Talán azt mondhatná valaki, hogy erőltetett a mi ünneplésünk. Elvégre száz esztendő a Krisztus anyaszentegyházának kétezer éves történetében elég jelentéktelen idő; és egy olyan templomnak a jubiléuma, amelynél száz és ezer van a világon szebb, ragyogóbb, nevezetesebb: valóban kicsiny esemény.
De ezt az ünnepet elsősorban magunknak ünnepeljük, mi, a budapesti egyházközség. Nekünk drága ez a templom, mert ez a legrégibb templomunk, nagy is, szép is, mert ez a legnagyobb és legszebb templomunk. Azonkívül, hogy a mi lelkünket mindenestől fogva lefogja és érdekli ez a templom, szimbólikus jelentőséggel is bír. Benne sűrítve áll elénk multunk minden tanúsága, jövendőnk minden igérete és a jelennek minden lélekzetet elállító nagy parancsolata. Azért nyúltam a felolvasott Íge után, mert ennek csodálatos szerkezete három tükörlapot állít elénk és benne megmutatja a mai ünnep hármas arcát. Ez a mai nap egy nagy emléknek, egy nagy feladatnak és egy nagy erőnek a jelképe.
I.
«Látjátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy mi Isten fiainak neveztetünk!» Az apostol remegő hangon egy nagy tényre mulat rá. Nem okoskodik, nem következtet, nem tünődik, hanem beleütődik egy kőkemény valóságba, abba, hogy Isten csodálatos módon megajándékozott minket. Nincs felemelőbb érzés az emberben, mint beleütődni abba a ténybe, hogy Isten érdemén felül, gazdagon megajándékozta. És Istennek első, legnagyobb ajándéka a tegnap, a múlt, az amit már tett érettünk. A budapesti református egyház csodálatos eseménytorlaszok tetején állt meg e pillanatban és néz körül és látja azt, hogy mit tett Isten érettünk a multban. Gondoljuk el, hogy ezelőtt 140 esztendővel nemcsak hogy nyoma sem volt itt református egyházközségnek, nemcsak hogy már száz esztendeje szétzavarták az utolsó református eklézsiát és elkergették a budapesti református papot, hanem ebben a városban a református magyarnak nem volt szabad házat szereznie, nem kaphatott iparengedélyt, nem élvezett polgárjogokat, átutazhatott vagy lappanghatott itten bújdosó és jövevény módjára, de ezen a földön nem zendültek zsoltárok és ezen a földön gyülekezeti élet nem volt: és ma ezen a földön él Magyarország legnagyobb református gyülekezete, amelyik egyedül nagyobb mint az utána következő kettő együttvéve. Gondoljuk el, hogy magas királyi pártfogásra ezelőtt 118 évvel katonák, cselédek; írnokok; ügyvédek összeállanak és telket kérnek a magisztrátustól egy református templom számára. Mekkorát haladhatott a világ a török kiűzetésétől 1700 végéig, hogy ezt megmerték tenni! Milyen különös isteni gondviselés volt, hogy ezt megtehették, mert az áldott emlékű nádorispán felesége református nő volt és ő szót emelt lelki testvéreiért. Nehezen ment a dolog, a hatalmas császárnak kellett kétszer is megsürgetnie a parancsot megfontoltan teljesítő magisztrátust, míg a város kapuján túl, egy felhagyott török temetőben, mint egy új lelki getto középpontjában megkapták a reformátusok azt a telket, amelyiken ma ez a templom áll és amelyik ma nagy Budapestnek egyik szívkamrája. Ezelőtt 120 évvel két ember állott a gyülekezet szolgálatában, egy pap és egy tanító; ma körülbelül kétszáz ember végez élethivatás szerint református egyházi munkát. Ezelőtt százharminc évvel itt nem volt ezer református; ma majdnem százezer.
De ezek még csak a keretek. Ehhez járul az, hogy a budapesti egyházközség élete össze van fonódva a főváros és a nemzet szellemi életével. A XIX. századnak lángjai égnek a mi oltárainkon. Mint ahogy el tudom mondani zsidóország történetét, ha elmondom a jeruzsálemi templom történetét, mint ahogy Athén története benne van az Akropolis történetében, úgy él a nagy magyar század, a XIX. század benne ebben a gyülekezetben, ebben a templomban.
Maga a templom, az új magyar történelem duzzadó tavaszán, Széchenyi magvetésének csípős és rügyet pattantó márciusában született, amikor minden terv, minden látás, a nagy magyar fogantatások emberöltőjében. Szelid, bölcs pásztor a lelki vezér, Báthory Gábor, akinek élete a nagy árvízkor roppan össze, s akinek áldozatos munkáját gyülekezete azzal hálálja meg, hogy a templom kriptájában ingyen ad díszsírhelyet neki és előrement párjának. Ez a nagy vállalkozás az egész református egyház, sőt az egész nemzet vállalkozása volt. A váci püspöktől zsidó szatócsokig, főhercegnőtől az utcaseprőig mindenki összefogott és mindenki áldozott, hogy ez a templom elkészüljön.
A 30-as évektől kezdve Török Pál vezérkedik egészen a 80-as évek végéig, akit méltán neveztek a XIX. század legnagyobb papjának. Tudósabb ember lehetett nála, talán volt nagyobb szónok is, módszeresebb pásztor; költői lelkületben messze felülmúlták, de egyetemesebb hatású, szélesebb felfogású szervező ember nem volt senki nála. Ő volt a vezér a magyar református egyház egységének kiépítésében, Ő szervezte meg a magyar református egyház iskolarendszerét, építette ki annak hiányait, ő alkotta Budapesten a theológiai akadémiát, a főgimnáziumot, Nagykőrösön a tanítóképezdét, ő tette Budapestet Dunamellék, sőt az egész református egyház középpontjává. Ő szerezte meg számunkra a Baldácsy-alapítványt. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült megalkotnia egy egységes protestáns nemzeti egyházat; egy olyat, amily az anglikán egyház mintájára egységbe fogta volna a nemzet minden evangéliomi erőit. Szász Károly emlékbeszédében mondja róla, hogy a londoni Szent Pál-templom építőmesterének a templom aljában levő sírkövére ez van felírva: «Emlékét keresed? Tekints körül!» Ha Török Pál munkájának emlékét keressük, akkor csak körül kell tekintenünk.
Azután jött a harmadik korszak, a lelki ébredésnek a korszaka. Szász Károly, Petri Elek szolgálatára esik ez az idő. Olyan emberek műve az ébredés, akik közül még ma is él egy néhány, különben is folyamatban lévő dolgok történetéről van szó, s ezért megállapításokat nem teszek, nehogy elsiessem a dolgokat; de az bizonyos, hogy a magyar református egyháznak lelki ébredése Budapesten indult meg és Budapesten vívta meg első győzelmes csatáját. Báthory Gábor kövekbe épített, Török Pál aranyból, törvényből, jogból, a harmadik nemzedék újjászületett szívekből. A nemzeti romantika idejére esik Báthory Gábor, a liberális korszak nagy alakja Török Pál; Szász Károly és Petri Elek az egyházi ébredés korszakát jelzik. Az első a Széchenyi korára esik, a második Kossuth és Deák korszakát foglalja magába és átvezet a szabadelvű korszakba, a harmadik a századvég erőit foglalja magába és átmenti a nagy összeomláson a magyar református egyház lelki kincseit. Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk Isten!
II.
Nemcsak azt mutatja nekünk ez a nap, amit már tett érettünk Isten. hanem igéreteket is ád arra, amit fog tenni érettünk. Istennek második nagy ajándéka: a holnap. Alapígénk ezt így fejezi ki: «még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk». Nemcsak azért nem lett nyilvánvalóvá, mert a holnapot köd takarja el: ma különösképpen nem tudjuk megmondani, hogy mi következik reánk. Politikai és társadalmi jóslásokba menni éppen ma kockázatos és vakmerő dolog, de a mai nap hirdeti nekünk, hogy meglepetés nem érhet minket. Ugyanazt fogjuk folytatni bármily körülmény között, amit eddig végeztünk.
Ma Magyarország éppen olyan összetört és prédára dobott, mint amilyen volt a török hódoltság után. Minden erőnek össze kell fognia, hogy végbemenjen a nagy restauráció. A magyar kálvinizmus éppen olyan nagy válság előtt áll, mint amilyenen átment a XVIII. század folyamán, de ugyanaz az Isten uralkodik az égben, ugyanaz a Lélek kormányozza a lelkeket és ugyanaz a Krisztus tartja a királyi pálcát. Kinek volna oka megijedni a lecke megismétlésétől? Újra kezdet lettünk: látjátok a véget? Hallelujázzék a forrás a delta és az óceán felé!
De a történelem nemcsak bizonyság arra, hogy amit egyszer meg lehetett tenni, ezentúl is meg lehet tenni, hanem alkalom arra is, hogy tanuljunk a multból. Hol volnánk mi most, ha a XVIII. századnak termékeny békeszázada, a «saeculum aureum scientiarum» nem ment volna fel arra, hogy két őserőt nyomjon el ez országban a hatalom: a magyar nemzeti öncélúság gondolatát és a magyar protestantizmust. Külső jelek arra mutatnak, hogy mi a barokk kései felújulása leszünk. Jaj nekünk, ha ez a korszak a nemzeti öncélúság és a magyar protestantizmus ellen próbálna berendezkedni! Itt se magunkat féltjük. Nekünk nem a kényelem és nem az élet a fontos, hanem az igazság és a Krisztus ügye. Nem magunkat, hanem nemzetünket féltjük az árnyékoktól!
Lelki vonatkozásban is egy nagy ígéret és egy nagy feladat áll előttünk. Ennek a templomnak és a budapesti egyházközségnek különösképpen feladata, hogy az egész magyar reformátusságnak szolgáljon. Reánk vár tehát az, hogy a magyar szellemi élet középpontjában a magyar kálvinizmusnak szóval, tollal, tettel képviselői legyünk. Mi rajtunk ismerjék meg azt, hogy milyen a református ember. A sarki rendőr, a villamoskalauz, a csarnoki árusítóasszony, a magas bíróságok ítélőbírája, politikusok, törvényhozók, költők, művészek, személyes elhivatottságukon kívül és felül még ettől a templomtól és ettől a gyülekezettől egy új megbizatást kaptak: azt, hogy mutassák meg, milyen a református iparos, munkás, altiszt, bíró, gróf és országnagy. Budapest iskoláiba 16,000 református növendék jár, szeretném, ha 16,000 parányi hitvalló volna. Budapest iskoláiba, tanszemélyzete közé, főkép a székesfőváros jóvoltából 120 vallástanító jár palástban, vagy palást nélkül. Kétszáz egynéhány tanítótestületben 120 követe, kopott ruhájú, sugárzó szellemű követe ez a magyar református nevelésnek.
Tíz darabra ágazott el a budapesti reformátusság, de — bármely név alatt — lelki egységét meg kell, hogy tartsa. Ennek a lelki egységnek külső képe és kerete gyanánt meg kell hogy építse itt, a Kálvin-téren az új középpontot, amelyben százados lépéssel, százados érvénnyel előrelép a budapesti magyar kálvinizmus. Ehhez keressük az imádságot, a prófétai látást, a szolgálatot. aranyat, követ és vért. Kik értik meg a század hívó szavát? A Kálvin-téri templom nem lehet nagy emlékek mauzoleuma, csak pitvara valaminek, ami nagyobb, újabb és dicsőségesebb. A magyar kálvinizmus ébredő munkája elkezdődött, de éppen csak a kezdet kezdetén állunk. Ebben van a budapesti gyülekezetnek a nagy missziója. Ennek az ébredési mozgalomnak egyházinak kell lennie és minden egyházi mozgalomnak az ébredés szolgálatába kell állania. Az idő rohan velünk, új helyzetek elé állít, máról-holnapra követeli tőlünk a missziói munkának olyan kiépítését, amilyenné kiépült négyszáz esztendőn át egyházunk köznevelési szervezete. Új bástyákat új ellenségek ellen! A szociális, charitativ munka keresi a maga alkotó embereit. A multban a református pap prédikátor, doktor és kormányzó volt. Nem tölti be hivatását, ha nem lesz az új időkben különösképpen pásztor.
III.
Végül hadd szóljak arról, hogy a mai ünnep nemcsak arról beszél, amit tett érettünk Isten, nemcsak azt igéri, amit fog tenni nekünk a jövőben, hanem egyszersmind erőt is nyújt nekünk arra, hogy a multat és a jövendőt a teremtő pillanat boltívével áthidaljuk. Istennek harmadik és legnagyobb ajándéka: a jelen. Mindig a jelen pillanata az, amelyben elénk áll Krisztus. Nagy vigasztalást juttat nekünk alapígénk: hogy bár a világ nem ismer minket, ne féljünk, mert ez nem baj; az a baj, hogy azért nem ismer minket, mert nem ismeri Őt, a Krisztust. Nem az a célunk tehát, hogy minket ismerjenek meg, minket lássanak és minket dícsérjenek, hanem az, hogy lássák Krisztust, akinek szolgálatában állunk, akire rámutatunk és akinek tekintete megnyugoszik rajtunk.
De nemcsak vigaszt nyujt ez a mai nap nekünk, hanem, nagy kötelességünkké teszi, hogy tisztítsuak meg magunkat, amint ő maga is tiszta. A magunk megtisztítása pedig visszaigazodás Krisztushoz, ellenőrzése életünknek az Ő mértékével, magunknak hozzá való szabása, egyszóval az Ő követése. Minden nagy emlék és minden nagy remény, végeredményében követeléssel lép elénk; légy inkább a Krisztusé. Így lesz az emlék erő, és így lesz a remény valóság. Megtisztítani magunkat, jelenti azt, hogy tiszta legyen a nyelvünk, a szánk, igazságos legyen a beszédünk és szent legyen ajkunknak szólása. Jelenti azt, hogy tiszta legyen a kezünk. A magyar közéletben sok a tisztátalanság; hol van a magyar kálvinizmus puritánsága, amely küzd e baj ellen? Tiszta legyen az életünk, a lelkünk, mert ez a lélek a Krisztus tulajdona és ez a lélek az ő szűzi menyasszonya. «Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére». S most, amikor a Kálvin-téri templom multból emelkedő vonalai, mint egy suhanó álom, mint egy gyermekkori emlék szemünk elől tünedezik, mikor elhalványulnak a múlt nagy embereinek orcái, s amikor a jövendő kérdőjeleit, félelmeit, biztatásait és hivogatásait fényes köd lepi el: az égből és a föld alul, jobb- és balkezünk felől, a kövekből, a saruinkra tapadott porból, tárgyakból és Ígéből felénk zeng a kálvinizmus alapmotivuma: «Kérlek azért titeket atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok át a ti elméteknek megujulása által, hogy megvizsgáljátok mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata». (Róm 12,1-2)