Minden ünnepnek van egy alapgondolata. Csak az ünnepel igazán, aki megtalálja, megérti és nem felejti el ezt az alapgondolatot. Az ünnepeknél nem a külsőségek a fontosak: hányan voltak, kik voltak, milyen szépen volt felékesítve az ünneplésnek a helye. Az alapgondolat a fontos, mert ezekben érkezik le hozzánk Istennek egy-egy nagy áldása, egy darab kenyér, egy marék manna; egy gálya, amelyik magára vesz minket és visz boldog partok felé.
Ennek a komoly ünnepnek, amelyet ez a melegszívű és a templomot szinültig betöltő gyülekezet ül, az alapgondolata mindannyiunk tanúságára ez: Krisztus a fundámentom!
Krisztus a fundámentom, rá van építve a világ. Ebben a világban azért van szépség, azért van rend, azért van erő és dicsőség; mert a fundámentoma Krisztus. Ha ebből a világból kivennék Krisztust: az egész khaosszá válna, lidércnyomássá; sötét álommá. A Krisztusnélküli világnézetek ezért gyötrelmesek, mert a khaoszba taszítanak vissza. Krisztus a fundámentoma az életnek. Tudd meg, hogy a te életedben csak az érték, csak az szépség, csak az áldás, csak az dicsőség, ami Krisztuson épült. Amelyik élet Krisztussal ellenkezik, vagy Krisztuson kívülvaló, azt hiába aranyozza be a festészet, hiába vonja be füstfellegével a költészet, hiába ragyogja be az önimádat fénye: gyász, halál, pusztulás, értelmetlenség az egész!
Ezért kell nekünk ma, a mai napon szívünkbe vésnünk, a tenyerünkre felírnunk, odahaza öreg bibliánkba bejegyeznünk, gyermekeinknek továbbkiáltanunk és soha el nem felejtenünk, hogy Krisztus a fundámentom. Világosan látszik ez ennek az ünneplő gyülekezetnek négyszázados életében, amelyik élő darabja az egész magyar reformációnak, de világosan látszik az egyházi tanító életében is.
Sok könyvet irtak már arról Magyarországon, hogy miért terjedt el a reformáció és sok könyvet fognak még erről írni. Nagyon meglepő megoldásokat lehet olvasni ezekben a könyvekben. Egy bizonyos: a reformáció azért terjedt el Magyarországon, mert ide Krisztust hozott, mert a szomjas embereknek, elhagyatott embereknek, bűnös embereknek, váltságraszorult embereknek Krisztust nyujtotta. Vallások és divatok, tömeglélektani hóbortok támadnak a világtörténelem minden válságos idején, nemzedékekben, országokban és világrészekben. A reformáció azonban mélyen átalakította az egész történelmet, a népek lelkét, az egész kultúrát, mert Krisztust hozta, mert a népeket, a nemzeteket Krisztushoz tudta vezetni.
Az, hogy Cegléd népe ezelőtt 400 esztendővel a reformációnak híve lett, azt bizonyítja, hogy Cegléd népe, atyák és anyák, ezelőtt 400 évvel sóvárogva és mindent kockáztatva belefogództak az egyedüli Igazságba, a Jézus Krisztusba és amikor megtalálták, megállottak mellette. De nyilvánvalóan láthatjuk ebben azt is, hogy a reformáció egyházai, a ceglédi egyházközség és vele minden protestáns egyház ezen a földön azért maradt meg 400 esztendő kísértései és szenvedései között, mert Krisztusról tudott bizonyságot tenni. Krisztus tartotta meg!
Nagyon sokszor voltunk úgy, hogy azt hittük: örökre megszűnik a mi anyaszentegyházunk ezen a földön. Különösen ezen a földön, amelyik évszázadokon keresztül olyan volt, mint egy ezüst tálca, amelynek fenekére minden vér összegyűlt, amelyik olyan volt, mint valami nagy véres palatábla, amelyre egy őrült gyermek, a történelem ír új meg új fejezeteket és töröli le onnan. Végigszáguldott itt a keletről jövő, lángban, vérben előrerohanó, török és tatár roham és eltörölt minden tanyát, felégetett minden községet, úgy, hogy ma már nyomukat is alig lehet találni. Ez a tény, hogy újra meg újra pusztulás és szenvedés után visszajöttek a hívek, legelőször templomukat tatarozták ki, legelőször a zsoltárének zendült fel, éhesen és rongyosan újra kezdenek és újra építenek, ez a Krisztus lelke, ez a Krisztus érdeme, ez a Krisztus diadala!
A magyar református egyháznak, benne ennek az ünneplő ceglédi egyháznak a történelmi érdeme az, hogy a magyar fajtának, a magyar népnek Krisztust adott, Krisztushoz juttatta hozzá és Krisztus óriási dicsőségéből új szépségeket, új igazságokat ébresztett fel a népben. A magyar fajnak jellemébe belenevelt valamit a Krisztus boldogságából, a krisztusi demokráciából, szép szabadon kifejlett, gyönyörű egyéniségeket termelt a Krisztus ábrázatára. Társadalmi összetartozást, konzervativizmust nevelt más egyház is ebben a népben, de szabadságot, az embert méltóság örök jogát, egy éniséget; az eleveelrendelés súlyát és bizonyosságát a magyar fajtába a református egyház nevelte. Krisztus a fundámentom!
Nyilvánvaló előttünk az a veszedelem is, amely érheti ezt a gyülekezetet, a magyar református egyházat. Jegyezzétek meg, hogy én a magyar református egyházat semmiféle földi hatalomtól a világon nem féltem. Nem féltem a nagy gyülekezeteket, ahol tízezrével vannak, de nem féltem azokat a kis gyülekezeteket sem, ahol ketten-hárman gyűlnek össze az én Atyámnak a nevében. Én a magyar református egyházat egyetlen veszedelemtől féltem: hogy eltér egyetlen fundámentomától, a Krisztustól, megszegényedik az Ő erőiben. Krisztusáról feledkezik meg és akkor Krisztus megfeledkezik őróla! Akkor nem fog segíteni rajtunk semmi, mert Krisztust senki sem pótolhatja közöttünk és mibennünk. Hiábavaló lesz négyszázados érdemeinknek emlegetése, hiába ütjük a pápistát és a zsidót, ha megfeledkezünk egyetlen Urunkról, örök főpapunkról, népünk fundámentomáról, Krisztusról. Ha megfogyatkozik bennünk a hozzá való szeretet, ha nem fogjuk ismerni úgy, mint életünk Királyát és parancsolóját, ha nem vágyunk arra, hogy vele társalkodjunk, ha igéjével, megtöretett testével és kiontott vérével nem tápláljuk lelkünket, ha a szeretetét nem öltözzük fel, ha áldozatában nem kívánunk dicsekedni, ha seregében részt nem veszünk, ha királysága alá oda nem adjuk magunk, ha beülünk a csúfolóknak székébe, ha Őt odaadjuk vagyonért, előmenetelért, a húsnak, a testnek, a vérnek tanácsa hangosabb lesz, mint az Ő igaz beszéde: akkor elveszett a fundámentom és akkor végünk van, megégettetünk.
Egy nagy német költő azt mondotta, hogy a világtörténelem világítélet. A századok, amint jönnek és mennek, próbára tesznek egy népet, próbára tesznek minden népet és minden nemzetet. Kiverik, kimossák, kipusztítják belőle mindazt, ami pozdorja, ami értéktelen, ami szenny, ami nem örökkévaló. Megtartják, kicsiszolják, feltündököltetik mindazt, ami a népek lelkében arany, ezüst, drágakő. Így mos szakadatlanul bennünket a történelem, az idők óceánja, így mosta az áldozatos magyar reformátusságnak gyülekezeteit, a ceglédit, kőrösit, kecskemétit, debrecenit el egészen a legkisebbig. Ami arany, ami ezüst, ami drágakő benne megmarad, az nem vész el, ami pozdorja, kihull és odalesz.
Azért ez az ünnepély alkalom arra, hogy Krisztus felénk forduljon és megkérdezze tőlünk: enyém vagy-e életre és halálra, az én hű református magyarom vagy te életre és halálra? Elsuhan az öregek mellett, akik gondolnak már az utolsó útra és kérdezi halkan: tudod-e, hogy életednek és halálodnak egyetlen egy nyeresége, minden vígasztalása én vagyok? Elsuhan a középrendűek mellett és azt mondja: tudom a te dolgaidat, fáradságaidat és küzdelmeidet; tudod-e, hogy nálam nélkül ennek a világnak minden kincse és dicsősége semmit sem érne? Tudod-e, hogy anyaszentegyházad az én anyaszentegyházam, az emberek élete örök hitvallás, rólam szóló bizonyságtétel, óh élsz-e vele?! Élj velem úgy, mint én a te anyaszentegyházadban, hol újra és újra megdicsőülök. Odamegy a gyemekek közé, elvegyül közöttük. Akinek értelme még nem világos, fejére teszi áldó kezét, akinek öntudata ébred, annak szemébe néz és kérdi: tudod-e, hogy te az én kis katonám leszesz? Tudod-e, hogy én számítok reád, seregemben megvan számodra a hely? Tudod-e, hogy én a győzelem hadvezére vagyok; gyere velem, építsük meg a sugaras, boldog, tündöklő jövendőt!
De nemcsak a ceglédi református egyház történelmében és a magyar református egyház történelmében, hanem minden egyes egyházi szolgának az életében is nyilvánvaló a mai napnak ez a nagy igazsága, hogy Krisztus a fundámentom. Miért kell egy embert szeretni, mi egy embernek az értéke? Az, hogy minden ember az Isten képére teremtetett. Az Isten képe, ez a drága, ez a becses az emberben. Az Isten képe pedig Krisztus képe. Az emberekben csak azt lehet szeretni, csak azt szabad szeretni. Az emberekben minden egyéb vonás ellenséggé kell, hogy legyen és Krisztus képét kell felszabadítani. Minden egyházi szolgának emberi méltósága, szeretetreméltósága, értéke a Krisztus képében van. Annyiban becses, amennyiben ennek a Királynak a követe, annyi tisztesség, annyi méltóság jár neki, amennyiben példát mutat ebből a Királyból, ebből a Krisztusból maga.
Az igehirdetőnek akkor nagy a méltósága és hatalma a világban, ha életének Krisztus a fundámentoma, ha ő a Krisztus Ígéjét szólja. Megmondotta Krisztus, hogy ég és föld elmulnak, de az Ő beszédéből egyetlen betű meg nem változik. Tudjuk, hogy Isten Ígéje úgy, amint előttünk van, erő és igazság és az örökkévalóságban sem fogunk különbet hallani. Amit Krisztus Ígéjében találunk, az érvényes idelent és odafent. Az egyházi szolgálat óriási hatalma abban rejlik, hogy tisztán és elegyítetlenül szólja Krisztus Ígéjét. Ami ajkán megcsendül, az nem emberi bölecseség, az nem testnek és vérnek tanácsa, az nem egyéni vélemény, hanem Isten Ígéje Isten tekintélyével és Isten üzenete. Ha pedig eltér Isten Ígéjétől, maga vagy mások bölecseségét árulja Isten Ígéjének cégére alatt, akkor árulást követett el Ura és Királya ellen és akkor gonoszabb szolga, mintha aranypénzeket hamisítana vagy kenyér helyett köveket adna.
De az Íge tekintélyéből nemcsak a lelkipásztor méltósága származik: onnan származik az Ő alázatossága és egyszerűsége is. Igazi pásztor, igazi lelki tanító sohasem beszél arról, hogy ezt én csináltam, hogy ez az én érdemem, ez tőlem telt ki, ez általam ment végbe. Az igazi pásztorok úgy beszélnek, mint Pál: én plántáltam, a másik öntözött, ez mindegy: az előmenetelt Isten adja. Hol van az a balgatag eszköz, amelyik felágaskodik és azt mondja: én vittem véghez a Mester művét! És a művész nem dobná el azt a vésőt, amelyik azzal hivalkodna, hogy ő alkotta meg Michel Angelo szobrait? Oh, ha a vésőt egy kontár ragadja meg, általa és vele semmi sem lesz. A Művész kezében vagy te érték, a Művész kezében vagy te csoda. Ha Isten épít, ha Isten áld, ha Isten nemzeteket megtart, azt mindig emberek által cselekszi, ahhoz mindig kiválaszt egyeseket, akiket elhív és felmagasztal arra, hogy eszközei legyenek Istennek. De ebből az következik, hogy minden igazi eszköz alázatos. Akiken keresztül Isten dolgozik, azok szerények, csak azok hivalkodnak, akiken keresztül nem dolgozik Isten, mert ezek ki akarták pótolni a maguk dicsőségével azt, ami hiányzott Isten dicsőségéből.
És végül, a Krisztuson való fundáltatottság a pásztorra nézve a győzelem bizonyos öntudatát jelenti. Fiatalon jövünk egy-egy gyülekezetbe. Új kezdések, akarások, küzdelmek egy szempillantás alatt mind elrepülnek, hiszen csak tegnap volt az a kedves alkalom is, amelynek 40, illetve 50 esztendős fordulóját üljük. Ha visszatekintünk egy egész hosszú életre, lehetetlen a felemelkedéseket és visszaeséseket, akarásokat és csalódásokat nem látni. Ha önmagunkban volnánk, reménytelennekké, tanácstalanokká, vagy bizalmatlanokká válnánk. Csak az igazi lelkipásztor, a hívő lélek, a bízó lélek tudja, hogy Isten az, aki a munkában megtart.
Jönnek nemzedékek és Isten kezébe veszi, alkalmazza őket, él velük és azután egy emberöltő mulva félreteszi és megáldja őket. De a munka nem marad félben, Isten dolgozik tovább és Isten győz! Istennek az a legjellemzőbb vonása, hogy szakadatlanul küzd, de szakadatlanul győz. Azért minden hű szolga érzi Isten kezének különös áldását. Aki eszközül érezte magát az Ő kezében, boldogan tekint a jövendőre, látja a reménységben, hogy az ő Királya dicsőségesen győz.
Azért mondom, akiket Isten ilyen szolgálatra kiválaszt, akiket Isten beállít a munkába ilyen eszközökül, azok lesznek a legnagyobb jóltevői mindnyájunknak. Ha magunkbaszállunk, meg kell vallanunk, hogy mindannyian tartozunk nekik, mert általuk Isten áldása érkezik hozzánk. Ezeket az áldásokat nem érdemeltük meg, ezeket ingyen kaptuk, ezeket egy hű lélek közvetítette nekünk és a szívünk mélyén lelkünk nemes hálaadásra buzdul és megáldja a kedves szerényeket, akiken keresztül Isten áldása hozzánk jutott.
Megköszönjük Istennek, hogy adta, hálát adunk néki, hogy bennük gazdagon ajándékozott meg minket. Magunkba szállva megbánjuk mindazt, amit ellenük vétettünk és felhasználjuk az időt arra, hogy egy forró könnycseppel, egy meleg kézszorítással kifejezzük irántuk azt, hogy szeretjük őket és hálásak vagyunk irántuk. Meg kell tenni velük azt a legnagyobbat, amit embertársainkkal tehetünk: imádkozzunk érettük.
Ebben az imádságban lelkünk újra összeolvad, gondolataink megcsókolják egymást, érzéseink egymásra mosolyognak. Felismerem a másik szemében a testvért és egy lelki szövetséggé szerveződünk, amelyikben tartja egyik a másikat és Isten áldása egyikről a másikra száll. Akkor ez a szolga is, akit a gyülekezet így szeret, így köszönt, így ölel sok könnyes magvetésen, harc és küzködés között és után, Isten iránt mély hálát érez. Meghajtja magát, megalázza magát Isten előtt és köszöni mindazt a jót, amit Isten adott neki. Annyi csapás és fájdalom ér mindannyiunkat. Az ilyen napokat Isten ajándékul szerezte arra, hogy érezzük meg, hogy mégis milyen jó, milyen nagy dolog Őhozzá tartozni, Benne bízni. Érezzük meg, és sohase felejtsük el: Krisztus a fundámentom nemzetünk, egyházunk és a magunk életében.
A ceglédi egyház jubileumi ünnepén. 1926.