Csókoljátok a Fiút!

A 2. zsoltár magva egy hasonlat. Azt lehetne mondani, hogy egy ki nem dolgozott ótestamentumi példázat. Így lehetne bevezetni: hasonlatos a Messiás-király trónfoglalása ahhoz, mint amikor a nagy keleti birodalmak királyai fiukat trónra ültetik. Az új király trónra lépésénél fellázadnak a leigázott királyok. Ez meg is történt az ókori Keleten majdnem minden esetben. Összefogtak az egyébként ellenséges hatalmak: „Nosza szaggassuk le bilincseit, és dobjuk le magunkról kötelékeit!” De az új király igazolja a maga törvényességét, megmutatja a maga hatalmának jeleit, és hódolatra hív mindenkit. A Messiás-király is ugyanezt cselekszi, amikor trónra lép. Nyugodtan nézi a népek lázadását, emlékezetébe hozza a világnak, hogy Ő az igazi király, elfoglalja trónját, és megkezdi uralkodását.
A Szentírás alapvető tanítása szerint a Messiás-király: az Úr Jézus Krisztus. Ebben a zsoltárban tehát az Ő királyságáról van szó: Krisztus a király. A zsoltár beszél azokról, akik kétségbe vonják ezt a királyságot, tehát az ember lázadásáról; beszél a legitim király trónfoglalásáról, és végül arról: hogyan kell engedelmeskednünk a Királynak.
Az ember lázadása
Alapigénk az ember lázadását egy prófétai képben szemlélteti. A földi hatalom megtestesítői, népek és nemzetek korlátlan tulajdonosai fellázadnak az égi hatalom, az egyetlen és örökkévaló Úr, az élő Isten ellen, és tajtékozva rázzák rabláncaikat, de „az egekben lakozó neveti” őket.
Református hitünknek az igazsága szólal meg ebben, hogy az Isten az embert a maga képére teremtette, úrrá tette az egész mindenségen, de mindenestül fogva és teljesen a Fiú Isten, az Ige, Krisztus uralma alá rendelte, vagyis csak akkor lehet ember, töltheti be rendeltetését, ha Krisztusnak szolgál, és a képét hordozza ebben a világban. A teremtett mindenség, maga az embervilág s minden egyes emberi élet akkor van rendben, akkor olyan, amilyennek Isten szánta, ha az Ő Fiának országlása akadálytalan és engedelmes szolgálat.
De így van-e ez?
Nincs így, mert az ember fellázadt egyetlen Ura, felkent Királya, a Fiú ellen. Arról nem is beszélek, hogy mivé lett az ember fejlődéstörténete Krisztus nélkül. Mert az evolúció tanítása: az embernek az állatból való fejlődése csak féligazság; megelőzi ezt egy szemünk elől elrejtett folyamat, amit csak a teológia fejezhet ki: mint lett az emberből az eset következtében állat. Nem idézem hát a Neander-völgyi embert tanúságtételre, hogy milyen a Krisztusból kiesett ember; nem hivatkozom arra, hogy kétezermillió emberből csak hétszázmillió ismeri a Krisztus nevét s hallotta a Miatyánkot. Kinek a hibája, hogy ezernégyszázmillió ember nem keresztyén? A nem keresztyéneké-e vagy a keresztyéneké? És ebből a hétszázmillió keresztyénből hány ember hisz és engedelmeskedik igazán? Nem tudom, hányan vannak itt a Kálvin téri templomban, de közülük is hány tudja elmondani, hogy ő igazán hisz a Jézus Krisztusban, s egész élete neki való engedelmesség? Nem kell-e azt mondanunk, hogy maga az ember lázadt fel örök Gazdája ellen, és más urat ültetett szíve trónjára? Azt hiszi, hogy valami fölséges gazdát, fölséges személyt vagy eszményt; a bölcsek látják, hogy önmagát. A hívő megborzong, mert tudja, hogy a Sátánt. Hát lehetne az emberi élet olyan nehéz, olyan gépi, olyan állati, a világhelyzet olyan sötét, a magunk élete olyan bizonytalan és fájdalmas, ha mi hinnénk a mi Királyunkban és engedelmeskednénk neki? Nem vagyunk-e egy óriási lázadásnak a részesei, amely magában foglal minden embert, minden népet, s hallgatag vagy kimondott célja, hogy azon a világon ne a Fiú uralkodjék, ami azt jelenti, hogy ne a názáreti Jézus legyen az Úr. Amikor ezermillió ellentét között minden ember egységes egyetlenegy indulatban, ebben az óriás kiáltásban, ebben a tervszerű cselekvésben, nem olyan-e ez, mint a feltámadt tenger zúgása, amely beleharsogja a mindenségbe az ember lázadását: „Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!”
Vajon az embernek ez a lázadása nem ott ábrázolódott-e ki a legtökéletesebben és a legvégzetesebben, amikor a megígért Messiás-királyt, az örökkévaló Isten Fiát, a testté lett Igét, ott a Golgotán megcsúfolták, leköpték, arcul verték, töviskoronával megkoronázták, kezébe királyi pálcát, nádszálat adtak, vállára bíborrongyot vetettek, előtte csúfondárosan hajlongtak, mondván: Egészséggel, Zsidóknak Királya!
Íme, az ember lázadása a csúcsponton!
A trónfoglalás
És ez volt a trónraültetés.
Mert ott éppen ezekből az eseményekből derült ki az Isten kijelentésének erejével, hogy a názáreti Jézus, a Messiás-király, az egyszülött Fiú az, akit Isten fölibénk rendelt. Benne Ő maga testesült meg: „az Ige testté lőn”. Ezért az Egyszülött Fiú és az Atya egy. Isten melléje állt a Fiúnak, és bizonyságot tett mellette: „Én kentem ám fel az én királyomat az én szent hegyemen!” Ahogyan Pál apostol mondja: „Úrrá és Krisztussá tette” az egész világon. Az Ő számára teremtette a világot, mert Általa teremtette. Isten bizonyságtétele az Ő Fia, a názáreti Jézus mellett sok és sokféle. A kétezer éves ádvent, a karácsony, a kereszt, a feltámadás, az anyaszentegyház, az Ige, a Szentlélek. Valóban igaz: „Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon!”
És odaadta neki a lázadó embert, a pogányokat örökségül. Odaadta neki birtokául a Föld határait. Kezében minden hatalom: összetörheti a lázadó embert vasvesszővel, és széjjelzúzhatja, mint cserépedényt. És mit tett? Itt olvastuk szentleckénkben a leírását: „Felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megújulást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és megvigasztaljak minden gyászolót.” Ez az evangélium.
Az 53. részben még személyesebben, még világosabban írja le ezt a folyamatot: „Betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy Istentől ostoroztatik. És Ő bűneinkért sebesíttetett meg, a mi vétkeinkért rontatott meg. Békességünknek büntetése rajta van, és mi az Ő sebeivel gyógyulánk meg.” Ez a váltság.
„Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” Ez nem a Fiúnak az Atyától való születésére vonatkozik, amiről az első egyetemes hitvallás, a niceai szimbólum szól, hanem itt a ma szóra esik a hangsúly. Ez jelenti azt a mindenkori pillanatot, amikor az örökkévalóság elrejtett titka szemünk előtt megjelenik és tapasztalattá válik. Jelenti azt az időpontot, amikor hittel megragadod, hogy a názáreti Jézusban maga Isten fordult feléd. Ő lett olyanná, mint te, hogy olyanná lehess, mint Ő. Jelenti azt a pillanatot, amikor megrendülve elfogadod, hogy Ő jelenti be királyi igényét szívedre, életedre, egész világodra; amikor megtudod, és Tőle tudod meg, hogy Isten még a világ teremtése előtt Neki adott, és Ő téged elfogadott. Éretted útra kelt, a te nevedet is elmondta főpapi imádságában, és a te bűneidért is kiontotta vérét. Te az Ő népéhez tartozol. Ő hozzád is igyekszik egy fölséges ádventen át, és neked is várnod kell Őt. Sok-sok ádvent között jelent egyet, a tiedet, amikor jézus hozzád lép be, és a te válladra teszi a kezét; egy karácsonyt, amikor benned született meg; egy húsvétot, amikor a te szíved sírboltjából támadott fel; egy pünkösdöt, amikor a te szívedben gyúlt. Ez a ma jelent téged. Mert veled is azt akarja véghezvinni, amit a világgal és az emberrel, mindig és mindenhol helyre akarja állítani emberi méltóságodat a maga érdemével, rajtad az Isten képét a maga arcára, a szívedben a mennyei békességet az Ő kiengesztelő fizetésével, ebben a világban a teremtés örök harmóniáját, hogy ne kelljen a lázadó embert benned, a világban és a történelemben összetörni vasvesszővel, és széjjelzúzni, mint egy cserépedényt, mert eddig még mindig ilyen törésekből, zúzásokból és darabokra szaggatásokból állott a világ történelme. És az emberi sors.
Igen. Ő lefizette érettünk az árat, pedig a békesség tanácsában Isten neki ajándékozott minket, hogy ezzel az árral tulajdonába vegyen, s mi akarjunk az Ő tulajdonává lenni, ki nem ezüstön és aranyon váltott meg minket, hanem drága vérén, mint szeplőtelen Bárányén. Nemcsak minket, hanem egy kis nyájat, egy kiváltképpen való gyülekezetet, az anyaszentegyházat. Földi emberek társaságát, akik azonban mennyei célok felé zarándokolnak. Itt laknak hit által az ígéretek földjén, de várják az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten. Mi vagyunk a kibékült nép, a meghódolt nép.
Azok vagyunk-e?
Csókoljátok a Fiút!
És mit tesz ez a nép? Ez a kisebbség, a Krisztus összeesküvői, akik hordozzák e földön a Krisztus királyságának jogfolytonosságát, elismerik és hirdetik az Ő királyi igényét.
Alapigénk két dolgot mond róla. Az egyik az, hogy „szolgálják az Urat félelemmel és örülnek reszketéssel”. Az ótestamentumi kegyesség két ellentétes tapasztalásban sarkiasul. Egyik az élő és szent Istennek roppant realitása, amely égő tűzként fenyegeti a bűnös embert. A másik pedig a feltétlen bizalom a népét féltőn szerető Úr iránt. Ebből következik, hogy a Neki szolgálat bár örömmel teljes, mégis az ember gyarlósága miatt halálosan komoly és reszkettetően fenyegető. Ezt az ellentétet feloldja Jézus, ki a mennyei Atya szeretetéről prédikált: mi szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket, s a maga kibeszélhetetlenül rokonszenves egyéniségével a szentséget és a szelídséget, a fenséget és az alázatosságot, az erőt és a gyengédséget elegyíti. Ezért összefoglalja a két első felhívást a harmadik: „Csókoljátok a fiút!”
A csók az odaadás, a szeretet képe, szimbóluma annak, hogy két lény egymásé lett. A Fiút az csókolja, aki megadta magát neki, aki elsírta Neki bűneit, s könnyázott arcát lábához érintette. A Fiút az csókolja, aki megízlelte az Ő szeretetét, halálon, véren, kereszten áttörő szeretetét. Aki megvallja ezekkel a néma csókokkal: szeretlek, Uram, követlek valahová mégy, imádlak mindenekfelett. Aki az Ő szeretetét értékben összehasonlíthatatlan kárpótlásnak tartja az elveszett és megtagadott világért, a feláldozott életért; aki az Ő ismeretéért mindent kárnak állít és benne mindent megnyer; aki megérzi személyiségének felszabadító, egyben foglyul ejtő és megszentelő hatalmát; aki kibeszélhetetlenül örvend mindannak, amit a Fiú tesz és akar; aki naponként tapasztalja, hogy a názáreti Jézusban érkezik hozzá Isten minden kegyelme, bűnbocsánat, fiúság, életszentség, öröm, áldás, dicsőség. S amikor mindezért hálát akarunk mondani, ajkunk néma, szállongó gondolataink tört szárnyú madarakként hullanak alá, és nincs más jel, mint egy csók: szeretlek, Uram, mert Te előbb szerettél engem!
Lehet-e siralom völgyének nevezni azt az életet, amelyen ilyen csókok között megyünk át? És ha idelenn ilyen csókok között megyünk, milyen csók fogad majd ott fenn a megérkezésnél?
„Boldogok mindazok, akik Őbenne bíznak!”
Kálvin tér