Ravasz László

Sokszor erősítgettük, hogy az adakozás minden istentiszteletnek lényeges alkotórésze. Az adakozási felhíváshoz kegyelemígéretül a felolvasott Igét szoktuk hirdetni. Ma, a második sáfár-vasárnapon, ez Ige alapján foglalkozunk a keresztyén adakozás élettörvényével.
Először is egy komoly ellenérvet kell megerőtlenítenünk. Sokan azt mondják: a keresztyén adakozás, a gyülekezeti jótékonyság merőben felesleges dolog, olyan, mintha valaki a rák-betegségnek rettenetes színtelenségét átfestené és azt mondaná: meggyógyult a beteg. Hiszen a gyülekezeti jótékonyság egy csöpp a tengerben; egészen véletlen, kinek jut ebből a csöppből s egészen bizonyos, hogy mérhetetlenül kevés jut belőle. Nem szociális olajcsöppekre van szüksége a világnak, hanem gyökeresen új törvényekre. Meg kell dönteni a kapitalizmus kizsákmányoló hatalmát, mindegyre felül kell vizsgálni a jövedelem eloszlását, szigorú törvényekkel kell amunkás bérét, testi és lelki egészségét s munkaképtelensége esetén ellátását biztosítani. - Ez mind igaz. Ha a keresztyén ember egy jó szót szól a rabszolgához, ez még nem menti fel az alól a kötelesség alól, hogy küzdjön a rabszolgaság eltörléséért, éppen úgy nem, mint ahogy az, hogy a keresztyén ember köteles a közéletben, politikában kemény harcot vívni emberségesebb szociális törvényekért, köteles mindent elkövetni a kizsákmányolás megszüntetéséért, minél szélesebb néprétegek minél nagyobb gazdasági jólétének biztosításáért, még nem menti fel őt azon kötelesség alól, hogy résztvegyen a gyülekezet imádságos adakozásában és jótékonyságában. Főképpen azért nem, mert a gyülekezeti jótékonyság szinte azt mondhatnám, hogy jelképes dolog. Célja az, hogy a gyülekezetben kialakítson egy olyan lelkületet, amely nélkül éppúgy nincs gyülekezeti élet, mint ahogy nincs imádság, vagy ígehirdetés nélkül. Lehet akármilyen buzgó az istentisztelet látogatása, akármilyen építő az ígehirdetés, akármilyen ragyogó a templom és mutatósak az intézmények: a gyülekezet egészségének, életképességének fokmérője az: milyen benne a hívek adakozása? Mi hát ennek az adakozásnak a törvénye?
Az első, amit tudnunk kell: az adakozás Isten ajándéka. Isten minden teremtett lény eltartásáért magában a teremtésben felelősséget vállalt. Ezt a felelősséget atyai szeretetével hordozza és a gondviselés roppant munkájában váltja be. Isten minden ember számára kirendelte a naponkénti kenyeret s el nem mulasztja elküldeni ezt a kenyeret az Ő gyermekei számára. Ebben a küldetésben azonban egy csodálatos törvényt követ: senkinek sem közvetlenül adja, úgy, hogy ahogy egykor adta a mannát az égből, hanem mindig testvéri kezeken át küldi. Mindenki mástól kapja a kenyeret, de mindenkinek Isten küldi.
Hányszor megtörténik, hogy egy-egy ember kezén fölhalmozódik a mások kenyere és nem jut el ahhoz, akihez küldetett. Hány ember nem adja azt a munkaalkalmat, amit adhatna, nem fogyaszt annyit, amennyit kellene, nem vállal a betegek, munkaképtelenek eltartásából akkora részt, amekkora ráesnék. Hány ember szétszórja, elpusztítja a pénzt, haszontalanságokra, sőt gonoszságra fordítja. Mindezzel elveszi valakitől az Isten rendelte kenyeret. Emberi értelmünkkel nem mindig látjuk meg az összefüggést, de a keresztyén gyülekezetek jótékonyságában éppen az a gondolat nyer kifejezést: mindenem, amim van, Istené, minden, amit reám bízott, másoknak javát is szolgálja. Isten nemcsak engem tart el, általam táplál sok más testvért, felelős vagyok Isten előtt az én atyámfiaiért. Ez a keresztyén sáfárságnak a gondolata.
Az adakozás Isten ajándéka. Minden darab kenyérben és fillérben, amelyet jószívvel adtak, Isten áldása, gondolata és dicsősége megy tovább a világon. Nagy figyelmeztetés ez azoknak, akik összegyüjtik és szétosztják az Isten dicsőségére adott ajándékokat. Olyan az, mint a szent kenyér, isteni szolgálatra való adomány. Üzeni az egyháznak: úgy becsülje meg az adományt, mint amelyikben benne van a szegény asszony két fillére, amelyikre Jézus áldó tekintete esett.
De ajándék az adakozás annak, aki kapja. Istennek nem az a célja, hogy egy csomó igényes, válogató, irigykedő és gyűlölködő lelket neveljen. Mi, akik adakozunk, mérhetetlen türelemmel és megértéssel tartozunk irántuk lenni. De Isten követelheti tőlük az alázatosságot és a békességet, a Benne való bizodalmat és a hálát. Követelheti azért, mert százszor tudtukra adta, hogy különösképpen kedvesek neki, dédelgetett gyermekei, akiket azért próbál, hogy mélyebb ismeretre és nagyobb szeretetre jussanak el.
De nagy ajándék azoknak, akik adnak. Tudjátok-e: milyen mérhetetlen kegyelem Istentől, hogy ti jót tehettek? Lehet-e ennél nagyobb kiváltság, fölöslegesebb szolgálat, mint segíteni, örömet okozni, könnyet törölni, Isten gondviseléséhez példát szolgáltatni, helytállani az Isten örök igéretéért? Aki megkóstolta az igazi adakozás édességét, tudja, hogy a jótettel nem az van megajándékozva, akivel jót tettünk, sokkal nagyobb ajándékot nyer az, akinek szabad volt jót tennie!
A másik dolog, amit az adakozásnál figyelembe kell venni, az, hogy mi Isten ajándékából adunk ugyan, de böjttel kell, hogy adjunk. Van az adakozásnak egy mennyiségi mértéke is: adj annyit, hogy érezd meg; adj annyit, hogy miatta valamiről mondj le; adj annyit, hogy ne legyen könnyű megadnod.
Élénken figyelnünk kell erre a törvényre. Isten nagyon komolyan veszi, csak mi feledkezünk meg róla. Az adakozás Csak ott igazán Isten szerinti áldozat, ahol böjttel jár. Miért van az, hogy az Evangéliom és maga Krisztus Urunk is annyiszor elítélő, sőt reménytelen nyilatkozatokkal tört pálcát a gazdagok felett? Azért, mert minél inkább a feleslegből történik az adakozás, annál inkább elcsenevészedik és semmivé válik. Minél inkább böjttel jár az adakozás, annál bátrabb, erősebb, hősiesebb, vakmerőbb és csodálatosabb. A szegény asszony összes kincsét, mind a két fillért beleadta abba a perselybe, amelyik mellett észrevétlenül ott állott Jézus, pedig nem is tudta, hogy látja Jézus. A gazdag ifjút maga Jézus hiába tette próbára: «Add el minden marhádat és oszd ki a Szegények között; ő lehajtott fejjel ment tova, mert sok jószága volt». Azt hiszem, ha a gazdag ifjútól Jézus azt kérte volna: add 50%-át a vagyonodnak, éppígy gondolkozott Volna; így gondolkozott volna, ha 25%-át kéri s nem tudom, odaadta volna-e a 10%-át? A gazdag ifjú elveszett, mert félt a böjttől.
A földi javak Istennek nagy áldása ugyan, de rettentő kísértés jár vele: leköti minden időnket, gondolatunkat, érzésünket s bár alapjában jóra hajlanánk, önzővé, telhetetlenné, keményszívűvé tesz. Azért kapott meg engem egy költemény, amelyik így kezdődik: «Uram, ments meg a főnyereménytől!» Az anyagi javak csak akkor nem rontanak meg, ha böjttel védekezünk ellenük. Ha megkétszereződött a jövedelmed, ne egyél több tál ételt, mint eddig ettél, de háromszorozd meg azt, amit a szegényeknek adtál.
Mindig azt tapasztaltam: minél szegényebb valaki, annál adakozóbb. Ebben van a szörnyű ítélet a gazdagokra, ebben van a drága vígasztalás a szegények számára, ebben rejlik az a nagy kegyelem: nem lehet olyan koldus az ember, hogy ne tudjon királyi adományt adni, ha megvan hozzá a lelke. Az a szegény ember, aki egy télen át gyalog járt a hivatalába, mert a villamosra szánt pénzt a sáfár-szövetségbe adta, fejedelmibb adományt adott, királyibb egyéniség, mint az a vezérigazgató, aki egy kórházat építtet ugyan, de ez a kórház nem került böjtjébe. Viszont nincs mentesség azon a címen: szegény vagyok s olyan keveset adhatnék csupán, hogy azt nem is érdemes adni. Minél szegényebb valaki, annál többet adhat, mert annál elevenebb élet szakad ki belőle az adományával s minél frisebb a vér a szent filléren, annál nagyobb, annál királyibb ajándék, tehát annál érdemesebb adni.
Böjttel kell adnunk, de Isten megköveteli, hogy jókedvűen adjunk. Az ímmel-ámmal, savanyúan, kénytelenségből adott ajándék beszennyezi az oltárt. A magyar ember, ha egy falatot elejt, azt mondja: valaki megsajnálta. Nem lesz tápláló kenyér abból az adományból, amit megsajnáltunk. Isten a jókedvű adakozót szereti. Lehet egy adakozó jókedvű?
A legderültebb társaságban egyszerre elhallgat a vídámság, ha valaki elővesz egy gyüjtőívet. Ha egy templomépítésre valakitől pénzt kérünk, olyan furcsán mosolyog, mintha azt mondanánk: nem lenne szíves kihúzatni a fogát? Az emberek ma valósággal felfortyannak, ha kérnek tőlük s ebben nemcsak a sok meggondolatlan, rendszertelen, felesleges és könnyelmű kérés a hibás.
Lehet-e jókedvűen adni? Lehet-e másképpen adni? Nem öröm-e a fiatal anyának, hogy szép éhes magzatának odanyujthatja édes tejtől szétfeszülő kebelét? Nem öröm-e az apának, ha áhitatos csendben várakozó gyermekeinek leszelhet egy darabot az orcája verítékével szerzett fehér kenyérből? Tulajdonképpen nincs is más, igazán magasrendű öröm a világon, mint adni. Ez azt jelenti, hogy gazdagok vagyunk, hatalmasak vagyunk, fejedelmi méltóságot töltünk be, koronát viselünk. Már mondtam: minél szegényebbek vagyunk, annál többet adhatunk. Az adakozás királyi méltóságának nincs minimuma, mint ahogy nincs maximuma sem.
És hogyne adnánk örömmel, amikor Isten iránti hálából adunk! Azért adunk, mert Ő mérhetetlenül megajándékozott minket, milliószor, meg milliószor többet adott nekünk, mint amit visszakér tőlünk. Adta ezt az életet és kér belőle néhány csepp vért. Adta ezt a roppant világot és kér belőle egy parányi kis tettet. Adta a lelket és kér belőle egy-két fogadalmat. Adta értünk Krisztust és kér érte egy parányi szolgálatot. Krisztus adta értünk a kereszten az Ő életét és kér tőlünk néhány percet, egy kis foszlányt az életünkből. Ez mind olyanforma, mintha valaki adna neked egy búzaföldet és kérne tőled naponként egy kalászt; adna egy óriási virágos rétet és kérne tőled mindennap egy szál virágot; adna kincses bányákat és mindennap kérne tőled egy arany porszemet. Hogyne örülnénk ennek, hogyne lehetnénk jókedvű adakozók!
S az egész gondolatmenetet betetőzi, mintegy koronába foglaja: «A jókedvű adakozót szereti az Isten». Azért kell adakoznunk, jókedvvel adakoznunk, hogy szeressen az Isten. Ebben benne van az adakozásnak a jutalma is. Mivel jutalmaz meg Isten az adakozásért? «Valamit ember veténd azt aratándja is. » «Aki léleknek vet, az lélekből arat. » Ez nem azt. jelenti, hogy ha én a búzámból néhány mázsát szegényeknek adok, akkor jövőre több lesz a termésem, nem ég le a csűröm; nem azt jelenti, hogy ha a sáfár-szövetségbe beiratkozom, akkor a sorsjegyemet kihúzzák, a férjemet előléptetik, esetleg még valami legfelsőbb kitüntetésre is felterjesztenek: ez azt jelenti, hogy olyan lelket aratok Istentől, amilyen lelket vetettem az adakozásban. A szegény asszony odaadta két fillérét, itt nem a két fillér volt a valuta, hanem az a lélek, amivel a szegény asszony önmagát Krisztusnak felajánlotta. És erre a lélekre Krisztus nem fillérrel, drachmával, tálentommal fizetett, tehát nem földi valutában, hanem lelki valutában: odaadta magát a szegény asszonynak az Ő áldásában és helybenhagyásában: a szeretetért szeretettel. A bűnös nő alabástrom szelencéjét széttörve, drága kenetet öntött Krisztus lábaira. Ez is adakozás volt. Krisztus nem olajban, nem alabástromban fizetett, hanem a szeretetért fizetett szeretettel, bocsánattal, békességgel, áldással. Ha én azt a fillért, melyet a szegénynek adok, lélekben megcsókolom, Isten lelkétől egy csókot nyer a lelkem, helybenhagyó szót, símogatást, áldást.
Nincs más igaz adakozás, csak az, amelyik szeretet-vallomás Isten iránt: Uram, nézd, szeretlek, kívánlak, hálás vagyok Irántad, örvendek Neked, magasztallak Téged, gondolatodat keresem, tetszeni kívánok Neked, Tied legyen a dicsőség! Ez a jókedvű adakozás s az ilyen jókedvű adakozót szereti az Isten. Ez azt jelenti: az ilyen jókedvű adakozó előtt kitárul, hogy milyen nagy Istennek az iránta való szeretete. Látja ennek a szeretetnek a mélységét és magasságát, szélességét és hosszúságát. Látja, miképpen rendelte eleve, miképpen teremtette, látja - óh, be csodálatos látás - miképpen váltotta meg a Golgotán. Látja nap-nap után, hogy, takargatja gondviselése szárnyaival, eteti a kezéből és símogatja a tekintetével. Látja, hogy ez az Isten mennyire szereti nemcsak őt, hanem az ő testvéreit is, s milyen nagy öröm neki, ha a testvérek, főképpen egy hitnek a cselédei, egy gyülekezetnek a tagjai minél közelebb jutnak egymáshoz, minél többet társalkodnak arról, hogy Isten mennyire szereti őket együtt látni. Isten szeretete nem változik, de Isten változatlan szeretetét az adakozással fedezzük fel, ismerjük meg és tesszük a magunk életére nézve kibeszélhetetlen ajándékká, hiszen az Ő szeretetét megismerni az örök élet, a legfőbb jó itt lent és odafönt üdvösség! Mutasd meg ma is, tapasztald meg ma is, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten.

A dolgok magukbanvéve nem érdekesek, az az érdekes, ahogy összefüggenek egymással. Az összefüggés a világnak egy láthatatlan, de lényeges tulajdonsága s a megismerésnek legmagasabbrendű munkája ennek az összefüggésnek a feltárása. A gyermek két egymásra következő eseményt lát csupán, pl. gyufával játszott és a fél falu leégett; a felnőtt tudja, hogy a kettő között az ok és okozat összefüggése van. Az ifjú csak annyit tud: az átdorbézolt éjszakák után fáradt és kóvályog a feje; a tapasztalt ember látja, hogy e miatt nem végzi dolgát, nem készül fel az életre, fakulnak el erkölcsi képzetei s kerül a játszma végén toloncházba, vagy börtönbe. Még rejtettebb és bonyolultabb az összefüggés a különböző dolgok között akkor, amikor egy törvényt fedezünk fel. Newton a szabadon eső tárgyak megfigyeléséből jött rá a naprendszereket összetartó roppant erőre, a nehézkedés törvényére. Darwin megfigyelte, hogy a levelibéka zöld, a földön élő göröngyszínű; a tigris hátán olyan csíkok vannak, mint a bambusznád árnyéka és a nyúl a szerint változtatja a bundája színét, amilyen a mező, ahol él. Ezekből az adatokból állapította meg az élet alkalmazkodásának a törvényét.
Kár, hogy ritkán látjuk meg a dolgok mögött rejlő törvényeket. Ha százszor élesebb volna a szemünk és bölcsebb az elménk, világosabban látnók az összefüggést a bún és bünhődés, az erény és a jutalom, a vetés és az aratás között s az egész teremtett mindenség belső igazságosságáról biztatóbb és megnyugtatóbb képet nyerhetnénk. Legmagasabbra akkor emelkednénk a rejtett összefüggések felfedezésében, ha valaha megláthatnánk az egész világnak istentervezte gondolati összefüggését s úgy ismerhetnők meg a mindenséget, mint egy részleteiben és egészében átlátszó műalkotást. Ez a látás azonban csak Isten számára van fenntartva: mi mindig csak tükör és homályos beszéd által láthatunk, - akkor ha az Ő kijelentéséből egy-egy parányi résen keresztül fény jut a szemünkbe és megtudjuk azt, amit magáról és világáról velünk közölni akar. A kijelentés sem más, mint új kép az Isten világának rejtelmes összefüggéseiről.
Alapígénk ilyen összefüggésről beszél, még pedig két vonatkozásban, először az emberek összefüggéséről egymás között s azután a kiválasztottak összefüggéséről Krisztussal.
Alapígénk azt mondja, hogy senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Ezzel elvágja még a lehetőségét is annak, amit túlhajtott individualizmusnak nevezhetnénk. Igen, az ember mint egyéniség él, de egyéniség külön egymagában sohasem lehet, egyéniséggé is csak a közösségben lehet az ember. Életben, halálban elszakíthatatlanul összefüggünk s fölöttünk lebeg szakadatlanul az örök végzés: együtt!
Ez azt jelenti, hogy emberré lenni csak közösségben lehet. Ha egy embert üvegbúra alatt nevelnének, lehetne belőle homunkulus vagy elhibázott angyal, de ember, egyéniség nem lenne soha. Mint ahogy ahhoz, hogy megszülessünk, két ember tökéletes találkozása szükséges, úgy ahhoz, hogy emberré legyünk, sok-sok emberrel való összefüggésünk szükséges. Milyenné válnék egy olyan ember, akinek nem volna élettársa, aki nem tudja, mit jelent az emberre nézve a párja? Mi lenne egy emberrel, akinek sohasem volna sem testvére, sem barátja, nem tudna szülőről és nem látna gyermeket? Mi lenne egy olyan emberből, akinek nincs fogalma arról, hogy egy hely a világon az ő szülőföldje, valamelyik nyelv az ő anyanyelve, ő egy nemzetnek a fia s e nemzet dicsőségében és bánatában részes? Mivé válna egy olyan lélek, amelyiket nem termékenyít meg az emberi közösség és felelősség óriási gondolata? Mi lenne egy olyan emberből, amelyik számára nincs hagyomány, nincs történelem?
Nem lehet magunkban élni. Az csak félig igaz, hogy az ember minden cselekvése az önmaga fenntartására irányul. Önmagunk fenntartása is egy magasabb célnak az eszköze, az egyén, a faj fenntartásáért van. Ebből az világlik ki, hogy az önzés életellenes, a magánakvaló ember maga ellen lázad; csak az önzetlen az, aki előre viszi saját élete és boldogsága ügyét is. Az, aki csak magára gondol, nem lát elrejtett és nagyszerű összefüggéseket, ezért ő is és világa is elnyomorodik. Az pedig, aki bátran kockára teszi életét, embertársai javáért és előmeneteléért, egy láthatatlan, de megingathatatlan hídra lép rá, amely átvezeti őt egy ismeretlen és gazdagabb és boldogabb világba. Milyen szembetűnőleg látszik: ahhoz, hogy igazán önmagunk legyünk, önmagunkról meg kell feledkeznünk. Ahhoz, hogy a magunk igazi javát szolgáljuk, másokat kell önzetlenül szolgálni s ahhoz, hogy igazi életünket megnyerjük, életünket el kell tékozolni. Isten úgy alkotott, hogy közülünk senki sem él önmagának.
Nemcsak az élet, a halál is összefűz egymással. Igaz az alapígénk szava: «senki sem hal magának». Az élet sorsvállalás s az életet sorssá a halál teszi. Ha két ember beül egy autóba, csöndes megegyezés létesül közöttük: bizonyos esetekben együtt fogunk halni. Elég nagy a lehetősége az ilyen eseteknek. Hajóra száll kétezer merőben különböző ember; mindegyik máshonnan indul, máshová megy, más a gondolkozása, az érdekeltsége, egész lénye, de ha egy hajótörés történik velük, a kétezer ember a halálban elszakíthatatlanul és örökre összefügg egymással. Többé nem vonhatja ki magát egyik a másik sorsa alól, együtt szenvednek, együtt vesznek el. Ha Oroszország egy új földhöz jut hozzá, ott máról-holnapra berendezkedik, az egész polgári társadalom az első pillanatban érzi, hogy az új világ őt létében támadja meg s mindenkinek, aki hozzá tartozott, együtt kell eltünnie. Az a tény, hogy 1939-ben valaki lengyel férfinak, vagy lengyel asszonynak született, egy olyan sorsközösséget teremtett közöttük, amelyik az együtthalás nagy szertartásában jutott kifejezésre:
„S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny ül. ”
A keresztyénség első századaiban, ha valaki csatlakozott a Krisztus seregéhez, egy halál-közösségbe lépett be. Nem képzelhette el, hogy mikor társait vadállatok elé dobják, őt rózsákkal behintett, bíborvánkosú lecticára fektethetik. Érezzük meg ebből, hogy ma magyar reformátusnak lenni azt jelenti, hogy a halálunk nem a mi ügyünk, szabadságunk vagy szeszélyünk szerint alakuló dolog, hanem egy nagy kapcsolat, igény és adósság, amelyet egymástól követelünk és amellyel egymásnak tartozunk.
De a halálom kifelé is inkább a másé, mint az enyém. Ha a Kálvin-téren meghal tíz ember, nem mehet tovább az élet, egyszerre megáll minden forgalom, kikapcsolódik ügyes-bajos dolgából minden járókelő s először azt a tényt kell eligazítaniok, annak a következményeit kell levonniok, hogy a Kálvin-téren meghalt tíz ember. Tegyük fel, hogy sztrájkba lépnek én nem akarják ezt a tényt tudomásul venni. Lehet, hogy estig megy tovább az élet: a tíz halott holnap reggel még hatalmasabban, még erőteljesebben követel, múló napokkal szava és igénye egyre parancsolóbb s a végén mégis meg kell állnunk, hozná kell látnunk s el kell intézni a tíz halott hagyatékát, a mi életünkbe belevágó halálának a tényét. Halálom nem énrám fontos: magam halok meg de nem magamnak halok meg; halálom arra fontos, aki sirat, vagy arra, aki nem sirat, hanem örül neki, talán egyszer azokra, akik megállnak a sírom fölött és elégtételt adnak nekem. Egyszóval halálom az ő ügyük, az ő problémájuk lett, ennek a terhét hordozzák, javaiból élnek, hagyatékát számolják fel, pörét harcolják meg és szolgáltatják ki a benne elrejtett igazságot.
A halál nem az enyém, hanem mindenkié; a legnagyobb szociális tény. Élhetne-e ez a nemzet, ha nem lett volna annyi hősi halottja és érdemes lenne-e élni, ha az igazságnak, becsületnek, a magasabbrendű életnek nem lett volna annyi vértanúja?
Nem magunknak élünk és nem magunknak halunk tehát, hanem életünk és halálunk mindenkié. Úgy függünk össze embertársainkkal, mint ahogy a háló szemei össze vannak hurkolva egymással, mint ahogy a liánok szálai fonódnak össze egymással: aki egy szemet vagy egy szálat megfog, az egészet megmozdítja s ha elég ereje van, magával viheti. Az emberiségnek ezen a roppant szövedékén így küzd egymással két hatalom. Mindegyik maga felé akarja vonni, az egyik lefelé a mélységbe, a halálba és a kárhozatba, a másik felfelé az igazi életbe és a dicsőségbe. Az egyik hatalom a sátán, a másik hatalom a Krisztus.
Alapígénk egy másik összefüggést is feltár előttünk. Azt az összefüggést, amelyben a hívők serege él Krisztussal. Miben áll ez az összefüggés? Abban, hogy immár kétezer esztendő óta mindig vannak emberek, akik Krisztusnak élnek és Krisztusban halnak meg. Ez azt jelenti, hogy Krisztus Urunknak állandóan kérdezett és állandóan felismert akarata szerint rendezkednek be. Életük alakításánál, minden határozatnál, vállalkozásnál, akár egy kicsiny izlésítéletről legyen szó, akár az életet és halált eldöntő ítéletről, Krisztushoz igazodnak. Ennek a világnak zűrzavarából, bölcsek, dőrék, kísértők, hazugok, nagyképűek és erőszakoskodók tanácsából és parancsából meghallják, kiválasztják azt a halk és tiszta szót, amelyet az élő Krisztus sugall lelkével a lelkeknek. Ezeket az isteni tanácsokat, ezt a sok igent és nemet, végigviszik, e szerint mondanak igent és nemet. Mindig ellene szavaznak annak, ami Krisztustól idegen, mindig arra a pártra állanak, amelyik a Krisztus oldalára áll s készek mindazt, amivel bírnak, Isten dicsőségének rendeltetésére bocsátani.
De közelebbről megnézve, a Krisztusnak való élés a szakadatlan Krisztusnak való meghalás is. Krisztusnak csak úgy élhetek, ha meghalok a világ számára. Krisztus csak úgy lehet az enyém, ha magamban az ő ősi ellenségét megöldökölöm. Ha én Krisztust választottam, akkor e földi élet örömeire, kívánságaira, a látható világ dicsőségére nézve a halált választottam s ezt millió meg millió gondolat, érzés és tett szövedékével, aprópénzével törlesztem le. Ha én Krisztust választom, akkor a szolgálatot választom, a szolgálat pedig lemondás, megüresedés, elfogyás. Ha Krisztust választottam, az áldozat útját választottam, az áldozat pedig halál, mártirhalál, millió pillanat sorozatában, mint egy beláthatatlan hosszú gyöngysorban. Krisztusnak tehát csak akkor élek, hogyha Krisztusnak naponként meghalok.
Ennek a titokzatos viszonynak a megfigyelése még új összefüggéseket tár fel előttünk. Rájövünk arra, hogy én azért élhetek Krisztusnak és azért halhatok meg Krisztusnak, mert Ő értem meghalt és értem él. Soha, de soha rá nem jöhettem volna erre, ha nincs meg az a fölséges előzmény, hogy Ő maga szállott le az örökkévalóságból, öltött testet, vette magára a mi bűneink következményeit, vitte fel nyomorúságaink jegyeit és bélyegeit a keresztfára s halt meg értünk. Ez a halál volt a nagy ár, ezt fizette le értem, ezzel szerzett meg a maga számára, lett felettem úrrá, gazdává, királlyá, olyan valakivé, aki bennem, általam, értem él. Én vagyok az Ő gyümölcse, én vagyok az Ő eszköze, én vagyok az Ő képe, én vagyok az Ő útja, én vagyok az Ő durva és torz, de mégis Rá emlékeztető és Róla beszélő mása. Én vagyok az Ő műve, alkotása, anyaga, amelyen lelkének teremtő ihletésére, az Ő emberalakító, lélekmintázó művészete megnyilvánul.
Természetes dolog, hogy itt érvényesül igazán: Krisztusé sem tudok egyedül lenni, csak a társaimmal, csak a testvéreimmel együtt. Krisztusnak sem tudok élni, csak egy közösségben és Krisztus halálában sem tudok részes lenni, csak egy közösség óriási, évezredekre szóló nagy halál-liturgiájában, ó-emberem megöldöklésében. Ez azt jelenti, hogy Krisztussal való titokzatos összefüggésem, a Neki való életem, a Benne való meghalásom nem az én magános vállalkozásom, egyéni ügyem, hanem annak az anyaszentegyháznak egyetemes munkája, amely a világ teremtésétől a világ végéig tart s Krisztus gyüjti össze tagjait Igéjével és Szent Lelkével. Most látom tisztán, hogy Ő miért halt meg és miért támadott fel: azért, hogy mind a meghalásunkon, mint az életünkön feltétlenül és örökké uralkodjék.
Az emberekkel való összefüggésünkben ezt a törvényt tapasztaltuk: együtt élünk s ezért együtt halunk meg. A Krisztussal való összefüggésünkben ezt a törvényt tapasztaltuk: együtt halunk meg s ezért együtt élünk. Azért halt meg és támadott fel, hogy mind az élőkön, mint a holtakon uralkodjék. Ez a célhatározás világosan mondja, hogy az Isten célja az élet. Krisztus ezt szolgálta, ennek volt eszköze az Ő megváltó halála s ennek az egyetlen útja és módja az, hogy Őbenne és Ővele meghaljunk e világ hiúsága és dicsősége számára, lépjünk rá a szolgálatnak és az áldozatnak az útjára, teljesítsük a szeretet nagy parancsolatát. Ez az, amit a Szentírás egyszer a keskeny útnak, máskor a böjtnek, harmadszor az ó-emberünk megöldöklésének nevez. Tulajdonképpen részletekben letörlesztett vértanúhalál, mint ahogy a mártíromság sommásan oltárra tett szolgálat és áldozat. Ha hatvan év alatt égek el, akkor szolgálok, ha félóra alatt égek el, akkor mártírhalált szenvedek. Mind a két esetben átlépem az élet küszöbét, elhelyezkedem az örökkévalóság keretei között s részese vagyok a Krisztus dicsőséges életének, gondolom gondolatait, érzem érzéseit, végzem szolgálatát, hordozom keresztjét, vigadok fiúságának, ismerem Atyját, látom dicsőségét, osztályosa vagyok királyi koronájának.
Hogy elmosódik itt, amit a köznyelv életnek vagy halálnak nevez, mennyire elveszíti jelentőségét mindaz, ami a földi életet szolgálja és a földi halál rettentésétől védelmez! Milyen más életlehetőségek tárulnak fel; valóságban az a halál, amit emberi életnek nevezünk és amit halálnak nevezünk, az az igazi élet. Ennek a Krisztussal való titokzatos összefüggésünknek az oka az, hogy halála volt élet és az Ő élete volt halál. Vele való összefüggésünk olyan, mint a magzat összefüggése az anyaméhvel. Láthatatlan ütőéren keresztül az anya szíve élteti és táplálja a lassan készülődő, fejlődő magzatot, míg elkövetkezik az órája és megjelenik süketen és vakon, tehetetlenül e siralmas és nyomorúságos világban. Földi életünk ideje alatt így táplál minket a Krisztussal való összefüggés titokzatos életere. Növel, érlel, hogy majd egykor mérhetetlenül izgalmas és megrendítő pillanatok között megérkezzünk, mint a ma született csecsemő, az igazi élet birodalmába; vak szemeink nyíljanak csodálatos látásra, süket füleink halljanak kibeszélhetetlen harmóniát, kibontakozó szárnyainkkal járjuk be az Ő dicsőséges szolgálatának roppant birodalmát. Krisztus ezt a munkáját az anyaszentegyházban végzi el. Éppen azért anya az egyház, hogy így hordozzon, tápláljon és szüljön át egy dicsőségesebb életre.
Feltárul előttünk Isten alapgondolata, amely teremtő és megváltó munkáját egybefoglalja: az életben és halálban összefüggő emberi nemzetet Krisztus tulajdonába adta. A kiválasztottak Ővele elszakíthatatlanul összekapcsolódnak, így emeli magához e megromlott világot azzal, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodik. Ez pedig annyit jelent reádnézve, most és itt: életedben, halálodban egyedül neki engedelmeskedj.

Az ember jellemét semmi sem világosítja meg jobban, mint az, ha egy titokkal kerül kapcsolatba. A legtöbb ember nyughatatlan, kíváncsiskodó, nincs benne annyi méltóság, hogy ne érdeklődjék olyan dolog iránt, ami el van rejtve előle, ami nem tartozik reá. Ezek a hallgatózó, kulcslyukon leselkedő, leveleket felbontó, itatóspapírról tükörrel olvasó emberek. Más ember jellemének fogyatékossága akkor derül ki, mikor a titkokat meg kell tartani. Valósággal fúrja az oldalát a titok s el kell mondani, ha másnak nem, mint a Midas borbélya, a zúgó nádasnak a rábízott titkot. Ilyenek a fecsegő, mindent kikotyogó, tökéletesen megbízhatatlan emberek, akik tovább adnak és elárulnak minden titkot. Harmadik jellemhiba a nagyképűség, amikor valaki titoknak mond olyat, ami nem is az, rejtelmesen mosolyog, gyilkolja az embereket a kíváncsisággal s a titkok birtokában elfelejtkezik arról a nagy keresztyén szolgálatról, hogy embertársai javát és a közösség szent ügyét szolgálja. De mindezt elhomályosítja az a megfigyelés, amit éppen ma tehetünk, amikor mindnyájan egy óriási titok felbontása előtt állunk. A királyi székben ülő kitartja a hétpecsétes írást s megkezdődik a pecsétek feltörése. Hogy kussadnak a nyomorultak és gyávák! Hogy hetvenkednek a szájhősök és ledér optimisták! Hogy lógatják a fejüket a pesszimisták és a hivatásos lélekriogatók! Mi pedig megállunk a királyi szék előtt és felvetjük a kérdést: hogyan állunk az Isten titkaival? Most mindenki érzi, hogy igazán nagy, igazán érdekes, igazán sorsdöntő titkai Istennek vannak s magunk egész élete, földi és mennyei boldogságunk, idői és örökkévaló sorsunk függ attól, hogy ezekhez a titkokhoz miképpen viszonylunk.
Erről tanít alapigénk is.
A titkok az Úréi. Miféle titkok ezek? Hamarjában megnevezek egyet: a holnap titkát, azt, hogy milyen jövendő vár reánk, közel, vagy távoli időben. Ha máskor el is felejtkezünk erről a bénító rejtelemről, ma megint mindnyájunknak eszébe jut. Mi lesz velünk, mondjuk egy esztendő mulva? Mi lesz a férfiakkal, asszonyokkal, anyákkal és apró gyermekekkel? Mi lesz a hadbaszállt nemzetek annyi százezer katonafiával? Ma mosolygó ifjú hős, holnap sáros, véres halott, vagy virágos csákóval győzelmesen hazaérkező hős? Mi lesz velünk, mint nemzettel? Semlegesek maradunk, vagy háborút viselünk? Mindent megnyerünk, vagy mindent elveszítünk? Melyik fél fog győzni s mit jelent a győzelem az egyik félre, a veszteség a másik félre? Mi lesz az emberi művelődés sorsa, érdemesebb lesz-e embernek lenni ezen a földön, vagy pedig a Jóbnak adott sötét tanács nyilallik végig a vasfekete egekből: átkozd meg Istent és halj meg! Csak most érezzük különösen, hogy a titok, a holnap titka az Úré. Akkor, amikor elévétetik a sorskönyv s kezdik rajta feltörni a pecséteket, amikor megindul a vasszekér a lejtőn s fokozódó sebességgel zúg alá, szaladással tartva fenn magát, mig vagy pozdorjává törik, vagy enyhe lankán eleven erejének végzetes sodrása lassan feloldódik, akkor érezzük igazán: az Úréi a titkok. Hiába kandiság, találgatás, kíváncsiskodás, Isten most sem avat be a holnap titkaiba, mint ahogy nem avatott be sohasem. Nem is történt új dolog velünk, a régi rendszer áll fenn és ismétlődik örökké békében és háborúban, örömben és bánatban; a titok az Úré, a holnap, a jövendő titka is. Megnevezhetek más titkot is. Ha már sűrű kárpit takarja szemünk elől a holnapot, azt tudnók csak, amit most látunk magunk körül és a múltban! Hadd nevezzem ezt világértelemnek. Miért vagyunk itt, honnan jöttünk, hova megyünk? Egyáltalában szükségesek vagyunk-e mi ebben a világban, vagy pedig feleslegesek? Van-e valami értelme, célja annak, hogy élünk s ha az élet nem egyszerű tengés, a kérdezetlen születéssel megindított életrúgók lassú lepergése, mi az, ami ezt az életet érdemessé teszi arra, hogy éljünk? Ellenséges-e vagy közömbös velünk szemben a mindenség? Hol található meg a dolgoknak a belső összefüggése? Miért támad és miért hal meg az élet, miért van olyan sok szenvedés és olyan kevés öröm? Miért nincs belső kapcsolat a jóság és a boldogság között? Egyáltalában mi a lét, az enyém, az Isten és a világmindenség léte?
Roppant nagy, hallgató titkok. Úgy ülnek látható világunk tetőin, mint havas hegycsúcsokon nagy, fekete keselyűk. A titkok az Úréi. Ez az Ő sötét, félelmes nyája. Zord világmadarak, ha felröppennek, vérző szívekből, élő agyvelőkből csapnak szörnyű lakomát s tépik darabokra a jajgató, védekező, tanácstalan lelket. S már ott is vagyunk a legnagyobb titoknál, minden titkok legfőbb és egyetlen ős-titkánál, magánál Istennél. Hogy őrzi létének titkát, hogy elrejtőzik nagyságába, dicsőségébe, tökéletességébe a kicsiny, tisztátalan, kíváncsi emberek elől! Ki Ő önmagában? Mit gondol, mit akar és mit cselekszik? Miért döntött a mellett, hogy világ legyen, mikor fújja szét, mint egy szappanbuborékot? Milyen a semmi az Ő orcája előtt és milyen a valami vagy a minden? Percegő homokszemek előtte a semmiségbe zuhanó naprendszereknek évmilliárdokra terjedő élete: mi akkor neki egy tiszavirág, egy gyermekkacaj, egy békekötés? A nagy világmindenség ködfoltjaival és tejútjaival csak egy felbukkanó és elpattanó szappanbuborék: mi akkor neki az én fájó szívem, egyéni sorsom, egyetlen gyermekem, élettársam élete és halála, hazám földje, népem jövendője? A titkok az Úréi, és Övé a legnagyobb titok, saját maga, ki éppen nagyságánál, erejénél, tökéletességénél fogva soha senki által meg nem látható, senki számára fel nem fedhető, el nem árulható. Csak önmagát avathatja be önnön léte rettenetes és dicsőséges titkába és ezt soha senkinek meg nem mondhatja, mert nincs rajta kívül senki, aki megérthetne. Az Úréi a titkok. Ember, van-e kedved kíváncsiskodni? Van-e képed beavatottnak tűntetni fel magad? Van-e bátorságod szatócsüzletet nyitni s ezt a titkot pénzért kiárusítani?
A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, de a kinyilatkoztatott gondolatok a miéink és fiainkéi örökkön-örökké.
Isten azért, mert a mi Istenünk, nemcsak önmagának az Istene, hanem a miénk is. Titkaiból kijelent, ránkbíz annyit, amennyit az Ő kegyelme elegendőnek ítél.
A holnapból, a jövendőből nekünk adja a mát. A ma Istennek egyik legcsodálatosabb intézménye. Részletekben adja a holnapot s ezzel elviselhetővé teszi a holnap kárpitjaival letakart titokzatos mennyiséget, a Sorsot, mint Egészet. Aranyvödör, ki lehet merni vele egy reánkzúduló, elszabadult óceánt. Mára futja az erő, a kenyér, az élet; a holnapot előlünk a ma fényes foltja takarja el, hogy ne lássuk árnyékait és szakadékait. Azután: a holnap csak lehetőség; a ma valóság; az tény, hogy ma még élsz, de az nem bizonyos, hogy éppen holnap fogsz-e meghalni. Azután a mai nap: elégséges készület a holnapira. Ma még lehet helyrehozni, jóvátenni, leszámolni, hogy holnap erősek és mosolygók legyünk. A mai nap: az erőfelvétel napja. Ma még felvehetem Isten csodálatos erőit: az Ő békességét, atyai szívének ismeretét, a kereszt vígasztalását: ma még imádkozhatom! Még ennél is nagyobb dolgot hirdetek. Ma még meghallgathatja Isten imádságomat! A mának karácsonyesti illata és hangulata van: nagy ajándékokra várunk. Mindig erre kel! várnunk s minden nap meghozza a maga nagy ajándékát; legnagyobbat az hozza, amelyiken azt hisszük: amitől rettegünk, bekövetkezett. Ne zavard meg a mának ezt a karácsonyesti méltóságát.
Elrejti előlünk a világértelem benső összefüggését, azt, hogy az egyetemes élet milyen természetű, honnan ered, hova megy, melyek a mélységei és magasságai, de ad nekem belőle egy parányi részt: a feladatot, azt, amit köteles vagyok véghezvinni. Óh, dicsőséges a plánéták kora, életrajza, de engem egyelőre saját fészkem mélységei és magasságai foglalnak el. Tündöklő dolog a makrokozmosz és a mikrokozmosz, de én egy bölcső mellett állok, egy haldokló édesanya szemét fogom le, hitvesemnek a kezét símogatom meg s próbálok mosollyal, vagy csókkal elűzni homlokáról egy felleget. Nagy a világ, különös titkok, rejtelmek összefüggései vannak benne, de nekem van egy műhelyem, van egy zászlóm, van egy árva, fenyegetett hazám, van egy tiszta, bátor szívem. Mindezek kötelességeket rónak rám, feladatok elé állítanak s mindenestől fogva igénybe vesznek, tehát harcolok, vagy dolgozom, temetni fognak, vagy énekelve megérkezem. Olyan nyilvánvalólag, olyan kézzelfoghatólag áll előttem a napi kötelességekben, kicsiny életem nagy parancsaiban és tiltásaiban az, hogy mit kell tennem, mit kell elkerülnöm, hogy igazán nincs okom tanácstalanul nézni szét, s olyasmin tépelődni, ami nem reám bízatott. Mihelyt végzem a dolgomat, azt, ami az én kötelességem, a nagy világkérdések vagy elhalványodnak, vagy nélkülem is megoldódnak. Nélkülem és mégis: velem. Nélkülem, mert nem azzal foglalkoztam, ami nem az én dolgom volt, de velem, mert én is azt cselekedtem, ami reám tartozott.
Mindezeknél azonban ezerszer csodálatosabb, hogy az az Isten, aki természeténél fogva titok, kimondhatatlan, megfoghatatlan, tapasztalhatatlan, azért, mert Istenünk: testté válik, megjelenik előttünk a legtündöklőbb kinyilatkoztatásban: a Krisztusban. Hiába kikutathatatlan, felfoghatatlan, hiába olyan nagy titok, hogy csak önmaga értheti meg önmagát, Krisztusban mégis mindent elmondott magáról, amit nekünk tudni mindennél édesebb vígasztalás és mindennél hathatósabb erő. Krisztusban jelentette ki azt, hogy akármilyen félelmes és fölséges Isten, mégis szeret: Atyja a Fiának és Atyánk nekünk is. Benne mondotta el, mit érünk neki: Egyszülöttjét adta keresztre, hogy visszaváltson és magával kibékítsen. Benne tudjuk meg, mi a célja velünk, míg idelenn bujdosunk: az, hogy Fia ábrázatához hasonlatosak legyünk: és mit ígér nekünk az odafelvaló dicsőségből: azt, hogy Fiában örökké örvendünk és uralkodunk.
Ez a kinyilatkoztatás a miénk. Nem Istennek volt szüksége reánk, sem mint Atyának, sem mint Fiúnak, sem mint Szentléleknek. Nekünk volt szükségünk reá. Azért van hozzánk szabva: azért lett a Szentháromság második személye emberré. Azért Ő az egy szükséges dolog és az egyetlen közbenjáró. Ezért foglalja össze Istennek minden kijelentését, ezért a testté lett Ige s ezért van az, hogy nemcsak az enyém, a miénk, hanem a fiainké örökkön örökké, magával az emberi nemzetséggel s az emberi nemzetségbe elhelyezett egyéni lelkekkel kötött halhatatlan szövetséget s ez túléli a látható világokat.
Mégcsak azt mondja meg az Ige, hogy ez a kijelentés miért történt? Azért, hogy mi a törvény igéjét beteljesítsük. Aki a törvény Ígéjét beteljesíti, az él igazi életet. Mondhatjuk tehát ezt: Isten azért nyilatkoztatta ki magát, hogy mi éljünk, igazi életet éljünk.
Mi ez az igazi élet? Mióta Krisztus a törvényt betöltötte, azóta csak az az igazi élet, ami olyan, mint Ő, ami az Ő életének megfelelő, abból való élet, az Ő szellemét leheli, belőle táplálkozik, az Ő minőségére alakul át. Egészen együgyü szóval mondom: az Ő igaz, szívbéli követése.
Most látjuk, hogy Isten az Ő titkaiból azért nyilatkoztatott ki egy csomó fölséges dolgot, olyanokat, amikre mi magunktól soha rá nem jöttünk volna, – csak Tőle fogadhatjuk el, Ő is ingyen kegyelemből adta, – hogy mi neki tetsző, belőle való, szíve szerinti életet éljünk. Titkaiból kijelentette, hogy Ő ezt az életet akarja, ezt az életet készítette el számunkra és ezt az életet elvárja tőlünk. Kijelentette azt, hogy egy csomó kibeszélhetetlen intézkedést tett a végre, hogy ez az élet lehetséges és valóságos élet legyen, éppen mibennünk. Ezért hirdetteti az Evangéliomot, e végből gyüjtötte össze az Ő anyaszentegyházát, e végből lett az Íge Krisztusban testté, erre való az Ő váltsághalála és dicsőséges feltámadása. E végből jár a világban, mint a tavaszi szél a virágzó szőlőskertben, Istennek szent Lelke, termékenyítve, tüzesítve, vígasztalva, gyógyítva, megszentelve és újjáteremtve. E végből történik meg, hogy aggódó, bűnös, szenvedő lelkek Krisztus közelébe kerülnek, felismerik a benne megjelent édes és boldogságos titkokat. Foglyai lesznek az Ő királyi Fölségének, fejedelmi igézetének s életre-halálra az Ő zászlói elé állanak.
Így leszünk a kijelentett titkok népe. Egy nép, amelyik tudja, hogy Isten Úr, Ő a mi Atyánk. Látott és szeretett, mikor világ sem volt, Krisztusban magáénak jegyzett el, tulajdonába adott s általa birtokba vett. Egy nép, amelyik tudja, hogy Isten erő, szabadítás, gondviselés és győzelem. Istenről tudja és magától Istentől tudja, hogy Ő nem felejti el az övéit s akik Őt szeretik, azoknak minden javokra van. Mit riogathat minket emberi titok? Jöhet-e olyan holnap, amelyikben Isten ne legyen Isten és elfeledkezzék rólunk? Tehet-e mást, mint hogy átvezet a tüzes kemencéken, megcsókol a megostorozás után, a sárból is felemel, szétomló csontjainkat is új életre támasztja és új győzelemre vezérel? Lehet-e elhallgatni ezt a titkot? Lehet-e másként értelmezni, mint hogy ez a titok a boldog Evangéliom, a nagy vígasztalás, Isten megerősítő harsonája s ezt a háztetőkről is hirdetnünk kell? Szívet szétfeszítő békessége és vigassága a legnagyobb titok és a legcsodálatosabb kinyilatkoztatás, foglalata: élet, élet!

Az evangéliomban van egy pár történet, amelyet ma különösen «levegősnek» mondanának. Ilyen például a tíz szűzről szóló elbeszélésnek a lakodalmas éjszakája, ilyen ez a felolvasott történet is. Fárasztó és csodálatos nap után, szétoszlanak a nagy találkozók: a tömeg hazament a szomszéd falvakba és tanyákra; Jézus felment a hegyre s egyedül imádkozott; a tanítványok hajóra szálltak és át akartak menni a Galileai-tengeren a túlsó partra. Negyedik őrjárás ideje volt, a mi időszámításunk szerint hajnali 3 és 6 óra között. Erős szél fújt szembe, a csónakot sodorta vissza a part felé. A tanítványok izzadtan, lihegve eveztek; távol, a hegytetőn Krisztus szeme vigyázza őket s értük az Ő imádsága szállong az égbe; de az út nagyon nehéz és közeleg a csőd. Jézus Atyjával való társalkodásának örök magányosságából útrakél s a tengeren járva, elsuhan a küszködő hajó mellett, olyan távolságra, hogy még a szürkület nem nyelte el, de alakját a közelség meg sem mutathatta és kiáltja a vergődő hajósok felé: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!
S ekkor egy csodálatos jelenet játszódik le. Péter, aki mindig leghamarabb észreveszi, ami kijelentés rejtezik a pillanatban, felkiált: Uram, ha Te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Jézus azt mondja: Jőjj! és Péter, a «mindenre szer», a nagy vállalkozó, a szent kockázatok ember gondolkozás nélkül kilép a hajóból, elindul Jézus felé a hullámokon. Óh, ez az út! Először azt hiszi: repül, úgy viszi a csoda; azután megdöbben és elfehéredik. Szíve elszorul, beleharap a kételkedés füstös lángja, mint egy fekete véreb s a tengeren járó Péter süllyedni kezd. Uram, segíts! kiált fel, kezét kinyújtja s óh, milyen jó, hogy Jézus ott van, erős kezét kinyújtja, a süllyedőt felemeli, átteszi a hajó korlátján, mint egy gyermeket, maga is beszáll közéjük, tetteinek, csodáinak, szabadító szerelmének minden dicsőségében és halad velük felhajnalló fényben a boldog rév felé.
Ez a hit útja: csónakunktól Jézusig.
Először nézzük meg ennek az útnak a hosszúságát. A hit útja mindig rövid és mindig végtelenül hosszú. Rövid, mert Jézus közel jön hozzánk, megmutatja magát nekünk, szinte azt mondhatnánk: útunkat állja. És mégis hosszú, mert amíg odaérkezünk, végtelenül sok minden történhetik velünk: legfőképpen az, hogy nem fogózhatunk bele Jézusba. Elsüllyedünk, mielőtt megragadhatnók a kezét. S a süllyedő ember számára egy arasznyi tér is áthidalhatatlan távolság, néhány perc is örökkévalóság, ha már nem bírja a szíve.
Magát a távolságot így lehet meghatározni: csónakunkból Jézusig. Nem fontos, hogy mi hol vagyunk; akármerre visznek a szelek, Jézus utánunk jön és elibénk kerül. Először hajnali ködben elmosódott képét mutatja meg, azt, amilyennek látjuk őt iskolai tanulásunkból, konfirmáción, olvasmányainkból, az egyház tanúbizonyságaiból. Azt a képet mutatja, amelyik, mint adott kijelentés, látóhatáromig elérkezett és átlépte tudomásvételem szűk körét. Itt vagyok én szélhányta csónakban, félve, bizonytalanul, prédául dobva gonosz, vagy közömbös erők szeszélyének s ott van Ő, a ködlő vízió, a körülöttem lengő árnyék, felém csendülő halk biztatás: bátorság, ne félj! Megtörténhetik, hogy egy másodperc alatt átkarolom és belefogózom; megtörténhetik, hogy csalóka lidércfényként cserbenhagy, mert én cserbenhagytam. Azért a hit útja ez: látástól a tapasztalásig, kísértettől az élő valóságig, lidérctől az élet hatalmas fejedelméig.
Nagy-e, kicsiny-e ez a távolság, te tudod megmondani. Én ma csak azt mondom: segítsünk rajta, hogy a távolság tűnjön el s a szűk látókör határán libegő ködképből legyen életet megtartó erő.
Miért olyan nagy ez a távolság? Már mondottam: azért, mert az út nehéz. S azért nehéz, mert lehetetlen a vállalkozás. A hit mindig tengerenjárás. Ellentmond a józan észnek, kinevetik, aki megpróbálja. Üzletszerűen művelni nem lehet; ügyesség, technika nem segít benne. Nem bűvészet, nem agyafúrtság, nem artista mutatvány; ez bizony a halál olyan különös kockázata, amelyből az élet csodája lesz. Csak az értelemnek lehetetlen, egyébként milliószor megtörténik. Csak a logikának mond ellent, a valóságba beilleszkedik. A megokolása lehetetlen, a létezése nem. A hit lehetséges, ezt bizonyítja a történelem; a hit valóság, tanítja a lélektan; a hit igazság, tetőzi be ezt a csodálatos leckét a tapasztalat. Mindezt kikerekíti és betetőzi az, hogy a hit önmagát igazolja, mert az, akiben bízunk, nem ereszt el s akinek szavára feltettük éltünket, megtartja, meggazdagítva és felékesítve visszaadja nekünk. Amíg hiszek Krisztusban, csodák között járok. Azért mondja a hit aranybullája (Zsidokhoz írott levél 11. része): «A hit által országokat győztek le igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait. Feltámadás útján visszanyerték halottjaikat. » Jézus egyszerűen arra küldött ki minket, hogy betegeket gyógyítsunk, poklosokat tisztítsunk, kígyókon és skorpiókon tapossunk és semmi ne ártson nekünk. A hit a legnagyobb dolog a világon: az emberi lehetetlenséget isteni lehetőséggé és valósággá teszi.
Ezért a hitet nem pótolja semmiféle emberi erő, tulajdonság és tehetség. Az úszás nem segít. Némely ember jobban tud úszni, másik kevésbbé, de a világ legelső úszóbajnokának is vége van, ha a Csendes-Óceán közepébe dobják. Akkor immár tökéletesen mindegy, tud-e úszni, vagy nem.
Az életnek a nagy válságaiban, magának a sorsnak a lebírásában, a «Túlsó Part» örök kérdésében csak a hit segíthet. Itt aztán minden élet egyforma és minden igény ugyanaz: a lét romolhatatlansága és örökkévaló minősége, ugyanaz a kérdés koldus és fejedelem, gyermek és hős számára. Éppen a felolvasott történet ábrázolja, hogy a tanítványokon nem segített az evező, a vitorla, a hajó minéműsége, tudásuk, leleményük, akaratjuk; emberi erejük nem segített egy olyan tavon, amelyet annyira ismertek, mint a tenyerüket, rajta élték le életüket, az adta a kenyerüket, anyjuk, szeretőjük, barátjuk, temetőjük, egyszóval életük örök társa volt. Óh, el lehet fáradni a hétköznapok egyhangú sorában is; fel lehet őrlődni akár az unalom, akár a robot malmaiban. Egészen kicsinyes dolgokon összetörhetik életünk koronája; parányi sebekből egész biztosan örökre elvérezhetünk. Nem kell ahhoz rendkívüli élet, hogy meghaljon az ember. Nem kell nagynak lenni a szívnek ahhoz, hogy megrepedjen. Lehet tragédiák áldozatává egy fűszál éppen úgy, mint egy óriási cser. Mindenképpen az a valóság: életem felett magam erejéből úrrá lenni nem tudok; szabadítást, váltságot magamnak nem szerezhetek, csak a hit útján, csak a hit csodáival.
A hit csodatevő, de egy ponton hamarabb megölhető, mint egy parányi rügyszem. Üvegkristály, amelyet kívülről mázsás pöröllyel sem lehet széttörni; de belülről egy lehelletre megreped és cserepekre hull. A hit a kételkedésben meghal. Minél képtelenebbnek látja az értelem, annál dacosabban virul; minél több bizonyítékot hoz ellene a világ, annál erősebbé és hősiesebbé válik. A hitet nem lehet eloltani erőszakkal. A gigászokat el lehet temetni reájuk hajigált hegyekkel: a hit szétveti a reáomló világot is. A hitet nem lehet megszüntetni logikai érvekkel; éppen azért hit, mert képtelen. A hit nem függ a lehetőségektől, mert a lehetetlen az életformája. A hit csak önmagát veszítheti el. A hitnek egy halála van: a kételkedés.
Lám, a Péter példája. Milyen nagy volt Jézus, milyen kicsiny a hullám, mikor rálépett a baljós tengerre. Néhány lépés után, hogyan nőtt a hullám, távolodott el, fogyott a Jézus alakja. Körülvette a hullámvölgy, előtte föltornyosodott a hullámhegy, mélységbe, prédául dobva, elveszve érezte magát. En balgatag, miért próbáltam, miért megyek, mi lesz velem? S minél tovább kételkedett, annál inkább süllyedt. A kételkedés is önmagát igazolja, mint a hit: annál gyorsabban süllyed s maga a kételkedés teremt okokat arra, hogy kételkedjünk. Mint ahogy a rémlátó teremti azokat a hangokat, jeleket, lábnyomokat, látványokat, amelyek félelmét igazolják es az őrületig fokozzák; mint ahogy a féltékeny lélek kitalál ezer látszatot s e látszatot mind valósággá teszi, hogy önmagát hízlalja és igazolja, úgy a kételkedés is ezer meg ezer jelt, bizonyságot talál arra, hogy ne higyjünk. Ha egyszer összegyüjtenék, ki miért nem hisz! Olyan okokat is látnánk, amik miatt saját létemben is kételkednem kellene. A kételkedés összehúzó, szárnybecsukó, zsugorító érzés. Szakadatlanul hűti a szívet, oltja a lángot, zárja be a kinyitott ablakokat, vágja el a magasságba vivő szálakat, amíg végül vér képpen bekerít és megfog, mint a madarász tőrével a madarat Mi pedig süllyedünk. Süllyedünk azért, mert kételkedünk. Óh, milyen süllyedéseket láttam én! Láttam szenteket alámerülni a mocsárba, hősöket gyávákká, nyomorultakká válni; tisztákat beszennyeződni, nagyokat elaljasodni. Óh, láttam süllyedni családokat, mert nem hittek; tehetetlenségben, megátalkodottságban széthullottak nagyrahivatott nemzetségek. Láttam süllyedni nemzeteket és korszakokat, néztem, mint hagyják el történelmi színvonalukat, szállnak alább a világ közbecsülésében, nemzeti és emberi méltóságukban a nyomorúság és a züllöttség mélységeibe. Hányszor éreztük magunkon kihűlő hittel a csöndes süllyedést. Mind kevesebbet jártunk napsütött magaslatainkon, mind mélyebb vidékeken éreztük jól magunkat, lelkünket átjárta a talaj szennyes nedvessége. Húzott magához a föld, a test nyomott lefelé. Szellemben, erkölcsben, színvonalban, belső ízlésben kételkedésünk nagy korszakaiban micsoda mélyre süllyedhettünk! Hányszor költözött belénk a tisztátalanság, harag, irígység, gyűlölet, közömbösség, érzéketlenség, nyomorult önzés, céltalanság, mint rekesztettük ki magunkat ragyogó, felső világok csodái közül s hullottunk bele a szennybe, sötétségbe, hideg és megátkozott nyomorúságba!
De Péter felsikoltott. Látta, hogy vége van, s ő élni akart. Sohsem ér Jézushoz, pedig nála akar lenni! Ereje elfogyott, lehetőségei bezárultak. Akkor aztán lelkéből felfakadt valami vad és mégis bízó sikoltás, végigsüvített a háborgó vizek felett, talán a csillagokat is megremegtette: Uram, tarts meg engem!
Ez a sikoltás szorongatja-e a te torkodat? Visszafojtod-e még magadba? Nézel-e még körül, hogy vajjon nem hallja-e meg más is? Szégyenled-e még, hogy süllyedsz, hogy itt a vég? Látod-e, hogy magad nem segíthetsz? Nem gondolsz-e egy végső és kétségbeesett követelésre: Veszendő hitedet adja vissza Az, akiben nem tudtál hinni, segítsen Az, akit megtagadtál, karoljon fel Az, akit elfelejtettél! Csendes éjszakáidban felsüvít-e belső világod háborgó sötét vizein: Uram, tarts meg engem!? Oh, ne szégyeld, óh, ne türtőztesd, ne odázd el, ne halaszd, ne harapd el; kiálts, mintha egyedül volnál zúgó vizek felett, élet és halál nagy, döntő pillanatában: Uram, tarts meg engem! Valld meg vele, hogy csak Ő tarthat meg, más segítség nincsen. Valld meg vele, hogy Ő az utolsó menedék s te már semmit sem tudsz, csak kiáltani és fogózni, megragadni egy kezet, amelyik kinyúl feléd.
De ez éppen elég.
Mikor Péter vizesen, ázottan, zokogva és lihegve ott feküdt a hajóban a Jézus lábainál, körülötte arcraborulva a többi tanítvány, a Jézus közelléte világított és melegített, a béke és az öröm úgy áradt belőle, a diadal úgy sugárzott szét a jelenlétéből, mint egy napkorongból a világosság: akkor lassanként elkezdettek beszélni róla: Óh Uram, hogy vigyáztál a távolból, hogy jöttél elibénk, hogy mutattad meg magadat, hogy szóltál hozzánk, hogy kívántad meg a kockázatot, hogy segítettél az utolsó percben s hogy siklik most a hajónk szép piros hajnalon, lecsöndesülő habokon át, ama túlsó part felé, ahol hajnali párák fátyolából kibontakozva vár a mi igazi otthonunk.
Oh, ha mi is az Ő hajójában ülve, lábainál kipihenve a menekülés félelmét és örömét, beszélgethetünk már róla, úgy mint legbensőbb, legnagyobb tapasztalásunkról: «Látott az örökkévalóság hegyéről, ahol az Atyával való egyességének dicsőségében élt. Felülről utánunk jött széljárta, szomorú útunkra s megmutatta magát emberi testben, mégis tűnő látomásként. Ígéjével felszította hitünk nagy vállalkozását s mi útra keltünk a háborgó tengeren. Mindenekfelett azonban megragadott, amikor süllyedtünk, áttett a menekülés hajójára, maga is ott telepedett meg. A habok egyre halkabban csobbannak, viharok és próbák elmúltak, a hajnali lángokban égnek a hegyek s a Túlsó Part ködös, ígéretes, csodálatos, soha nem látott titkai a mi igaz hazánkat, igaz otthonunkat, igaz fészkünket rejtegetik. Most bontakozik ki hajnali párázatok fátyolából. »
Kicsinyhitű, miért kételkedel?
Mit feleltek ti, kicsinyhitűek?

Jézus leszámol velünk. Ezt megtapasztalták a gadaraiak s mi most azért beszélgetünk, hogy megtapasztaljuk mi is.
Három dolgot kell észrevennünk. Először: milyen nagy a Gonosz hatalma, másodszor: azért mégis Krisztus az erősebb. Harmadszor: színt kell vallani.
Lehet-e jobban kiábrázolni, milyen szörnyű a Gonosz pusztító ereje, mint ahogy ez a történet teszi? A bibliai meggyőződés a Sátán erejéről, a démonok hatalmáról, a gonosz lélek megszállottairól a mai természettudományos vagy filozófiai gondolkozás előtt gyerekesnek tűnhetik fel. Gyerekes lehet mint tudományos magyarázat, de megdöbbentően igaz és mély mint ösztönszerű sejtelem, hitbeli meggyőződés, a világ dolgairól és minőségéről vett benyomás. Azt fejezik ezzel ki, hogy az ember és a világ szerkezetében, lényegében van valami ősgonosz, sátáni elem, a bukott angyalok örök lázadása Isten dicsősége és királysága ellen. Az ellenkező véglet tragikus feszültségét a halálos vagy-vagy-ot, a megegyezést kirekesztő ellentét törvényét érzi meg és érzékelteti e hitben az ember. Magunkban és világunkban olyan élő valóság a rossz, a bűn, hogy annak erejét nem lehet másképpen szemléltetni, csak úgy, ha egy élő, személyes hatalom örök pártütéseképpen ábrázolom. Hogy mivé válhatik egy élet, mivé válhatik a világ, amely fölött szabados úr lett a sátán, arra a felolvasott történet megdőbbentő és minden egyszerűsége mellett is művészi példa. Gadara kívül esik Zsidóországọn, az ú. n. Tízváros közigazgatási területén feküdt. Lakói sémiták, de pogányok. Kopár, dombos vidék. Meredek hegyoldal lejt a Genezáret tava felé s függőleges falban lesz eggyé a parttal. Agyagos, karsztos vidék, alkalmas üregek vájására, barlangok alakulására. Temetőhely volt ez időtlen idők óta: ezekbe az áthevült boltokba jól el lehetett rakni a fehér lepelbe burkolt halottakat. Ezért mindenki tisztátalan helynek tartotta és messziről elkerülte: a sémi ember vallásos iszonyodással kerül mindent, amihez holttetem ért. Nem is járt arrafelé senki, csak néha tévedt arra egy-egy legelésző disznócsorda - ez is tisztátalan állat. E vad, magányos, hullaszagú világ középpontjában él egy dühöngő óriás. Ki tudja, mióta, ki tudja, honnan verték ki, ki tudja, milyen rettenetes kínokat szenved. Iszonyú látásai voltak: félelem, düh, kétségbeesés marcangolta kebelét; ordításától zengett a csöndes vidék. Arrajárókra rárohant és ha nem talált senkit: önmaga testét tépte és éles kövekkel hasogatta. Hiába kötözték meg: eltépett minden láncot. Háborodott lelke üvöltözött az éjszakába: a gadarai gyermekek felsírtak és a férfiak elreteszelték a kunyhók ajtaját.
Íme, ilyenné válik az ember, a Szentlélek temploma, ha úrrá lesz felette a Gonosz lélek.
De a Gonosz pusztító hatalmára nem nyujt-e példát a mi életünk is? Olvassuk el egy huszonnégy óra bűnkrónikáját: mennyi szörnyűség a gyilkosok és áldozatok lelkében egyaránt? Ha kivallatnánk ezer öngyilkost abból a tízezerből, akik egy nap átlagban magukat elpusztítják s azok elkezdenének beszélni, halálkórusban, jajgatva, üvöltve, suttogva, vagy fagyasztó fahangon arról, amit életük utolsó huszonnégy órájában éreztek, azt mondanók, hogy a gadarénus temető képe rózsaszínű idill ehhez a nyomorúsághoz képest. Ha valahonnan, roppant távolból egy pillantást vetnénk erre a «keserű levében forgó» földre, mint ahogy Vörösmarty vetett egyik utolsó látomásában, ahol «hulló angyal, tört szív, őriült lélek» elfojtott sóhajtásai zúgnak és ahol mint «malom a pokolban» üvölt és sír valami vad rohanatban: azt kell mondanunk, hogy az egész világ a gadarénusi hullabarlangok kapujában ül és önmagát marcangolja széjjel.
Nem érezzük-e saját életünkön is a gonosznak ezt a megrontó és eltorzító munkáját? Olyan a te lelki orcád, amilyennek Isten alkotta, olyan a te hitvesed és gyermeked, amilyennek te szeretnéd látni, olyan a te családi életed, környezeted, lelki világod, amelyik egyedül Istennek szolgál és az ő dicsőségét zengi, olyan a mi nemzeti életünk, amelyiken nem látszik az ősgonosznak, az emberi bűnöknek pusztító kezenyoma? A különböző osztályokban, ezeknek egymáshoz való viszonyában, egész külső és belső életünkben? Szörnyű ez a pusztulás!
Megpróbál a világ saját magán segíteni, úgy, mint a gadarénusok: erőszakkal akarja megfékezni a dühöngőt. Bíróságok, börtönök, bitófák, hadseregek, szörnyű háborúk, szörnyűbb békék, birkózás a hatalomért, az örömért, a kenyérért: mennyi bűn és mennyi büntetés, mennyi átok és mennyi kárhozat! Látjuk a tehetetlenséget: sem meggyógyítani, sem megfékezni nem tudják a világ démoni pusztítását. Kovácsolhatnak bilincseket, fonhatnak béklyókat, lehet az paragrafus, lehet az közigazgatás, lehet az bojkott, vagy nemzetközi szerződés, a dühöngő titán letépi magáról s tovább veszélyezteti maga és mások létét, kárt tesz önmagában és idegenekben.
A gadarai démon, amikor munkáját Jézus megakasztotta, azt kérte, hogy a disznócsordába menjen át. Mintha azt mondta volna: nekem az volt a célom, hogy az embert lealjasítsam és állattá tegyem; tisztátalan és undorító állattá. Ezen ponton megakadályoztattam, megyek oda, ahová törekedtem; érjem el a célomat: én, a tisztátalan, lakjam a tisztátalanban. S céljukat elérték. Ha Isten meg nem akadályozza az elállatiasítás folyamatát, a Gonosz lélek anélkül, hogy kiköltöznék belőlünk, mibennünk is oda érkezik: tisztátalan állatcsordává válunk, ahol immár jól érezheti magát a világpusztító szellem és azt mondhatja: megérkeztem. Sátáni öröm ez a Gonoszra, de nem vígasztaló ez a sertésnyájra. Nem életet jelent számára, jelenti a végső felvonást, a meredek lejtőn hanyatt-homlok lezuhanást a halál mélységeibe. A lealjasodott világnak, emberi életnek ez a vége. Oh ez a vég! sokszor megjelenik előttem víziója: vértől iszamós, gőzölgő párától fedett, síkos, fekete lejtő, szánkáznak lefelé rajta és gurulnak bele a halálba táncoló nők, duhajkodó férfiak, sikoltozó gyermekek, nyöszörgő és hiába fogózkodó vének, családok, osztályok, nemzetek, egy őrült forgatagban; alól a mélyben loccsan a soha jól nem lakó tenger halálos fekete vize. Nem ismersz rá a vad gomolyagból egy-egy arcra? Nagy képmutatók, ünnepelt élvezők, gőgös vezérek, jaj, talán a gyermeked, hitvesed arca. Nem látod-e a halálzuhatagban népedet, - a saját orcádat? Irtózatos!
Előtte sugár jár, mögötte békesség, körülveszi csönd és az igézet, úgy közeledik e borzalmas helyre a názáreti Jézus. Es kiderül a második igazság: az, hogy a halálnál erősebb az élet, a gonosznál erősebb a jó, a sátánnál erősebb Krisztus. Az Úr az úr!
Miben van az ereje? Tisztaságában és tökéletességében. Nem Ő szerezte, vette attól, aki küldte. Éppen azért jött, hogy kivegye a lelkeket a gonosz hatalmából; azért szállott alá és öltött testet, hogy az áldozatul esett lelkeket megragadja, kiszabadítsa. Ez a birkózás itt még csak parányi kép és zálog arról az egyetemes és óriási harcról, amelyet Ő végez a világ fejedelmével, amíg a kereszten felsóhajt: «Elvégeztetett». Ezzel az öröktől fogva való szeretettel közeledik ezért a sietés, ezért sugárzik belőle félelmes harag és biztos győzelem. Amint megáll az ördöngős mellett, hódol előtte az elrejtőzött gonosz. Meghódol, pedig nem egyedül van. Százezer lélek egyesül benne. Légió a neve, mégis meghódol és leteszi a fegyvert; megmondja nevét s ezáltal átadja önmagát annak hatalmába, Akinek nevére földön, égen és föld alatt minden térd meghajol. Nincs tehát okod aggodalomra, hogy Krisztusnak ne volna elég ereje a romlást megdönteni, a lelkeket felszabadítani, a sátánt legyőzni s a Maga királyi joghatóságát kikiáltani. Te még nem tudod, hogy Ő milyen erős, ezért kételkedhetsz benne: íme, megmutatja magát, hogy a Galileából ideérkezett vándortanító a megváltó Isten, Krisztus, az Úr.
Figyeljük meg azt a találkozást, az ördöngősnek és az Isten Fiának találkozását. A gadarai ember itt szinte csak szenvedő tárgy; itt két személy van: a sátán és Krisztus. Először felsikolt a Gonosz: mi közöm hozzád? és menekülni próbál. Szegény őrült! Egyetlenegy valaki, aki meggyógyíthatja: Jézus. Előle akar elmenekülni. Őt akarja magától elkergetni. Minden bűnnek ez az első magatartása. A bűn több, mint a betegség, mert a beteg ember útálja a betegségét, meg akar szabadulni tőle, halálos csapásnak érzi magán, de a bűnös ember szereti a bűnét, meg akarja tartani magának, inkább az egész világáról lemond, csak a bűnét megtartsa. Valaki egyszer azt mondta nekem: milyen rossz példaszó: «Útálom, mint a bűnömet»; én a bűmömet szeretem, én az erényeimet útálom. Amíg szeretem a bűnömet, addig Jézust ellenségemnek tartom, félek tőle, ki akarom kerülni, feleslegesnek látom s úgy érzem, hogy az életembe jogtalanul betolakodott. Útálom azokat is, akik Róla beszélnek, elnevezem nyomorult pietistáknak és álszenteskedőknek s mindezt azért teszem, mert bűneimet jobban szeretem, mint Jézust. Ez a bűnös ember első magatartása Jézussal szemben. A másik ennek éppen az ellenkezője. Mihelyt Jézust közelében vagyok, megismerem a nyomorúságomat, rájövök arra, hogy áldozat vagyok és önmagamnak az áldozata. Mikor a gadarai ember elméjéről elszállt a véres köd, végigsimította homlokát, körülnézett, meglátta, hol van, mi lett vele, látta a temetőt, mezítelen, véresre tépett testét és látta Jézust: egyszerre szembefordult a Gonosszal és hitével átkarolta Jézust. Mikor Jézus visszaadja tiszta látásomat s én észreveszem, mivé tett engem a bűn: ellentmondok annak, ami elnyomorított, boldogtalanná tett, elvette lelkem békességét, átokká tette a földet és bezárta előttem az eget, gyűlölöm és gyűlölöm a bűnömet. De ugyanakkor egyszerre valami mélységes szeretet ébred fel bennem Jézus iránt. Akkor Ő lesz nekem az egyetlen reményem. Azért egyetlen reményem, mert Ő még jobban gyűlöli az én bűneimet, mint én és neki ereje van arra, hogy legyőzze és megszabadítson tőle. Ő lesz az én leghatalmasabb szövetségesem, egyetlenegy menedékem, legfőbb orvosom, csakugyan «Jézusom», igaz neve szerint: szabadító Istenem.
Jézust a bűnös megismeri. Jézus a bűnöst hatalmába ejti, azután cselekszik. Cselekvése kettős: kiűzi belőlem a gonosz lelket. De ez csak az egyik. A másik az, hogy gondjába vesz, a kiűzött helyét betölti az iránta való szeretettel. Fölgyúlasztja bennem a hálát és a lelkesedést, olyanformát mível velem, mintha egy kőről lefaragják a hamis istennek a nevét és felvésik rá az igaz Istennek a nevét. Kiűzi belőlem azt, aki légió és helyét betölti Ő, az egyetlenegy. A gonosznál nagyobb a Jézus hatalma és Jézus győz.
Végül a harmadik tapasztalás: színt kell vallani a Szabadító mellett. Lám, a gadarénusok is látták, hogy mi történik, ezer és egy okuk volt arra, hogy érdeklődjenek: ki ez a csodálatos ismeretlen, aki az ördöngőst meggyógyította és a gonosz lelkeket elűzte. De ők nem érdeklődtek, ők számvetést csináltak és sajnálták a kétezer disznót, amelyik elpusztult azért, hogy egy lélek megmeneküljön. Ezeknek több volt a haszon mint a lélek, a pénz, mint az igazság és a szeretet. Egy disznó ha az övék volt, többet ért, mint ezer idegen halhatatlan lélek. Ezek az emberek hozták meg a magukra nézve rettenetes döntést: eredj el határunkból, ne zavarj minket, hadd legeltessük a mi nyájunkat, üljük a mi torainkat, keressük a mi örömeinket, arassuk a mi apró hasznainkat, izzadjunk, birkózzunk, szeretkezzünk, együnk és igyunk, te pedig, oh, ismeretlen fényesarcú vándor, különös követ, idetévedt idegenség, eredj tovább.
És jaj, tovább ment!
Hány, meg hány ember zárja el szobáját, szívét Krisztus elől! Ha látnátok magatokat, amikor egy diakonissza látogatását fogadjátok és csendesen el akarjátok tuszkolni a küszöbről azt, aki a Krisztus nevében jött hozzátok, ráismernétek magatokban a gadarénusi arcvonásokra. Ha látnátok magatokat, amikor villamoson, vagy társaságban, kiskocsmában, vagy bridgeszalonban valaki kiejti Krisztus nevét s azt mondja, hogy Ő szabadító, milyen védekező, savanyú, vádoló, napirendre térő, zavart képet tudtok vágni! – nem tanulhattátok ti azt mástól, csak a gadarénusoktól. Ott egyszerre egy egész falu ilyen arcú ember élt. Ha jó egyházi körökben beszél valaki újjászületésről, házi áhítatról, saját szavakkal való közös imádságokról, egyszerre az a gadarénusi ravasz, félénk, gyanakodó, védekező nézés villan meg a szemekben, amilyennel Jézusra néztek és azt mondták: inkább ne, eredj tovább, fontosabb dolgaink vannak, mint ez; tudod, botrány lesz, nem szeretjük a feltűnést.
De nem szörnyű az, hogy átmenjen köztetek az Élet Fejedelme és ti kizárjátok? Kopogtasson az ajtótokon és ti eltanácsoljátok, be akarjon lépni a szívetekbe és ti hirtelen elreteszelitek az ajtót? Tudjátok, hogy mit zártok el magatoktól? Elment előttetek a Megváltó Hatalom, az egyetlen és visszahozhatatlan alkalom arra, hogy megszabaduljatok a haláltól, az életre menjetek által! Balgatagok, megátkozott, kárhozatra ítélt, örök gadarénusok! Annál inkább megértjük, hogy mikor a meggyógyult gadarénus lelkendezve, az újjászületés első boldog leheletét szívta le a szívére, sugárzó arccal nézett Jézusra és azt mondta: Uram, veled akarok menni. Szép ez, jó ez, helyes ez. Álljanak Jézus mellé azok, akik köszönnek neki valamit. A világ úgyis elzárja magát Tőle és menekülni kíván előle. Tegyenek bizonyságot Róla azok, akik köszönnek neki csak egy tiszta gondolatot, egy tündöklő látást, egy édes vígasztalást, egy korty vizet, egy csókot, egy áldást.
Jézus azt mondja: «Eredj haza a tiéidhez és jelentsd meg nekik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr és mint könyörült rajtad. » Látjátok-e, milyen fínom és csodálatos intézkedés van ebben? Jézus amikor visszautasítja, akkor fogadja el s tulajdonképpen azt mondja: velem vagy akkor, hajómba akkor szállsz, ha bizonyságot teszel rólam. Eredj haza, ahol téged mindenki ismert, ahol tudják, ki voltál, mondd el, mivé lettél. Legyen nyitott könyv az életed; a hétköznap misszionáriusa légy. Egy parányi világban, mindennapi környezetedben beszélj szakadatlanul arról, hogy Isten «nagy dolgot cselekedett» veled: könyörült rajtad.
Nincs is nekünk más mondanivalónk a világon, mint hogy Isten könyörült rajtunk. Nem ítélt meg, pedig megérdemeltük, hanem könyörült rajtunk. Nem segített rajtunk érdem, erő, emberi közbenjárás, de segített Ő, az örök irgalom. Ez az örök csoda, s ezzel lehet biztatni másokat és a világot is: Isten rajtuk is könyörülni fog. Nincs nagyobb szüksége a világnak semmire, mint arra, hogy Isten könyörüljön rajta és nincs nagyobb öröm, mint tudni azt, hogy Istennek is éppen ez a célja és akarata, hiszen egyebet sem tesz a teremtés napjától az utolsó ítéletig, minthogy hirdeti, gyakorolja, ígéri és beváltja azt, hogy könyörül, könyörül, könyörül!

Egy német theológus (Strauss Frigyes Dávid) aki egyébként nem volt valami hívő ember, mondotta egyszer, hogy a mennyországban három meglepetés fog érni. Először az, hogy sok olyan lélek nem lesz ott, akiről idelent egész bizonyosan azt hittük, hogy feltétlenül ott lesz. Azután, hogy sok olyan lélek lesz ott, akiről idelent biztosra vettük, hogy nem lesz ott. Végül pedig a legnagyobb meglepetés reánk nézve az lesz, hogy mi magunk ott vagyunk.
A felolvasott alapige is a végítéletet egy ilyen nagy meglepetésnek írja le. Az Íge tanítása szerint maga az utolsó ítélet egy titoknak a kiderülése. Az a gyökere, hogy megtudunk valamit, amit addig nem tudtunk, vagy nem akartunk tudni. És ennek a felismerésnek rettenetes jelentőséget az ad, hogy megmásíthatatlan, örökre érvényes. A valóság és az igazság eggyé válik, azaz az igazság valósággá és a valóság igazsággá lesz és többet soha senki ezen nem tud változtatni. Az ég és a föld elmúlnak, de ennek az ítéletnek a hatálya meg nem erőtlenedik soha.
Az a titok, ami kiderül, hármas vonatkozású.
Az első abból áll, hogy egyszerre tündöklőn és végérvényesen kiderül előttünk Jézusnak Istenhez való viszonya.
Hiszen nem volt ez titok idelent sem: az evangéliom egyebet sem csinált, csak ezt suttogta és dörögte nekünk. De az volt a baj, hogy éppen ezt nem vettük elég komolyan. Most előttünk áll olyan keményen és olyan megmásíthatatlanul, mint a Himalája: a názáreti Jézus, Isten egyszülött fia, a Szentháromság második személye, a testté lett Íge.
Nagy dolog ez. A magyar mesék és népmondák tele vannak azoknak a királyi személyeknek az alakjával, akik parasztgúnyában koldusokként járnak népeik között. Micsoda megrendítő felfedezés az, amikor kiderül, hogy a szegény kocsislegény maga volt a világverő magyar király. Ugyanez történik a Názáreti Jézussal is. Született egy kis falu vendégfogadójának istállójában. Felnevelkedett, mint egy názáreti ácsmester fia, nem volt háza, vagyona, foglalkozása, családja; szertejárt, tanított és jót cselekedett. Szembekerült a világ hatalmasaival, az egyház előljáróival, ellene lázadt a nép, megtagadták azok, akikkel jót tett, elárulta tanítványa és meghalt a kereszten. Az utolsó ítéletnél ez a tény derül ki, amit idelent nem akartunk meglátni; ha mondta valaki, nem akartuk elhinni; az, aki hirdette, az is százszor kételkedett benne: az a tény ti. , hogy ez az élet a megváltó Istennek földi élete volt.
Egyszerre milyen más zengzetet nyer a hívogatás. Micsoda rettentés van a fenyegetése és az átka mögött. Milyen igaz, amit ígér s milyen királyi szó, teremtő Ige, amit mond bűnbocsánatról és örökéletről. Hitünk mélyén szakadatlanul ott lappang egy elfojtott kiáltás: Uram, mutasd meg, hogy csakugyan Te vagy az! Óvj meg engem attól, hogy káprázatba fogódzzam, százszor inkább óvj meg attól, hogy kinyujtott kezedet szívem mélyén káprázatnak tartsam! Minden hitnek úgy tapad a gyökeréhez egy elutasíthatatlan, exisztenciális kétely, mint ahogy a szőlő gyökeréhez tapad a pusztító filoxera. Én úgy teszek, mintha Isten csakugyan volna, de eszemágában sincs mindent megtenni, ami abból következnék, hogy csakugyan van Isten.
Az ítéletnek nagy meglepetése tehát az, hogy a Názáreti Jézus mögött ott áll teljes valóságában, félelmes fönségében, örök dicsőségében a Szentháromság, egy örök, igaz Isten. Jaj annak, aki ezt csak az ítéletkor ismeri fel.
A titoknak másik ága az, hogy kiderül az utolsó ítéletkor sajátmagunknak Jézus Krisztushoz való viszonya. Valljuk meg, hogy ezt a kérést nem tisztáztuk eléggé. Nem beszéltünk róla sem magunkkal, sem egy pásztori lélekkel, sem bizonyságtételben a gyülekezet előtt, nem beszéltünk eleget róla Istennel és Krisztussal sem. Engedtük, hogy ez megoldatlanul, félig magától értetődően és mégis titokzatosan, hallgatólagosan tudomásul véve és tudatosan elhallgatva éljen a lelkünk mélyén egész földi pályafutásunk alatt. Hány ember titkolta el származását, pl. hogy törvénytelen szülők gyermeke, egy életen át. Hány ember hordozott egy meg nem beszélt, el nem intézett kérdést, valami titokzatos betegségnek a csíráját 30-40 esztendőn keresztül. Sohasem ment orvoshoz vele, hogy kiderüljön, leszámoljon, szembenézzen vele s vagy nevessen rajta, ha képzelődés volt, vagy pedig meggyógyuljon, ha valóság volt. Az el nem intézett ügyek között pedig a legnagyobb, a legfontosabb, életre és halálra leginkább döntő kérdés az: milyen viszonyban vagyok az Úr Jézus Krisztussal?
Ez derül ki jóvátehetetlenül az utolsó ítéletkor. Háromféle eshetőség lehet itt.
Az első az: nem számoltam le Jézus Krisztussal szemtől- szemben, de a szívemben valami kiolthatatlan vággyal szerettem és kerestem őt. Valami affélét éreztem, hogy közöm van hozzá, számomra is hozott valamit, belőlem is tudna valamit teremteni. Óh, hogy fáj a szívem minden elmulasztott találkozásért, meg nem tartott társalkodásért! Oh, milyen veszteség, hogy ennek az örökkévaló és boldog szerelemnek nem indultam el az útjára és nem énekeltem el idelent a vele való egyesülésnek az énekek énekét. De milyen jó, hogy most látom, érzem Őt s ha ég a lelkem a pótolhatatlan veszteségért, mégis mérhetetlenül ujjongok, hogy Ő az, aki és szeretném betölteni az eget és a földet a komoly bizonyságtétellel: emberek, higyjetek Őbenne! Siessetek, mondjátok meg Neki!
A másik lehetőség az, ha valaki egy életen keresztül közömbös volt iránta. Egyszerűen nem érdekelte; ha beszéltek Róla, únta. Gondosan elkerülte a templomot, mert a templom a világ legunalmasabb helye. Bántotta a prédikátori stílus, a vontatott éneklés, egy régi és avult világnak minden doha es moha. A világon minden egyebet fontosabbnak, sürgősebbnek tartott. Úgy rendezte be egész életét, hogy e világ szerint való javakat szerezze meg és biztosítsa magának. Gyüjtött pénzt, vásárolt földet, szerzett címet. Örült a szépségének, az egészségének, a hatalmának, fontos dolog volt számára a szórakozás, a hatalom, a dicsőség. Nyugtalan volt a szíve, mert féltette azt, ami az övé, irígyelte azt, ami a másoké. Mindig szomjas volt, mindig kielégíthetetlen. Szakadatlanul hajszolta az örömöt s csak akkor volt örömben része, ha mások kárán kellett örülni. S ennek a léleknek egyszerre cáfolhatatlanul, jóvátehetetlenül áll elébe az a tény, hogy van egy élő Isten, annak egy lelki országa, ennek a lelki országnak van egy örökkévaló királya és ennek az örökkévaló királynak vannak javai, ajándékai, kincsei és a világnak minden dicsősége, hatalmassága, vígassága köd, árnyék, hamu és szemét ennek a világnak kincse, öröme, igazsága és dicsősége mellett. Micsoda érzés lehet, mikor valaki elveszti azt a régi világot, amelyre feltette életét s nem ragadhatja meg többé azt az örökkévaló világot, amelyik igazi életet ígér neki. Vakulj meg szem és ne láss többé, ha nem láttad meg őt! Süketülj meg fül, ne hallj többé, ha nem hallottad meg szavát! Légy átkozott te lélek, hogy nem láttad meg benne a neked felkínálkozó áldást! Légy üressé te lét, hogy nem lehettél örökkévalóvá! Irtózatos!
A harmadik eset még dermesztőbb. Gondoljunk egy embert, akit egy életen át mindig sértett az, ami e világban Krisztusé. Egy embert, aki titkon vagy nyíltan, ádáz ellensége volt. Krisztusnak pedig csak úgy lehet valaki ellensége, ha előbb megtagadja. Ködképnek, mesének tartotta tehát Istent; hazugnak, vagy madárijesztőnek Krisztust. Megvetette a jóságot, mert gyávaságnak tartotta, a szeretetet, mert úgy érezte, hogy megalkuvás az üzlet, nyomorult emberek magakendőzése. Tetszett neki a szép, félelmes, elszánt bestialitás, a tigris-lélek, a karvaly-erkölcs. S ez a lélek a halál után megjelenik az Ítélőszék előtt. Hová lesz lázadása, gonosz haragja, fennhéjázása, szidalma, mikor nyomorultabb a Székenülővel szemben, mint egy avarlevél az égő rengetegben, vagy egy hópehely a dörgő lavinában? Elég-e az örökkévalóság a vezeklésre? Lehet-e másra gondolni, mint láncraverve, sírás és fogcsikorgatás között égni, égni, égni egy megcsúfolt és megátkozott atyai szeretet örök szemrehányásában?
Az utolsó ítéletnél még kiderül egy harmadik titok: Krisztusnak a másokkal való viszonya. Oh, ez a Más!
Hiszen igaz, mindig tudtam, sokszor gondoltam rá és imádkoztam is érte, hogy Krisztus legyen kapcsolatban azokkal, akiket szeretek: a hitvestársammal, szülőimmel, gyermekeimmel, barátaimmal, gyülekezetem tagjaival. De jaj, nem gondoltam arra, hogy mindent megtegyek, hogy ez a viszony csakugyan erős legyen. Jaj, mennyit mulasztottam ezen a téren! Nem gondoltam eleget azokra a lelkekre, akikhez az evangéliom nem jutott el. Akár azért, mert egy más világban, a sötétség tartományaiban élnek, akár pedig, mert itt vannak körülöttünk és még nem jutott el hozzájuk az evangéliom friss és édes hívogatása. Vajjon a villamoskalauz, az utcaseprő, a sarki rendőr, a dohánytőzsdés, a koldus a templomajtóban, vajjon a padlásszobák, a börtönök, a menedékházak és toloncházak lakói, vajjon a magyar középosztály, tanyavilág, a magyar nincstelenség ismeri-e eléggé az Élet Fejedelmét és eljutott-e hozzá a tiszta Íge? Mit tettél arra, hogy mások üdvözüljenek?
Krisztusnak a viszonya másokkal. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az evangéliomot hirdetem-e nekik. Jelent ez valami egyebet is. Szerettem-e őket, tettem-e jót velük? Nem tudtam világomnak azt a törvényét, hogy Krisztus közelebb áll a szegényhez, a beteghez, a szenvedőhöz, a fogolyhoz, az útonjáróhoz, a mezítelenhez, egyszóval azokhoz, akik másokra és reám szorulnak, közelebb áll, mint bárki máshoz a világon. Nem tudtam meg, pedig saját emberi tapasztalatomból is tudom: beteg gyermekemet gyöngédebben szeretem, mint az egészségest, s ha nyomorék gyermekemet üti meg valaki, ezerszer jobban fáj, mintha azt a gyermekemet bántja, aki csattan ki az egészségtől. Tőlem is kitelik ez; mennyivel inkább áll Jézus Krisztusra. Világunkban a legfőbb lény örök szeretet. Ha tehát ebben a világban nyomorúság, ártatlan szenvedés lehet, akkor ez az örök szeretet minden gyöngédséggel az ártatlanul szenvedő pártjára áll. Krisztusnak vagy a kereszten van helye, vagy a szenvedő ember mellett. Annyira egy ezekkel, hogy amit az ő kicsinyeivel cselekszem, azt egyenesen Ővele cselekszem. Azt a kezet, amelyik haldokló édesanyámnak egy rózsát ad s ezzel az arcára egy mosolyt ébreszt, gondolatban holtomig sokszor megcsókolom. Azt a kezet, amely a Krisztus kicsinyeivel jót tesz, a mezíteleneket fel- ruházza, a beteget meggyógyítja, az útonjárót haza vezérli, a foglyot megsímogatja, azt a kezet Krisztus megáldja és egyszer mérhetetlen jutalmazással megszorítja.
Viszont azokat, akik nem az erőseket, a hatalmasokat bántják, nem azokon mutatják meg erejüket, keménységüket, akik visszaüthetnek és bosszút állhatnak, hanem elég gyávák és elég érzéketlenek a mezítelent levetkőztetni, az útonjárót kikergetni, a szomjúhozó ajka elől elvonni a korsót és kenyér helyett követ adni az éhezőnek, azokon Krisztus rettenetes haraggal mutatja meg, hogy Ő, az Élet Fejedelme, ég és föld ura, a gyengébb szövetségese. Jaj az erőseknek, kegyetleneknek, keményszívűeknek, s felfuvalkodottaknak! Boldogok az irgalmasok!
De kiderül az is, hogy Jézus Krisztus nemcsak velem van viszonyban, hanem viszonyban van az ellenségemmel is. Én gyűlölök egy nevet s Krisztus felírta az élet könyvébe. Én undorodom egy arctól és Krisztus megcsókolta. En elveszíteném egy pohár vízben, Krisztus meghalt érte. En nem bírom a jelenlétét, Krisztus befogadta őt sebe mélységeibe. Hogy tudok akkor én Krisztushoz jutni? Nem neki kell átvenni az én gyűlöletemet, kidobni szívéből ellenségemet, kitörölni nevét az élet könyvéből s elátkozni a nemzetségét is, hanem nekem kell átvenni a Jézus alapérzését s akármilyen lehetetlen, akármilyen reménytelen vállalkozás, nekem kell: szeretni. Szeretni. Újra meg újra gyakorolni ezt a szeretetet. Újra meg újra könyörögni erőért, hogy ez sikerüljön. Hétszer és hetvenhétszer megbocsátani s mindig arra törekedni, hogy a Krisztus szemével nézzek rá. Nemcsak egyeseknek szól ez, szól népeknek, szól osztályokak, emberi csoportoknak és nemzeteknek. Krisztus isteni állhatatossággal kitart a parancs mellett: Szeressétek ellenségeiteket is, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
E hármas titok kiderülése az utolsó ítélet tartalma és az utolsó ítélet igazságának az alkalmazása. Irtózatos dolog volna ez az ítélet, irtózatos dolog volna nap-nap után közelegni feléje, menthetetlenül, fogcsikorgatva engedelmeskedni annak a vaskényszernek, amely csendesen, feltartóztathatatlanul, mintha kivégzésre vinne, élet és halál útján kényszerít oda a királyi szék térdeplőjére. Irtózatos dolog volna, ha nem történt volna meg, hogy Krisztus egyszer helyettem elhordozta ennek az ítéletnek a rettentő erejét. Igen, egyszer Isten ítélőszéke előtt állott és rólam minden kárhoztatást elvett, helyettem kereszthalálával tökéletesen eleget tett, hogy én félelemtől el-elalélva, boldog reménységtől meg-megújulva, siessek az elé az ítélőszék elé, ahová felettem igazat látni majd Ő ül. Ő ül, aki előbb szeretett, mindennél jobban szeretett s ítéletének kárhoztatását eleve elvette, hogy örök szerelme kibeszélhetetlen irgalmasságát nekem ajándékozhassa. Ezért fog megzendülni felettem is: «Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta».

A felolvasott ígén határozottan látszik, hogy az elbeszélő fokozni akarja a csoda nagyságát. A kemencét kétszerte tüzesebbre fűtik; a halálra ítélt nemes ifjakat ruhástól kötözik össze; a hadsereg legerősebb férfiai dobják bele az égő kemencébe: a tűznek akkora ereje van, hogy porrá égeti az ítélet végrehajtóit; a tűzbe dobott emberek mégis úgy kerülnek ki a kemencéből, hogy a hajuk szála se görbült meg, ruhájuk se pörkölődött meg, alsóruhájukat se járta át a füst. Mindez azért történt, mert amint nézi-nézi Nabukodonozor a kivégzés szörnyű jelenetét, hát a három ifjún kívül egy negyediket is lát. Egy negyediket, pedig ő három embert dobatott a tűzbe s ennek a negyediknek a ruhája fehér és arca olyan, mint az Isten Fiáé.
A negyedik.
Nemcsak a Nabukodonozor tüzes kemencéjében, hanem az élet minden viszonyában, bárhol és bármikor széles e világon, mellettünk áll egy láthatatlan társ. Vele mindig többen vagyunk. Ő az a bizonyos második, harmadik, negyedik, ezredik, milliomodik, aki mindig ugyanaz: első és utolsó. Ruhája fehér, alakja dicsőségből való és arca olyan, mint az Isten Fiáé. Az örökkévaló Idegen, a mindenkori Más és Számfeletti.
Róla beszélünk most.
Ki látta őt? Azt hiszem, hogy látta először is a három hívő ifjú. Nem tudták volna megmondani, hogyan jelenik meg közöttük, de azt biztosan tudták, hogy nem hagyja el őket, mert amikor a király megparancsolta nekik, hogy az arany bálványkép előtt térdet és fejet hajtsanak, mert ha nem, tüzes kemencébe vetteti őket, azt merték felelni az őrült keleti kényúrnak: «Íme, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből és a te kezedből is, óh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk. » Ezt csak az tudja mondani, aki tapasztalta, hogy a láthatatlan társ, az a bizonyos második, harmadik, negyedik valaki, mellette áll akkor is, ha kies mezőkön halad át, akkor is, ha tüzes kemencébe vettetik. Tehát ők tudták és látták, ki van velük.
Nem tudom elmondani, mennyire nagy és fontos dolog ez a látás. Hiszen minden nyomorúságunk, elhagyatottságunk, erőtlenségünk és bánatunk onnan ered, hogy elfeledkezünk a láthatatlan jelenvalóról. Azt hisszük, elhagyott. Feltesszük, hogy nincs mellettünk. Ebből a borzasztó tévedésből ered minden veszedelmünk. Nem volna bűn, ha nem gondolnánk, hogy ő nincs mellettünk. Nem volna félelem, ha tudnánk, hogy nem hagy el.
Jelenléte tehát óriási fegyelem, tisztító és védelmező erő. A paradicsomi eset sem történt volna meg, ha az a boldogtalan emberpár tudja, hogy Isten közöttük áll. Ádám nem rejtőzött volna el léptei zajára, ha tudta volna, hogy el sem ment mellőle és a bokrok között is vele van. Nem figyeltétek ti azt meg, hogy nemcsak gyermekek, hanem felnőtt emberek is, mikor megszokott környezetüktől, otthonuktól távol vannak, sokkal fegyelmezetlenebbek, könnyelműségre, sőt kicsapongásra hajlandók? A falusi kislány otthon megmarad becsületesnek, itt Budapesten, ahol nem látja az anyai szem és a szomszédok nem ismerik, hirtelen elzüllik. A kivándorolt magyar az újvilágban szinte kicserélődik, olyan sietséggel hányja le magáról a fegyelem kötelékeit. Hány ember van, aki istentelenné válik, mihelyt besötétedik, mihelyt lekerül a nyilvánosság színpadáról a színfalak mögötti sötét és ellenőrizhetetlen világba. S ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy nincs a világon más fegyelmező, visszatartó erő, csak az a Láthatatlan Társ, aki mindig mellettünk van és minden szavunkat hallja, minden cselekedetünket látja s jelenlétével betölti azt a pontot, amit magamra nézve ezzel a két szóval fejezhetek ki: most és itt. Nincs a kísértésekkel szemben semmi más menedékünk, csak az, hogy el ne eresszük ennek a titokzatos társnak a kezét. A kísértőnek az a módszere, hogy először tőle akar elszakítani, róla tereli el a figyelmünket, az ő képét takarja homályba s ha elszakított tőle, akkor zsákmányul ejt. Az Ő társaságában még nem bukott el senki. A Getsemáné kertben is azért aludtak el a virrasztó tanítványok, mert nem követték a Mestert, aki félrevonult imádkozni. Ha el-gondolod, hogy milyen borzalmas veszedelmet jelent rád a bűn, a Sátánnak mennyi leleménye és ereje van a maga szörnyű tetteinek végrehajtására, akkor kövess el mindent, hogy el ne szakadj attól a másiktól, a láthatatlantól és dicsőségestől, akinek orcája olyan, mint az Isten Fiáé!
Az ő jelenléte ébreszti fel szívünkben a biztonságérzést. A bátorság csak egy igen kis részben az idegek ügye. A bátorság a hitnek az ügye. Az a lelki tény, hogy valaki egy erősebbnek kezében érzi magát. Az elhagyatottság azért szorongató érzés, mert a gyöngeség és tehetetlenség tudatával jár. A bátorság abból ered, hogy van kiben bíznunk, erős a szövetségesünk. Százszor erősebb, mint sajátmagunk. Azért kellene a kálvinistának a legbátrabbnak lenni az egész világon, mert ő vallja azt, hogy sorsa felől Isten eleve határozott s az meg nem másítható, de ki nem kerülhető. Ezt az eleveelrendelést hajtja végre, teszi személyes tapasztalattá annak a jelenléte, aki arcban hasonlít az Isten Fiához.
Valahol olvastam egy gyermekről, aki vakon, süketen és némán született. Nagyon keveset lehetett vele beszélni, vagy őt vígasztalni. Ott ült a szobájában s időnként, éjjel vagy nappal, reggel vagy este kinyújtotta kezét az anyja keze után. Ha nem találta, felkelt, kitartott kézzel, botorkálva, összeesve, megint felkelve, egyre riadtabban törtetett előre, bele halálos veszedelmekbe, tűzbe, falba, mélységekbe. Ha akkor hirtelen megfogta kezét a védelmező, egyszerre megcsitult, nyugalom ömlött el rajta és hála. Nem panaszkodott, nem kérdezősködött, nem lehetett neki történeteket elmondani és mentegetőzni, fejtegetni. Az anya keze megfogta és egyszerű, gyakorlati életcselekvésekhez vezette el. Leültette az asztalhoz, kezébe adta a kenyeret, kivitte a friss levegőre, hogy érezze a szellőt és a napsugárt. Lefektette ágyába, megsímogatta, hogy csöndesen elaludjék. Így cselekszik velünk a Láthatatlan Társ. Nem vitatkozik, nem pöröl, elméleti fejtegetést nem ad, nagy kérdésekben, tanácstalanságunkban és veszedelmeinkben egészen egyszerű gyakorlati megoldásokat nyujt. Kezünkbe ad egy darab kenyeret, letörli szemünkből a könnyet, jelenti, hogy közel van, kivisz a napfényre, hűs szellőre, vagy pedig lefektet, megcirógat, csöndesen elaltat, síró, árva gyermekeit, talán örökre. Az ő védelmező és megtartó hatásának nincs mértéke és nincs határa. Sidrák, Misák és Abednégóval azt a csodát követte el, hogy megvédelmezte őket a tüzes kemencétől. Ez roppant nagy csoda volt. Amerikában láttam a Bessemer-kohókat. Acélt olvasztottak benne. Lángja éjszakánként hét mérföldre elvilágított. Irtózatos hőfoka volt. Kérdeztem, mi lenne, ha egy ember beleesnék? Azt mondták: egy másodpercig valami homály borulna a vakító acéltükörre, mintha ráleheltek volna, aztán könnyű pára csapna fel, amit füstnek sem lehet nevezni s eloszlana az egész élet, mint egy álom. Nagy dolog lehetett tehát megőrizni a tüzes kemencében a három ifjút. De Isten mindig megcsinálja. Ez az ő napi munkája, hiszen a mi egész életünk alig más, mint egy lassú tűzre berendezett kemence. S hogy ebben megtart, mosolyra tanít, virággal ékesít fel, imádságunkra válaszolva, megóv az első és második haláltól, valami olyan csoda, amelyik felülmúlja azt, amit tágranyílt szemében a csodálkozás őrületével Nabukodonozor látott.
II.
Ki látja meg a láthatatlant? Azt felelhetném rá másodszor, látják mások, a babilóniai király és a tanácsosai. Elképzelem, hogy nézték ezt a különös jelenetet. Rábámultak egymásra, egymás szeméből akarták kiolvasni a magyarázatot s számoltak utána a királynak: egy, kettő, három, négy. Ők három embert vetettek a tűzbe s íme, hogy került oda a negyedik? Két tanítás rejlik ebben. Az egyik szörnyű intelem azoknak, akik halálra ítélnek, kivégeznek, meggyötörnek valakit. Három embernek akartak kínt szerezni és íme, a tűzből és halálból jutott a negyediknek is, aki hasonló vala az Istennek Fiához. Ember, amikor ütsz, amikor ölsz, akár fegyverrel, akár szóval, a fegyver és szó, gyilok és átok az ártatlanokon kívül valaki mást is ér, azt, aki elvállalta az ő kicsinyeinek a védelmét. Aki ott van az üldözöttek, kizsákmányoltak, halálra keresettek között. Aki közösséget vállal az éhezőkkel, útonjárókkal, betegekkel, mezítelenekkel, minden szenvedőkkel s aki magára veszi a nekik szánt ütéseket. Ha kiűzöd őket, velük megy; ha bebörtönözöd, közöttük vesz lakást; ha tűzbe veted, velük ég és ha szégyenpadra ülteted őket, helyet foglal közöttük. Nem szokta kérdezni védenceinek soha korát, foglalkozását, rangját, halljatok csodát: még a keresztlevelét sem. Ha egyszer szenvednek, közöttük van. Vigyázzatok a tüzes kemence mellett! Bele ne dobjátok az Embernek Fiát. Ki fog majd rajtad segíteni, amikor szükség lesz rá? Ki fog megmenteni téged, ha Őt elvetetted? Hogyan lehet Ő szószólód, ha majd ellened kell tanúskodnia?
Volt még egy más csodálatos hatása is ennek. Nabukodonozor, a félig állat, félig ember, aki istenné tette magát és barommá lett, a maga szűk elméjével meglátott egy rettenetes és tündökletes igazságot, azt, hogy a három nemes ifjúnak Istene az igaz Isten, az egy örök Isten s kiadta a rendeletet: «Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, amely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson. »
Mi ez, ha nem a bizonyságtétel csodálatos missziói ereje? Hogy lehet meggyőzni a világot arról, hogy van egy élő Isten, hogy lehet megvígasztalni, térdre kényszeríteni és felemelni ezt a megzavarodott, kétségbeesett világot, hogy lehet most, amikor nm hallgat az Ígére, nem megy templomba, becsukja a fülét evangéliom elől, lemosolyog minden egyházat és papi bölcsességet? Csak úgy lehet, ha Nabukodonozor és tanácsosai meglátják rajtunk, hogy mi közöttünk ott van a láthatatlan negyedik, a dicsőséges társ, az Élet Fejedelme. Csak úgy , ha megbizonyítjuk, hogy mi a bátorságnak, a békességnek, az igazságnak és az örömnek életét éljük s aki belép a mi házunkba, aki megismeri a mi életünket, aki részt vesz a mi összejövetelünkben, az térdre kényszerül titokzatos és láthatatlan fejünk, a Jézus Krisztus fölséges jelenléte előtt.
Egy, kettő, három, négy. Eddig úgy beszéltem, hogy a láthatatlan társ lehet a második, s harmadik. Most azt mondom, hogy mindig a negyedik. Azért, mert megjelenése, királysága gyülekezetet tételez fel. Gyülekezet pedig ott van, ahol «ketten vagy hárman az ő nevébe összegyűlnek». Azért kell összegyűlni ennek a három embernek, hogy negyediknek csatlakozzék maga a király. Három ilyen ember legyen s azontúl lehet háromezer, vagy harmincezer, de ígérete megáll, mert: «ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük». Három ember, hogy Krisztus itt legyen közöttünk! Micsoda fölséges ígéret Isten részéről és milyen nagy kiváltság az én részemről, hogy a két másik hozzám hasonló szomjas és bűnös társammal olyan valamit tudok létrehozni, hogy Krisztus minden dicsőségével köztünk van és csodáit meglátják a Nabukodonozorok és tanácsosai, e világ fejedelmei és minden ő szolgái.
III.
Még csak egy dolgot kell megmondanom. Azt, hogy őt, ezt a láthatatlan társat, nemcsak mi látjuk. Látja őt Isten, látta akkor, amikor elküldte erre a világra. Tüzes kemence volt a világ, halálra ítélve zuhant bele az ember s akkor Isten azt mondta az ő Fiának: Eredj, végy magadra minden pusztító tüzet, hogy ezek meg ne égjenek. Hordozz el minden büntetést, hogy ezek megszabaduljanak. Tégy eleget helyettük az én igazságomnak, hogy irgalmam teljessége az övék legyen.
Itt látjuk meg a titok magyarázatát. Itt derül ki, hogy az ismeretlen negyedik, az örökre ismerős egyetlen-egy. Első a zsengék között, az alfa és ómega, akinek olyan az arca, mint az Isten Fiáé. Aki őt látja, az az Atyát látja s köztünk ő a Mennyei Atya orcáját hordta. Isten olyan, mint ő s ezért ő olyan, mint Isten.
Ez a titok magyarázata. Ez a magyarázata annak, hogy ő a láthatatlan útitársunk. Magyarázata annak, hogy mi megláthatjuk őt és belefogózhatunk. Magyarázata annak, hogy az emberek meglátják Őt és térdet hajtanak Ő előtte s magyarázata annak, hogy az Újszövetségben új értelmet nyer az ószövetségi zsoltár:
«A sötétség sem borít el előled és fénylik az éjszaka, mint a nappal, a sötétség olyan, mint a világosság. » Ő mondotta: «Én világosságul jöttem a világra.»

Az életet Isten iskolájának szokták nevezni. Bízvást annak nevezhetjük magát a világot is. Legfőképpen azért, mert Isten azonkívül, hogy teremt, gondot visel ránk, igazgat és megvált, még mindenek felett nevelői munkát is végez, sőt azt mondhatnám, hogy nevelői munkája teremtés, gondviselés, igazgatás és megváltás.
Ennek a nevelői munkának különböző fokozatai vannak. Kezünk ügyébe esik a hasonlat: Isten iskolájának megvannak a maga osztályai, ha az egyiket kitanultuk, csöndesen általvisz a másikba. Mikor kell általmennünk, azt mi nem tudjuk. Mi csak azt tudjuk, hogy Isten szakadatlanul nevel s nekünk minden időt fel kell használnunk, hogy ennek a nevelésnek engedelmeskedjünk.
Alapigénk útmutatása szerint beszéljünk tehát Isten nevelőmunkájának három fokozatáról, avagy Isten iskolájának három osztályáról.
Az első osztályt nevezem a látható világnak.
A látható világba való beiratkozásunk mérhetetlenül nagy és dicsőséges dolog. A semmiből megérkeztünk a valamibe A semmi a nemlét volt, amely Isten teremtő munkája folytán parányi létté vált. Sem a cserfának, sem az embernek, sőt, még a bibliai leviathánnak sem lehet ebben a pillanatban testét szabadszemmel meglátni és mégis megvan a teste; része lett ennek a látható világnak s már csak idő kérdése, hogy kifejlődjék, táplálkozzék belőle és életét új nemzedékeknek továbbadja. Ha egy ilyen induló élettel lehetne beszélni, pl. velünk, abban a pillanatban, amikor megszülettünk, amikor még nem hallunk, nem látunk, főképpen nem is gondolunk semmit, lehetne ilyenformát mondani: Bánt a fény? Óh, hidd el, egyszer meglátod a világ egyik legfelségesebb látványát, az égő napot, a felhőkben úszó holdat, csillagok miriádjait. Látni fogsz tűzhányó hegyeket és fénybogarakat. Bánt most valami zörej? Azért van, mert hallasz s egyszer hallani fogsz zenét, édesanyád dúdolását, vagy a IX. szimfóniát. Azt lehet mondani a gyereknek, amikor először bámészkodik és csodálkozik: egyszer odaérkezel, ahová Platon és Kant jutott azért, mert csodálkozott. Mikor először nyúl a gyermek testvére felé, hogy elvegye játékát, azt lehetne mondani neki: képzeld el, van nemzet és van történelem, van enyém és tied, világhódítás és népek pusztulása.
Óh, az Isten iskolájának ez az első osztálya, ahol lassú, hosszas munkával egyszer csak megtanuljuk, hogy van természet, van ember, van műveltség és történelem, van világ és van élet.
Ezen a fokon lassan megered s elhatalmazik az az uralkodó alapérzés, amellyel az ember élvezi önmagát, kedve telik saját életében, örül annak, hogy ő és a világ egy s az a világ egészen az övé. Szereti a világot, mert szereti önmagát.
Ennek az első osztálynak ismeretét akkor sem tudnánk elsajátítani, hogyha évmilliókig élnénk, mint ahogy a sokszázezer év óta élő ember még mindig csak egy-két kúszált betűjét silabizálja, pedig már Aristotelesek és Newtonok is éltek. Ezért az embert ebben a roppant világosságban körülveszi valami homály, mint azt, akinek a szemén hályog indul. Ebben a látható világban, ahol olyan tökéletes és kiszámított a rend, körülveszi az embert valami félelem és bizonytalanság: mi fog következni holnap? Egyszerre elveszíti minden érdekességét a látható világ, nyugtalan és olthatatlan szomjúsággal láthatatlan dolgokat kezd hajszolni az ember. Látja maga és felebarátai testét, kezd érdeklődni a lélek iránt. Látja a napot, a holdat is, erdőt és óceánt, kezdi kutatni, ki van mögötte? Ki alkotta mindezeket? Észreveszi világának rettentő és fellebbezhetetlen alaptörvényét, a múlandóságot, azt, hogy ez a teremtett mindenség nemcsak az élet csodálatos kertje, ahol pillanatonként támad az élet, hanem ugyanakkor egy halotthamvasztó, amelyben szűntelenül és fáradhatatlanul, irtózatos következetességgel és soha nem hibázó pontossággal dolgozik a gyilkos fejedelem: a halál.
Mindezekből egyszerre csak szívére üt egy olyan hiányérzet, amelyiknek pótlékáért életét is kész odaadni s míg azt meg nem találja, azt hiszi, hogy semmivel sem bír, ha azt meg nem ragadhatja, akkor megcsalta a teremtés, átokká vált rajta a lét, tehát neki egyetlen egy menedéke és váltsága van: megismerni, megragadni azt a láthatatlan világot, amelynek ez a külső mindenség teremtő vagy kijelentő ruhája csupán. Szívünkben kigyúl egy új láng: a hit.
Itt vagyunk az élet nagy iskolájának a második osztályában.
A hit ismeret, de láthatatlan valóságnak, Istennek az ismerete. A hit bizodalom, de láthatatlan ígéretekben való bizodalom. A hit kockázat, az életnek láthatatlan feltételekre való ráépítése. Egyszóval, a hit reménység is, amelyik azt hirdeti, a világ változik, de Isten nem. Sorsunk lehet rosszabb, de Isten mindig egyformán jó. Megcsalhat a világon minden: Isten hű marad; elveszthettem e világban mindent, de Isten egészen az enyém. Csak egy szennyes bádogcsajkát dobtam el, miből e világ kosztját ettem s most királyi koronát téve fejemre, leülök a gazdám lakomájához.
Ez a második osztály tele van ellenmondással és feszültséggel. Amit a hit állít, az a világ szerint bolondság; viszont: amit a világ tart értéknek, a hit számára szemét. A hit nem azért hisz, mert valami bebizonyítható, hanem azért mert be sem lehet bizonyítani. Nem azért hisz, mert valószínű, hanem azért, mert képtelenség. A hit akkor leginkább hit, mikor leghihetetlenebb a tartalma. Az első osztályban törvényekről tanultunk, itt csodák között járunk. Amott a rendet ismertük meg, itt minden rendkívüli. Amott biztonságunk abból származott, hogy ismeretünk helyes és számításunk jó, itt abból, hogy ismeretünk és számításunk dőreség, de van egy láthatatlan kéz, amelyet hitünkkel megragadunk és e fogózás nagyobb és hatalmasabb, mint a világmindenség szerkezete.
Ez a hit önmagát táplálva, egészen csodálatos eredményekhez vezet. Elvezet odáig, hogy Isten testtélételét szemléli a Názáreti Jézusban. Felfedezi azt, hogy egy vándortanító kereszthalála Isten Egyszülött Fiának egyszeri és tökéletes áldozata, főpapi váltságműve volt. Egy keleti város kősírboltjába temetett szelíd halott a Szentháromság második személye s mint az élet fejedelme kél ki a sírból, hogy álmélkodó tanítványai szemeláttára túlemelkedjék a látható világ kriptáján és az Atya jobbjára üljön.
Éppen azért, mert ennek a második osztálynak a tanítása ilyen ellentétes, az első osztályéval szembenálló, ez a nyugtalanság és a félhomály, a hitnek dacos erőlködése mindig érezhető benne. Sötét folyosó, amin végigmegyünk, kezünkben egy parányi lámpással. Ez a lámpás, az Isten Igéje, csak a következő lépést világítja meg, de azt mindig megvilágosítja s egyet mindig lehet előre lépnünk, mígnem hazaérkezünk. Reménységünk minden új nappal egyrészt igazolja, másrészt újítja önmagát s minden éjszakára ad annyi erőt, hogy hajnalig fennvirraszthassunk. Mindegyre megdöbbenünk, hogy ezt a gyönge hitet és halvány reménységet elveszíthetjük, de Isten lelke szakadatlanul táplálja s mikor olyan zivatarok zúgnak, hogy a szélvész őserdőket tarol le, hegyeket hány a tengerbe és az óceánok vizével a csillagokat oltja ki, hitünk és reménységünk ici-pici lángja, ha pislog is, de soha ki nem alszik. Megőrzi önmagát és megőriz minket. Ez önt erőt a lelkünkbe, mintha forró bor járná át dermedt tagjainkat, mikor megtapasztaljuk, hogy Isten szeret s néha erősen, néha csak halványan, magunk szeretetétől beszennyezett, önzéstől sáros szívünkben halk, tiszta szeretet sóhajt Krisztus felé, viaskodva és tehetetlenül úgy, ahogy néma gyermekek akarnak szerelmet vallani.
Szívünkben ébredez a szeretet a Más: Krisztus iránt.
Járod-e te már ezt a második osztályt?
Pál apostol idejében az acéltükröket ismerték az emberek. Ezek között volt sok csodálatosan szép, de az ilyen nagyon drága volt. Közkézen rossz fémlemezek forogtak s ezekben nézték magukat az emberek. A kép torz volt. A tükör tisztátalan, síkja törött és ferde. Nagyon erősen fürkészve, közel- hajolva kellett nézni, hogy lássa benne az ember az arcát. Hát még ha többet akart meglátni, olyat, ami más, mint ő, ami kívül esik rajta. Nézte-nézte, ami a háta mögött van. Képzeljétek el, hogy egy ilyen tükörből kell valakinek kiolvasni azt, mi van ő mögötte, mi van a dolgok mögött, a világ rejtelmeit. Isten titkait. Amíg testben járunk, hitünk tükréből is ilyen erőltetve nézzük az Isten dolgait. Tükör és homályos beszéd által látunk s akármilyen dicsőséges, amit magában véve látunk, a legnagyobb dolgok, maga az Isten, az ő dicsősége el van rejtve szemünk előtt.
Egyszer azonban fáradt szemünk előtt elhomályosul a kép. Kezünk remegni kezd, kihull belőle a tükör. Koccan a lábunknál és elvész a mélységben. Mi egy hívó szóra, amit idelenn halálnak hívnak, hátrafordulunk s akkor szemtől-szembe látunk.
Látjuk Istent és az ő dicsőségét.
Nem rész szerint immár, hanem teljesen. Úgy fogjuk ismerni Istent, ahogy Isten ismer minket: tökéletesen átvilágítva áll előttünk minden édessége, jósága és bölcsessége, dicsőségének mérete és minősége: a végtelenség és az igazság. Az, aki minden, és aki egy. Úgy fogunk ismerni, ahogy mi is megismertettünk, azaz Istenből kifolyóan, reá vonatkoztatva, hozzámérve, vele való viszonyunkban ismerjük meg magunkat, testvéreinket, a világot, mindazt, ami nekünk odalenn a bűnök és homályos beszéd világában mint kérdés, mint vajjon? és hátha? megjelent.
És akkor, odafenn egyszerre kilobban a hit, mint ahogy a felkelő nappal kioltják a gyertyákat, mert ahol tökéletes ismeret van, ott nincs szükség hitre. Akkor egyszerre félretesszük a reménységet, mint ahogy a jósok elhallgatnak, amikor beteljesült a jövendölés. Nincs változás, nem érhet meglepetés, nem fenyeget már semmi sem, sem félnem nem kell, sem magam bátorítanom. Elhallgat a reménység, mint ahogy a bányász leveti öltözetét, ha egyszer a napfényre kerül. Csak a szeretet az, amelyik nem hogy megszűnne, hanem igazában csak most árad, mert most tudom megérteni és elhordozni Isten szeretetét s most tudom teljesen viszonozni azt, hogy Ő előbb szeretett engem. Az ismeretté váló hit, a beteljesült remény, minden, de minden életjelenség egyszerre szeretetté válik bennem, mert Isten olyan erős, nagy és örök szeretet, hogy csak a szeretet állhatja ki, hordozhatja és viszonozhatja az Ő fényét.
Innen látszik, hogy «legnagyobb a szeretet».
S most, amikor az emberek a világnak annyi hiúságára teszik fel maguk és az emberiség életét, ma, amikor a hit fekete dogmákká kövesedve, annyi szenvedést okoz a világon, ma, amikor sokan úgy érzik, hogy árulás a szeretet: az isteni kijelentés legmagasabb hegycsúcsáról zúg az eget és földet betöltő királyi ének: «Legnagyobb a szeretet!»

Nagy különbség van egy hímzés színe és fonákja között. Üvegfestményeknél meg éppen ég és föld a különbség, ha belülről nézem a világosság áteső fényében, vagy kívülről iromba és értelmetlen összevisszaságában. Csak a történelemben esik meg, hogy egy helyzet, vagy esemény visszájára fordul, de mind a két formájában eredeti, mélyértelmű, s ugyanazt az igazságot hirdeti. Így vagyunk azzal is, amit textusunk alapján így tételezek: zsidókérdés az egyházban. Pál apostolnak egyik legnagyobb ügye ez volt, s a keletkező keresztyén egyház élet-halál problémát látott benne, csakhogy éppen akkor fordítva volt a dolog, mint most. A keresztyén ígehirdetés eleinte azt hitte, hogy Krisztushoz csak a zsidó törvényen át lehet megérkezni, ennélfogva annak, aki az evangéliomra megmozdult, s az Úr hívó szavát követni akarta, először zsidónak kellett lennie. Zsidónak oly tökéletes értelemben, hogy a zsidóság egyetlen sákramentomát, lényegének kifejezőjét, a körülmetélkedést is fel kellett vennie. Ha ez az irányzat győz, a keresztyénség a zsidóság kebelén belül egy kis elfelejtett reformkísérlet maradt volna, s ma osztozkodnék a csendesen felszámoló zsidó világvallás sorában.
Pál apostol minden erejével küzdött e gondolat ellen. Vitatta, hogy a törvénynek az evangéliomhoz nincs más köze, mint hogy csődjével Krisztusra utal és előkészíti a kegyelmet. A galatáknak tehát forró idegességgel prédikálta, levelében sajátkezű öreg betűivel kötötte a lelkükre, hogy a törvény kikerülésével közvetlenül Krisztussal keressék az élő kapcsolatot, mert az egész zsidó kötelezés statisztikára való utazás, egyházpolitika, nemzeti gőg, ősi örök fajvédelem.
Ma éppen fordítva áll a dolog. Zsidók akarnak keresztyének lenni, s ezzel egy nagy, világi pörben alibit szerezni. Külső beolvadásról beszélnek, magát a lényeget érintetlenül hagyják. Így nekünk különösképpen szól ma Pál apostolnak a mázsás súlyú szava: «a Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés».
Egy árva szóval sem fogok szólani a zsidókérdés politikai vonatkozásairól. El sem árulom, hogy milyen véleményem van a most döntés alá kerülő törvényről. Ez a hely nem arra való, hogy itt mondjuk el politikai véleményünket. En csak azt állapítom meg, hogy a református egyházban éppen úgy, mint a többi keresztyén egyházban, egy csomó zsidószármazású keresztyén ember él, s rettentő hypokrízis volna, ha agyonhallgatnók mindazt, ami ebből a tényből mindnyájunkra következik. Van tehát zsidókérdés az egyházban, s kérdezzük meg, mit mond Isten Ígéje, az Ő örök kijelentése erről a kérdésről nekünk, ma, itt.
Mit jelent a zsidókérdésben megszólaló Isten Ígéje először – általánosságban – mindnyájunkra nézve.
Folytatni tovább a missziót! Képtelenség azt gondolni, hogy ha egy zsidó ember homlokát keresztvíz éri, el van intézve az egész megtérés, megtettünk mindent, amit kell; a statisztikánk egy számmal javult és zsidó atyánkfiának most már menedéklevele van minden kellemetlenség ellen. Ez éppen olyan ostobaság, mint azt gondolni, hogy a csecsemő megkeresztelésével az anyaszentegyház a maga misszióját elvégezte. Hiszen a keresztség csak egy határjelző kő, ezerszer inkább kezdet és indulás, mint cél és befejezés. Állapítsuk meg, hogy az egyház missziói feladata nem a keresztelés, hanem a megkeresztelteknek tanítványokká tétele. A tanítvánnyá tétel a fontosabb, a hosszasabb, a keservesebb munka, pásztori küzdelem egy lélekért, óriási erőfeszítés egy család szelleméért, újra meg újra viaskodás a testtel és vérrel, évezredes átöröklésekkel és évezredeken keresztül igénybe nem vett hiányok és szükségek felébresztése. Ha mi csakugyan olyan egyház volnánk, amilyeneknek lennünk kellene, kezdettől fogva, de különösképpen ma, száz meg száz helyen folynának a missziói előadások a megtért zsidók lelki életének kimélyítésére, önállósítására, megerősítésére. Hiszen a megtérés egy életen át tartó leszámolás, szakadatlan elfordulás és szakadatlan új tájékozódás. Hiszen az újjászületés egy szinte láthatatlan csíra, amelyiknek nőni kell. S micsoda óriási út van a makk sziklevelétől az ezeréves tölgyig! Ezt nem azért kell a zsidókkal szemben megtennünk, mert ők zsidók, mások, mint mi, hanem azért, mert emberek, olyanok, mint mi. Mi nemzedékeken, századokon, sőt évezredeken keresztül nevelkedtünk, s valljuk meg, elég rosszul és elég gyengén a keresztyén igazság ismeretében, de azért mégis a lelki éghajlatunk, légkörünk keresztyén s ha jön valaki és olyan messziről jön, mint a zsidók, hogy képzelheti és hogyan gondolhatjuk mi, hogy ő két hét vagy pár hónap alatt éppen ott van, ahol mi. A keresztyénség nemcsak ismeret, amit meg lehet tanulni, nemcsak anyagi teher, amit el lehet vállalni, nemcsak liturgia, amit le lehet játszani, hanem mindenekfelett szellem, amelyik századok alkotásából sugárzik, s nemcsak kivételesen ragadja meg a lelket, hanem az átöröklés törvénye szerint előre formálja. Több missziót tehát, hogy a hozzánk jövők különb keresztyének legyenek!
Ehhez azonban nemcsak tanítás kell. Ha azt hisszük, hogy ez tanítással eligazítható, semmivel sem vagyunk tovább, mint az a zsidóság, amelyik a prófétai korszak letűnte után egy nagy tanítói intézménnyé vált és megcsontosodott abban a zsinagógában, amelynek legfőbb, sőt egyetlen feladata egy régi könyv, egy régi törvény és bonyolult élő hagyomány alapján millió meg millió konkrét esetben írást magyarázó döntéseket hozni. Mi sem megyünk semmire sem azzal, ha egyháztörténetet és dogmatikát, újszövetségi bibliai ismeretet bőkezűen öntve, mindezzel színültig töltjük a hozzánk érkezett, egyébként is egyoldalúan intellektuális zsidó lelket.
Ide valami más egyéb, különb dolog is kell. A tanítás mellé mérhetetlenül sok szeretet és a szeretet mellé tündöklő és letagadhatatlan példaadás.
Nem akarom vitatni azt, hogy ki hogyan gondolkozhatik a most felvetett zsidókérdésben, csak azt mondom: keresztyén ember különös alkalmat kell, hogy lásson ebben a mostani helyzetben arra, hogy megmutassa szeretetét a szenvedők iránt. Még inkább maga mutassa meg, hogyan viselkedik a keresztyén ember bánatban, szégyenben, megaláztatásban, próbatételben.
Ha én most megkérdezném tőletek: mit csinálnál te, ha kenyered, állásod, társadalmi helyzeted, sorsod forogna kockán? Mit csinálnál te, ha zsidószármazású felebarátod helyébe kerülnél egy szép reggelen? Milyen példát tudnál te adni ezeknek a testvéreinknek? Ebből a példából meg tudnának ők élni, békességet, nyugodalmat, reménységet találnának? Mondhatom én ezeknek az embereknek: hordozzátok úgy a kereszteteket, mint azok hordozzák, akik ezer esztendeje keresztyének? Nem becsületes ember az, aki ilyen kérdésekre mélyen meg nem alázkodik és orcája ki nem gyúl a szégyentől. Több szeretetet és tündöklőbb példaadást!
Most hadd szóljak azokhoz, akik zsidószármazású keresztyén testvéreim. Ezt a származást eddig nem bolygatta a törvény, nem tartozik ide, hogy miért bolygatja most. Reánk az tartozik, hogy ez a zsidó származás tény, ezt nem szabad letagadni és nem illik elhallgatni. Nem olyan dolog, hogy erről el kell felejtkezni a világnak és el kell felejtkeznünk nekünk. Ez Istennek predesztinációja, dekrétoma. Nem ti választottátok. Ő döntött így. S az élethez nem tartozik-e hozzá, hogy vállaljunk belőle mindent, ami akár önmagunktól, akár teremtő Istenünk döntése folytán belőle következik?
Ti – egyelőre – zsidó származásúnak mondott magyar református keresztyének vagytok. Különösképpen nektek szól, amit alapígénk ezekkel a szavakkal fejez ki: «nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak». Abban a pillanatban elmúlik a zsidó származás fájdalma, fulánkja, félelme, amelyik pillanatban egy hívő lélek ezt a vallomást teszi: nincs más dicsekedésem, csak a Krisztus keresztje, nem akarok más, csak az Ő tanítványa lenni; ennek a világnak minden ígérete hiú káprázat ahhoz, amit Őbenne nyerek; reám nézve megfeszíttetett a világ és én is a világra nézve. Amelyik pillanatban egy zsidószármazású testvérünk így tud beszélni, mindjárt tudunk neki még egyebet is mondani. Azt ti. , hogy aki a Krisztus egyházában él, kereszthordozásra vállalkozott. Nem csináltunk titkot belőle, megmondottuk a kezdet kezdetén s kegyelmi tény volt, ha eddig nem került reá a sor. Tudjátok meg, s ha elfelejtettétek, jusson eszetekbe, a keresztségnek csak külső szimbóluma a vízzel való keresztség, a lényege a tűz- és a vérkeresztség. Csak az keresztelkedik meg, aki alámerül egy halálba, a Krisztus halálába, maga is meghal a világ számára s a világ az ő számára; «megvakul hiú szeme», elmúlik ezer üres kívánsága, leszámol ennek a világnak apró előnyeivel és nagy ígéreteivel, felveszi a keresztjét és nyomdokaiba lép annak, akit Urául választott. A keresztyén anyaszentegyházban mindenkinek meg kell tennie ezt az utat.
Megtették ezt az első keresztyének, a római világ hősei és nagy élvezői, az egész középkor keresztülment ezen a leszámoláson, a reformáció puritán aszketizmusa keresztvállalás és kereszthordozás volt. Meddig és miért, nem kérdés most, tény az, hogy most rátok került a sor.
Keresztyén anyaszentegyházban nem idegen dolog az, ami megesett rajtatok; a magyar reformátusok 1681-től 1781-ig őseik honában üldözött és elnyomott kisebbség voltak, második osztályú állampolgárok, közhivatalokat nem vállalhattak, királyi kegyben nem részesültek, családi birtokukat mindenféle ürüggyel mások kezére játszották át, templomot nem építhettek, s ha építhettek is, kerítésen belül, torony és harang nélkül, hogy létükkel ne sértsék és ne provokálják a többséget. Törvény előtt csendes ellenszenv fogadta őket s százszoros igazságukból legfeljebb tízszeres pernyerés lett. Elhordoztuk, akármilyen nehéz is volt. Most rajtatok a sor; tudjátok meg, éppen azzal a ténnyel, azzal a szenvedéssel, amit most hordoztok el, éppen azzal lesztek igazán keresztyének és igazán magyarok.
Könnyű volt keresztyénnek és magyarnak lenni addig, amíg előny járt vele. Nehéz akkor, amikor bármiféle ok miatt szenvedni kell miatta. Nehéz magyarnak lenni Erdélyben, de az ottani magyarság különb is, mint a mienk. Nehéz keresztyénnek lenni Oroszországban, vagy Barcelonában, de az ott megmutatott keresztyénség sokkal többet ér, mint amilyennel mi sátorozunk. Ma mindenkinek könnyű magyarnak és keresztyénnek lenni, csak a zsidó származásúaknak nehéz; ezért kell különösképpen vigyázni, hogy megüssétek a mértéket és a nagy rostából ki ne hulljatok.
Nézzétek meg, ha nem tudtok magyarok és keresztyének lenni, akkor igazat adtok az ellenetek hozott törvénynek. Minél magyarabbak és keresztyénebbek maradtok, annál kevésbbé van igaza annak a törvénynek, amelyik magyarságotok és keresztyénségetekkel szemben bizalmatlan. Nincs más eszközötök, csak egy, de az az eszköz hihetetlenül hatalmas: megerőtleníti az ellenetek hozott törvényt, ha igaz magyarok és igaz keresztyének lesztek. Ez gyüjt fel mellettetek egy olyan erkölcsi erőt, amelynek gyümölcseit egy utánunk következő korszak látja meg. Miért történt a XIX. században a recepció? Nemcsak azért, mert a liberálisok különösképpen szerették a zsidókat, – a zsidókat nem szerette soha senki, – hanem azért, mert századok során felgyült a sok ártatlan szenvedés, méltatlan hátratétel, igazságtalan elbánás és ennek elhordozása egyszer csak a kor legnemesebb lelkeire elviselhetetlenné vált. Az ártatlan szenvedésnek kiengesztelő, hatálytalanító ereje van, csak valóban ártatlan legyen az a szenvedés! Itt másképpen kell élni, mint eddig: a kereszt szabálya szerint.
Erre mondja a 16-ik vers, akik e szabály szerint élnek, békesség és irgalmasság azokon és az Istennek Izraelén.
Jézus Krisztusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem számít, hanem csak az új teremtés. Ez pedig mindnyájunknak szól, akármilyen származású keresztyének vagyunk, mert Istennek éppen az az akarata, a házirendje, hogy a látszatból a valósághoz, külsőből a belsőhöz, mulandóból az örökkévalóhoz, apró foltozásból és tatarozásból az új teremtés gondolatához igazodik és igazít minket is. Vajha ebben a beálló újesztendőben nektek és nekünk, egész magyar nemzetünknek és ennek a beteg világnak az lenne vígasztalása és nyeresége, amit szent leckénk harsonáz felénk: A régiek elmúltak, íme újjá lett minden. Béküljetek meg az Istennel!

Jeruzsálemtől Gáza körülbelül akkora távolságra van, mint ide Szolnok. Az út eleinte sziklás, karsztos vidéken visz keresztül, azután csendesen lejt a Földközi-tenger felé. Ezen az úton halad meglehetősen magányosan egy szinte fejedelmi karaván. Elől és a menet végén fekete testőrző vitézek, azután sokféle szolga, málhák, felszerelések gondjával, s középen kényelmes, keleti batárban ül Étiópia királynéjának főminisztere, kincstartója, udvarmestere, kancellárja: a felolvasott elbeszélés hőse. Nagyon elmerült egy irattekercs olvasásában, s keleti szokás szerint, meg talán azért, mert nem anyanyelvén szólt, fennhangon olvassa. A szöveg Ésaiás próféta 53-ik részének egynehány verse görög fordításban az úgynevezett Septuaginta szerint. Mellettük halad egy különös férfi, Krisztus tanítványai közül a legnyugtalanabb, a legkíváncsibb, akit a Lélek egészen váratlanul csodálatos helyekre hajt. Mikor meghallja, hogy mit olvas a szerecsen főember, már tudja, hogy ez egyike azoknak a kereső lelkeknek akiket akkor prozelitusoknak neveztek. Az összekeveredett pogányság istenei elerőtlenedtek és haldokoltak; a legkiválóbb és a legmélyebb lelkekben pedig valami mérhetetlen vágyakozás ébredt örökkévaló igazságok iránt. Húztak a lelkek az egy, örök, igaz és szent Isten felé, akit az Ótestámentom hirdetett; elkezdték hát a zsidó vallást tanulmányozni, próbálgatták tanításait megérteni, szertartásait gyakorolni, s közülök nem egy testi és lelki közösségre lépett Izraellel. Ilyen volt a kocsiban utazó férfiú is, aki fennhangon olvassa: «Mint juh viteték mészárszékre, és mint a bárány az ő nyírője előtt néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Az ő megaláztatásában az ő ítélete elvétetett, az ő nemzetségét pedig kicsoda sorolja el? mert elvétetik a földről az ő élete.»
- Érted-e, amit olvasol? - kérdezi Filep
- Mi módon érthetném, hacsak valaki meg nem magyarázza nékem - felel reá a fejedelmi utas, olyan keleti udvariassággal, amelyben már a hívogatás is benne van.
Filep elkezdett beszélni Izrael szenvedő szolgájáról, akiről Ésaiás 53. része olyan megrázóan mondja: «Betegeségeinket viselte, fájdalmainkat hordozá, megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg. »
A főemberrel csodálatos dolog történik. Egész életének minden kérdése feleletet talál; lelke mélyén az elnyomott tudatalatti talányok megoldódnak s lelke oszló ködeiben egyszerre megjelenik Krisztus egész királyi dicsőségében s kereszthalálának nagy áldozatában. Mintha eltűnnék az egész látható világ, előtte a meghaló és feltámadó Krisztus fölséges alakja áll, s megrendülve mondja el azt a vallomást, amely kezdettől fogva mindmáig a keresztyénség hitvallása, a mi Hiszekegyünknek a történeti magva, őscsírája: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten fia.
Ekkor már a kocsi a tenger felé jár, talán egy kis pálmaliget felé tartanak. Ott bizonyosan oázis van, kőgádor között mélyen csobogó víz. Filep és a főember leszállanak, s megtörténik az országúti keresztelő, szinte azt mondhatnám, hogy az útszéli keresztelő.
Ma a keresztyénség egyik legnagyobb kérdése: a prozeliták megkeresztelésének kérdése. Nem elméleti kérdés ez, a legégetőbb gyakorlati kérdés. Százezrek családi boldogsága, jövendője, kenyere, mindenekfelett lelki nyugalma és az egyetemes keresztyénségnek egy nagy becsületbeli tartozása van Összefoglalva benne. Nézzük meg, mit tanít az Ige a gázai országút keresztelőjének példázatában?
I. Vessünk először egy pillantást a kereső lélekre: a szerecsen főemberre. Állapítsuk meg, hogy ennek az embernek mindene volt a világon. Nem kellett neki pénz, hatalom; neki egyedül igazság és Isten kellett. Mégis csak megrendítő az, hogy egy afrikai nagy birodalom első embere, akit odahaza szinte vallásos tisztelet vesz körül, hónapokon át tartó úton feljőjjön a jeruzsálemi templomba s ezer veszélyen keresztültörve, leüljön a templom küszöbén, s nézze sóvárogva az odabenn folyó csodálatos szertartást, s úgy nézzen a szentek szentje felé, amelynek kárpitja mögött ott lakik az egy örök és szent Isten, hogy majdnem kiszakadjon bele a lelke. Milyen nagy tanítás ez mindenki számára, aki közeledik keresztyénség felé! A keresztyénség nem arra való, hogy politikai, jóléti vagy társadalmi kényelmetlenségeket elintézzen. Nem azért alapította megváltó Urunk, hogy aki hozzátartozik, felvehető legyen ebbe vagy abba a kaszinóba, ilyen vagy olyan százalékban részesüljön ebben vagy abban az előnyben vagy jogosítványban. Egészen más dolgokért lett a keresztyénség: azért, hogy a bűnbe került és veszendőbe ment lelkeket kiengesztelje a haragvó Istennel, s ebben a világban megépítse az irgalomnak és a szeretetnek a közösségét. Mit kerestek ti a keresztyénségben? kell megkérdeznünk éppen most, amikor legnagyobb az ostrom a kapuinkon, nem lehet más feleletet elfogadni, csak a könyörülő és bűnbocsátó Istent, az örök szeretet Atyját.
Azután nézzük meg azt is, hogyan keresett ez az ember. Ez volt reá nézve a legfontosabb ügy, képes volt érte mindent hátratenni. Mennyire jó úton járt: nemcsak a templomba ment el, hanem elment az Istenről szóló nagy bizonyságtételig: a Szentírás tanulmányozásáig. Kész volt a legegyszerűbb és legigénytelenebb embertől is tanulni, s ha sokáig nem derengett fel előtte a világosság, a reményt még sem adta fel, s újra meg újra betűzte és olvasta a Szentírás csodálatos szövegét. Eltöltötte talán már a fél életét s még mindig nem volt kész, rászánta az élete másik felét is. Nem megszégyenítő-e ez mindazokra a modern prozelitákra, akik akár zsidóságból, akár pogányságból, az egyház keretén kívül vagy belül levő pogányságból tartanak felénk? Milyen könnyen elszóródnak, milyen hamar ellankadnak, mennyire nem látják, mi a lényeg, hogy nem tudnak áldozatot hozni lelkük üdvösségéért, s hogy nem válik bennük szenvedéllyé az egy szükséges dolognak olthatatlan keresése! Milyen lelkiismeretlenül, milyen átkos hamarsággal akarnak egy lelki közösség tagja lenni, mintha a keresztelés csak egy vallásos lebillogozás volna!
De éppen ez az örök kereső mutatja a maga példájával annak az evangéliomi ígéretnek igazságát, hogy aki keres, az talál, csodálatosan, értelem felett, váratlanul. Nem azért, mert a maga eszéből, bölcsességéből, az ő régi világából tudott valamit kierőszakolni, hanem azért, mert Isten elküldötte az eszközét hozzá.
Ez az eszköz Filep, aki Krisztushoz vezette.
II. Ha a vezetőre vetjük a második pillantást, először is azt kell megállapítanunk, hogy Isten milyen gazdag Isten, hogy kirendeli mindenki számára azt a személyt, aki egyszer megfogja a kezét és elvezeti Krisztushoz. Ki gondolt volna arra, hogy Filep és a főember találkozzanak? Filep északon, Samáriában jár-kel, s mint egy falevél a viharban, viteték a Lélektől, hol ide, hol oda; a Kandáké kincstartója pedig délfele tart, Afrika szíve felé. Sohasem látták egymást, sohasem hallottak egymásról, s íme, mégis egy meghatározott helyen és időben, tikkasztó déli verőn, egy járatlan országúton találkoznak. Isten eleveelrendelésének munkája ez. Nincs megtérés, nincs hazatalálás, csak az Ő végzése által. Tőle indulnak ki a szálak és Őhozzá vezetnek, Ő tartja kezében a lelkek sorsát, s ezért mindig lehet bízni benne, de mindig mély tisztelettel meg kell hajolni az Ő végzése előtt.
Mennyire megszégyeníti a mai egyházat az a kezdetleges gyülekezeti élet, amelyből Filep származott! Akkor az egyház minden egyes tagjának legfontosabb tennivalója, legnagyobb ügye, életnél és halálnál szentebb feladata az volt, hogy «menjen el és tegyen tanítványokká minden népet», azaz teljesítse Krisztus missziói parancsát és nyerjen lelkeket az Ő királysága számára. Ma már az egyháznak mennyi gondja van politikára, közjogra, anyagi ügyekre, mennyi gondja van közigazgatásra, de mennyire elhalványodott missziói öntudata! Hol lennénk mi most, ha a keresztyénség missziói öntudata meg nem halványodott volna, ha csakugyan tanítványokká tett volna minden népet, elsősorban saját tagjait. Lenne-e egyáltalában zsidókérdés, beszélhetnénk-e egyáltalában modern pogányságról? Vajjon az egyház egysége nem lenne nyilvánvalóbb és erősebb, s vajjon nem lenne boldogabb és nyugodtabb ez a széttépett és boldogtalan világ?
Filep mindnyájunkat megszégyenít. Nem volt főpap, nem volt püspök, apostol sem volt, - ő, az evangéliomi Filep - egyszerű, hogy úgy mondjam, világi hívő volt és milyen aratást, milyen halászatot tudott felmutatni! Mindezt azért, mert engedelmeskedett a Léleknek, annak a Léleknek, amelyik parancsolt vele és eszközül felhasználta más emberek lelkének megtartása érdekében. Akárhogy nézem a dolgot, Isten mégis mindenekfelett és elsősorban arról gondoskodik, hogy legyen elegendő szerszáma a világ megszentelésének és megváltásának a nagy művében. Most kérdezem tőled, te, aki olyan nagyszerű, megokolt véleményt tudsz mondani zsidókérdésben, modern pogányság problémájában, hány lelket vezettél Krisztushoz! Kik azok, akik neked köszönik, hogy ők megtértek és Krisztushoz csatlakoztak? Kik azok kortársaid közül, akárhova helyezte őket Isten, akik a te szavadra, s ami a fő, a te példádra Krisztushoz tértek?
De az is világosan látszik ebből, hogy Isten minden lélekhez elküldi az ő üzenetét, a neki kirendelt Fileppel, mint ahogy kirendelte a szerecsen főembernek is. Csak éppen az volt a döntő, hogy a szerecsen főember ráfigyelt erre a rosszruhájú, feltört lábú, igénytelen valakire, aki lehetett próféta, de lehetett koldus; meghajolt az Íge előtt, amit az hozott. Beültette kocsijába s elmerült vele együtt az Íge hallgatásában. Vajjon nem történt-e meg veled, hogy már sokszor, nagyon sokszor megérkezett hozzád a te Fileped, kéredzkedett is a kocsidba, a szép autódba, melléd akart ülni a villamoskocsi padján, ott állott melletted, mikor munka nélkül ődöngtél, kéredzkedett be az életedbe, dörömbölt a szíveden, akart neked valamit mondani, de te egyébről beszéltél, más érdekelt téged, léha vagy dicsekvő, haragos vagy trágár beszéddel elzártad az útját annak, hogy hozzád férkőzzék az az Íge, amelyik megmentett volna. Gondolj arra, hogy az örökkévaló szeretet világában jársz, tehát bármely pillanatban megtörténhetik, hogy véglegesen és teljesen segít rajtad Isten, csak ki ne üsd kezéből áldott és egyetlen orvosságát!
III. Még csak egy dologról kell beszélni. Mi az, amit a vezető és a kereső együtt megtaláltak? Nagyon jellemző: Izrael szenvedő szolgájának, a megfeszített és feltámadott Úr Jézus Krisztusnak a jelenléte.
A keresztyénség kétezer éve hirdeti: Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet; kétezer éve hívogatja a lelkeket: jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve. De mindenkinek azt mondja, aki velem akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét. Krisztus nem azért hívja a zsidót, hogy asszimilálja, megtartsa állását, osztalékát és jutalékát, biztosítsa üzletét; a pogányt sem azért hívja, hogy vagyonát és társadalmi állását megőrizze; mindenkit azért hív, hogy tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, legyen részese a megváltó szenvedés nagy közösségének. Csatlakozzék ahhoz a láthatatlan és lelki Irzaelhez, amely óemberét naponként megöldökli s új emberét naponként felöltözi.
Ez az élő Krisztus az, aki azt mondja a lelki átalakulás nélkül hozzánk érkező zsidónak: hiába tértél át, második állapotod rosszabb az elsőnél: hiába mosakodol szentelt vízben, nincs neked semmi közöd az Isten Fiához. Azt mondja annak a keresztyénnek, aki keményszívű, bűnös, gonosz lélek: viperának fajzatja, nem ment meg téged az, hogy Ábrahám fiának nevezed magad, Isten a kövekből is tud fiakat teremteni magának, s akármilyen méltóságban élsz s akármilyen nagyszerűen megélsz abból, hogy keresztyénség van a világon, egy zokogó publikánus, egy újjászületett zsidó keresztyén ezerszer több lehet nálad.
Azt mondja azoknak a keveseknek, akik szívből áttértek, az ő népe lettek, gyermekeiket karácsonyi hangulatban és husvéti örömben nevelik, de mégis ennek az emberi életnek nyomorúsága miatt a világi hatalom mellőzi vagy bünteti őket olyan összetartozandóságért, amelyből már rég kiszakadtak, azt mondja ezeknek: a ti keresztyénségetek szívem szerint való; a ti méltatlan szenvedéseitekből gyógyító és kiengesztelő erők fognak származni, késői nemzedékek világossága és jóvátétele fogtok lenni.
Azt mondja a keresztyén anyaszentegyháznak: jaj neked, ha megfeledkezel arról, hogy a keresztyénség nem intézmény, nem politikai hatalom, nem párt és nem e világ szerint való eszköz, hanem azoknak a társasága, akiket Isten öröktől fogva elhívott, Igéjével és Szentlelkével szakadatlanul táplált és világosít, fedd és gyógyít és egykor dicsőségbe átalvisz. A keresztyénség lelki intézmény, tehát mindenekfelett való feladata az, hogy higyjen és engedelmeskedjék, szeressen és szolgáljon. Több hitet kíván az egyháztól: hódítóbb legyen a bizonyságtétele; több szeretetet: hogy jó, irgalmas, megbocsátó és segítő legyen. Szentséget kíván, hogy az Isten dicsőségéért életét is odaáldozza, bátran küzdjön mindenkivel, aki ennek a szent és örökkévaló Istennek a felségjogát akarja kétségbevonni és halálosan komolyan vegye azt, hogy testünk a Szentlélek temploma.
Mindenkinek pedig üzeni ezt: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkem által! Az élet végső kérdései nem oldhatók meg sem joggal, sem hatalommal, sem nyereséggel, hanem csak a Megváltó Halál, a Helyettes Szenvedés erejével. Maga Krisztus is, habár Isten és mindenható: mint juh viteték mészárszékre és mint a bárány az ő nyírője előtt néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Megaláztatásával ítélete elvétetett. Nincs más uralkodás, csak egy, ha valaki részt vesz az Ő másokért való szenvedésének és áldozatának nagy közösségében, s minden ilyen szenvedés és megaláztatás a legnagyobb győzelem a világ felett, azóta, amióta nagypéntekből húsvét támadt, kereszthalálából dicsőséges élet.