Vannak hegyek, amelyeket a nép «tekintős»-nek nevez. Nem nagyobbak, sem nem szebbek más hegyeknél, de az a nevezetes tulajdonságuk van, hogy onnét előre, hátra, igen messze el lehet látni, s mint egy körképet, át lehet tekinteni az egész vidéket.
Ilyen tekintő a mai emlékünnep is; Mohács emlékezete. Előre, hátra át lehet innen tekinteni egész történelmünket, sőt mélységeibe és magasságaiba is olyan pillantást lehet vetni, aminőt sehol másutt. Pusztaszer és Trianon között éppen a középen áll Mohács és kettéosztja 1000 éves történelmünket. II. Lajos halvány, kísérteties visszája Szent Istvánnak, de hű előképe az utolsó Habsburg szomorú árnyékának. Szent Istvántól Mohácsig éppúgy egységet ad a magyar történelem, mint Mohácstól Trianonig. Amaz a középkori Magyarország, emez az újkori. Mind a két romlásban maga a nemzet tört össze. Mind a kettő egy látszólag hatalmas fellendülés után következett: amott a Mátyás uralmára, emitt a kiegyezés utáni nagy Magyarország dicsőségére. Mind a kettőben nála százszor nagyobb történelmi erők megmozdulásának lett áldozata a magyar: útjában állott a világ-hegemóniára törekvő hatalmi csoportozatoknak és azok tiporták el. De mind a két bukást fokozta és siettette, kiteljesítette az, hogy a nemzet egy nagy erkölcsi leromláson ment keresztül.
Mohács kerek, sötét ablak, amelyen át az örök magyar tragédia mélységeibe tekint alá a szem. A magyar bánat Solfataraja: meg lehet halni benne és meg lehet gyógyulni tőle. Magunkat és a rólunk kelt isteni dekrétumot Mohácsnál értjük meg leginkább, ha megállván e földön, megkérdezzük: Hogyan neveli Isten a magyar nemzetet?
I.
Hamis próféta volnék, ha dicsérném a magam fajtáját, ahelyett, hogy hibáit feddjem. De néha, nagyon ünnepi pillanatokban meg kell mondanom, hogy Istennek különösen megáldott népe a magyar. Szép, úri fajta, született előkelőség, az erő és kellem rokonszenves és méltóságos vegyüléke. Elméje világos, sőt ragyogó, képzelete színes és élénk, kedélye mély és gazdag, ereje hihetetlen teljesítményekre képes. Arra termett, hogy egyéniség legyen: maga külön világ, úr amerre jár, ő az a pusztában nevekedett rózsa, amiről a prófécia szól.
Isten félti és méltán félti ezt a népet nagy kísértésektől. A megromlott emberi természet örök törvényei szerint a világos elme könnyen válik felületessé; a bölcs közömbössé. Ismeritek, úgy-e, a könnyelmű, léha, cinikus, vagy egykedvű magyart? A színes képzelet hamar csábít üres álmodozásra, — ezért van annyi légvárépítő, ködpalotában alvó ember közöttünk. A mély kedély hajlik a pesszimizmusra, túlontúl való érzékenységre, vagy pedig duhaj, sűrűvérű indulatosságra és jön az örök kuruc, ki verekedve csavarog Ónodtól Majtényig. A néha-néha kitörő energia könnyen válik véresszemű virtuskodássá, vagy a tunyák és renyhék türelmévé: és itt vonul előttem a Petur bánok és Pató Pálok hosszú sora. Az egyéniségre termett fajta nehezen társadalmiasul: a magyar is szakadatlan marja egymást a malom alatt éppúgy, mint Rákos mezején. A pusztában nevekedett rózsa könnyen lesz, világ csúfjára, átokverte bogáncskóró, amelynek irigy tövise és szégyene van csupán.
Ettől félti Isten a magyart és ettől akarja megmenteni. Azért tette népévé, fogadte be szövetségébe, oltotta bele a Krisztusba, hogy itt ezen a földön megsokasodjanak az Ő csodái. Krisztust élje, ábrázolja, dicsérje és vallja a magyar. Istennek volt, van és mindig lesz terve, Ígérete, kedves gondolata az ö országának magyar tartományáról. Hallani akarja zsoltárainkat, szomjas a magyar mártírok vértanúságára. Dicsőségét növelni akarja magyar bizonyságtételekkel, pusztai pásztortüzek mellett elhangzó imádságokkal, tanyai házak mécsvilágánál gyöngyöző bibliaolvasással: egy lelki életet élő nemzet olyan alkotásainak egész sorával, amelyekből Krisztus szelleme árad, akarata lesz meg, a szeretet, a kiengesztelődés és a testvéries osztály nagy tényeiben.
II.
De éppen ezen a ponton ötlik szemünkbe nemzeti bukásunk egész mélysége. Mintha varázslat ülne ezen a népen: «Kövérítsd meg e nép szívét és füleit dugd be és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szivével, hogy meg ne térjen és meg ne gyógyuljon» — mondja alapigénk. Kövérszivű, vak és siket magyar, te tudtodon kívül halálos beteg, ki nem akarsz meggyógyulni: itt állasz előttem, örök Mohácsnak a népe! Látom ezt a nagy, mindig új és mindig régi sereget. Az óhazában marakodik mint egy farkascsorda. Európában portyáz mint egy rablócsapat. De legrémítőbb Mohács előtt, midőn tépi és dúlja egymást, a paraszt megnyúzza az urat, az úr megsüti a parasztot. Annak adják el az országot, aki éppen kéri és minden szabad, amire van erő. Akkor éltek e földön a leggazdagabb magyarok, mert az ország minden közjavát ellopták, és erről az időről jegyzi fel az egykori krónikás: ha Magyarországot három forinttal meg lehetne menteni, nem akadna három olyan magyar, aki a pénzt összeadja! Mindenki mindenkinek az ellensége, karmolják, rabolják, vagy harapják egymást, mialatt két oroszlán nyújtogatja karmait Magyarország sárba ejtett aranyalmája után: a török szultán és a római császár. Keletnek és Nyugatnak fejedelme. Vak és siket magyar. Mohácsnak a népe, amelyik nem hallgatott a Kassandraként jajgató Széchenyi szavára, megcsúfolta Deák Ferencet, megölte Tisza Istvánt, részegen szaladt vörös ködképek után, s a háború tetőpontján eldobta fegyverét! Szívtépő sereg: árnyékkirály és demagógokból lett országnagyok a halálos veszély pillanatában! Mennyi van még ma is e seregből közöttünk! Kalandorok, kufárok, könnyelmű, lelkiismeretlen, önző urak, gyűlölködő, bosszút lihegő láncukat csörgető tömegek.
Ez a nép, a Mohács magyarja, nem számithat irgalomra. Ki van mondva felette az ítélet: «Mig a városok pusztán állanak lakós nélkül és a házak emberek nélkül, s e föld is puszta lészen, az Úr az embert messze elveti». Igen, elveti. Felkapja kezébe, megcsóválja a levegőben, mint a megharapott gazda veszett ebét, s elveti magától messzire, sárba, szennybe, véres kövekre. Mohács és Trianon: Isten csúffá tette, porig alázta, törköllyé taposta a magyart. Tagjai leszakadtak véres cafatokban, csontjait pozdorjává üti a véres, óriás tiló, a történelem ítélete!
Azonban éppen Mohács bizonyítja, újra megpecsételi a kijelentésnek azt az igazságát, hogy a pusztulással Isten még nem mondotta ki az utolsó szót. Széttörik a nemzet egy óriás katasztrófában, de megmarad a szent tizedrész. Lehet, hogy ez is oda lesz, de a letört cser alul nőni kezd a friss, drága hajtás, a leégett terpentinfák gyökeréről felfele tusakodik egy pici vörös gally, akkora, mint egy lángnyelvecske. Az ígéretek és a jövendő szent magja ez.
A Mohácsnál széttört magyar életben ez a szent mag a reformáció volt. Holmijukat kirakó árusok, külföldről jövő diákok, majd rongyos csizmájú vándortanítók járnak faluról-falura, városról-városra. Emitt bámulják, amott már csúfolják, még tovább megverik, vagy tömlöcbe vetik őket, de mind több-több szomjas magyar lélek hallgat el, karolja át őket, növekedő sereg csendessége és Isten gondolatai, üzenetei megszólalnak magyar nyelven, a nép beszédjén, az életbevágó igazság szinte tapintható valóságával. Parasztok, urak, együgyűek és tudósok egyaránt értik és úgy hull minden szívre az Íge, mint illatos taplóra a szikra. Megzendülnek a Sztárai zsoltárai, megtöltik a völgyeket és a tereket, mintegy láthatatlan zengő, győzelmes hadsereg és felérez a holteleven magyar, a Sátán pedig megverve menekül. Az emberek kezébe kerül a Szentírás, Isten gondolatainak drága szövege, ez a csodálatos lámpás, ez a ki nem apadó forrás, ez az el nem fogyó titokzatos kenyér. Minden dolgok közt a legszellemibb: az élő Íge megkezdi a maga hódító útját, a sötétbe került, eltévedt, tanácstalanná vált szegény magyarok között. Itt is, ott is felzokog a bűnbánat, penitencia tartástól döngenek a kemény magyar mellek, viruló vagy hervadó asszonyi keblek. Krisztus fényes arccal jár a magyar szikeken, erdélyi és felvidéki lankákon és nézi zsendülő vetését. Hívő magyarok, bűnbánó magyarok, vértanú magyarok százada ez…
Krisztust a magyar néplélekhez a reformáció vitte el. A középkori keresztyénség magyar földbe plántálta az Úr keresztjét, áldassék érte a neve. De a reformáció a magyar szívekbe plántálta az ö láthatatlan keresztjét, ezerszer áldassék érte. E z a kis mag, ez a szent mag menti meg Magyarországot és ebből bontakozik ki az új Magyarország 400 esztendeje. Ebből támadt a nemzeti irodalom, nemzeti tudományosság. Ez ihlette szabadságharcainkat, óvta meg magyar mivoltunkat, nemzeti jellemünket, termelte ki legmagasabb nemzeti és politikai eszményeinket. A reformációnak áldott hatását megérezte ősi ellenfele a katolikus keresztyénség is. A reformáció által tanított és ihletett katolikusságnak gyönyörű példái II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István és Deák Ferenc.
Hazug és gonosz beszéd, hogy Mohácsért a reformáció felelős. A középkori keresztyénség azért nem tudta megvédeni magát a századok óta feltornyosuló izlám veszéllyel szemben, mert maga lelki és erkölcsi csődbe jutott. Hiszen a cognaci ligában a legkeresztyénibb király, Ferenc, francia renaissance uralkodó, szövetkezett Szolimánnal Németország ellen, a pápa titkos segítsége mellett. Németország bukásához Magyarország testén át vezetett az út! Magyarország széttört, a német műveltség megmaradt! Hazug és gonosz beszéd az is, hogy ha a magyar reformáció nincs, hamarább lábra áll és felszabadul a nemzet. Az igazság az, hogy a mohácsi vész után egyetlen erkölcsi erő a refomáció volt. Isten «legyen» szavára ez volt a világosság és ez volt az új világ.
Mohács minden rettentő romlás mellett is a reformáció révén megújulást és fejlődést hozott nemzeti életünkre.
IV.
Minden nagy katasztrófa után legnagyobb és legfontosabb kérdés, megkeresni és megtalálni Isten dézsmáját, a szent magot. Most is ez a kérdés.
Trianon nagyobb csapás Mohácsnál. Még egy ilyet, vagy ehhez foghatót, ki nem bír a magyar. Az életnek egyetlen útja van tehát számunkra: megújulva újra kinőni! Áldott a lecsonkázott törzsből sarjadó gyenge, drága hajtás: a jövendő' Magyarország, az ígéret vetése!
Ez a szent tized mindenekfelett a bűnbánatnak népe. Magyarországot bűnei rontották meg, bűneitől önismeret és töredelem nélkül nem szabadul meg soha. Tartsunk nagy, nyilvános böjtölést és gyónást: ismerjük meg, hogy mi vétkeztünk, magunk és Isten ellen vétkeztünk. Ítéljük meg magunkban Mohács magyarját, a viszálykodó, kövérszívű, vak és siket magyart és fordítsuk önmagunk ellen egy ezredév óta lobogó gyűlöletünket. Csináljunk szent lélekgyakorlást: iskolákban, templomokban, ünnepi összejöveteleken gyakoroljuk magunkat bűneink megismerésében és határozott megvallásában. Ne kegyelmezzünk magunknak, mert akkor Isten sem fog kegyelmezni. Ne védjük magunkat, mert Isten vádol. Sőt addig vádoljuk magunkat, amíg Ő nem kezd védeni.
Ennek a szent magnak drága ígérete: «Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a te Atyádnak, hogy néktek adja az országot» (Lk 12,32). Kisebbség vagyunk, az is maradunk, mert aki Isten pártján van, az néhányad magával is többség. Láthatatlan ez a magyarság. Nem kérkedik a fórumon, nem kiabál a hordók tetejéről, nem kukorékol a közvélemény szemétdombján, újságokban nem sátoroz és az utcán nem ágál. Gyermekszobákban, íróasztalok mellett, műhelyek mélyein, baráti körökben él, készül, nő ez a kis sereg. Azoknak a csapatja, akiket Isten kiválasztott, hogy szövetsége bennük folytatódjék, hogy rajtuk, mint szent csatornákon, zuhogjon át halálos mélységek árkai felett a történelem árja.
Egyik talán nem ismeri a másikat, s a világ sem őket, de Isten ismeri mindnyáját és számon is tartja, igéjével pásztorolja. Lelkével táplálja, ihleti és vezérli őket. Újra meg újra elküldi őket örök-egy missziójukra és segít nekik, legyenek e földön a világ világossága, só, amely meg nem ízetlenül.
Kell jönnie az új, az igazi magyar életmintának, amelyik tudja, hogy hívő embernek lenni a legnemesebb hazafiság, a legjobb politika, s a hazaszeretet kezdete és vége: Krisztus, a kezdet és a vég.
Zúg felettünk a századok szele. Nem tudom csituló orkán-e vagy kezdődő zivatar? Benne hajladoz a szent vesszőszál, a csonka törzs parányi zsenge hajtása. Zúghat a vihar és remeghet a föld, én látom a jövőben az óriási csert, a régi csert, amely ring a napsugárban, s ágai között a Dicsőség madárdala zeng.