Könyörgünk örökké való Isten, hogy minket, városunkat, nemzetünket ezeken a megpróbáló napokon úgy vezess át, hogy mindenek javunkra szolgáljanak. Jobban szeressünk Téged, tisztábban lássuk utunkat, boldogabban engedelmeskedjünk Neked.
Könyörgünk Hozzád örökkévaló Isten, hogy nagy történelmi kérdéseinkben légy bölcs és igaz bíró. Magunk és nemzetünk sorsát kezedbe tesszük, kezedből vesszük. Engedelmes és hívő gyermekeid vagyunk.
Könyörgünk Hozzád közel és távollévő szeretteinkért. oltalmazd tűzhelyeinket, gyermekeinket, családunkat. Legyen elég a veszedelemből, a vérontásból, és viruljon a vér magvetéséből a boldog és békés jövendő korszaka.
Könyörgünk Hozzád örökkévaló Istenünk, távoztass el szívünkből minden félelmet, gyűlöletet és haragot. Tölts meg szeretettel, tölts meg hittel, táplálj élő reménységgel. Mutasd meg nekünk, hogy mindenható Isten és szerető mennyei Atyánk vagy, aki azt, ami javunkra válik, meg tudod adni nekünk, és meg is adod, mert irgalmas Atya vagy.
Könyörgünk Hozzád a betegekért, a sebesültekért. Gyógyítsd meg őket, állítsd helyre őket. Könyörgünk Hozzád azokért, akik drága életeket siratnak, vedd körül őket minden vigasztalásoddal, gyengéd atyai szeretettel vond a kebeledre, és cselekedd meg, hogy áment mondjanak atyai szavadra.
Könyörgünk Hozzád örökkévaló Istenünk ezért a háborgó és megzavarodott világért: legyen Krisztus az Úr felette, aki megdorgálja a szeleket, parancsol a viharnak, és a hullámzó tengert sima tükörré változtatja. légy velünk életünk minden válsága, veszedelme, nyomorúsága, üldöztetése, szenvedése között, amíg kicsiny csónakunk ennek a földi világnak innenső partjáról általmegy életünk viharzó és mosolygó tengerén a túlsó partra, ahol Te vársz, s a mi Királyunk, az Úr Jézus Krisztus, a Te békességed. Légy velünk örökkévaló Istenünk, a mi Urunk, a Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen
Isten! Felséges Úr! Ez az egész gyülekezet, benne mindnyájan egyen-egyen a föld poráig leborulva vallást teszünk arról, hogy mi méltatlan bűnösök vagyunk. Vétekben születtünk, rosszra hajlunk, képtelenek vagyunk a magunk erejéből a jóra. Szent törvényed nap nap után általhágjuk, nem azt cselekedtük, amit parancsoltál, hanem azt, amit tiltottál. Megjelentetted, hogy Te vagy az Úr, és mi a tulajdonod vagyunk. Mi idegen istenek után szaladtunk és bálványokat imádtunk; megkövetelted, hogy a Tied legyünk, s mi ennek a világnak szolgálatában álltunk. Tudtuk, hogy az élet Tebenned van, és mi Téged elhagytunk, másutt kerestük az életet, és a halál volt a nyereségünk. Szánjuk és bánjuk, hogy megbántottunk. Hívogató szavad édessége megcsendül lelkünkben, s így szólunk magunkban: íme, felkelünk és elmegyünk Atyánkhoz! Jövünk feléd vétkesen, véresen, rongyosan, kopogtatunk kegyelmed ajtaján. Nem vagyunk méltók, hogy gyermekeidként fogadj. Csak irgalomért könyörgünk irgalomnak Atyja. Kiáltunk Tehozzád, könyörülj rajtunk mindnyájunkon az Úr Jézus Krisztusért! Ámen
Igehirdetés előtti imádság
Hálát adunk neked mennyei Atyánk, hogy Te megszólítasz minket, és beszélsz hozzánk. Hálát adunk neked, a Te áldott Igédért, világteremtő erődért, amely elégséges a szívünk megvigasztalására és megbátorítására.
Hálát adunk, hogy hallgathatunk Téged. Íme, itt van a Te néped megtérve és megtépve, hiányosan. Tebenned bízunk, beléd fogódzunk, hogy ne vess el, segíts, könyörülj rajtunk. Világosíts meg, gyógyíts meg, emelj fel, adj életet nekünk. Szent Fiadért, a Jézus Krisztusért kérünk. Ámen
Miért van ez a történet az evangéliumban? Kálvin János azzal magyarázza, hogy ez a történet Jézus csodatételeinek koronája. Hatalmának kijelentése itt tündököl a legfelségesebben, mert már nem az emberi testtel, az emberi szívvel foglalkozik, hanem az ég és a föld erőivel. Világi hatalmában jelent meg az emberek között. Mindenesetre azért van itt ez a történet, hogy ma itt nekünk, akik ezt hallgatjuk, drága tanítást, erőt, vigasztalást adjon három témakörben: mi a veszedelem Krisztus közelében; Krisztus és a veszedelem; Krisztussal a viharban.
Először is nézzük meg, mi a veszély? A veszély hozzátartozik az élethez. Élet nincs halál nélkül. A halál fogja gyűrűbe, alakítja ki, teszi egyénivé az életet. Az élethez szükséges a halál. A halál: élettényező. Ezáltal lesz az élet sürgős, fontos, elutasíthatatlan, egyszer s mindenkori. Az élethez hozzátartozik a halál kockázata. Azért igyekszik fenntartani magát az élet, mert van halál. Halál nélkül nincs élet.
Ehhez mi nagyon hozzászoktunk. Nem vesszük észre. Isten eszünkbe juttatja, néha összesűríti a veszedelmet, fenyegetőképpen reánk bocsátja és megmutatja nekünk, mi a veszély, amiben minden pillanatban élünk, de elfelejtkezünk komolyságáról. Egy-egy nagy elemi katasztrófa: egy vihar a szárazföldön vagy a tengeren, földrengés, egyszerre reánk szabadítja a békésnek látszó univerzum erőit, és a természet úgy rohan reánk, mintha ősi ellenségünk volna. Felszabadulnak a világtörténelem erői, háborúk söpörnek végig a világon - van már tapasztalatunk belőle -, és akkor minden élet - kollektíve és egyszerre - fenyegetve van. Kiszámíthatatlan események törnek be életünkbe, amelyet a hitetlenség vagy a közömbösség véletlennek nevez, és egyszerre nagy szerencsétlenségek rontanak szét drága életeket, s az ember kifosztva és összetörve áll meg.
Első tanítása az Igének az, hogy mindezek Isten rendeléséből jönnek. Ő a szerző oka azoknak. Az Ő terve, az Ő nevelő eszköze. Ismerj rá mindezekben az Isten mindenható atyai kezére, s először is áldva csókold meg. Ő az, aki vezet, ahogy alapigénk is mondja, maga Jézus szól tanítványainak: „menjünk át a túlsó partra”. Isten át akar vinni minket a túlsó partra, a múló világból az örökkévaló világba. Közbül van a próbatételek és a veszedelmek hullámverése: Ő rendelte, Ő jár velünk. Hogy pedig Ő ki, azt megmondta nekünk. Van tehát kiben bíznunk, van kiben fogódznunk.
Feltesszük a másik kérdést: mit akar Isten ezzel a próbatétellel?
Először is azt, hogy megmutassa tökéletes gyengeségünket és tehetetlenségünket. Akár a természet, akár a világtörténelem, akár az élet váratlan fordulataival szemben az ember tehetetlenül áll. Akkor érzi meg milyen kevés, milyen kicsiny, milyen nyomorult az az ember, aki hajlandó magát istenné tenni és planétákat robbantani szét.
Másodszor: önismeretre vezet és alázatosságra, s ezzel együtt bűnbánatra. Mert az élet nagy veszedelmeit leginkább az emberi szívek bűnei okozzák. Önnön bűneinkből van fonva az az ostor, amellyel Isten minket megver. Bűnbánatot kell tartani az embernek!
Harmadszor: azért próbál, hogy megpróbálja hitünket. Azt a hitet, amellyel sokszor hivalkodunk. Nézzétek, két hajó ment a Gelileai-tengeren. Egyikben Jézus volt, a másikban nem volt Jézus. Mi lett a másik hajóval, amelyben Jézus nem volt, az evangélistát nem érdekli. Hogy a hitetlen emberekkel, akik nem Jézussal járnak, mi történik veszedelemben, azzal a hívő embernek nem kell foglalkoznia. Azzal kell foglalkoznia: mi történik az ő csónakjával. Az ő csónakjában pedig az történik, hogy Jézus alszik a fejaljon. A tanítványok nem tudták, hogy Jézus test szerint alszik. Csupán emberségében alszik a fáradt, fiatal férfi. Örök istensége az Atya kebelében fogyhatatlanul vigyázó és hatalmas. Az alvó Jézus pedig kikapcsolódik a tanítványai közül. Nincs élő viszony közte és útitársai között, olyan, mintha nem volna. Úgy érzik, hogy nem segít rajtuk. Egy alvó Krisztus olyan, mintha nem volna, nem létező valaki volna. Nem ilyen alvó Istennel jár nagyon sok, magát hívőnek mondó ember? Meg lehet kérdezni egy gyülekezetben, istenfélő atyafiak között, vajon nem kapcsolódott ki az életükből az élő Isten? Nem olyan-e, mintha aludnék, nem olyan-e, hogy te elfeledkeztél róla, s úgy viszed magaddal, mintha nem élne? Egy alvó Isten rád nézve egy nem létező Isten.
És a nem létező Isten a magára maradt és veszedelembe jutott embernek nem segítsége, s prédája lesz a nála hatalmasabb erőknek. Ezért volt a tanítványok között is roppant nagy riadalom, amíg végre eszükbe jutott, hogy hiszen ott van velük Jézus. Szaladnak hozzá, hogy felköltsék, felébresszék.
S most jön az evangéliumnak harmadik tanítása: a nagy ébredésről és ébresztésről.
A Galileai-tengeren a csónakban Jézus embersége szerint aludt. A Galileai-tengeren a csónakban Jézus istensége szerint nem aludt, mindenhatóságában ott volt az övéi között. Mire volt tehát szüksége? Hogy feléje forduljanak, ráébredjenek arra, hogy velük jár.
Ezt fejezi ki a történet: felébreszték az alvó Jézust. Rá kellett ébredniük, hogy Krisztusuk van. Ez a nagy ébredés! Ködben, áltudományban, hazugságban, tévelygésekben alszik a lélek. Rá kell ébrednie, hogy élő Krisztusa van! Mindenható Istene van, aki a Krisztusban az övé. A mindenható és teremtő Isten ég és föld Ura, íme, a galileai csónakban testbe öltözötten ott van a kis csoport között. Micsoda fölséges csoda! Felülről leszállott, testet öltött, olyan lett, mint mi, beleült emberségünk csónakjába, s Ő mondja el nekünk milyen Istenünk van, Ő közli velünk ennek az Istennek az erőit. Benne jelenik meg szeretete és mindenhatósága, meghal és hullatja vérét azért, hogy lássuk, mennyire szeret minket a lehajló Isten. Ahogy a lekcióban olvastam: „aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk”? A kereszt a gondviselés záloga, garanciája, mert a kereszt mutatja meg, hogy „Ő előbb szeretett”. Kibeszélhetetlenül szeretett, magának megszerzett, nagy árat adott érettünk. Hát akkor hogy meri valaki azt gondolni, hogy minden bűne ellenére is nem drága a mindenható Istennek, hogy nem vigyáz reá, a vérén váltott örökségére, akit forróbb szeretettel szeret, mint amit emberi nyelven el lehet képzelni, csak a kereszt tényeivel lehet kifejezni. Hogyan gondolhatja el, hogy nem vigyáznak reá? Nincs ezer csoda körülöttünk? Erre kell felébredni, ebbe kell belefogódzni, a velünk utazó Krisztusra ráébredni.
S negyedszer: Mikor a nagy ébredés megtörtént, jött a nagy dorgálás. Krisztus megdorgálta a szeleket és a tengert: „hallgass, némulj el”! És a tenger elcsendesedett. Azután megdorgálta a tanítványokat: „Miért féltek így, ti kicsinyhitűek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?” Akkor azok nagy félelemmel e csoda látására megfélemlének.
Először is meglátjuk ebből, hogy minket is megdorgál, mint tanítványait. Kétféle félelemről beszél az Úr. Az egyik: a hitetlen és istentelem félelem, amiért büntetést és feddést vesznek az apostolok is. A másik: a hívő félelem.
Az első félelem hitetlen azért, mert azt hiszi, hogy Isten nem erősebb, mint a világ minden hatalmassága. Van ebben a bizalmatlanságban valami lázadás, valami bálványimádás, megkisebbítése az Isten dicsőségének, mintha emberek volnának a világ urai és nem az élő Isten. Az ilyen hitetlen félelem nyugtalan, gyáva, saját bőrét féltő, rémképeket lát, menekül. Vallása is tulajdonképpen csak kabala, valami fétisimádás, nem az élő Úr előtt való hódolat. Miért féltek így? Ez a hitetlen félelem, amit Krisztus megdorgált tanítványainál.
A másik félelem, ami eltöltötte a tanítványok szívét, amikor látták Krisztus dicsőséges nagyságát, hogy megdorgálja a szeleket és a tengert, és azok engednek neki. Ebben a félelemben boldog áhítat van, álmélkodás. A test reszket, az ideg lehet gyenge, de a lélek biztonságban szárnyal és a mindenható Isten kezére száll, mert látja csodatételeit. Krisztussal a viharban, azt jelenti: az a pillanat, amikor Isten a Jézus Krisztusban a leghatalmasabbnak látjuk.
És most azt kérdezem: vajon éppen ezekben a napokban, hetekben, nem láttuk-e Istent csodálatosan hatalmasnak? Hát nem csodatételei között jártunk-e egyenként is, nemzetenként is? Hát nem újul-e naponként százszor a sareptai özvegyasszony korsójának a csodája, az ötezer megelégítése, nem újul-e meg százszor, hogy keze és szárnya hogyan takar, óv meg kisgyermekeket, öregeket, hősöket, asszonyokat? Hát nem volt csoda, magyar csoda ez az egész új förgeteg, a maga csodálatos lelki egységében, a maga hótisztaságában, a maga erkölcsi szabadságharcában, a maga hitével, ifjú, bizodalmas reménységével? Hát nem csoda-e a világközvélemény alakulása? Ez a szegény, árva kis Magyarország, ez a megvetett és semmibe vett kicsiny ország, mikor érhette volna el, hogy az egész világ lelkiismerete - hiszem, még azoké is, akik pillanatnyilag szembenállnak vele - mellette áll. Szegény kicsiny ország törékeny naszádodban a világtörténelem Szküllái és Kharübdiszei között, zúgó viharban kell átvinned egyetlen örökségedet, amelyet ma sem tudok másképpen kifejezni, mint úgy, ahogy már kifejeztem egyszer: a nagy szociális átalakulás, a forradalom vívmányainak megőrzése, hibáinak kijavítása, igazságtalanságainak jóvátétele. Ezt viszi át a túlsó part felé, a szabad, boldog népek közé, a független, igazi, szociális Magyarország csábító és hívogató tájai felé.
Mi pedig mindnyájan, kezünket összefogva, hitünkkel belefogódzunk az Úr Jézus Krisztusba, és jöhet bármilyen vihar, hajónk előremegy. Krisztussal a viharban, annyit jelent, mint megérkezni, mint mindig otthon lenni.
Kálvin tér