A sötétségből Isten az ő csodálatos világosságára hív. Ebben bennefoglaltatik Isten teremtő munkája éppúgy, mint az ő megváltó munkája. Mi más a teremtés, mint az, hogy a nemlét sötétségéből a létel világosságára hívja el a világokat, a nemzeteket, az egyéneket. És mi más a váltság, mint hogy a bűn és kárhozat sötétségéből a kegyelem és üdvösség világosságára hívja el azokat, akiket erre kiválasztott? És mit tesz a Szentlélek mást, minthogy a sötétség völgyeiből a világosság magaslatai felé vezeti a ráfigyelő lelkeket?
Ennek az Ígének különös és új fényt ad a mai nap alkalomszerűsége.
Római katolikus testvéreink, a legrégibb és legnagyobb magyar keresztyén egyház hívei, tegnapelőtt ünnepelték első királyunk emlékezetét, s egyházuk szentjének kijáró vallásos tisztelettel hódoltak neki és esedeztek hozzá. Mi, a legszentebb vallásos meggyőződés tiltó parancsára, egy olyan ünnepen, amely a szentek tiszteletéről a mi hitünkkel homlokegyenest ellenkező tanítást vall, soha, semmi körülmények között részt nem vehetünk. De magyarok vagyunk a lélek és a vér ezeréves folytonossága szerint, és keresztyének vagyunk a Lélek és Vér újtestámentomi értelme szerint legalább úgy, mint bárki más e hazában, s azért a magyar református egyház legfőbb közigazgatási testületének határozatából a mai napon minden gyülekezetben István király óriás emberi alakját, művének páratlan történelmi becsét az Íge fényébe állítjuk, s a teremtményről a Teremtőre fordítva tekintetünket, dicsőséget adunk a Szentháromság egy örök Istennek, és hirdetjük Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el. Így tett a magyar nemzettel, István királlyal és így tesz mivelünk is. Ezt a három elhívást kell megfigyelnünk.
Szentleckénk a sikemi országgyűlést írja le. Józsué a honfoglalás nagy művét dicsőségesen végrehajtotta; Kanaán földjét elfoglalta, s maroknyi népét ezer ellenség közé letelepítette. De azon a földön eddig olyan idegen istenek uralkodtak, akiknek az ottani sűrűvérű népek vad és érzéki tisztelettel szolgáltak. Arról volt tehát szó, hogy Izrael gazdát válasszon. Elfogadja-e valamelyik népnek istenét, vagy megmaradjon annak az Úrnak a szolgálatában, aki kiválasztotta, tulajdonává tette, kivezette Egyiptom rabságából, egyszóval a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívta el? Ez a határozat megpecsételi a nép sorsát. Ha az emoreusok istenéhez áll, egy keleti töredéknéppel több születik és vész el Ázsia tenger pusztaságán. Ha az igaz Isten mellé áll, szent nemzet, királyi papság, választott nemzetség lesz belőle, az a nép, amely a sötétségből általmegy az Isten csodálatos világosságára: a Jézus Krisztus boldog ismeretére. Akkor valóban elmondhatja: eddig nem nép voltam és most nép vagyok, eddig nem kegyelmezett voltam és most kegyelmezett vagyok; én lettem a lelki Izrael, a világosság nemzete.
Ezelőtt kilencszáz esztendővel ugyanezt a sorsdöntő kérdést. kellett megválaszolnia a magyar nemzetnek is. Milyen világosan látjuk most, hogy a vallás életkérdés, egy nemzet legnagyobb közügye. Dehogy magánügy: a legexisztenciálisabb dolog a világon. Nem egyszerű hiedelemről volt itten szó, nem is egy istentiszteleti formáról, amelyet megtagadnak vagy felvesznek, hanem egy láthatatlan, szuverén Gazdáról, akinek törvényei vannak, akinek házirendjét el kell fogadni, akinek engedelmeskedni kell egyéni, családi és nemzeti életben, egyszóval műveltségről, világnézetről, sorsról volt szó. Isten impériumot, politikát, történelmet, életet és halált jelent az Ő népe számára.
Háromféle lehetőség állott a magyarság előtt. Vagy megmarad pogánynak, a régi hitben, a régi hittel összefüggő népszervezetben, erkölcsben és hivatástudatban. Hogy ez mit jelent, megmutatta a honfoglalás óta eltelt száz esztendő annyi véres és sötét tanulsága. Lassanként Európa szegénylegénye, nemzetek bitangja lett volna a magyar, s az ellene összefogó keresztyén világ közös akarattal irtotta volna ki, mint egy veszett állatot. Pogánynak és magyarnak maradni együtt már nem lehetett. A második lehetőség az volt, hogy a magyarság keresztyénné lesz, de Bizánchoz, a keresztyénség keleti ágához csatlakozik. Ezt javallotta a közellét, a keleti eredet, az élet sok titokzatos összefüggése, előrement példák és érdekek; de ha István király Bizánchoz csatlakozik, a Balkán Bécsig ért volna, s már ezer évvel ezelőtt rosszabb helyzetbe kerültünk volna, mint most Trianon után. Ha akkor mi kelethez csatlakozunk, legjobb esetben csak most kezdhettünk volna európaiak lenni. Éppen az volt a nagyszerű és csodálatos döntés, hogy a magyar a nyugati keresztyénséghez csatlakozott.
Magyarország csak a római keresztyénség által nőhetett bele a középeurópai műveltségbe. Minél inkább akarta ezt a műveltséget, ezt a hatalmi rendszert, ezt az életformát, annál erősebben és határozottabban kellett akarnia és követnie a Róma fősége alatt álló keresztyénséget. Ez magyarázza meg azt a csodálatos buzgóságot és bőkezűséget, amellyel István király e földön a nyugati keresztyén egyházat megszervezi. De ezzel a csatlakozással adva volt a germán művelődési közösség is, és István király kitárta kapuit a német szerzetesek, lovagok, iparosok és főurak előtt. A germán művelődéssel adva volt a rendiség gondolata és István király megvetette az Isten kegyelméből való királyi hatalom alapjait és fejére tette a magyar szent koronát. Ezzel a döntéssel István király igent mondott mindarra, amit «ezeréves Magyarország» név alatt ismer a történelem, a királyságra, a keresztyén magyar államiságra, egész anyagi és szellemi művelődésünkre. Valóban — nézve azt, hogy mi volt a magyar és azután mivé lett — azt kell mondanunk, hogy alapígénk csodája ment végbe rajta: választott nemzetté, megtartásra való néppé lett és a halál sötétségéből az élet világosságára érkezett.
Irtózatosan nehéz munka lehetett ez. Az új hit ellentétben állott az ősi nemzeti pogánysággal, s úgy kellett keresztyénné tenni a magyart, hogy ne legyen se rosszabb magyar a keresztyénsége érdekében, se rosszabb keresztyén a magyarsága érdekében. Az európaiság, mint életforma, ellentétben állott a magyar néplélek eredetével és természetével; úgy kellett tehát európaivá lennie, hogy németté ne váljék, s úgy kellett magyarnak maradnia, hogy azért megszűnjék ázsiainak lenni. Magyarsága nélkül nem volt érdemes műveltnek lenni, műveltség nélkül nem volt érdemes magyarnak lenni. Ez nemcsak a kezdetnek volt a nagy feszültsége, hanem mindenkori sorsos egyenlege a magyar történelem követel és tartozik lapjának.
De István király ezekkel a nehézségekkel megküzdött. Barátokból ellenségei lettek, ellenségeiből barátai; kegyetlenül rontott, hogy építsen, eszményeket pusztított, mert dicsőségesebb eszményekre nevelt, örökös ősi érzéseket ölt ki, hogy új és még erősebb érzéseket oltson bele nemzetébe. Kegyetlen volt, elszánt, konok és meg nem alkuvó, mert népe sorsát alakitotta, s ehhez népe lelkét kellett átalakítania.
Természetesen ez is csak úgy sikerülhetett, hogy őt magát is Isten kiválasztotta, tulajdonává tette, kegyelmébe fogadta, s elvezérelte az ő csodálatos világosságára. Ekkora művet nem lehet másképpen végrehajtani, csak azzal a vallásos meggyőződéssel, hogy mindezt Isten döntötte el, s az ember csak engedelmesen végrehajtja ezt a parancsát. Éppen ezért ez a hit műve volt, s csak olyan ember hajthatta végre, aki Isten kezében eszköznek érzi magát. Nem én, hanem Isten; én csak a szerszám vagyok, erőm az Isten ereje; szerszámmá is ő tett, s szerszám-voltom éppen azt jelenti, hogy elégséges és alkalmas vagyok Isten művének végrehajtására. Így lesz István király prófétai alakká, apostollá. Nem magától jött erre a gondolatra, ez nem a józan megfontolás és a logikus gondolkodás következménye volt nála, nem szorgalommal szerezte meg magában az errevaló képességet: egyszerűen felvillant előtte az a tény, hogy Isten határozott felőle, kiválasztotta, a küldetésre képessé tette, s ő felelőssége tudatában megcselekszi, amit az Úr parancsolt. Hitt és engedelmeskedett. Éppen azért, mert próféta és apostol volt s népének legnagyobb misszionáriusa és a keresztyén anyaszentegyház egyik legnagyobb hőse, éppen azért volt korának egyik legmélyebb hívője. Alig lehet fenségesebb látványt elképzelni, mint amilyen ez a tapogatózó, ösztönös, a világba és Isten mélységeibe belenyújtózkodó személyes hitnek a kibontakozása. A legnagyobb király a leghívőbb magyar volt, de a leghívőbb magyar a legtöbbet szenvedő ember. Alkotása olyan nagy, hogy együtt él a nemzettel és csak vele együtt hal meg, de István — a legnagyobb alkotó — a legnagyobb csalódások elhordozója volt. Ha református értelemben szent az, aki egészen Istennek adja magát, aki Istennek engedelmeskedve áldozatul dobja a világ szépségeit, az egyéni boldogság örömeit, és a Krisztus szerelméért kárnak állít mindent e világon; aki Isten eszközének vallja magát és nem magának, hanem Istennek ad dicsőséget: akkor az első magyar királyt ilyen értelemben szentnek nevezi az evangéliomi keresztyénség. Szent, mint Pál apostol, annyi nagy hittérítő, szerzetes és király, tudós és hadvezér. Szent, mint Ágoston és assisi Ferenc, Kálvin és Luther s Rákóczi Ferenc, szent, mint annyi ismeretlen bizonyságtevő az együgyűek, kicsinyek, utolsók és bolondok hadseregéből. Szent, mint amilyennek minden igazi keresztyénnek lennie kell. Mert ez az Isten akaratja: a ti szentté lételetek. (1Thessz 4,3)
És ezzel eljutottunk a legfontosabb dologhoz. Hiába lett keresztyénné a magyar, hiába volt István király apostol és próféta, szent és hitvalló, ha rajtad és rajtam, a mindenkori magyarokon nem megy végbe Isten átalakító csodája: nem-népből néppé, nem-kegyelmezettekből kegyelmezettek nem leszünk. Mi, akiket Isten átvezetett a reformáció oroszlánvermein és tüzeskemencéin a szabadság és világosság kies mezőire, mi valljuk mindenkinél jobban István király örök tanítását: a magyarnak szent nemzetté kell válnia.
Szentté nem szertartás, vagy cselekvény tesz, hanem az élet átalakulása. Szent az, ami elszakadt a romlott világtól s teljesen az Isten szolgálatára áldozza magát. Szent az, aki, vagy ami az élő és szent Istennel rendeltetésszerű közösségben él.
Mikor lesz szent nemzetté a magyar? Akkor, ha az élő Istent választja gazdájául s az Ő szolgálatára adja magát. Ha minden népek között legtisztábban és legteljesebben ismeri, s lélekben és igazságban legszenvedélyesebben imádja. Szent lesz akkor, ha az Íge világosságánál megismeri bűneit, megútálja és megtagadja és minden erejével belefogódzik a Krisztus újjászülő kegyelmébe. Szent lesz akkor, ha elfordul minden pogány, érzéki, szemérmetlen tanítástól és tiszta, áldott családi életben a magyar ember testét a Szent Lélek templomának nézi. Szent lesz akkor, ha egyedül Istennek engedelmeskedik és nem az embereknek s Isten erkölcsi parancsaiért, örök igazságáért életét bátran feláldozza. Szent lesz akkor, ha szentnek tartja a vért, a csókot, a kardot, az ekét, az írótollat és szerszámot, a földet és kalászt, a virágot és napsugárt, nem azért, mert magyar, hanem azért, mert Isten dicsőségét és Krisztus királyságát szolgálja vele; — de Isten dicsőségét, Krisztus királyságát mindenki és mindig csak a magyar szó, a magyar tett, a magyar erkölcs és a magyar képzelet alkotásaiban, a magyar lélek minőségében és műveiben szolgálja. Ez a nép akkor lesz igazán magyar, ha szent nemzet lesz.
István király csak egy isteni kérdés, felelet reá ezer év távolán túl: a szent nemzet, a tulajdonná lett magyar nép.
«Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.»