Egymás mellé állítom az evangéliomi gazdag ifjút s a mai magyar diákot. Az egyik csupa fény, a másik csupa árnyék. Amaz királyfi, napkelet bűbájos kapujában, emez koldus, napnyugat palotájának küszöbén.
Oh, hogyne!
Az evangéliomi ifjúnak mindene megvolt a világon. Gazdag volt, szép volt, okos volt, erős volt. Az antik világ kivirágzása, csúcspontja; tarkaruhás Apollo Galilea olajfaligetei között. Jellemében a hódító, a szerző akarat volt az uralkodó. Kívánta az örömet s övé lett. Kívánta a hatalmat s megnyerte, a dicsőséget s szolgájának szegődött, övé volt az élet, mert király lett s most már csak az örökélet kellett, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van. Sohase legyen szegényebb, sohase legyen boldogtalan, el ne múljék tőle, az élet királyfiától az öröm dicsősége.
Vele szemben állasz te, mai magyar diák. Kopott ruhában, kissé véznán, jócskán sápadtan. Odahaza gondoktól barázdált apai arc és korán elhervadt anyai arc tekint felétek, több szeretettel, mint reménységgel. Oh, nem úgy megy nálatok; mint az evangéliomi gazdag ifjúnál, hogy mindene megvan, csak a boldog birtoklás örökkétartó biztatása kell. Nincsen meg semmi, mindenekfelett pedig egyelőre élet, élet, élet kellene, fehér darab kenyér, meleg ruha, könyv, gondolat, látás.
Amaz tudott illengeni, szertartásosan megjelenni, a Mesternek elébe szaladni, mélyen bókolni, letérdelni, hízelkedőn címezni. Úgy jelenik meg, mint a színpadon az előre bejelentett hős, mindenki tudja, hogy ő ki s tudott dolgokat mond, amikor maga ismétli, hogy mit akar. A magyar ifjú sötéten áll és vár a szögletben. Nem veszik észre, nem is akarja észrevétetni magát, ajka egészen szótlan, úgy hallgatni senki sem tud, mint a mai ifjúság. Amint ott áll, mint egy kővévált árnyék, nem lehet tudni, útonálló-e, vagy nemsokára fölzokogó koldus? Most száll-e ki barlangjából új időknek hódító lovagja kemény ököllel, leeresztett sisakrostéllyal, kegyetlenül és vérre szomjasan, vagy pedig hazatérő tékozló fiú, aki belefogódzik az ajtófélfába, mert elemi erővel rázza egy el nem mondható vallomás: atyám, én vétkeztem ellened.
A ragyogó ifjún valami hideg ellenszenves fény ömlik el, amint hivalkodva sorolja fel, hogy megtartott minden parancsolatot ifjúságától fogva; pontosan, jog szerint, előírásosan. Vele nem lehet vitatkozni, őt nem lehet megfogni, büszke a maga tökéletességében s úgy hordozza érdemeit, mint egy kitüntetést, vagy egy pávatollat. Oh, ha ezzel szemben fölsírna benned, magyar ifjúság egy soha nem hallott kesergő: nem tartottam meg a parancsolatokat ifjúságomtól fogva. Nem voltam tiszta, paráználkodott a gondolatom, a képzeletem, a beszédem, a testem és a lelkem. Ne ölj, szól a parancsolat s én tele voltam s tele vagyok haraggal, gyűlölettel, lázadással.
«Mintha újra hallanám a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását...»
Ne lopj, tiltotta a parancsolat, nekem pedig kell a másé, nem akarom elismerni a tulajdont, csak úgy, ha én is benne vagyok. Ami az enyém, az nem a másé, de ami a másé, az az enyém is. Tiszteld apádat és anyádat, tanította a parancsolat és én gyűlölöm a tekintélyt, megvetem az apám tanácsát, kinevetem az anyám könnyeit, fölrúgom a multat, mint egy döglött tetemet s azt akarom, hogy velem kezdődjék egy új történelem. Igenis, lázadni és rontani akarok, tele vagyok átokkal és váddal.
Sírsz-e rajta? Ha tudnál sírni rajta! Mert jön a nagy döntő kérdés, amelyen a gazdag ifjú mindent elveszített s a szegény magyar ifjú megnyerhet mindent: eredj el, add el minden vagyonodat és add a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben, és jer és kövess engem, felvévén a keresztet.
Azt jelenti ez a mai korszak nyelvén: magyar ifjú, légy egészen az enyém. Értem állíts kárnak mindent, velem ne mérj össze semmit. Osztatlanul add nekem a szíved, nekem a szenvedés és áldozat hősének, az élet töviskoronás királyának. Nem ragadozásra, nem örömre, nem hódításra, hanem könnyre, vérre, áldozatra hívlak; vedd fel a keresztet és jöjj utánam.
A gazdag ifjú e kérésre elsötétült, fejét lehajtotta, arcát eltakarta s elment örökre, mert sok marhája volt.
A rongyos magyar ifjú, ugyebár, föltekint. Arcán kigyúl a fény, tépett ködmönét beragyogja, s akinek semmije és senkije sincs, igent mond a hívó akaratnak s fölveszi a győzelem királyi jelét: a keresztet.
Nézzétek, a gazdag ifjú milyen szegény! Fázós, didergő árnyékként bujdosik át a történelem oszlopcsarnokai között. Mindegyre kibukkan, mindig szembeütődik velünk, mégis ismeretlen és soha haza nem találó, az örök diák-Ahasvér, a Krisztushoz nem talált ifjú ember. S a koldus magyar ifjú 1933. október másodikán milyen gazdag! Van a mozdulatában valami a honfoglaló hősök lendületéből. Tartása, gesztusa a keresztes lovagokéra emlékeztet. Nóták patyolatjába takarja sápadt homlokát, mint a halál nagy kockázatára vágtató kuruc vitézek. Céltudatosan, tiszta tervvel áll, mint azok a márciusi ifjak, akik a múzeum lépcsőjén történelmet csináltak. A Krisztushoz szegődött magyar ifjúság a gazdag ifjú az igazán gazdag ifjú. Gazdag, mert van életének célja. Nem arany kell a gazdag élethez, cél kell, amely méltóvá teszi az életet arra, hogy éljük. S van-e magasabb életcél, mint Krisztus? Van terve. A munkás, kibontakozó, termékeny élet csak a tervszerű élet lehet. A Krisztus, életterv, mára, holnapra, mindörökre; terv a tudományban, a szórakozásban, az élet berendezésében. Gazdag lehet a magyar ifjú, ha Krisztusban ezer kínzó kérdésére nagy, boldog feleletet nyer. És gazdag az a magyar ifjú, akinek Krisztusban van vígasztalása és erőforrása. Kockázatos és vakmerő hittel fogódzik bele Krisztusba, hiszi a képtelent, várja, hogy a hegyek megmozduljanak s e közben végzi azt, ami reá tartozik. Nem azt kérdezi, hol kap állást, lesz-e kenyér és milyen lesz, hogyan lehet érvényesülni az egyetem padjain és az életben? Hová lehet jutni elszánt erőlködéssel? Hanem azt kérdezi: mit jelent Krisztushoz tartozni. Ezt jelenti: Élj az idővel és élj az örökkévalósággal e egyebet bízz Isten bölcseségére és jóakaratára.
A gazdag ifjú: a magyar ifjú, mélyen meghajol Krisztus előtt s kereszttel vállán útra kél.