Vessző alatt

A Szentírás igen sok gondolatának társadalmi háttere a pásztorélet. Ebből az ősi foglalkozásból veszi a képeket, amikor emberi, sőt isteni kapcsolatokat világosít meg. Pásztora a családfő háza népének, a gazda cselédségének, a király birodalmának, Isten Izráelnek, s e csodálatos képpiramis csúcsán sugárzik a mindent összefoglaló szemlélet: Krisztus, a jó pásztor, aki életét adja az Ő juhaiért.
A bibliai pásztoroknak volt egy sajátságos szokásuk. Mikor hazavezették a nyájat nomád életük vándor-karámjaihoz, megállottak a bejárónál, s kinyújtott vesszőjük alatt engedték át a nyájat. Valaha ez a mozdulat a számbavétel, kiválogatás, igazgatás, segítés mozdulata lehetett, később azonban szinte jelképessé vált, s ábrázolta a gazda hatalmát, aki összegyűjti, terelgeti, válogatja, ostorozza a nyájat, mint a legszemélyesebb tulajdonát, végül azonban védő karral biztos szállásra vezérli: a gazdával való életközösség, együttlakozás biztos szállására. Ha ezt az együttlakozást, gazda és népe, nyája között, a szövetség formájában szemléljük, világossá válik előttünk alapígénknek középponti gondolata: vessző alatt megyünk át a frigy kötelékébe. Ezt a mai vallásos nyelven így fejezhetjük ki, próbatétel útján jutunk el az Istennel való közösségbe.
Előttünk áll tehát a próba nagy keresztyén gondolata, Nézzük meg a próbatételnek mind a két oldalát: pusztító és éltető oldalát, s alkalmazzuk a mai napokban saját próbatételünkre.
A világon minden élőlény próbatételnek van kitéve. Ez azt jelenti, hogy néha a rendkívüliség életformájába ér és szokatlanul nagy terhet kell elhordoznia. A próba a lét határának a kiterjesztése, az életerő teljes igénybevétele, döntő csata a lenni és nemlenni határán. A fának próbatétele a szélvihar, de a gyümölcstermés is; a fűnek a szekér terhe, de az aszály is. Asszonynak az anyaság, férfiúnak a harc, minden emberi szívnek a fájdalom és a csapás. A sors próbákból áll, a próbák adják a sorsot.
Ebből az következik, hogy minden próbatételben halálos komolysággal a lét vagy nemlét kérdése vettetik fel. Nem próba addig valami, amíg létünkben nem érdekel és nem fenyeget. Próbatételkor világossá válik előttünk, ha nem álljuk ki, végünk van; ki kell állani, mert élni akarunk.
A próbatétel ezért az exisztenciális vonásért mindíg elkülönít, magányossá és árvává tesz. Életed legnagyobb fájdalmait egészen egyedül, egészen árván hordozod, még ha akarna sem tudna segíteni rajtad senki. Az orvostudomány rájött a vérátömlesztésre, s nagy válságokon átsegíthet mások egészséges, piros vére, de nagy kísértéseimet, nagy bánataimat, belső emberem élet-halálharcát egyesegyedül én vívom meg, földi teremtmény nem segíthet rajtam. Mennyire igaz alapígénknek a képe: elvezetlek titeket a népek pusztájába. Ki ne érezné, hogy mi most a népek pusztájában, egyedül, árván vagyunk?
A próbatételben még egyéb is benne van, az ti. , hogy próbára tett és magára hagyatott ember a prédára vetett ember. Mintha ki lenne szakítva a világnak abból a rendszeréből, amelyben eddig millió és millió ember támogatta, segítette és emelte őt. Az az érzése támad, hogy fellázadt ellene a mindenség és annak minden porcikája jóakarat helyett ellenségesen néz reá. Aki barát volt, immár érdektelen, aki közömbös volt, ellenséggé lett, az ellenség ereje félelmesen megnőtt. Különös érzése az, hogy a lét ellenséges erői összeesküdtek és egy hatalmas és gonosz fővezér haditerve szerint törnek ellene. Érzi a Sátán erejét, szeretne hitével Istenbe fogózni és hite elsorvadt. Szeretne szeretni és szeretné, ha szeretnék, de szíve minden pórusán úgy gyűl a gyűlölet, mint a mérges növény rostjain a halálos nedű. Most, most kellene erősnek lenni, hogy megálljon s rettenetes gyengének érzi magát. Éppen azok a gondolatok halványultak el, váltak köddé, valóságból szóvá, amelyek eddig sziklaszilárd hátvédet nyujtottak neki. Egy megpróbált nemzetben egyszerre erőssé válik a széthúzás, a bizalmatlanság, oktalan vád, gyáva gyanúsítás, megijedt emberek egymást ijesztik tovább, s a próbára tett nemzet irtózatos kísértése az, hogy elkövesse azt a hibát, amelyen végzete beteljesedik.
A próbatételhez végül még az tartozik hozzá, hogy reánk csordul Isten szívéből az ő búsulása. Igen, Ő uralkodik rajtunk s uralkodásából csak büntető haragját érezzük. Felettünk az égre rajzolódik fenyegető ítélete: Megszámláltattál, megmérlegeltettél, s reszket a világ, reszketünk magunk is, hogy elhangzik a harmadik szó: könnyűnek találtattál. Érezzük, hogy hiába dacolunk, hiába vitatkozunk, védeni magunkat nem tudjuk, saját lényünk elégtelensége kezd kiderülni, s végigfut rajtunk az a megrendülés, ami a fán, mikor gyökerére vettetik a fejsze.
Ezt jelenti az Isten vesszeje alatt állni.
A csapás éppen azzal lesz próba, hogy kibírjuk. Nem halunk bele, hanem belőle élünk. Tehát már maga a magva egy kegyelmi tény: átsegítés van benne. Ezért a próbatételnek hihetetlenül nagy az éltető ereje. Állítólag vannak betegségek, amelyeken ha átment valaki, egészségesebb lesz, mint valaha, Minden kiállott szélvésszel erősebbé válik a fa törzse, minden elhordozott teherrel rugalmasabbá válik a fűszál is. Minden gyermekkel virulóbb az anya és minden megnyert csatával erősebb és hatalmasabb a férfi. A próbatétellel a lét határai kitágulnak, tömörsége nő, az élet revideálja és átrendezi önmagát és új utakon, új győzelemre siet. A próba szebb hajnalok bölcsője.
A próbatételben megszületik az a felismerés, hogy a mi elhagyatottságunk, árvaságunk és egyedüllétünk tulajdonképpen kiválasztás. Isten azért visz a pusztaságba, áll szembe velünk pörölni, mert szemtől-szembe akar találkozni velünk. Ez a találkozás az ítélet formáját ölti ugyan fel, de az ítélet színe alatt a kegyelem golfja árad, mint ahogy nyári viharokban termékenység és élet érkezik. Láttam kissé könnyelmű asszonyokat, akik hősökké és igazán anyákká halálos beteg gyermekük ágya mellett váltak. Tudok sok házasságról, amelyeknél egy irtózatos kísértés kiállása mélyítette el férj és feleség viszonyát. Ismerek férfiakat, akiket egy nagy közéleti bukás, vesztett csata egészen átformált, különbbé, igazabbá s azonfelül bölcsebbé és gyöngédebbé tett. Nemzetek történelméből szinte egyetemes törvényként idézhetem, hogy minden igazán nagy korszak egy halálosan komoly próbatételből származott. A skótok hőskora akkor kezdődik, amikor a Stuartok alatt koldussá és futóbetyárrá vált az egész nemzet. Hollandia akkor kezdett megújulni, mikor sárba- és vérbefúlva, fogával és tíz körmével védte magát meg Alba herceg fekete hadával szemben. A német egység a napoleoni hadjáratok vereségéből támadt, s mindenki látja, hogy most másodszor, a világháborúban porig alázott, tönkretett, beszennyezett német lélek hogyan újult meg s lett hatalmasabbá, tisztábbá, bátrabbá és becsületesebbé, mint történelme folyamán bármikor.
Igen, mert a próbatétel azáltal újít meg, hogy a lét és nemlét határán Isten keze új erőket is ültet el bennünk. Ilyen új erők: leszámolás a multtal, meglátása bűneinknek, elfordulás óemberünktől, tájékozódás új, de örökkévaló eszmények felé. Lidércfények helyett csillaglátás, mocsár helyett magasságkeresés.
Ha mindezeket összefoglaltuk, azt kell mondanunk, hogy a próbatétel az életnek az a különös metszete, alkalma, amidőn megüresedett és erőtlen emberi lélek megtelik az örökkévaló Isten friss erőivel. Lehet ez az erő önbizalom, hit, alázatosság, bűnbánat, új elszántság, félredobása a nyugtalanító, aggasztó, mállasztó gondolatoknak, életbátorság, erős összefogás, kölcsönös felelősségérzet, egymásnak és Istennek a felfedezése, egyszóval mégis kifejezhető úgy, hogy az Istennek a lelke.
Azt merném mondani, hogy nincs is komoly keresztyén élet ilyen próbatétel nélkül. Tehát a próba az egyéni életben a megtérésnek és újjászületésnek, a megváltásnak külső képe. A nemzetek életében a próbatétel a nagy erkölcsi megújulásoknak történelmi eseménysorozata. Halálos kockázat az új életért, különös teremtő szózat kettős hangzása: vessz és légy.
Mindezeket tudva és látva, magunkra és népünkre alkalmazva, ezt kell mondanunk: próbatételben állunk. Rég vártuk ezt az időt, nagy és szép alkalom ez. Vajha előbb jött volna s hogy késett, vajha jobban elkészültünk volna rá! Akár így, akár úgy, kegyelmi idő ez, karácsony előtti ádvent. Az első igény tehát: légy méltó a nagy időkhöz.
Bízz abban, hogy ezt a próbát Isten javadra és megújulásodra adja. Megkísérli, hogy újra naggyá tegyen, s látni akarja, milyen anyagból vagy. Lehet-e belőled a fölséges világművésznek valamit teremteni? A kiállott próba a legdiadalmasabb csatanyerés, a legnagyobb belső győzelem.
Ehhez az kell, hogy megtaláljuk önmagunkat. A magyarnak sokszáz arca van. Hetyke, duhaj, könnyelmű, habozó, hamvadó tüzű, méla, nyugtalan, féltékeny, kishitű, de sokféle arca közül néha-néha ezeréves történelme nagy fordulóin a halál árnyékában s az új élet küszöbén, felénk néz az igazi magyar arc: az örök magyar arca, az a nyugodt, tiszta, bátor, hős tekintet, amelyik szereti az életet, vállalja a halált, mindenre képes s erkölcsi méltóságát, nemzeti becsületét az életénél is nagyobb jónak tartja. Az örök magyarnak ez arcából mindnyájunkban ott rejtőzik egy-egy vonás. Arról van szó: találjuk meg önmagunkat, minél többen legyünk olyanok, amilyennek a magyarnak lennie kell.
A másik az, hogy találjuk meg egymást. Most egy boldog találkozásra készülünk. Húsz év óta elszakadt testvéreinkkel egyesülünk. Milyen hihetetlen messze voltak tőlünk, s lélekben milyen közel vannak. Nem példázza-e ez azt, hogy még mindíg nagyon messze állanak egymástól a magyar emberek. Micsoda távolságot teremtett közöttünk felekezet, műveltség, vagyoni, társadalmi rétegeződés! A különbségek Isten rendelésén nyugosznak, de a távolságok emberi hibákból erednek. Sokkal nagyobb felelősséggel tartozunk egymásért, sokkal elszakíthatatlanabb és megtagadhatatlanabb kötelék az a tény, hogy mindnyájan magyarok vagyunk, hogysem életünket minden más magyar testvérünktől függetlenül rendezhetnénk be. Egyetlenegy nagy népcsalád vagyunk, sőt ennél is több: egy titokzatos lelki testnek vagyunk mindnyájan a tagjai. Ha egyik tag szenved, szenved a többi is. S mindegyik tagnak egészsége, ereje az egésznek haszna és virulása. Nem csinálhatja ezt meg egy párt, egy töredék, ez az egész magyarságnak egységes vállalkozása lehet csupán. A mai napokban az ország első asszonya megindította a szeretet nagy munkáját: magyar a magyarért jelszóval. Nem alkalmi időhöz kötött vállalkozás ez. Egy új magyar társadalmi berendezkedésének kezdete kell, hogy legyen. Olyan kevesen vagyunk, egymásra olyan nagy szükségünk van, nincs más támaszunk, barátunk, csak önmagunk. Szétszórt, elidegenedett magyarok találjuk meg egymást!
És végül találjuk meg Istent. Ő az, aki vár, aki néven szólít s mint mindíg, most is a legnagyobbat ígéri nekünk: önmagát. Ő minden erőnk forrása, sorsunk alakítója; végzése döntött felettünk s most mikor dekrétomának pecsétei felszakadoznak, álmélkodva látjuk, mennyire a miénk Ő és mennyire az Övéi vagyunk. Ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?
A holnap kapujánál áll Krisztus, a jó Pásztor. Vesszejét kinyujtja s mi átmegyünk e vessző alatt a Vele való életközösség örömére. Próbatételünk célja, eredménye, áldása Ő és az Ő szövetsége.