Nagy közös érzések tesznek két embert eggyé. A nagy érzések nem mindig örömet okozók; még a legboldogítóbb érzések is, ha nagyon erősek és végzetesek, kibeszélhetetlen sok fájdalommal, lemondással és önmegtagadással járnak. Két ember csak akkor tud együtt örülni, ha közös, nagy próbatételeik es szenvedéseik voltak, s két ember a közös szenvedést csak akkor tudja elhordozni, ha képes együttörvendezésre. Mindakettő csakúgy lehetséges, ha nem a magunk örömét kergetjük és nem a mi bánatunk elől futunk, hanem a másiknak, akarunk, örömet szerezni, bánatát akarjuk magunkra venni. Ebben a szent versengésben olvad össze két életnek a testi és lelki oldala s ismétlődhetik meg a ti házatokban is a Paradicsom-kertet betöltő ősi ujjongás: «Ez már csontomból való csont, testemből való test», amihez hozzáteszi az Újtestámentom visszhangja : «Ez lelkemből való lélek». A Paradicsom-kerti ujjongásra halkan visszafelel Krisztus főpapi imádságának ez a szava: «Legyenek ők is egyek, egyek én bennem, mint ahogy én Teveled egy vagyok, Atyám!»

A teremtett világ már készen volt és közepében állott az ember. Tudta, hogy ez az egész mindenség az övé, a csillagoktól a fűszálig. És az ember mérhetetlenül árva volt. Isten körülrakta frissen formált élőlényekkel: oroszlánnal, sassal, katicabogárral és az ember még árvább és még idegenebb volt a világon.
Maga Isten is megszánta.
Ekkor határozta el: «Szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt.» Így formálta meg az asszonyt s adta legnagyobb ajándékul, egyben sorsa hordozójául az embernek. Az ember pedig a teremtés hajnalán, a boldog felfedezés nászában felujjongott: Ez már csakugyan társ! Olyan, mint én, hozzám- illő, csontomból való csont, testemből való test.
Azóta is örök tanítás: idegen e földön az az ember, aki nem találta meg a hozzáillő segítő társat. Nem nyújt neki vigasztalást nap, hold, csillagok serege, közeli és távoli világok, élőlényeknek birodalma, angyalok serege, az egész teremtett mindenség: árva és eltévedt a lélek mindaddig, amíg párját nem találta meg.
Milyen nagy tanítás ez arra, hogy maga a teremtő is a férfi és asszony közötti viszonyt a barátság alapeszméjére szerzette. Ez volt az az ősi gondolat, amelynek származéka, megérkező és eltűnő vendége a szerelem. Milyen világosan el van mondva ebben, hogy túl a szerelmen a segítés, a szolgálat az, ami férfi és nő viszonyát Isten törvényének megfelelővé teszi.
«Csontomból való csont, testemből való test.» Közös az eredetünk, közös a vérünk, de közös a bűnünk és a nyomorúságunk is. Az a csont és az a test a bűnesetben elbukott, férfi és asszony együtt romlott, nyomorúságban, szégyenben, egymás megrontásában is illők és méltók voltak egymáshoz.
Ezért vált szükségessé ennek a kapcsolatnak a megváltása, megszentelése, Krisztusban való helyreállítása; ha a csont, a vér, a test, a romlott emberi közösség megragadja, felveszi magába Krisztus megváltó és megszentelő lelkét. Ezt a megváltást csak együtt lehet átélni. Az az igazi házasság, ahol a hitvestársak Krisztusban találkoztak, Krisztus által illenek össze, Krisztusban kötötték meg azt a barátságot, amelynek érkező és tűnő vendége a szerelem, de szakadatlan éltetője a szolgálat és a szeretet. Krisztusban összeilleni: ez a keresztyén kapcsolat férfi és nő között!
Úgy reméljük, hogy ti ilyen pár vagytok, vagy még inkább: lesztek. Azért megáldunk titeket és imádkozunk értetek.

|Nem az élet nehéz, hanem az életnek a gondja. Az életet az teszi nehézzé, hogy nem látjuk a holnapot. Felelősséget vállalunk azért, ami következik; magunk akarjuk életünk sorsát igazítani. Éppen a mai idők tették egyetemes tapasztalássá, hogy életünk legfőbb ellensége a gond. A gond: maga a sátán inkognitóban.
És ebben az igében Isten arról biztosít, hogy Ő egészen leveszi rólunk ezt a terhet. Szinte azt mondhatnám: egy kézírást állít ki, amelyen ez olvasható: az élet döntő dolgait bízzátok reám. Elveszi életünkből a gondot és visszaadja nekünk a gondtalanított életet; a gyermekies és boldog életet; a tiszta, szép, békés és gazdag életet. Milyen fölséges intézkedés ez: emberek, énreám vessétek mindazt, amit nem tudtok elhordozni, bízzátok reám a holnapot, én felelek érte, felelősséget vállaltam azért, hogy vagytok, azért, hogy élnetek kell; vállaltam a felelősséget a születésért, a halálért, az élettársért, a pályáért, a sorsért. Bízzátok magatokat reám.
Ennek a kézírásnak üzenetét csillantja meg most ti előttetek az Isten; gondviselő Istenünk üzeni nektek ünnepélyesen, hogy érettetek, egymásért, a gondért, mindazért, ami reátok vár, az életért, a halálért, a bölcsőért és koporsóért, munkáért és sorsért Ő vállalja a felelősséget, ingyen megadja nektek, ami javatokra válik. Ez a legfontosabb tudomány, a legboldogabb tapasztalás, fogadjátok el boldogan és alázatosan. Következik ebből az emberi léleknek leg-szebb és legboldogabb kivirágzása: a bizalom. Bízni Istenben minden körülmények között: sötétségben és éjszakában; koporsó mellett és a halál völgyében; hősiesen és mosolyogva, ez a megnyert csata, ez a megnyert élet.
Ha az Úr Isten maga vállalt felelősséget értünk és adta kezünkbe keze írását, parancsainak engedelmeskednünk kell, tanácsait követnünk kell. Engedelmeskedni annyi, mint figyelmesen, érzékenyen vigyázni, mit akar, mit parancsol Isten és igent mondani reá. Az a jó, amit Ő akar, Áment mondani az örökkévalóság atyjának a csókjára, a vesszejére, a sebre, a csalódásra, a győzelemre, a halálra és az életre. Ez annyit jelent, mint engedelmeskedni halálig, hűnek lenni halálig.
S ebből az engedelmességből és győzelemből még kapunk valamit, amit ráadásul ád az Isten. Ez a hála.
Bízó és engedelmes emberek annyi jót vesznek Istentől, olyan világosan látják, milyen gazdag, milyen irgalmas, mennyi szeretet van benne, hogy tele lesz szívük hálával. A hála a keresztyén emberi élet megteljesedése; földi lehetőségek és keretek között az üdvnek előíze. A hálás élet szép élet; a hálát mondó ember boldog és megváltott ember. Aki nem hálás, nem lehet boldog s amíg hálát érzel, addig boldog is vagy.
Isten kezeírása itt van a kezetekben ebben a pillanatban is. Bizalommal, engedelmességgel s hálával csókoljátok meg ezt az írást és induljatok el az úton.
Fogjátok meg egymás kezét.

A felolvasott igéből Jézusnak két arcát látjuk. Egyikkel tanítványaira, a felnőttekre néz s ez az arc feddő, haragos, szinte lángol; a másik arcával a gyermekekre néz, akiket ölébe vesz, megcsókol és megáld.
Ez a két arc egy indulatból származik: nem akarják hozzáengedni a kis gyermekeket, pedig a gyermek az övé, Ő a gyermekeké; úgy tartoznak együvé, mint az örökös és a királysága, a folyam és a medre, az ének és a hárfája.
A gyermek Jézusé.
És itt Jézus nemcsak mint egyszerű názáreti tanítómester jelenti be igényét a gyermekre, hanem mint a Szentháromság második személye, mint az élő és örökkévaló Isten képe. S ezt így is mondhatom: a gyermek Istené.
Istené a teremtés jogán: királyi művészetének legdrágább és legtökéletesebb alkotása. Milyen fölséges dolog, hogy Ő akarta az életet s azt rendelte, hogy az élet csókon át szülessék, gyermekben testesüljön meg, anyaölbe helyeztessék, apai gond és apai büszkeség vonjon sátort fölibe. Mindaddig nem értjük meg igazán Istent, mint a teremtés Urát, az Élet Fejedelmét, amíg gyermek nem származik belőlünk s önnön életünk újszülött gyermekünkben reánk nem mosolyog, hogy álmélkodva felfedezzük először magát az Életet, azután az Élet Urát. Hadd zengjen tehát e kis gyülekezet lelkéből halkan a zsoltár: legyen áldott az Úr, aki adta ezt a gyermeket s benne szerelmetek megérkezett az első stációhoz, nemzetségetek fája új rügyet hajtott s ezer és millió magyar lelkéből Öröm és áldás fakadt.
Istené a gyermek a megváltás jogán. Ez még dicsőségesebb, mint az előbbi. Istennek kétszeresen kedves az élet: először azért, mert megteremtette, azután azért, mert megváltotta. Óh, nagy, kibeszélhetetlen titok, hogy minden újszülött csecsemő fényes arcára reá vetődik a kereszt fénylő árnyéka s attól különös szépséget nyer, minden gyermek homlokán van hely egy tisztító vércsepp: a Krisztus bűntörlő vére számára. Óh, titokzatos, felfoghatatlan ajándék, hogy ezért a gyermekért is meghalt az Egyszülött, áldozata - reá is érvényes, örökségében Ő is egyenlőképpen részes, minden hívás neki szól, minden ígéret az ő számára is elpecsételtetett s az örökkévaló szövetségnek egyenjogú tagja minden szentekkel, angyalokkal, üdvözültekkel és boldogokkal egyben.
Isten ezt a csodát tetézi, gyöngédségét egészen személyessé teszi a keresztséggel, amelyben ünnepélyesen kihirdeti, hogy Övé a gyermek a nevelés jogán. A SzentLélek öröktől fogva való igényt támaszt a halhatatlan lélek iránt, akit befogad az Ő társaságába: az anyaszentegyházba. Zúgnak próféciák és zsoltárok, elérkeznek ide és lelkét körülfogják; tündöklő példák a múltból idáig hintik fényüket és egykor szemébe fognak villanni; titokzatos ihletések, az ébredő lélek sejtelmei és látásai áthevítik majd s csillogó szemmel néz az Örökkévalóra, az Élet Fejedelmére. A világ teremtésétől a világ végéig elérő, tanító és szenvedő, harcoló és diadalmaskodó anyaszentegyház mindig várja, mindig tanítja, mindig gondozza, anyai fegyelem alatt tartja, anyai ölében ringatja s egyszer, mikor porsátora lehull, halhatatlan lelkét újra általszüli az örök dicsőségbe.
Milyen drága ajándék, hogy Isten háromszoros tulajdonjogát ideig-óráig reátok bízta s titeket sáfárrá tett e drága kincs felett. Csak azt kívánja meg: valljátok meg az Ő tulajdonjogát, hűségesen sáfárkodjatok e drága kinccsel, szakadatlanul az Ő orcája előtt álljatok vele, Neki számoljatok be, számára neveljétek.
Tulajdonjogát elismerjük a keresztség sákramentomával. Ünnepélyesen ráírjuk a gyermeket, e drága kincset, az Ő nevére s ugyanakkor halk, de nagy fogadást teszünk és tesztek: úgy éltek, hogy neki szolgáljatok, életetek példáján, bizonyságtételeiteken keresztül, mindabban, amit mondotok és tesztek, amit elhallgattok és nem tesztek meg, a hű és hősies életen keresztül naponként hozzá közel érkezzek az egyetlenegy, szuverén tulajdonosnak: Istennek hívása, igénye, csókja, áldása. Ezért az Ő parancsát követjük, ki, földről távoztában így szólt: «Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén Őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsolok nektek, és íme, én tiveletek leszek a világ végeztéig.» Ámen.

Imádság.

Hálát adunk Neked, Istenünk, hogy Szent Lelked leheletétől egy pillanatra templommá változik ez a hajlék s ez a kis gyülekezet lélekben és igazságban imádhat Téged. Hálát adunk Neked ezért a drága gyermekért, akit adtál a szülőknek szerelmük és életük koronájaképpen; akit adtál a nagyszülőknek drága, ősi ígéretek beteljesüléseképpen, és akit adtál e siralmas és szomorú világnak dicsőséged és örök szerelmed megmutatása végett. Köszönjük Neked, hogy
az édesanya életét nem kívántad meg érte s megengedted, hogy a bibliai asszonyokkal együtt örüljön és szolgáljon gyermekének, aki nemcsak magzata, hanem a szolgálat örök törvénye szerint ura és gazdája is. De hálát adunk mindenekfelett azért, hogy e gyermeken is könyörültél a mi Urunk, a Jézus Krisztusban s számára is ünnepélyesen megpecsételted mindazokat a boldog ígéreteket, amelyeket a nyomorúságban elveszett ember váltságára hirdettél s a Te Szent Fiad halálában és feltámadásában minden értelem felett, megvaló-sítottál. Hálát adunk Neked, hogy neki is Atyja vagy, helyette is elfogadod Krisztus Urunk elégtételét, vérével megmosod, gyökerébe beoltod, érdemét neki tulajdonítod, közbenjárását érte elfogadod.
Könyörgünk, hogy ez a gyermek növekedjék testben és lélekben. Halhatatlan lelke ismerjen meg Téged és akit elküldöttél, a mi Urunkat: Jézust. Érezze meg örök szeretőiedet, mondjon igent hívogató szavadra, forduljon el a világ fejedelmétől, mondjon ellene a Sátán kísértéseinek s tegyen vallást egy boldog napon arról, hogy mind életében és mind halálában, földön és égen legfőbb nyeresége: Krisztus.
Könyörgünk Hozzád minden családért; mindegyik a Te drága kerted. Óh, növekedjenek benne kalászaid és virágaid! Könyörgünk Hozzád a mi nagy családunkért: a magyar nemzetért, amely ma lélekben és imádságban velünk együtt, könyörög és örvendez és könyörgünk Hozzád a Te nagy családodért: az anyaszentegyházért; széles e világon minden hívő gyermekedért, aki Téged a Krisztusban ismer és a Krisztus nevében imád. Óh, add, hogy ez a nagy család érezze meg a boldog békesség karácsonyi hangulatát s a gyűlölet és átok szörnyű zsivajából hatalmasan bontakozzék ki az öröm és béke dallama. A mi Urunk, a Jézus Krisztus nevében kérünk: hallgasd meg a mi imádságunkat! Ámen.

Útrakészen áll egy kis sereg, hogy «elmenvén, széles e világra, hirdessék az evangéliomot minden teremtésnek.» Mögöttük állunk mi, dunamelléki egyházkerület atyái, ez a gyülekezet, az egész magyar református egyház s imádkozással elbocsájtjuk Őket, Krisztus szerint: mint bárányokat a farkasok közé.
Ne menj egyedül; szól hozzátok a felolvasott Íge. Egyedül gyenge vagy s ha elesel, nincs, aki felemeljen.
Nem tudom, van-e tapasztalástok arról, milyen irtózatos érzés az egyedülvalóság. Hagyj magára egy gyermeket egy patak partján, vagy egy öreg fa árnyékában; pár perc múlva ügy zuhan reá az egyedülvalóság összelapító érzése, mintha egy torony dőlt volna reá. A költő egyik verse beszél az ősemberről, aki nem volt elhagyatva a barlangjában, mert a szomszédos sziklafal visszaverte szavát. Mikor aztán egy vihar ledöntötte a sziklafalat, a barlangból kijövő ember kiáltására nem felelt senki.

S dadogva szót próbál formálni szája,
egy szót, mit így ejt késő unokája
az emberrengetegben: egyedül.

Akkor született ez a szó: egyedül. A Szentírás első lapjain maga Isten állapítja meg: nem jó az embernek egyedül lenni.
Bizonyára azért van ez, mert Isten az embert egy vagy több közösség számára teremtette. Aki kiszakad a közösségből, elvész; élni csak együtt lehet.
Jaj az egyedülvalónak! Néha meg-megképzik előttem, milyen szörnyű sors, ha egy lelkipásztor tökéletesen egyedül marad. Nem hallgat senki rá, nincs egyetlen egy barátja, senki meg nem érti, senki nem segíti. Vándorol át a világon, panaszolva egy sérelmet, amelyre nem kíváncsi senki, mondva egy történetet, amelyiket mindenki ún, előhozakodva olyan kérdésekkel, amelyek elől menekülnek az emberek; még azt sem akarják eldönteni, szent-e vagy őrült, annyira nem érdekli őket az egész ügy.
Látok néha más egyedülvalóságot is. A lelkipásztor elbukik s mindenki otthagyja az útszélen. A jerikói utashoz odament az irgalmas samaritánus; az elbukott lelkipásztort elkerülik, mint a bélpoklost. Triumfálnak az emberek: igen, ez is? Pedig mindig böjtöt prédikált, anyagi javak ellen dörgött, megtoldotta, túlhajtotta az erkölcsi mértéket s kegyetlen volt az iránt, aki nem ütötte meg. Azt, hogy szentéletű legyen a lelkipásztor, mindenki természetesnek találja, hiszen ezért kapja a fizetését; azt, ha megtántorodik, halálos bűnül rójják fel és soha meg nem bocsájtják. Jaj az egyedülvalónak!
Ezért alapígénk azt javallja nektek, ne menj egyedül! Ne menj egyedül!
Vidd magaddal először is hitvestársadat és családodat. Nagy összeomlások idején könnyebbé teszi a harcot és megállást a nőtlenség. Rendes körülmények között kibeszélhetetlen erőforrás a lelkipásztorra nézve az igazi hitves. Most, amikor titeket szentelünk, megemlékezünk élettársatokról, akkor is, ha csak még jövendőbeli az a társ. Nevüket a tietekével együtt foglaljuk imádságba s együtt áldunk meg titeket a Példabeszédek Könyvének írójával: «Megnyerte a jót, aki talált feleséget és vett jóakaratot az Úrtól.» A jó papnő a legnagyobb ajándékok közé tartozik, amit Isten egy gyülekezetnek ád. Vidd magaddal a szolgálat nagy útjára hitvesedet; vidd magaddal családodat. A régi kegyes szólás a gyermeket bizonyságnak nevezte. Bizonyság a szülők hite, erkölcse, életmódja mellett. A lelkipásztor családtagjai, gyermekei, még ha semmi különös egyházi, munkát nem végeznek is, rendkívüli mértékben támogathatják édesapjuk szolgálatát egyszerűen azzal, ha olyanok, amilyeneknek, ő a gyülekezet többi gyermekét akarja nevelni. Legyen a legbensőbb, legszemélyesebb gyülekezetetek a családotok, mert jönnek a magárahagyatottság szörnyű órái s akkor ebből a közösségből kell erőt meríteni.
Ne menj egyedül; vidd magaddal munkatársaidat; vidd magaddal fiatalabb lelkésztársaidat, legközvetlenebb segítőtársaidat; a tanítót, gondnokot, a presbitérium javarészét. Ne nyugodj addig, amíg nem létesült közöttetek lelki kapcsolat, amíg nem imádkoztok együtt és nem hajoltok összeboruló lélekkel az Íge fölé. Olyan irtózatos dolog, ha elsőségekkel vagyunk körülvéve. Ha azok, akik egymást segíteni, felemelni tartoznának, azzal tékozolják idejüket és oltják Istennek a lelkét, hogy ellenségeskedésben felőröljék egymás életét. Emlékezzünk meg most itt a lelkészszentelés ünnepélyes pillanatában gyülekezeteink minden igazlelkű munkásáról, tanítóinkról, gondnokainkról, presbitereinkről s imádkozzunk azért, hogy minden lelkipásztor körül alakuljon ki egy kicsiny társaság, a gyülekezet színe-lángja, a szó igazi értelmében vett elöljárók, a Krisztus követésében elöljáróknak szent társasága. Az a társaság, amely szeretettel és őszinteséggel fegyelmezi egymást, a lelkipásztort is, de ha valamelyik emberi gyarlóságból botlik és esik, vele együtt szenved, a töredelmesnek szívből megbocsát, a gyöngét, elesettet felemeli és a tévelygőt igaz útra vezérli. Nekünk nem hétszer kell megbocsájtanunk, hanem hetvenhétszer, s jaj annak, aki fenntartott fejjel mindenkit elítélve, lenézve és megvetve, önnön tökéletességében gyönyörködve megy át a világon. Publikánus lelkek boruljatok össze!
Mindeddig azonban — evangéliomi szempontból — még csak féligazságokat mondottunk. A teljes igazság így hangzik: ne menj egyedül, Krisztussal menj! Aki Krisztussal megy, soha sincs egyedül. Krisztus nemcsak egy személy, hanem egy roppant társaság, aki benne van, az együtt van mindig az Atyával; aki benne lakik, abban benne lakik a Szentlélek, aki Krisztussal megy, az a Szentháromság egy örök igaz Isten útában, erejében, kegyelmében és csodái között, jár. De Krisztusban benne van minden hívő társa. Ugyebár, valljuk a Hiszekegyben: Hiszem a szenteknek egyességét. A szentek egyessége egy láthatatlan, de kibeszélhetetlenül valóságos életközösség; azt jelenti, hogy nemcsak az egész Jézus Krisztus a mienk, hanem egyek vagyunk mindazokkal, akik valaha is Jézuséi voltak, mint ahogy mi is mindenkié vagyunk, aki a Jézus Krisztusban társunk. Ez a leghatalmasabb szövetség, ez a legtartósabb és legparancsolóbb közösség, ez a legfelségesebb társaság, ahonnét örökre kiveszett az a szó: egyedülvalóság. Hogy segít, hogy emel e közösségben minden! Olvass el egy régi zsoltárt, hallgass meg a vasárnapi iskolában egy gyermekded éneket, ülj le egy istenfélő öregasszony mellé, mikor imádkozik érted. Nézd meg egy-egy hívő református magyarnak utolsó óráját és csendes elmúlását, amint az Úriszentvacsorában veled együtt részesül. Nyúlj vissza a történelemben, szólaltasd meg a tanuknak zengő föllegét, társalogj a hit hőseivel és figyelj a mártírok énekére, akármerre fordulsz, akármihez érsz hozzá, mindenütt bizonyság, erő, példa, segedelem s mindez éppen tehozzád intézve. Néha az az érzésem, hogy Ábrahámtól kezdve a 24 vénig és a 144.000 fehér ruhába öltözöttig minden hívő, szent, mártír és szeráf, éppen velem foglalkozik, éppen hozzám siet s éppen rajtam akar segíteni, ki érthetetlenül csüggedezem, hitetlenkedem s már-már majdnem prédájává lettem a sátánnak. Szárnyuk kitárul, felém röppennek, zúg az égbolt a szálló angyalseregtől, leheletükkel pislákoló hitemet táplálják, hogy fölszítsák és mondó-tűzzé fokozzák. Krisztussal menj, vele sohasem vagy egyedül!
Még csak egyet. Egyedül vele légy. Mikor az evangélista elbeszéli Krisztus Urunk színeváltozását a Tábor hegyén, ahol megjelenik előtte Mózes és Illés, a törvény és a prófétaság, azzal végzi: Nem láttak senkit, csak Jézust egyedüli Jézust egyedül. Egyedül Jézussal. Ha Jézussal együtt megyünk, mindig elérkezünk egy olyan ponthoz, ahol meg- különbözünk. Ő másfele tart, mi emerre szeretnénk menni. Elkezdődik közöttünk a vita s ez döntő tusává fokozódik, mert Jézus útunkba áll és kényszerít arra, hogy vele menjünk. Elszakít attól a világtól, amely hívogat minket s Ő szenvedélyesen, örök tűzőben égbe menni akar a maga útján, óh, ilyenkor vegyük ajkunkra a Péter vallomását: Hová mennénk Uram, örök életnek beszéde van tenálad! Hagyjunk ott mindent, apát, anyát, hitvestársat és gyermeket, ennek a világnak minden kincsét, földi dicsőségét, ifjúságát és életét s menjünk egyedül Vele.
Ne lássunk mást, csak Jézust egyedül.

Nagy Frigyes nyaralóján, a potsdami kastély homlokzatán sugárzik e felírás: «qui bene latuit, bene vixit». Jól élt, aki elrejtőzködve élt. Az a gondolat jut ebben kifejezésre, amelyik az egész felvilágosodottságnak is alapgondolata volt: életem az én magántulajdonom; engedjétek, hogy megtartsam a magam számára. Egészítsük ki ezt a gondolatot az emberiségnek egy másik, évezredeken átörökölt gondolatával. Azzal, hogy a szabad ember minden köteléket leráz magáról, függetlenné teszi magát a családjától, a társadalomtól, az egész emberiségtől, s ha mégis úgy történik, hogy e miatt megoldhatatlan nehézségekbe kerül, mindig nyitva áll az út arra, hogy az önként választott és szabadon végrehajtott halál nyitott kapuján át kilépjen az életből, ebből a kellemetlen kalandból. Az életem a magamé, a halálom legbensőbb magánügyem; kinek mi köze mindehhez?
Ezzel a felfogással helyezkedik szembe a felolvasott Íge. Tökéletesen más világból, az örökkévalóság magasságából szól hozzánk: «Közülünk senki sem él Önmagának és senki sem hal önmagának.»
Először az a nagy gondolat van kifejezve ebben: az élet és a halál közügy.
Világos ez, ha meggondolom, hogy minden élet mások életéből él és mások életét táplálja. A csecsemő nem tud sem megszületni, sem megmaradni szüleinek, illetve gondozóinak az élete nélkül. Az új nemzedék csak akkor nem vadul el, ha rendszeresen és okosan feléli az előtte járó nemzedék életét. Azáltal, hogy kenyeremet megkeresem, magamat és családomat eltartom, választott hivatásomat gyakorolom: mindazokkal, akikkel érintkezésbe kerülök, szakadatlanul közlöm a magam életét. Amíg ez a templom megépült, két emberöltő élete fogyott el; amíg a reformáció elterjedt s az evangéliomi anyaszentegyházak eredményei kiépültek, hány százezer élet emésztődött fel tanításban, szolgálatban, vértanúságban, bizonyságtételben. A ruhád, az otthonod, az utak, lámpások, a művelődésnek minden vívmánya és eszköze millió meg millió elfogyasztott és átalakított emberi élet.
Ki merné azt mondani, hogy közömbös egy nemzetre nézve, milyen erősek és milyen egészségesek a férfiai, milyen termékenyek és milyen tisztavérűek az asszonyai. Ki merné azt mondani, hogy közömbös reánk, mennyi gyermek születik ezen a földön, milyen iskolába járnak, milyen példát látnak, milyen szellemben nevelkednek fel a szülői hajlékban. Nincs nagyobb közügy, mint az emberi élet s vele együtt a halál. Azt lehet mondani, hogy egy országnak a legnagyobb kérdése: hogyan halnak meg az emberek és mikor halnak meg. Nem mindegy, hogy ezer születésre tizenkét haláleset vagy huszonnégy haláleset esik. Nem közömbös az, hogy egy népnél mekkora az átlagos ember életkor: harminc vagy ötven esztendő. Minden halál mindnyájunk ügye.
Sohasem sugárzik olyan félelmes valóságban ez a törvény, mint háború idején. Minden katona ott a harctéren olyan fontos, mint egy életmentő láncban az, egyes szem. Minden katona életében, erejében, bátorságában az egész magyar nemzet biztonsága, életképessége, győzelmi bizonyossága fejeződik ki és minden hősi halálban a nemzet erkölcsi ereje, becsülete, méltósága, létének tragikus fensége ábrázolódik ki. A honvéd az, aki nem magának él és nem magának hal.
Ebből pedig egyenesen az következik, hogy honvédeinkről nem úgy kell beszélnünk, mint ismeretlen harmadik személyről, mert nemzeti létünk isteni törvényeken alapuló, titokzatos összefüggése folytán minden katona — mi vagyunk; az öregeknek fiok, a középkorúaknak testvérük, a gyermekeknek atyáik. Minden seb, amelyből magyar vér buggyan ki, mindnyájunk testén üttetett s piros résein létünk láthatatlan tartályából a mi közös vérünk foly benne el. Következik ebből az, hogy minden halott honvéd a mi halottunk, öregeknek fia, gyermekeknek atyja, középkorúaknak testvére. Minden elmaradt özvegy a mi leányunk, a mi húgunk, minden kicsiny hadiárva: a mi gyermekünk, a mi unokánk.
Igen, mert az élet és halál kapujában ez van felírva: együtt!
Minket az öl meg, ha szétszakadunk és eltávolodunk egymástól. Az tart meg, ha összefüggünk és élő testté változunk. Mit jelentene éppen a mai roppant nehéz időkben, ha gazdasági, erkölcsi és szellemi értelemben az egész magyar sorsközösség egyetlen élő egység lehetne? Ha elmondhatnók: minden kenyér az utolsó morzsáig egyetlenegy közös terített asztalnak az áldása, egyenlőképpen éljenek vele, először a kicsinyek és gyengék, azután a dolgozók, legutoljára a pihenők. Mit jelentene, ha tudnók: minden baleset, szerencsétlenség, pusztulás, ami ezt a nemzetet háborúban éri, mindnyájunknak közös kára; együtt szenvedjük el és együtt állítjuk helyre. Mit jelentene, ha a nemzet erkölcsi és szellemi értelemben élő egység volna: testvérként szeretnők, segítenők egymást, közös hitet vallanánk a győzelemről és a holnapról: közös volna a derű, amely lelkünkből sugárzik, a bizalom, amellyel a holnap szemébe mosolygunk és az áldozat, amelyet versengő együttesben hordozunk el. Mivé lenne ez a nemzet, ha tudná és megvalósítaná: életem nem az enyém, halálom nem magánügyem, életem és halálom, minden élet és minden halál: mindnyájunk közügye, a nemzet életének és halálának az ügye.

Alapígénk azonban ezzel még nem mondott el mindent. A nagyobb és csodálatosabb tanítás ezentúl következik: életem és halálom közügy, de éppen ezért: a Krisztus ügye.
Isten, mikor megteremtette az embert, egy közösség számára teremtette, mert ezt a létparancsot írta elébe: szaporodjék és gyarapodjék, töltse be a földet és uralkodjék világa felett. Ez az uralkodás a kultúra isteni értelme; abból áll, hogy az Isten képét, amelyet az ember hordoz, tegye megvalósuló célgondolattá a teremtett világban. Ezt a feladatot csak együtt végezheti el egy közösségben.
De az eset következtében a bűn megmérgezte az embernek az emberhez való viszonyát. Éppen ott támadta meg az Isten műremekét, ahol a leghalálosabb sebet ejthette az emberi összetartozásban, mintha egy szervezetet valaki ott kezd szétbontani, ahol a tagok éppen összefüggnek egymással. A bűn rontása az első testvérgyilkosságnál tűnik leginkább a szemünkbe, amikor a számonkért Kain dacosan felkiált: avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának? Mit tartozik reám az, hogy Ábel él, vagy meghalt, mi közöm nekem máshoz, másnak a javához, előmeneteléhez, lelki békességéhez, emberi méltóságához; én önmagamért vagyok, keresztülgázolok mindenen, ami létemet fenyegeti s prédául dobom, ha kell, milliók boldogságát és életét is, csak az én kényelmem, örömem, jólétem csorbát ne szenvedjen. Aki bírja, marja, hangzik a veszett kutyák üvöltő kardala és azóta folyik ebben a világban az a halálos marakodás, kiirthatatlan testvérharc, vak gyűlölet az emberek között, amelynek eredményét fanyar mosollyal így foglalta össze a XVII. századnak egyik bölcselője: az ember embertársának farkasa.
Ebbe a világba jött a testetöltött Íge, hogy megszervezze és felállítsa az Őországát. Jött azért, hogy megváltson a bűn nyomorúságából és minket, az örök halál martalékait kimentsen e jelenvaló gonosz világból.
Nem ment könnyen. Isten már az örökkévalóságban nekiadott minket, de hogy ezt a jogát érvényesítse, minket tulajdonába átvegyen, testté lett, kínt szenvedett és meghalt a kereszten miérettünk. Ezzel lefizette a nagy árt s mindenki, aki hisz benne, az Ő tulajdonába ment át. Halottaiból feltámadva egy lelki királyságnak lőn a dicsőséges fejedelme s átvette e birodalom kormányzását annál a hatalomnál fogva, amelyet a hozzátért és benne hívő lelkek felett gya-korol. Ez a birodalom nincs térhez és időhöz kötve, de azért mindig a «most és itt» kereteiben jelentkezik. Mindenki, aki beletartozik, azáltal lesz polgára ennek a láthatatlan országnak, hogy hisz a Jézus Krisztusban és akaratának engedelmeskedik. «Mert azért halt meg és támadott fel, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.»
Ez az előfeltétele annak a nagy következtetésnek, amit az apostol így mond: akár élünk, akár hálunk, az Úréi vagyunk.
Ha pedig az övé vagyunk, akkor: ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.
Ez azt a nagy igazságot állítja elénk, hogy csak az az igazi élet, ami Krisztusnak szolgál s az a halál, amelyik részvétel a Krisztus halálában, az életnek csodálatos beteljesedése. És itt egyszerre új távlatokat lát a keresztyén életszemlélet. Felfedezi, hogy bár a háború maga borzalmas és Isten törvénye ellen való; bár rendesen az emberek gonoszságából születik és a gyűlöletet teszi világfeletti törvénnyé: a már egyszer megindult háború, mint világtény, fölséges misszió és drága alkalom arra, hogy a nemzetek benne és általa Krisztushoz térjenek és a szívekben megépüljön valami az Ő szent országából. Nem is lehet máskép, mert ott, ahol valaki másért él és másért hal meg, ha ezt nem kénytelenségből, hanem Krisztusnak engedelmeskedve teszi, igazi tanítvánnyá, Krisztus legbensőbb barátjává és bajtársává válik. A hívő honvéd Krisztus katonája, a halott honvéd Krisztus szenvedéseinek néma társa.
Kegyelemidő mindnyájunk számára ez a most folyó világháború is. Krisztus zörget az ajtónkon s megkísérli azt a csodát, hogy akkor, amikor legjobban dühöng az egész világon az emberi gyűlölet vad förgetege, Ő lelkeket ragadjon meg, magához kapcsoljon egész nemzeteket. A finn nemzet sohasem volt olyan hívő és imádkozó, mint most, s a finn katona sohasem érezte olyan közel magához Krisztust, mint az orosz hómezők borzalmai között. Meg vagyok róla győződve, hogy ugyanezt a tapasztalatot megtette sok német és olasz katona is.
Krisztus tehát nézi, amint orcája előtt elvonulnak a harctérre menetelő honvédek. Mindenik szakaszt megszólítja, mindenik lelken átdöbbenti a maga figyelmeztető szavát: vigyázz, enyém a lelked, tartsd meg hitedet! Ugyanakkor azonban odakiáltja a nemzetnek: ne feledkezz meg irántuk való kötelességedről; éretted halnak meg ezek a szép fiatal katonák; tudod-e, hogy neked méltónak kell lenned ehhez a sok drága halálhoz? Megáll, mint egy fényes árnyék, minden sebesült katona fejénél, számlálgatja és felírja az elgyöngyöző piros vért, mert ez az Ő valutája. Néma ottállása szívet reszkettető felhívás lelkeken és időkön át: jöjjetek segíteni, jöjjetek gyógyítani! Lehajol a halott honvéd fölé, karjára veszi összeroncsolt tetemét s csöndesen ringatja: aludj jó katonám, felébresztelek majd nagy álmaidból. Váratlan vendégként végigjárja minden hadbavonult katona elárvult otthonát és számbavaszi: van-e az agg szülőknek gyámola, a fáradt asszonynak segítsége és pártfogója, van-e a gyermeknek jószívű és erőskezű nevelője? Kiterjeszti kezét a hadiözvegyek és hadiárvák felé s hívja őket, mint égő erdőből a riadt madarakat a hűs hegytető: ide hozzám, én kicsinyeim, drága örökségem, kik szenveditek e szörnyű idők következményeit! Ne féljetek, én mellettetek állok!
És azzal a szent komolysággal, amellyel Ő mindezeknek gondját magára veszi, egyszersmind reánk bízza őket, az Ő nevében fel kell vennünk ezeknek a gondját és neki kell először beszámolnunk róla. Micsoda óriási megtiszteltetés ez, ha elfogadjuk és jó kedvvel eleget teszünk s micsoda szörnyű romlás, ha igyekszünk e kötelesség elől kibújni, vagy magunkra vállaljuk és nem híven teljesítjük! Egészen kiélezi Krisztus a kérdést, s így állítja fel: keresztyénségtek mindaddig hazugság, míg az árvák éheznek, az özvegyek elhagyatottak, az öregek istáp nélkül vánszorognak. Nem kell a tömjéned, nem kell az éneked, bezárom egeimet imádságod elől, gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, hárfáitok zengését nem hallgatom, vigyétek el orcám elől kövér hálaáldozataitokat; az igaz és szeplő nélkül való istentisztelet: meglátogatni az özvegyeket és árvákat és felvenni az én kicsinyeimnek a gondját.
Erre nagy alkalom a mai vasárnap. A mai napon Magyarország minden templomában a hadbavonultak lelki gondozásával kapcsolatos felelősségről és kötelességekről szól a prédikáció. A mai napon minden isten dicsőségére adott fillér a hadiárvák felsegélyezésére fordíttatik.
A keresztyén egyházaknak ebből a nagy és szent versengéséből a mi egyházunk különösképpen is ki akarja venni a részét, mért azt a tételt, hogy az élet és halál közügy, éle-tünk és halálunk a Krisztus tulajdona, kezdettől fogva a református egyház vallotta legállhatatosabban. Hiszen most is azt énekeltük: «nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére, bére»... Beszédem önként végződik a Református Káté klasszikus bizonyságtételével: «Mind testestől, mind lelkestől, életemben és halálomban egyaránt, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok»...

Ez a példázat azt a mélyértelmű és kedves képet; állítja elénk, hogy a világ Isten szántóföldje. Ezen a szántóföldön az Úr Isten csodálatos bölcsesége, mindenhatósága és örök szeretete dolgozik. Szakadatlan rajta a magvetés, a növekedés és az aratás. Isten teremtő Ígéje a mag, amelyet millió parancsban, akaratának megszámlálhatatlan döntésében szakadatlanul vet, vet, vet. A vetés maga az emberek cselekedetei, sorsa, a világtörténelem, egyszóval maga az ezer változatú élet. Az aratás pedig a folyton-folyvást tartó ítélet. Mondhatjuk tehát —magunkra alkalmazva az igét, — ezt a tanítást: Életünk az Úr vetése.
Először feltűnik az Isten magvetésének a titokzatos ereje. Mikor a szántó-vető ember aratás után kiválasztja a legszebb gabonát, termése színe-javát: a vetőmagot, kezével szűrögeti, leheletével tisztítja, áldásával csókolja s szertartásos mozdulattal elveti a fekete földbe olyan reménységgel, ahogy Nóé küldte ki a bárka ablakán a postagalambot.
S akkor a búzaszemek élete eltűnik a szeme elől.
De lenn a rögök alatt megindul egy titokzatos, csodálatos munka, valóságos háború, nagyszerű vállalkozás, csodáknak sorozata: útrakelt a magból a kalász. Nem látja még senki, de ott van mélyen a föld alatt s várja, hogy napfényre kerüljön.
Isten magvetése is a lelkek mélyén megy végbe. Az Íge hull ma is tízezrek, százezrek szívébe, a SzentLélek ihletése száll széjjel a világban, mint tavasszal a virágpor. A példák hatnak és megragadnak, elejtett szavak belehullanak lelkünk mélyébe s úgy átütik kriptafödelét, mint egy lecsapó bomba a vékony háztetőt. Feltámadnak gyermekkori emlékek, hirtelen kikelnek héjaikból olyan képek, amelyeket ifjúságunk valamelyik olvasmánya ültetett el bennünk szinté öntudatlanul. S egyszerre megindul lelkükben egy csodálatos terjeszkedő élet, kidugja fejét az ébredő királyleány: a zsenge kalász. Nem tudnám felsorolni, hányféle módon megy végbe Istennek ez a titokzatos magvetése, csak azt állapítom meg, hogy ez a SzentLéleknek állandó munkája méreteiben, csodálatos voltában, zavartalan állandóságában és kikutathatatlanságában felülmúlja millió tavasznak és millió virágfakadásnak csodáit.
Ez a láthatatlan, a felszín alatti világ merőben más, mint amit a felszínen mutat. Ezer példánk és bizonyságunk van arra, hogy Krisztus közvetlen társaságában lehet valaki iránta közömbös, vagy éppen titkolt ellensége; tőle mérhetetlen távol, lenyűgözve ennek a világnak bilincseitől és rózsaláncaitól, talán az ellenséges lázadók táborában, lehet valaki az Ő foglya. Judás akkor sem volt az övé, mikor egy tálból evett vele; Pál akkor is az övé volt, mikor átkozta nevét és követőit gyilkolta. Krisztus mindig végigvonult az emberek között, szava elér mindenüvé; sokszor úgy tetszik, ügyet sem vetnek reá, s titkon örökre megragad lelkeket. Máskor nevétől zeng a levegő, majd tanításai miatt vérbeköpülik egymást az emberek és íme: leghangosabb katonái mérhetetlen távol esnek tőle. Nincs elveszve ügye akkor, amikor egy országból szinte kiirtották nevét s királyságától még állhatunk mérhetetlen messze akkor is, ha szent keresztjét úton-útfélen mindenüvé kiaggatjuk.
Ha tehát úgy látod néha, mintha elhagyta volna ezt a világot; ha azt veszed észre, hogy ellenségei győzedelmeskednek, nevét megcsúfolják, tanításait kinevetik és elvetik: ne csüggedj; sejtelmed sincs róla, benn a lélek mélyén, milyen hatalmasan munkál s mikor te azt hiszed, hogy még emlékezetét is ki fogják irtani, akkor készíti elő legnagyobb győzelmeit. Keresd tehát Isten láthatatlan magvetését! Szállj le azokba a mélységekbe, ahol az Íge csírázik, a példa hat, az imádságok és bűnvallomások születnek; mindenekfelett pedig kérd az áldott Magvetőt, hogy a te lelkedet is szórja tele. Tárd ki boldogan szívedet feléje, amint tavaszi illatok között, hajnali fényben, összeomlott világok romjain és mégis számára áldott szántóföldön, jár az élet Fejedelme, az Áldott Magvető.
Titokzatos ereje onnan származik, hogy az Isten magvetése kegyelemből való.
Kegyelemből való, vagyis tőlünk merőben független, akaratunk és érdemünk által nem befolyásolható, olyan személyes műve Istennek, amelyet mi csak alázattal és hálaadással elfogadhatunk. A föld akármilyen termékeny is, akármilyen nagyszerűen meg van művelve, bármilyen kedvező az időjárás: vetés csak ép magból támad. A gazda mindent megcsinálhat, magot teremteni azonban nem tud; ajándékba kapja azt is, mint a földet, mint a napot, mint a májusi esőt, értelmének fényét, kezének erejét.
A lelki világban is így tartotta fenn magának Isten azt, hogy Ő megteremtse azt a lelket, amely hallgat az Ő szavára, Ő intézte azt az emberi sorsot, amely kemény szívünket megtöri és felszántja ; mindenekfelett ő szórja azt az Igét, amelyből egy «legyen* szó elég volt, hogy előálljon ez a roppant világ.
Nem mi igazgatjuk Isten magvetését. Mi építhetünk világnézeteket, alkothatunk filozófiai rendszereket, űzhetünk propagandát, tarthatunk sajtót, rádiót, körülülhetjük a korszak nagy mesemondóit és prókátorait, hamis prófétáit és bűvölő-bájoló hitetőit, üldözhetjük azt, aki másképen gondolkozik s vállalkozhatunk arra, hogy egy emberöltő alatt átalakítjuk az emberiség lelkét: mindez csak addig ér valamit, amíg Isten maga meg nem szólal. Ha megszólal: összeomlanak a Bábelek, őszi párázatképpen szétfoszlanak a filozófiai rendszerek, délibábbá válnak a gondolat-Himaláják, szentjánosbogarakká a csillagok; de Isten Ígéje meg nem változik, igazsága el nem vész, ereje meg nem romlik; mindig megteremti a maga új világát.
A magot a szántó-vető ember csak elveti. Elveti s azután rábízza a többit a magra. Az Ígét is elszórja a nagy Magvető s a többit rábízza a Magra. Ahogy alapigénk mondja: «És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja, miképpen, mert magától terem a föld». Ez a magától, ez a kegyelem, mondta Reményik Sándor. Az a kegyelem, hogy a mag a föld, a nap, a levegő ennek a világnak ismeretlen és ismerős erői úgy vannak egybeszerkesztve, hogy a mag magától kalászba szökken.
Tedd meg, ami rád vár éjjel és nappal, ne sajnáld tested fáradságát, lelked ellobogó lángjait, de a többit bízd Istenre, mert magától terem a föld, Isten kezéből jő a holnap, Ő a magvetés és az aratás ura.
Kegyelemből való az Isten magvetése, tehát az Ő örök törvényét követi. A búzaszem élete is a magvetéstől az aratásig egy örökkévaló és megmásíthatatlan terv szerint megy végbe. Így fejezi ki alapígénk: «Magától terem a föld először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban». Akármilyen igénytelen növény ez a «fű», alig cérnaszálnyi zsenge, abból méteres kalász lesz, hordozni fogja szemmel megrakott fejét s az egésznek szerkezete, alkotmánya csodálatosabb lesz, mint a világ legragyogóbb épületének a szerkezete és alkotmánya. A csírában ígéretként benne van a kalász. Minden kalász egy drága ígéretnek a beváltása; vetés és aratás között minden pillanat beteljesedett reménység és záloggal megpecsételt ígéret.
Lássuk tehát meg, hogy a mi világunkban minden állapot boldog ígéretek beteljesülése, ugyanakkor még felségesebb ígéretek záloga. Az, hogy mi itt ülünk, Krisztus nevéről vallást teszünk, az egész ótestámentomnak, a nagy és megrendítő ádventeknek, Krisztus keresztje alatt vérrel megpecsételt ígéreteknek s az Élet Fejedelmével kötött reménységbéli frigynek a beteljesedése. Az, hogy azt a keresztet átkarolhatod, Krisztus nevében megállhatsz a szent és így az Isten orcája előtt; az, hogy el nem mondott imádságaidat meghallgatta, mindezideig pásztorod és Atyád, az mind fölséges ígéretek beteljesedése. Teljék el szívünk hálával, látván, hogy ilyen gazdag Istenünk van.
És ugyanakkor ez a mostani állapotunk még felségesebb, még dicsőségesebb ígéreteknek záloga. A halál árnyékának völgyében járunk, — szól az ígéret hozzánk az örökkévalóság kies mezőiről. Nincs e földön maradandó városunk; szól az ígéret nekünk az örökkévaló hajlékról, az alapokkal bíró városról, amelynek építője és alkotója Isten. Tele vagyunk könnyhullatással és rettegéssel; szól az ígéret: e világban háborúságtok lészen, de ne féljetek, én meggyőztem e világot. E földi életben nyom a bűn, őröl és emészt a gond; szól az ígéret: jöjjetek énhozzám mindnyájan, én megnyugosztallak titeket. Idelenn nehéz a kereszt, szakadatlanul búcsúzni kell, elveszítjük mindazt, ami lelkünknek kedves, szívünknek kívánatos, ajkunknak édes, szánkig ér a keserűségnek a vize; szól az ígéret: megmentelek, megváltalak, egybegyűjtelek, felmagasztallak, üdvözítelek, dicsőségem boldog részesévé teszlek.
Olyan világban élünk tehát, ahol szakadatlanul várni kell, mert nem jött még el a mi megígértetett, de szakadatlanul bízni kell, mert az ígéretek beteljesednek.
Mindezeknek pedig záloga a Krisztus keresztje, minden pillanatban a legdrágább beteljesedés és ugyanakkor a legfenségesebb és a legvakmerőbb ígéret.
Végül benne van az Ígében az is, hogy az aratás megérkezik, Isten olyan magvető, aki nem vet hiába. Alapígénk azt mondja: mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás megérkezett. Ha az ember ezt a verset olvassa, s érzi a szavak ünnepi gördülését, a hanglejtés döbbent és felmagasztalt zenéjét: a Jelenések könyvének szent leckénkben felolvasott verseire gondol: «És látám, és imé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona és a kezében éles sarló. És más angyal jőve ki a templomból, nagy szóval kiáltván annak, aki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. Más angyal is jőve ki az oltártól és kiálta nagy fennszóval: Bocsásd a te éles sarlódat és szedd meg a föld szőleinek gerezdéit, mert megértek annak szőlei. Bocsátá azért az angyal az Ő éles sarlóját a földre és a földnek szőleit megszedé és veté az Isten haragjának nagy borsajtójába. És megtaposták a borsajtót és vér jőve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamnyira».
Milyen félelmes egy ilyen aratás, ilyen szüret! Nézzetek széjjel e világon, megérett az ember magvetése erre a roppant aratásra. Ez az aratás, ez a véres szüret, szörnyű ítélet. Mi marad meg, mi vész el, nem tudja senki, de egy parancs áthat a fellegeken: ember, meg kell enned bűneidnek főztjét.
S ez az összeomló világ még csak halvány képe annak a másik nagy aratásnak és betakarításnak, amit Krisztus az utolsó ítéletben végez, amikor feltámadnak a halottak és megjelennek az Ő királyi széke előtt vétkeiknek fekete fellegétől körülvéve, vádakból áll ez a zengő felleg elkövetett és elmulasztott tetteikért. Elhangzik az angyali kiáltás: Indítsd sarlódat és arass! Ki fog akkor segíteni rajtad, mit tudsz akkor mondani te?
De az aratásról szóló ígéret egyszersmint a legédesebb vígasztalás a hívőre nézve. Ez azt jelenti: jár a mi drága gazdánk az Ő szántóföldjén; véres és könnyes szántóföldjén: harctereken, óvóhelyeken, kunyhókban, palotákban. Kedves neki egy lehajtott fejű, alázatos kalász. Nézd, Uram, milyen törékeny vagyok, termésemben mennyi a léha, az üszök, mennyi a méreg. Mégis fogadj el: nem én érettem magamért; szent kezed nyúljon utánam, védjen meg minden gonosztól; mikor eljött az ideje, harctereken, óvóhelyeken, kunyhókban és palotákban, köss kévébe, Uram, s takaríts be mennyei csűrödbe.
Életünk: az Úr magvetése, halálunk: az Ő aratása.

Az ótestámentom népének pusztai vándorlása nem volt gyerekjáték. Elvándorolgat az ember pár hétig, pár évig; de negyven álló esztendeig — az már csakugyan sok. Már mindenki vén ember, aki élemedett korban indult el; a gyermekek, akiket még ölbe hoztak ki, deresedő fejű férfiak, asszonyok, azok pedig akik most fegyverforgatók, már a pusztában születtek. Mikor lesz ennek az útnak vége? — Rettentő volt azonban a hely is, ahol a vándorlás lejátszódott: az akkori világ legkopárabb, legforróbb és legvadabb vidéke. — Nincs víz, nincs élelem; ezer ellenség leselkedik rájuk fegyverrel és csellel; — visszamenni nem lehet, megérkezésről még mindig nincs szó; — nemcsoda, ha «a nép lelke megkeseredék». A megkeseredett néplélek először Isten, azután vezetői ellen lázad s nem tudja, hogy ebből csak rossz jöhet ki.
Így történt a pusztaságban is.
Isten büntetést bocsátott hitetlen és lázadó népére. Tüzes kígyókat bocsátott rájuk, «melyek megmardossák a népet és sokan meghalának Izrael népéből».
A kígyó! A mi régi ellenségünk képe. Emlékeztet a bűnesetre: akkor mosolyogva jött, bársonyos hangon szólat meg, minden áron kedves akart lenni, — most jön izzva a gyűlölettől, az öldöklés dühétől, gyilkos méreggel rettentő számban, kivédhetetlenül. Haragban az élő Istennel, prédául dobva a gonosznak, eltévedve egy gyilkos pusztaságban... ez a kép nagyon hasonlít hozzánk. Itt a mi életünkről van szó.
Vándorútunk és sebei.
Egyetlen gyógyulásunk.
A Szentírás és a református egyház tanítása sokszor nevezi az életet zarándokútnak. A huszonharmadik, nyolcvannegyedik, százhuszonhatodik, s még sok más zsoltár beszél arról, hogy mi földi emberek, utasok vagyunk e világban. Átalmegyünk rajta zarándokok módjára, keresve az örökkévaló alapokkal bíró várost, amelynek építője az Isten. E földön sohasem találjuk, mert a mi hazánk odafenn van, az Úr Jézusnál, aki azt mondta: az én országom nem e világból való s ismét másutt: azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők (mi) is ott legyenek. Utas vagyok e világban, szoktuk énekelni, mikor valakit kikísérünk a temetőbe, s csakugyan ilyenkor látjuk meg, hogy míg a földön járunk, sohasincs igazi otthonunk. Mikor már megmelegednénk a szülői hajlékban: el kell mennünk a saját portánkra, s mikor már gyümölcs-fáink teremnének és szőlőskertünk bő szüretet adna: tovább kell mennünk a temetőbe. Ne csüngj hát nagyon e múló világ javain s ne essék foglyul a lelked csalárd örömeinek és ígéreteinek.
Nagyobb baj, hogy e vándorúton «megkeseredik a lelkünk» — Megfáraszt a sok csalódás, felőröl a sok nincsen, megkeserít az élet terhe és hiábavalósága. — Úgy érezzük, megcsalt, aki útnak indított s ha nincs megérkezés, nincs csöndes pihenés, nem lehet kedvünkre élni, miért keltünk útra? Miért születtünk: azért, hogy «meghaljunk a pusztában»?
Legnagyobb baj azonban a tüzes kígyók mardosása, mind az az élő seb és halálos marás, amit magunk és mások bűne okoz.
Mi lenne, ha egyszer azt újságolnák, hogy Pócsmegyert, az egész szigetséget s a Dunamentét ellepték a tüzes kígyók. — Nem lehet kiengedni a gyermekeket az utcára: a porból, a kavics körül apró tüzes kígyók pattannak elé és halálra marják. Nem lehet kimenni a mezőre dolgozni: ott van a barázdában, a kévekötővel testét markolod, a szőlőlevelek közt kezedre hull. Lefekszel ágyadra holt fáradtan: ott a párnád alatt; felveszed menyekzői ruhádat, redőiből testedre kúszik; nyúlva a kenyér után: kígyó mozdul alula; egy ital vizet kortyolsz s íme ajkadon függ. Tüzes kígyók! Elbújt az asztalodba, felgyúl, házad eresze tüzet fog tőle; elhamvadt a kontraktusod, nincs már telekkönyv, itt nyüzsögnek a templomban, nem lehet előlük elbújni, védekezni, könyörtelenek, gonoszok, mindentudók és a harapásuk halálos!
Mi ez a tüzes kígyó? Nevezhetném kísértésnek, önvádnak, gonosz kívánságnak, Isten ellen lázadó keserűségnek; egyszóval: mind annak a sebnek, amit magunk, vagy a mások bűne okozott rajtunk. Nevezhetem a Sátán jelenvalóságának, jelnek és bizonyságnak, hogy egy megromlott és megátkozott világban élünk. Aggódunk kedveseinkért: ezer kígyómarás ; félünk a holnaptól: másik ezer; meghal akit legjobban szerettünk: holtig fájó, tüzes seb, csalódunk szeretteinkben, megint ezer kígyómarás, hálátlanságot tapasztalunk, a lelkünk csupa vér. Nem kell-e felkiáltanunk: Uram, vétkeztünk ellened, vedd le rólunk a kígyókat!

Az Úr megszánta népét és segített rajta. Monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik és feltekint arra, életben marad. Csinála azért Mózes rézkígyót és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha kígyó valakit megmar vala és az feltekint a rézkígyóra, életben marada.
Tehát nem a kígyókat ölte meg az Úr, hanem adott egy eszközt, amellyel a marását gyógyította. Csodálatosan és különösen nem is sokáig; mert a rézkígyó jelét Ezekiással az istenfélő királlyal — kihez hasonló ő utána nem volt a Juda minden királyai között — összetörette. Nyilvánvalóan azért, nehogy babonás bálványimádó módon bízzanak az érckígyóban, hanem értsék meg azt a dicsőséges értelmet; amelyet az érckígyó ótestámentomi képe csak kiábrázol, de a János írása részint való szent evangéliom nyilvánvalóan kijelent a felolvasott alapígében: «és felemelte Mózes az érckígyót a pusztában, akképen kell az ember fiának felemeltetnie, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örökéletet vegyen».
Képzeljük el a póznára szegezett érckígyót: tökéletes keresztalak. Magasra tartják elől, úgy menetel utána egy megbüntetett és megkegyelmezett nép. Aki feltekint rá, meggyógyul. Tudni kell, hogy a János evangéliomában ez a szó: felemeltetik, Jézusra vonatkoztatva jelenti az Ő kereszthalálát, amikor a földre fektetett keresztre rászegezik s akkor a gyalázat fáját véres terhével felemelik, felállítják.
Ezért a Jézus «felemeltetése» jelenti az Ő váltsághalálát s e halálban az Ő győzedelmét a bűn és halál felett. Jelenti az Ő feltámadását és királyi székének elfoglalását az Atya jobbján.
Mit mond nekünk az ige? Ezt: Sorba zarándok emberek. Előttetek egy óriási láthatatlan kereszt: a megfeszített és feltámadott Krisztus; arra menjetek, amerre Ő vezet! Üzeni: ne félj, bujdosó sereg! Ő helyetted eleget tett, Istennél közben jár éretted ezerszer hathatósabban, mint Mózes egykor a pusztában vándorló népéért. Könyörgése foganatos: Ő az Egyszülött. Áldozata tökéletes: önmagát adja az Atyának a fiú. Ereje mindenható: hiszen egy az Atyával és mindent neki adott át az Atya. Nemcsak tanácsadó, tanítgató, példamutató: gazda és király, aki drága áron, vére hullásával megvett minket a világ fejedelmének rabszolgaságától.
Aki feltekint rá, meggyógyul: megtöri a bűn hatalmát. Aki feltekint rá nagy bűnbánattal: meghallja ezt a szót kegyelem. Aki feltekint rá félelmei között, érzi az atyai kéz simogatását: ne félj gyermekem. Aki feltekint rá, keresztje alatt zokogva, megérzi az ő vigasztalását: boldogok a sírók, akik velem szomorkodnak, egykor velem vígadoznak. Aki reátekint a halál félelmei között, látja a hívogató, biztató mosolyt, hasonlót ahhoz, amellyel az anya gyermekét járni tanítja: indulj, ne félj, ha kell, foglak, emellek. Aki rá tekint, keresztjének súlya alatt egyszer csak érzi: milyen könnyű az Ő terhe, ha Krisztusért hordozza, mikor az Ö nehéz terhét Krisztus már magára vette. S mikor egy szétomló világ füstfellegében ránk omlanak az egek: látjuk őt teljes dicsőségében, amint jön megítélni a világot és felállítani az Ő országát.
Aki «feltekint rá».
Mi ez a «feltekintés»?
Alapigénk megmondja: aki hiszen Őbenne.
Hiszek uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!