Ravasz László

A Szentírás igen sok gondolatának társadalmi háttere a pásztorélet. Ebből az ősi foglalkozásból veszi a képeket, amikor emberi, sőt isteni kapcsolatokat világosít meg. Pásztora a családfő háza népének, a gazda cselédségének, a király birodalmának, Isten Izráelnek, s e csodálatos képpiramis csúcsán sugárzik a mindent összefoglaló szemlélet: Krisztus, a jó pásztor, aki életét adja az Ő juhaiért.
A bibliai pásztoroknak volt egy sajátságos szokásuk. Mikor hazavezették a nyájat nomád életük vándor-karámjaihoz, megállottak a bejárónál, s kinyújtott vesszőjük alatt engedték át a nyájat. Valaha ez a mozdulat a számbavétel, kiválogatás, igazgatás, segítés mozdulata lehetett, később azonban szinte jelképessé vált, s ábrázolta a gazda hatalmát, aki összegyűjti, terelgeti, válogatja, ostorozza a nyájat, mint a legszemélyesebb tulajdonát, végül azonban védő karral biztos szállásra vezérli: a gazdával való életközösség, együttlakozás biztos szállására. Ha ezt az együttlakozást, gazda és népe, nyája között, a szövetség formájában szemléljük, világossá válik előttünk alapígénknek középponti gondolata: vessző alatt megyünk át a frigy kötelékébe. Ezt a mai vallásos nyelven így fejezhetjük ki, próbatétel útján jutunk el az Istennel való közösségbe.
Előttünk áll tehát a próba nagy keresztyén gondolata, Nézzük meg a próbatételnek mind a két oldalát: pusztító és éltető oldalát, s alkalmazzuk a mai napokban saját próbatételünkre.
A világon minden élőlény próbatételnek van kitéve. Ez azt jelenti, hogy néha a rendkívüliség életformájába ér és szokatlanul nagy terhet kell elhordoznia. A próba a lét határának a kiterjesztése, az életerő teljes igénybevétele, döntő csata a lenni és nemlenni határán. A fának próbatétele a szélvihar, de a gyümölcstermés is; a fűnek a szekér terhe, de az aszály is. Asszonynak az anyaság, férfiúnak a harc, minden emberi szívnek a fájdalom és a csapás. A sors próbákból áll, a próbák adják a sorsot.
Ebből az következik, hogy minden próbatételben halálos komolysággal a lét vagy nemlét kérdése vettetik fel. Nem próba addig valami, amíg létünkben nem érdekel és nem fenyeget. Próbatételkor világossá válik előttünk, ha nem álljuk ki, végünk van; ki kell állani, mert élni akarunk.
A próbatétel ezért az exisztenciális vonásért mindíg elkülönít, magányossá és árvává tesz. Életed legnagyobb fájdalmait egészen egyedül, egészen árván hordozod, még ha akarna sem tudna segíteni rajtad senki. Az orvostudomány rájött a vérátömlesztésre, s nagy válságokon átsegíthet mások egészséges, piros vére, de nagy kísértéseimet, nagy bánataimat, belső emberem élet-halálharcát egyesegyedül én vívom meg, földi teremtmény nem segíthet rajtam. Mennyire igaz alapígénknek a képe: elvezetlek titeket a népek pusztájába. Ki ne érezné, hogy mi most a népek pusztájában, egyedül, árván vagyunk?
A próbatételben még egyéb is benne van, az ti. , hogy próbára tett és magára hagyatott ember a prédára vetett ember. Mintha ki lenne szakítva a világnak abból a rendszeréből, amelyben eddig millió és millió ember támogatta, segítette és emelte őt. Az az érzése támad, hogy fellázadt ellene a mindenség és annak minden porcikája jóakarat helyett ellenségesen néz reá. Aki barát volt, immár érdektelen, aki közömbös volt, ellenséggé lett, az ellenség ereje félelmesen megnőtt. Különös érzése az, hogy a lét ellenséges erői összeesküdtek és egy hatalmas és gonosz fővezér haditerve szerint törnek ellene. Érzi a Sátán erejét, szeretne hitével Istenbe fogózni és hite elsorvadt. Szeretne szeretni és szeretné, ha szeretnék, de szíve minden pórusán úgy gyűl a gyűlölet, mint a mérges növény rostjain a halálos nedű. Most, most kellene erősnek lenni, hogy megálljon s rettenetes gyengének érzi magát. Éppen azok a gondolatok halványultak el, váltak köddé, valóságból szóvá, amelyek eddig sziklaszilárd hátvédet nyujtottak neki. Egy megpróbált nemzetben egyszerre erőssé válik a széthúzás, a bizalmatlanság, oktalan vád, gyáva gyanúsítás, megijedt emberek egymást ijesztik tovább, s a próbára tett nemzet irtózatos kísértése az, hogy elkövesse azt a hibát, amelyen végzete beteljesedik.
A próbatételhez végül még az tartozik hozzá, hogy reánk csordul Isten szívéből az ő búsulása. Igen, Ő uralkodik rajtunk s uralkodásából csak büntető haragját érezzük. Felettünk az égre rajzolódik fenyegető ítélete: Megszámláltattál, megmérlegeltettél, s reszket a világ, reszketünk magunk is, hogy elhangzik a harmadik szó: könnyűnek találtattál. Érezzük, hogy hiába dacolunk, hiába vitatkozunk, védeni magunkat nem tudjuk, saját lényünk elégtelensége kezd kiderülni, s végigfut rajtunk az a megrendülés, ami a fán, mikor gyökerére vettetik a fejsze.
Ezt jelenti az Isten vesszeje alatt állni.
A csapás éppen azzal lesz próba, hogy kibírjuk. Nem halunk bele, hanem belőle élünk. Tehát már maga a magva egy kegyelmi tény: átsegítés van benne. Ezért a próbatételnek hihetetlenül nagy az éltető ereje. Állítólag vannak betegségek, amelyeken ha átment valaki, egészségesebb lesz, mint valaha, Minden kiállott szélvésszel erősebbé válik a fa törzse, minden elhordozott teherrel rugalmasabbá válik a fűszál is. Minden gyermekkel virulóbb az anya és minden megnyert csatával erősebb és hatalmasabb a férfi. A próbatétellel a lét határai kitágulnak, tömörsége nő, az élet revideálja és átrendezi önmagát és új utakon, új győzelemre siet. A próba szebb hajnalok bölcsője.
A próbatételben megszületik az a felismerés, hogy a mi elhagyatottságunk, árvaságunk és egyedüllétünk tulajdonképpen kiválasztás. Isten azért visz a pusztaságba, áll szembe velünk pörölni, mert szemtől-szembe akar találkozni velünk. Ez a találkozás az ítélet formáját ölti ugyan fel, de az ítélet színe alatt a kegyelem golfja árad, mint ahogy nyári viharokban termékenység és élet érkezik. Láttam kissé könnyelmű asszonyokat, akik hősökké és igazán anyákká halálos beteg gyermekük ágya mellett váltak. Tudok sok házasságról, amelyeknél egy irtózatos kísértés kiállása mélyítette el férj és feleség viszonyát. Ismerek férfiakat, akiket egy nagy közéleti bukás, vesztett csata egészen átformált, különbbé, igazabbá s azonfelül bölcsebbé és gyöngédebbé tett. Nemzetek történelméből szinte egyetemes törvényként idézhetem, hogy minden igazán nagy korszak egy halálosan komoly próbatételből származott. A skótok hőskora akkor kezdődik, amikor a Stuartok alatt koldussá és futóbetyárrá vált az egész nemzet. Hollandia akkor kezdett megújulni, mikor sárba- és vérbefúlva, fogával és tíz körmével védte magát meg Alba herceg fekete hadával szemben. A német egység a napoleoni hadjáratok vereségéből támadt, s mindenki látja, hogy most másodszor, a világháborúban porig alázott, tönkretett, beszennyezett német lélek hogyan újult meg s lett hatalmasabbá, tisztábbá, bátrabbá és becsületesebbé, mint történelme folyamán bármikor.
Igen, mert a próbatétel azáltal újít meg, hogy a lét és nemlét határán Isten keze új erőket is ültet el bennünk. Ilyen új erők: leszámolás a multtal, meglátása bűneinknek, elfordulás óemberünktől, tájékozódás új, de örökkévaló eszmények felé. Lidércfények helyett csillaglátás, mocsár helyett magasságkeresés.
Ha mindezeket összefoglaltuk, azt kell mondanunk, hogy a próbatétel az életnek az a különös metszete, alkalma, amidőn megüresedett és erőtlen emberi lélek megtelik az örökkévaló Isten friss erőivel. Lehet ez az erő önbizalom, hit, alázatosság, bűnbánat, új elszántság, félredobása a nyugtalanító, aggasztó, mállasztó gondolatoknak, életbátorság, erős összefogás, kölcsönös felelősségérzet, egymásnak és Istennek a felfedezése, egyszóval mégis kifejezhető úgy, hogy az Istennek a lelke.
Azt merném mondani, hogy nincs is komoly keresztyén élet ilyen próbatétel nélkül. Tehát a próba az egyéni életben a megtérésnek és újjászületésnek, a megváltásnak külső képe. A nemzetek életében a próbatétel a nagy erkölcsi megújulásoknak történelmi eseménysorozata. Halálos kockázat az új életért, különös teremtő szózat kettős hangzása: vessz és légy.
Mindezeket tudva és látva, magunkra és népünkre alkalmazva, ezt kell mondanunk: próbatételben állunk. Rég vártuk ezt az időt, nagy és szép alkalom ez. Vajha előbb jött volna s hogy késett, vajha jobban elkészültünk volna rá! Akár így, akár úgy, kegyelmi idő ez, karácsony előtti ádvent. Az első igény tehát: légy méltó a nagy időkhöz.
Bízz abban, hogy ezt a próbát Isten javadra és megújulásodra adja. Megkísérli, hogy újra naggyá tegyen, s látni akarja, milyen anyagból vagy. Lehet-e belőled a fölséges világművésznek valamit teremteni? A kiállott próba a legdiadalmasabb csatanyerés, a legnagyobb belső győzelem.
Ehhez az kell, hogy megtaláljuk önmagunkat. A magyarnak sokszáz arca van. Hetyke, duhaj, könnyelmű, habozó, hamvadó tüzű, méla, nyugtalan, féltékeny, kishitű, de sokféle arca közül néha-néha ezeréves történelme nagy fordulóin a halál árnyékában s az új élet küszöbén, felénk néz az igazi magyar arc: az örök magyar arca, az a nyugodt, tiszta, bátor, hős tekintet, amelyik szereti az életet, vállalja a halált, mindenre képes s erkölcsi méltóságát, nemzeti becsületét az életénél is nagyobb jónak tartja. Az örök magyarnak ez arcából mindnyájunkban ott rejtőzik egy-egy vonás. Arról van szó: találjuk meg önmagunkat, minél többen legyünk olyanok, amilyennek a magyarnak lennie kell.
A másik az, hogy találjuk meg egymást. Most egy boldog találkozásra készülünk. Húsz év óta elszakadt testvéreinkkel egyesülünk. Milyen hihetetlen messze voltak tőlünk, s lélekben milyen közel vannak. Nem példázza-e ez azt, hogy még mindíg nagyon messze állanak egymástól a magyar emberek. Micsoda távolságot teremtett közöttünk felekezet, műveltség, vagyoni, társadalmi rétegeződés! A különbségek Isten rendelésén nyugosznak, de a távolságok emberi hibákból erednek. Sokkal nagyobb felelősséggel tartozunk egymásért, sokkal elszakíthatatlanabb és megtagadhatatlanabb kötelék az a tény, hogy mindnyájan magyarok vagyunk, hogysem életünket minden más magyar testvérünktől függetlenül rendezhetnénk be. Egyetlenegy nagy népcsalád vagyunk, sőt ennél is több: egy titokzatos lelki testnek vagyunk mindnyájan a tagjai. Ha egyik tag szenved, szenved a többi is. S mindegyik tagnak egészsége, ereje az egésznek haszna és virulása. Nem csinálhatja ezt meg egy párt, egy töredék, ez az egész magyarságnak egységes vállalkozása lehet csupán. A mai napokban az ország első asszonya megindította a szeretet nagy munkáját: magyar a magyarért jelszóval. Nem alkalmi időhöz kötött vállalkozás ez. Egy új magyar társadalmi berendezkedésének kezdete kell, hogy legyen. Olyan kevesen vagyunk, egymásra olyan nagy szükségünk van, nincs más támaszunk, barátunk, csak önmagunk. Szétszórt, elidegenedett magyarok találjuk meg egymást!
És végül találjuk meg Istent. Ő az, aki vár, aki néven szólít s mint mindíg, most is a legnagyobbat ígéri nekünk: önmagát. Ő minden erőnk forrása, sorsunk alakítója; végzése döntött felettünk s most mikor dekrétomának pecsétei felszakadoznak, álmélkodva látjuk, mennyire a miénk Ő és mennyire az Övéi vagyunk. Ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?
A holnap kapujánál áll Krisztus, a jó Pásztor. Vesszejét kinyujtja s mi átmegyünk e vessző alatt a Vele való életközösség örömére. Próbatételünk célja, eredménye, áldása Ő és az Ő szövetsége.

A sötétségből Isten az ő csodálatos világosságára hív. Ebben bennefoglaltatik Isten teremtő munkája éppúgy, mint az ő megváltó munkája. Mi más a teremtés, mint az, hogy a nemlét sötétségéből a létel világosságára hívja el a világokat, a nemzeteket, az egyéneket. És mi más a váltság, mint hogy a bűn és kárhozat sötétségéből a kegyelem és üdvösség világosságára hívja el azokat, akiket erre kiválasztott? És mit tesz a Szentlélek mást, minthogy a sötétség völgyeiből a világosság magaslatai felé vezeti a ráfigyelő lelkeket?
Ennek az Ígének különös és új fényt ad a mai nap alkalomszerűsége.
Római katolikus testvéreink, a legrégibb és legnagyobb magyar keresztyén egyház hívei, tegnapelőtt ünnepelték első királyunk emlékezetét, s egyházuk szentjének kijáró vallásos tisztelettel hódoltak neki és esedeztek hozzá. Mi, a legszentebb vallásos meggyőződés tiltó parancsára, egy olyan ünnepen, amely a szentek tiszteletéről a mi hitünkkel homlokegyenest ellenkező tanítást vall, soha, semmi körülmények között részt nem vehetünk. De magyarok vagyunk a lélek és a vér ezeréves folytonossága szerint, és keresztyének vagyunk a Lélek és Vér újtestámentomi értelme szerint legalább úgy, mint bárki más e hazában, s azért a magyar református egyház legfőbb közigazgatási testületének határozatából a mai napon minden gyülekezetben István király óriás emberi alakját, művének páratlan történelmi becsét az Íge fényébe állítjuk, s a teremtményről a Teremtőre fordítva tekintetünket, dicsőséget adunk a Szentháromság egy örök Istennek, és hirdetjük Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el. Így tett a magyar nemzettel, István királlyal és így tesz mivelünk is. Ezt a három elhívást kell megfigyelnünk.

Szentleckénk a sikemi országgyűlést írja le. Józsué a honfoglalás nagy művét dicsőségesen végrehajtotta; Kanaán földjét elfoglalta, s maroknyi népét ezer ellenség közé letelepítette. De azon a földön eddig olyan idegen istenek uralkodtak, akiknek az ottani sűrűvérű népek vad és érzéki tisztelettel szolgáltak. Arról volt tehát szó, hogy Izrael gazdát válasszon. Elfogadja-e valamelyik népnek istenét, vagy megmaradjon annak az Úrnak a szolgálatában, aki kiválasztotta, tulajdonává tette, kivezette Egyiptom rabságából, egyszóval a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívta el? Ez a határozat megpecsételi a nép sorsát. Ha az emoreusok istenéhez áll, egy keleti töredéknéppel több születik és vész el Ázsia tenger pusztaságán. Ha az igaz Isten mellé áll, szent nemzet, királyi papság, választott nemzetség lesz belőle, az a nép, amely a sötétségből általmegy az Isten csodálatos világosságára: a Jézus Krisztus boldog ismeretére. Akkor valóban elmondhatja: eddig nem nép voltam és most nép vagyok, eddig nem kegyelmezett voltam és most kegyelmezett vagyok; én lettem a lelki Izrael, a világosság nemzete.
Ezelőtt kilencszáz esztendővel ugyanezt a sorsdöntő kérdést. kellett megválaszolnia a magyar nemzetnek is. Milyen világosan látjuk most, hogy a vallás életkérdés, egy nemzet legnagyobb közügye. Dehogy magánügy: a legexisztenciálisabb dolog a világon. Nem egyszerű hiedelemről volt itten szó, nem is egy istentiszteleti formáról, amelyet megtagadnak vagy felvesznek, hanem egy láthatatlan, szuverén Gazdáról, akinek törvényei vannak, akinek házirendjét el kell fogadni, akinek engedelmeskedni kell egyéni, családi és nemzeti életben, egyszóval műveltségről, világnézetről, sorsról volt szó. Isten impériumot, politikát, történelmet, életet és halált jelent az Ő népe számára.
Háromféle lehetőség állott a magyarság előtt. Vagy megmarad pogánynak, a régi hitben, a régi hittel összefüggő népszervezetben, erkölcsben és hivatástudatban. Hogy ez mit jelent, megmutatta a honfoglalás óta eltelt száz esztendő annyi véres és sötét tanulsága. Lassanként Európa szegénylegénye, nemzetek bitangja lett volna a magyar, s az ellene összefogó keresztyén világ közös akarattal irtotta volna ki, mint egy veszett állatot. Pogánynak és magyarnak maradni együtt már nem lehetett. A második lehetőség az volt, hogy a magyarság keresztyénné lesz, de Bizánchoz, a keresztyénség keleti ágához csatlakozik. Ezt javallotta a közellét, a keleti eredet, az élet sok titokzatos összefüggése, előrement példák és érdekek; de ha István király Bizánchoz csatlakozik, a Balkán Bécsig ért volna, s már ezer évvel ezelőtt rosszabb helyzetbe kerültünk volna, mint most Trianon után. Ha akkor mi kelethez csatlakozunk, legjobb esetben csak most kezdhettünk volna európaiak lenni. Éppen az volt a nagyszerű és csodálatos döntés, hogy a magyar a nyugati keresztyénséghez csatlakozott.
Magyarország csak a római keresztyénség által nőhetett bele a középeurópai műveltségbe. Minél inkább akarta ezt a műveltséget, ezt a hatalmi rendszert, ezt az életformát, annál erősebben és határozottabban kellett akarnia és követnie a Róma fősége alatt álló keresztyénséget. Ez magyarázza meg azt a csodálatos buzgóságot és bőkezűséget, amellyel István király e földön a nyugati keresztyén egyházat megszervezi. De ezzel a csatlakozással adva volt a germán művelődési közösség is, és István király kitárta kapuit a német szerzetesek, lovagok, iparosok és főurak előtt. A germán művelődéssel adva volt a rendiség gondolata és István király megvetette az Isten kegyelméből való királyi hatalom alapjait és fejére tette a magyar szent koronát. Ezzel a döntéssel István király igent mondott mindarra, amit «ezeréves Magyarország» név alatt ismer a történelem, a királyságra, a keresztyén magyar államiságra, egész anyagi és szellemi művelődésünkre. Valóban — nézve azt, hogy mi volt a magyar és azután mivé lett — azt kell mondanunk, hogy alapígénk csodája ment végbe rajta: választott nemzetté, megtartásra való néppé lett és a halál sötétségéből az élet világosságára érkezett.
Irtózatosan nehéz munka lehetett ez. Az új hit ellentétben állott az ősi nemzeti pogánysággal, s úgy kellett keresztyénné tenni a magyart, hogy ne legyen se rosszabb magyar a keresztyénsége érdekében, se rosszabb keresztyén a magyarsága érdekében. Az európaiság, mint életforma, ellentétben állott a magyar néplélek eredetével és természetével; úgy kellett tehát európaivá lennie, hogy németté ne váljék, s úgy kellett magyarnak maradnia, hogy azért megszűnjék ázsiainak lenni. Magyarsága nélkül nem volt érdemes műveltnek lenni, műveltség nélkül nem volt érdemes magyarnak lenni. Ez nemcsak a kezdetnek volt a nagy feszültsége, hanem mindenkori sorsos egyenlege a magyar történelem követel és tartozik lapjának.
De István király ezekkel a nehézségekkel megküzdött. Barátokból ellenségei lettek, ellenségeiből barátai; kegyetlenül rontott, hogy építsen, eszményeket pusztított, mert dicsőségesebb eszményekre nevelt, örökös ősi érzéseket ölt ki, hogy új és még erősebb érzéseket oltson bele nemzetébe. Kegyetlen volt, elszánt, konok és meg nem alkuvó, mert népe sorsát alakitotta, s ehhez népe lelkét kellett átalakítania.
Természetesen ez is csak úgy sikerülhetett, hogy őt magát is Isten kiválasztotta, tulajdonává tette, kegyelmébe fogadta, s elvezérelte az ő csodálatos világosságára. Ekkora művet nem lehet másképpen végrehajtani, csak azzal a vallásos meggyőződéssel, hogy mindezt Isten döntötte el, s az ember csak engedelmesen végrehajtja ezt a parancsát. Éppen ezért ez a hit műve volt, s csak olyan ember hajthatta végre, aki Isten kezében eszköznek érzi magát. Nem én, hanem Isten; én csak a szerszám vagyok, erőm az Isten ereje; szerszámmá is ő tett, s szerszám-voltom éppen azt jelenti, hogy elégséges és alkalmas vagyok Isten művének végrehajtására. Így lesz István király prófétai alakká, apostollá. Nem magától jött erre a gondolatra, ez nem a józan megfontolás és a logikus gondolkodás következménye volt nála, nem szorgalommal szerezte meg magában az errevaló képességet: egyszerűen felvillant előtte az a tény, hogy Isten határozott felőle, kiválasztotta, a küldetésre képessé tette, s ő felelőssége tudatában megcselekszi, amit az Úr parancsolt. Hitt és engedelmeskedett. Éppen azért, mert próféta és apostol volt s népének legnagyobb misszionáriusa és a keresztyén anyaszentegyház egyik legnagyobb hőse, éppen azért volt korának egyik legmélyebb hívője. Alig lehet fenségesebb látványt elképzelni, mint amilyen ez a tapogatózó, ösztönös, a világba és Isten mélységeibe belenyújtózkodó személyes hitnek a kibontakozása. A legnagyobb király a leghívőbb magyar volt, de a leghívőbb magyar a legtöbbet szenvedő ember. Alkotása olyan nagy, hogy együtt él a nemzettel és csak vele együtt hal meg, de István — a legnagyobb alkotó — a legnagyobb csalódások elhordozója volt. Ha református értelemben szent az, aki egészen Istennek adja magát, aki Istennek engedelmeskedve áldozatul dobja a világ szépségeit, az egyéni boldogság örömeit, és a Krisztus szerelméért kárnak állít mindent e világon; aki Isten eszközének vallja magát és nem magának, hanem Istennek ad dicsőséget: akkor az első magyar királyt ilyen értelemben szentnek nevezi az evangéliomi keresztyénség. Szent, mint Pál apostol, annyi nagy hittérítő, szerzetes és király, tudós és hadvezér. Szent, mint Ágoston és assisi Ferenc, Kálvin és Luther s Rákóczi Ferenc, szent, mint annyi ismeretlen bizonyságtevő az együgyűek, kicsinyek, utolsók és bolondok hadseregéből. Szent, mint amilyennek minden igazi keresztyénnek lennie kell. Mert ez az Isten akaratja: a ti szentté lételetek. (1Thessz 4,3)

És ezzel eljutottunk a legfontosabb dologhoz. Hiába lett keresztyénné a magyar, hiába volt István király apostol és próféta, szent és hitvalló, ha rajtad és rajtam, a mindenkori magyarokon nem megy végbe Isten átalakító csodája: nem-népből néppé, nem-kegyelmezettekből kegyelmezettek nem leszünk. Mi, akiket Isten átvezetett a reformáció oroszlánvermein és tüzeskemencéin a szabadság és világosság kies mezőire, mi valljuk mindenkinél jobban István király örök tanítását: a magyarnak szent nemzetté kell válnia.
Szentté nem szertartás, vagy cselekvény tesz, hanem az élet átalakulása. Szent az, ami elszakadt a romlott világtól s teljesen az Isten szolgálatára áldozza magát. Szent az, aki, vagy ami az élő és szent Istennel rendeltetésszerű közösségben él.
Mikor lesz szent nemzetté a magyar? Akkor, ha az élő Istent választja gazdájául s az Ő szolgálatára adja magát. Ha minden népek között legtisztábban és legteljesebben ismeri, s lélekben és igazságban legszenvedélyesebben imádja. Szent lesz akkor, ha az Íge világosságánál megismeri bűneit, megútálja és megtagadja és minden erejével belefogódzik a Krisztus újjászülő kegyelmébe. Szent lesz akkor, ha elfordul minden pogány, érzéki, szemérmetlen tanítástól és tiszta, áldott családi életben a magyar ember testét a Szent Lélek templomának nézi. Szent lesz akkor, ha egyedül Istennek engedelmeskedik és nem az embereknek s Isten erkölcsi parancsaiért, örök igazságáért életét bátran feláldozza. Szent lesz akkor, ha szentnek tartja a vért, a csókot, a kardot, az ekét, az írótollat és szerszámot, a földet és kalászt, a virágot és napsugárt, nem azért, mert magyar, hanem azért, mert Isten dicsőségét és Krisztus királyságát szolgálja vele; — de Isten dicsőségét, Krisztus királyságát mindenki és mindig csak a magyar szó, a magyar tett, a magyar erkölcs és a magyar képzelet alkotásaiban, a magyar lélek minőségében és műveiben szolgálja. Ez a nép akkor lesz igazán magyar, ha szent nemzet lesz.
István király csak egy isteni kérdés, felelet reá ezer év távolán túl: a szent nemzet, a tulajdonná lett magyar nép.
«Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.»

Valahol a pusztán a vasúti sín mellett egy pásztorgyerek egy tépett papirlapot talál. Olvasgatja, de nem érti. Azon a lapon, mondjuk, Wagner valamelyik zenedrámájának egyik híres szövegrészlete van leírva. Úgy kerül odahogy a keleti expresszel átutazott egy híres művész vagy zenetanár, s az ő lim-lomjai közül fujta ki a szél a fülkéből. Nem bánta, mert úgyis könyv nélkül tudja mi volt rajta. A pásztorgyerek pedig nézi-nézi, s egészen bizonyos, hogy sejtelme sincs azoknak az óriási zengő jeleneteknek mélységéről és szépségéről, amelyek Bayreuthban visszafojtják a lélekzetet minden átszellemült hallgatóba.
Alighanem így vagytok ti is a felolvasott zsoltárral. A szavakat értitek, a gondolatok vallásos jelentése is ismerős, de nem áll előttetek az a ragyogó és zengő világ, amelynek foglalata és koronája ez a zsoltár. Gondoltatok-e arra, hogy ez úgynevezett ünnepi körmenetes zsoltár. Abból a szertartásból született, amelyben az istentisztelet egész közönsége, papok és a nép felkerekedik és mozgó szertartást végez. Ez a mozgó szertartás nagy területen játszódik le. Hiszen maga a templom pitvarával együtt nagyobb, mint egy négyzetkilóméter, melléképületeivel és szárnyékaival nagyobb területen feküdt, mint a ma világváros egyik kerülete. Még arról se feledkezzünk meg, hogy a templom egy magaslat fensíkján épült, ahonnét óriási kőlépcsőt vezettek le a völgybe, mintha a citadellát összeépítenék a Lágymányossal. A körmenet a völgyből indult el, váltogatós, színekben és tömegmozdulatokban gazdag jelenetek között érkezett fel a templom elé. A templom kapuja előtt félkörbe állott a gyülekezet, sok ezer emberből álló nép és sok száz emberből álló papság. Külön csoportosultak az énekesek, a léviták és a papok. Az énekesek között lehetett férfi és női kar, öregek és gyermekek kara, átellenben állottak a hangszerszámok művelői, háromfajta hangszerükkel, a húrpengetők, a dobolók és a kürtösök. Egyszerre csendesség szállott alá minden lélekre, s megindult a zsoltár nagyszerű drámája. Ma már nem tudjuk biztosan milyen jelenetekből állott ez a zeneszám. Azt tudjuk, hogy az első verset a nép énekelte, a másodikat pedig a papok, az úgynevezett ászáfiták. De hogy mindenik strófánál milyen volt az éneklés, hogyan olvadt bele a zene, azt megint nem tudjuk. De viszont látjuk azt is, hogy ebben a zsoltárban megvan a himnuszoknak vagy magasztaló énekeknek négy tétele. Az első tétel a biztató, invocatiós rész, amely felhívja a gyülekezetet, hogy csordultig tölt lelkét öntse ki az áldás és dicsőség ura előtt, azután jön a tétel, a zsoltár alapgondolata, vallásos magva, ezt itt a harmadik vers fejezi ki: Tudjátok meg, hogy Jehova az Isten, mi az Ő népe, Isten jószága vagyunk. Azután jön a felsorolás, amelyben ez a tétel összefonódva megismétlődve más zsoltárokban elbeszélő részletekben és magánszólamokban gazdagon, egyre csak ismétli és hirdeti a tétel igazságát: A mi Istenünk Úr, s mi az Ő jószága vagyuk. A zsoltárok végül egy összefoglaló hallelujával fejeződnek be: Ámennel, vagy zengő fináléval: «dicsérjétek az Urat»!
Az egész antik világ jelenetező életábrázolásban két csodálatos alkotást hozott létre: a görög drámát és az ótestámentomi kultuszt. A görög nép lelki életének középpontja az amphitheatrum, a zsidó népé a templom. Amaz ha színház is, lehetetlen nem látnunk, hogy templomszámba megy; emez, ha templom is, lehetetlen észre nem vennünk, mennyi szent színjátszás tapadt hozzá. Amaz sötét és vigasztalan világot hirdet, végzetet és örök tragikumot, emez örvendező és dicsőséges világot hirdet, hitet, békességet és áldást.
A görög ember és az ótestámentomi ember egyszer egymás mellé kerül. Mindaddig bujdosnak, amíg Krisztusban nem találkoznak. De az Ő orcája előtt megértik egymást és letelepednek az Ő lábai elé. Üljünk mi is melléjük, s hallgassuk meg, amint arról beszél: Igen, a mi Istenünk az Úr és ez az Úr a mi Atyánk. Nemcsak teremtett minket, hanem meg is vált, Ő a mi gazdánk, mi az Ő nyája vagyunk. Krisztus beszél arról, hogy a nyáj gazdája mennyire szereti a juhokat, ha egyik eltéved, vagy szakadékba esett, utána megy, vállára veszi és hazaviszi. Nem vagy te is ilyen eltévedt, ilyen szakadékba zuhant bárány? Krisztus beszél arról, hogy Ő a jó Pásztor, aki életét adta a juhokért. Igen, az a legnagyobb titok az Ő tanításaiban, hogy a Pásztor maga is Bárány, Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Sőt még egy feljebbvaló titkot is mond. Azt is mondja, hogy az ítéletkor különválasztja a kecskék közül az Ő bárányait, s azokkal kibeszélhetetlen dicsőségben és örömben él.
Azért mikor életünk nagy körmenetében megérkezünk a roppant fekete kapuhoz, a halálnak vérrel behintett kapujához, gondoljunk arra, hogy az egy mennyei szentegyháznak pitvara csupán s kezdjünk bele a titokzatos felelgetésbe: Vígan énekelj az Úrnak te egész föld, szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vígassággal, menjetek az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dícséretekkel, mert jó az Úr és örökkévaló az Ő kegyelme.
A mi énekünk mind halkabb lesz, mind erősebbé válik a mennyei seregeknek, angyaloknak, véneknek, patriarcháknak, idvezült lelkeknek karéneke, egyre zúgóbb a mennyei hangszerszámok fölséges muzsikája, lantok, citerák, cimbalmok, hárfák, dobok, kürtök, fuvolák zenéje, míg az egészből föltornyosul, s egeknek egeit verdesi a megváltott lelkeknek boldog fináléja: halleluja, dícsérjétek az Urat!
Írásmagyarázat egyházi zeneművészeti estélyen. 1937.

Minden ünnepnek van egy alapgondolata. Csak az ünnepel igazán, aki megtalálja, megérti és nem felejti el ezt az alapgondolatot. Az ünnepeknél nem a külsőségek a fontosak: hányan voltak, kik voltak, milyen szépen volt felékesítve az ünneplésnek a helye. Az alapgondolat a fontos, mert ezekben érkezik le hozzánk Istennek egy-egy nagy áldása, egy darab kenyér, egy marék manna; egy gálya, amelyik magára vesz minket és visz boldog partok felé.
Ennek a komoly ünnepnek, amelyet ez a melegszívű és a templomot szinültig betöltő gyülekezet ül, az alapgondolata mindannyiunk tanúságára ez: Krisztus a fundámentom!
Krisztus a fundámentom, rá van építve a világ. Ebben a világban azért van szépség, azért van rend, azért van erő és dicsőség; mert a fundámentoma Krisztus. Ha ebből a világból kivennék Krisztust: az egész khaosszá válna, lidércnyomássá; sötét álommá. A Krisztusnélküli világnézetek ezért gyötrelmesek, mert a khaoszba taszítanak vissza. Krisztus a fundámentoma az életnek. Tudd meg, hogy a te életedben csak az érték, csak az szépség, csak az áldás, csak az dicsőség, ami Krisztuson épült. Amelyik élet Krisztussal ellenkezik, vagy Krisztuson kívülvaló, azt hiába aranyozza be a festészet, hiába vonja be füstfellegével a költészet, hiába ragyogja be az önimádat fénye: gyász, halál, pusztulás, értelmetlenség az egész!
Ezért kell nekünk ma, a mai napon szívünkbe vésnünk, a tenyerünkre felírnunk, odahaza öreg bibliánkba bejegyeznünk, gyermekeinknek továbbkiáltanunk és soha el nem felejtenünk, hogy Krisztus a fundámentom. Világosan látszik ez ennek az ünneplő gyülekezetnek négyszázados életében, amelyik élő darabja az egész magyar reformációnak, de világosan látszik az egyházi tanító életében is.
Sok könyvet irtak már arról Magyarországon, hogy miért terjedt el a reformáció és sok könyvet fognak még erről írni. Nagyon meglepő megoldásokat lehet olvasni ezekben a könyvekben. Egy bizonyos: a reformáció azért terjedt el Magyarországon, mert ide Krisztust hozott, mert a szomjas embereknek, elhagyatott embereknek, bűnös embereknek, váltságraszorult embereknek Krisztust nyujtotta. Vallások és divatok, tömeglélektani hóbortok támadnak a világtörténelem minden válságos idején, nemzedékekben, országokban és világrészekben. A reformáció azonban mélyen átalakította az egész történelmet, a népek lelkét, az egész kultúrát, mert Krisztust hozta, mert a népeket, a nemzeteket Krisztushoz tudta vezetni.
Az, hogy Cegléd népe ezelőtt 400 esztendővel a reformációnak híve lett, azt bizonyítja, hogy Cegléd népe, atyák és anyák, ezelőtt 400 évvel sóvárogva és mindent kockáztatva belefogództak az egyedüli Igazságba, a Jézus Krisztusba és amikor megtalálták, megállottak mellette. De nyilvánvalóan láthatjuk ebben azt is, hogy a reformáció egyházai, a ceglédi egyházközség és vele minden protestáns egyház ezen a földön azért maradt meg 400 esztendő kísértései és szenvedései között, mert Krisztusról tudott bizonyságot tenni. Krisztus tartotta meg!
Nagyon sokszor voltunk úgy, hogy azt hittük: örökre megszűnik a mi anyaszentegyházunk ezen a földön. Különösen ezen a földön, amelyik évszázadokon keresztül olyan volt, mint egy ezüst tálca, amelynek fenekére minden vér összegyűlt, amelyik olyan volt, mint valami nagy véres palatábla, amelyre egy őrült gyermek, a történelem ír új meg új fejezeteket és töröli le onnan. Végigszáguldott itt a keletről jövő, lángban, vérben előrerohanó, török és tatár roham és eltörölt minden tanyát, felégetett minden községet, úgy, hogy ma már nyomukat is alig lehet találni. Ez a tény, hogy újra meg újra pusztulás és szenvedés után visszajöttek a hívek, legelőször templomukat tatarozták ki, legelőször a zsoltárének zendült fel, éhesen és rongyosan újra kezdenek és újra építenek, ez a Krisztus lelke, ez a Krisztus érdeme, ez a Krisztus diadala!
A magyar református egyháznak, benne ennek az ünneplő ceglédi egyháznak a történelmi érdeme az, hogy a magyar fajtának, a magyar népnek Krisztust adott, Krisztushoz juttatta hozzá és Krisztus óriási dicsőségéből új szépségeket, új igazságokat ébresztett fel a népben. A magyar fajnak jellemébe belenevelt valamit a Krisztus boldogságából, a krisztusi demokráciából, szép szabadon kifejlett, gyönyörű egyéniségeket termelt a Krisztus ábrázatára. Társadalmi összetartozást, konzervativizmust nevelt más egyház is ebben a népben, de szabadságot, az embert méltóság örök jogát, egy éniséget; az eleveelrendelés súlyát és bizonyosságát a magyar fajtába a református egyház nevelte. Krisztus a fundámentom!
Nyilvánvaló előttünk az a veszedelem is, amely érheti ezt a gyülekezetet, a magyar református egyházat. Jegyezzétek meg, hogy én a magyar református egyházat semmiféle földi hatalomtól a világon nem féltem. Nem féltem a nagy gyülekezeteket, ahol tízezrével vannak, de nem féltem azokat a kis gyülekezeteket sem, ahol ketten-hárman gyűlnek össze az én Atyámnak a nevében. Én a magyar református egyházat egyetlen veszedelemtől féltem: hogy eltér egyetlen fundámentomától, a Krisztustól, megszegényedik az Ő erőiben. Krisztusáról feledkezik meg és akkor Krisztus megfeledkezik őróla! Akkor nem fog segíteni rajtunk semmi, mert Krisztust senki sem pótolhatja közöttünk és mibennünk. Hiábavaló lesz négyszázados érdemeinknek emlegetése, hiába ütjük a pápistát és a zsidót, ha megfeledkezünk egyetlen Urunkról, örök főpapunkról, népünk fundámentomáról, Krisztusról. Ha megfogyatkozik bennünk a hozzá való szeretet, ha nem fogjuk ismerni úgy, mint életünk Királyát és parancsolóját, ha nem vágyunk arra, hogy vele társalkodjunk, ha igéjével, megtöretett testével és kiontott vérével nem tápláljuk lelkünket, ha a szeretetét nem öltözzük fel, ha áldozatában nem kívánunk dicsekedni, ha seregében részt nem veszünk, ha királysága alá oda nem adjuk magunk, ha beülünk a csúfolóknak székébe, ha Őt odaadjuk vagyonért, előmenetelért, a húsnak, a testnek, a vérnek tanácsa hangosabb lesz, mint az Ő igaz beszéde: akkor elveszett a fundámentom és akkor végünk van, megégettetünk.
Egy nagy német költő azt mondotta, hogy a világtörténelem világítélet. A századok, amint jönnek és mennek, próbára tesznek egy népet, próbára tesznek minden népet és minden nemzetet. Kiverik, kimossák, kipusztítják belőle mindazt, ami pozdorja, ami értéktelen, ami szenny, ami nem örökkévaló. Megtartják, kicsiszolják, feltündököltetik mindazt, ami a népek lelkében arany, ezüst, drágakő. Így mos szakadatlanul bennünket a történelem, az idők óceánja, így mosta az áldozatos magyar reformátusságnak gyülekezeteit, a ceglédit, kőrösit, kecskemétit, debrecenit el egészen a legkisebbig. Ami arany, ami ezüst, ami drágakő benne megmarad, az nem vész el, ami pozdorja, kihull és odalesz.
Azért ez az ünnepély alkalom arra, hogy Krisztus felénk forduljon és megkérdezze tőlünk: enyém vagy-e életre és halálra, az én hű református magyarom vagy te életre és halálra? Elsuhan az öregek mellett, akik gondolnak már az utolsó útra és kérdezi halkan: tudod-e, hogy életednek és halálodnak egyetlen egy nyeresége, minden vígasztalása én vagyok? Elsuhan a középrendűek mellett és azt mondja: tudom a te dolgaidat, fáradságaidat és küzdelmeidet; tudod-e, hogy nálam nélkül ennek a világnak minden kincse és dicsősége semmit sem érne? Tudod-e, hogy anyaszentegyházad az én anyaszentegyházam, az emberek élete örök hitvallás, rólam szóló bizonyságtétel, óh élsz-e vele?! Élj velem úgy, mint én a te anyaszentegyházadban, hol újra és újra megdicsőülök. Odamegy a gyemekek közé, elvegyül közöttük. Akinek értelme még nem világos, fejére teszi áldó kezét, akinek öntudata ébred, annak szemébe néz és kérdi: tudod-e, hogy te az én kis katonám leszesz? Tudod-e, hogy én számítok reád, seregemben megvan számodra a hely? Tudod-e, hogy én a győzelem hadvezére vagyok; gyere velem, építsük meg a sugaras, boldog, tündöklő jövendőt!
De nemcsak a ceglédi református egyház történelmében és a magyar református egyház történelmében, hanem minden egyes egyházi szolgának az életében is nyilvánvaló a mai napnak ez a nagy igazsága, hogy Krisztus a fundámentom. Miért kell egy embert szeretni, mi egy embernek az értéke? Az, hogy minden ember az Isten képére teremtetett. Az Isten képe, ez a drága, ez a becses az emberben. Az Isten képe pedig Krisztus képe. Az emberekben csak azt lehet szeretni, csak azt szabad szeretni. Az emberekben minden egyéb vonás ellenséggé kell, hogy legyen és Krisztus képét kell felszabadítani. Minden egyházi szolgának emberi méltósága, szeretetreméltósága, értéke a Krisztus képében van. Annyiban becses, amennyiben ennek a Királynak a követe, annyi tisztesség, annyi méltóság jár neki, amennyiben példát mutat ebből a Királyból, ebből a Krisztusból maga.
Az igehirdetőnek akkor nagy a méltósága és hatalma a világban, ha életének Krisztus a fundámentoma, ha ő a Krisztus Ígéjét szólja. Megmondotta Krisztus, hogy ég és föld elmulnak, de az Ő beszédéből egyetlen betű meg nem változik. Tudjuk, hogy Isten Ígéje úgy, amint előttünk van, erő és igazság és az örökkévalóságban sem fogunk különbet hallani. Amit Krisztus Ígéjében találunk, az érvényes idelent és odafent. Az egyházi szolgálat óriási hatalma abban rejlik, hogy tisztán és elegyítetlenül szólja Krisztus Ígéjét. Ami ajkán megcsendül, az nem emberi bölecseség, az nem testnek és vérnek tanácsa, az nem egyéni vélemény, hanem Isten Ígéje Isten tekintélyével és Isten üzenete. Ha pedig eltér Isten Ígéjétől, maga vagy mások bölecseségét árulja Isten Ígéjének cégére alatt, akkor árulást követett el Ura és Királya ellen és akkor gonoszabb szolga, mintha aranypénzeket hamisítana vagy kenyér helyett köveket adna.
De az Íge tekintélyéből nemcsak a lelkipásztor méltósága származik: onnan származik az Ő alázatossága és egyszerűsége is. Igazi pásztor, igazi lelki tanító sohasem beszél arról, hogy ezt én csináltam, hogy ez az én érdemem, ez tőlem telt ki, ez általam ment végbe. Az igazi pásztorok úgy beszélnek, mint Pál: én plántáltam, a másik öntözött, ez mindegy: az előmenetelt Isten adja. Hol van az a balgatag eszköz, amelyik felágaskodik és azt mondja: én vittem véghez a Mester művét! És a művész nem dobná el azt a vésőt, amelyik azzal hivalkodna, hogy ő alkotta meg Michel Angelo szobrait? Oh, ha a vésőt egy kontár ragadja meg, általa és vele semmi sem lesz. A Művész kezében vagy te érték, a Művész kezében vagy te csoda. Ha Isten épít, ha Isten áld, ha Isten nemzeteket megtart, azt mindig emberek által cselekszi, ahhoz mindig kiválaszt egyeseket, akiket elhív és felmagasztal arra, hogy eszközei legyenek Istennek. De ebből az következik, hogy minden igazi eszköz alázatos. Akiken keresztül Isten dolgozik, azok szerények, csak azok hivalkodnak, akiken keresztül nem dolgozik Isten, mert ezek ki akarták pótolni a maguk dicsőségével azt, ami hiányzott Isten dicsőségéből.
És végül, a Krisztuson való fundáltatottság a pásztorra nézve a győzelem bizonyos öntudatát jelenti. Fiatalon jövünk egy-egy gyülekezetbe. Új kezdések, akarások, küzdelmek egy szempillantás alatt mind elrepülnek, hiszen csak tegnap volt az a kedves alkalom is, amelynek 40, illetve 50 esztendős fordulóját üljük. Ha visszatekintünk egy egész hosszú életre, lehetetlen a felemelkedéseket és visszaeséseket, akarásokat és csalódásokat nem látni. Ha önmagunkban volnánk, reménytelennekké, tanácstalanokká, vagy bizalmatlanokká válnánk. Csak az igazi lelkipásztor, a hívő lélek, a bízó lélek tudja, hogy Isten az, aki a munkában megtart.
Jönnek nemzedékek és Isten kezébe veszi, alkalmazza őket, él velük és azután egy emberöltő mulva félreteszi és megáldja őket. De a munka nem marad félben, Isten dolgozik tovább és Isten győz! Istennek az a legjellemzőbb vonása, hogy szakadatlanul küzd, de szakadatlanul győz. Azért minden hű szolga érzi Isten kezének különös áldását. Aki eszközül érezte magát az Ő kezében, boldogan tekint a jövendőre, látja a reménységben, hogy az ő Királya dicsőségesen győz.
Azért mondom, akiket Isten ilyen szolgálatra kiválaszt, akiket Isten beállít a munkába ilyen eszközökül, azok lesznek a legnagyobb jóltevői mindnyájunknak. Ha magunkbaszállunk, meg kell vallanunk, hogy mindannyian tartozunk nekik, mert általuk Isten áldása érkezik hozzánk. Ezeket az áldásokat nem érdemeltük meg, ezeket ingyen kaptuk, ezeket egy hű lélek közvetítette nekünk és a szívünk mélyén lelkünk nemes hálaadásra buzdul és megáldja a kedves szerényeket, akiken keresztül Isten áldása hozzánk jutott.
Megköszönjük Istennek, hogy adta, hálát adunk néki, hogy bennük gazdagon ajándékozott meg minket. Magunkba szállva megbánjuk mindazt, amit ellenük vétettünk és felhasználjuk az időt arra, hogy egy forró könnycseppel, egy meleg kézszorítással kifejezzük irántuk azt, hogy szeretjük őket és hálásak vagyunk irántuk. Meg kell tenni velük azt a legnagyobbat, amit embertársainkkal tehetünk: imádkozzunk érettük.
Ebben az imádságban lelkünk újra összeolvad, gondolataink megcsókolják egymást, érzéseink egymásra mosolyognak. Felismerem a másik szemében a testvért és egy lelki szövetséggé szerveződünk, amelyikben tartja egyik a másikat és Isten áldása egyikről a másikra száll. Akkor ez a szolga is, akit a gyülekezet így szeret, így köszönt, így ölel sok könnyes magvetésen, harc és küzködés között és után, Isten iránt mély hálát érez. Meghajtja magát, megalázza magát Isten előtt és köszöni mindazt a jót, amit Isten adott neki. Annyi csapás és fájdalom ér mindannyiunkat. Az ilyen napokat Isten ajándékul szerezte arra, hogy érezzük meg, hogy mégis milyen jó, milyen nagy dolog Őhozzá tartozni, Benne bízni. Érezzük meg, és sohase felejtsük el: Krisztus a fundámentom nemzetünk, egyházunk és a magunk életében.
A ceglédi egyház jubileumi ünnepén. 1926.

Egymás mellé állítom az evangéliomi gazdag ifjút s a mai magyar diákot. Az egyik csupa fény, a másik csupa árnyék. Amaz királyfi, napkelet bűbájos kapujában, emez koldus, napnyugat palotájának küszöbén.
Oh, hogyne!
Az evangéliomi ifjúnak mindene megvolt a világon. Gazdag volt, szép volt, okos volt, erős volt. Az antik világ kivirágzása, csúcspontja; tarkaruhás Apollo Galilea olajfaligetei között. Jellemében a hódító, a szerző akarat volt az uralkodó. Kívánta az örömet s övé lett. Kívánta a hatalmat s megnyerte, a dicsőséget s szolgájának szegődött, övé volt az élet, mert király lett s most már csak az örökélet kellett, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van. Sohase legyen szegényebb, sohase legyen boldogtalan, el ne múljék tőle, az élet királyfiától az öröm dicsősége.
Vele szemben állasz te, mai magyar diák. Kopott ruhában, kissé véznán, jócskán sápadtan. Odahaza gondoktól barázdált apai arc és korán elhervadt anyai arc tekint felétek, több szeretettel, mint reménységgel. Oh, nem úgy megy nálatok; mint az evangéliomi gazdag ifjúnál, hogy mindene megvan, csak a boldog birtoklás örökkétartó biztatása kell. Nincsen meg semmi, mindenekfelett pedig egyelőre élet, élet, élet kellene, fehér darab kenyér, meleg ruha, könyv, gondolat, látás.
Amaz tudott illengeni, szertartásosan megjelenni, a Mesternek elébe szaladni, mélyen bókolni, letérdelni, hízelkedőn címezni. Úgy jelenik meg, mint a színpadon az előre bejelentett hős, mindenki tudja, hogy ő ki s tudott dolgokat mond, amikor maga ismétli, hogy mit akar. A magyar ifjú sötéten áll és vár a szögletben. Nem veszik észre, nem is akarja észrevétetni magát, ajka egészen szótlan, úgy hallgatni senki sem tud, mint a mai ifjúság. Amint ott áll, mint egy kővévált árnyék, nem lehet tudni, útonálló-e, vagy nemsokára fölzokogó koldus? Most száll-e ki barlangjából új időknek hódító lovagja kemény ököllel, leeresztett sisakrostéllyal, kegyetlenül és vérre szomjasan, vagy pedig hazatérő tékozló fiú, aki belefogódzik az ajtófélfába, mert elemi erővel rázza egy el nem mondható vallomás: atyám, én vétkeztem ellened.
A ragyogó ifjún valami hideg ellenszenves fény ömlik el, amint hivalkodva sorolja fel, hogy megtartott minden parancsolatot ifjúságától fogva; pontosan, jog szerint, előírásosan. Vele nem lehet vitatkozni, őt nem lehet megfogni, büszke a maga tökéletességében s úgy hordozza érdemeit, mint egy kitüntetést, vagy egy pávatollat. Oh, ha ezzel szemben fölsírna benned, magyar ifjúság egy soha nem hallott kesergő: nem tartottam meg a parancsolatokat ifjúságomtól fogva. Nem voltam tiszta, paráználkodott a gondolatom, a képzeletem, a beszédem, a testem és a lelkem. Ne ölj, szól a parancsolat s én tele voltam s tele vagyok haraggal, gyűlölettel, lázadással.
«Mintha újra hallanám a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását...»
Ne lopj, tiltotta a parancsolat, nekem pedig kell a másé, nem akarom elismerni a tulajdont, csak úgy, ha én is benne vagyok. Ami az enyém, az nem a másé, de ami a másé, az az enyém is. Tiszteld apádat és anyádat, tanította a parancsolat és én gyűlölöm a tekintélyt, megvetem az apám tanácsát, kinevetem az anyám könnyeit, fölrúgom a multat, mint egy döglött tetemet s azt akarom, hogy velem kezdődjék egy új történelem. Igenis, lázadni és rontani akarok, tele vagyok átokkal és váddal.
Sírsz-e rajta? Ha tudnál sírni rajta! Mert jön a nagy döntő kérdés, amelyen a gazdag ifjú mindent elveszített s a szegény magyar ifjú megnyerhet mindent: eredj el, add el minden vagyonodat és add a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben, és jer és kövess engem, felvévén a keresztet.
Azt jelenti ez a mai korszak nyelvén: magyar ifjú, légy egészen az enyém. Értem állíts kárnak mindent, velem ne mérj össze semmit. Osztatlanul add nekem a szíved, nekem a szenvedés és áldozat hősének, az élet töviskoronás királyának. Nem ragadozásra, nem örömre, nem hódításra, hanem könnyre, vérre, áldozatra hívlak; vedd fel a keresztet és jöjj utánam.
A gazdag ifjú e kérésre elsötétült, fejét lehajtotta, arcát eltakarta s elment örökre, mert sok marhája volt.
A rongyos magyar ifjú, ugyebár, föltekint. Arcán kigyúl a fény, tépett ködmönét beragyogja, s akinek semmije és senkije sincs, igent mond a hívó akaratnak s fölveszi a győzelem királyi jelét: a keresztet.
Nézzétek, a gazdag ifjú milyen szegény! Fázós, didergő árnyékként bujdosik át a történelem oszlopcsarnokai között. Mindegyre kibukkan, mindig szembeütődik velünk, mégis ismeretlen és soha haza nem találó, az örök diák-Ahasvér, a Krisztushoz nem talált ifjú ember. S a koldus magyar ifjú 1933. október másodikán milyen gazdag! Van a mozdulatában valami a honfoglaló hősök lendületéből. Tartása, gesztusa a keresztes lovagokéra emlékeztet. Nóták patyolatjába takarja sápadt homlokát, mint a halál nagy kockázatára vágtató kuruc vitézek. Céltudatosan, tiszta tervvel áll, mint azok a márciusi ifjak, akik a múzeum lépcsőjén történelmet csináltak. A Krisztushoz szegődött magyar ifjúság a gazdag ifjú az igazán gazdag ifjú. Gazdag, mert van életének célja. Nem arany kell a gazdag élethez, cél kell, amely méltóvá teszi az életet arra, hogy éljük. S van-e magasabb életcél, mint Krisztus? Van terve. A munkás, kibontakozó, termékeny élet csak a tervszerű élet lehet. A Krisztus, életterv, mára, holnapra, mindörökre; terv a tudományban, a szórakozásban, az élet berendezésében. Gazdag lehet a magyar ifjú, ha Krisztusban ezer kínzó kérdésére nagy, boldog feleletet nyer. És gazdag az a magyar ifjú, akinek Krisztusban van vígasztalása és erőforrása. Kockázatos és vakmerő hittel fogódzik bele Krisztusba, hiszi a képtelent, várja, hogy a hegyek megmozduljanak s e közben végzi azt, ami reá tartozik. Nem azt kérdezi, hol kap állást, lesz-e kenyér és milyen lesz, hogyan lehet érvényesülni az egyetem padjain és az életben? Hová lehet jutni elszánt erőlködéssel? Hanem azt kérdezi: mit jelent Krisztushoz tartozni. Ezt jelenti: Élj az idővel és élj az örökkévalósággal e egyebet bízz Isten bölcseségére és jóakaratára.
A gazdag ifjú: a magyar ifjú, mélyen meghajol Krisztus előtt s kereszttel vállán útra kél.

A nemzeti ünnepek csak akkor érnek valamit, ha bennük nemzeti mivoltunk és magyar sorsunk rejtelmes törvényeit ismerjük fel. Ma a magyarság sorskönyvéből ezt a kérdést olvasom, érdem-e magyarnak lenni, vagy pedig ajándék?
Sokan azt mondják: érdem. Érdekes lélektani és nemzetnevelői meggondolás rejlik e mögött. Azt mondják: csak úgy tudok magyarrá nevelni valakit, ha dicsérem a fajtámat s akkor lett magyarrá valaki, ha vérévé vált, hogy a magyar a világ első nemzete. Ezek így érvelnek: magyarnak lenni magában véve dicsőség. Óvakodnunk kell minden más gondolattól, mert megerőtleníti és elhalványítja a nemzeti öntudatot. Igen is, a magyar különb minden más népnél a világon. Történelmi nagy pöreiben mindig neki volt igaza és mindig ő volt a különb.
A mi hőseink a legkülönbek, a mi királyaink a legbölcsebbek, a mi lángelméink a legragyogóbbak s azért az ilyen napon is, mint a mai, hadd csodáljuk önmagunk nagyságát, vakítson el saját dicsőségünknek ragyogása és csodáljuk önmagunkat, mert addig élünk, amíg csodálkozunk önnön nagyságunk és dicsőségünk felett.
Szép, szép ez a gondolatmenet, csak két hibája van: nem igaz és rettentően pogány. Ezért a legszörnyűbb bálványimádásba vezet, önmagunk imádatába és a helyett, hogy megnövelne, eltörpít, nevetségessé tesz. Nemzeti öntudat helyett a legszörnyűbb öntudatbetegséget oltja belénk: az álmodozó nagyzási hóbortot, s a helyett, hogy erősítene, halálos biztonsággal megöl.
Milyen más a gondolat, amely azt mondja, hogy magyarnak lenni nem érdem, hanem ajándék. Magyar voltom nem az én kiválóságom, hanem az én kiválasztottságom. Ingyen vettem, kegyelemből és titokzatosan, mint azt, hogy élek, hogy ember vagyok, hogy férfiúnak, vagy asszonynak születtem, hogy ebben a korban és ezen a földön élek. Sőt, még tovább megy a boldog vakmerőségben ez a gondolat. Az ajándékot nem véletlennel, nem szeszéllyel, hanem az ajándékozónak örökkévaló szeretetével magyarázza. A szeretet végső magyarázat; maga azonban a tény, hogy kit miért szeret, megmagyarázhatatlan, örök titok. Íme, alapigénk azt mondja nekünk: «Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok, vagy különbek lennétek, mert ti minden népnél kisebbek vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket». Miért szeretett? Erre nincs felelet. Ez visszanyúlik az örökkévaló Isten jótetszésébe, attól függ a teremtés, attól az élet, attól függ a megváltás; azért, mert Isten kiválasztó és eleve elrendelő Isten. Csak Ő tudja miért szeretett, én csak elfogadom ezt az ajándékot és vigadok benne. ,
Azért nagy nemzeti ünnepeken ezt a kegyelmet kell imádnunk s nem a magunk szerelmével, hanem Isten szeretetével kell dicsekednünk.;
Különösen mutatja ezt a mai napnak történelmi tanúsága is.
Budát nem tudta visszavenni a pápa és nagyszerű bíbornoka Buonvisi, bár akkor ez a férfiú volt az egész keresztyénség lelkiismerete. S ő volt az, akiben a törökök kiűzésének gondolata minden más gondolatot félretolt. Mit tehetett egy tisztán erkölcsi eszközökkel dolgozó férfiú a század legnagyobb hadivállalkozása ügyében?
Ezt a mai napot nem a Habsburg-politika és hivatásérzet szerezte, sőt az mindent megtett, hogy el ne következzék. Százszor nagyobb ellenségnek tekintette a francia királyt, mint a török szultánt, s a törökkel újra meg újra kibékült, ragyogó győzelmek után gyalázatos békességet kötve, csakhogy felszabaduljon minden ereje és egészen a francia ellen forduljon. A kínos erőfeszítésekben és izgalmas fordulatokban voltak időpontok, amikor a töröknek Magyarországon legnagyobb pártfogója, leghívebb marasztalója, a vele való leszámolás gondolatának legmakacsabb ellenzője az a Habsburg hatalom volt, amelyet történelmi helyzete, hivatása, sőt létjoga mindenekfelett és elsősorban a török hatalom megtörésére rendelt.
Ezt a napot nem szerezte nekünk a török hatalom hanyatlása sem. Akármennyire hanyatlott, mégis roppant erejű katonai világbirodalom volt s éppen Budavár bevétele mutatja a törökben a magyarral legrokonabb és a legrokonszenvesebb vonást: vesztett ügyért is hősiesen meg tud halni. Mi nem ünnepelhetünk ma úgy, hogy virágot ne szórjunk a Buda földjén porladó török hősök nagy temetőjére.
És végül, nem vívtuk ki, nem érdemeltük meg ezt a napot mi magyarok sem. Nem is tudtuk volna, mert sokkal gyengébbek voltunk. Erőhöz jutni pedig nem lehetett; nem a török, hanem Bécs miatt. Zrinyi hiába kiáltozott, mint a néma királyfi, hiába mentek őrületbe, kétségbeesésbe, halálba vagy züllésbe e nemzet legjobbjai, nem lehetett megbirkózni a sorssal. Sőt éppen az volt a legtragikusabb, hogy a magyarnak a törökkel kellett kiegyeznie, hogy nemzeti méltóságát, vallásszabadságát, legszentebb emberi jogait megőrizze. A magyar király jogara alatt lelki halál várt a nemzetre. Az erdélyi fejedelem portáján tovább élt a nemzeti függetlenség gondolata, kivirult a nemzeti műveltség s Bethlen Gábor udvarában Mátyás és az Árpádok Magyarországából élt egy parányi darab, mint ahogy elsüllyedt szigetek tenyészete tovább virul egy parányi kis kertben. Ezt a napot nem mi csináltuk, nem mi értük el.
Ismét Isten adta. Kis dolgokból tette össze csudálatosan úgy, ahogy a történelmet csinálja. Újra megadta ennek a népnek a maga századára szóló legnagyobb ajándékát: hadtaposta, vériszapolta, tűz- és vasirtotta földön egy szétrobbantott és leégetett vár füstölgő romladékát. Irtózatos és mégis drágalátos ajándék, de nagy erkölcsi tanítások, örök isteni törvények bontakoznak ki belőle.
Először: Egy nemzetnek csak akkor érdemes élni, ha szabadon, önmagáért és önmagából élhet.
Másodszor: Egy nemzet hihetetlen erőkifejtésre képes, ha erkölcsi alapon lelki egységbe szerveződik. A szó, amely a pusztában kiáltott, csak szimbolumként követelte az állandó, önálló hadsereget. E mögött a nemzeti önállóság, öncélúság, felelősség és tiszta öntudat megsejtései rejlenek, amelyeket századok mulva Széchényi fogalmazott meg.
Harmadszor: Kell hogy legyen az igazságnak és a jóságnak egy olyan nemzetközi szolidaritása, amely túlnő az országok határain s egyetlen életegységgé szervezi az emberiség jobbik részét.
A valóságos és mindent összefoglaló tanítás azonban az;
hogy mindezeket az eredményeket a vallásos ihlet érheti el, amely gyökerében nem egyéb, mint természetfeletti, mégis valóságos erő: halálos engedelmesség ama szent és igaz Isten akaratának, aki szeret.
«Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldé az Isten e világra, hogy éljen általa».
«Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket».
Budavár visszavételére. 1936.

Talán azt mondhatná valaki, hogy erőltetett a mi ünneplésünk. Elvégre száz esztendő a Krisztus anyaszentegyházának kétezer éves történetében elég jelentéktelen idő; és egy olyan templomnak a jubiléuma, amelynél száz és ezer van a világon szebb, ragyogóbb, nevezetesebb: valóban kicsiny esemény.
De ezt az ünnepet elsősorban magunknak ünnepeljük, mi, a budapesti egyházközség. Nekünk drága ez a templom, mert ez a legrégibb templomunk, nagy is, szép is, mert ez a legnagyobb és legszebb templomunk. Azonkívül, hogy a mi lelkünket mindenestől fogva lefogja és érdekli ez a templom, szimbólikus jelentőséggel is bír. Benne sűrítve áll elénk multunk minden tanúsága, jövendőnk minden igérete és a jelennek minden lélekzetet elállító nagy parancsolata. Azért nyúltam a felolvasott Íge után, mert ennek csodálatos szerkezete három tükörlapot állít elénk és benne megmutatja a mai ünnep hármas arcát. Ez a mai nap egy nagy emléknek, egy nagy feladatnak és egy nagy erőnek a jelképe.
I.
«Látjátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy mi Isten fiainak neveztetünk!» Az apostol remegő hangon egy nagy tényre mulat rá. Nem okoskodik, nem következtet, nem tünődik, hanem beleütődik egy kőkemény valóságba, abba, hogy Isten csodálatos módon megajándékozott minket. Nincs felemelőbb érzés az emberben, mint beleütődni abba a ténybe, hogy Isten érdemén felül, gazdagon megajándékozta. És Istennek első, legnagyobb ajándéka a tegnap, a múlt, az amit már tett érettünk. A budapesti református egyház csodálatos eseménytorlaszok tetején állt meg e pillanatban és néz körül és látja azt, hogy mit tett Isten érettünk a multban. Gondoljuk el, hogy ezelőtt 140 esztendővel nemcsak hogy nyoma sem volt itt református egyházközségnek, nemcsak hogy már száz esztendeje szétzavarták az utolsó református eklézsiát és elkergették a budapesti református papot, hanem ebben a városban a református magyarnak nem volt szabad házat szereznie, nem kaphatott iparengedélyt, nem élvezett polgárjogokat, átutazhatott vagy lappanghatott itten bújdosó és jövevény módjára, de ezen a földön nem zendültek zsoltárok és ezen a földön gyülekezeti élet nem volt: és ma ezen a földön él Magyarország legnagyobb református gyülekezete, amelyik egyedül nagyobb mint az utána következő kettő együttvéve. Gondoljuk el, hogy magas királyi pártfogásra ezelőtt 118 évvel katonák, cselédek; írnokok; ügyvédek összeállanak és telket kérnek a magisztrátustól egy református templom számára. Mekkorát haladhatott a világ a török kiűzetésétől 1700 végéig, hogy ezt megmerték tenni! Milyen különös isteni gondviselés volt, hogy ezt megtehették, mert az áldott emlékű nádorispán felesége református nő volt és ő szót emelt lelki testvéreiért. Nehezen ment a dolog, a hatalmas császárnak kellett kétszer is megsürgetnie a parancsot megfontoltan teljesítő magisztrátust, míg a város kapuján túl, egy felhagyott török temetőben, mint egy új lelki getto középpontjában megkapták a reformátusok azt a telket, amelyiken ma ez a templom áll és amelyik ma nagy Budapestnek egyik szívkamrája. Ezelőtt 120 évvel két ember állott a gyülekezet szolgálatában, egy pap és egy tanító; ma körülbelül kétszáz ember végez élethivatás szerint református egyházi munkát. Ezelőtt százharminc évvel itt nem volt ezer református; ma majdnem százezer.
De ezek még csak a keretek. Ehhez járul az, hogy a budapesti egyházközség élete össze van fonódva a főváros és a nemzet szellemi életével. A XIX. századnak lángjai égnek a mi oltárainkon. Mint ahogy el tudom mondani zsidóország történetét, ha elmondom a jeruzsálemi templom történetét, mint ahogy Athén története benne van az Akropolis történetében, úgy él a nagy magyar század, a XIX. század benne ebben a gyülekezetben, ebben a templomban.
Maga a templom, az új magyar történelem duzzadó tavaszán, Széchenyi magvetésének csípős és rügyet pattantó márciusában született, amikor minden terv, minden látás, a nagy magyar fogantatások emberöltőjében. Szelid, bölcs pásztor a lelki vezér, Báthory Gábor, akinek élete a nagy árvízkor roppan össze, s akinek áldozatos munkáját gyülekezete azzal hálálja meg, hogy a templom kriptájában ingyen ad díszsírhelyet neki és előrement párjának. Ez a nagy vállalkozás az egész református egyház, sőt az egész nemzet vállalkozása volt. A váci püspöktől zsidó szatócsokig, főhercegnőtől az utcaseprőig mindenki összefogott és mindenki áldozott, hogy ez a templom elkészüljön.
A 30-as évektől kezdve Török Pál vezérkedik egészen a 80-as évek végéig, akit méltán neveztek a XIX. század legnagyobb papjának. Tudósabb ember lehetett nála, talán volt nagyobb szónok is, módszeresebb pásztor; költői lelkületben messze felülmúlták, de egyetemesebb hatású, szélesebb felfogású szervező ember nem volt senki nála. Ő volt a vezér a magyar református egyház egységének kiépítésében, Ő szervezte meg a magyar református egyház iskolarendszerét, építette ki annak hiányait, ő alkotta Budapesten a theológiai akadémiát, a főgimnáziumot, Nagykőrösön a tanítóképezdét, ő tette Budapestet Dunamellék, sőt az egész református egyház középpontjává. Ő szerezte meg számunkra a Baldácsy-alapítványt. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült megalkotnia egy egységes protestáns nemzeti egyházat; egy olyat, amily az anglikán egyház mintájára egységbe fogta volna a nemzet minden evangéliomi erőit. Szász Károly emlékbeszédében mondja róla, hogy a londoni Szent Pál-templom építőmesterének a templom aljában levő sírkövére ez van felírva: «Emlékét keresed? Tekints körül!» Ha Török Pál munkájának emlékét keressük, akkor csak körül kell tekintenünk.
Azután jött a harmadik korszak, a lelki ébredésnek a korszaka. Szász Károly, Petri Elek szolgálatára esik ez az idő. Olyan emberek műve az ébredés, akik közül még ma is él egy néhány, különben is folyamatban lévő dolgok történetéről van szó, s ezért megállapításokat nem teszek, nehogy elsiessem a dolgokat; de az bizonyos, hogy a magyar református egyháznak lelki ébredése Budapesten indult meg és Budapesten vívta meg első győzelmes csatáját. Báthory Gábor kövekbe épített, Török Pál aranyból, törvényből, jogból, a harmadik nemzedék újjászületett szívekből. A nemzeti romantika idejére esik Báthory Gábor, a liberális korszak nagy alakja Török Pál; Szász Károly és Petri Elek az egyházi ébredés korszakát jelzik. Az első a Széchenyi korára esik, a második Kossuth és Deák korszakát foglalja magába és átvezet a szabadelvű korszakba, a harmadik a századvég erőit foglalja magába és átmenti a nagy összeomláson a magyar református egyház lelki kincseit. Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk Isten!
II.
Nemcsak azt mutatja nekünk ez a nap, amit már tett érettünk Isten. hanem igéreteket is ád arra, amit fog tenni érettünk. Istennek második nagy ajándéka: a holnap. Alapígénk ezt így fejezi ki: «még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk». Nemcsak azért nem lett nyilvánvalóvá, mert a holnapot köd takarja el: ma különösképpen nem tudjuk megmondani, hogy mi következik reánk. Politikai és társadalmi jóslásokba menni éppen ma kockázatos és vakmerő dolog, de a mai nap hirdeti nekünk, hogy meglepetés nem érhet minket. Ugyanazt fogjuk folytatni bármily körülmény között, amit eddig végeztünk.
Ma Magyarország éppen olyan összetört és prédára dobott, mint amilyen volt a török hódoltság után. Minden erőnek össze kell fognia, hogy végbemenjen a nagy restauráció. A magyar kálvinizmus éppen olyan nagy válság előtt áll, mint amilyenen átment a XVIII. század folyamán, de ugyanaz az Isten uralkodik az égben, ugyanaz a Lélek kormányozza a lelkeket és ugyanaz a Krisztus tartja a királyi pálcát. Kinek volna oka megijedni a lecke megismétlésétől? Újra kezdet lettünk: látjátok a véget? Hallelujázzék a forrás a delta és az óceán felé!
De a történelem nemcsak bizonyság arra, hogy amit egyszer meg lehetett tenni, ezentúl is meg lehet tenni, hanem alkalom arra is, hogy tanuljunk a multból. Hol volnánk mi most, ha a XVIII. századnak termékeny békeszázada, a «saeculum aureum scientiarum» nem ment volna fel arra, hogy két őserőt nyomjon el ez országban a hatalom: a magyar nemzeti öncélúság gondolatát és a magyar protestantizmust. Külső jelek arra mutatnak, hogy mi a barokk kései felújulása leszünk. Jaj nekünk, ha ez a korszak a nemzeti öncélúság és a magyar protestantizmus ellen próbálna berendezkedni! Itt se magunkat féltjük. Nekünk nem a kényelem és nem az élet a fontos, hanem az igazság és a Krisztus ügye. Nem magunkat, hanem nemzetünket féltjük az árnyékoktól!
Lelki vonatkozásban is egy nagy ígéret és egy nagy feladat áll előttünk. Ennek a templomnak és a budapesti egyházközségnek különösképpen feladata, hogy az egész magyar reformátusságnak szolgáljon. Reánk vár tehát az, hogy a magyar szellemi élet középpontjában a magyar kálvinizmusnak szóval, tollal, tettel képviselői legyünk. Mi rajtunk ismerjék meg azt, hogy milyen a református ember. A sarki rendőr, a villamoskalauz, a csarnoki árusítóasszony, a magas bíróságok ítélőbírája, politikusok, törvényhozók, költők, művészek, személyes elhivatottságukon kívül és felül még ettől a templomtól és ettől a gyülekezettől egy új megbizatást kaptak: azt, hogy mutassák meg, milyen a református iparos, munkás, altiszt, bíró, gróf és országnagy. Budapest iskoláiba 16,000 református növendék jár, szeretném, ha 16,000 parányi hitvalló volna. Budapest iskoláiba, tanszemélyzete közé, főkép a székesfőváros jóvoltából 120 vallástanító jár palástban, vagy palást nélkül. Kétszáz egynéhány tanítótestületben 120 követe, kopott ruhájú, sugárzó szellemű követe ez a magyar református nevelésnek.
Tíz darabra ágazott el a budapesti reformátusság, de — bármely név alatt — lelki egységét meg kell, hogy tartsa. Ennek a lelki egységnek külső képe és kerete gyanánt meg kell hogy építse itt, a Kálvin-téren az új középpontot, amelyben százados lépéssel, százados érvénnyel előrelép a budapesti magyar kálvinizmus. Ehhez keressük az imádságot, a prófétai látást, a szolgálatot. aranyat, követ és vért. Kik értik meg a század hívó szavát? A Kálvin-téri templom nem lehet nagy emlékek mauzoleuma, csak pitvara valaminek, ami nagyobb, újabb és dicsőségesebb. A magyar kálvinizmus ébredő munkája elkezdődött, de éppen csak a kezdet kezdetén állunk. Ebben van a budapesti gyülekezetnek a nagy missziója. Ennek az ébredési mozgalomnak egyházinak kell lennie és minden egyházi mozgalomnak az ébredés szolgálatába kell állania. Az idő rohan velünk, új helyzetek elé állít, máról-holnapra követeli tőlünk a missziói munkának olyan kiépítését, amilyenné kiépült négyszáz esztendőn át egyházunk köznevelési szervezete. Új bástyákat új ellenségek ellen! A szociális, charitativ munka keresi a maga alkotó embereit. A multban a református pap prédikátor, doktor és kormányzó volt. Nem tölti be hivatását, ha nem lesz az új időkben különösképpen pásztor.
III.
Végül hadd szóljak arról, hogy a mai ünnep nemcsak arról beszél, amit tett érettünk Isten, nemcsak azt igéri, amit fog tenni nekünk a jövőben, hanem egyszersmind erőt is nyújt nekünk arra, hogy a multat és a jövendőt a teremtő pillanat boltívével áthidaljuk. Istennek harmadik és legnagyobb ajándéka: a jelen. Mindig a jelen pillanata az, amelyben elénk áll Krisztus. Nagy vigasztalást juttat nekünk alapígénk: hogy bár a világ nem ismer minket, ne féljünk, mert ez nem baj; az a baj, hogy azért nem ismer minket, mert nem ismeri Őt, a Krisztust. Nem az a célunk tehát, hogy minket ismerjenek meg, minket lássanak és minket dícsérjenek, hanem az, hogy lássák Krisztust, akinek szolgálatában állunk, akire rámutatunk és akinek tekintete megnyugoszik rajtunk.
De nemcsak vigaszt nyujt ez a mai nap nekünk, hanem, nagy kötelességünkké teszi, hogy tisztítsuak meg magunkat, amint ő maga is tiszta. A magunk megtisztítása pedig visszaigazodás Krisztushoz, ellenőrzése életünknek az Ő mértékével, magunknak hozzá való szabása, egyszóval az Ő követése. Minden nagy emlék és minden nagy remény, végeredményében követeléssel lép elénk; légy inkább a Krisztusé. Így lesz az emlék erő, és így lesz a remény valóság. Megtisztítani magunkat, jelenti azt, hogy tiszta legyen a nyelvünk, a szánk, igazságos legyen a beszédünk és szent legyen ajkunknak szólása. Jelenti azt, hogy tiszta legyen a kezünk. A magyar közéletben sok a tisztátalanság; hol van a magyar kálvinizmus puritánsága, amely küzd e baj ellen? Tiszta legyen az életünk, a lelkünk, mert ez a lélek a Krisztus tulajdona és ez a lélek az ő szűzi menyasszonya. «Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére». S most, amikor a Kálvin-téri templom multból emelkedő vonalai, mint egy suhanó álom, mint egy gyermekkori emlék szemünk elől tünedezik, mikor elhalványulnak a múlt nagy embereinek orcái, s amikor a jövendő kérdőjeleit, félelmeit, biztatásait és hivogatásait fényes köd lepi el: az égből és a föld alul, jobb- és balkezünk felől, a kövekből, a saruinkra tapadott porból, tárgyakból és Ígéből felénk zeng a kálvinizmus alapmotivuma: «Kérlek azért titeket atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok át a ti elméteknek megujulása által, hogy megvizsgáljátok mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata». (Róm 12,1-2)

A külsősomogyi egyházmegye három és félszázados történelme nagyon sok érdekes és felemelő tanítást, feddő és biztató próféciát közölhetne velünk, hiszen a Krisztus egyházának történetéről, református egyházak történetéről és magyar életsorsról van benne szó. Nagyszerű út volna végig menni rajta a szombatnapi kalásztépők módjára és szedegetni a búzafejeket: ez milyen véres, ez milyen üszkös, ez milyen sugárzó, — ezek az emlékek kalászai, ezek a vádnak a kalászai, ezek az ígéretnek és jutalomnak a kalászai.
De nem tehetem. Hajt az idő, fekete négyes vak kocsisa s én csak átmegyek most közöttetek. Amíg átmegyek, mint a Krisztus hírmondója, egyetlen ígét és tanuságot kiáltok el közöttetek: ki népe vagytok: a Léleké, vagy a testé?
Veszitek-e észre, hogy milyen forró a Pál apostol beszéde a felolvasott ígében? Szinte liheg, szinte elfojtódik, szorongat és izgat kétezer év óta. Miért ilyen felindult az apostol?
Az életnél is, a világnál is nagyobb dologról van szó. A galáciabeli pogányokhoz elment és ott prédikálta az evangéliomot. Úgy írta le szemeik előtt a Jézus Krisztust, mintha közöttük feszíttetett volna meg. És a galáciabeliek hittek. Elfogadták a Krisztus engesztelő áldozatát, s mint véren váltott jegyesek, odaállították testüket és lelküket az Isten oltárára, mint okos tiszteletet.
De jöttek Jeruzsálemből tiszteletre méltó nevekre hivatkozó ügynökök s azt mondották a galáciabelieknek:
Megcsalt Pál. Elrejtett előttetek egy nagy titkot, pedig enélkül nem idvezülhettek.
Ez a nagy titok pedig az, hogy Krisztus csak a zsidó néphez, Ábrahám maradékaihoz, Izraelhez jött. Nem lehettek a Krisztuséi, csak ha elébb az Ábrahámé, a Mózesé lesztek, odaadjátok magatokat az ő törvénye alá, melyet kifejt, magyaráz egy tudós papi rend.
Nézzétek, — mondogatták — ez az egyetlen akol, ahol a juhok megtalálják nagy Pásztorukat, Jézust. Ezen kívül nincs üdvösség; itt benn az üdvösséget szinte kezedbe adjuk. Izrael nemcsak egy nép, hanem egy intézmény. Nézd, itt van hagyománya Ádámtól Mózesig, Mózestől maig. Nézd, itt van a földi legitimitás és látható és tapintható jegyei és bizonyságai annak a szövetségnek, amelyik e testi jegyeken és bizonyságokon túl nem terjed. Aki Krisztushoz akar menni, lépjen be a kapunkon. Itt van Jeruzsálem, a hívők anyja, itt van a templom, az Isten lakóhelye, itt van a törvény, a hitnek és cselekedetnek, az életnek egyetlen zsinórmértéke.
Oh, balgatag galáciabeliek, kicsoda ígézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak?
Pál látja, hogy ez a tanítás halálos a keresztyénségre nézve. Halálos, mert ez Krisztust testhez köti, felszívja egy nagy hatalmi, politikai rendszerbe, az üdvösséget törvénnyé változtatja, az élet királyává Krisztus helyett a papi fejedelmeket teszi meg, a lelkiismeret felett a thóra magyarázója uralkodik, a törvény érdemmé teszt az üdvösséget, az érdem pedig megrontja az evangéliom igazságát: az ingyen ajándékozó isteni kegyelmet.
Ezért nem fél attól, hogy individualistának, destruktívnak fogják nevezni — oh, ilyen jelszavak akkor is úsztak a levegőben. mint a kidobott pányvakötelek — s világgá kiáltja az evangéliom legnagyobb módszertani gondolatát: a Lélek elsőbbségét, a hit által való megigazulás reformátori gondolatát.
A Lélek az Úr, nem a test!
Krisztus nem zárható be egy emberi intézménybe, mert Krisztus, a Szent Háromság második személye, nagyobb, mint egy intézmény, egy nép, egy párt, egy egyház.
Krisztus nem anyagiasítható el szertartássá, sákramentommá, templomi törvényekké, mert Krisztus az Íge, a testté lett Íge.
Íge az ő ígérete, amelyet Ábrahámnak tett: a te magodban áldatnak meg a föld nemzetségei.
De ez az Íge a Lélek szárnyán jár. A Lélek zúgása hozza, mint a szellő a virágport; a Lélek nyitja fel a boldog lelkeket, hogy befogadják az Ígét s az megeredjen bennük. A Lélek ébreszti a hitet, hogy megragadja azt, amit Isten igéretében, az Ő Ígéjében gyermekeinek nyujt. E lélek folytonossága az igazi hagyomány, e lélek tisztasága az isteni legitimás, ez a lélek a legmagasabb jogcím és történelmi igény, ez a lélek a korszakok ihletője, az Idő ura, aki nagyszerű csodáit miveli a hivőkben.
Értsétek meg tehát: akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai. A lélek emberei alkotnak új, örök Izraelt, a lelki Izraelt; a Lélek emberei új törvény alatt állanak: az istenfiak szabadságára érkeztek el s bennük Krisztus él, mert hit által élnek.
A Lélek a fő, nem a test!
Azt hiszem, hogy a külsősomogyi egyházmegye Jubileumán semmi sincs, ami édesebb vigasztalás, élesebb vád és nagyobb biztatás lenne, mint ez az igazság: a Lélek a fő, nem a test.
Ezt a testet nagyon megtépte az idő. Most a török, majd a német sarcolt, most ez az idegen gróf, majd az a németlelkű, németnevű püspök sanyargatott; ellenünk szegült az állami rend, a hatalmasok közvéleménye. A Mária Terézia korszakának csöndes, de sziklákat omlasztó ellenszenve úgy ült reánk, mint a gyilkos gázfelhő egy virágos kertre. Kővé vált veritékünkben térdig jártunk, véres, mezítelen lábbal. Azután jött a szegénység, az elmaradottság; utoljára, de nem utolsónak szociális bajok, gazdaválság, egyke...
De a Lélek a fő, nem a test.
A magyar református egyház sohasem fog sem a vagyonával, sem a többségével imponálni, egyesegyedül erkölcsi erőivel: azzal az igazsággal, amit vall, azzal az áldozattal, amelyet hordoz. Református papok sohasem fognak sem közjogi kiváltságokkal, sem világszerinti méltósággal ékeskedni: tudomány, tiszta élet, szolgálat minden gazdagságuk; de ez több a Dáriusok kincseinél. Református világiak mindig rá kell, hogy fizesssenek az egyház szolgálatára aranyban, népszerűségben, előmenetelben, — de mindig lesznek, akik oltárainkra ajándékot tudnak dobni: hervadt virágot, tépett babért, elvetélt becsvágyat, el nem ért kitüntetéseket, meg nem szerzett előnyöket, ostort, töviset és tiszta homlokukra fröccsentett sárt.
És mégis milyen édes vigasztalás: a Lélek egyháza a Lélek népe lenni!
Nincs ennél élesebb vád... Vajjon a Lélek a legfőbb, vagy a betű? — feleljenek az egyházigazgatók. Vajjon a Lélek a fontosabb, vagy a kenyér? — feleljenek a pásztorok. Vajjon a Lélek nagyobb, vagy a lármás siker, a taps, az olcsó babér — feleljenek a vezérek. Mi a legnagyobb ügyünk, ha nem a Lélek szolgálata? — feleljenek azok, akik ugaron, bankokban, politikai összeesküvések terveiben vesztegetik el idejüket s nem marad semmi a Lélek szolgálatára.
De nincs ennél nagyobb biztatás. Lehet-e nagyobb hivatás reám, reád, mint hogy a Lélek embere legyünk? Lehet-e nagyobb kiváltság: a Lélek szerzete, a Lélek rende legyünk, mi református papok? Tehet-e valaki nagyobb szolgálatot a magyarnak, mint ha a Lélek nemzetévé teszi? Mindaz, ami nagy és szép a református egyház multjában, nem abból támadt-e, hogy a Lélek nemzetévé tette, vagy akarta tenni a magyart? Ezekben a roppant nehéz időkben megkérdezem magamtól, mire van nekünk legnagyobb szükségünk, mi segíthetne rajtunk: a 48: XX. tc., a 100% valorizáció, új nagy államsegélyek? — azt felelem: több Lélek az egyházban! Több Lélek a pásztorokban: ez a mi közéleti súlyunk, több Lélek a hívekben: ez új templomok, megduzzadó áldozatkészség; több Lélek az intézményekben: ez a mi iskoláink győzelme, szociális programmunk érvényesülése — egyszóval: ez a Krisztus királysága.
Ki népe vagyunk?
A Krisztusé.
Igen, mi egy nagy lelki egység, a láthatatlan anyaszentegyház, a szentek egysége felől teszünk hitet. Ágoston és Ferenc a testvérünk, mert egy lelki katolicitás tagjai vagyunk. Történelmünk a Krisztus keresztje alatt fakad fel, de az örökkévalóságból ered; mi nem 400 év óta vagyunk, csak azóta vagyunk igazán. Ne siránkozzék a reformáción senki, amiért megosztotta a nemzetet, ez a megosztás azért történt, hogy egyik ág Krisztusban megújuljon és megmentse az évezredes törzset. Ne keressék rajtunk az uralkodás külső jegyeit, mi a töviskoronás és keresztrefeszített Krisztust valljuk királyunknak, akinek királysága a szolgálat, hatalma az áldozat. Idők mesgyéjén megállva, mindent újra látva és meghallva, énekeljük a Pál énekét, az örök reformáció zsoltárát:
«mint ismeretlenek és mégis ismeretesek, mint megholtak és íme élők, mint ostorozottak, de meg nem ölöttek, mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények és sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók és mindennel bírók» — mi a Krisztus magyar népe vagyunk!

Vannak hegyek, amelyeket a nép «tekintős»-nek nevez. Nem nagyobbak, sem nem szebbek más hegyeknél, de az a nevezetes tulajdonságuk van, hogy onnét előre, hátra, igen messze el lehet látni, s mint egy körképet, át lehet tekinteni az egész vidéket.
Ilyen tekintő a mai emlékünnep is; Mohács emlékezete. Előre, hátra át lehet innen tekinteni egész történelmünket, sőt mélységeibe és magasságaiba is olyan pillantást lehet vetni, aminőt sehol másutt. Pusztaszer és Trianon között éppen a középen áll Mohács és kettéosztja 1000 éves történelmünket. II. Lajos halvány, kísérteties visszája Szent Istvánnak, de hű előképe az utolsó Habsburg szomorú árnyékának. Szent Istvántól Mohácsig éppúgy egységet ad a magyar történelem, mint Mohácstól Trianonig. Amaz a középkori Magyarország, emez az újkori. Mind a két romlásban maga a nemzet tört össze. Mind a kettő egy látszólag hatalmas fellendülés után következett: amott a Mátyás uralmára, emitt a kiegyezés utáni nagy Magyarország dicsőségére. Mind a kettőben nála százszor nagyobb történelmi erők megmozdulásának lett áldozata a magyar: útjában állott a világ-hegemóniára törekvő hatalmi csoportozatoknak és azok tiporták el. De mind a két bukást fokozta és siettette, kiteljesítette az, hogy a nemzet egy nagy erkölcsi leromláson ment keresztül.
Mohács kerek, sötét ablak, amelyen át az örök magyar tragédia mélységeibe tekint alá a szem. A magyar bánat Solfataraja: meg lehet halni benne és meg lehet gyógyulni tőle. Magunkat és a rólunk kelt isteni dekrétumot Mohácsnál értjük meg leginkább, ha megállván e földön, megkérdezzük: Hogyan neveli Isten a magyar nemzetet?
I.
Hamis próféta volnék, ha dicsérném a magam fajtáját, ahelyett, hogy hibáit feddjem. De néha, nagyon ünnepi pillanatokban meg kell mondanom, hogy Istennek különösen megáldott népe a magyar. Szép, úri fajta, született előkelőség, az erő és kellem rokonszenves és méltóságos vegyüléke. Elméje világos, sőt ragyogó, képzelete színes és élénk, kedélye mély és gazdag, ereje hihetetlen teljesítményekre képes. Arra termett, hogy egyéniség legyen: maga külön világ, úr amerre jár, ő az a pusztában nevekedett rózsa, amiről a prófécia szól.
Isten félti és méltán félti ezt a népet nagy kísértésektől. A megromlott emberi természet örök törvényei szerint a világos elme könnyen válik felületessé; a bölcs közömbössé. Ismeritek, úgy-e, a könnyelmű, léha, cinikus, vagy egykedvű magyart? A színes képzelet hamar csábít üres álmodozásra, — ezért van annyi légvárépítő, ködpalotában alvó ember közöttünk. A mély kedély hajlik a pesszimizmusra, túlontúl való érzékenységre, vagy pedig duhaj, sűrűvérű indulatosságra és jön az örök kuruc, ki verekedve csavarog Ónodtól Majtényig. A néha-néha kitörő energia könnyen válik véresszemű virtuskodássá, vagy a tunyák és renyhék türelmévé: és itt vonul előttem a Petur bánok és Pató Pálok hosszú sora. Az egyéniségre termett fajta nehezen társadalmiasul: a magyar is szakadatlan marja egymást a malom alatt éppúgy, mint Rákos mezején. A pusztában nevekedett rózsa könnyen lesz, világ csúfjára, átokverte bogáncskóró, amelynek irigy tövise és szégyene van csupán.
Ettől félti Isten a magyart és ettől akarja megmenteni. Azért tette népévé, fogadte be szövetségébe, oltotta bele a Krisztusba, hogy itt ezen a földön megsokasodjanak az Ő csodái. Krisztust élje, ábrázolja, dicsérje és vallja a magyar. Istennek volt, van és mindig lesz terve, Ígérete, kedves gondolata az ö országának magyar tartományáról. Hallani akarja zsoltárainkat, szomjas a magyar mártírok vértanúságára. Dicsőségét növelni akarja magyar bizonyságtételekkel, pusztai pásztortüzek mellett elhangzó imádságokkal, tanyai házak mécsvilágánál gyöngyöző bibliaolvasással: egy lelki életet élő nemzet olyan alkotásainak egész sorával, amelyekből Krisztus szelleme árad, akarata lesz meg, a szeretet, a kiengesztelődés és a testvéries osztály nagy tényeiben.
II.
De éppen ezen a ponton ötlik szemünkbe nemzeti bukásunk egész mélysége. Mintha varázslat ülne ezen a népen: «Kövérítsd meg e nép szívét és füleit dugd be és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szivével, hogy meg ne térjen és meg ne gyógyuljon» — mondja alapigénk. Kövérszivű, vak és siket magyar, te tudtodon kívül halálos beteg, ki nem akarsz meggyógyulni: itt állasz előttem, örök Mohácsnak a népe! Látom ezt a nagy, mindig új és mindig régi sereget. Az óhazában marakodik mint egy farkascsorda. Európában portyáz mint egy rablócsapat. De legrémítőbb Mohács előtt, midőn tépi és dúlja egymást, a paraszt megnyúzza az urat, az úr megsüti a parasztot. Annak adják el az országot, aki éppen kéri és minden szabad, amire van erő. Akkor éltek e földön a leggazdagabb magyarok, mert az ország minden közjavát ellopták, és erről az időről jegyzi fel az egykori krónikás: ha Magyarországot három forinttal meg lehetne menteni, nem akadna három olyan magyar, aki a pénzt összeadja! Mindenki mindenkinek az ellensége, karmolják, rabolják, vagy harapják egymást, mialatt két oroszlán nyújtogatja karmait Magyarország sárba ejtett aranyalmája után: a török szultán és a római császár. Keletnek és Nyugatnak fejedelme. Vak és siket magyar. Mohácsnak a népe, amelyik nem hallgatott a Kassandraként jajgató Széchenyi szavára, megcsúfolta Deák Ferencet, megölte Tisza Istvánt, részegen szaladt vörös ködképek után, s a háború tetőpontján eldobta fegyverét! Szívtépő sereg: árnyékkirály és demagógokból lett országnagyok a halálos veszély pillanatában! Mennyi van még ma is e seregből közöttünk! Kalandorok, kufárok, könnyelmű, lelkiismeretlen, önző urak, gyűlölködő, bosszút lihegő láncukat csörgető tömegek.
Ez a nép, a Mohács magyarja, nem számithat irgalomra. Ki van mondva felette az ítélet: «Mig a városok pusztán állanak lakós nélkül és a házak emberek nélkül, s e föld is puszta lészen, az Úr az embert messze elveti». Igen, elveti. Felkapja kezébe, megcsóválja a levegőben, mint a megharapott gazda veszett ebét, s elveti magától messzire, sárba, szennybe, véres kövekre. Mohács és Trianon: Isten csúffá tette, porig alázta, törköllyé taposta a magyart. Tagjai leszakadtak véres cafatokban, csontjait pozdorjává üti a véres, óriás tiló, a történelem ítélete!
Azonban éppen Mohács bizonyítja, újra megpecsételi a kijelentésnek azt az igazságát, hogy a pusztulással Isten még nem mondotta ki az utolsó szót. Széttörik a nemzet egy óriás katasztrófában, de megmarad a szent tizedrész. Lehet, hogy ez is oda lesz, de a letört cser alul nőni kezd a friss, drága hajtás, a leégett terpentinfák gyökeréről felfele tusakodik egy pici vörös gally, akkora, mint egy lángnyelvecske. Az ígéretek és a jövendő szent magja ez.
A Mohácsnál széttört magyar életben ez a szent mag a reformáció volt. Holmijukat kirakó árusok, külföldről jövő diákok, majd rongyos csizmájú vándortanítók járnak faluról-falura, városról-városra. Emitt bámulják, amott már csúfolják, még tovább megverik, vagy tömlöcbe vetik őket, de mind több-több szomjas magyar lélek hallgat el, karolja át őket, növekedő sereg csendessége és Isten gondolatai, üzenetei megszólalnak magyar nyelven, a nép beszédjén, az életbevágó igazság szinte tapintható valóságával. Parasztok, urak, együgyűek és tudósok egyaránt értik és úgy hull minden szívre az Íge, mint illatos taplóra a szikra. Megzendülnek a Sztárai zsoltárai, megtöltik a völgyeket és a tereket, mintegy láthatatlan zengő, győzelmes hadsereg és felérez a holteleven magyar, a Sátán pedig megverve menekül. Az emberek kezébe kerül a Szentírás, Isten gondolatainak drága szövege, ez a csodálatos lámpás, ez a ki nem apadó forrás, ez az el nem fogyó titokzatos kenyér. Minden dolgok közt a legszellemibb: az élő Íge megkezdi a maga hódító útját, a sötétbe került, eltévedt, tanácstalanná vált szegény magyarok között. Itt is, ott is felzokog a bűnbánat, penitencia tartástól döngenek a kemény magyar mellek, viruló vagy hervadó asszonyi keblek. Krisztus fényes arccal jár a magyar szikeken, erdélyi és felvidéki lankákon és nézi zsendülő vetését. Hívő magyarok, bűnbánó magyarok, vértanú magyarok százada ez…
Krisztust a magyar néplélekhez a reformáció vitte el. A középkori keresztyénség magyar földbe plántálta az Úr keresztjét, áldassék érte a neve. De a reformáció a magyar szívekbe plántálta az ö láthatatlan keresztjét, ezerszer áldassék érte. E z a kis mag, ez a szent mag menti meg Magyarországot és ebből bontakozik ki az új Magyarország 400 esztendeje. Ebből támadt a nemzeti irodalom, nemzeti tudományosság. Ez ihlette szabadságharcainkat, óvta meg magyar mivoltunkat, nemzeti jellemünket, termelte ki legmagasabb nemzeti és politikai eszményeinket. A reformációnak áldott hatását megérezte ősi ellenfele a katolikus keresztyénség is. A reformáció által tanított és ihletett katolikusságnak gyönyörű példái II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István és Deák Ferenc.
Hazug és gonosz beszéd, hogy Mohácsért a reformáció felelős. A középkori keresztyénség azért nem tudta megvédeni magát a századok óta feltornyosuló izlám veszéllyel szemben, mert maga lelki és erkölcsi csődbe jutott. Hiszen a cognaci ligában a legkeresztyénibb király, Ferenc, francia renaissance uralkodó, szövetkezett Szolimánnal Németország ellen, a pápa titkos segítsége mellett. Németország bukásához Magyarország testén át vezetett az út! Magyarország széttört, a német műveltség megmaradt! Hazug és gonosz beszéd az is, hogy ha a magyar reformáció nincs, hamarább lábra áll és felszabadul a nemzet. Az igazság az, hogy a mohácsi vész után egyetlen erkölcsi erő a refomáció volt. Isten «legyen» szavára ez volt a világosság és ez volt az új világ.
Mohács minden rettentő romlás mellett is a reformáció révén megújulást és fejlődést hozott nemzeti életünkre.
IV.
Minden nagy katasztrófa után legnagyobb és legfontosabb kérdés, megkeresni és megtalálni Isten dézsmáját, a szent magot. Most is ez a kérdés.
Trianon nagyobb csapás Mohácsnál. Még egy ilyet, vagy ehhez foghatót, ki nem bír a magyar. Az életnek egyetlen útja van tehát számunkra: megújulva újra kinőni! Áldott a lecsonkázott törzsből sarjadó gyenge, drága hajtás: a jövendő' Magyarország, az ígéret vetése!
Ez a szent tized mindenekfelett a bűnbánatnak népe. Magyarországot bűnei rontották meg, bűneitől önismeret és töredelem nélkül nem szabadul meg soha. Tartsunk nagy, nyilvános böjtölést és gyónást: ismerjük meg, hogy mi vétkeztünk, magunk és Isten ellen vétkeztünk. Ítéljük meg magunkban Mohács magyarját, a viszálykodó, kövérszívű, vak és siket magyart és fordítsuk önmagunk ellen egy ezredév óta lobogó gyűlöletünket. Csináljunk szent lélekgyakorlást: iskolákban, templomokban, ünnepi összejöveteleken gyakoroljuk magunkat bűneink megismerésében és határozott megvallásában. Ne kegyelmezzünk magunknak, mert akkor Isten sem fog kegyelmezni. Ne védjük magunkat, mert Isten vádol. Sőt addig vádoljuk magunkat, amíg Ő nem kezd védeni.
Ennek a szent magnak drága ígérete: «Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a te Atyádnak, hogy néktek adja az országot» (Lk 12,32). Kisebbség vagyunk, az is maradunk, mert aki Isten pártján van, az néhányad magával is többség. Láthatatlan ez a magyarság. Nem kérkedik a fórumon, nem kiabál a hordók tetejéről, nem kukorékol a közvélemény szemétdombján, újságokban nem sátoroz és az utcán nem ágál. Gyermekszobákban, íróasztalok mellett, műhelyek mélyein, baráti körökben él, készül, nő ez a kis sereg. Azoknak a csapatja, akiket Isten kiválasztott, hogy szövetsége bennük folytatódjék, hogy rajtuk, mint szent csatornákon, zuhogjon át halálos mélységek árkai felett a történelem árja.
Egyik talán nem ismeri a másikat, s a világ sem őket, de Isten ismeri mindnyáját és számon is tartja, igéjével pásztorolja. Lelkével táplálja, ihleti és vezérli őket. Újra meg újra elküldi őket örök-egy missziójukra és segít nekik, legyenek e földön a világ világossága, só, amely meg nem ízetlenül.
Kell jönnie az új, az igazi magyar életmintának, amelyik tudja, hogy hívő embernek lenni a legnemesebb hazafiság, a legjobb politika, s a hazaszeretet kezdete és vége: Krisztus, a kezdet és a vég.
Zúg felettünk a századok szele. Nem tudom csituló orkán-e vagy kezdődő zivatar? Benne hajladoz a szent vesszőszál, a csonka törzs parányi zsenge hajtása. Zúghat a vihar és remeghet a föld, én látom a jövőben az óriási csert, a régi csert, amely ring a napsugárban, s ágai között a Dicsőség madárdala zeng.

Ma március 15-én, mindenütt, ahol csak magyar él a világon, a magyar nemzetnek azt a legszentebb életigényét erősítjük hitvallásokkal és emlékezésekkel, amelyért történelme folyamán legtöbb vért áldozott: a szabadság életeszményét. Minden más nemzetnél jobban megtapasztalta a magyar, hogy a nemzeti létnek olyan feltétele a szabadság, amelyért magát az életet is kockára kell vetni, mert csak szabad életet érdemes élni. Március 15-ike tehát nem csak egy történelmi eseménynek az emléke, hanem egyszersmint a nemzeti öncélúságnak, nemzeti méltóságnak, a magyar nemzet önbecsérzetének is az ünnepe.
Ugyanakkor a mai napon a magyar cserkészek tartják országos ünnepüket.
Nem véletlen ez a találkozás, hanem szükségképpeni kapcsolatnak jelképes befejezése. Szabadság és ifjúság úgy viszonylanak egymáshoz, mint ideál és reform, cél és nevelés, hivatás és módszer. A szabadság életeszménye egész erkölcsi tartalmával az ifjúság aranykapuján lép be a valóság birodalmába, azon az egyetlen kapun, amelyen át a jobb jövendő és a különb holnap ígérete megérkezhetik.
Azért e két alkalom benső egységét, s minket kereső üzenetét összefoglalom ebben a tételben: négy mozdulat és egy csoda.
A sareptai asszony a világ legszegényebb özvegyasszonya volt. Senkije és semmije sem volt ezen a világon, csak egy halvány, gyönge gyermeke. Az összes elesége egy marék liszt, s egy korsó olaj; ebből táplálja magát, dehogy magát, hiszen nem magáért él: minden kincsét, szemefényét, reménységét és aggodalmas, de drága terhét: a fiát. Körülötte, ameddig ismerete elér, irtózatos világtűzvészek lángjai kormozzák az eget. A Karmel hegyén Istennek és Baálnak párbaja folyik, árrá dagad a vallásháborúk által kiontott vér, s ebből a feldúlt világból menekül a sareptai özvegyhez, mint egy trónjafosztott és üldözött király, Illés, a próféta. Elvész mögötte az önnön bűnében elpusztuló világ, s őt Isten egy új feladat elé állítja: meg kell mentenie egy beteg fiút; és ő megmenti. Ez a ténye nagyobb csoda, nagyobb hódítás, nagyobb győzelem, mint száz megnyert csata lett volna, mert ez a halál és pusztítás hadműveleteivel szemben az élet- és lélekmentés nagyszerű győzedelme.
Nem erőltetünk talán jelképes magyarázatot az Íge egyszerű, világos mondanivalójára, ha azt mondjuk, hogy ez a jelenet az emberi mívelődés nagy válságának a képe. Ezt az emberi nemzetet, amely egyik világháborúból a másik felé tántorog, nem lehet másképpen megmenteni, csak úgy, ha mássá tesszük az ifjúságát. A békeszerződéseket ugyanaz a gonosz szellem köti, amely a háború pusztítását zúdította reánk; a diplomácia mesterfogásai mögött ugyanaz a lefojtott; ádáz és vérszomjas düh lappang, mely a lövészárkok vérzivatarában tombol; az ígéretekben már benne van a cserbenhagyás szándéka. A politika gonosz előjáték a fegyverek mérkőzéséhez, a háború meg új bevezetés még gonoszabb politikák számára. Nincs itt más megoldás, mint a gyermek.
Ez a gyermek pedig lecsukott szemű, holt-eleven ifjú. De a menekülő próféta föléje hajol, s míg a kétségbeesett anya kezét tördeli, ő sovány, de izmos karjaival felemeli a félig holt gyermeket és magasra tartja. Ebben a mozdulatban kiábrázolódik az a felismerés, hogy a tegnap és ma elvész, de a holnap megmarad, s nincs más öröksége a széthulló világnak, csak a keblünkre ölelt gyermek. Látod-e az életnek ezt az utolsó mentő mozdulatát? Ha valaha tettél műtőasztalra egy lecsukott szemű gyermeket, ha tartottál valaha öledben olyan gyermeket, akiről érezted, hogy lélekzete lassan kimarad, tudod, mint szövődik össze e mozdulatban kétségbeesés és remény. Felhorkan az emberben a roppant akarat, az égre nyúló vágy és ostromló imádság, s úgy tartja azt a gyermeket, mintha mindent elveszítene benne, s mégis úgy, mint aki tudja, hogy mindent megnyerhet benne. Ebből a szoborrá fagyott páthoszból érezzük ki, hogy a gyermek az utolsó óra, az egyetlen menedék, minden lehetőségnek kapuja, minden ígéretnek záloga. Úgy látszik, mintha mi tartanók, pedig mi fogódzunk bele.
És a próféta az anyaölről vette le a fiút, mondván: add ide a te fiadat. Nem tudom, könnyen adta-e az anya, vagy nehezen; könnyen-e azért, mert nem volt más menedéke, nehezen-e, mert egy válni készülő gyermeket minden erővel tartóztat az anyaöl: én itt a próféta önbizalmát és felelősségét bámulom. Az anyaölről vesszük le a gyermeket, a világ legpuhább, legáldottabb helyéről, de onnan is elvesszük, mert ez a gyógyulás és az élet útja.
Mikor a sareptai özvegy asszonynak, Magyarországnak mindene elveszett és semmije sem maradt, csak egy korsó olaja és egy marék lisztje, az önnön lángjaiban pusztuló világból betoppant hozzája egy új prófétaság, a cserkészet gondolata, s karjára vette, magasra tartotta a lecsukott szemű, a holt-eleven magyar gyermeket. Szelíden jött, mosolyogva jött, de az utolsó percben érkezett, s levette az anya kebléről a beteg gyermeket, azért, hogy visszaadja neki egészségesen, vidáman, újjászületve.
A második éppen ilyen kifejező és sokatmondó. Felvivé a felházba, amelyben ő lakik vala. Megint mennyi szoborszerű szépség e mozdulatban: felfele a gyerekkel, a magasságok felé, oda, ahol én lakom; ossza meg az én kenyeremet, az én álmaimat, az én örömömet, az én kemény és boldog gyakorlataimat. Legyen kilátása távoli csodálatos szépségekre, örökkévaló magasságokba és mélységekbe. Jer, felviszlek oda, ahol megmutatom neked az Isten nagy képeskönyvét, a természetet: láss meg kéklő eget, szikrázó hegycsúcsokat, hivogató csillagokat. Jer, megmutatom neked Isten gondolatainak napsütötte ormait, ahol a világértelmek sasmadarai ülnek. Jer, tanuld meg, milyen az alkotó munka, milyen a tiszta öröm, a hívő ember teremtő élete, amely szent erosz és szűzies aszkézis egyszerre.
Sok minden van ebben az iránymutatásban. Ha a bujdosónak elhagyott hazája felé mutat valaki, ha a zarándokot útbaigazítottad a Sion hegye felé, ha a bujdosó népnek ösvényt mutatunk az ígéret földje felé, ebben a mozdulatban nemcsak futó tanács, tűnő érzés, apró szolgálat rejlik, hanem pálya és életsors van kifejezve. Aki a magyar gyermeknek felfelé mutat, tulajdonképpen arról tesz bizonyságot: van egy magasabb világ, mint amelyik látható, a helyes ismeret és az igaz erkölcs világa; van egy magasabb életcél, az emberi méltóság, az istenkép célja, amely fölötte áll e sötét, poros, sáros földnek; jer, ez a te igazi otthonod. Honvágyat kell ébreszteni a lélek igazi otthona felé. Szárnyakat kell növelni; némelyik csak egy araszra száll, másik a csillagokig, de az a fontos, hogy megtörjék a csúszó-mászók végzete: a féregsors.
De ez csak annak sikerül, aki ott fenn a magasságokban lakik. A földről felfelé hajtani a gyermeksereget nem lehet. Csak az tudja felvinni, aki átöleli, szívéhez szorítja, s kettős terhével liheg felfelé az örök meredélyen, amelyen egyedül is nehéz járni. Itt tesszük azt a tapasztalást, hogy csak az ér a magasba, aki megterheli vállait egy megmentendő élet édes terhével. Akarsz-e magasra jutni, vissza akarsz-e érkezni elhagyott otthonod fénylő magasságaiba? Végy ölbe egy gyermeket, kettőt, hármat, amennyit birsz, minél többet emelsz, annál magasabbra jutsz. Szól ez a tanítás minden nevelőhöz, de szól a cserkész-nevelőkhöz, mondván: egy nemzetet csak úgy lehet a magasságokba átköltöztetni, ha egyenként, ölben visszük fel gyermekeit. Ennek a roppant munkának az a törvénye, hogy magam is csak akkor jutok fel, ha mást viszek karjaimban, de akkor feljutok. Lehet, hogy sok gyerek meghal, s le kell tennem a drága tetemet, de felveszem a másikat, a harmadikat, s ha viszek, akkor megyek, s ha megyek, akkor megérkezünk. Felfele a ködből, fojtó és gyilkos gázok világából, a mocsár és a láp kigőzölgéseiből, termékeny, messzelátó, tündöklő magasságok felé, az Isten közelébe!
A harmadik mozdulat még beszédesebb és még meghatóbb.A próféta harmadszor borult a gyermek fölé, ott a magányos felházban, s háromszor kiáltott Istenhez segítségért. Micsoda michelangelói képe ez annak a titokzatos tusának, amelyet a nevelő vív a reábízott gyermekért. Nem gondolt semmi másra, csak a reábízott gyermekre; nem volt nagyobb és szentebb ügye, mint hogy megnyerje ezt az életet. Nem mellékfoglalkozásként, üres óráiban végezte ezt, mint mulattató szórakozást, nem pénzért művelt kuruzslást, és hókusz-pókuszt: Istennel tusakodott a gyermekért. Önmagát egészen odaadta, mégis tudta és háromszor elkiáltotta, hogy nem az övé az érdem és a siker, nem az övé az erő és győzelem, hanem a könyörülő Istené. Augustinus szerint nem Istenről beszélt a gyermekkel, hanem Istennel beszélt a gyermekről. A nevelés nem érdemli meg nevét, ha nincs meg benne a teremtő munka alázata és hívő kockázata: én nem tudom elvégezni, de Isten megcselekszi. Minél több zsebórát csinálok, annál gyakorlottabb és biztosabb leszek, s annál jobb zsebórát fogok tudni csinálni, s annál biztosabb, hogy az az óra járni fog és pontosan fog járni. De akármennyit neveltem, nem bizonyos, hogy az új vállalkozásom sikerülni fog. A nevelés nem az iparhoz, hanem a földmíveléshez és a kertészkedéshez hasonlít: a jó gazda mindent megtesz, mindent megtanul, de a kalászt mégis csak Isten teremti és az aratást ő adja.
A cserkészmunka alázatos munka, az el nem fáradó szeretet munkája, és az Istenbe fogózó, hegyeket mozdító hitnek a munkája. A nevelő csak egy megrendítő segélykiáltás: én uram, Istenem, térítsd vissza a gyermek lelkét őbelé, amelyre Isten kegyelmesen ráfelel az eredményben: megéled a gyermek.
Erre jön a negyedik, boldog mozdulat, amikor a próféta visszaadja az anyának a gyermeket: lássad, él a te fiad.
Lássad, él a te fiad. Oh, ha minden bujdosó próféta, minden éhező és üldözött nevelő így adhatná vissza a gyermeket a félelemtől és örömtől reszkető anyának: lásd, él a te fiad. Vajha a magyar cserkészet minél többször mondhatná el ezt a boldog szót, mikor visszaadja a megmentett magyar gyermeket a fájdalomtól és örömtől reszkető sareptai özvegyasszonynak, a magyar nemzetnek: lásd, él a te fiad. Elalélt, beteg, holt-eleven volt, most kigyúlt orcáján az élet és egészség rózsája. Tanácstalan, öntudatlan, tehetetlen volt, ime most olyan, mint egy királyfi, aki sugárzó szépségben
lép öröklött trónja lépcsőjére. Most jön vissza ismeretlen magasságokból, arcán mennyei látások visszfénye sugárzik, szívében olthatatlan honvágy És nagyszerű hivatások tüze ég: azért jött, hogy megáldjad és elbocsássad, hadd induljon el a nagy útra: a boldogabb és szebb jövendő meghódítására.
Mert ez a munka, amit e négy plasztikus mozdulat ábrázol, csak keret és jelkép egyetlenegy nagy csoda kiábrázolására. Ez a nagy csoda az élet csodája.
Mi az élet csodája? Az, hogy szabad; szabad eredetében, szabad mivoltában és szabad hivatásában. Az első azt jelenti, hogy nem mások jóvoltából támadt, hanem a teremtő Isten szabad tetszéséből, tehát nem koldulja a jogcímét, hanem öröktől fogva bírja. A második azt jelenti, hogy szabad minden külső kényszertől, igától és akadálytalanul lehet önmaga. A harmadik azt jelenti, hogy szabadon szolgálhatja önmaga rendeltetését, mert minden élet egy rendeltetés betöltésére való képesség s a szabadság az életnek az az igénye, hogy ezt a rendeltetést akadálytalanul betölthesse.
Ez áll a nemzetre és az egyénre egyaránt. Miután ez a rendeltetés Istennek a gondolata, a szabadság méhe egy boldog felismerés: az Isten eleveelrendelő gondolatának felismerése. A sareptai asszony is azt mondja Illésnek: most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon igazság. Erről az igazságról mondja az Újtestámentom, megismeritek az igazságot és az szabadokká tesz titeket. A szabadság tehát mint az emberi és nemzeti lét értékadó feltétele, nem egyéb, mint az Úr beszédjének, az igazságnak a felismerése.
Az Úr beszéde igazság. Ezért mondotta Krisztus, a megtestesült Íge, Istennek testbe öltözött beszéde: Én vagyok az igazság. Ámen.
Március 15. és országos cserkésznap. 1936.