Ez a zsoltár egy fejedelmi embert mutat végső veszedelemben. Mikor a zsoltárokat összegyűjtötték és elrendezték - 6-700 év terméséről volt szó -, ennek a régi darabnak, amelyet még az első templom szent iratai között őriztek, történeti háttere csodálatosan azonos volt Dávid helyzetével az Absolon lázadása alatt. A Sámuel 2. könyve elbeszéli, hogy Absolon, ez a magányos, különc, erőszakos és zseniális herceg, fellázadt atyja Dávid ellen. Összeesküdt a legjelesebb vezérekkel, elfoglalta Jeruzsálemet, a királyi palotát, birtokba vette atyja kincseit és asszonyait. Dávid elmenekült a pusztába néhány hű emberével. A menekülő királyt sokan bántalmazták, vérebnek csúfolták, kővel dobálták és bukásában gyönyörködtek. Dávid lehajtott fővel ment a szidalomba, a gyalázatba, a halálba.
Ez a helyzet a zsoltár történeti előzménye.
Tudjátok, hogy Dávid mégis győzött. Csodálatosan, egyedül Isten kegyelméből. Absolont holtan, véresen vitték haza atyja palotájába. A lázadók megbánták bűneiket, és most már teljes hűséggel kiálltak királyuk mellé. A Szentlélek ihletéséből pedig megszületett a 3. zsoltár. Alapmotívuma: az Úré a szabadítás. Három gondolatcsoportra oszlik: az ellenség fogalma; a szövetséges Isten; a mi békességünk.
I.
Ki az ellenségem? Ezt nem sokat kell kérdezni és magyarázni, mert tudja és érzi mindenki. De az a baj, hogy nem pontosan. Sokszor nem ismerjük fel, hogy valaki az ellenségünk, pedig már igen sokat ártott nekünk, s lesi az alkalmat, hogy elveszítsen. Sokszor ellenségünknek tartunk valakit, aki pedig nem az, s mi gyűlöljük és megtámadjuk. Néha aztán olyan pokoli zűrzavar támad, hogy mindenki mindenkit üt, vág, mint kocsmai verekedésnél, ahol leütik a lámpát, s az egész társaság üvöltöző gomolyaggá keveredik.
A Szentírás rendezi az ellenség fogalmát. Először is azt mondja: ellenséged: a felebarátod, a testvéred, a másik ember, aki éppen olyan, mint te, homályos elméjű, gyarló, bűnös indulatainak rabja. Nem úgy van ám, hogy te angyal vagy és ő ördög. Hanem úgy, hogy mindketten emberek vagytok, gyanakodó, félő, irigy és bosszúálló emberek.
A Szentírás rá akar nevelni arra megismerésre: miért ellenségem nekem az én felebarátom? Azért, mert én Ábel vagyok és ő Kain? Csak ő hibás abban, hogy mi ellenségek vagyunk? Nem ébresztem-e, nem hívom-e elé az ellenségeskedést a felebarátomból önhittségemmel, szeretetlenségemmel, kegyetlenségemmel, kizsákmányolással?
Valljuk be, hogy minden ellenségem mellett ott áll az én bűnöm sötét árnyéka. Ne kapj azon, hogy az ő bűne is. Az ő bűne a te bűnödön nem segít semmit. Azért te nem leszesz ártatlan, mert ő is bűnös. Egyik ember bűne nem váltja meg a másik embert a bűnből. A megtérő lator sem tudta megváltani a megátalkodottat, csak a Bűntelen Harmadik a bűnén bánkódót. Emlékezz meg tehát, ahány ellenséged van, ahány bántalom ér, annyi alkalmat nyújt feléd Isten önvizsgálatra, önismeretre, bűnbánatra, bűneidből való megtérésre. Minden ellenség Krisztussal állít szembe. Hozzá vezet. Ne engedd, hogy Tőle fordítson el. A Hegyi Beszéd is azt mondja: mikor viszed az ajándékodat az oltárra, állj meg, térj ki, menj el, békülj ki a te felebarátoddal, s azután vidd ajándékaidat az oltárra. Az ellenségem Isten kezében atyai nevelőeszköz megaláztatásomra, próbatételre, s mindig drága hívogatás megtérésre. Ki tehát nekem az ellenségem? A második felelet ezt mondta: én, az én bűnöm.
De még egy másik nagyon fontos dolgot is felfed előttünk az Isten Igéje. Azt, hogy bármily gyarlók vagyunk is, megtörténhetik, hogy ellenségünk Isten ellensége. Ez az a ritka eset, amikor azért üldöznek, mert Istenéi vagyunk. Üldöznek, mert az Úr ügyét képviseljük egy elfordult és elvetemedett világ közepette. Azért üldöznek, mert tisztábbak, áldozatosabbak, bátrabbak, erkölcsi kérdésekben radikálisabbak vagyunk, mint a világ. A világ nem tudja elhinni az alázatos szentséget, mint realitást, és arra igyekszik, hogy kivesse magából. Ilyenkor még az úgynevezett bölcs, józan lelkületű emberek is ellenségeinkké válnak. Túlzóknak, fanatikusoknak, meggondolatlanoknak neveznek, s féltik tőlünk azt az ügyet, amit szolgálunk. Nagyon ritka eset ez, s borzasztó tévedés, ha a magad esetét olyan könnyen ilyennek tartod. Tedd fel csak magadnak azt a kérdést: csakugyan az Isten ügyéért szenvedsz? Több jóság, több szeretet, több szabadság, több erkölcsi nemesség jár-e azzal a magatartással, amit te valósítasz meg? Egészen kivételes esetekben, mint pl. elmúlt gyönyörű forradalmunkban így volt a dolog. Azért látszott meg benne a nagy érzések tisztító ereje, s a véres romok barikádjain az emberi méltóság dicsősége ragyogott. Ezért győzedelmes harc a mártírok, próféták, bizonyságtevők útja, s küzdelmük kiegészítő része annak az egyszer s mindenkori győzelmes harcnak, melyben az ember Fia, a Királyok Királya, Jézus elhagyatva, mindenkitől megcsalatva, egyedül haladt, százszor árvábban, mint egykor Dávid, a Golgota felé, hogy meghaljon a gyalázat fáján. Ez Isten ügye volt. Győzelmes ügy volt. Meg is kapta a maga bizonyságát: a feltámadást.
De tudod-e a magad harcát ehhez hasonlítani?
Mert ha nem, akkor könnyen megtörténhetik, hogy te harcolsz Isten ellen. Mikor a te ellenséged Isten. Le akarod rontani, amit Ő épített. Gyűlölsz valakit vagy valamit azért, mert Istené. Az Isten népe, az Isten műve, az Ő tisztelete az, ami felháborít, s ellenségednek tartod, aki vele szolidáris. Vigyázz, mert Isten megvédi az Ő ügyét, az Ő népét, az Ő híveinek imádságát és békességét. Mennyi csodát tett és tesz fennmaradásunkért. Milyen jó az Isten pártján állni!
II.
Már ott vagyunk a szövetséges Isten gondolatánál. Természetes, hogy az ember, ha olyan ellensége volt, akivel könnyen elbánt, maga is eligazította baját a saját erejéből, anélkül, hogy vallásos szertartásokra gondolt volna. De ha már komoly ellenféllel állott szemben, Istent hívta segítségül. S minél komolyabb volt az ellenfél, annál buzgóbban. E fokon az ember Istent úgy képzeli el, mint egy kötelezett szövetségest. Úgy gondolja, hogy a mindenható Istennek kötelessége kiszolgálni a hozzá imádkozó fél igényeit. Követeli tőle, hogy ellenségének üzenjen hadat, támadjon ár örök bölcsessége leleményével és mindenhatósága erejével, s adja neki a győzelem pálmáját. Tolsztoj leírta, hogy farkasszemet néző hadseregek között hogyan játszódik le a nagy liturgikus dráma, mindenik a maga ügyét, igazságát szuggerálja Istennek, s mindenik a maga részére követeli a győzelmet, és az ellenfélre a teljes pusztulást. Még a zsoltárokban is sok példa van az ilyen gondolkozásra.
Igen. Isten nekünk szövetségesünk. De ez a szövetség nem két egyenlő fél között jött létre. Ez az irgalmas Isten és a bűnös ember között jött létre ingyen kegyelemből. A szuverén Isten azt mondja: „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” A féreg ember azt mondja: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem, amint te akarod!”
Nos, amikor a bűneinek ismeretével bíró, ezer és ezer ellenségtől körülvett ember, az ádáz szembenállók triumfálása között: „nincs számára segítség Istennél”, az egyetlen hatalomhoz, az örök hatalomhoz fordul; mikor nem hivatkozik érdemre, a maga igazságára, s rábízza magát az Isten kegyelmére, akkor ebből az ingyen kegyelemből meg szokott születni a szabadítás csodálatos ténye. Nem azért, mintha a megalázkodás idézné elő, hanem azért, mert hívő alázat tudja elfogadni. Főképpen azért, mert Isten csakugyan szabadító Úr. Ez a természete - hogy szinte káromlásnak látszó szóval éljek -, ez a foglalkozása. Azért, mert Ő nem prófétál felettébb, mert Ő csak addig próbál, amíg ezzel a próbatétellel is alázatosabbá, hívőbbé, jobbá, áldozatosabbá tesz; amíg ezzel a próbával is elfordulunk a világtól, hozzátérünk a mi áldott szövetségesünkhöz, nagy belső megtisztuláson megyünk át, és Neki átadjuk magunkat. Addig, amíg harcunkból kivetjük a gyűlöletet, a ragadozást, az önző emberi indulatok tisztátalanságát, egyszóval amíg belsőleg elkészülünk arra, hogy elfogadjuk ajándékait, s élhetünk velük. Akkor csakugyan „pajzsunk lesz, dicsőségünk” és „fejünket felmagasztalja”. Pajzsunk lesz nekünk, akik védtelenek, fegyvertelenek voltunk; becsületünk és dicsőségünk nekünk, akik meg voltunk alázva, le voltunk gázolva, és felemeli a fejünket nekünk, akik bele voltunk taposva a sárba.
Ennek megvan az ellenpróbája is. Ha pedig a harc elveszíti tisztaságát, a zászló a szeplőtlenségét, ha a hősi kezek beszennyeződnek, s a küzdelem nem önfeláldozás, hanem ragadozás, akkor kiesik kezünkből a győzelem.
Dávidéból nem esett ki. Elmondja, hogy tartotta meg: „Fennszóval kiálték hozzá, s Ő meghallgatott engemet az ő szentsége hegyéről”. Ez azt jelentette Dávidra, hogy a mélységből, az Istentől való távolság testi pusztaságából ugyan, de minden erejéből, mintegy életmentő segélykiáltással fordult ahhoz az Istenhez, aki vele szövetséget kötött. Aki az Ő szent hite szerint a szövetség ládájában lakik a Sionon. Aki szent hegyén várja hívei hódolatát, és megmutatja nekik magát, mint irgalmas Isten. Mi más ez, mint az Ótestamentum nyelvén elmondása annak, hogy mi, az Istennek népe, a megpróbáltatás mélységéből, hitünk egész erejével kiáltunk a mi szövetséges Istenünkhöz, aki az újszövetségi Sekinában: az Úr Jézus Krisztusban jelent meg előttünk. Ez a Jézus a Golgota hegyén kereszthalálával tette tökéletessé a szövetséget: egyfelől mindnyájunk helyett a fiúi engedelmességben eleget tett, s ugyanakkor reálisan közölte az Atya ajándékát: a bűnbocsánatot és az örök életet. Azaz mindazt, amit nekünk Isten, mint Atya, Fiú és Szentlélek, ígér és ad.
Ez az a nagy tény, amit a zsoltár így fejez ki: az Úré a szabadítás.
III.
És mi ennek a szabadításnak az eredménye?
A zsoltáríró így fejezi ki: „Lefekszem és elalszom; felébredek, nem félek”. Ez a megszabadított embernek az a békessége, amelyről azt mondja az apostol, hogy minden értelmet felülhalad. Ez az Isten akaratába beleilleszkedett embernek a békessége. Képe a Nílus hullámain ringatódzó és gőgicsélő Mózes, a viharban alvó Jézus, az égő fán megülő madár, amely tudja, hogy neki szárnyai vannak. Ezer bizonyság és példa arra, hogy ne félj, bízz, mert az Úré a szabadítás. A zűrzavarból rend lesz, a háborgások elcsitulnak, az ellentétek kiengesztelődnek, a szívekben felújul az örök vágy, hogy szeressen és szeressék, és lassanként gyógyulni kezd a beteg világ és a beteg szív.
Mi erre vágyunk. Körülöttünk akármilyen sötét, talányos és fenyegető a világ, mi dolgozunk és imádkozunk. A nyáron Debelyácsán egy genfi hittestvérünk idézte Luthernek egy mondását: Ha azt tudnám, hogy a holnap a világ vége lesz - mondta Luther -, még ma ültetnék egy almafát. S én magamban hozzátettem: meg egy rózsafát. Ültessük a fáinkat. A gyümölcs és a szüret Isten dolga. De sokkal több ennél: Isten ígérete. És lehet hitben is szüretelni.
Ennek bizonysága a mi mostani találkozásunk is. Ezelőtt tizenöt esztendővel elindult itt egy kis gyülekezet lelki élete. Isten ügyét vállalta magára néhány ember: nekiállt Újpesten egy kis flottabázist teremteni egy új világ számára. Magyar dolgozókat akart a legnagyobb szocialista vezér: az Úr Jézus lába körül leültetni, kis proletárgyermekeket hívogatott, hogy fürödjenek Jézus arcának világosságában és szívének melegében. Munkások fiait gyűjtötte össze, hogy az Ő ifjú gárdája legyenek. Épített egy hajlékot, ahol az igazság és a szeretet Igéi hangzottak, ahol követségben járó bizonyságtevők Krisztusért kértek sírva és mosolyogva, fájdalmasan és diadalmasan mindenkit, aki hallotta szavukat: „Béküljetek meg Istennel!”
Most pedig a visszaemlékezés és hálaadás ünnepén rajtunk is, bennünk is megáll Isten Igéje: „Ne félj, kicsiny nyáj, mert tetszett a te Atyádnak, hogy neked adja az országot”.
A harmadik zsoltár vége áldásformává forrósul: Szabadító Urunk, „legyen a Te népeden a Te áldásod”!
Újpest-Újváros
Lekció
Mt 5,43-48