Ma március 15-én, mindenütt, ahol csak magyar él a világon, a magyar nemzetnek azt a legszentebb életigényét erősítjük hitvallásokkal és emlékezésekkel, amelyért történelme folyamán legtöbb vért áldozott: a szabadság életeszményét. Minden más nemzetnél jobban megtapasztalta a magyar, hogy a nemzeti létnek olyan feltétele a szabadság, amelyért magát az életet is kockára kell vetni, mert csak szabad életet érdemes élni. Március 15-ike tehát nem csak egy történelmi eseménynek az emléke, hanem egyszersmint a nemzeti öncélúságnak, nemzeti méltóságnak, a magyar nemzet önbecsérzetének is az ünnepe.
Ugyanakkor a mai napon a magyar cserkészek tartják országos ünnepüket.
Nem véletlen ez a találkozás, hanem szükségképpeni kapcsolatnak jelképes befejezése. Szabadság és ifjúság úgy viszonylanak egymáshoz, mint ideál és reform, cél és nevelés, hivatás és módszer. A szabadság életeszménye egész erkölcsi tartalmával az ifjúság aranykapuján lép be a valóság birodalmába, azon az egyetlen kapun, amelyen át a jobb jövendő és a különb holnap ígérete megérkezhetik.
Azért e két alkalom benső egységét, s minket kereső üzenetét összefoglalom ebben a tételben: négy mozdulat és egy csoda.
A sareptai asszony a világ legszegényebb özvegyasszonya volt. Senkije és semmije sem volt ezen a világon, csak egy halvány, gyönge gyermeke. Az összes elesége egy marék liszt, s egy korsó olaj; ebből táplálja magát, dehogy magát, hiszen nem magáért él: minden kincsét, szemefényét, reménységét és aggodalmas, de drága terhét: a fiát. Körülötte, ameddig ismerete elér, irtózatos világtűzvészek lángjai kormozzák az eget. A Karmel hegyén Istennek és Baálnak párbaja folyik, árrá dagad a vallásháborúk által kiontott vér, s ebből a feldúlt világból menekül a sareptai özvegyhez, mint egy trónjafosztott és üldözött király, Illés, a próféta. Elvész mögötte az önnön bűnében elpusztuló világ, s őt Isten egy új feladat elé állítja: meg kell mentenie egy beteg fiút; és ő megmenti. Ez a ténye nagyobb csoda, nagyobb hódítás, nagyobb győzelem, mint száz megnyert csata lett volna, mert ez a halál és pusztítás hadműveleteivel szemben az élet- és lélekmentés nagyszerű győzedelme.
Nem erőltetünk talán jelképes magyarázatot az Íge egyszerű, világos mondanivalójára, ha azt mondjuk, hogy ez a jelenet az emberi mívelődés nagy válságának a képe. Ezt az emberi nemzetet, amely egyik világháborúból a másik felé tántorog, nem lehet másképpen megmenteni, csak úgy, ha mássá tesszük az ifjúságát. A békeszerződéseket ugyanaz a gonosz szellem köti, amely a háború pusztítását zúdította reánk; a diplomácia mesterfogásai mögött ugyanaz a lefojtott; ádáz és vérszomjas düh lappang, mely a lövészárkok vérzivatarában tombol; az ígéretekben már benne van a cserbenhagyás szándéka. A politika gonosz előjáték a fegyverek mérkőzéséhez, a háború meg új bevezetés még gonoszabb politikák számára. Nincs itt más megoldás, mint a gyermek.
Ez a gyermek pedig lecsukott szemű, holt-eleven ifjú. De a menekülő próféta föléje hajol, s míg a kétségbeesett anya kezét tördeli, ő sovány, de izmos karjaival felemeli a félig holt gyermeket és magasra tartja. Ebben a mozdulatban kiábrázolódik az a felismerés, hogy a tegnap és ma elvész, de a holnap megmarad, s nincs más öröksége a széthulló világnak, csak a keblünkre ölelt gyermek. Látod-e az életnek ezt az utolsó mentő mozdulatát? Ha valaha tettél műtőasztalra egy lecsukott szemű gyermeket, ha tartottál valaha öledben olyan gyermeket, akiről érezted, hogy lélekzete lassan kimarad, tudod, mint szövődik össze e mozdulatban kétségbeesés és remény. Felhorkan az emberben a roppant akarat, az égre nyúló vágy és ostromló imádság, s úgy tartja azt a gyermeket, mintha mindent elveszítene benne, s mégis úgy, mint aki tudja, hogy mindent megnyerhet benne. Ebből a szoborrá fagyott páthoszból érezzük ki, hogy a gyermek az utolsó óra, az egyetlen menedék, minden lehetőségnek kapuja, minden ígéretnek záloga. Úgy látszik, mintha mi tartanók, pedig mi fogódzunk bele.
És a próféta az anyaölről vette le a fiút, mondván: add ide a te fiadat. Nem tudom, könnyen adta-e az anya, vagy nehezen; könnyen-e azért, mert nem volt más menedéke, nehezen-e, mert egy válni készülő gyermeket minden erővel tartóztat az anyaöl: én itt a próféta önbizalmát és felelősségét bámulom. Az anyaölről vesszük le a gyermeket, a világ legpuhább, legáldottabb helyéről, de onnan is elvesszük, mert ez a gyógyulás és az élet útja.
Mikor a sareptai özvegy asszonynak, Magyarországnak mindene elveszett és semmije sem maradt, csak egy korsó olaja és egy marék lisztje, az önnön lángjaiban pusztuló világból betoppant hozzája egy új prófétaság, a cserkészet gondolata, s karjára vette, magasra tartotta a lecsukott szemű, a holt-eleven magyar gyermeket. Szelíden jött, mosolyogva jött, de az utolsó percben érkezett, s levette az anya kebléről a beteg gyermeket, azért, hogy visszaadja neki egészségesen, vidáman, újjászületve.
A második éppen ilyen kifejező és sokatmondó. Felvivé a felházba, amelyben ő lakik vala. Megint mennyi szoborszerű szépség e mozdulatban: felfele a gyerekkel, a magasságok felé, oda, ahol én lakom; ossza meg az én kenyeremet, az én álmaimat, az én örömömet, az én kemény és boldog gyakorlataimat. Legyen kilátása távoli csodálatos szépségekre, örökkévaló magasságokba és mélységekbe. Jer, felviszlek oda, ahol megmutatom neked az Isten nagy képeskönyvét, a természetet: láss meg kéklő eget, szikrázó hegycsúcsokat, hivogató csillagokat. Jer, megmutatom neked Isten gondolatainak napsütötte ormait, ahol a világértelmek sasmadarai ülnek. Jer, tanuld meg, milyen az alkotó munka, milyen a tiszta öröm, a hívő ember teremtő élete, amely szent erosz és szűzies aszkézis egyszerre.
Sok minden van ebben az iránymutatásban. Ha a bujdosónak elhagyott hazája felé mutat valaki, ha a zarándokot útbaigazítottad a Sion hegye felé, ha a bujdosó népnek ösvényt mutatunk az ígéret földje felé, ebben a mozdulatban nemcsak futó tanács, tűnő érzés, apró szolgálat rejlik, hanem pálya és életsors van kifejezve. Aki a magyar gyermeknek felfelé mutat, tulajdonképpen arról tesz bizonyságot: van egy magasabb világ, mint amelyik látható, a helyes ismeret és az igaz erkölcs világa; van egy magasabb életcél, az emberi méltóság, az istenkép célja, amely fölötte áll e sötét, poros, sáros földnek; jer, ez a te igazi otthonod. Honvágyat kell ébreszteni a lélek igazi otthona felé. Szárnyakat kell növelni; némelyik csak egy araszra száll, másik a csillagokig, de az a fontos, hogy megtörjék a csúszó-mászók végzete: a féregsors.
De ez csak annak sikerül, aki ott fenn a magasságokban lakik. A földről felfelé hajtani a gyermeksereget nem lehet. Csak az tudja felvinni, aki átöleli, szívéhez szorítja, s kettős terhével liheg felfelé az örök meredélyen, amelyen egyedül is nehéz járni. Itt tesszük azt a tapasztalást, hogy csak az ér a magasba, aki megterheli vállait egy megmentendő élet édes terhével. Akarsz-e magasra jutni, vissza akarsz-e érkezni elhagyott otthonod fénylő magasságaiba? Végy ölbe egy gyermeket, kettőt, hármat, amennyit birsz, minél többet emelsz, annál magasabbra jutsz. Szól ez a tanítás minden nevelőhöz, de szól a cserkész-nevelőkhöz, mondván: egy nemzetet csak úgy lehet a magasságokba átköltöztetni, ha egyenként, ölben visszük fel gyermekeit. Ennek a roppant munkának az a törvénye, hogy magam is csak akkor jutok fel, ha mást viszek karjaimban, de akkor feljutok. Lehet, hogy sok gyerek meghal, s le kell tennem a drága tetemet, de felveszem a másikat, a harmadikat, s ha viszek, akkor megyek, s ha megyek, akkor megérkezünk. Felfele a ködből, fojtó és gyilkos gázok világából, a mocsár és a láp kigőzölgéseiből, termékeny, messzelátó, tündöklő magasságok felé, az Isten közelébe!
A harmadik mozdulat még beszédesebb és még meghatóbb.A próféta harmadszor borult a gyermek fölé, ott a magányos felházban, s háromszor kiáltott Istenhez segítségért. Micsoda michelangelói képe ez annak a titokzatos tusának, amelyet a nevelő vív a reábízott gyermekért. Nem gondolt semmi másra, csak a reábízott gyermekre; nem volt nagyobb és szentebb ügye, mint hogy megnyerje ezt az életet. Nem mellékfoglalkozásként, üres óráiban végezte ezt, mint mulattató szórakozást, nem pénzért művelt kuruzslást, és hókusz-pókuszt: Istennel tusakodott a gyermekért. Önmagát egészen odaadta, mégis tudta és háromszor elkiáltotta, hogy nem az övé az érdem és a siker, nem az övé az erő és győzelem, hanem a könyörülő Istené. Augustinus szerint nem Istenről beszélt a gyermekkel, hanem Istennel beszélt a gyermekről. A nevelés nem érdemli meg nevét, ha nincs meg benne a teremtő munka alázata és hívő kockázata: én nem tudom elvégezni, de Isten megcselekszi. Minél több zsebórát csinálok, annál gyakorlottabb és biztosabb leszek, s annál jobb zsebórát fogok tudni csinálni, s annál biztosabb, hogy az az óra járni fog és pontosan fog járni. De akármennyit neveltem, nem bizonyos, hogy az új vállalkozásom sikerülni fog. A nevelés nem az iparhoz, hanem a földmíveléshez és a kertészkedéshez hasonlít: a jó gazda mindent megtesz, mindent megtanul, de a kalászt mégis csak Isten teremti és az aratást ő adja.
A cserkészmunka alázatos munka, az el nem fáradó szeretet munkája, és az Istenbe fogózó, hegyeket mozdító hitnek a munkája. A nevelő csak egy megrendítő segélykiáltás: én uram, Istenem, térítsd vissza a gyermek lelkét őbelé, amelyre Isten kegyelmesen ráfelel az eredményben: megéled a gyermek.
Erre jön a negyedik, boldog mozdulat, amikor a próféta visszaadja az anyának a gyermeket: lássad, él a te fiad.
Lássad, él a te fiad. Oh, ha minden bujdosó próféta, minden éhező és üldözött nevelő így adhatná vissza a gyermeket a félelemtől és örömtől reszkető anyának: lásd, él a te fiad. Vajha a magyar cserkészet minél többször mondhatná el ezt a boldog szót, mikor visszaadja a megmentett magyar gyermeket a fájdalomtól és örömtől reszkető sareptai özvegyasszonynak, a magyar nemzetnek: lásd, él a te fiad. Elalélt, beteg, holt-eleven volt, most kigyúlt orcáján az élet és egészség rózsája. Tanácstalan, öntudatlan, tehetetlen volt, ime most olyan, mint egy királyfi, aki sugárzó szépségben
lép öröklött trónja lépcsőjére. Most jön vissza ismeretlen magasságokból, arcán mennyei látások visszfénye sugárzik, szívében olthatatlan honvágy És nagyszerű hivatások tüze ég: azért jött, hogy megáldjad és elbocsássad, hadd induljon el a nagy útra: a boldogabb és szebb jövendő meghódítására.
Mert ez a munka, amit e négy plasztikus mozdulat ábrázol, csak keret és jelkép egyetlenegy nagy csoda kiábrázolására. Ez a nagy csoda az élet csodája.
Mi az élet csodája? Az, hogy szabad; szabad eredetében, szabad mivoltában és szabad hivatásában. Az első azt jelenti, hogy nem mások jóvoltából támadt, hanem a teremtő Isten szabad tetszéséből, tehát nem koldulja a jogcímét, hanem öröktől fogva bírja. A második azt jelenti, hogy szabad minden külső kényszertől, igától és akadálytalanul lehet önmaga. A harmadik azt jelenti, hogy szabadon szolgálhatja önmaga rendeltetését, mert minden élet egy rendeltetés betöltésére való képesség s a szabadság az életnek az az igénye, hogy ezt a rendeltetést akadálytalanul betölthesse.
Ez áll a nemzetre és az egyénre egyaránt. Miután ez a rendeltetés Istennek a gondolata, a szabadság méhe egy boldog felismerés: az Isten eleveelrendelő gondolatának felismerése. A sareptai asszony is azt mondja Illésnek: most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon igazság. Erről az igazságról mondja az Újtestámentom, megismeritek az igazságot és az szabadokká tesz titeket. A szabadság tehát mint az emberi és nemzeti lét értékadó feltétele, nem egyéb, mint az Úr beszédjének, az igazságnak a felismerése.
Az Úr beszéde igazság. Ezért mondotta Krisztus, a megtestesült Íge, Istennek testbe öltözött beszéde: Én vagyok az igazság. Ámen.
Március 15. és országos cserkésznap. 1936.