S mint egykor ama boldog apostolok, íme, mi is leszállunk az átdicsőülés hegyéről az élet mélységeibe és árnyékai közé. Halljuk sebesültjeink nyögését, s kiáltunk Hozzád: siess a gyógyítással! Látjuk a kígyózó temetési meneteket, s hívunk Téged, Úr Jézus, járj közöttük, mint az örök életnek fejedelme, hű kezese és bizonyos záloga. Érezzük megfélemlített szíveknek dobogását, mintha a föld döngene a lábunk alatt, kiáltunk hozzád nyugalomért, bátorságért, erőért, tudván, hogy akik Tebenned bíznak, azoknak ereje megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem fáradnak, járnak s nem lankadnak. Könyörgünk Hozzád, légy úrrá az emberi ellentétek, bonyodalmak, feszültségek és válságok felett, s úgy intézd az emberiség útját, hogy az ember ember lehessen, és békességet találjon.
Könyörgünk Hozzád, segíts minket munkában, áldozatban, önmegtagadásban, hogy építsük meg romlásra jutott hazánk és városunk kőfalait. Áraszd reá bűnös gyermekeidre örök szeretetedet, s indíts fel minket egymás iránti szeretetre. Add, hogy ez a megpróbáltatás is javunkra váljék, s általa és benne is közelebb jussunk Tehozzád, ki fölséges Úr, igazságos bíró és gondviselő mennyei Atya vagy.
A mi Urunk a Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgasd meg a mi imádságunkat. Ámen.
Mindentudó és mindenható Istenünk, Te a magad számára teremtettél minket, hogy mi ismerjünk, szeressünk és imádjunk Téged, s Veled földön és a mennyben örökké tartó boldogságban éljünk.
Siratjuk, siratjuk, hogy elszakadtunk Tőled, elfeledkeztünk Rólad, ellened fordultunk. Nem Teneked engedelmeskedtünk, hanem gonosz kívánságainknak és a világ fejedelmének. E világ olcsó és rontó javaiért, hiú és káros értékeiért, odaadtuk és elvesztegettük Hozzád való hűségünket, Benned való örömünket, a Veled való élet békességét és tisztaságát.
Uram, segíts rajtunk, mert mi magunkon nem tudunk segíteni. Szánj meg és bocsáss meg nekünk. Nincs bennünk semmi jó, semmi érdem. Nincs más alapja a bocsánatnak, mint hogy szánsz és szeretsz, s kegyelmed kifogyhatatlan. Ebbe fogódzunk, ide folyamodunk, mert erre biztatott minket szent Fiad, az Úr Jézus Krisztus is, aki adóslevelünket felvitte magával a fára, és sebeivel együtt az is átszegeztetett. Óh, hallgass meg minket, mikor erre emlékezve kiáltjuk feléd: Uram, irgalmazz nékünk! Ámen.
Igehirdetés előtti imádság
Szentlélek Úr Isten! Ablakba tett hárfák vagyunk. Zendítsd meg rajtunk a Te dicsőséged énekét. Oltárra tett szomjú korsók vagyunk: tölts el a Te jelenléted tüzével, füstjével, illatával és világosságával. Tenélküled az ajkunk néma, a szívünk tépelődő; általad a néma is énekel, a vak is lát, és a kőszívek is megolvadnak. Ejts foglyul mindnyájunkat, s állíts be az Úr Jézus Krisztus diadalmenetébe, hogy ez a gyülekezet a Te igaz oltárod legyen, s töltse be ezt a hajlékot a Te jelenlétednek, igaz ismeretednek, világosságodnak és áthevítő tüzednek füstje, fénye, lángja, illata. Ámen.
Az 1. zsoltár a Szentírás zsoltároskönyvének bevezető darabja. Olyan, mint a nyitány egy opera előtt, mint egy kapu egy csodálatos város előtt. Ezen a kapun ez a szó van felírva aranybetűkkel: boldog. A zsoltároskönyvnek ez az első szava. Úgy kezdődik, mint a Hegyi Beszéd, mint a mai szentleckénk.
A Zsoltárok könyvéről azt kell tudnunk, hogy az az ótestamentumi istentiszteletnek legfontosabb liturgiás könyve. Az istenfélő zsidónak imádságos- és énekeskönyve. Luther azt mondja róla: olvasása közben minden szenteknek a szívébe látsz. Boldog ömlendezések, szívszaggató siralma, zordon látások a bűn és a halál rettenetes hatalmáról és a kárhozat mélységeiről – ez az együttes szól itt hozzád -, s mindez úgy szól hozzád, mintha éppen neked mondaná, vagy éppen te mondanád. Ez a könyv helyetted és neked beszél. Tiszta tükör, amelyben láthatod magad, a világot és a cselekvő Istent. Ehhez a könyvhöz bevezetés az 1. zsoltár.
Az 1. zsoltár nagyon egyszerű. Szinte gyermekesen egyszerű, és tökéletesen átlátszó. Kétféle életet állít elénk: az istentelent és az istenfélőt. Azt mondja, hogy az istentelenség a boldogtalanság útja, mert a bűn és a halál útja; az istenfélelem pedig a boldogság útja, mert az igazság és az élet útja. Még egyszerűbben: Isten nélkül boldogtalan az ember, Istennel boldog. Ebben az egyszerű tételben az a nagyon mély bölcsesség és tiszta kijelentés foglaltatik, hogy Isten a maga számára teremtett minket, s rajta kívül nincs életünknek sem értelme, sem támasza, sem célja. Isten nélkül nem lehet ember az ember. Ezt a gondolatot azzal állítja elénk, hogy három utat mutat meg nekünk. A boldogtalanság útját, a boldogság útját és a kereszt útját.
I.
Néhány lapidáris mondatban az istentelenség útját állítja elénk. Először is azt kell hangsúlyoznunk, hogy az istenesség itt nem szertartási, liturgiális fogalom. Nem az az istenes ember, aki templomba jár, aki a kultusz előírásait megtartja. Ez formális kegyesség, amely könnyen megy át képmutatásba, farizeusságba. Nem is valami megszokott életrendet, vasárnapi beidegzést, sőt még ortodox teológiai meggyőződést sem ért rajta, hanem azt az alapvető és megrendítő életérzést, hogy mi az Istenéi vagyunk. Legjobb az ágostoni megfogalmazás: Isten a maga számára teremtett minket, s csak Őbenne találhatjuk meg békességünket. Akiből ez az életérzés hiányzik, a zsoltáríró szerint az az istentelen ember, az Isten nélküli ember. Az ilyen ember Istentől elszakadt, emiatt vele lassanként szembefordul, s éppen ezért ki van szolgáltatva a világ ellenséges erőinek, magának az ősi ellenségnek, a Sátánnak, a bűnnek.
Az ősi ellenség hozzálát a megemésztéséhez. Először elcsábítja, azután magához köti, végül rabláncra fűzi. Első lépése az, hogy tanácsol. Így meg így lehetsz boldog. És az ember, miután lényege az, hogy csomóba kötötte ezerféle vágy, megindul a tanácsadásra. A tanácsadás mindig valami nagyon kívánatos dolgot ajánl. Felébreszti az alvó vágyakat, s kívánsággá erősíti. Olyasmit mutat, amit nagyon szeretnénk bírni: pénzt, hatalmat, kényelmet, örömet, saját magunkban való gyönyörködést. Mélyen benne gyökerező, megromlott természetünkből következő szenvedélyes kívánságaink kielégítését. Tanácsainak végső summája mindig ez: erre menj, erre járj!
És mi elindulunk a gonoszok tanácsán. Óvatosan, belső szégyenkezéssel, de azért süketen és elszántan. Nem halljuk meg a visszahívó szót, s nem látjuk az intő jeleket. Eleinte nagyon nehéz járni a gonoszok tanácsán, de gyakorlat által egyre könnyebb lesz. A végén úgy siklunk rajta, mint a prédára siető kígyó. Vagy a hazaszálló madár.
A sietség egyszer elfogy, és mi megállunk a bűnösök útján. Mind gyakrabban és mind hosszabb időre. Úgy érezzük, közéjük tartozunk, s jól találjuk magunkat azok társaságában, akik Istentől vett normák nélkül élik le életüket. Egyszerre rájövünk, hogy minden erkölcsi szabály relatív, és kötelező ereje szakadatlanul gyengülő. Azt mondjuk magunkban: ezek a szabályok egy primitív világnézetből fakadtak. Művelt ember felszabadult hatalmuk alól. Mindenki maga szab magának normát, s az erkölcs csak arra kötelező, aki megtartja, sőt talán arra sem. Ezzel az Isten nélküli ember a bizonytalanság és a relativitás világába érkezik. Nincs semmi szilárd fundamentum a lába alatt, nincs előtte semmi tekintély és nincs fölötte senki szuverén úr. Divatnak, szeszélynek szolgája lett, s visszasiet abba a nyomorult állapotba, amikor a keresztyénség születése táján az emberek nem tudtak örök erkölcsi elvek szerint igazodni, hanem pillanatonként babonás eljárások között kértek jósigéket, homályos orákulumokat, és aszerint döntötték el életük legnagyobb, legbensőbb kérdéseit. Ma már ládaszámra őriznek a múzeumok ilyen jósigét kérő leveleket. Olyan ez az állapot, mintha hajózni kellene delejtű, sarkcsillag és kormányrúd nélkül. Az ilyen ember mozdíthatatlanul megáll a bűnösök útján. Egyébként ingadozó és gyönge akarat, kiszolgáltatva mások befolyásának. De ezen a ponton, a bűn pontján, keményebb a kőnél. Sem rábeszélés, sem riasztás nem fog rajta. Hogy megáll egy részeges apa beteg felesége, éhes, rongyos gyermekeinek vádjaival vagy könnyeivel szemben! Mindenki iránt engedékeny, egyedül a becsület parancsával szemben sziklaszilárd. Nem mozdul a vályú mellől; oda van láncolva.
Legborzasztóbb aztán a harmadik stáció: mikor beülünk a csúfolók székébe. Ez a végső letelepedést jelenti. Azt jelenti, hogy bűn lett a sátorunk, a családunk, az otthonunk. A székben ülés jelképesen azt jelenti, hogy már vezérkedünk, tekintély vagyunk. Úgy ülünk a csúfolódás székében, mint egy pátriárcha a háza népe között. Ki felett csúfolkodik az ilyen ember? Azok felett, akik Istennel járnak, Istennel lakoznak. A hit nagy vallomásai, alkotásai és hősei felett. Végeredményében Isten felett, akinek nevét botrányos babonának tartja. Anatole France egy könyvet írt az elöregedett, szenilis Istenről, aki ellen fellázadnak tulajdon angyalai, s detronizálni akarják, mint egy agyalágyult keleti fejedelmet.
Boldog-e a cinikus ember, aki mindent kicsúfol, semmit sem tart komolynak és szentnek? Miért van a világon, ha csak megvetésre való dolgokat lát benne? Tud-e építeni az az ember, aki szakadatlanul rombol, és éppen hitet rombol? Boldog-e az az ember, aki lelke mélyén megveti magát, akit elnyomott vádak kísértenek és gyötörnek? Boldog-e az az ember, aki fél, aki önmaga előtt szégyelli magát, akinek nincs fundamentuma, aki abszolút erkölcsi bizonytalanságban él? Lehet-e boldog az az ember, aki elveszítette Istennel való összefüggését? Nem a halál állapota-e ez? Megél-e a magzat az anyaméhben, ha elszorul vagy elszakad az őt tápláló ütőér? Megél-e az a búvár a tenger mélyén, akinek megszakadt az összekapcsolása a felszín feletti levegőréteggel? Éppígy nem élhet az az ember, akiből kiesett az a tapasztalás, hogy ő az Isten tulajdona, Istené, aki a maga számára teremtette őt, s egyedül a vele való közösségben lehet boldog. Boldog-e az a királyfi, akit megfosztanak koronájától, rongyokba öltöztetik, atyai ház helyett a vályúhoz kötik, és a szemétdombon hal meg, még ha aranyból is van a vályú s virágból van a muzsikáló szemétdomb?
A bűn útja a boldogtalanság és a halál útja. „Nem állhatnak meg a gonoszok az ítéletben, sem a bűnösök az igazak gyülekezetében.” „Olyanok, mint a polyva, amelyet szétszórt a szél”. A zsidó földmívelő aratás után a kemény szérűbe rakta a szétbontott kévéit. A kalászokon átment tízszer-hússzor a vasboronákból álló cséplőhenger. A pozdorjává tört kalászokat széles lapátokkal feldobták magasra a levegőbe. A súlyos búzaszemek visszahullottak a szérűre, de a polyvába belekapott a forró keleti szél, és szétfújta pillanatok alatt. Különösen megkapó képe az ítéletnek, amit Isten állandóan gyakorol. Ez az összetörettetés, ez a szétfúvatás nemcsak az egyes ember megítéltetésének a képe. Így ítéli meg Isten a közösségeket, a népeket, a birodalmakat. Vajon nem így ítéltetünk-e meg mi is most? Óh, Uram, hullasd, hullasd a tiszta búzaszemeket, legalább pár maroknyit a jövendő magvetés számára!
II.
Ezzel a sötét képpel egy ragyogó és színes képet állít szembe a zsoltáríró: a boldogság útját. A kegyesek útját. Azokét, akik Istennel járnak, akiknek van élő Istenük, és levonják e boldogító ténynek minden következményét.
Azt mondja róluk, hogy az ilyen embereknek az Úr törvényében van gyönyörűségük. Itt a törvényen ne értsünk egy csomó rituális szabályt, erkölcsi és jogi esetek százait. Értsük rajta az Isten akaratának tételes kinyilvánítását. Isten akaratának megtestesítését. Ószövetségi fogalom szerint Isten egy könyvben testesült meg: a Tórában. Újszövetségi szemlélet szerint: egy emberi személyiségben. Isten a Jézus Krisztusban annyi: ez vagyok én! Így éljetek! Ez az élet! Az ebben való gyönyörködés nem egyéb, mint a vele való rokonságunk felismerése. Azzal a belső megdöbbenéssel, mikor a szív így kiált fel: ez az! Sok romantikus történetet olvastunk arról, hogy a szülők összetalálkoznak 20-25 év óta elszakított gyermekeikkel. Talán akkor szakadtak el egymástól, mikor még a gyermekek csecsemők voltak. Most összetalálkoznak, mint tökéletesen ismeretlen emberek. Csodálkozva veszik észre, hogy mindenik különösen vonzódik a másikhoz, nem tudják miért, csak gyönyörködnek egymásban. Úgy érzik, hogy igazán együtt lehetnének boldogok. S micsoda öntudatosodás, felfedezés az, amikor azt mondhatják egymásnak: Fiam! Atyám! Isten tudja, hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. Szólít is minket: Fiam! De mi, jaj, nem értjük meg. S ha egyszer a Jézus Krisztusban felismerjük Őt, akiben titkon gyönyörködtünk, aki után vágyakoztunk, s felkiálthatjuk: Atyám! Ez az életnek legnagyobb felismerése.
Az ilyen emberről mondja tovább alapigénk, hogy az Úr törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. Ez a gondolkodás nem racionális okoskodás. Nem is az indusok misztikus elmélkedése, hanem foglyul esés az Igének. Ez a keresztyén meghódolás és átadás. Teljes átadása önmagunknak Isten kezébe, aki a Jézus Krisztusban él és fogad el. Úgy, ahogy a Református Káté mondja: „testestül, lelkestül, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”.
Az Istennel járó ember nemcsak gyönyörködik, nemcsak gondolkodik, hanem virágzik és gyümölcsözik. „Olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen”. Palesztinában, mint a forró égöv alatti szárazföldeken általában, csak az oázisokon van élet. Minden kultúra oáziskultúra ezen a vidéken. A világ legnagyobb oázisa a Nílus völgye. Itt épült meg Egyiptom, az ókori Kelet legnagyobb és legrégibb birodalma. Igen, mert volt miből élni a növény- és az állatvilágnak, s volt miből élnie az embernek.
Az ember Istenből él. Mint ahogy él levegőből, fehérjéből, savakból. Istenből lehet élni szegényesen és gazdagon. A kételkedő és vékony hitű ember szegényesen él. Majdnem meghal a lelke gyülekezet, Biblia, Szentlélek ellenére is. A nagy bizonyságtevők, Pál, Luther, Liwingston, Bethlen Kata bőven éltek Istenből. Ezért fájukon nincs hulló falevél, gyümölcseik századok ínyét édesítik. Megadatik nekik az a nagy kiváltság, hogy ne csak vegyék, hanem adják is tovább az örömet, az áldást, az életet. Tanúk lehetnek egy láthatatlan kegyelmi világ realitása és dicsősége mellett. Olyanok, mint az Énekek énekében a Szentlélek fuvalta kert: „Serkenj fel északi szél és jöjj el déli szél. Fújj az én kertemre, folyjanak annak drága illatú szerszámai. A Szentlélek fuvalmának boldog, meleg viharában illatoznak ezek az életfák, mint az oltárok. Érnek gyümölcseik, mint az ölünkbe szaladó gyermek, szóródnak szét magvaik, gondolatban, szóban, példában, mintha óriási izsópok volnának, amelyből áldozatkor a szentelt vért szórták szét.
Mivel Isten az embert a maga számára teremtette, azért vagyunk, hogy a Református Káté szerint: teremtő Istenünket igazán megismerjük, szívből szeressük, és vele örökké tartó boldogságban élvén, Őt dicsérjük és magasztaljuk.
Ez a második út: a boldogság útja.
III.
De mit mondunk arra, hogy az ember – jaj, mi is – nem ezt a második, hanem azt az első utat jártuk és járjuk. Mit mondunk arra, hogy a boldogság és a kegyesség között nincs szükségképpeni összefüggés. Mit mondunk a jóbi problémára: a gonoszok élnek és az igazak elvesznek? Miért szenved az igaz ember? Nem jobb volt-e mint mi, az a sok hősi halott, akinek drága vére utcáink kövét mosta? Avagy csak az istentelen emberek házait érték-e el a bombák és az istenesekét nem? Hát a bűnösöknek nincs-e reményük arra, hogy éljenek, és az igazak nem bukhatnak-e el, nem eshetnek-e kárhozatra?
Ezekre a nagy kérdésekre felel a harmadik út, amely a betlehemi jászolbölcsőtől a Golgotáig vezet. Rövid út volt. Térben kimérve nincs harminc kilométer. De ezen az úton ment végig valaki: a Törvény, az Élet, az Ember, az Isten, a názáreti Jézus, aki ezzel az útjával mind ezeket művelte.
Elhordozta az első út bukottjainak, nyomorultjainak bűneit. Lefizette értük kínban és halálban az értük járó büntetést. Kihullott vére, a második Ábel vére, kiált reánk, Kainokra, akik megöltük Őt, mert ülünk, állunk, járunk a hitetlenek tanácsán, a bűnösök útján, a csúfolók székében, és nem azt kiáltja, hogy halál reánk! Reszkessetek! Hanem ezt kiáltja: hozzám térjetek, engem hallgassatok! Engem szeressetek! Én vagyok a ti igazságotok, érdemetek, éljetek velem, éljetek nekem! Első út boldogtalanjai! Ő ami menedékünk, váltságunk, örömünk. Térjünk hozzá!
Azután vedd eszedbe: Ő volt az egyetlen igaz, és kereszthalált szenvedett. Ártatlanság Báránya, aki elvette e világ bűnét, de őmaga a keresztfán áldoztatott meg. Ezzel örökre példázza nekünk: nem az a legboldogabb élet, amelyik a legderültebb, legkényelmesebb, legbékésebb, hanem az, amelyik legáldozatosabb, leghősiesebb, amelyik rámegy a szeretetre és szolgálatra. Azt példázza, amit Igéje annyiszor hirdet: boldogok a szegények, a szenvedők, a sírók, az üldözöttek, a kereszthordozók. Ebben a keresztben gyönyörködjetek, erről gondolkozzatok éjjel és nappal, ebben virágozzatok és gyümölcsözzetek, mint az élet fájának ágai és friss hajtásai: „és a folyóvizen innen és túl az élet fája vala, mely 12-szer terem gyümölcsöt minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a pogányok gyógyítására valók” (Jel 22,2).
A zsoltár még egy végső pillantást vet az utolsó ítéletre. Beszél arról, hogy egyszer még meglesz a végleges megoldás, az igazság és a kegyelem nagy ítélettartása. És vigasztalásul üzeni nekünk: tudja az Úr az igazak útját.
Kezében tartja az Úr az igazak dolgát!