Manapság mosolyogni szoktak a felolvasott történeten. Primitívnek mondják és unalmasan ismerősinek, elavultnak. Igazuk van; primitív és elavult ez a történet, mint a Kijelentés, mint az Íge. De örökkévaló és igaz, mindig új és a szívünkbe vágó, mint a Kijelentés, mint az Íge.
Az ember párjával ember.
Érzitek-e ebből először is a társtalan ember rettentő árvaságát? A frissen teremtett mindenség kellős közepén az ember szörnyű egyedül áll. Nincs társa s nélküle nem lehet élnie. Hiába van a roppant karácsonyfa, a világegyetem, az embernek társa csak egy másik ember lehet; a párja.
Ezzel az is meg van mondva, hogy ez az örök másik: férfiúra az asszony, asszonyra a férfi. Ketten egyek, hiszen egymás számára teremtette őket az Isten.
Nyilvánvalóan ábrázolja ez azt, hogy az ember élettársában lesz egész. Általa és benne nyeri vissza eredeti szépségét és teljességét. Nélküle olyan, mint egy ikercsillagzat, amelynek kialudt vagy lehullott egyik fele. Ezért az emberpárok azonos szövetből, ugyanazon mintára készülnek s mégis tökéletesen különbözők, az egyik férfi, a másik asszony.
Nyilvánvaló ebből az is, hogy a hitestársi viszony a legmélyebb emberi kapcsolat a világon. Két személyiség között a tökéletes és eleveelrendelt egység helyreállítása. Azért elhagyja az ember atyját és anyját, megfeledkezik barátairól és testvéreiről s amint az Íge mondja: «Ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté.» A szent házasság nem egyéb, mint az Istentől rendelt élettársunkkal való szövetségre lépés. Ha mi is azt határoztuk, amit Isten rendelt, akkor házasságunk boldog, teljes és összhangzatos. Kibeszélhetetlen öröm, segedelem, áldás rejlik egyik lényében a másik számára. De csak akkor, ha az Íge szerint egymáshoz illenek. Ez esetben viszonyuk az egész életre szól. Múló vendég benne a szerelem, jötte nem fokozza összetartozandóságukat, elmúlta nem rendíti meg. De ha nem telik be rajtuk a teremtés szava, egyik nem párja a másiknak az eleveelrendelés értelmében, bármily erős a vonzalom közöttük, ez időhöz kötött s egyszer csak lejár a kapcsolatuk, mint a homokóra.
Sokan azt hiszik, hogy ezzel meg van oldva a kérdés. Pedig nem. Férfi és nő, ha egyszer frigyre lépett egymással, egymásnak sorsa lett. Mindig a másik lénye, mindig közös viszonyuk a legnagyobb, legfontosabb kérdés egyikre is, másikra is. Aki nem segítőtárs, az az élet nagy akadálya; aki nem szárny, az járom, aki nem áldás, az átok. Férfi és nő veszteg maradni nem tud a nap alatt. Kergetve kerülik, szenvedve kínozzák egymást mind a ketten.
Ez a szörnyű vagy-vagy kétségbeejtően ütne ki ránk, ha csak a magunk erejére és útjára lennénk utalva. Egy testté, egészséges, harmónikus élő egységgé tisztán a test erőfeszítéséből sohasem lehetnénk. Egy testté csak egy lélek tehet.
Csak a Krisztus lelke tehet.
Krisztusban csendülnek össze lényünk legmélyebb, legtitkosabb húrjai, azok, amelyek az örökkévalóság hangjait adják, a honnan, a hová, a miért kérdéseire felelnek. Krisztusban lehet igazi segítő és hű gondviselő az élettárs, hiszen Ő a jóság, a szeretet, az áldozat nagy példaadója, a segítés és a gondozás isteni mestere. Krisztus a nagy ihlető: hétköznapjainkban boldog ünnep, fáradságunkban érces riadó, ellentétben a nagy kibékítő és megbocsátó, a fegyelem és az irgalom.
Az Ő királyi széke előtt álltok Ti most. Mindkettőtök így vall: Uram, idehoztam a páromat, hogy lehessen egészen az enyém és én lehessek egészen az övé. Csontomból való csont, testemből való test.
De mindez csak úgy lehet, ha mindketten Lelkétől lelkezett lélek lesztek.
Vigyétek tehát el az oltárról szíveteket, mint két muzsikáló órát, amelyet Krisztus keze hangolt össze és állított be. Amíg egymás mellett haladtok, egy cél felé, szeretve és szolgálva egymást, az óra ugyanazt a zeneművet játssza, egyszer egyiké a dallamot s a másiké a kíséretet, másszor megfordítva; de mindig együtt adja az élet melódiáját, amelyet az emberek ezzel a régi szóval próbáltak kifejezni: boldogság.