A külsősomogyi egyházmegye három és félszázados történelme nagyon sok érdekes és felemelő tanítást, feddő és biztató próféciát közölhetne velünk, hiszen a Krisztus egyházának történetéről, református egyházak történetéről és magyar életsorsról van benne szó. Nagyszerű út volna végig menni rajta a szombatnapi kalásztépők módjára és szedegetni a búzafejeket: ez milyen véres, ez milyen üszkös, ez milyen sugárzó, — ezek az emlékek kalászai, ezek a vádnak a kalászai, ezek az ígéretnek és jutalomnak a kalászai.
De nem tehetem. Hajt az idő, fekete négyes vak kocsisa s én csak átmegyek most közöttetek. Amíg átmegyek, mint a Krisztus hírmondója, egyetlen ígét és tanuságot kiáltok el közöttetek: ki népe vagytok: a Léleké, vagy a testé?
Veszitek-e észre, hogy milyen forró a Pál apostol beszéde a felolvasott ígében? Szinte liheg, szinte elfojtódik, szorongat és izgat kétezer év óta. Miért ilyen felindult az apostol?
Az életnél is, a világnál is nagyobb dologról van szó. A galáciabeli pogányokhoz elment és ott prédikálta az evangéliomot. Úgy írta le szemeik előtt a Jézus Krisztust, mintha közöttük feszíttetett volna meg. És a galáciabeliek hittek. Elfogadták a Krisztus engesztelő áldozatát, s mint véren váltott jegyesek, odaállították testüket és lelküket az Isten oltárára, mint okos tiszteletet.
De jöttek Jeruzsálemből tiszteletre méltó nevekre hivatkozó ügynökök s azt mondották a galáciabelieknek:
Megcsalt Pál. Elrejtett előttetek egy nagy titkot, pedig enélkül nem idvezülhettek.
Ez a nagy titok pedig az, hogy Krisztus csak a zsidó néphez, Ábrahám maradékaihoz, Izraelhez jött. Nem lehettek a Krisztuséi, csak ha elébb az Ábrahámé, a Mózesé lesztek, odaadjátok magatokat az ő törvénye alá, melyet kifejt, magyaráz egy tudós papi rend.
Nézzétek, — mondogatták — ez az egyetlen akol, ahol a juhok megtalálják nagy Pásztorukat, Jézust. Ezen kívül nincs üdvösség; itt benn az üdvösséget szinte kezedbe adjuk. Izrael nemcsak egy nép, hanem egy intézmény. Nézd, itt van hagyománya Ádámtól Mózesig, Mózestől maig. Nézd, itt van a földi legitimitás és látható és tapintható jegyei és bizonyságai annak a szövetségnek, amelyik e testi jegyeken és bizonyságokon túl nem terjed. Aki Krisztushoz akar menni, lépjen be a kapunkon. Itt van Jeruzsálem, a hívők anyja, itt van a templom, az Isten lakóhelye, itt van a törvény, a hitnek és cselekedetnek, az életnek egyetlen zsinórmértéke.
Oh, balgatag galáciabeliek, kicsoda ígézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak?
Pál látja, hogy ez a tanítás halálos a keresztyénségre nézve. Halálos, mert ez Krisztust testhez köti, felszívja egy nagy hatalmi, politikai rendszerbe, az üdvösséget törvénnyé változtatja, az élet királyává Krisztus helyett a papi fejedelmeket teszi meg, a lelkiismeret felett a thóra magyarázója uralkodik, a törvény érdemmé teszt az üdvösséget, az érdem pedig megrontja az evangéliom igazságát: az ingyen ajándékozó isteni kegyelmet.
Ezért nem fél attól, hogy individualistának, destruktívnak fogják nevezni — oh, ilyen jelszavak akkor is úsztak a levegőben. mint a kidobott pányvakötelek — s világgá kiáltja az evangéliom legnagyobb módszertani gondolatát: a Lélek elsőbbségét, a hit által való megigazulás reformátori gondolatát.
A Lélek az Úr, nem a test!
Krisztus nem zárható be egy emberi intézménybe, mert Krisztus, a Szent Háromság második személye, nagyobb, mint egy intézmény, egy nép, egy párt, egy egyház.
Krisztus nem anyagiasítható el szertartássá, sákramentommá, templomi törvényekké, mert Krisztus az Íge, a testté lett Íge.
Íge az ő ígérete, amelyet Ábrahámnak tett: a te magodban áldatnak meg a föld nemzetségei.
De ez az Íge a Lélek szárnyán jár. A Lélek zúgása hozza, mint a szellő a virágport; a Lélek nyitja fel a boldog lelkeket, hogy befogadják az Ígét s az megeredjen bennük. A Lélek ébreszti a hitet, hogy megragadja azt, amit Isten igéretében, az Ő Ígéjében gyermekeinek nyujt. E lélek folytonossága az igazi hagyomány, e lélek tisztasága az isteni legitimás, ez a lélek a legmagasabb jogcím és történelmi igény, ez a lélek a korszakok ihletője, az Idő ura, aki nagyszerű csodáit miveli a hivőkben.
Értsétek meg tehát: akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai. A lélek emberei alkotnak új, örök Izraelt, a lelki Izraelt; a Lélek emberei új törvény alatt állanak: az istenfiak szabadságára érkeztek el s bennük Krisztus él, mert hit által élnek.
A Lélek a fő, nem a test!
Azt hiszem, hogy a külsősomogyi egyházmegye Jubileumán semmi sincs, ami édesebb vigasztalás, élesebb vád és nagyobb biztatás lenne, mint ez az igazság: a Lélek a fő, nem a test.
Ezt a testet nagyon megtépte az idő. Most a török, majd a német sarcolt, most ez az idegen gróf, majd az a németlelkű, németnevű püspök sanyargatott; ellenünk szegült az állami rend, a hatalmasok közvéleménye. A Mária Terézia korszakának csöndes, de sziklákat omlasztó ellenszenve úgy ült reánk, mint a gyilkos gázfelhő egy virágos kertre. Kővé vált veritékünkben térdig jártunk, véres, mezítelen lábbal. Azután jött a szegénység, az elmaradottság; utoljára, de nem utolsónak szociális bajok, gazdaválság, egyke...
De a Lélek a fő, nem a test.
A magyar református egyház sohasem fog sem a vagyonával, sem a többségével imponálni, egyesegyedül erkölcsi erőivel: azzal az igazsággal, amit vall, azzal az áldozattal, amelyet hordoz. Református papok sohasem fognak sem közjogi kiváltságokkal, sem világszerinti méltósággal ékeskedni: tudomány, tiszta élet, szolgálat minden gazdagságuk; de ez több a Dáriusok kincseinél. Református világiak mindig rá kell, hogy fizesssenek az egyház szolgálatára aranyban, népszerűségben, előmenetelben, — de mindig lesznek, akik oltárainkra ajándékot tudnak dobni: hervadt virágot, tépett babért, elvetélt becsvágyat, el nem ért kitüntetéseket, meg nem szerzett előnyöket, ostort, töviset és tiszta homlokukra fröccsentett sárt.
És mégis milyen édes vigasztalás: a Lélek egyháza a Lélek népe lenni!
Nincs ennél élesebb vád... Vajjon a Lélek a legfőbb, vagy a betű? — feleljenek az egyházigazgatók. Vajjon a Lélek a fontosabb, vagy a kenyér? — feleljenek a pásztorok. Vajjon a Lélek nagyobb, vagy a lármás siker, a taps, az olcsó babér — feleljenek a vezérek. Mi a legnagyobb ügyünk, ha nem a Lélek szolgálata? — feleljenek azok, akik ugaron, bankokban, politikai összeesküvések terveiben vesztegetik el idejüket s nem marad semmi a Lélek szolgálatára.
De nincs ennél nagyobb biztatás. Lehet-e nagyobb hivatás reám, reád, mint hogy a Lélek embere legyünk? Lehet-e nagyobb kiváltság: a Lélek szerzete, a Lélek rende legyünk, mi református papok? Tehet-e valaki nagyobb szolgálatot a magyarnak, mint ha a Lélek nemzetévé teszi? Mindaz, ami nagy és szép a református egyház multjában, nem abból támadt-e, hogy a Lélek nemzetévé tette, vagy akarta tenni a magyart? Ezekben a roppant nehéz időkben megkérdezem magamtól, mire van nekünk legnagyobb szükségünk, mi segíthetne rajtunk: a 48: XX. tc., a 100% valorizáció, új nagy államsegélyek? — azt felelem: több Lélek az egyházban! Több Lélek a pásztorokban: ez a mi közéleti súlyunk, több Lélek a hívekben: ez új templomok, megduzzadó áldozatkészség; több Lélek az intézményekben: ez a mi iskoláink győzelme, szociális programmunk érvényesülése — egyszóval: ez a Krisztus királysága.
Ki népe vagyunk?
A Krisztusé.
Igen, mi egy nagy lelki egység, a láthatatlan anyaszentegyház, a szentek egysége felől teszünk hitet. Ágoston és Ferenc a testvérünk, mert egy lelki katolicitás tagjai vagyunk. Történelmünk a Krisztus keresztje alatt fakad fel, de az örökkévalóságból ered; mi nem 400 év óta vagyunk, csak azóta vagyunk igazán. Ne siránkozzék a reformáción senki, amiért megosztotta a nemzetet, ez a megosztás azért történt, hogy egyik ág Krisztusban megújuljon és megmentse az évezredes törzset. Ne keressék rajtunk az uralkodás külső jegyeit, mi a töviskoronás és keresztrefeszített Krisztust valljuk királyunknak, akinek királysága a szolgálat, hatalma az áldozat. Idők mesgyéjén megállva, mindent újra látva és meghallva, énekeljük a Pál énekét, az örök reformáció zsoltárát:
«mint ismeretlenek és mégis ismeretesek, mint megholtak és íme élők, mint ostorozottak, de meg nem ölöttek, mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények és sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók és mindennel bírók» — mi a Krisztus magyar népe vagyunk!