Ravasz László

A zsoltár első verse a megszokott lajstromozás: azt mondja el, hogy a nagy dávidi gyűjteményből való, az éneklőmester rendelkezésére áll, tehát fel van véve a kultuszba. Ritmus gittithre szól, azaz egy ősi izráeli szüretelő ének, valaha primitív munkaének ütemét vagy hangnemét követi. Magából a zsoltárból azt is következtetik, hogy esti ének. Valami vigiliaféle lehetett, olyankor énekelték, amikor a csillagos ég a Holddal együtt teljes fényében ragyogott Sion felett a nagy csendességben - de Nap nem volt az égen, mert azt meg sem említi.
Maga a zsoltár szemmel láthatólag két elemből áll: egy keretből és egy betétből. Ez a keret a második és a harmadik vers, valamint az utolsó, azaz a tizedik vers. Ezt a részt kórus vagy a gyülekezet énekelte, mert többes számban beszél. A 4-9. vers a tulajdonképpeni zsoltár; szólóének lehetett, mert első személyben beszél.
Miről énekel a kórus?
Isten dicsőségét magasztalja, amely egyaránt tükröződik a természetben és az embervilágban. Az egész mindenséget egy roppant nagy templomnak látja, amely ott terjed bele a végtelenségbe a jeruzsálemi templom felett, s feszíti szét az Úr dicsőségétől tele tölt egeket. Szinte hallja a látható és láthatatlan mennyei seregek énekét, amint az Urat magasztalják. Micsoda ének lehet, amikor a hold és a csillagok énekelnek! Egyszerre szinte megdöbben a zsoltáríró ebben a roppant szimfóniában hirtelen egy gyermekkacagást hall, azután édes gőgicsélést. A szférák rettenetes és harsogó zenéjében halk vox humana. Ez a kettő kikerekíti egymást, és teljessé teszi az isteni dicsőség zenei ábrázolását. Nagy dolog egy bolygó zúgása, de éppen olyan nagy egy magzat az anyaméhben. Csodálatos a nehézkedés törvénye, de egy gyermek megszületésében nem kevésbé játszanak össze a tényezők az anyában, az apában és az egész világban. Ez azt jelenti, hogy a természet vak történelem nélkül és a világ értelem nélküli ember nélkül. „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). Mert a természet és a történelem, a világ és az ember nemcsak feltételezi egymást, hanem magyarázza és megfejti egymást. A szellem fősége az emberben jelenik meg a világ felett.
Az ember és a természet
Ha az embert nem állítjuk szembe a természettel, hanem elegyítjük benne, mint ahogy a materializmus teszi, az ember a maga paránysága következtében elvész a mindenség roppant méretei között. Mi az ember abban a térben, amelyben sok száz millió csillag van, a mi földünknél milliószor nagyobbak, s mégis olyan magányosan elvesznek az űrben, mint egy csónak az üres óceánon? Mi az ember abban a térben, amelyet sok-sok naprendszer csak úgy tölt be, mint néhány marék avarlevél egy őszi kertet? Mi az ember élete, sőt az emberiség élete abban az időben, amelyben öreg Napunk még egy kezdő kis csillag? És mi az emberi nagyság ilyen méretek között, mikor már földünkhöz képest is Nagy Sándor egy marék por, s eltűnt világbirodalmakból és kultúrákból csak néhány kődarab maradt? Arany János tréfás verse szerint:
Ki vagyok én? Senki Pál.
Egy fájó gép, mely pipál.
Vagy egy másik mondás szerint: Mi az ember? Egy kis kozmetikumon átvitt gorilla. „Micsoda az ember - mondom -, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van reá?” Valóban megkérdezzük Petőfivel a felfuvalkodott embertől: „Kevély ember, miben kevélykedel?” Nézz a csillagokra és tanulj alázatosságot!
A maga képére
Hiszen éppen ez a csoda, hogy Isten, a teremtő Isten megemlékezett az emberről, és gondja volt reá már a teremtéskor. Az ember nemcsak befejezése a természeti rendnek, amiről sokan azt hiszik, hogy ez az egész világ, hanem kezdete egy új világnak, egy új rendnek, a szellemnek. Ennek a szellemnek, amely tud magáról, és önmagával szembeállítja a világot. Erre a csillagok sem képesek. A szellemnek, amely tud Istenről, és Istenben látja önmagát és világát. Erre is csak az ember képes. A szellemnek, amely különböztetni tud jó és rossz között, és szabadon választ - Madách szerint - bűn és erény között. Ez is emberi kiváltság. A szellemnek, amelynek feltétele a szabadság és lényege a rend.
Mindez együttvéve, mint hivatás és képesség, azaz istenkép, amelyről a Szentírás beszél. Ez az emberi minőség, amiben minden más ismert teremtménytől különbözünk. Az ember ezt a szellemi minőséget olyan testben hordozza, amely anyagában, természetében egyezik a többi teremtmények anyagával, természetével, s éppen ez adja meg az ember ellentmondásos, csodálatos és kivételes lényegét, azt, hogy test és lélek, anyag és szellem, s éppen ezért: önmaga. Mindez azt bizonyítja, hogy Isten már a teremtéskor különösen megemlékezett róla, s reá egészen különös gondot fordított. A zsoltáríró ezt így fejezi ki: „kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!”.
Az ember a csúcson
„…Megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.” Három főfunkciója van az általános kegyelem világában az így felmagasztalt embernek. Az ember először is a teremtett mindenség, az univerzum prófétája. Rajta át érkezik a világba az igazi isteni ismeret, amely a legnagyobb lángelmének sem kevés, s az intelligencia határállomásán pislákoló együgyű értelemnek sem sok abban az adagolásban, ahogy Isten adja. Azután ő végzi a mindenség főpapi szolgálatát; ő mutatja be Istennek szentelt dicséretének áldozatát és az Istenről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét (Zsid 3,15). Végül ő viseli a koronát, az Isten szuverenitásának kölcsönzött szimbólumát. Ez azt jelenti, hogy ő hozza a törvényt: felismeri és kihirdeti Isten akaratát; ő hajtja végre: az országot az egyetemes munka közösségében, mint az Isten iránti engedelmesség nagy szertartását; ő ítéli meg az országokat és lelkeket, mert ő a világ bírája Isten Igéjével az ajkán.
Ez még mind az általános kegyelem világa. A világ és az ember úgy, ahogy Isten rendelte a teremtés alapkoncepciójában. A bűneset előtti tökéletesség és tisztaság. Ez a szellem uralma, a humánum a maga eredeti minőségében, az ember, mint Isten szövetséges társa és boldog barátja.
A bukás
De az ember elbukott és megromlott. Elbukásának körülményeit csak a szent történetből ismerjük, de eredményét saját szemünkkel látjuk. Prófétasága sötét tudatlansággá, bálványozássá, babonássággá vagy hitetlenséggé torzult. Főpapi szolgálatában nem Istennek, hanem a világ fejedelmének vagy önmagának adott dicsőséget. Bálványisteneknek tömjénezett! Királysága kegyetlen zsarnoksággá, durva ököljoggá vagy véres háborúk beláthatatlan sorozatává vált: aki bírja, marja, s az erősebb kizsákmányolja a gyengébbet, az ember embertársának farkasa. Kapóra jöttek az elméletek: az ember állat, az állat vegyi gép. S az állat-ember közül vagy egynéhány istenné tette magát, a többi egyszerű géppé vált; rosszul olajozott géppé. Mi lett az emberből!
A váltság
És akkor történt, hogy egy új teremtés kezdeteképpen Isten maga emberré lett. Emberi testet öltött magára a betlehemi gyermekben. Egy csecsszopó szája által erősítette meg hatalmát Isten az ő ellenségei miatt, hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsa. Ez a csecsszopó száj egyet mondott a bölcsőben és a kereszten: Atyám. Ez a csecsemőszív egyet tett a bölcsőben és a kereszten: szeretett. Erről csakugyan megemlékezett Isten, mert azt mondotta róla: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok!” Csakugyan gondja volt reá, mert nem hagyta a sírban, és nem engedte, hogy az Ő szentje rothadást lásson.
Megkoronázta Őt töviskoronával, és úrrá tette kezének munkáin. Őt is hármas tisztre kente fel. Főprófétánkká tette, mert benne végleges és teljes az Isten kijelentése: senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akink a Fiú meg akarja jelenteni. Aki engem lát, az Atyát látja. Főpappá tette, aki bemutatta a kereszten az egyszeri és tökéletes áldozatot, s azóta ártatlan vérével szakadatlanul engesztel, és közbenjárásával szakadatlanul könyörög érettünk. És királlyá tette, vagyis ajándékozott neki olyan nevet, amely minden földi név felett való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, és minden nyelv vallja, hogy Ő Úr az Atya Isten dicsőségére.
Az általános kegyelem világa így teljesedett be a Krisztusban, ami azt jelenti, hogy csak az a humánum, ami Krisztusból való.
Te
Isten Krisztusban emlékezett meg rólad és gondol reád. Mikor még világ sem volt, kiválasztott és Krisztusnak ajándékozott. Mielőtt megszülettél volna, Krisztus már meghalt érted: jöttödkor már az Ő szövetsége várt, a kiontatott vér szövetsége. Azóta tied mindaz, amit az Atyáról és önmagáról kijelentett. Sőt, téged Isten ugyanabban a kenetben részesít, amellyel Fiát kente föl. Tehát részt ad az Ő prófétai tisztéből: gondold el, te hirdetheted ennek a világnak mindazt az igazságot, vigasztalást, adhatod azt a békességet, amit Krisztus ígér az övéinek; főpapi tisztéből, mert magad megtagadásával és az Ő keresztjének hordozásával a legmagasabb áldozatot végzed; végül királyi tisztéből, mert bűn és halál ellen vele vitézkedel és vele győzedelmeskedsz.
Ez a keresztyén ember hármas tiszte. Erre vár minket Isten. Akarsz-e próféta, főpap és király lenni? Légy gyermekem! Légy keresztyén!
És közben szakadatlanul keresi a kicsinyt, hogy naggyá tegye; a bűnöst, hogy megváltsa; az együgyűt, hogy világosságot gyújtson benne; az ellenséget, hogy fiává fogadja. Téged. Ki akar békülni veled; szeretetközösséget akar, hiszen - ez a titkok titka - azért teremtette az embert, hogy legyen, aki tudja, hogy szereti őt, s Ő az, aki szereti őt.

Budapest-Baross tér
Ha már az első mondattal bejelentem beszédem fő tételét: a templom a mi igazi otthonunk, egyszerre rendet csináltunk és tájékozódtunk. A felolvasott alapigéből és a szentleckéből három templom áll elénk. Az egyik: a Sion hegyén épült ótestamentumi templom, salamoni dicsőségében. A másik: az újszövetségi lelki templom, ahogy azt Pál apostol és Péter apostol képzelte. A harmadik: ez a mi kedves Baross téri templomunk, amelyben most mindnyájan találkozunk. Ezt a hármat foglalja össze alaptételünk: A templom a mi igazi otthonunk.
I.
Ha csak annyit mondok a 84. zsoltárról, hogy zarándokzsoltár, minden szükségeset megmondtam róla. Egyszerre eszünkbe jut, hogy az ótestamentumi népnek egyetlenegy temploma volt Jeruzsálemben, a Sion hegyén, vagy régebbi szó szerint Mórijjá hegyén, ahol Ábrahám Izsákot volt megáldozandó. Maga a nép szét volt szórva három világrész összeérő tartományaiban. Magából az anyaországból minden zsidó férfiúnak be kellett egyszer mennie a templomba 12 éves korától kezdve. De felmentek a szétszórtságban lévők is, sokszor rendkívüli távolságokból: Szíriából, Babilonból, Egyiptomból. Ezt a 84. zsoltárt is egy szíriai zarándok énekelte. Özönlöttek a csapatok Jeruzsálem felé, mint az egybeszakadt patakok. Ehhez hasonlót csak az iszlám virágkorában lehetett látni, a mekkai vándorlások idején. Sokan eladták életük egész keresményét, hogy életük végén útra kelhessenek, s még egyszer lássák még, vagy egyáltalán megláthassák a jeruzsálemi templomot, amelyet az ókori írók a világ hét csodái közé számítottak, amelyik minden zsidó emberre nézve Izráel Istenének lakóhelye volt, s azt jelentette, hogy az Úr valóságosan és dicsőségesen az Ő népe között lakik. Ilyen zarándoklásokat a keresztyénség is ismert, főképpen a szent sírhoz, de azután kisebb távolságokban levő kegyhelyekhez is, mindaddig, amíg Istennek lélekben és igazságban való imádása világosságot nem gyújtott a lelkekben, és fel nem ismerték, hogy Isten nincs helyhez kötve. kézzel csinált templomban nem lakik, „az Isten Lélek, és akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják”.
DE tény, hogy soha sehol az Istenhez való vágyakozás, az Istennel való találkozás, az istentisztelet és gyülekezet utáni vágy és sóvárgás olyan megrendítő kifejezésre nem jut, mint ezekben a zarándok zsoltárokban. A 84. zsoltár írója is ugyebár arról beszél, hogy kívánkozik, sőt „emésztődik” az ő lelke „az Úrnak tornácai után”, szíve és teste ujjong az „élő Isten felé”, aki öröktől fogva várta, és most is fogadja őt a szentek szentjében. Elfeledkezik a hosszú zarándokút szenvedéseiről és veszedelmeiről. Rablók, vadállatok, trópikus hőség, rettentő víztelenség, számum, fertőző betegségek fenyegették és tizedelték a zarándokokat; tüzes kígyóként üldözték és pusztították, de azért szívökben csak az Úrnak ösvényei voltak, s még a Siralom völgyén is, egy gyilkos pusztaságban is énekelve mentek által. És isten velük volt. Ebben az égő, idegen, átkozott világban nem kötötte le őket semmi, céljuktól el nem tántorította sem fenyegetés, sem veszedelem. Még a Siralom völgyén is oázisok fakadtak fel, és ők végre megérkeztek, s itt állanak a templom pitvarában, s földre hulló arcuk megérintheti ezt az ezerszer szent földet. A zarándok orgona hangú magasztalására, amelyet „gittitre”, azaz szüreti taposóének ütemére énekel, ráfonódik egy bűbájos hasonlat, mintha egy gót pillérre gyöngyvirágfüzért kötnének rá: „A veréb is talál házat, és a fecske is (más fordítás szerint vadgalamb) fészket magának, ahová fiait elhelyezhesse, - a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!” Két nyugtalan madár. Egyik otthon kóborol, másik messze útra költözik. Otthont azonban csak az Úr hajlékában talál, s ott rak fészket, benne, valahol, ahová a „fiait elhelyezhesse”, ahová elrejtse a maga boldog jövendőjét. Lehet-e szebben kifejezni, hogy az ótestamentumi zarándoknak igazi otthona az a templom volt, ahol az ő népe szövetséges Istenével találkozott, tetteit csodálta, Igéit hallgatta, nagy és szent nevét magasztalta. Az ótestamentumi ember élete csúcspontján a templom pitvarában állott.
II.
De ott áll az újtestamentumi ember is. Világos, hogy az ő templomát nem kőből és fából faragták, hanem az élő kövekből épült lelki ház, maga a gyülekezet, mint a Krisztus titokzatos, de a tapasztalat szerint is látható, érzékelhető teste. Azoknak a társasága, akik hisznek az Úr Jézusban, és engedelmeskednek neki; kik óemberüket naponként megöldöklik, s öltözik fel az újat; akikben egyre inkább elhatalmasodik Krisztus élete, vagyis lelkülete, akarata, gondolkozásmódja, érzelmi világa, életstílusa. Azoknak a társasága, akik együtt egy olyan lelkitestet alkotnak, amelynek feje Krisztus, s ez abban lesz látható, hogy tagjai a Krisztus arcát hordozzák, őt vallják királyuknak, evangéliumát hirdetik, s Hozzá hívogatnak minden emberi teremtményt. Ennek a kiválasztott társaságnak, amelynek összegyűjtése az eleve elrendelésben már a világ teremtése előtt megtörtént, ennek a nagy ünnepi együttlétnek értelme és boldog kicsúcsosodása az a nagy ünnep, amikor a tagok találkoznak Urukkal, a Krisztussal, mikor színe elé járulhatnak, és várják, hogy a király megszólítsa őket. Mikor a király csakugyan meg is szólítja őket, kérdezi őket, felel kérdéseikre: ez az istenítélet, amikor tanítja és megfeddi, vigasztalja és újjáteremti őket. Különösen magasztos percek azok, amikor sákramentumával, amelyeken érzik az Ő kezének a melege, magához kötözi őket. A megkeresztelt kisdedeket ölébe veszi, megáldja, megcsókolja. Ez a csók dicsőségesebb kitüntetés minden koronánál. Mikor az asztalához hívja őket, mindenkit egyformán, szegényeket és törődötteket, bűnösöket és betegeket, nyomorultakat és világ szerinti bölcseket vagy előkelőket, s megvendégeli őket megtöretett testének és kiontatott vérének jegyeivel és pecséteivel. Óh, milyen együgyű kis szertartások ezek a sákramentumok! De ha meggondoljuk, hogy mi van bennük, ki áll mögöttük, szinte megtántorodunk gazdagságuk és dicsőségük láttára. Ezekben a találkozásokban újul meg mindig az a kibeszélhetetlen csoda, hogy e világ zűrzavara és hazugságai között halk, tiszta szóval megszólal maga Isten. A törődött és tanácstalan emberi szívet átjárja az Ő világossága és gyógyító ereje. A megtépett, megrongyolt, beszennyezett életet megtisztítja az Ő csodálatos Szentlelke, és az elárvult, otthontalan, bujdosó embert átkarolja, szívére öleli, hazaviszi a Jó Pásztor, az Úr Jézus Krisztus. Van egy hely és van egy idő ebben a kaleidoszkópszerűen változó és ellenséges világban, amikor közöttünk és bennünk ismétlődnek az evangéliumi csodák, Lázárként kikelünk a sírunkból, a naini ifjúként felkelünk a koporsóban, a bűnös asszonyként megtisztulunk, Bartimeusként látunk, és akik süketek voltunk, egyszerre hallunk kibeszélhetetlen szépségű zenét. Ez a lelki ház feljebbvaló Salamon templomának minden dicsőségénél.
Ebben a lelki házban egészen más törvények érvényesülnek, mint a világban. Itt, aki megalázta magát: felmagasztaltatik; aki első akar lenni: a többiek szolgája lesz; aki meg akarja nyerni az életét: nem fél Krisztusért eltékozolni azt; akinek van, annak adatik, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. Tudjuk az Igéből, kétezer év példájából: Isten nem a világ bölcseit, hatalmasait, nemeseit választotta ki magának, „hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse; hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem. Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul és szentségül és váltságul, hogy amint meg van írva: aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,27-31)!
És most nézd meg, hol kóborolhatsz, vándorolhatsz, tántoroghatsz ebben a világban, ahonnét ne vágynál ide? Hol találsz te bizonyosságot, ha csak nem itt? Hol érzed meg, mi az Atya és mi a testvér, ha nem itt? Hol tölt el téged az otthonosság érzése? Hol tudod azt, hogy egy nagy örökség várományosa vagy? Hol lehetsz meggyőződve arról, hogy minden útnak ide kell vezetnie, s ami út nem ide vezet, az eltévedt, és nyomorúságba és pusztulásba visz. Egyszóval, hol van a láthatatlan léleknek, a te lelkednek igazi hazája, ha nem itt, ebben az újszövetségi lelki házban, a Krisztus népe között, a szent gyülekezetben, a Krisztus testében?
III.
Természetes, hogy e lelki ház külső megjelenéséhez kell egy csoport ember, aki a gyülekezetet alkossa; kell egy hely és meghatározott idő, ahol és amikor a gyülekezet megjelenik az ő Ura előtt; kell egy rend, ahogy ez a találkozás végbemegy; kellenek imádkozások, éneklések, mindenekfelett kell Ige, amelyik összehívja, megszólítja, kérdéseket ad fel, feleleteket ad, amelyik teremtő munkát végez, szíveket és életeket alakít át, és viszi végbe a megtérés, újjászületés és megszentelődés csodáit.
Ilyen alkalmatosság ez a mi ki Baross téri gyülekezeti templomunk is, amelynek 25 éves évfordulóját és lelkipásztora szolgálatának 25 évfordulóját ünnepeljük. Hiszen én el tudok képzelni ennél szebb templomot is, pedig ez nekem különös emlékek miatt nagyon is kedves; én el tudok képzelni ennél a gyülekezetnél hatalmasabb, fényesebb, gazdagabb, tudósabb gyülekezetet is. De ha itt egyszer az Ige tisztán és elegyíthetetlenül szól, ha itt egyszer a Szentlélek munkálkodik a szívekben, akkor ez a templom dicsőségesebb Salamon templománál, hű és méltó mása és képe az újtestamentumi templomnak.
Akkor ez igazi lelki otthon. Ha pedig az, mi következik ebből reánk?
Először az, hogy járjunk ide, különösen férfiak, gyermekek és ifjak. A mostani statisztikát nem ismerem, de az én időmben a budapesti templomok a gyülekezetnek csak 10 százalékát fogadták be és foglalkoztatták. Tízszer kisebb volt a magyar kálvinizmus, mint amilyennek látszott. Nem szörnyű képmutatás ez, vagy legalább is önáltatás? A statisztika még rosszabb volt az úrvacsorázók számánál. Tagja-e igazán a gyülekezetnek az, aki rendszeresen nem járul a szent asztalhoz? Családtag-e igazán az,, aki a legnagyobb ünnepkor nem ül le atyja és testvérei asztalához?
Az otthon második következménye az, hogy egy család legyünk. Jaj annak az otthonnak, amelyik csupa társbérlőből áll, akik halálos ellenségként élnek egymással. A Kálvin téren sokszor ezernél többen úrvacsoráztak. Elvonul előttünk emberi egzisztenciáknak, lelkeknek, életsorsoknak hihetetlenül változatos belső és külső képe. Annyi közös vonás volt közöttük, a feltört női kezektől az egyre szegényesebb ruházatig, de mindegyik külön életsors volt, s nem látszott közöttük semmi belső összefüggés. Mit segíttetek egymásnak, mit tudtok egymásról, mennyi terhet hordoztok egymásért?
Következik belőle azután a nagy dolog, hogy ismerjük meg örökségünket. Ha valaki régen öröklött egy tízezer holdas hitbizományt, hónapokig utazott benne, amíg mindent megnézett, megismert, átvett. Milliószor nagyobb kincset, lelki kincset örököltél minden hitbizománynál azzal, hogy református keresztyén vagy. Mennyi időt fordítottál reá, hogy számbavedd, gyönyörködj benne s hálálkodj érte? Tudod-e, hogy mi kincs van az Énekeskönyvedben? Hány éneket ismersz belőle? Hányat tanítottál meg a gyermekeidnek? Ezt a vallástanítást megakadályozhatja-e emberi hatalom? Nem felejtetted el a Kátét, amiből konfirmáltál? Arról ne is beszéljünk, milyen mérhetetlen kincs van a Bibliádban, amelyik ott van a szekrényedben, talán az asztalodon is, de hányan olvassátok mindennap? Egyáltalában, beszélitek-e ti otthonotoknak az anyanyelvét, a kijelentésnek a nyelvét, amelyiken Isten társalog velünk Mózes első sorától a Jelenések könyve utolsó soráig?
Aztán ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a templom, akármilyen kedves és otthonos, mégis csak egy pitvar; egy előszoba. Igazi hazánk rajta túl, örökkévaló magasságokban van. Hallod-e, érted-e, amint ittléted alatt húznak át a hívogatások a levegőégen: „az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” „Keressétek az Isten országát és annak igazságosságát, és mindenek ráadásul megadatnak nektek.”
Bármennyire otthon vagyunk is mi ebben a mi templomunkban, azért ez csak egy ideiglenes állomás. Valaki egyszer a sírboltjára ezt vésette: ideiglenes alvóhelye a mennyei Jeruzsálem egyik zarándokának. Ideiglenes otthonunk a templom, a legkedvesebb is. Jövünk fiatalon, talán ölbe hoznak, s egyszer utoljára megyünk innen haza. Ott fenn azután fogad majd a végső, igazi otthon, ahol nem lesz változás, sem a változásnak árnyéka.
Ott fenn a szombatot
Új szombat váltja fel,
Szombatolók örök
Ünnepe nem fogy el.
S nem érik végüket
Az ujjongó dalok,
Amiket harsogunk
Mink és az angyalok.
(Abélard himnusza. ford. Babits Mihály)

Mindenki ismeri ezt a három betűt: S.O.S. Segélykiáltás halálos veszedelem idején. Egy angol szólás kezdőbetűiből van összetéve: Save our souls. S ez a mondás a Bibliából van véve. Talán épen ebből a zsoltárból. Ez adja az indítást nekem arra, hogy ezt a zsoltárt egy hívő lélek, vagy hívő lelkek segélykiáltásaként tartsam halálos veszedelem idején. Vajon benne van-e a mi kiáltásunk is?
Meg kell vallanunk, hogy elég megrázó ez a kiáltás. Azért, mert most váratlanul halljuk meg. Belezúgott a világba, és mi nem értettük. Azért, mert a mi emberi segélykiáltásunk ez, és nem akarunk tudni róla.
Ki kiáltja el?
I.
Egy ember, akit fokozatosan elhagyott Istene. Egy ember, aki talán millió és millió ember helyett évezredeken át S.O.S.-jeleket küld az űrbe, és hívja haza az őt elhagyó Istent. „Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet!”
Itt jegyzem meg, hogy a zsoltár hárfa kardal, meginóth, és úgynevezett nyolcados zsoltár: seminith. Ebből az következik, hogy az istentiszteletnek volt alkotó része, s egyik darabja annak az énekgyűjteménynek, amely még az első templom idejéből való, és Dávid gyűjteményének neveztetett. Ma biztosan már nem tudják, mért nyolcados ez a zsoltár. Egészen különös eset, hogy a róla való igehirdetésem 8 strófából áll.
Tehát egy ember jajkiáltása, akit fokozatosan hagy el Istene. Ennek az elhagyásnak az első stációja a bűn. „Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. Könyörülj rajtam…” Igen. Innen indult ki minden. Adva volt a romlott emberi természet; adva volt ebben a bűbájos világban ezer kísértés; adva volt a Sátán lángeszű stratégiája, és ő elbukott. Hiába volt az Ige zengése; hiába az egyház tanácsa, feddése, vezetése; hiába az erkölcsi világ ezer tanítása; ő prédául esett. Nem egy bűnt követett el, hanem Istennel lassanként szakított. Lelkét elfoglalta a hitetlenség, megüresedett Istentől, az üres helyet betöltötte a világ szerelme, elhatalmasodtak rajta gonosz szenvedélyei, s egyre halványuló erkölcsi ösztöne legfeljebb ahhoz segítette, hogy titokba tartsa, elkendőzze bűneit. Képmutató lett. A következő lépés már az arcátlan dicsekedés lett volna.
Most itt van. Kezén látszik a vérfolt, mint Lady Macbeth kezén, vagy az Ágnes asszony lepedőjén. Hiába mossa, nem tudja tisztává tenni. Úgy érzi, beszennyeződött minden sejtje, agya velejéig, a szíve gyökeréig, és nincs az a gőzfürdő, amiből megtisztulva jöhetne elő. Az időtől nem várhat gyógyulást - az emberek elfelejthetik, de ő nem, ő egyre élesebben emlékezik. Szemrehányó szemmel néznek reá az éjszakában a csillagok és a rég halott tanúk vagy vádlók. Mi lenne, ha Isten igazsága szerint bánna el vele?
Ül az önvád hideg, fekete kövén, s elkiáltja az S.O.S.-kiáltást: „Térj vissza hozzám Uram, és mentsd meg lelkemet!”
II.
Az Istentől elhagyott ember végzetes útjának második stációja: a szenvedés. „…Gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott, és te, óh, Uram, míglen?” „Elfáradtam sóhajtozásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt.” Ezek a versek a testi és lelki szenvedést összefogják. A zsoltáríró nem különböztet köztük. Együtt is járnak ezek a szenvedések. Nagy lelki kínok között felőrlődik a test, és a nagy testi szenvedésekben, például halálos betegségben tulajdonképpen már nem a test szenved igazán, mert azt lehet érzésteleníteni, hanem a lélek szenved.
Ebben a szenvedésben, ha egyszer Isten elhagyott minket, mint valami termékeny talajban, gonosz kísérő jelenségek támadnak, s ezek azok, amiket igazán nehéz elviselni. Elfog az elhagyatottság kietlen érzése, egyedül én szenvedek, s ezt nem tudja senki megosztani énvelem. Egyszerre idegenné, szinte ellenséggé válik az addig legkedvesebb lény is: hogyne, ő nem szenved, ő nem hal meg; én, csak én! Mit tudja ő, hogy mi van velem? Egyre keserűbbé válik bennünk az az igény és követelés: hát akkor tűrjetek és hagyjátok, hogy gyötörjünk titeket mi gyógyíthatatlan szenvedők. Megdöbbentő bosszúállás ez. Az embereket eleinte közömbösnek látjuk, aztán kíváncsiságuk zavar, tapintatlanságukat tolakodásnak érezzük. Felháborít, hogy állandóan vigasztalni akarnak, s ezzel minimalizálják szenvedésünk nagyságát, mintha nem is olyan nagy dolog volna elhordozni azt, amit mi hordozunk. Hirtelen megvillan a lelkünkben egy démoni gondolat: talán örülnek is neki. Érezzük, hogy terhükre vagyunk. Illenék, hogy kevesbítsük az önfeláldozásukat, és mi egyre többet követelünk azzal az érzéssel, hogy ők már a kevesebbet is sokallták. Eljutunk a teljes belső megromláshoz, feltételezzük, hogy örülnek szenvedésünknek.
S talán nem oktalanul. Sohasem mondtad ellenséged szenvedéseinek látására: úgy kell neki, Isten nem ver bottal? Nem divatos szólás-e: a legtisztább öröm a káröröm? S mikor meghal a gyógyíthatatlan betegünk, az első érzésed nem a megkönnyebbülés?
S.O.S. Mentsd meg Uram a lelkünket! Az enyémet és a szenvedőét!
III.
A harmadik, még borzalmasabb stáció: a halál. „…Nincs emlékezés rólad a halálban” - mondja alapigénk. Alig van mindennapibb dolog a halálnál. Egyszer kiszámítottam, hogy egy év alatt kb négyannyi ember hal meg a világon, mint amennyi Magyarország összes lakossága. Ebből egy napra több mint száztízezer halál esik. Egy órára, addig, amíg ez Kálvin téri istentisztelet tart, majdnem ötezer halál. S egy percre, amíg a csendességet tartjuk 80 halál. Csak azért mondom, hogy nagyon megszoktuk. De van-e ennél a rettenetesen megszokott dolognál fontosabb, életbevágóbb, mikor az egyetlen egy lény hal meg, akit legjobban szeretsz a világon? Akiért élsz? Tudod-e, hogy még ennél is fontosabb reád nézve, mikor te halsz meg?
Elgondoltad-e egyszer nyugodtan, mit jelent ez: meghalni úgy, hogy Isten távolodik tőlünk? Amikor bekövetkezik, amit a zsoltáríró mond, hogy nincs emlékezés rólad a halálban. Amikor a halálban nincs Isten? Gondolj arra a rettenetes magányosságra, ami akkor körülveszi a lelket! Tökéletesen izolálja és szembeállítja az egész mindenséggel, magával a léttel. Mindenki van, csak te szűnsz meg lenni. Mindenki valami, egyedül csak te vagy semmi. Nincs-e ebben valami olyan szörnyű kegyetlenség, olyan becsapás, olyan árulás - hát akkor miért születtünk, miért akartunk élni -, hogy minden halálnak egy szörnyű üvöltésben, egy csillagsöprő káromkodásban kellene kifejeződnie? Diákkoromban egy nyári délben jöttem a berlini Königsbrückén a királyi palota felé, s néztem, hogy a palota tetejének oromfalán egy lengő deszkapallón dudorászva miként dolgozik a csatornafestő. Egyszer a palló megbillen, és az ember dermesztő halálordítással zuhan le a mélybe, s a sekély Spreenek a vize kezdett pirossá válni. Annyi halál egy évben, 40 millió és annyi halálordítás: S.O.S.
IV.
Még egy fok van hátra: a kárhozat. Alapigénk azt mondja: „A Seólban kicsoda dicsőít téged?” A zsidó tanítás szerint a Seól az alvilág hely, ahol a halottak: jók, rosszak, szomorú, árnyékos életet élnek. Igen, mert a zsidó kegyesség erre a világra rendezkedett be, a halál utáni élet nem érdekelte. Ezt babiloni és perzsa hatásra a középkori keresztyén vallásos képzelet színezte ki a poklokról szóló tanításaiban. A keresztyén műveltség elvetette ezt az egész képrendszert, s csak csodálatos művészi emlékei maradtak fenn, köztük alpesi magasságban és fenségben a Dante Infernója. De ezzel nem tettük túl magunkat a bibliai kijelentésen. Isten Igéje szerint van kárhozat és van Sátán. Eszerint a kárhozat nem egy hely, hanem egy állapot. Lelkek állapota, közössége, társadalma elszakíthatatlan egysége, amelynek feje a Sátán, Isten halálos ellensége. Úgy függnek össze a Sátánnal a kárhozott lelkek, mint a megváltott lelkek Krisztussal. Tehát a kárhozat egy olyan lelki közösség, ahol mindenekfelett való bizonyság ugyan az Isten léte, de mindenekfelett való gyűlöletnek a tárgya is. Ahol az ateizmus gyógyszer vagy ópium volna, de lehetetlen hozzá folyamodni, mert Jakab apostol levele szerint, az ördögök is hiszik, hogy Isten van, és rettegnek tőle. Egy olyan lelki közösség, ahol az egyik elkárhozott a másikra nézve minden gyötrelemnek, utálatnak és büntetésnek a forrása, de nem tudnak sem védekezni egymás ellen, sem megszabadulni egymástól. Egy olyan lelkibirodalom, amelynek egyetlen szenvedélye van: ártani, ártani, ártani. Ahol nincs pihenés, nincs változás, nincs halál. Ahol nincs igazság és nincs szeretet, és ahol nincs megváltás. És ez a rettenetes birodalom részeire bontva, felaprózva megjelenik a mi emberi társadalmunkban, a mi szívünkben, kiütközik családi életben, emberi sorsban, politikai viszonyokban, világtörténelemben, s mutatja azt: m i a végső stáció, és hová juthat a züllő ember. Nem kellene-e, hogy láttára igazságra, jóságra és szeretetre vágyó ember, maga az ember, az emberiség a maga egészében, a teremtett mindenséggel együtt rettenetes fohászkodással kiáltson: csak ez ne következzék el! S.O.S.! Térj hozzám vissza Uram, aki elhagytad ezt a földet, és mentsd meg a mi lelkeinket!
E visszatérés ábrázolás érdekében segítünk magunkon egy olyanforma szemlélettel, hogy mi egy szigeten vagyunk, ahonnét eltávozott az Isten. Idegen és ellenséges világ vesz körül. Legborzasztóbb a magunk lelkiállapota. Ezen a szigeten vannak azok a rettenetes stációk, amelyekről beszéltem: a bűn, a szenvedés, a halál, a kárhozat. S a végén ez a sziget, rajta minden ember, minden élőlény, fák, füvek, virágok, körülötte a zúgó tenger, felette áthúzó fellegek és az örök csillagok, zokogva kiáltják: Térj vissza hozzám! S.O.S.! Mentsd meg a mi lelkeinket!
És Isten visszatér. Az a csodálatos, hogy visszatér, mikor minden oka meg volna, hogy örökre elhagyjon. Úgy tér vissza, mintha nem is hagyott volna el, vagy mintha csak azért kelt volna útra, hogy minket megtaláljon. Halljátok meg, egyenesen azért jött, hogy megkeressen, és magához vegyen. Jött személyesen, megtestesülve, a Jézus Krisztusban. Hogy mi megismerjük; hogy Ő mindent megtegyen értünk; hogy egyszerre testvérünk s ugyanakkor Istenünk legyen. Ez a tény, s ennek jó híre az evangélium.
V.
Természetes, hogy ez bűnbánattal kezdődik. Azt gondolnák az emberek, hogy ez a legkönnyebb, pedig ez a legnehezebb. Jön Valaki hozzánk, halálra ítélt fegyencekhez, aki már kiállotta a mi büntetésünket. Eltépett levél kezében a halálos ítélet, amelyet felvitt a fára; jön Valaki, aki kezességet vállalt értünk az ítélőszéknél, és letette az életét értünk; jön Valaki, aki lefizette a tartozásunkat mindnyájunkért tökéletesen. S mindezt ingyen. Azért, mert szeretett. Azért, mert drágák voltunk neki mi, ennek a szigetnek, ennek a tartománynak rettenetes népe. S most tisztán, fehéren vesz fel a hajójába. Ó, de áldott bárka, öreg bárka: anyaszentegyháznak hívják. Tele van zsoltárral, az Ige lámpása világoskodik benne, s csendesen visz haza minket.
VI.
De neki még dolga van a szigeten. Megy tovább. Megtalálja a nagy szenvedőket, és betér hozzájuk. Lehet, hogy palotában laknak, lehet, hogy sárkunyhóban; lehet, hogy a szemétdombon haldokolnak, vagy a hegycsúcsokra vannak szegezve, mint Prométheusz. Neki mindegy. Ő a szenvedőhöz jött. Úgy jön hozzájuk, ahogy levették a keresztről: véresen, izzadtan, porosan. Átszegezett kezéből csepeg a vér, oldalából vér és víz folyik, homlokán még ott piroslanak a töviskorona rubinszemei. Ő a legnagyobb szenvedő. S mikor melléd ül, először is minden szenvedésed elhalványodik az övé mellett! Mi jajgatunk az élet karmolásaira, s Ő némán imádkozik értünk a kereszt kínjai között.
Azután egyszerre megvilágosodik előttünk, hogy a szenvedés révén rokonai és barátai lettünk. Ez a legegyenesebb út Őhozzá. Alkalomra, szeretetre és a jóságra. Azért szenvedsz, hogy jót tégy. Szelídséggel, hálával, hittel, példaadással szeress.
Azután harmadszor feltárul előttünk egy titok. A szenvedés lakodalmas készület. Benne vetjük le a használt, ócska, foltos ruhánkat, fájó óemberségünket. S benne öltözzük fel a menyegzői ruhát, az Ő dicsőséges testét. Aztán most avattatunk bele a legnagyobb szolgálat titkaiba. Megtudjuk,, hogy a szenvedés a legnagyobb hatalom a világon, mert az egyetlen megváltó erő. Végül eljutunk odáig, hogy a szenvedés titokzatos nász, az Úr Jézus és a szenvedő között. Tövisei és sebei e látható világban bántanak, rózsái a láthatatlan világban virulnak. Nem azt mondom, amit az ótestamentumi agyonfáradt ember az alkalmatlan kíváncsiskodónak, akik úgy cselekedtek vele, mint Jóbbal a barátai: távozzatok éntőlem, hanem azt mondom: hozzátok sebeiteket, vele fogjuk fel, együtt fogjuk fel a Krisztus sebeinek vérét!
VII.
„Nincs emlékezés rólad a halálban”, mondja az Ige. De hát hol van világosabb emlékezés Isten hatalmáról, dicsőségéről, mint a golgotai halálban és a húsvéti sírban? „Hol van halál a te fúllánkod és koporsó a te diadalmad?” Hiszen én olyan tört cserépedény vagyok, amelyben Krisztus él. S amily mértékben hull szét ez az edény, olyan mértékben nő, terjed, szabadul fel a benne élő Krisztus. Ha énbennem csakugyan Krisztus élt, akkor Ő imádkozott, Ő szeretett, Ő szolgált, Ő bocsátott meg, Ő mondta el a dicséretet az Atyáról, és vallotta az iránta való olthatatlan szeretetét. Ennek a Krisztusnak, a bennem élő Krisztusnak, a halálban fel kell szabadulnia, lehánynia magáról az utolsó gátat, és egyesülnie azzal a Krisztussal, akiben immár elrejtőzködöm addig, amíg dicsősége ebben a világban megjelenik.
VIII.
És a kárhozat szigete? Isten igazságosságának, szentségének, az élet komolyságának, az Ige megmásíthatatlanságának ez a rettenetes és rejtelmes képe arra való, hogy egyre mélyebben imádkozzam: Uram, ne vígy kísértetbe, Uram, bocsásd meg a vétkeimet! Arra való, hogy az emberek lássák, hogy a saját szívökbe, azokkal való viszonyukban, akiket legjobban szeretnek, közösségi életükben, társadalmukban, az egész teremtett mindenségben, milyen rettenetes fenyegetés a Sátán királysága, s milyen biztos menedék, mennyire egyetlenegy segedelem a Krisztus királysága.
Azért olyan harsogó a hitbizonyosság végső szava ebben a zsoltárban: „meghallgatja az Úr az én könyörgésem szavát”.

Az Isten kijelentése személyek és események útján történt, de mindig élő szóban foglaltatott össze és adatott tovább a kortársaknak és a maradéknak egyaránt. A kijelentésnek, az Igének első közege, hordozója a beszéd. Milyen óriási lépés volt, mikor az élőszót kiírták, s attól kezdve a szent írás, a könyv lett az Isten gondolatainak és üzeneteinek hordozója. A könyv jelentősége százszorosan felfokozódott, mikor feltalálták a könyvnyomtatást, s ma már a Biblia egyes részei majdnem ezer nyelven szólnak az emberiségnek, s évente sok millió példányban forognak közkézen. Az Ige hatásának területét rendkívül megnövelte a rádió. A magyar nyelvterületen erről nekem is van némi tapasztalásom. Most hadd vessem fel azt a kérdést, hogy az igehirdetésnek nem lehetne-e egészen új lehetőségeket adni, ha felhasználhatnók a filmet és a televíziót; az Igét egyszerre látnók és hallanók? Azért volna ennek különösen nagy haszna, mert az üdvtörténetet, a bibliai eseményeket és a történeti személyek egykori eseményeit egyszerre át lehetne váltani mai eseményekre, s azt, ami egyszer megtörtént, aktuális lélektani folyamatokként ábrázolni hangban és képben.
Ezt a zsoltárt ezelőtt háromezer évvel énekelte valaki a Salamon templomában, Jeruzsálemben. Magányos zarándok, akinek kicsordult a szíve Izráel legnagyobb ünnepén: a szövetség megújításának ünnepén, mikor a kiválasztott 12 törzs újra hűséget esküdött felséges Istenének, Királyának, az Úrnak. S mi ma itt a Kálvin téri templomban megújítjuk szövetségünket a mi Urunkkal és Királyunkkal: Krisztussal az úrvacsoraosztásban és a magasra emelt kehely mellett ismételjük az Ő szavait: „E pohár amaz új testamentum az én vérem által. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Mi ott vagyunk a szövetség megújításának ünnepén, hiszen a textusunk ott hangzott el; a Szent Jehova Isten itt van velünk és felettünk, s azért reszket kezünkben a kehely, s Krisztus ott volt és van mind a három helyen: a jeruzsálemi templomban, mint megígért Messiás, a nagycsütörtöki páskaünnepen, mint a názáreti Jézus, és itt van velünk most, mint az egyház Ura és a gyülekezet Feje. Hadd próbálom ezt az együttes jelenétet alapigénknek, ennek a liturgiális drámának hármas jelentésében megmutatni, amelyek egyet mondanak: Újítsuk meg Istennel kötött szövetségünket!
A készület
A jeruzsálemi templom szentélyében mély csend és sötétség ül. Közel vagyunk a hajnalhoz, de még nem látszik semmi. Keleten pillanatok alatt támad a nap. Árnyékszerű alakok jönnek és mennek a liturgikus mozgás egyenletes ünnepélyességével. Megrakják az oltárt fával, mint egykor Ábrahám a Mórijjá hegyén - talán ugyanezen a helyen -, ahol Izsákot akarta megáldozni. Mire készen vannak, már megöletett az áldozati bárány, a véres teteme alatt felvillan a láng, s a felkelő nap sugara a templom párkányzatát megcsókolja. Ugyanakkor megzendülnek a fuvolák - hiszen az 5. zsoltár nehilótra megy -, s a templom boltjait betölti a zarándok énekének nyitánya: „Uram, figyelmezz szavaimra; értsd meg az én sóhajtásomat! Ügyelj az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem: mert én hozzád imádkozom! Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és vigyázok.”
Egyedül énekel most még, de benne énekel egész népe: készül a szövetség megújításának ünnepére. „Én Istenem és én Királyom készülök hozzád a veled való találkozásra. Vigyázok. Lesem válaszodat, kémlelem jeleidet, számon tartom eddig tett csodáidat; szólj Uram, mert hallja a te szolgád!”
És te, Újtestamentum zarándoka, ki 1957. január 20-án itt ülsz a Kálvin téri templomban, tudod-e, hogy mögötted is a megöletett Bárány piroslik? Ott, ahol Ábrahámot megkímélte az Atya attól, hogy saját fiát feláldozza, Őmaga egyetlen Fiát feláldozta érted? Hozott-e ez az eredmény a te életedben új napot, szép piros hajnalt? Énekeled-e te Uradnak a reggeli áhítatot: Uram, készülök hozzád és vigyázok. Vigyázok a szavadra, az ígéreteidre, imádságomra adott válaszodra, vigyázok jeleidre, a bizonyságaidra, ébren, feszült figyelemmel, mint a kis Sámuel a silói templomban. Vigyázok magamra, családomra, népemre. Beleolvad-e lelked hallelujája egy megváltott nép énekébe a szentek, angyalok és az üdvözült lelkek harmóniájába? Akarod-e szövetségedet megújítani?
A találkozás
A zsoltárban énekké vált kultuszdráma színe az 5. verstől változik. Megtörténik a találkozás az Úr és az Ő népe között. Mégpedig úgy, hogy az Úr a szövetségláda trónusán közeledik kiválasztott népe felé, és megjelenik előttük egész dicsőségében. Igaz, hogy csak egy ünneplő menet látszik csupán. Igaz, hogy új meg új zsoltárok zengése hallatszik csupán. De azért ez az Ige által a Seregek Urának diadalútja. Szólítja népét, újra tulajdonába veszi, neki ígéri húségét és igazságát, s elfogadja népe felajánlkozását.
A mi magányos zsoltárosunkat különösen az rázza meg, hogy milyen hatalmas király ez az Isten. Az ő szemlélete szerint a király betöltötte és összefoglalta az ő népét. A nép a királyban élt. Őt látta mindenben, tőle kapott minden ajándékot, és neki teljesített minden szolgálatot. A király volt az ő sorsa, s ha Istent királyának nevezte, meggörnyedt hatalmának kibeszélhetetlen valósága előtt.
Ilyen hatalmas és ilyen reális királyod-e neked az Úr, a názáreti Jézus, akiben Isten emberré lett - teéretted? Benne élsz-e a te királyodban? Él-e benned a te királyod? Hordozod-e képét, engedelmeskedsz-e neki, aki új szövetséget kötött veled az Ő vére által? Mi ő neked? Csak jó tanítód, rokonszenves példaadód, nagyszerű emlék - vagy gazdád, urad, aki feltétlenül rendelkezik veled? Óh, bűnbánat nélkül nincs szövetség megújítás!
A másik élménye a találkozáskor a mi ótestamentumi zarándokunknak az, hogy milyen szent ez az Isten, s az ő szövetsége az ítélet és szentség szövetsége. „Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz. Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. Elveszted, akik hazugságot szólnak; a vérszopó és álnok embert utálja az Úr.” Gyűlöli a bűnt, nem alkuszik a törvény, az igazság, a szentség terén. Csak az állhat eléje, aki tiszta, aki engedelmes, aki igaz. Nem keveredik, és nem felejtkezik el arról, ki Ő. Csak az lehet a szövetségese, aki hódol neki, és törvényeit megtartja. A zsoltáríró nem különböztet erkölcsi és rituális törvény között; mindkettő az Isten akarata, s mindkettőben az Isten erkölcsi lénye, megközelíthetetlensége, fenyegető magasfeszültsége jut kifejezésre.
Hát Krisztus megalkuvó volt-e? A szereztetési Ige is nem azt mondja-e: aki méltatlanul eszik a kenyérből és issza a pohárt, kárhozatot eszik és iszik önmagának? Nem pál kérdezi-e, mi köze Krisztusnak Beliállal? Nem Jézus mondta-e: Ha te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, ha a te kezed, vágd le azt? A világgal, pogánysággal - a hús és vér világával és pogányságával - az elkeveredés nem végső veszedelme-e a keresztyénségnek? S ha baj a farizeusság, nem baj-e a tökéletes elvilágiasodás? Az életszentség a hit bizonysága, s ahol hiányzik, meghalt a hit. Mi hiányzik leginkább a mai keresztyénségből? A megszentelődés.
A zsoltárírót egyszerre csak olyan álmélkodás fogja el, hogy szinte elakad a lélegzete. Rárévül, hogy ez előtt az Isten előtt ott van ő is. Hát ő megérdemelte? Hát ő méltó a Szent közelébe jutni? Csak egy szót tud mondani magyarázatul: Kegyelem. „Kegyelmed sokaságából házadba mehetek”, színed előtt megállhatok. Ő még csak annyit tud, hogy ez a szuverén és kikutathatatlan eleve elrendelés műve, amelynek nincs más magyarázata, csak az Isten jótetszése. Az, amelyikkel Izráelt kiválasztotta magának, az, amelyikkel könyörült, akin könyörült, kegyelmezett, akinek kegyelmezett. Azt ő még nem tudta, amit mi tudunk, hogy kiválasztottjait, mint egy lelki Izráelt, a Krisztusnak adta, hogy Krisztus ezért a népért letette az életét, hogy vérével megtisztítsa, érdemébe felöltöztesse, testébe beleépítse, bennök Ő éljen, a szelíd és alázatos szívű, a töviskoronás király, „aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az Atya Isten dicsőségére.” Nem tudta, hogy a szent nép csak egyéni megváltás útján jöhet létre. Ezért, amint itt ülünk a Kálvin téren, vagy kis idő múlva az Úr asztalához járulunk megerősíteni a vele való szövetséget, mozdulatainkkal, néma beszédünkkel, hangtalan imádságainkkal ezt a vallomást tesszük: „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én” (1Tim 1,15).
S most már a zsoltáríróval együtt könyörgünk a Krisztusban: „Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt; egyengesd előttem a te utadat!” Nincsenek nekünk ellenségeink, csak egy: a Sátán. Csak az az egy ellenségünk van, aki Istennek is ellensége. Ez ellen kérünk védelmet. Igazságot kérünk, utat kérünk, vezetést kérünk. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” - feleli Krisztus. S ha Ő az út, Ő a vezetés is, s ha Ő a cél, Ő a megérkezés is.
Sorakozó
A szövetség megújítása tulajdonképpen új hűségeskü. Magányos zarándokunk is sorakozik az Isten népének seregébe, és indul a harcba. Az Úr ellenségei az Ő ellenségei. Nem megfordítva. Nem az ő ellenségeit vallja az Isten ellenségeinek, hanem az Isten ellenségeit vállalja a maga ellenségeiül. Azokat, akik fellázadtak az Isten ellen. Leírja milyenek: „mert nincs az ő szájokban egyenesség, belsejök csupa romlottság, nyitott sír az ő torkuk, nyelvökkel hízelkednek. Kárhoztasd őket, óh, Isten, essenek el saját tanácsaik által; taszítsd el őket vétkeik sokasága miatt, mert fellázadtak ellened.” Bár gonoszak és erősek, tudja, hogy Isten erősebb, s az Ő győzelme bizonyos. Milyen jó az Ő ügyét szolgálni, az Ő harcát vívni, az Ő győzelmeinek örvendezni. Ez a misszió első formája.
Krisztusnak, a mi Királyunknak hadi célját a Miatyánk három első kérése fejezi ki: Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. „Szenteltessék meg sa te neved!” Ímhol, itt van egy szív, egy élet, az én életem, ezt felteszem arra, hogy Isten nevét megszentelje. „Jöjjön el a te országod!” Íme, itt van egy élet, az én életem, felteszem arra, hogy minden viszonylatban, Istennel az emberekkel, a családommal való viszonylatban az Ő országából megvalósuljon az igazság, a békesség és a szeretet világa. „Legyen meg a te akaratod!” Isten akarata csak engedelmes szívben valósulhat meg: itt van, Uram, az én ámenes szívem! Legünnepélyesebben ezt mint trónfoglaló beszédet, koronázási hitlevelet, szövetségmegújítást és hadüzenetet - egyszóval: evangéliumot - mennybemenetele előtt mondta el missziói parancsban: „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!”
Isten az Ő szövetségébe külsőleg akkor vett fel, amikor a parancs alapján megkereszteltek. Minden úrvacsoraosztás e szövetség megújítása. S remélem, az lesz a mai is.
De ugye, ma egészen a kezére adod magad?

A neoncsövek feltalálása óta a fényreklámok hihetetlenül megszaporodtak és megszépültek. Csak gondoljunk a mi Budapestünknek valamelyik forgalmas pontjára - még a közelmúltban is -, ahol szebbnél szebb fényreklámok szólítottak meg, hívogattak, s ígértek mindenféle nyereséges jót.
A felolvasott alapige az Isten fényreklámja. Fel van írva a naprendszerekre, a planétákra, bele van írva a világtörténelembe, két évezred óta száz és százmillió szívbe, ebben az órában a csepeli templom minden látogatójának az öntudatába az Isten fényreklámja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan”!
I.
Kiket hív? A megfáradottakat és a megterhelteket. Tehát mindenkit. Mert ki nincs megfáradva, ki nincs megterhelve közöttünk Megfárasztotta a robot, a kenyérkereset gondja és munkája. Megfárasztott a szakadatlan küzdelem, amit vívunk önmagunk és családunk fenntartásáért. Az emberek pihenőt, fellélegzést keresnek, fájdalom, sokan nem jó helyt, mert nem az Úr Jézusnál. Hívja a megterhelteket. Mi a terhünk? hát először is a gond: mi lesz velünk, mi lesz gyermekeinkkel? Elég lesz-e a napi kenyér, a fűtőanyag, a munka? Hányunknak nagy terhe a bánat, amikor vagy elveszített kedvest vagy drága halottat siratunk. Éppen ezekben az időkben az ilyen könnyek árja nagyon megduzzadott. De legnagyobb terhünk mindnyájunknak a bűn, az az ólomsúly, amely ránehezedik belső emberünkre, mert Istentől elszakadtunk, neki ellenségeivé lettünk, s tudjuk, hogy méltán haragszik ránk.
Végül a legnagyobb teher a halál ténye és gondolata. A magunk és más halála. Az, hogy elszakadtunk mindazoktól, akikért érdemes élni, s az, hogy egyszer úgy látjuk, hogy nem is érdemes élni, vagy ami még rosszabb: érdemes volna élni, de nem lehet.
Ezekbe a keretekbe mindenki beletartozik. „Mindenki” pedig vagy senki, vagy te vagy.
Jöjjetek énhozzám: az Isten fényreklámja téged hív.
Csodálatos ez a hívás. Gyógyulást ígér fáradtság, gond és bánat ellen. Megszabadulást bűntől és haláltól. És ezt ígéri mindenkor, mindenütt, mindenki számára. Ez a világ legnagyobb s látszólag leglehetetlenebb vállalkozása. Krisztus istensége mellett a legfelségesebb gyakorlati bizonyíték, hogy Ő ezt a feladatot vállalta.
II.
Mit ígér? Tanítást. Igát. Lelki nyugalmat.
„Tanuljátok meg éntőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.” Ez a mi nagy leckénk. Szelídség és alázatosság kell nekünk, mert a harag, a durvaság, az erőszak elpusztít minket. Alázatosság kellene az emberekbe, mert a gőg, a felfuvalkodottság, a hivalkodás és hetvenkedés megássa sírunkat. Mindez magunkból nem telik ki: csak Jézustól tanulhatjuk meg, aki istenfia létére maga volt a szelídség és az alázat. Ő nem csinált presztízskérdést, Ő elutasította a védelmező erőszakot, megalázva magát engedelmes lévén a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. A szelídség és alázat nem egyéb, mint hit és engedelmesség.
Másik szavával ígér. „Vegyétek fel magatokra az én igámat!” Ennek kétféle magyarázatát adják a tudósok. Egyik jelenti azt a „kipárnázott rudat”, amelynek két végére akasztja a keleti ember a vizesvödröt, s így könnyebben viszi egész messzire is. A másik értelem arra keleti szokásra emlékeztet, mikor a fiatal, heves vérű állatot öreg igavonóval fogják össze. Eleinte nagyon fickándozik a fiatal, de azután beletörik az öregebb élet és munkaritmusába. Ha Jézus igáját magunkra vesszük, így szokunk bele az Ő munka- és életritmusába, és lassacskán úgy csináljuk, mint Ő. De én mégis azt hiszem, hogy Jézus igája a több szolgálatot jelenti. Fáradt vagy? Szolgálj többet. Bánatod van? Vigasztalj másokat. Rosszak hozzád az emberek? Tégy jót. Szidalmaznak, gyűlölnek? Szeress.
Ez együtt adja a lélek nyugalmát. Azt a hitet, hogy a világ Isten kezében van. Isten a világ felett Jézust tette úrrá. Tehát e világban akkor van béke és nyugalom, ha az emberek a Krisztus királysága alatt élnek, vagyis hisznek Őbenne, és engedelmeskednek neki. Én hiszek abban, hogy az igazságos szociális átalakulás elhozza a Földön a jobb világot. De azt is tudom, hogy az sem lesz elég a lélek nyugalma és a nagy kiengesztelődés nélkül, amit egyedül Krisztusban találhat meg az ember, ha hisz benne és engedelmeskedik neki.
III.
Ki hív? Jézus Krisztus. Mint követ, aki avégre küldetett az Atyától. „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket a világból nékem adtál: tieid valának és nékem adtad őket. Igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem”. Őt küldte, aki éppen alapigénk előtt ujjongott fel: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és senki nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni”. Ő tehát mindent tudott az Atyáról, s azért jött, hogy elmondja nekünk: ha ti azt tudnátok, hogy milyen Istenetek van! Milyen nagy a hatalma, jósága, szentsége, igazsága és milyen nagy a szeretete! Nemcsak mondta. Meg is mutatta. Hulló vérével kiengesztelődött szívét; engedelmességével királyi méltóságát; feltámadásával hatalmát; közbenjárásával örök szeretetét. Ez az Isten szán, szeret és hív.
Hív azért, hogy ne legyünk megfáradottak, hanem erőnk minden felkelő nappal újuljon meg; hogy vegye le rólunk a holnapi nap gondját, s mi olyan bizalommal pihenjünk meg az Ő kezében, mint fiókák a fecskefészekben; hogy ha halottunk van, ne bánkódjunk, mint akiknek reménységük nincs, hanem az odafelvalókkal törődjünk, ahol a mi életünk el van rejtve a Krisztusban. Hív azért, hogy a bűn zsoldját lefizesse helyettünk, s minket felöltöztessen az Ő érdemének fehér ruhájába, hogy hittel megragadjuk a nagy üzenetet: „Én élek, és ti is élni fogtok!” Teljünk meg az Ő örömével, erejével és Szentlelkével, Ővele magával. Azért megyünk hozzá, hogy mindig vele és benne éljünk, és tőle soha el ne szakadjunk.
Még egyet. Most gondolj arra, mennyit hívott téged magához az Úr, és te nem jöttél. Nem jöttél úgy, ahogy Ő hív: bűnbánattal és hittel, döntéssel, hozzá megtérve. Mindig volt fontosabb dolgod, amit nem tudtál félbeszakítani ezért az egyért, halaszthatatlanért és legszükségesebbért. Most megint hív. Talán utoljára, mert az ajtó bezárul, mint a bolond szüzek előtt.
Jöjj!
És mennyit hívta Krisztus ezt a népet: a magyar munkásságot, parasztságot, értelmiséget, ifjúságot, és hiába hívta. Nem állana-e másképp az ügyünk, ha mint nép is hallgattunk volna rá, s hozzá tértünk volna a magyar lélekkel, a magyar sorssal, a magyar jövendő nagy kérdéseivel? De mi nem mentünk. Itt maradtunk a „nagy omladékon”.
Most újra hívja a magyar népet: jöjj! „Ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.”
A Csepelre szánt beszéd a Kálvin téren hangzott el

Ászáf, a pap és a zsoltáríró, a templomajtóban áll. háttal a szentek szentjének, ahol az Úr lakozik a szeráfok szárnya alatt. Elnéz a templom külső épületei felett, bele az embervilágba és kissé a maga életébe is. Túl ezeken keresi Isten sorsalakító kezemunkájának a nyomait. Távolról, Istentől való távolságból nézi az embert, önmagát, sőt Isten világkormányzását is. Megrázó dolgokat lát, s ajkán felfakad a sírás, amelyhez csak a Jóbé volt fogható
S akkor megfordul. A szentek szentje, Isten felé. S ebből az istenközelségből nézi megint az Úr dicsőségét, önmagát, az embereket, és felfakad az ajkán a legfelségesebb diadalének. Mit látott Ászáf - és mit látunk mi - Istentől távol és Istenhez közel?
I.
Megdöbbenve látta, hogy az istenteleneknek jól megy dolguk. „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét. Mert halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejük állandó. A halandók nyomorúságában nincsen részök, és az emberekkel nem ostoroztatnak.” Kevélységükben felfuvalkodnak, szegénnyel, gyámoltalannal erőszakoskodnak, elnyomják az igazat, lábbal tiporják Isten törvényeit. Őt magát is kigúnyolják. Az égre tátogatják szájukat - káromlást szólnak és nyelvük eljárja a földet -, hazugsággal ámítják el a világot. Ámításuk nem sikertelen. A nép tódul hozzájuk, követi őket, látva, hogy milyen jól élnek - tele poharat szürcsölnek -, más fordítás szerint: szürcsölik a beszédüket a népek, mint a tele poharat a szomjasok. Meglátja, hogy a jómód, a kényelem és elbizakodottság, mint teszi ezeket az embereket hiteltelenekké. Felvetik a kérdést: vajon van-e a Magasságosban értelem?, azaz: értelem kormányozza-e a világot, vagy pedig véletlen, van-e valami más törvény is a világon, mint: aki bírja, marja. S ha ehhez még gúnyolódás is jár, szinte halljuk azt a sátáni röhejt, amivel a boldog istentelenek nézik a szenvedő istenesek sorsát.
Ezek közé tartozik Ászáf is. Nyeli befele omló keserű könnyeit: „Íme, a gonoszok örök biztonságban vagyont gyűjtenek, én pedig hiába tartottam tisztán szívemet és mostam ártatlanságban kezeimet, mert nyomorgattatom minden napon és ostoroztatom minden reggel”. Lába megiszamodott, hitében megtántorodott, s még egyelőre a hagyomány szemérme tartja vissza, hogy ne álljon nyíltan a tagadók és csúfolódók közé. Még nem akarja a fiak nemzedékét, az ősök szent hagyományát elárulni, de már rágja a szívét a rettenetes kérdés: jó-e az Isten azokhoz, akik szeretik Őt? Igazságos-e az Isten, aki a gonoszt jutalmazza, az igazat bünteti? Érdemes-e jónak és igaznak lenni, ha Isten azokat, akik gonoszok, akik Őt megtagadják, minden ajándékával elhalmozza, s akik hívek hozzá, azokat nyomorúsággal gyötri? Isten az Ő szövetségeseinek inkább nehézzé, mint könnyűvé teszi az életet. le kell mondani a boldogságról, mert Isten Atya? Nem jobb-e akkor mindjárt számba se venni, vagy éppen megtagadni Őt?
Istentől távol, az Úr jelenlétének hátat fordítva így látta Ászáf az embereket, önmagát és Istent. Beszéde a legfájdalmasabb jóbi jajgatás.
II.
És azután az történt, hogy Ászáf megfordult, arccal Isten felé. Ezzel Isten közelébe jutott: „bemenék az Isten szent helyébe”, s így közelről, onnan nézte most már először és mindenek felett Istent, azután az embereket és végül önmagát. Ez a „megfordulás” éppen úgy tiszta szimbolikája a keresztyén megtérésnek, mint ahogy a szentélybe való belépés reánk nézve a Krisztussal való életközösség felvételét jelenti. A teljes és tökéletes istenközelséget, mikor Krisztus bennünk él, és az Ő szemeivel nézünk az Atyára, magunkra és az emberekre.
És akkor meglátta Istennek önmagában való kibeszélhetetlen becsét és dicsőségét. Hozzá semmi sem fogható, és előtte minden semmi. Meglátta, hogy ha Isten valakinek azt mondja, én tied vagyok, és te az enyém vagy, ez olyan ajándék, olyan méltóság, olyan gazdagság és olyan öröm, amihez fogható nincs sem égen, sem földön. Micsoda felfedezés: „Te fogod az én jobb kezemet és én mindenkor veled vagyok”. Az Istennel való együttlét öröme megreszketteti egész lényét. Szövetségi, társalgási viszony van közte és Isten között. gondoljátok el, mi mindent tud mondani Isten nekünk, s mi mindent köszönhetünk meg neki ajándékai alatt roskadozva. Mi minden szót, jelzőt, fordulatot találhat ki az emberi elme, ha minden dicséretet el akar mondani Istennek, amitől kicsordul az ember szíve. Gondoljatok a szentek imádságaira, az üdvözült lelkek énekére, a mártírok ujjongására és az angyali harsogások óceánjára, ami mind felelet a beszélő Isten hozzánk intézett szavára: az Igére. Ki fogható őhozzá? Nélküle üres az ég, pusztaság a Föld, s aki egyszer megízlelte Istent - azaz Jézus Krisztusban megtapasztalta szeretetének „mélységét, magasságát, szélességét és hosszúságát”, kegyelmének gazdagságát, hatalmát, bölcsességét, jóságát a Jézus Krisztusban -, annak a szeme előtt elhalványodik minden más érték: gazdagság, egészség, tudomány, hatalom, dicsőség, el az egész világ és el a földi élet. Egy realitás van számára, egy érték, egy élet: azaz Isten, aki a Jézus Krisztusban egészen nekünk adta magát.
Lehet, hogy itt, ebben a látható világban tovább kell szenvednünk. „Te éretted gyilkoltatunk minden napon, olybá tekintenek, mint vágó juhokat” (Róm 8,36). Ha elfogyatkozik testem és szívem bánatban, betegségben, gyalázatban, csúfságban, üldözésben, szegénységben és mindabban, ami az Isten szerelmesére rázuhanhat éppen azért, mert Isten szerelmese: szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh, Isten mindörökké. Hadd vegye át a szót a másik nagy zsoltáros, Pál: „mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben, mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben” (2Kor 4,8-10).
Ilyennek látjuk magunkat az Isten közeléből.
És a többi embert?
„Azután” a te dicsőségedbe befogadsz engem. Mi ez az „azután”? A földi élet után, a halál után. Az örökkévalóság nemcsak dicsőség, hanem ítélet is. Ítélet minden mulandóra: élvezetre, hatalomra, rangra, egészségre, sikerre, hírnévre, gazdagságra. A Prédikátor azt mondta minderre: hiábavalóság! Jézus az evangéliumi gazdagra így kiáltott: Bolond! Az éjjel elkérik a te lelkedet, s amiket szereztél, kiéi lesznek? (Lk 12,20) Az örökkévalóság csúcsáról, az istenközelség magaslatáról szemmel látható a rajtuk végbemenő ítélet: „Bizony síkos földön helyezted el őket; pusztaságokra vetetted ki őket. Mind elpusztulnak egy szempillantásban! Elvesznek, elenyésznek a rettegéstől. Mint álmot, ha felserkenünk: te Uram, ha felserkensz, úgy veted meg képüket”.
„Mert íme, akik eltávoznak tőled, elvesznek, mind kiirtod azokat, akik elhajolnak tőled”. Az Istentől való elhajlás, az át nem hidalt istentávolság maga a bűn; a bűn a halál, ez a halál: a kárhozat.
Bizony jó az Isten a megváltottak, a tiszta szívűek Izráeléhez. Mihozzánk.
De én? Világgal, bűnnel, jólétben vigadozó istentelenekkel, sőt a saját óemberemmel szemben is vallom, hogy Isten közelsége oly igen jó nekem, s hirdetem az Isten cselekedeteit.
Tudod-e ezt te is itt egy hangtalan imádságban elrebegni, hogy aztán 1957-ben hirdessed az egész világnak, s kiáltsd a magyar pusztaságban mindazt, amit Isten a Jézus Krisztusban mondott és cselekedett.

Kálvin tér, 1956 szilveszter
Az Erős vár a mi Istenünk kezdetű éneket a reformáció Marseillaise-ének nevezik. Mi is így énekeljük. A magyar kálvinizmus zászlóéneke azonban a 90. zsoltár, a felolvasott Ige költői és zenei feldolgozása. Megkülönböztetett becsben állott az Ótestamentumban is. Ezt bizonyítja, hogy Mózesnek, az Isten emberének tulajdonították, főképpen azért, mert eszmei és hangulati hátterét Mózes első könyvének három első fejezete adja: a teremtés, a bűnbeesés, s elindulás a váltság felé. Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: milyen Isten az, akiben mi bízunk, és nézzük meg ennek az Istennek hatalmát, szentségét, szeretetét. Hatalmát a mulandó világgal szemben, szentséges igazságát a bűnnel szemben, s atyai szeretetét megváltott gyermekei iránt.
I.
Az első vers vallja az örökkévaló Isten hatalmát és dicsőségét. Azt, hogy mielőtt lett volna a világ, Ő ugyanaz volt, aki lesz akkor is, ha majd elmúlik a világ, mint egy szappanbuborék. A teremtett mindenség tűnő epizód az Ő életében. Mi lehetünk akkor mi?
Ez az Isten mégis a mienk. Ismerhetjük és bízhatunk benne. Hajlékunk volt nemzedékről nemzedékre: atyáink és unokáink „hajléka”, biztonságos lakozása, védelme, igazi otthona, sziklacsúcs kőszáli sasnak, meleg fészek az eresz alján fecskefiókáknak.
És amikor még nem volt ez a világ, hogyan kormányozta, rendezte Isten teremtő gondolatával, eleve elrendelésével, előhívó, vajudtató, mintázó akaratával. Felcsúcsosodik a hitvallás crescendója: „öröktől fogva, mindörökké te vagy Isten!”
Ebből az Istenből ismerjük meg a mi mulandóságunkat. Az állatnak nincs mulandósági érzése, sem a tiszavirágnak, sem a századokig elő óriás hüllőknek. Mulandósági érzése csak annak van, aki Istenben az örökkévalóságot szemlélni képes. A 90. zsoltár írója megrendítő képekkel fejezi ki ezt az érzést. A nemzedékek sodra ott suhan Isten lábai előtt, mint tovasiető hullámok. Hegyek formáltatása és eltűnése csak moccanások a föld színén. Nemzetek támadása és elenyészése olyan, mint egy tűnő álom a felébredőnek, mint egy hulló szirom a nyárban, avarlevél az őszben. A zsoltárírónak ezer esztendő volt a legnagyobb idő, egy éjjeli őrjárat a legkisebb; felcseréli s azt mondja: ez a történelem.
Miért sietsz, miért türelmetlenkedel? Várj, tűrj, remélj, ha ez az Isten adott lakozást az Ő ismeretében! A legnagyobb dolgok kicsinyekké válnak!
II.
A zsoltár - s éppen ebben rejlik kijelentés jellege - a mulandó és örökkévaló, Isten és ember közötti ellentétet nemcsak létezési, gondolati, elméleti különbségnek tartja, hanem akaratinak, erkölcsinek, lelkiismeretinek is. Az eset óta Isten és az ember úgy áll szemben egymással, mint két hatalmi szféra, hiszen a bűneset lényege éppen az volt, hogy a nyomorult ember, a teremtmény hatalmi szféráját szembeállította az élő Isten hatalmi szférájával, s a parányt lázadásra bírta a Minden ellen. Ebben van a bűn vakmerősége s kockázata, s egyúttal bukása és kárhozata, hogy a teremtő Isten szentsége és igazsága ellen a mulandó ember arcátlan vakmerősége lázad fel.
Ezt siratja el a zsoltáríró a 8-11-ig tartó versekben. Mikor Isten maga elé veti a mi álnokságainkat, orcája világosságába vonja titkos bűneinket. Bizony, kiderül, hogy mi azt a drága alkalmat, amit életnek nevezünk, gonosz kalandra használtuk fel: arra, hogy szembeszálljunk Urunkkal, Atyánkkal! Ó, pedig milyen gyönyörű alkalom volt! Megjelenni ebben a mulandó, de annál csodálatosabb világban; találkozni ennek felséges Gazdájával; meghallgatni, mit mond nekünk; miért vagyunk, miért élünk; elmondani neki hálánkat, dicséretmondásunkat, s e földi élet mulandó hajóhídjáról átlépni az örökkévalóság szigetére, a szemtől-szemben látás közösségébe és tartományába.
Ehelyett mi megemésztjük esztendeinket, mint a beszédet; képzeld el: egy jajszót, egy részeg kurjantást, egy vad hadikiáltást, egy káromkodást, és hetven-nyolcvan esztendő közén - melynek nagyobb része nyomorúság és fáradság - elrepülünk, mint egy elhajított, összetört, tisztátalan cserépedény az örök halál kénes lánggal égő förtelem mocsarába!
„Ki tudhatná a te haragodnak erejét és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat?”
III.
„Taníts minket bölcs szívvel élni!” - fordul meg a zsoltár röpte.
„Taníts meg” - ez azt jelenti, hogy mi erre magunktól képtelenek vagyunk. Csak Isten taníthat meg rá.
De Ő megtaníthat, mert egyebet sem tesz, csak azon fáradozik, hogy mi bölcs szívhez jussunk. A bölcs szó a Bibliában nem filozófust jelent, még tudóst sem, hanem az Istent igazán ismerő, vele kibékült, kiegyensúlyozott boldog embert. Mi, az újtestamentumi kijelentés birtokában azt mondjuk: a Krisztusban megváltott embert. Nem a homo sapienst, hanem a Homo Renatust, azt az embert, aki felöltötte és hordozza a világban a Krisztus-arcot.
Ó, hogy tanított és tanít most is! Igéjével - mennyi világosság és mennyi erő árad belőle; életével - hiszen egy nagy felkiáltás: így éljetek, hozzám jöjjetek, bennem higgyetek; kereszthalálával, hulló vérével, áldozatának foganatával; közbenjárásával: ezeken könyörülj; feltámadásával: én élek és ti is élni fogtok; mennybemenetelével: „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek, és íme, én veletek leszek a világ végezetéig!”
Le van győzve a két ősi ellenség: a halál és a bűn. A megszabadított ember egy új világ, egy új teremtés részese: az élet és a szentség örököse. Előtte áll a lét nagy alkalma: ismerni és szeretni Istent, ezt megmondani Istennek és megmondani az embereknek.
És ha ezt az egyetlen óriási alkalmat, az örökkévalóságot millió darabokra, őrjáratokra, évekre, napokra, pillanatokra törtjük, lényege ugyanaz marad: alkalom arra, hogy ismerjük és szeressük Istent, s ezt mondjuk meg neki és az embereknek. Így az osztott idő kitágul osztatlan örökkévalósággá, és minden apró dolga a legnagyobbá, amit Isten naggyá emel át az Ő dicsősége birodalmába.
Örvendez és vigad a lélek, gyönyörködik annak látásában, miképpen dolgozik rajtunk, fiainkon, mindig új nemzedékeken az Isten keze, sőt a mi kezünk apró, tétova munkái is állandóvá lesznek, ha benne és általa Isten dolgozik.

Kálvin tér, 1956 Karácsony

Az Immánuél név régi ismerősünk. Ma már kevésbé, de régen keresztnévül gyakran használták. Sokan azt is tudják, mit jelent: Velünk az Isten. Ma ki fog derülni, hogy ebben a névben találkozik az ótestamentumi kegyesség csúcspontja az Újtestamentum alapzatával, és együtt üzennek nekünk. A prófétaság és az evangélium ölelkezik, és átölel minket is. Beszélünk tehát arról: Immánuél, azaz velünk az Isten. Mi ez az ígéretek nyelvén; mit mond a beteljesedés nyelvén, és mit üzen nekünk?
Az ádventi csúcs
Az ótestamentumi alapgondolat Isten reális jelenléte népe között. Isten kiválasztott magának egy népet a maga jótetszése szerint. Nem azért, mert nagyon jó volt, szent volt; nem is azért, mert megérdemelte, hanem ingyen kegyelemből. Ennek a népnek kijelentette magát, mint féltőn szerető Isten, és szövetséget kötött vele. E nép között ütötte fel sátorát, amelynek legbensőbb, legtitkosabb részében, a szentek szentjében lakott. Velük járt bujdosásukban, vezette őket zarándokútjukon és hadjárataikon; a szövetségládában lakott a kerúbok szárnyai alatt olyan szentségben és dicsőségben, hogy földi ember meg sem láthatta, hozzá nem érhetett a bizonyos halál kockázata nélkül.
Ha egyszer együtt járt népével, vele élt bujdosásában és az ígéret örömében, ezt a népet ezer szállal kötötte magához, mint szuverén tulajdonosához. Törvényt adott számára, s tudtára adta, ha ezt a törvényt megszegi, halálnak halálával hal meg.
A kívülről parancsoló törvényt a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudták megtartani, s a legcsalafintább leleménnyel sem tudták kijátszani.
Kétségbeejtő helyzetükben Isten egy nagy prófétai gondolattal vigasztalt őket. Megígérte, hogy megjelenik egyszer egy Mózesnél és Dávidnál sokkal nagyobb és dicsőségesebb király, aki Izráelben felállítja a maga lelki országát, a bűnbocsánat és a szentség birodalmát. Ez a Messiás-király és az Ő országa. A Messiás - ez a szó azt jelenti: Felkent, görögül: Krisztus - egy személyben próféta, főpap és király. Az Ő közbenjárásával Isten új szövetséget köt választott népével: „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem és az ő szívükbe írom be, és Istenökké leszek, és ők népemmé lesznek, és mindenki ismerni fogja az Urat, mint bűnbocsátó és újjáteremtő Istent” (Jer 31,33-34).
És akkor történt, hogy egy adott esetben elhangzott erről a Messiás-királyról egy új, megrendítő prófécia: „Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és annak nevét Immánuélnak nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten”. Ő a Messiás, és vele együtt jön el az üdvkorszak, és teljesednek be az Igék.
Isten tehát többé nem egy tárgyban van együtt népével, mint pl. a a szentek szentjében, a frigyládában; nem is egy törvényben, mely az istentiszteletet, az erkölcsöt és a mindennapi életet a legapróbb részletekig szabályozza; hanem emberi személyiségében, aki csodálatosan született, akit Isten maga kent fel királlyá, főpappá és prófétává. Ő hozza az üdvkorszakot, az új királyságot, az Isten országát, benne és általa él együtt Isten az Ő népével. Ő az ádventi csúcs, mint ígéret, és Ő, mihelyt megszületik, minden ígéret beteljesedése. Csak le kell fordítanunk a Felkent szót görögre: Krisztus - s már átléptünk az ótestamentumi prófécia csúcsáról az Újtestmentum talajára, az evangélium summájára, ami ott hangzott el a betlehemi mezőkön: „Hirdetek néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen, született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Jézus a Dávid városában”.
A karácsonyi beteljesedés
József, a dávidi családból származó ácsmester - alapigénk szerint - igaz, azaz kegyes, Istenben élő férfiú, eljegyezte magának feleségül Máriát, aki szintén a Dávid családjából származott. „De mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szentlélektől.” József gyöngéden és titkon akarta elbocsátani, hogy gyalázatba ne keverje, amikor Isten megjelenti neki a titkot: a világ legnagyobb titkát: Szentlélektől fogantatott a magzat, szűztől fog születni, mert Ő az a megígért Immánuél, a háromszorosan Felkent Messiás, akiben Isten reálisan, teljesen és egészen benne lakozik, mert Ő Jézus, a Krisztus. Jézus Krisztus mibenlétét, lényegét, azt, hogy Ő tökéletes Isten és tökéletes ember, a Szentlélektől való fogantatás és a szűztől születés fejezi ki. A kettő egymást feltételezi. Ha nincs Szentlélektől való fogantatás, nincs szűztől való születés, és a szűztől való születés nem lehet másképpen, csak Szentlélektől való fogantatás által.
A kettő egyet mond; azt ti., hogy Jézus Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember. Mint Isten csak Istenből és Istentől fogantathatott, mert földi ember nem tud Istent nemzeni; mint ember, tökéletesen emberi teremtmény: testi; tehát az emberrélétel, testtélétel kezdődik a megtermékenyített peténél, átmegy a magzati állapoton, megszületik, csecsemő és gyermek; éhezik, fázik, szomjazik, sír és nevet, szenved és meghal. Amint halálát feltámadása, azaz isteni természetének győzelme fejezi be, úgy testi életét a Szentlélektől fogantatás indítja el és kezdi meg. Istenségének e két határpontja között helyezkedik el embersége és történetisége. Istensége az örökkévalóságban terjeszkedik és egy az Atyával, sem kezdete, sem vége nincs. Emberléte a történelemnek egyik darabja, születéssel kezdődik, halállal és feltámadással végződik. E két határpont feltételezi egymást, akármelyiknek a tagadása Isten-emberi személyiségének egységét bontaná meg. Nem úgy történt, hogy az ember Istenné lett; még úgy sem, hogy Isten emberré lett; hanem úgy, hogy Isten és ember eggyé lett.
Ez nem következik semmiféle isteni vagy emberi szükségszerűségből, nem tudunk semmiféle lehetőségről, amely szerint az Ige testté vált, mi csupán magáról a tényről tudunk, amit János evangéliuma így fejez ki: „Az Ige testté lett, és lakozék mi közöttünk (és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”. Közöttünk lakozik, s a valóságos Isten Jézus Krisztusban valóságos ember is.
Ez az a csoda, amelyet maga Isten hozott létre. Csakis Isten tudta létrehozni. Ez éppen olyan kibeszélhetetlen és megmagyarázhatatlan tény, mint a világteremtés, vagy magának Istennek a léte. Isten azért hozta létre, mert szeretetből szabadon, felénk forduló kegyelemből létre akarta hozni. Emberré lett, hogy ezáltal véghez vigye szándékát: a váltságot. Az Atya és a Fiú egysége a Szentlélekben van, Tőle jön és benne megy végbe az Isten, az ember egysége is.
A názáreti Jézus tehát a mi Immánuélünk, a mi Krisztusunk. Isten benne van velünk teljesen és valóságosan; rajta közli magát és vesz tulajdonába minket. Rajta át cselekszik velünk. Mit cselekszik?
Bűnbocsánat
Alapigénk azt mondja: „és nevezé nevét Jézusnak, Szabadítónak, mert Ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből”. A Messiásnak, a Krisztusnak művét: a váltságot, a bűnből való megszabadításnak lehet nevezni.
Egy parányi rádium sugárzó ereje áthat egy vastag ólomlemezen. Milyen sugárzó ereje volna egy akkora darab rádiumnak, mint a Gellért-hegy. Minden fizikai sugárzásnál hatékonyabb az emberi személyiség sugárzása, hiszen évezredek ólomfalán is áthat egy Mózes, Szókratész, Nagy Sándor ereje. És mindez milyen halvány kép az élő Isten sugárzó erejéhez képest, aki tényleges lakozást vett egy élő személyben. Micsoda erőt jelent tehát reánk nézve is Immánuél, erőt, amelyik öl és éltet.
Megszabadítja népét bűneiből, felel alapigénk; a Felkent, Szabadító Krisztus: Jézus, mert Jézus azt jelenti, hogy Szabadító.
Sok embernek van mostanság tapasztalása arról, mit jelent egy általános amnesztia. Az ádventi tanítások szerint a Messiás bűnbocsánatot hirdet, de nem egyes bűntettekre, esetekre, törvénysértésekre, hanem általában eltörli a bűnt és minden következményét, hiszen minden nyomorúságunknak az az oka, hogy megromlott Istenhez való viszonyunk. Mi az Ő barátaiból az Ő ellenségeivé lettünk; átállottunk a Sátán zsoldjába, s azért leromlott rólunk az istenarc, s lassanként a sátánarc kezd elhatalmasodni az emberen. Azt a nagy szabadítást kell tehát elvégeznie Jézusnak, hogy minket kiváltson a Sátán rabságából, arcunkon helyreállítsa az Isten képét, és minket a megújított szeretetviszonyban megőrizzen. Ez a váltság.
Kiváltott minket. Megfizette értünk a nagy árat ott a Golgotán. A Szentlélektől fogant és szűztől született Isten-ember odaadta magát a Sátán prédájának, és elhordozott érettünk minden büntetést, lefizetett minden tartozást kínban, vérben, gyalázatban és kárhozatban. Helyreállította rajtunk az istenképet, mert a maga képét adta reánk, érdemével ruházott fel, s mi az Ő arcával nézhetünk Istenre, a világra, egymásra. Ezt Isten elfogadta. Ő is úgy néz reánk, mint a Fiára, Ő érette elfogad. Újra hordozhatjuk azt a dicsőséges arcot, a megváltott ember Krisztus-arcát a világban, mint a világ értelmét, beteljesedett célját. Újra megbecsülhetjük és szerethetjük ezt az arcot megtért testvérünkben. Ha pedig valakin hiányzik (és mennyin hiányzik!), újra hozzákezdhetünk a kimunkálásához, a szolgálásához, ami az emberi élet legnagyobb missziója. S mily mértékben lesz ez az ősminta uralkodóvá, szűnik meg e világban a gonosz királysága, tölti el a béke a szíveket a hegyeken, a völgyeken, lesz olyan az élet, amit érdemes élni: a legnagyobb ajándék a legboldogabb lehetőségekre.
Ezt jelenti ez az Ige: „Ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből”.
De a bűnnel szemben Isten csak két dolgot művelhet: megtorolhatja - ez a halál; megbocsáthatja - ez az élet. De nem lehet, még Isten sem tud megbocsátani egy olyan bűnt, amit nem bántunk meg. Bánni pedig csak a magunk bűnét tudjuk. A világváltság kiindulópontja tehát egy bűnbánó szív. A tied, az enyém, a karácsonyi szív. Egy szív, amelyik megérzi, mekkora szeretettel szerette őt az Isten, és ő milyen hálátlan volt iránta. Elszánja magát, hogy Istenhez tér, és felkiált benne minden elnyomott hang dörömbölő és kitörő erővel: én hazamegyek! Felkelek és elmegyek az én Atyámhoz, és megadom magam neki, mert vár és keres. Én elfogadom azt a kegyelmet, amit Isten felém nyújt az evangélium hirdetése által; én hiszek az Ő szavában; én hiszem azt, hogy az Ő szava, az Ő Igéje a ma született Jézus, aki meghalt értem; én letérdelek a kereszt alatt, s átadom életem töviskoronás Királyomnak; én élek azzal az erővel, amit Isten ád az Ő Szentlelkében, hogy új ember, szabad ember, boldog ember legyek eg új, szabad, boldog krisztusi világban.
Én hiszek a názáreti Jézus Krisztusban, a testté lett Igében, a mi Urunkban.
A Szentlélek Isten, a dolgozó Isten termelékenysége. Isten a Szentlélek által teremtette a világot, a Szentlélek által testesült meg, Jézus Krisztus a Szentlélek által támadt fel a halálból, a Szentlélek által teremt újjá téged és engem, és a világot, mert a Szentlélek az az erő, ami ebből a fényből sugárzik ránk.
Immánuél: Velünk az Isten!

Házi áhítat
Azon a szent éjszakán Isten az Ő angyalaival meghirdette a nagy örömhírt: az evangéliumot - mert hiszen: evangélium azt jelenti, hogy örömhír -, a betlehemi pásztoroknak, az egész népnek és az emberi világnak akkor és örökre. Mi ez az örömhír? Maga a szentírás foglalja össze egy másik igében: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.
Lássuk meg először azt, hogy ez az Ige az egész világnak szól. Isten azt üzeni a világnak, hogy szereti. A teremtett mindenséget éppúgy, mint annak koronáját: az embert. Nem egy népnek, nem egy fajnak, fehéreknek vagy színeseknek, nem egy kontinensnek, Keletnek vagy Nyugatnak, hívő vagy hitetlen embernek üzeni, hanem az egész világnak. Mindenkinek, mert a maga számára teremtette a világot és az embert. Mindenekfelett gyönyörködni akar benne.
Pedig ez a világ megromlott. Az ember elromlott. Istentől elfordult, Őt megtagadta és elfelejtette. Emiatt kibeszélhetetlenül nyomorult és boldogtalan lett. Isten ezt az elbukott, megromlott, boldogtalan embert szereti, ősi ellenségét: a gyermekét. Téged.
Ebben az üzenetben Isten szól. És nem mi magunk. Nem filozófia, nem életművészet, nem ideológia. Ezt nem lehet megmagyarázni, sőt megérteni sem lehet. Nem következik semmiféle előfeltételből, semmiféle szükségből; itt nincs szó közjóról, nevelésről, társadalmi fejlődésről. Itt arról van szó, hogy a szabad és szuverén Istennek tetszett felénk fordulni, s egyedül önmaga határozta szeretetből testbe öltözött a betlehemi gyermek képében. Azt akarta, hogy olyan legyen, mint mi. Hogy mi olyanok legyünk, mint Ő. Ez éppen olyan csoda, mint a világ teremtése, a Szentlélektől való fogantatás, a szűztől való születés, mint a feltámadás. Világot, történelmet, mindenséget áttörő szeretet ez. S éppen téged keres, reád özönlik. Ellene tudsz-e állani ennek?
Ezt a szeretetet hit által lehet elfogadni. A hit egyetlen út arra, hogy felfogjuk, feléljük, megmámorosodjunk tőle, és elteljünk vele. Az kell hozzá, hogy valóságképpen ragadjuk meg, és rábízzuk magunkat teljesen, mint a világosságra, mint az útra, mint a kenyérre. Éljünk vele, mind életünkben, mind halálunkban. Ez a hit legyen legfőbb nyereségünk és egyetlenegy vigasztalásunk.

Bizonyára ismeritek a szellemes francia filozófus, Voltaire nevét. A XVIII. század egyik legszabadabb szelleme és legelmésebb írója volt. Korának megfelelően Istenben ugyan hitt, de a keresztyénségnek minden történeti és egyházi alakját ádázul támadta. Ő mondta egyszer ezt a cinikus, de jellemző nyilatkozatot: ha Isten nem volna, fel kellene találni.
Azt akarta ezzel kifejezésre juttatni, hogy a vallás rendkívül szükséges dolog. Mondjuk így: egyenesen életszükséglet.
Illő tehát feltenni a kérdést ma egy budapesti gyülekezetben: van-e a hitnek valami gyakorlati értéke? Azt a régi kérdést, amit a XVI. században a Református Káté tett fel: „Ha mindezeket tudod, mi hasznát veszed?” Abban megegyezünk, hogy szükségünk van élelemre, lakásra, ruházatra, kibontakozásra. De van-e szükségünk hívő imádságra? Szentleckénkből láttuk, hogy az Úr Jézus egyszer azt mondotta, csak „egy a szükséges dolog”. Semmi sem olyan szükséges, mint éppen a hit, z imádság, az Úr Jézus Krisztussal való társalkodás. Alapigénk az imádság hasznát mutatja fel előttünk. Megmutatja, milyen döntően hasznos mértéke egzisztenciális vonatkozásban, mégpedig: a, Istennel; b, emberekkel; c, magunkkal és d, holnappal való vitánkban.
Az Istennel való vitában
„Az éneklőmesternek a neginóthra, Dávid zsoltára. Mikor kiáltok, hallgass meg engem igazságomnak Istene; szorultságomban tág tért adtál nékem; könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat!”
Először is azt kell tudnunk, hogy ez a szó neginóth azt jelenti: hárfakíséret. Vannak zsoltárok, amelyeket nagy fúvószenekarokkal kísértek, s megint olyanok, amelyek mellett csak a hárfák halk, meleg zenéje zengett. Rendesen estefelé, az elcsendesedett és magányos templomban, mikor az áldozati oltáron hunyó lángok lobbannak fel, zendültek meg ezek a halk, finom, bensőséges dicsérések és vallomások - a szent líra legszebb darabjai.
A hárfák tisztán, szinte vidáman zengenek, mert a zsoltáros a maga boldog hittapasztalásáról beszél: Isten eddig is meghallgatta s ezután is meg fogja hallgatni. Itt azonban roppant nagy kérdések ágaskodnak fel.
Istennel nagy vitája van az embernek, s azt hiszem, közületek is soknak éppen az imádság kérdésében. Alig van ember, aki ne vetette volna fel magának a kérdést: miért is imádkozom? Vagy fel nem jajdult volna: Hiába imádkozom! Ez a meg nem hallgatott imádság örök problémája. Tulajdonképpen ez az egyetlen imádságprobléma, mert azt, hogy Isten meghallgatja kérésünket, nagyon természetesnek vesszük. Éppen úgy, mint azt, hogy kérés nélkül is jósága és kegyelme ezer jelével halmozzon el. De mikor valami nagyon hiányzik, valami nélkül nem tudunk meglenni, mikor létkérdéssé vált az imádság meghallgatása: egy drága haldokló elvesztése, egy elveszett gyermek hazatérése; akkor a meg nem hallgatott imádság keserűségbe, hitetlenségbe visz.
A hárfák komoran szólnak, beszédük elnyomott jajgatás.
Miért nem hallgat meg Isten? Először hadd utaljak arra, hogy Isten szabados Úr mivelünk és a világgal. Ő nem kötelezte el magát arra, hogy meghallgat, és nekünk semmiféle jogigényünk nincsen annak a megkövetelésére, hogy Isten meghallgasson. A mi emberi voltunk lényege az, hogy teremtmények vagyunk, s már maga a lét is ingyen ajándék, amit tetszése szerint ad és visszavehet. Hogy gondoljuk mi ebből, hogy Isten köteles minket meghallgatni? Az, hogy Isten egyáltalán meghallgat, az saját szuverenitásának korlátozásából, mégpedig kegyelmének és irgalmának szabad jótetszéséből származik. Mégis Isten az imádság meg nem hallgatásával atyai nevelésben részesít.
Először arra figyelmeztet, hogy imádságainkban ne legyünk kegyetlenül önzők. Az önző ember képes olyat kérni magának, ami felebarátjának ártalom, és ami Isten szeretetével és gondviselésével összeférhetetlen. Nem volna szép, ha egy örökös azért imádkoznék, hogy minél előbb meghaljon, akitől örökséget vár. Ez az éles példa csak típus, amelyik sok hasonló imádságnak adja a jellemzését. Ó, az ember hamar rászokik arra, hogy egy külön Istent képzeljen magának, aki mindenhatóságát és legfőbb bölcsességét az ő kiszolgálásra fordítja. Vizsgáld meg, a meg nem hallgatott imádság nem szelíd feddés-e a mindenek Atyjától?
Sokszor nem hallgat meg Isten azért, mert keveset kértünk, és Ő többet akar adni. Kérünk tőle kényelmes életet, Ő nehéz életet juttat nekünk, de benne az Ő segedelmének csodáit. Kérünk tőle csupa édességet, Ő keserű itallal táplál, de hitünket, erkölcsi erőnket, benső emberünket táplálja. Lehet, hogy testi romlás árán életszentséget akar juttatni; lehet, hogy az élet eltékozlása által, a legfőbb jót: önmagát. Hány vérig megpróbált ember mondotta nekem: kibeszélhetetlen jótétemény volt, hogy Isten így bánt velem, mert sohasem tudtam volna, hogy ilyen nagy, szent és jó Istenem van. S az élet célja és értelme mégis csak az, hogy ezt a nagy, szent és jó Istent ismerjük, és az Ő ismeretében és szolgálatában boldogan éljünk.
A hárfák vidám zenéje ünnepi himnusszá magasztosul.
Isten megígérte, hogy meghallgat, de csak azt az imádságot, amit Jézus nevében mondunk. jézus nevében könyörögni nem egy liturgiai szólam, hanem belemélyedés a Jézus Krisztus szellemiségébe, megérzése annak, mi a szándéka velünk és a világgal; mit akar itt és az örökkévalóságban; mi az Ő ügye, mit akar szolgálni azzal, hogy az Ő népét imádságra indítja. Jézus lénye maga szakadatlan imádság, főpapi, közbenjáró imádság. Ebbe az imádságba veszi fel az Ő testének, az anyaszentegyház tagjainak az imádságát. Ezt nevezi Pál a Szentlélek esedezésének, aki helyettünk is beszél, mikor nem tudjuk, hogy miképpen könyörögjünk.
A hárfák erős vox angelicá-ja zeng.
Végül a Gecsemáné-kerti imádság álljon szemünk előtt: múljék el a keserű pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, amint én, hanem amint te akarod. Ez volt a testté lett Igének imádsága a vele egylényegű Atyához, akkor, amikor vért verítékezve szenvedett a kereszt előtt. Úgy imádkozzunk, hogy imádságunk ámen legyen arra is, ha Isten nem hallgatja meg.
Mindebből azt hiszem világos, hogy a meg nem hallgatott imádság igen sokszor az igazán meghallgatott imádság. Mert minden igazi imádság záradéka: Legyen meg a Te akaratod!
A passió kínszenvedése a győzelmes halál erejébe csap át a hárfákon.
Imádságunkkal szemben Isten atyai megtartása mindig szabadító, mindig ajándékozó, mindig irgalmas. Erről énekel a zsoltáríró is, amikor azt mondja: „szorultságomban tág tért adtál nékem”. Kiszabadítottál szorult helyzetemből, börtönömből, földi igények és kötelékek tőréből. Ez már magában is kibeszélhetetlen ajándék volt, de még nőtt az értéke annak a megismerésével, hogy minden meghallgatott imádság, Istentől vett jel, zálog, pecsét, ígéret arra nézve, hogy Ő csakugyan könyörgést meghallgató és szabadító Isten. Ezt a nagy tapasztalást tette meg a zsoltáríró, és ezt a tapasztalást teszi meg a Jézus nevében imádkozó ember. Kérdezem: van-e valami ennél szükségesebb reánk nézve?
Az emberekkel való vitában
A hárfák lármáznak, szinte megszakadnak.
Igen, mert a zsoltárírónak nagy pere van az emberekkel. Kétségbevonták és megcsúfolták emberi minőségét. Hatalmasok támadtak reá: „Emberek fiai” megszólítás eredeti értelmében nagyuraknak, hatalmasoknak, nemes embereknek fiait jelenti. Tehát a világ szerinti nagyok, a rangnak a pénznek, a hatalomnak birtokosai támadtak reá, meg akarták hiúsítani életét, és hazugságot hazugságra halmoztak.
Mindezzel szemben neki nincs más ereje és védelme, mint az, hogy Istenben erősen áll, kibékült vele, érzi, hogy gyermeke. Neki nem árthatnak, mert „kedveltjévé választotta őt az Úr”. Az ő sorsát csak látszólag ronthatják, s életútját csak ideig-óráig törhetik össze, mert neki imádságmeghallgató Istene van, aki részt ad neki az Ő dicsőségéből, s ebben a világban számára mintegy területenkívüliséget biztosít, mert szárnyaival takarja be és szívére öleli. Az ő ellenségei tulajdonképpen az ő legeredményesebb nevelői. Ugyanez a gondolat jelenik meg Dávid és Góliát párviadalában: az egyik karddal és fegyverrel, az irtózatos fizikai fölény megsemmisítő erejével indul a harcba, a másik egy névvel, egy kaviccsal, de a Seregek Urának és Istenének nevével. És Dávid győzött. Ez a sziklacsúcs, ahol Pál apostol is állott, amikor leírta ezt a mondatot: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Két nagy magyar szuverén jelmondata volt ez: Szent Istváné és Bethlen Gáboré.
A hárfa hangja csupa győzelem, megnyert csaták szárnyaló szignálja.
Az emberekkel való viszonyunkban az imádság még egy más motívumot is hoz be. A Miatyánk döntő motívumát. Ebben a kérésben: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkeztek”, a „megbocsátunk” szó múltidőben áll. Ez azt jelenti, bocsáss meg nekünk most, ma, mert íme, már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Nem is mertünk volna elibéd állni és bűnbocsánatért könyörögni, amíg szívünk szerint meg nem bocsátottunk ellenségeinknek. Az én megbocsátásom előfeltétele annak, hogy Isten megbocsásson nekem. Tehát nem ígéretről van szó, hogy én majd úgy cselekszem. Ó, az ember nagyon könnyen ígér! Hanem arról van szó, hogy egy megtörtént tényről számolok be, az én megbocsátásomról. Ez is hozzátartozik, mégpedig leglényegesebben a 4. vers nagy hitbizonyosságához: „meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok!” Hányszor kiáltottál így hozzá?
A magunkkal való vitában
Az imádság nélkülözhetetlen a magunkkal való vitában. „Haragudjatok, de ne vétkezzetek, beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok! Igazságnak áldozatával áldozzatok és bízzatok az Úrban!”
Az imádság a legnagyobb önfegyelmező erő. Egyedül ez vonja meg tisztán azt a finom határt: meddig mehetünk, mit nem léphetünk túl. Lám, az Ige magát a haragot nem kifogásolja, csak a belőle eredő vétket. Nem áll ez ellentétben a Hegyi Beszéd lélektanával, ahol a rosszindulat, a harag, a gyűlölet már magában hordja a vétket, a gyilkosságot. Itt a harag még csak a lélek emóciója, felháborodása, az érzelmi világ reakciója a sérelem ellen, az igazságtalanság ellen, az istentelenség ellen. Luther egyszer azt mondotta: neki legjobb barátja az ő haragja. Ő csak akkor tud igazán írni, prédikálni, imádkozni, ha haragszik. A harag itt a szenvedélyes lélek felindulását, megrendülését, az elrejtett tűzhányó háborgását jelenti, amelyiket éppen az imádság állít meg a vétkezés határvonalánál. „Beszéljetek szívetekkel ágyasházatokban, és csillapodjatok!” Magába szállást követel ez, az Ige csendességét, befelé nézést, önvizsgálatot, s az Isten arca előtt megnyert békességet. Jellemünk kialakítását munkálja, segít megfegyelmezni magunkat azzal, hogy indulatunkban Isten elé állít. A bűn gyakorlata az, hogy az indulatba jövő ember feledkezzék el Istenről. Isten gyakorlata az, hogy az indulatba jövő ember emlékezzék meg Istenről. Egy falusi verekedésnél egy fiatal legény, amikor jogos felháborodásában ellenfelére rontott, hogy széjjeltépje, ezt a kiáltást hallja a háta mögött: „Feri, emlékezz az édesanyádra!” És a kés kihullott a kezéből. Ne engedjétek, hogy érzelmi életetek elvaduljon. Káromkodás, szitkozódás helyett befelé tekintés, imádkozás, vagy ahogy alapigénk mondja: igazságban való áldozás legye. Képmutatás nélkül, tisztán, átlátszóan, életünk fellobbanásaiban, keserűségeiben, drámai és tragikus pillanataiban folytassuk a magunk megáldozását, óemberünk megöldöklését, testünknek tűzredobását. Tömjént, tömjént a szívedből, a testedből, önmagadból az áldozati tűzre, hadd szálljon a füstje, s mind többet nyerj abból az életből, amit csak ennek az életnek eltékozlása által lehet megszerezni.
Forró líra csitul a hárfákon halk átszellemüléssé.
A holnappal való vitában
Végül az imádság a legnagyobb segedelem a holnappal való vitában. Miből áll ez a vita? Az ember természetes aggodalmaskodásából, divatos kifejezés szerint: pesszimizmusából a holnapra vonatkozólag. „Kicsoda láttat velünk jót?” Mikor azt hisszük, holnap egész biztosan éhen fogunk halni, egészen biztosan halálos betegség pusztít el, egészen biztosan a legrosszabb állapot marad meg, vagy a legrosszabb lehetőség következik el. Az ilyen született pesszimistával nagyon nehéz beszélni. Vannak közöttük primitív, babonás lelkek, akik azért tételezik fel mindig a legrosszabbat, mert azt hiszik, hogy ezzel nem következik be. Kabala nekik a rossz jóslat. Az is lehet, hogy készítgetik magukat a baj elhordozására. Sokszor csak rossz szokás. Mindig csak rosszat tételeznek fel és rosszat jósolnak magukra, családjukra, nemzetükre, az egész világra, de mégis tisztes jó egészségben, tűrhető anyagi viszonyok között, kevés munkával és elég szórakozással, sokak által irigyelt külső életet élnek. Világos, hogy mindennap száz meg száz cáfolatot kapnak arra nézve, hogy a megjósolt rossz nem következett be, sőt éppen ellenkezőre fordult, de erről a sok ezer bizonyítékról tökéletesen megfeledkeznek, azonban, ha egyetlenegyszer megtörténik, hogy az előre látott, megjósolt, talán kihívott rossz, tényleg bekövetkezik, vagy egyáltalában a mi nyomorult életünk mellett csapás és próbatétel egyre-másra következik ránk: akkor szinte triumfálnak, magukat igazolva látják, és büszkélkednek: no, ugye, hogy igazam volt? Talán még a világ vége is egy kis örömet okozna nekik, hogy tényleg olyan súlyos körülmények között ment végbe, mint ahogy ők elgondolták.
A hárfák úgy kopognak, mintha gyöngéden végig akarnának pálcázni.
Az embernek a holnappal való vitájában az Úr Jézus a Hegyi Beszédben nagyon erőteljes hangon beleszólt: Keressétek Isten országát és annak igazságát, és ne törődjetek a honlapi nappal, elég minden napnak a maga baja. A zsoltáríró pedig azt mondja, hogy az Úr arcának világossága nagyobb öröm a szívben, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. A döntő vallomás van ebben, hogy Isten bírása a legfőbb jó. Nem a bor, nem a búza, nem a ruha, nem a lakás, nem a kibontakozás, hanem az Isten arcának világossága. „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, óh, Uram! Nagyobb örömet adsz így szívemnek, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk.” Ez az Ige az ároni áldás második szólama: „Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad”. Ezt a világosságot az jellemzi, hogy minél sötétebbé válik a világ, annál ragyogóbban tükröződik eléd. Vészben, viharban, összeomlásban Isten arcának a világossága a maga növekedő erejével és világosságával a legboldogabb tapasztalás és a legbizonyosabb menedék. Ó, a mi szemeink lassan megvakulnak, elvész ennek a világnak minden hiú dicsősége, megfakulnak a színei, kiapadnak a fényforrások, de az Isten arcának a világossága soha el nem múlik, a halálban nagyobb, mint az életben, és a mennyben ezerszer nagyobb, mint a földi világban. Ez a sóhajtás: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát!” azt is jelenti, hogy ez a világosság reánk hull, minket is megfényesít, ennek a derűnek, ennek az örömnek mi is hordozói vagyunk. Évek óta nem volt ilyen köd Budapesten, mint most. Az emberek szinte tapogatózva járnak, mint a vakok. De ezek közül a támolygó világtalanok közül hányan hordoztak a lelkükben egy verőfényes képet egy szép májusi napról Budapesten, amikor egy felhőfolt sem volt az égen, amikor úgy kelt fel a Nap felettünk, mint egy hős az ő ágyasházában, amikor tele volt fénnyel, meleggel, örömmel a föld, a szív, a világ. S ez csak egy halvány képe annak, hogy ködbe, gyászba, pesszimizmusba, szenvedésbe, éhségbe, ruhátlanságba, lakásínségbe, üldöztetésbe belezuhant budapesti nép ilyen szép piros hajnalfényben fürödhetne, ha engedné, hogy Isten megvilágosítsa az Ő arcát rajta.
A hárfák ujjonganak, mint az ébredő tavasz harsonái.
Isten hozza ezt a világosságot, sőt el is hozta, hiszen azért ünnepeljük ádvent utolsó vasárnapját, s két nap múlva szent karácsonyt, mert a világosság eljött, számunkra jött el, szívünket nyitogatja, és be akarja tölteni egész életünket. hát nem a legfontosabb, a legszükségesebb dolog az imádság, amely ezt a világosságot hozza úgy, mint a fényhullám a felkelő nap világosságát?
S nincs-e valami nagyon kedves, nagyon gyermeteg, mégis hihetetlenül fölséges és irigylésre méltó boldog a befejező vers nyugalmában: „Békességben fekszem le, és legott elalszom: mert te Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást”.
Úgy alszom, mint egy gyermek. Mint az Isten gyermeke.
A hárfa elhalkul, majd megáll. Az áldozati tűz utolsót lobban, s a templomban megül a Csend, az Isten áldó jelenléte.
Budahegyvidék