Valahol a pusztán a vasúti sín mellett egy pásztorgyerek egy tépett papirlapot talál. Olvasgatja, de nem érti. Azon a lapon, mondjuk, Wagner valamelyik zenedrámájának egyik híres szövegrészlete van leírva. Úgy kerül odahogy a keleti expresszel átutazott egy híres művész vagy zenetanár, s az ő lim-lomjai közül fujta ki a szél a fülkéből. Nem bánta, mert úgyis könyv nélkül tudja mi volt rajta. A pásztorgyerek pedig nézi-nézi, s egészen bizonyos, hogy sejtelme sincs azoknak az óriási zengő jeleneteknek mélységéről és szépségéről, amelyek Bayreuthban visszafojtják a lélekzetet minden átszellemült hallgatóba.
Alighanem így vagytok ti is a felolvasott zsoltárral. A szavakat értitek, a gondolatok vallásos jelentése is ismerős, de nem áll előttetek az a ragyogó és zengő világ, amelynek foglalata és koronája ez a zsoltár. Gondoltatok-e arra, hogy ez úgynevezett ünnepi körmenetes zsoltár. Abból a szertartásból született, amelyben az istentisztelet egész közönsége, papok és a nép felkerekedik és mozgó szertartást végez. Ez a mozgó szertartás nagy területen játszódik le. Hiszen maga a templom pitvarával együtt nagyobb, mint egy négyzetkilóméter, melléképületeivel és szárnyékaival nagyobb területen feküdt, mint a ma világváros egyik kerülete. Még arról se feledkezzünk meg, hogy a templom egy magaslat fensíkján épült, ahonnét óriási kőlépcsőt vezettek le a völgybe, mintha a citadellát összeépítenék a Lágymányossal. A körmenet a völgyből indult el, váltogatós, színekben és tömegmozdulatokban gazdag jelenetek között érkezett fel a templom elé. A templom kapuja előtt félkörbe állott a gyülekezet, sok ezer emberből álló nép és sok száz emberből álló papság. Külön csoportosultak az énekesek, a léviták és a papok. Az énekesek között lehetett férfi és női kar, öregek és gyermekek kara, átellenben állottak a hangszerszámok művelői, háromfajta hangszerükkel, a húrpengetők, a dobolók és a kürtösök. Egyszerre csendesség szállott alá minden lélekre, s megindult a zsoltár nagyszerű drámája. Ma már nem tudjuk biztosan milyen jelenetekből állott ez a zeneszám. Azt tudjuk, hogy az első verset a nép énekelte, a másodikat pedig a papok, az úgynevezett ászáfiták. De hogy mindenik strófánál milyen volt az éneklés, hogyan olvadt bele a zene, azt megint nem tudjuk. De viszont látjuk azt is, hogy ebben a zsoltárban megvan a himnuszoknak vagy magasztaló énekeknek négy tétele. Az első tétel a biztató, invocatiós rész, amely felhívja a gyülekezetet, hogy csordultig tölt lelkét öntse ki az áldás és dicsőség ura előtt, azután jön a tétel, a zsoltár alapgondolata, vallásos magva, ezt itt a harmadik vers fejezi ki: Tudjátok meg, hogy Jehova az Isten, mi az Ő népe, Isten jószága vagyunk. Azután jön a felsorolás, amelyben ez a tétel összefonódva megismétlődve más zsoltárokban elbeszélő részletekben és magánszólamokban gazdagon, egyre csak ismétli és hirdeti a tétel igazságát: A mi Istenünk Úr, s mi az Ő jószága vagyuk. A zsoltárok végül egy összefoglaló hallelujával fejeződnek be: Ámennel, vagy zengő fináléval: «dicsérjétek az Urat»!
Az egész antik világ jelenetező életábrázolásban két csodálatos alkotást hozott létre: a görög drámát és az ótestámentomi kultuszt. A görög nép lelki életének középpontja az amphitheatrum, a zsidó népé a templom. Amaz ha színház is, lehetetlen nem látnunk, hogy templomszámba megy; emez, ha templom is, lehetetlen észre nem vennünk, mennyi szent színjátszás tapadt hozzá. Amaz sötét és vigasztalan világot hirdet, végzetet és örök tragikumot, emez örvendező és dicsőséges világot hirdet, hitet, békességet és áldást.
A görög ember és az ótestámentomi ember egyszer egymás mellé kerül. Mindaddig bujdosnak, amíg Krisztusban nem találkoznak. De az Ő orcája előtt megértik egymást és letelepednek az Ő lábai elé. Üljünk mi is melléjük, s hallgassuk meg, amint arról beszél: Igen, a mi Istenünk az Úr és ez az Úr a mi Atyánk. Nemcsak teremtett minket, hanem meg is vált, Ő a mi gazdánk, mi az Ő nyája vagyunk. Krisztus beszél arról, hogy a nyáj gazdája mennyire szereti a juhokat, ha egyik eltéved, vagy szakadékba esett, utána megy, vállára veszi és hazaviszi. Nem vagy te is ilyen eltévedt, ilyen szakadékba zuhant bárány? Krisztus beszél arról, hogy Ő a jó Pásztor, aki életét adta a juhokért. Igen, az a legnagyobb titok az Ő tanításaiban, hogy a Pásztor maga is Bárány, Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Sőt még egy feljebbvaló titkot is mond. Azt is mondja, hogy az ítéletkor különválasztja a kecskék közül az Ő bárányait, s azokkal kibeszélhetetlen dicsőségben és örömben él.
Azért mikor életünk nagy körmenetében megérkezünk a roppant fekete kapuhoz, a halálnak vérrel behintett kapujához, gondoljunk arra, hogy az egy mennyei szentegyháznak pitvara csupán s kezdjünk bele a titokzatos felelgetésbe: Vígan énekelj az Úrnak te egész föld, szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vígassággal, menjetek az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dícséretekkel, mert jó az Úr és örökkévaló az Ő kegyelme.
A mi énekünk mind halkabb lesz, mind erősebbé válik a mennyei seregeknek, angyaloknak, véneknek, patriarcháknak, idvezült lelkeknek karéneke, egyre zúgóbb a mennyei hangszerszámok fölséges muzsikája, lantok, citerák, cimbalmok, hárfák, dobok, kürtök, fuvolák zenéje, míg az egészből föltornyosul, s egeknek egeit verdesi a megváltott lelkeknek boldog fináléja: halleluja, dícsérjétek az Urat!
Írásmagyarázat egyházi zeneművészeti estélyen. 1937.