1956. november 4-ére szánt prédikáció. A szovjet csapatok támadása miatt nem hangozhatott el.
Az elmúlt hét eseményeiről a világsajtó egészen szokatlan elragadtatással számolt be. Káprázatos gazdagságban ragyogtak a magasztaló jelzők, amelyekkel hőseinket elhalmozták. Ezek között az tetszett nekem legjobban, amely a magyar szociális forradalom dicsőséges csúcspontját a magyar csodának nevezte.
A csoda mindig váratlan, meglepő. Senki nincs elkészülve reá. Igen, mert olyan erők jelennek meg benne, amelyek tökéletesen eltérnek a dolgok megszokott rendjétől, s csak ismeretlen felsőbb hatások teremtő ihletése megjelenésével magyarázható. Ki gondolta, hogy az az ifjúság, amelyet 10 év óta a maga képére nevelt a hatalmi rendszer, ellenük fordul. A magyar munkásság példaadó engedelmessége vulkanikus lázadásba tört ki. Egy olyan politika, amely minden eszközt és alkalmat felhasznált, hogy biztosítsa a hatalmát, elveszíti a magyar nép lelkét.
De a csoda magán túlra mutat. Az utóbbi napoknak világtörténeti és emberi jelentőségén túl van még egy másik, ész feletti, lelki, hitbeli jelentősége is, mert kijelentés van benne, amelyet Isten a maga gondolatairól tesz. Egy olyan üzenet, amely minden embernek, az örök embernek szól, ami a világtörténelem tanúsága azonkívül, hogy az Igének együgyű, sokszor elismételt kijelentése. Ez pedig szól az emberi erő hiábavalóságáról, és az isteni erő, a kegyelem mindenhatóságáról.
Az emberi erő hiábavalósága
Bábelnek jó mérnökei és kitűnő munkásai voltak, mégis semmivé lett. Annak a hatalmi csoportnak is megvoltak a maga nagy tervei, azonkívül a korlátlan lehetőségei arra, hogy átalakítsa a világot. Emberi észben annyi erő nem halmozódott fel, mint az övékében. Egy vagy pedig néhány emberé volt a föld, a gép, az ember testi és lelki ereje. Övék volt 10 hosszú esztendő millió alkalma. Senki nem szólhatott, senki nem kritizálhatott. Övék volt az ifjúság, mert ők taníthatták. És egyszerre ellenük fordul a nép, a munkásság, a gép, a gyár, a föld, az ifjúság, a nemzet lelke, mikor azt hitték: mindent megnyertek, íme, mindent elveszítettek. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon az építők; ha az Úr nem őrzi a várost, hiába őrzik azt az őrizők.” Istenre építsed, Krisztusra fundáld a magad és nemzeted életét. Egyébként hiába építesz.
Hiába!
Óh, ez a hiábavalóság nagyon könnyen bekövetkezik, mert az ember hajlandó megfeledkezni Istenről. Isten nagy tényei meghalványulnak a nemzetek és az egyének előtt. Megszokjuk Krisztust, mint az útszéli keresztet. S olyan közömbösen megyünk el mellette, mint az útszéli kereszt mellett. Vannak, akik még megemelik a kalapjukat, ha elmennek előtte, de egykedvűen továbbmennek, s az egész nem egyéb egy beidegzett reflexnél. De lassan kiesik életünkből, számításainkból mindaz, amit Krisztus jelent. Üres szó lesz már, s nem kút, amelynek vizéből táplálkozunk; nem tűzhely, amelynek melegében élünk; nem napfény, amelynek világosságában járunk. Az ember magára marad, úgy kezdi építeni a várost, azaz végrehajtani az élet nagy változásait, elvégezni azt a munkát, amiért a földre érkezett, hogy Istennel nem törődik. Nem csoda, ha az elfelejtett Istenre kezdenek haragudni mindazok, akik látják, hogy egészen elfelejtve nincs, s a félig elfelejtett Istent kényelmetlen társtényezőnek találják. Így fejlődik ki a támadó hitetlenség, az a harcias istentelenség, az ember lázadása Gazdája, Ura, Teremtője ellen, amit a 2. zsoltár így ír le: „A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az Ő felkentje ellen: ›› Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! ‹‹ Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket”. Nyomorult ember, te egy haragvó Isten ellenére akarsz építeni!
A hiábavalóság hiábavalóságot szül. Az Isten nélküli élet hiábavalóvá teszi az ember külső és belső életét egyaránt. Kiábrándítja hitéből, pedig a hit az élet vitaminja. Megkeseríti a szívét és a száját. Közömbösségbe, majd pesszimizmusba kergeti, ami nihilizmusban végződik. Egyre több ajakról szólal fel a chorus infernalis: nem érdemes szántani, vetni, gyümölcsfát ültetni. Nem érdemes korán felkelni, későn feküdni le, ahogy alapigénk mondja, azaz nem érdemes dolgozni. És nem érdemes élni. Micsoda rettenetes állapot, amikor a magyar parasztnak nem kell a föld, a magyar munkásnak utált tárgy a szerszám, s a magyar lángelme úgy hessegeti és pusztítja el a gondolatait, mint kártékony bogarakat. Persze, nem érdemes élni az embernek, ha csak gép. Nem érdemes élni, ha csak állat. Csak úgy érdemes élni, ha az ember Isten gyermeke, ha nem csak test, hanem halhatatlan lélek is. Ha nemcsak a látható világot ismeri, hanem otthon van egy láthatatlan világban is. Ha nemcsak azt tudja, hogy miképpen lesznek az atomból naprendszerek, hanem azt is tudja, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk, ki lakik a csillagok fölött. Csak úgy érdemes élni, ha az ember e földi világban egy láthatatlan és örökkévaló világ polgára is, s megadatott neki, hogy annak napfényében, békességében, levegőjében, szépségei, csodái között éljen. Csak akkor ember az ember, ha a láthatatlan világ realistája is tud lenni.
Ez azonban már nem az emberi erőfeszítés dolga. Ez az isteni mindenhatóságból és jóságból következő ajándék. Ez a kegyelem világa.
Álmában ad eleget
Alapigénk ezt így fejezi ki: „Szerelmesének álmában ad eleget”. Ezzel először azt mondja, hogy ajándékképpen, ingyen adja. Nem lehet sem kierőszakolni, sem megszolgálni. A kegyelem realitása, csodája, paradoxona éppen az, hogy Isten, az egyetlen és örök valóság, ez az általunk megsértett, megcsúfolt, megtagadott Isten mégis felénk fordul. Lehajol hozzánk megbocsátó szeretetével, zokogásra és térdre kényszerít, hogy az ölébe vegyen, elcsitítson, elaltasson, mint egy síró gyermeket, hogy az Ő békességét, fehér ruháját, ékes saruját, aranykoronáját adja hazaérkezett, tékozló fiának, akit azon szennyesen, rongyosan ölel át és emel fel, amikor az így zokog fel: „Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezhess”.
Tudod, ugyebár tudod, hogyan és hol történt ez meg? Az, hogy az Isten leszállott hozzánk, hogy minket felemeljen, olyan lett, mint mi, hogy mi olyanok lehessünk, mint Ő. Testté lett, emberré lett az Isten a názáreti Jézusban, hogy mint közülünk egy, magára vegye bűneinket, elszenvedje azt a fizetést, ami nekünk járt volna ki, tökéletes engedelmességgel helyettünk, lázadók helyett eleget tegyen vérének egyszeri és tökéletes áldozatával, kiengesztelje az Istenről elfeledkezett, a magát istenné tevő embert önmagával. Mindazokat, akiket itt az Ige az Isten szerelmesének nevez; mindazokat, akik megadták magukat neki, és elfogadták Őt, aki nekünk adja magát, hogy fölemeljen egészen a szívéig, és részesévé tegyen az Ő boldog életének.
Ez a találkozás, ez a nász, ez a tulajdonbavétel és tulajdonbaadás, ez a legnagyobb csoda, az egyetlen őscsoda az ember életében. Sőt a teremtés, a testtélétel, a feltámadás, a Szentlélek kitöltetése csak előkészület, út és eszköz ehhez a központi csodához, amelyben Isten és az ember és a teremtett világ szíve úgy ver együtt, mint a magzat és és az anya vérkeringése. Hát hiábavaló-e ez az élet, amelyben mi Istenéi lehetünk?
Az élet kapujában
Sőt, még ez a találkozás is bizonyos mértékig előkészület és kezdet. A folytatás, a következmény, a teljes kifejlődés arra, hogy Isten az ő szerelmesét, véren megváltott gyermekét kiállítja az élet kapujába. Alapigénk ezt egy olyan képben közli velünk, amelyik két-háromezer esztendővel ezelőtti szemléletből származik. Egy ostromlott várost lát maga előtt, amelynek kapujában, mint a nyilak hős kezében, ott áll a védelmező sereg. Nem nézik, hányan vannak–nem kérdezik mi lesz holnap. Ők csak azt tudják, hogy a kapun kívül a halál. A kapun belül: vannak a házak, az oltárok, a kertek, a műhelyek, az iskolák, a nép, a nyelv, a történelem, és nekik ezt meg kell védelmezni.
Ez a kép a keresztyén ember minden helyzetében egyformán áll. Isten mindnyájunkat az élet kapujába állított. Azaz egy olyan posztra helyezett, amelyik az élet és a halál határmezsgyéje. Kívül halál, belül élet. A pont maga, ahol állunk, a mindennapi áldozat, a mindenkori győzelem vagy a percenként való elbukás. A szolgálatnak és a missziónak a képe. Kiállás egy zászló mellett, hangoztatása egy névnek, a Krisztus nevének, megállás az ő ügye mellett és a kísértővel szemben. Szántóföldeken, gyárakban, családi otthonokban, hivatali helyiségekben, politikai tanácskozásokban, szavazásoknál, templomokban és utcán, hétköznap és ünnepnapon, járni, állani, küzdeni az Isten szerelmesének, a kegyelem emberének: ez az élet. Magunknak eszközül adása, hogy Isten általunk és bennünk építse az Ő szent városát, amelynek egyik tartománya legyen a mi országunk, egyik háza a mi fészkünk, egyik csoportja a mi családunk, egyik serege a mi népünk, a Krisztusban megváltott emberiség földi és mennyei társadalmának közösségében.