Joó Sándor Dr.

Már a múlt vasárnap megmondtam, hogy ma az ún. kegyelmi eszközökről való tanítás során a másik sákramentumról, az úrvacsoráról lesz szó. Az nem baj, hogy nem most, hanem a múlt vasárnap volt gyülekezetünkben úrvacsoraosztás, sőt jó, hogy már egy hét eltelt azóta, hogy utoljára úrvacsorát vettünk, mert így az egész azóta lefolyt életünk gyakorlatán tudjuk lemérni, mit jelentett számunkra az Úr testének és vérének vétele, miben tapasztaljuk meg a hétköznapokban az úrvacsora hatását, egyáltalán mire volt jó a mindennapi életünk számára ez a szent cselekmény?

Láttuk a múlt vasárnap, hogy a keresztség sákramentumánál az a baj, hogy visszaszorítottuk a gyermekkorunkba, felnőtt korban már nem is gondolunk rá többé, hogy meg vagyunk keresztelve: az úrvacsorával pedig az a baj, hogy visszaszorítjuk a templomba, s később, a hét következő napjainak a küzdelmeiben, kísértései, nehézségei, feladatai és örömei között már nem is gondolunk rá, hogy vasárnap úrvacsoráztunk. A mi lelki beállítottságunk általában az, hogy az úrvacsorával befejeződik valami, mégpedig egy elég hosszúra nyúlt templomi Istentisztelet. Szép volt, megható volt, de vége van, és ezután kezdődik valami más: kezdődik az élet a maga ezer gondjával-bajával. Pedig nem így kellene lenni! Az úrvacsorával nem végződnie kellene valaminek, hanem éppen kezdődnie: az Úr asztalánál megtelítődve, megerősödve, föltáplálva kezdődik újra az élet a maga ezer gondjával-bajával, de másként, krisztusiabban, mint azt megelőzően. Mert ha nem: akkor miért úrvacsoráztunk? Az úrvacsorát is jobban a világi életben megélt magatartásunkra való tekintettel kellene ünnepelnünk, tehát azzal a tudattal, hogy az Úr asztalától jövet éljük a mindennapi életünket. E szent vendégség tápláló erejének ki kellene sugározni a templomon kívülre, az ünnepi órák fényének be kellene ragyognia az egész további életünket! Mert különben nemcsak hogy nem sokat ér az úrvacsorázásunk, hanem egyenesen káros és veszélyes!

Íme, így ír erről Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek: “A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?” (1Kor 10,16) Tehát azt mondja Pál apostol, hogy az a bor, amit megittunk: a Krisztus vérével való közösségünk; az a kenyér, amelyet megettünk: a Krisztus testével való közösségünk. Ezekben a jegyekben való hitbeli részesedésünk által belekerültünk Krisztus megváltó halálának erőhatásába, és belénk áradt Krisztus megváltó halálának erőhatása. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy abban a kenyérben és borban Krisztus halálának az érdemét, eredményét: a bűnbocsánatot vesszük át Istentől. Az a kenyér és bor a mi eltépett adóslevelünk bizonysága. Bár Isten egész életemet elrontott és elveszített életnek láthatná, de mégis egészen másként látja: úgy, mint aki az Ő ítélőszéke előtt felmentést kapott! És ez nem az én munkám, nem az én érdemem, hanem ez éppen Krisztus munkája és érdeme. Olyan látható szignum, pecsét az úrvacsora a kapott bűnbocsánatra nézve, mint a kibékülés után a megerősítő kézfogás és csók.

Sőt, eszerint az Ige szerint az úrvacsora még ennél is többet jelent: nemcsak Krisztus megváltó halála érdemével, hatásával való egyesülést, hanem magával Jézus Krisztussal való egyesülést. Ő maga mondta egyszer: “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet: az énbennem lakozik és én is abban”. (Jn 6,56) Gondold el, hogy annak a kenyérnek és bornak a révén úgy tett téged is Krisztus a maga isteni természetének részesévé, mint ahogyan egy testet és egy nedvkeringést képez a szőlőtőke és a rajta lévő vessző. A vesszők úgy vannak összeköttetésben a tőkével, hogy részei annak. Nem lehet azt mondani, hogy a vesszők a tőkében gyökereznek, ennél sokkal szorosabb a kapcsolat. Amikor egy növény a földbe ereszti gyökereit, bár fölszívja onnét a tápláló erőket, de az a föld mégis valami egészen más, mint a növény. De a vessző a tőkével teljesen egy, organikus közösségben, ugyanaz az életerő áramlik, kering mindkettőben. Ilyen szoros és bensőséges életközösséget teremt Krisztus is azokkal, akik az Ő testét eszik és az Ő vérét isszák. “A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?” (1Kor 10,16) Olyan titok ez, amire csak utalni lehet az ilyen jól ismert kifejezéssel: Én a Krisztusban és Krisztus bennem.

Íme, az úrvacsora lényege röviden: teljes bűnbocsánat és Krisztus életével való megtelítődés. Nos: ezt kaptuk? Valóban ez történt velünk az Úr asztalánál? Mit éltünk meg belőle az elmúlt hét napjaiban? - Mert mit jelent a bűnbocsánat? Olyan feloldozó nyilatkozatot Isten részéről, amit a megbocsátott bűnnel való teljes szakítás követ a mi részünkről. Tehát felismert, konkrét bűnökből való megszabadulást, cselekedetekben és egész magatartásunkban látható módon való megtisztulást. Mindig megújuló bűnökre mindig megújuló bocsánatot remélni: orcátlan visszaélés Istennel szemben. Bocsánatot nyerni a Krisztusban és megmaradni a bűnben: csúf játék az Isten kegyelmével! Erről ír nagyon keményen az apostol a korinthusiaknak, amikor így szól: “Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” (1Kor 10,21) Hogyan érzékeltessem, milyen rettenetes, milyen gyalázatos kettősség ez: az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei? Sajnos, mi csak külsőségekben tudunk szemléletesen gondolkozni. Például képzeljétek el, hogy egy lelkész palástban, amiben a szószéken prédikál és az Úr asztalától a kenyeret és bort osztja. utána ugyanabban a palástban elmenne kocsmába, ittasan veszekedne, trágár dalokat énekelne dülöngélve az utcán. Mindnyájan megborzadnánk. Pedig ennél sokkal rettenetesebb az, ha valaki a Krisztus bűnbocsátó érdemének a láthatatlan fehér palástjában folytatja tovább ugyanazokat a bűnöket, amiket azelőtt művelt. Az ilyen magatartásra mondja Pál: “Avagy haragra ingereljük-e az Urat?” Az a kegyelem, amivel visszaél az ember, Isten haragjává és ítéletévé válik fölöttünk! Vigyázzatok, atyámfiai! Ne hívjátok ki magatok ellen az Isten haragját. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni!

Az úrvacsora nemcsak liturgikus cselekmény, amiben időnként, mintegy langyos, jóleső áhítatban megfürösztjük a lelkünket, hanem a keresztyén életforma koncentrált, sűrített formája, mindig újra való beleállás és megerősödés abban az életformában, amelyiknek Jézus Krisztus a középpontja. Az úrvacsorában fölkészülünk és új erőt merítünk egy félreérthetetlenül krisztusi élet továbbfolytatására, még nagyobb odaszánással való kiélésére. Erőnk felett való utak megjárására táplál Krisztus az Ő vérével és testével. Az úrvacsorának ezt a megerősítő hatását olyan sokszor tapasztaltam már haldoklóknál! A halálra fáradt és halától remegő lélek ennek a mennyei ételnek és italnak az erejétől megbékélve, megnyugodva, megerősödve indult el a legnehezebb útra. De Jézus nemcsak a halálra, hanem az életre is ugyanígy föl akar készíteni ezzel az erősítő táplálékkal, amit ennél az asztalnál szétoszt. Önmagát osztja szét, hogy önmaga életét sugároztassa át a cselekedeteinken, szavainkon, érzéseinken. Krisztus egyre inkább olyan emberekké akar tenni bennünket, akiken - mint a napsugár az üvegfestményen - átvilágít Jézus Krisztus fénye. Óh, de nagyon vágyakoznak az emberek körülöttünk erre a világosságra! Kaptak-e valamit belőle rajtad keresztül? És ha nem, akkor miért úrvacsoráztál?

“A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?” Az a Krisztussal való közösség, amit az úrvacsora létrehoz, gyakorlatilag az emberekkel való teljes, föloldódott testvéri közösségben valósul meg. Itt, az Úr asztalánál, amint már sokszor mondtam, a Krisztus testében és vérében való közös részesedés révén a szó szoros értelmében véve testvérekké válunk, egy testté és egy vérré a Krisztusban. Spurgeon mondta el egyszer egyik érdekes élményét ezzel kapcsolatban: Úrvacsorai istentiszteleten vett részt, és ismeretlen emberek között ült a padban. Nemsokára azután az egyik férfival, aki mellette ült, találkozott az utcán. Odalépett hozzá és megkérdezte: Kedves Uram, hogy van? - Köszönöm - válaszolta amaz -, jól vagyok, de nincs szerencsém önt ismerni. - Én épp oly kevéssé ismerem Önt, mint Ön engem, de a múlt vasárnap együtt úrvacsoráztunk, a gyülekezet családi lakomáján egymás mellett ültünk és így mi testvérek vagyunk, nemde? A megszólított férfi egészen meghatódott és megköszönte a bizalmat, amivel Spurgeon őt megszólította, és meghívta magához rögtön egy csésze teára. Olyan barátság szövődött közöttük, ami sohasem szakadt meg többé, sem az időben, sem az örökkévalóságban. - Igen, így kellene folytatódnia a mi Krisztussal való közösségünknek az úrvacsorázás után, új testvéri és baráti szálaknak kellene szövődnie itt, a gyülekezetben, egymás között. Vegyük halálosan komolyan, amit az apostol mond: hogy ha mi itt bent a templomban, áhítatos családi közösségben együtt vagyunk Urunk asztalánál, s utána odakint megint gyanúval, rejtett indulatokkal, neheztelésekkel gondolunk egymásra - haragra ingereljük Istent! Akinek a szívében a Krisztus testének és vérének a közösségében nem oldódtak föl a haragos, gyűlölködő, bizalmatlan indulatok a másik emberrel szemben, annak nemcsak, hogy nem vált hasznára, hanem egyenesen kárára, veszedelmére volt az úrvacsora!

Atyámfiai, nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának a vendégei egyszerre! Haragra ingerlitek vele az Urat! Azt a testvéri közösséget, amibe az úrvacsora hoz bennünket egymással, ne hagyjuk bent itt a templomban! Odakint is összeköt bennünket szent egységbe a Krisztus vérével és testével való közösség! Összeköt nemcsak a velünk együtt úrvacsorázókkal, hanem minden emberrel! Van egy törvény, aminek e földön minden élőlény engedelmeskedni kénytelen. Ez az önzés törvénye, aminek a nagy parancsolata így hangzik: Szeresd magadat mindenek felett! Borzalmas, halálos törvény ez! Ez az oka az emberi együttélésben minden nyomorúságnak: háborúnak, szenvedésnek, konkurenciának, válságnak, gyűlöletnek. Aki ennek a törvénynek engedelmeskedik, maga is belepusztul. Jézus azonban - éppen az által, hogy önként adta magát az alá a törvény alá - leszámolt vele. Az Ő megtöretett teste és vére a bizonysága annak, hogy Ő másokat szeretett jobban, mint önmagát - még az ellenségeit is. Akik Jézussal közösségben vannak, megszabadultak az önzés törvényétől. Ti arra vagytok elhívva, hogy a világ törvényével szemben a Krisztus törvényét, a szeretet nagy parancsát valósítsátok és éljétek meg! Mindenkivel szemben! Az élet apró, jelentéktelen, nem érdekes eseményeiben éppúgy, mint nagy dolgokban.

Azt a folyamatot, amiben Krisztus az Ő megtöretett testével és kiontott vérével erősít bennünket, röviden megszentelődésnek nevezzük. A megszentelődésben nem görcsös erőlködésről van szó, nem arról, hogy valami lélegzetelállító nagy dolgot műveljünk, hanem az emberekkel szemben való szeretet gyakorlását, az evangéliumnak cselekedetekben való hirdetését, Krisztusnak bennünk való kiábrázolódását. Erre adta magát a múlt vasárnap, és erre adja mindig újra az Ő megtöretett testében és kiontott vérében, itt, az Ő asztalánál!

Ámen

Dátum: 1956. május 6.

Emlékeztek, említettem már, hogy most húsvét és pünkösd között mindkét budapesti egyházmegyénkben a kegyelmi eszközökről folyik vasárnaponként a tanítás a templomokban. Isten, aki bennünket az Ő kegyelmének a szövetségébe befogadott, megajándékozott az ún. kegyelmi eszközökkel is, amelyekkel egyfelől üdvösségünket munkálja, másfelől fölkészít, alkalmassá tesz a keresztyén hivatásunk betöltésére. Ezek a kegyelmi eszközök az Ige, a sákramentumok és az egyház. Ezért szóltunk már arról, hogy mire jó a Biblia, továbbá arról, mire jó a hirdetett Ige, a prédikáció, - most pedig megint egy nagyon egyszerű, de alapvető kérdésről szeretnék beszélni, arról: mire jó a keresztség? Nem arról van szó, hogy gyermekeink számára igényeljük-e a keresztség sákramentumát, hanem arról, hogy mi magunk is, mindnyájan megkeresztelkedett emberek vagyunk, valamikor valamelyik templomban a mi fejünkre is hullott a keresztvíz. Tehát arról legyen most szó közöttünk: mit jelent számunkra, a hitünk és mindennapi életünk számára az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében?!

Legelőször is, tapasztalatból hadd mondjam meg őszintén: nem sokat jelent! Nem is igen szoktunk gondolni a keresztelésünkre. Amikor erre a prédikációra készülgettem, akkor döbbentem rá, mennyire ellaposodott bennem is a saját megkeresztelt voltom jelentősége. És vajon nem így vagyunk vele mindnyájan? Melyikünk számára jelent mindennap új csodát az, hogy megkeresztelt ember lehet, melyikünk tud mindig újra elámulni azon, hogy ez a mennyei megkülönböztető jel néki is adatott? Egy jó házasságban még előfordul, hogy állandóan érzik azt a boldog csodát, hogy egymáséi lehetnek. De él-e bennünk ez az öröm afölött, hogy én az Istené lehetek és Ő az enyém - ami tulajdonképpen éppen a tartalma a keresztség sákramentumának? A keresztelésünkkor és azután következő napokban, sőt években nem örvendezhettünk ennek a csodának, mert akkor még nem is tudtunk róla semmit. Nem tudatosan részesedtünk benne. Nem is mi magunk mentünk oda, hanem úgy vittek ölben. Akkor tehát nem sokat jelenthetett a számunkra. De hát most? Most tudunk neki örülni? - Bizony nem! - vagyis egyszerűen nem is tudatos bennünk az, hogy meg vagyunk keresztelve, és talán nem is döbbennénk meg, nem is hiányoznék, ha egyszer kiderülne, hogy véletlenül nem is részesültünk ebben a szertartásban

Valahogy úgy van az, hogy az egész keresztség csak a gyermekek számára való egyházi szertartássá, a névadás ünnepélyes ceremóniájává fajult tudatunkban, amin ha valamikor régen túlesett már egyszer az ember, felnőtt korban nem is igen gondol rá többé. Mi, felnőtt emberek a keresztséget visszaszorítottuk a gyermekkorba, és még akkor sem élvezhettünk belőle semmit, mert amikor fejünkre hullott a Krisztus vérét jelentő néhány vízcsepp: aludtunk vagy kiabáltunk. Szóval nem tudunk róla semmit, legföljebb csak a szüleink elmondásából. .Ki tudja például közöttünk a megkereszteltetése dátumát, azt a napot, amikor keresztelték? A születésnapunkat persze mindnyájan tudjuk, mikor van, és évenként meg is emlékezünk róla, de a keresztelésünk napját eszünkbe sem jutna megünnepelni. S ha valakinek mégis eszébe jutna: úgy tekintenénk rá, mint valami különcködőre. Pedig nem is lenne olyan különcködés! Mert a születésem napján beíratott a nevem mint Magyarország polgára, - a keresztelésem napján pedig beírattam mint Isten országának polgára. És ez egyáltalán nem olyan jelentéktelen esemény, sőt: az egész életünkre kiható jelentőségű dolog!

Gondold csak el, hogy egyszer történt az életedben valami kibeszélhetetlen nagy csoda, és ez a csoda a te keresztelésed napján történt. A felséges és hatalmas Isten lehajolt föléd és ezt mondta: “Ez a gyermek az enyém!” A te személyes tulajdonneved említése mellett hangzott el fölötted az Ige: “Keresztellek én téged az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevébe!” Nem úgy, hogy “nevében” - tehát mintha az élő Isten megbízatásából, vagy felhatalmazása alapján történnék a keresztség -, hanem így: “nevébe”. A név akkoriban magát a személyt jelentette. Isten neve: egyenlő magával Istennel. Ebbe a névbe keresztelni, annyi, mint Isten életének a valóságába belehelyezni, belemeríteni valakit, valahogy úgy, ahogyan a nyers fonalat a bíbor festékanyagba belemártják, belemerítik. Tehát Isten bevont Téged is az önmagával való legbensőségesebb életközösségbe. Mintegy beölel önmagába Isten, az Atya, aki örök kegyelmi szövetséget létesített népével; Isten, a Fiú, aki ezt a népet minden bűnétől megmosta a saját vérével; Isten, a Szentlélek, aki részesíti is ezt a nevet mindabban, amit Krisztus szerzett a számára, hitben megélt valósággá teszi számára a megváltást és az örök életet. Ez a háromszor is ugyanaz az egy Isten hajolt föléd akkor régen, és jelentette ki, hogy: “Ez a gyermek az enyém!” És azt, hogy: “Én ezé a gyermeké vagyok!” Tehát akkor, amikor sem igent, sem nemet nem tudtál mondani, tehát amikor még nem tudtál választani és dönteni: Ő már döntött, választott melletted! Vállalt téged testestől-lelkestől! Nem várt arra, hogy majd kérjed, - sőt, már akkor szeretett, megváltott és örök kegyelmébe fogadott, amikor még meg sem formált téged az Ő szent keze, amikor még nem is éltél a föld színén. És hogy mind ez előlegezett kegyelem iránt ne legyen semmi kétség: pecséttel is megerősítette. Látható bizonyítékot is adott hozzá. Azok a vízcseppek a keresztelésed alkalmával ténylegesen reáhullottak a fejedre, mindenki láthatta; a nevedet, amit a saját nevével, életével összekötött, mindenki hallhatta, aki akkor ott volt a templomban. Szövetségének a hatályát kiterjesztette rád, és szövetségének jelvényével: a keresztséggel megjelölt téged, mint hozzá tartozót. A mindenható Isten ott, akkor, ünnepélyesen kinyilvánította: Szövetséges társad vagyok, veled maradok minden napon a világ végezetéig!

Igen, mindez így történt, amikor megkereszteltek - mindez igaz, valóság! De: nem mágikusan! A keresztség nem varázseszköz, amivel most már rendben van a dolgunk Istennel, és ami minden további nélkül üdvözít, hanem lehetőség, megnyitott kapu. Sőt, aláírt, Krisztus vérével aláírt isteni elkötelezés, ami azt jelenti, nem néked kell megszerezned kegyességi gyakorlatokkal, vagy bármi egyébbel a kegyelmet, hanem ingyen ajándékként, de öntudatos hittel kell elfogadnod és megélned. A keresztség nem helyettesíti a mi hitbeli döntésünket, hanem segíti, sürgeti azt. Biztat: hiheted igazán, hogy Isten a te Istened, hogy Jézus Krisztus érted és helyetted is meghalt a keresztfán, hogy a Szentlélek téged is birtokába vesz, benned is elvégzi a megváltás és megszentelődés munkáját, megtisztít és átformál az Isten emberévé! A nevedre szólóan adta tudtul Isten, hogy a te bűneidre is kész van nála a bocsánat, teelőtted is nyitva az örök élet, élhetsz vele - rajtad van a pecsét! Meg vagy keresztelve!

Meríts belőle erőt a hited számára! Isten elfogad téged is, áldottá, gazdaggá, örvendezővé, hasznossá teszi az életedet: miért nem élsz vele? Miért vagy koldus az Isten ajtaja előtt, amikor gyermek lehetnél az Isten otthonában? Nézd a tékozló fiút: amikor elindult hazafelé, elhatározta, hogy majd ezt mondja: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hivattassam, tégy engem olyanná, mint a te szolgáid közül egy”. És amikor hazaért és elkezdte mondani, amit lélekben az úton oly sokszor elismételgetett magában, ímé, nem tudta végigmondani a mondókáját. Odáig még eljutott valahogy, hogy “nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam”, - de azt, hogy “tégy engem olyanná, mint a te szolgáid közül egy”, ezt már belefojtotta az édesatyai szeretet ölelése. Atyja karjai között úgy érezte, hogy ezzel megbántaná ezt a szerető, drága szívet! Az atyja nem szolgát akart - hiszen éppen annak örült, hogy a gyermekét kapta vissza. És azonmód vissza is helyezte gyermekét teljes fiúi jogaiba. - Értsük meg hát, hogy Istennek nagyobb örömet nem is okozhatunk, mint azzal, hogy alázatos gyermeki hittel igényt tartunk fiúi, gyermeki jogainkra, méltóságunkra! Tehát azzal, hogy nem koldusként alamizsnáért könyörgünk, hanem megváltott gyermekként Vele közösségben élünk!

Valamikor régen, a keresztyénség első idejében a keresztség fordulópontot jelentett annak az embernek az életében, aki benne részesült: ezzel fejezte ki azt a nagy döntést, hogy régi, pogány, istentelen életéből Isten kegyelme által mintegy átment az új életbe, Istennek odaszentelt, valóban Krisztusi életformába. Az Újtestamentum a keresztség vizét a Vörös-tenger vizéhez hasonlítja. Izráel népe átment a Vörös-tengeren, és amikor a túlsó partra ért, a vizek mintegy áthatolhatatlan válaszfalat képeztek az elhagyott szolgálat háza és az új, szabad élet között, amiben most vándoroltak tovább az ígéret földje felé. Ilyen értelemben jelent válaszvonalat a keresztvíz a mi régi bűnös életünk és az Isten országa között. Aki átment rajta: a régi önmagát elhagyva most már járhat a megújult, Krisztusban megváltott életben. A te számodra ilyen Vörös-tengerré, választóvonallá lehet a keresztséged, Isten kegyelmének ez a jele és pecsétje rajtad, és valóban ilyen választóvonallá is válik rögtön, amint szíved teljességéből döntesz arra nézve, hogy Jézus Krisztussal akarsz élni, hogy vállalod, amit Ő ígért, amikor a keresztelésedkor ezt mondta: “Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,20)

Abban a szobában, ahol erre a prédikációra készültem, a falon édesapám életnagyságú arcképe függ. Úgy van megfestve, hogy tekintete állandóan ránéz arra, aki szemléli. Akárhová megy az ember, a szobának akármelyik sarkába, részébe: az a tekintet mindenüvé követi, mindenütt ránéz. Valahogy így, de egészen valóságosan van ez Jézussal is. Veletek vagyok minden napon - mondta. Úgy van velem, hogy a tekintete állandóan rajtam van. Akárhová megyek, akármit csinálok, akárhová bújok. Lát, rám néz, tekintete erőt ad, vigasztal, nevel, fegyelmez, vezet, megfedd, lesújt és fölemel: velem van! Vele vagyok! Vele élek! Vele járok az utcán, az emberek között, a munkámban, a családom körében, a bűneim elleni harcomban. Velem van és segít, és képesít megtartani mindazt, amit Ő parancsol nékünk.

Ne engedjük elhomályosulni, eljelentéktelenedni a keresztségünk tényét: éljük meg azt a nagy kiváltságot, hogy magunkon hordhatjuk az élő Istennel való szövetséges viszonyunk megkülönböztető jelvényét! Merítsünk bőven az Ő erőforrásaiból! Most már bűn, ha üres vagy, ha erőtelen vagy, mert bőségre vagy jogosult! Mondogasd magadban: “Mindenre van erőm a Krisztusban”. Amit el kell végeznem, van erőm hozzá Abban, Aki engem megerősít: a Jézus Krisztusban. El fogunk ámulni, hogy mi mindent el fogunk tudni végezni! Isten a keresztség által krisztusi életre hívott el, krisztusi életformára kötelez: de úgy kötelez, hogy rögtön képesíti reá azt, aki hittel vállalja!

És most, ha kimégy innen a templomból és zajlik körülötted az élet, fáraszt a munka, idegesítenek az emberek, szólnak hozzád, vagy te szólsz hozzájuk, tehát ha éled a mindennapi életedet: ne feledkezzél el róla, hogy meg vagy keresztelve, bele vagy merítve az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek nevébe! Ne feledkezz meg ennek a kegyelmes csodának az ajándékáról és elkötelezéséről!

Ámen

Dátum: 1956. április 29.

Húsvét és pünkösd között a magyarországi református gyülekezetek életének, így a miénknek is, a középpontjában a konfirmáció áll. Itt, a mi gyülekezetünkben is 51 fiú és leány készül arra, hogy pünkösdkor vallást tegyen ősei hitéről és fogadalommal erősítse meg a Krisztushoz és az Ő egyházához való hűségét. Hogy a konfirmáció ügye minél jobban az egész gyülekezet közös ügyévé váljék, a két budapesti egyházmegye igehirdető bizottsága olyan igehirdetési tervet dolgozott ki e két ünnep közötti időszakra, amelyiknek témája nagyjából megegyezik a konfirmációi órák témájával. Ezért most az elkövetkező vasárnapokon az ún. kegyelmi eszközökről fogunk beszélni itt a templomban is. Isten, aki bennünket az Ő kegyelmének szövetségébe befogadott, megajándékozott ún. kegyelmi eszközökkel is. Ezek a kegyelmi eszközök egyfelől Isten ajándékaiban részesítenek bennünket, tehát munkálják az üdvösségünket, másfelől pedig alkalmassá tesznek küldetésünk betöltésére. Általános református hitvallásunk szerint Isten kegyelmének ezek az eszközei: az Ige, a sákramentumok és az egyház. Ma az Igéről tanít bennünket a felolvasott bibliai rész. Most tehát nagyon egyszerű, de alapvető kérdésről szeretnék beszélni: mire jó a Biblia? Mi a haszna Isten írott Igéjének? Erre a kérdésre próbáljunk a felolvasott bibliai versekből olyan feleletet keresni, hogy jobban megszeressük és megbecsüljük a Bibliánkat.

Először hadd mondjak néhány szót magáról a Bibliáról. Nézzük csak, mit mond a Biblia a Bibliáról? Íme ezt: “A teljes Írás Istentől ihletett!” Tehát minden más egyéb írásműtől lényegileg különbözik, mert különleges módon isteni eredetű könyv. Megnyilatkozik ez már a Biblia puszta külsőségében is. Gondoljuk el, hogy ebben a kötetben 66 önmagában is teljes írásmű van egy csokorba kötve. 66 különböző könyv, egy egész kis könyvtár. Szerzői a legkülönbözőbb korokban éltek. Az első és az utolsó könyv íratási ideje között több mint 2000 esztendő húzódik végig. A legkülönbözőbb műveltségű emberek: pásztorok, királyok, halászok, vámszedők, teológusok írták - három különböző nyelven, és mégis összefüggő történetet írtak. Ez a 66 könyv egységes művet alkot! Mintha egy évezredek fölötti szerkesztőbizottság osztotta volna föl a megírandó anyagot, egységes szempont szerint, utasította volna az írókat, hogy ahol abbahagyja az egyik, közvetlenül ott folytassa néhány évszázad múlva a másik, és mindenik ugyanazt a témát bonyolítsa ki lépésről-lépésre egyre jobban, a világ teremtésétől a világ újjáteremtéséig.

Így jött létre egy földi tér és idő feletti szerkesztő rendszerezése alatt ez a könyv, amit az évezredek során éppen úgy gyűlöltek, mint ahogyan csodáltak az emberek. Amit rengeteg vágyakozó ember ronggyá olvasott már és rengeteg dühödt ember ronggyá tépett már. Amit sokszor dobtak máglyára, és amivel sokszor mentek már emberek bátran a máglyára! Nincs még egy könyve a világnak, amit annyiszor akartak megsemmisíteni, kiirtani, és mégis hiánytalanul megvan! Mégpedig úgy van meg, mint a világ legtöbbet olvasott és a legtöbb nyelvre lefordított könyve! Ez a puszta tény is megsejtet valamit abból az izgató titokból, amit Pál így mond: “A teljes írás Istentől ihletett!”

De ezek még csak külsőségek. Ennek a könyvnek az isteni ihletettsége még nyilvánvalóbbá válik a tartalmából. Az egész 66 könyvből álló kötet tartalmát egyetlen szóba lehet összefoglalni: Jézus! Jézus Krisztussal van tele nemcsak az Újtestamentum, hanem az Ótestamentum is. Nem olyan könyv a Biblia, amelyben Kain és Ábel, Dávid és Saul, Ábrahám és Jób, Péter és Pál apostol sorsának az alakulásáról van szó, hanem amelyikben mindig Jézus Krisztusról. Amikor a fáraó megparancsolja, hogy minden újszülött izráeli fiút a Nílusba dobjanak, ez már támadás a meg sem született Krisztus ellen, aki akkor még Izráel ölében volt elrejtve; és amikor Heródes Betlehemben vérfürdőt rendez: az is éppen olyan támadás, mint amaz, de most már a megszületett Krisztus ellen. Mindkettő egy-egy epizódja, részlete annak a permanens küzdelemnek, ami a sötétség és a világosság között, a kígyó magva és az asszony magva között folyik! Ugyanannak a küzdelemnek, amelyiknek döntő, nagy ütközete ott, a Golgotán folyik le. - Az Apostolok Cselekedete könyve olyan hirtelenül, váratlanul fejeződik be, mintha valaki ollóval vágta volna el. Pál apostol éppen Rómában van, fogságban. Mi fog történni vele? Erről már nincs szó többé. Nem fontos. A Biblia nem regény. Nem Pál apostol a főszereplő, hanem Jézus Krisztus! Arról tudósít, hogy Jézus Krisztus Jeruzsálemből eljutott Rómába, bevonult a hatalmas római birodalom központjába. Hogy azután Pál apostollal mi történt tovább, lehet nagyon érdekes egyháztörténeti szempontból, de Krisztus földi országok és népek között továbbnyomuló diadalútja szempontjából nem lényeges!

De még ennél is többet jelent a teljes Írás isteni ihletettsége. Tehát nemcsak azt, hogy az egész Biblia elejétől végéig Jézus Krisztusról szól, hanem főleg abban mutatkozik meg, hogy úgy szól Jézus Krisztusról, hogy tulajdonképpen Ő szól benne hozzánk. Éppen ez teszi ezt a könyvet egészen különlegessé és egyedülállóvá, hogy Isten ezt a könyvet használja fel arra, hogy a maga szavát elmondja általa az embernek, hogy emberi szóval szólítsa meg az embert! Ugyanaz az isteni szó, amelyik vállalta az emberi testté-lételt a Názáreti Jézusban, vállalta az emberek által leírt és kinyomtatott betű testét is a Bibliában. Úgy, hogy a szó szoros értelmében maga Jézus Krisztus, a testté lett Ige jár közöttünk a Szentírás köntösében. A Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett Isten országának a mennyei energiája feszül benne a Biblia szavaiban. Így Istentől ihletett a teljes Írás. Úgy, hogy Isten Lelkének, Krisztus Lelkének, a Szentléleknek az ereje áramlik benne. Isten önmagát közli benne az emberrel, maga elé szólítja az embert, beleavatkozik általa a gondolatainkba, rendezi az érzésvilágunkat, akaratunkat, megragadja egész személyiségünket!

Ezért írja az apostol, hogy ez az Istentől ihletett írás “hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere”. - Emlékeztek az evangéliumból, hogyan tanítgatta Jézus a tanítványait? Nevelte, megfeddette őket, amíg együtt járt velük a földön: nos ugyanezt teszi tovább, csak most a Biblia szavai révén. Vedd úgy, hogy a Bibliáddal Jézus maga, személyesen ül le veled beszélgetni, megtárgyalni életed apró és nagy ügyeit, tanít élni, felfedi a bűneidet, igazgatja lépteidet, formál, alakít, dolgozik rajtad és benned! Valóban, akinek itt közülünk az az igénye, hogy Istennel személyes, élő közösségben, kapcsolatban éljen, az nem lehet meg a Biblia nélkül! Aki növekedni akar a hitben, a szeretetben, az örömben, az alázatban, egyáltalán a keresztyén életben; aki Isten vezetése alatt akar járni e világban, aki tudni akarja, mit akar az Isten tőle és vele, az nem nélkülözheti a Bibliát! Aki arra vágyik, hogy élő realitás legyen számára Jézus Krisztus, az a Biblián át megszólaló Ige hatásából győződhet csak meg róla! A mi emberi életünk teljes újjáteremtését munkálja Jézus mind tovább az Ő hozzánk szóló szavai által.

Azért tanít, fedd, jobbít és nevel Igéjével, hogy “tökéletes legyen az Isten embere!” A tökéletes szó a bibliai szóhasználatban azt jelenti, hogy céljának megfelelő, eredeti rendeltetésének megfelelő. Ilyenné akar tenni Jézus mindnyájunkat. Nemcsak megváltott halálával, nemcsak bűnbocsánatot szerzett számunkra, nemcsak az örök élet örököseivé tett, hanem azon munkálkodik szakadatlanul, hogy tökéletes emberré váljunk: annak a célnak, rendeltetésnek megfelelő emberekké, amire teremtett és megváltott Isten. Egyetlen tökéletes ember volt valaha ezen a földön, aki hiánytalanul betöltötte azt a célt, rendeltetést, amire való volt: Jézus Krisztus! Egyedül őreá lehet elmondani, amit Pilátus mondott: “Íme az ember!” - az Isten gondolata szerinti ember, az új embertípus! Ilyenné akar tenni téged is, aki hiszel benne. Emberré, Isten emberévé, új emberré, tökéletes emberré - még e földön! Erre tanít, ezért fedd, ezért jobbít, nyeseget, erre nevel - mégpedig az Istentől ihletett teljes Írás által! Erre való a Biblia, mint az Ő megváltó és újjáteremtő kegyelmének eszköze.

Így munkálkodik Jézus Lelkének az ereje a Szentírás által! Így feszül benne Isten országának mennyei energiája a Biblia kijelentésében. Azt mondhatná valaki most, hogy “de én még sohasem éreztem meg azt a magas feszültséget, amikor kinyitottam a Bibliámat”. - Nos, ez a magasfeszültségű áram benne van ebben a könyvben, de nem úgy, mint a villamos áram a drótban. Nem mechanikusan. Nem úgy, hogy kinyitom, hozzáérek a tekintetemmel egy textushoz, és érzem, hogy megcsap. Nem! Valahogy másként. És itt fontos az, amit Pál így mond a felolvasott részben: “Te maradj meg mindabban, amiket tanultál!” Ez a megmaradás, úgy érzem, annak a futó érintésnek az ellentéte. Olyanformán van ez is, mint az, ha valaki sietve megy át egy erdőn: nemigen lát madarat, vagy állatot. Elrejtőznek. De ha leül és vár - megmarad mellette -, előjönnek! A Bibliában sem lehet gyorsan, sietve áthaladva meghallani azt a bizonyos halk és szelíd szót! Nézni és várni kell, hogy Isten Szentlelke tegye élő Igévé számunkra az Írást. Sokszor elcsodálkozom, hogy a zenében benne élő emberek mi mindent meghallanak ugyanabban a zeneműben, amit avatatlanabb fülek észre sem vesznek. Nekünk is Istenben kell benne élni, az Ő szavához visszanyúlni mindig. Akkor tudjuk igazán felfogni. Úgy nem lehet, hogy máskor nem hallgatom, de most hegyezem a fülem, mert bajban vagyok, mert szükségem van rá. Így hiába fordulok feléje, mert ha nem kellett akkor a szava, amikor neki volt szüksége rám, nem fogom megtalálni és meghallani őt akkor, amikor nekem volna szükségem rá. Tehát: “Maradj meg mindabban, amit tanultál!”

De - és ez a legfontosabb - maradj meg benne akkor is, amikor már nem olvasod, amikor már becsuktad a Bibliádat és indulsz kifelé a szobából, a gyárba, vagy az utcára, vagy bárhova az életbe. Akkor maradj meg benne, mert az utolsó vers szerint Isten azért adja kezünkbe a Bibliát, Jézus azért állít benne Önmaga elé bennünket, hogy felkészítsen a jó cselekedetekre. A bibliaolvasás nem arra való, hogy az ember néha valami mást is olvasson, ne csak mindig újságot, regényt, ne csak mindig csúnya dolgokkal foglalkozzék, hanem valami széppel is. Ne csak a matematikával legyen tele az élete, hanem lelki dolgokkal is! Nem erre való! Hanem arra, mint amire hangverseny előtt a hegedű fölhangolása: tehát arra, hogy megtisztulva minden fals, hamis hangtól, tisztán szóljon, tisztán zengje Isten dicsőítését minden cselekedetünk az élet nagy hangversenyén! Arra való, hogy - Igénk szerint - Isten embere minden jó cselekedetre fölkészített legyen! Az olvassa jól a Bibliát, aki utána meglátja és megragadja az emberek közötti jó cselekedetek alkalmait. Annyit, mindig csak annyit fogsz megismerni Istenből, amennyit hajlandó vagy a gyakorlatba átvinni az Ő akaratából, hogy megcselekedjed azt!

Befejezésül hadd mondjam el valakinek a bizonyságtételét, aki elmondja, mire jó igazán a Biblia. Az 1. zsoltár 3. verse volt az Igéje, amikor élete legkilátástalanabb, legsötétebb jövendője felé indult: "És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen." Teljesen értelmetlennek látszott minden, s akkor, ebben a rettenetben olyan volt számára ez az Ige, mint hajnalcsillag az éjszakai égen. Egyszerre megvilágosodott a reménytelen sötétség, hiszen - úgy gondolta - gyümölcstermésre, jó cselekedetre mindenütt van alkalma. Aki így megy együtt az Úrral, annak gyümölcstelen, tehát értelmetlen nem lehet az élete még a haláltáborban sem. Ott is lesznek emberek, az emberekkel feladatok, a feladatokkal gyümölcsök, a gyümölcsökkel értelme az életnek! Nincs hát semmi ok a kétségbeesésre, még ha fáj is a szíve a szerettei miatt. Még azok elveszítése sem tudná értelmetlenné tenni az életet számára. Minden attól függ csak, hogy hitének a gyökérszálai beleérjenek abba a bizonyos folyóvízbe. Ez pedig nem fog hiányozni, hiszen velük megy, ott is folyik ez a víz: maga Krisztus, úgy, ahogyan Igéjében jelen van. Egy soha cserben nem hagyó, soha ki nem apadó élet-forrás, az élet vize! Ha ez táplálja, öntözi, még az éhhalállal is megbékül az ember, mert ez sem vihet máshova, csak az örök életbe! - Így indult neki a nagy megpróbáltatásnak és nem is csalódott.

Próbálj meg te is minden reggel így elindulni a munkába, a hétköznapok dolgai közé, az emberek közé, hogy van egy aktuális üzeneted az Úrtól, amit te kaptál személyesen a Bibliából! Ha ezt aznap megvalósítottad, átvitted a gyakorlatba, akkor már nem éltél hiába! Valahányszor igazán megéltél egy Igét, teljesítetted Isten egy akaratát, testté, jó cselekedetté vált benned Krisztus beszéde, estére kelve elmondhatod, hogy “ma nem éltem hiába”!

Ámen

Dátum: 1956. április 15.

Régi iratokból tudjuk, hogy az első keresztyén gyülekezetek mennyire komolyan vették a húsvéti eseményt. Attól kezdve, hogy meggyőződtek a feltámadás valóságáról, szinte nem tudtak magukhoz térni a boldog ámulatból. Minden nap összejöttek, minden nap újra elmondták egymásnak a nagy örömet, minden nap húsvéti ünnepet ültek. Még később is, amikor kezdett az egyház intézményes rendje kialakulni, minden vasárnap a feltámadott és élő Krisztus örömünnepe volt számukra. Ezért is nevezték el ezt a napot mind máig Úr napjának. - Ma nem az a baj, hogy évenként csak egy húsvéti ünnepet tartunk, hanem lelkileg csonkult meg és homályosodott el számunkra maga az egész húsvéti evangélium. Egy mai húsvéti gyülekezet nagyon hasonlít ahhoz a kis asszonycsoporthoz, amely húsvét reggelén áhítatos, kegyeletes érzésekkel, de letörten, csalódottan, szomorúan közelgett Krisztus sírja felé. Nem a jóindulat hiányzik belőlük, még csak nem is a buzgóság, hanem éppen úgy, mint azokban a kegyes asszonyokban: a húsvéti hit, annak diadala és öröme! Az a bánatos kis zarándokcsoport nem hitte, nem is várta, hogy igaz lehet, amit Jézus pedig előre megmondott nekik. Számukra Jézus csak egy drága emlék volt, pedig Ő akkor már nem is volt ott a sírban: feltámadott! Egész életformánk azt mutatja, hogy mi sem hisszük igazán a feltámadott és élő Jézus valóságát. Húsvéti ünnepet ünnepelünk húsvéti hit nélkül! Pedig Jézus feltámadott, pedig Jézus él! Óh, bár megerősítene most bennünket ebben a boldog hitben az az üzenet, ami a feltámadás titkát legelőször adta hírül a világnak: “Mit keresitek a holtak között az Élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!”

Az első Ige, ami húsvétról szól, úgy hangzik, mint egy szelíd korholás, szemrehányás: Mit keresitek a holtak között az élőt? Ez a kérdés mintha emlékeztetni akarná a gyászoló asszonyokat, hogy gondolkozzanak csak el, kit is keresnek ők tulajdonképpen? Gondolkozzanak csak, hogyan lehetne legtalálóbb szóval megnevezni azt a Jézust, aki még halála előtt velük együtt vándorolt egyik helyről a másikra, mindenütt tanított, vigasztalt, gyógyította az embereket? Valóban, ez a szó illik reá: ÉLŐ ! Ő volt az egyetlen igazán élő egy halódó világban. Ő volt az élet világossága, az élet kenyere, az élet forrása, ő volt az út, az igazság és az élet! - Az Ő szavai Lélek és élet voltak, beszéde nyomán Isten Lelkének éltető ereje áradt, bűnösök támadtak tőle új életre, betegek gyógyultak meg tőle, halottak keltek föl a sírból hatására. Hiszen mindezt látták, tapasztalták ezek a kegyes asszonyok is, hogyan feledkezhettek meg hát akár csak egy pillanatra is az Úrnak erről a halált és bűnt legyőző erejéről? Micsoda lelki tudatlanság nyilatkozik meg abban, hogy fűszerszámokat, balzsamszereket hoznak neki, mintha egy ilyen hatalmas Valakit örökre birtokába vehetett volna a halál. “Mit keresitek az Élőt a holtak között?” Hiszen akkor ti félreismertétek azt a Krisztust, akit követtetek, akit szerettetek, akihez ragaszkodtatok!

Érzitek ebben azt a szemrehányást, amivel Isten a hitünket, a hitünk leglényegét, zavaros hitbeli fogalmainkat akarja tisztázni? Mintha azt mondaná, hogy ha nem hiszünk a feltámadott, élő Krisztus valóságában, akkor nem sokat ér az se, ha akármennyire hiszünk is a halála előtt élt Krisztus valóságában! Hiszen mindaz, amit Jézus e földön jártában tanított és cselekedett, a feltámadásban nyeri el isteni legitimációját. Azt a hitelesítő pecsétet, hogy valóban az Élet Fejedelme és forrása járt közöttünk, valóban Isten lett emberré benne, valóban élő és éltető Ige minden szava, valóban a bűneinkért halt meg, valóban Megváltó Urunk Jézus, nemcsak egy különleges képességű nagy ember!

Ha drága számotokra az a Jézus, akiről az evangéliumok szólnak, akinek a szava megnyugtat, megvigasztal, akit követni akartok, akinek a vére a Golgotán lecsorgott a földre, aki magához hívja a megfáradottakat és megnyugvást ígér nekik, aki megöleli a bűnösöket és bocsánatot hirdet számukra, akkor értsétek meg, hogy mindez az Ő feltámadott valóságában való hit nélkül valóban csak illúzió! Kegyeletes emlék, áhítatos érzés, letűnt múlt! “Mit keresitek a holtak között az élőt?” Érezzétek meg a szemrehányást: azt üzeni általa Isten, hogy ne viselkedjetek úgy, olyan csüggedten, reményvesztetten, erőtlenül, mintha ti is az emberiség nagy halottai közé akarnátok sorolni Jézust! Ő nem egy azok közül a híres férfiak közül, akik a világnak a sok közül az egyik vallást adták! Sokan voltak már a földön költők, gondolkodók, uralkodók, akiknek az emlékét kegyelettel őrzi az emberiség, sok nagy szellem próbált már az emberiségbe új hitet, új reménységet, új szeretetet önteni. Sok nagy ember hatása mai napig is érezhető, szelleme tovább él, de belőlük magukból csak egy maréknyi por maradt vissza valahol valamelyik sírban - hol is kereshetnénk őket másutt, mint a halottak között? De Jézus Krisztus nem a nagy halottak közé tartozik. Jézusról csak múlt időben beszélni: az a teljes félreértést jelenti! Ő nem volt valamikor, hanem van, nem élt egyszer, hanem él, ma és örökké! A kétezer évvel ezelőtti Máté vagy Lukács evangélista szavával ma szólít meg! És a szava nemzedékeken és évezredeken keresztül is mindig megváltó, teremtő erejű szó!

“Mit keresitek a holtak között az Élőt?” Ilyen dorgálás hangzik ebből a kérdésből: miért éltek és viselkedtek úgy, mintha a keresztyénség, amit képviseltek, amit vallotok, egy régen meghalt nagy valakinek a szellemi hagyatéka volna csupán? Tudjátok meg, hogy a keresztyénség az igaz, egy Élőnek a mindig friss, ragyogó kisugárzása! Olyan Élőnek, aki ugyan magasabb rendű életformába ment át, de Lelke által továbbra is olyan személyesen munkálkodik a földön, hogy “ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott Ő jelen van közöttük”. Miként a világosságot nem lehet elválasztani a Naptól, éppen úgy a keresztyénséget sem lehet elválasztani az élő Krisztustól! A keresztyénség nem halottkultusz, hanem az élő Krisztusból áradó erők megjelenési formája. Középpontjában ugyanis nem egy síremlék áll valahol, hanem maga a feltámadott, örökkön élő Krisztus!

“Nincsen itt, mert feltámadott!” - szól az angyali üzenet az üres sírba meredő, ámuló asszonyoknak! - Feltámadott! - Ez az, amit olyan nehéz elhinni! Hiszen olyan valami az, ami ellentétben áll minden eddig ismert, kikutatott természeti törvénnyel! Hiheti ezt egyáltalán modern ember? - Én a feltámadás csodáját nem akarom magyarázni, mert az teljességgel magyarázhatatlan. De ha valakinek természettudományos aggályok állják útját a hitének, hadd hivatkozzam egy egészen egyszerű jelenségre. Nézzétek csak: mi történik, amikor a karomat így felemelem? Az, hogy dacára annak a nehézségi erőnek, ami a karomat alkotó molekulákat lefelé vonja, ezek a molekulák mégis fölfelé mennek. Ez a fölfelé való mozgása a molekuláknak természettudományos szempontból úgy jön létre, hogy nincs semmi látható oka, mert az “akaratom”, ami létrehozza, láthatatlan. A karom fölemelkedése tehát természettudományos szempontból: csoda. Az a dimenzió, ahonnét ez a kar megmozdíttatik, a fizika és a kémia számára ismeretlen. Persze senki sem lát benne csodát, mert mindenki hozzá van szokva, hogy ilyesmi történik, és mindenki tudja, hogy emögött a jelenség mögött ott van egy emberi én. Tehát tulajdonképpen ez a mozdulat nem is áll ellentétben a természettudományos törvényekkel, hanem csak arról van szó, hogy a kiváltó okok egészében valahol működik egy olyan ok, ami egészen más minőségű, mint a fizikai okok, és mégis hatással van a fizikumra. - Nem elképzelhető-e akkor, hogy Isten egy számunkra elképelhetetlen dimenzióból belehat a természet világába anélkül, hogy lényegileg a természeti törvényeket felfüggesztené? Tudom, hogy ez nem magyarázata a húsvéti csodának, de ha hiszünk Istenben, hihetünk abban is, hogy az Ő akarata, az Ő hatalma képes számunkra megmagyarázhatatlan csodákat is létrehozni. És az Ő központi csodája éppen Krisztus feltámadása, mint az Ő megváltó akaratának a halállal szemben való érvényesülése! Tehát ott, húsvét reggelén betű szerint, fizikailag is az történt, amit az angyal hirdetett a remegő asszonyoknak: “Nincsen itt, mert feltámadott!” “Mit keresitek a holtak között az Élőt?”

Dehát hol keressük akkor a feltámadott Krisztust? - Hadd mondjam meg előbb azt, hogyan keressük. Hogyan? Hittel! Tudom, a világ mosolyog azon, amikor mi azt mondjuk, hogy hittel keresünk valakit, aki láthatatlan. De gondoljátok csak meg, nem is olyan régen még kimosolyogták volna azt, aki azt állította volna, hogy hajók és repülők mozgását figyelemmel lehet kísérni akkor is, ha a normális látási viszonyok a legerősebb távcsövek számára is kedvezőtlenek vagy lehetetlenek, például ködben, sötétben! Ma pedig már az is, ami puszta szemmel vagy távcsővel nem látható, egészen jól látható egy különös készülékkel: a radarral. Ahova az emberi szem nem elég, nem hat el, ott a radar lehetővé teszi, hogy a legsűrűbb ködben is ki-bejárhassanak a hajók a kikötőben. - Valami ilyenforma ajándék a hit is: a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Jézus Krisztus dicsőséges személyét nem látja az emberi szem. Sokkal inkább látjuk az élet nehézségeit, gondjait, kísértéseit, amik körülvesznek, a halál sötétségét, ami felé haladunk. Milyen kimondhatatlanul szegény az az ember, aki a hit radarja nélkül akar ebben a földi világban eligazodni! És milyen gazdag, aki a reá ereszkedő akármilyen sűrű ködön át is ráirányítja lelkének ezt a titokzatos, de valóságos radarját az Élőre, az Úrra, a Megváltóra, Isten húsvéti üzenetére, és azon keresztül Jézus Krisztusra!

Így azután hittel keresve meg is találod Őt magát is. Például itt, az úrasztalánál hirdettetik a bűnbocsánat, az, hogy Jézus meghalt a te bűneidért és feltámadott a te megigazulásodért. Hit nélkül mindez úgy hangzik, mint kegyes emberi szólam, de azzal a bizonyos lelki radarral túllátsz a láthatókon és egyszerre megérzed, hogy Valaki, egy élő hatalom, valóságosan föloldozott a bűneidből. Tehát megtalálod Őt abban a bocsánatban, amivel fölemel. Vagy például hallod az Igét: “Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Hit nélkül ez is üres szó, de ha hittel elfogadod, egyszerre úgy tapasztalod, hogy az életnek egyetlen útja sem olyan nehéz, egyetlen áldozata sem olyan nagy, egyetlen terhe sem olyan súlyos, a mélysége sem olyan mély, a kísértés sem olyan legyőzhetetlen, hogy ne vállalhatnád bizalommal. Tehát megtalálod Őt abban az erőben, amit kapsz tőle hozzá. Vagy például testi szemeid a nyitott sírt látják, ami minden élőt elnyel, de hiteddel túllátsz rajta, túl a halál legsűrűbb ködén is, és ott, rajta túl a megnyílt ég kitárt kapuját veszed észre. Igen, a húsvéti hit számára még a halál ijesztő valósága is elveszett. Vagy például hallod a húsvéti angyal parancsát, amit azoknak az ámuló asszonyoknak mondott: Menjetek gyorsan és mondjátok meg az Ő tanítványainak, hogy Ő él! Azóta ez a parancs kiszélesedett így: Mondjátok meg az egész világnak, hogy Jézus él! Úgy mondjátok meg, ahogy megérti a világ: nem szép szavakkal, hanem egy igazán evangélium szerinti élettel! És tudjátok, az a csodálatos, hogy ha a hitünknek a radarját ráirányítjuk az Élőre, és így próbálunk engedelmeskedni Néki, akkor egyszerre látható módon visszatükröződik az Ő élő valósága a szeretetünkben, a szolgálatunkban, az örömünkben, abban a módban, ahogyan szenvedünk, ahogyan a megbántást fogadjuk, ahogyan terheinket hordozzuk, ahogyan a mindennapi munkánkat végezzük. Egyszerre fölujjong bennünk a lélek: Valóban él a Krisztus! Azok az asszonyok is így találkoztak vele!

Testvérek, az őskeresztyének az élő Krisztussal való közösségben minden nap húsvétot ünnepeltek. A mi húsvétunk se múljék el ezzel a mai nappal. Holnap is húsvét van, de nem ünnepnap a szokott módon. Nos, a mi számunkra legyen a holnap is, a holnapután is, minden hétköznap húsvéti ünnep! Nem baj, hogy nem itt ülitek az ünnepet a templomban, sőt: Istennek még jobban is tetsző az, ha Jézus Krisztus élő valóságát, szeretetének a hatalmát kint a világban, az emberek között mutatjuk meg, hirdetjük el az életünkkel. Tehát ha igazán húsvéti hittel élünk. Ha ez a mi mostani húsvéti istentiszteletünk nem folytatódik holnap és azután a föltámadás valóságát hirdető életben, akkor mi most is csak a holtak között kerestük az Élőt, akármennyit beszéltünk és énekeltünk is itt a Feltámadottról!

Könyörögjünk hát együtt:

Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hadd legyek élő személy:
Lelked által énbennem élj!

(347. ének 5. vers)

Ámen

Dátum: 1956. április 1. Húsvét.

Ezen a nagypénteken a felolvasott történetnek csak egyetlen mozzanatáról szeretnék beszélni. Arról a csúfolódásról, kegyetlen gúnykacajról, ami Megváltónk keresztjét körülvette. Ma áhítatos gyülekezetek sereglenek a kereszt köré, zsoltárokkal dicsőítik - mint mi is itten - a megfeszített Krisztust, akkor pedig bámészkodó emberek szemlélték végig egy elítélt rab haláltusáját. Nyelvüket öltögették reá, gúnyos nevetéssel vagy dühös gyűlölettel dobáltak feléje durva szavakat. Igen: ez a kegyetlen gúnyolódás is hozzátartozott a Golgotához. Krisztus Lelke megmondta ezt már évszázadokkal azelőtt, hiszen szóról-szóra az teljesedik be, ami a 22. zsoltárban így van megírva: “Én féreg vagyok és nem férfiú, embereknek csúfja és a nép utálata. Akik engem látnak, mind csúfolódnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejüket.” (Zsolt 22,7-8) Nézzünk bele most ebbe a jelenetbe közelebbről!

Ott a Golgotán semmi sincs abból a megdöbbent csendből, ami egy kivégzés alkalmával a vesztőhelyen akaratlanul is lenni szokott, hanem valami démoni lárma, kiabálás, szidalom, gúnykacaj - ami éppen ebben az órában, amikor a világ megváltása történik, ijesztően szörnyűséges! A felolvasott Igéből és a többi evangéliumok tudósításaiból tudjuk, hogy az arra menő emberek, látva a keresztet és fölötte a vádiratot, mély megvetéssel hajbókoltak, mondván: “Ha Isten Fia vagy, hát szállj le a keresztről!” Erre az ott álldogáló főpapot is elkapta a csúfolódás láza. Nem tudták elképzelni, miért nem él most hatalmával a saját javára is, hogy leszállna a keresztről, íme, erre már nem képes! Na lám: most tehetetlen, "másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Ő Izráel Királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki!" A kivégzőosztagba kirendelt római katonák is fölbátorodnak: “Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” Sőt, még a vele együtt megfeszített két gonosztevő közül is az egyik szidalmazza őt, mondván: “Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, meg minket is!” És ebben a sátáni zűrzavarban, kacagás és káromlás közepette, ott függ a fán Isten Szentje, kigúnyolva, megcsúfolva, megátkozva, mintha valóban tehetetlenül lenne kiszolgáltatva az emberek dühének. Pedig éppen nem a kiszolgáltatott tehetetlenség nyilatkozott meg abban, hogy nem szállt le a keresztről, hanem a minden emberi képzeletet fölülmúló isteni erő! De ki tudta ezt akkor, hogy ott mi történik?

Csak egyedül Ő, akit csúfolva szidalmaznak! Ezért válaszol mindenre egy királyian méltóságteljes hallgatással. Inkább hagyja magát kinevetni, kigúnyolni látszólagos tehetetlensége miatt, semhogy olyan módon igazolná előttük isteni hatalmát, ami a világ megváltásáról való lemondást jelentené! Hiszen ha lejönne a keresztről, mielőtt minden elvégeztetett, akkor ezzel benne hagyná az emberiséget a biztos romlásban, a kárhozatban. Kitépni a kezét, lábát a keresztre-szögezettségből? - de Ő még ennél is nagyobb csodát tesz majd! De nem most, hanem harmadnap, húsvét reggelén, amikor a halál ölelő karjai közül lép ki teljes isteni fenségében. Most azonban ugyanazzal a hatalommal, amellyel a halálból támadt föl, marad ott mindvégig a kereszten! Nem mintha nem lett volna ereje, hatalma hozzá, hogy leszálljon onnan, hanem egészen másért: akaratlanul is igazat mondtak a csúfolódók, örök Igét hirdettek, amikor így kiabáltak: “magát nem tudja megszabadítani!” Jézus valóban nem tudta önmagát megszabadítani, mert nem tudott, nem volt képes a világ és az emberiség kárhozatban hagyásának az árán menekülni a szenvedéstől és haláltól! Nem tudta magát megtartani, mert hiszen éppen azért jött a világra, hogy Isten kegyelmes akaratából áldozatul adja magát érette! Nem tudta magát megtartani, mert az Ő saját szíve, rajtunk szánakozó szíve nem engedte, mert a bűnösök iránti szeretet sokkal nagyobb volt benne, mint az életösztön! - Érzitek, mennyire igaz a gúny? Nem tudta magát megtartani - de nem tehetetlenség miatt, hiszen ennél sokkal nagyobbat tudott: ott maradni a keresztfán és önmagát elveszíteni! Ezt tudta! De a keresztet otthagyni, és egy elveszett világot hagyni elsüllyedni az örök sötétségbe: ezt nem tudta!

Azok a csúfolódók arra hivatkoztak, majd ha leszáll a keresztről, akkor hisznek benne. Nos, lehet, hogy egy ilyen képtelennek látszó mutatványra valóban hittek volna benne, de nem lett volna semmi hasznuk belőle. Mi ma mindenesetre éppen azért hiszünk benne, mert nem szállt le a keresztről, mert végigszenvedte a pokol és kárhozat minden kínját! Éppen ez a mi hitünk alapja! - Igen, az az alapja a hitünknek, hogy az egyetlen Valaki, akinek nem kellett volna, szenved; aki nem tartozik a halálnak, meghal; aki nem érdemelte meg, mégis a kárhozatba száll alá, önként! Nyilván nem önmagáért, hanem másokért: azokért az emberekért, akik csúfolódva állták körül a keresztjét - tehát értünk, érted és értem! Itt lepleződik le, hogy akár csúfolódók, akár hódoló imádók, kik vagyunk mi tulajdonképpen. Olyan bűnösök, akiken csak egy ilyen szörnyűséges helyettes ítélet segíthet! Akiket csak a testté lett isteni szeretet megváltó halála menthet meg a kárhozattól!

Csak itt, a keresztnél, abban a szenvedésben és halálban, amit Ő helyettünk vállalt magára, ismerjük meg valójában, hogy milyen nagy bűnösök vagyunk mi! Tehát olyan emberek, akik Isten ítélete szerint és talán a saját lelkiismeretünk szerint is elvétettük az utat, eltévedtünk és elvesztünk, akik nemcsak egy kicsit, hanem reménytelenül eladósodtunk Istennel szemben. És foglyok vagyunk, nyomasztóbb fogságban, mint a börtöncellák lakói: a saját gőgünknek, vágyainknak, ösztöneiknek, félelmünknek, hitetlenségünknek a foglyai! És szenvedők vagyunk, akik a legjobban önmagunktól szenvedünk, amit a magunk számára és mások számára nehézzé teszünk. Ott élünk a halál és az örök ítélet árnyékában, ami felé haladunk. Igen, ilyen bűnösök vagyunk mi mindnyájan! Jézus tudta ezt, azokról is tudta, akik akkor állták körül a keresztjét, meg azokról is, akik most sereglettek a keresztje köré, itt, ezen a nagypénteken! És ezért nem tudta magát megtartani, ezért nem szállt le a keresztről! Ezért vállalt mindent, Isten bűnért való haragjának teljes ítéletét. El tudjuk-e képzelni, mit jelenthetett az, hogy milliók pokoli kínját egy életben hordta, szenvedte végig, néhány óra alatt?

Gyermekkoromban csináltuk azt, hogy nagyítólencsével a nap sugarait összegyűjtve megpróbáltuk a bőrünkre vetíteni. Egyetlen pillanatig sem lehetett kibírni az égetését. Így koncentrálódott Krisztusra Istennek az emberiség bűnei miatt való haragjának égető heve ott a kereszten! Önmagát tartotta elébe, hogy az árnyékában átokmentes, ítéletmentes új élet fakadhasson! - És így a gúnyolódók akaratlanul is a legáldottabb isteni örömhírt hirdették, amikor csúfondárosan így kiáltottak feléje: “Másokat megtartott!” Íme még ebben a rettenetes órában, még a leggonoszabb indulatok között sem tudják tagadni azt, hogy sokaknak Megtartója, Megváltója ez a kereszten függő, megcsúfolt, titokzatos ember! Isten a hitetlenségen keresztül hirdeti a világnak, hogy Krisztus átszögezett kezei sokak számára a bűn erős kötelékeit oldozzák föl. Ezért nem tudta hát megtartani önmagát, hogy másokat megtartson! Mindenkit, aki hittel néz föl rá, mint Megváltó Urára!

Hadd kiáltsam hát ki, amit az egész Újtestamentum hirdet: meg vagytok váltva, Testvérek! Hadd hirdessem, amit Pál apostol így írt az egyik gyülekezetnek: kegyelemből tartattatok meg! Tehát amit Krisztus tett, az nemcsak egy kis bátorítást, könnyítést, vigasztalást jelent a számunkra, hanem megtartást, megváltást! Meg vagytok váltva! Nem arról van szó, hogy majd talán egyszer valami módon meg leszünk váltva, nem: meg vagyunk váltva! Mi! Igen, mi! Nemcsak olyan más emberek, némelyek, akik jobbak, hívőbbek, mint mi vagyunk, hanem mi, mindnyájan! Egytől-egyig! Tekintsetek most lélekben a keresztre, rajta a mi Megtartónkra, Jézus Krisztusra, az elítéltre, a kivégzettre! Nézzetek reá és lássátok meg és értsétek meg, hogy amit tett és amit szenvedett, azt teéretted, meg énérettem, mindnyájunkért tette. A mi bűneinket, a mi fogságunkat és szenvedésünket vette magára. És nem hiába! Úgy vette magára, hogy mirólunk levette. Bűneink, szenvedéseink börtönének az ajtaja nyitva van akkor is, ha különös módon nem akarunk kimenni belőle! Szabadok vagyunk, Isten szabadokká tett, ha érthetetlen módon nem akarunk is élni ezzel a szabadítással. Isten részéről minden rendben van ahhoz, hogy mi most másként menjünk ki innen, mint ahogyan bejöttünk. Megtisztulva, megváltva, fölszabadulva, örvendezve, megvigasztalódva, a bűnbocsánat erejével új életet kezdve, kísértéseken győzedelmeskedve, embereket szeretve, Isten dicsőségét szolgálva! Fölszabadított arra, hogy néki éljünk! Az igaz, hogy a Golgota keresztje, amire fölfeszítették Jézust, már eltűnt a földről, elkorhadt régen, de annak a keresztnek az áldott árnyéka szélesen és hatalmasan rávetítődik a földre, benne mindenki megtalálja a bűnbocsánatot, az isteni oltalmat, terheinek hordozásához az erőt, tehát a megváltást - aki igazán keresi!

Másokat megtartott! - hangzik a gúnykacaj, és ez való igaz, így van! De miért mindig csak másokat, miért nem téged? Miért ne lehetne így is igaz: engem is megtartott! - Talán azért, mert még sohasem kérted úgy igazán, a szívedből, hogy benned is váljék valósággá az Ő megváltó ereje! Mert nézzétek, hogy Isten szeret bennünket, hogy Jézus érettünk meghalt, hogy mi az Ő halála árán tartatunk meg, hogy megnyílt börtönünk ajtaja: mindez a mi közreműködésünk nélkül igaz, mindezért nem is kell könyörögnünk. De hogy mindezt el tudjuk hit által fogadni, mindez érvényessé váljék bennünk, hogy mi elkezdjünk élni is vele és általa, hogy mi mindezt ne csak a fejünkkel és ajkunkkal, hanem a szívünkkel és az egész életünkkel higgyük, úgy hogy mások is észrevegyék rajtunk, úgy, hogy valóban más emberekként menjünk ki most innét, mint ahogy bejöttünk, úgy, hogy az egész lényünk belemerüljön a megváltás isteni valóságába, ezért kell nekünk imádkoznunk! Nem volt még soha ember a világon, aki ezért hiába imádkozott volna! Ezt tette a sok csúfolódó ember között az a másik gonosztevő is: imádkozott. Csak egy halk sóhajtással kérte: “Uram, emlékezzél meg rólam!” Olyan szívből, igazán, ahogy csak a halál küszöbén beszélhet egy ember. És belélegezte az örök életet. A többihez is ilyen közel volt a kegyelem, az isteni szeretet, a megbocsátás, a megváltás! Hozzánk is ilyen közel van! Egy világhírű orvostudós mondta egyszer, hogy az igazi imádkozó ember úgy áll Isten előtt, mint a vászon a festő előtt, mint a márvány a szobrász előtt. Ha most így tárod oda magad az elé a Krisztus elé, aki magát nem tudta megtartani, akkor azok között a “mások” között, akiket megtartott, ott leszel te is.

Azon a régi nagypénteken így kiáltottak föl a keresztre: “Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Mi pedig kiáltsunk így: Isten Fia, szálljon le reánk a Te irgalmad és kegyelmed a keresztről!

Ámen

Dátum: 1956. március 30. Nagypéntek délután.

Az ősi egyházi év szerint az ún. nagyböjt idejében vagyunk most, amikor régi szokás szerint vasárnaponként Krisztus Urunk szenvedésének a történetével, annak egyes stációival foglalkozik az igehirdetés. Szeretném én is, ha a nagypéntekig még hátralévő három vasárnapon át Isten Szentlelkének a segítségével végigkísérnénk Urunkat a szent passió útján. Hiszen az Ő szenvedéséből és halálából fakad számunkra az élet. Az Ő sebeivel, lelki és testi sebeivel gyógyulunk mindnyájan. Az Ő szenvedése az a világcsoda, amelyik gyógyító, felemelő, vigasztaló, megváltó erőként árad bele az életünkbe, a szenvedésünkbe. Hadd forduljon hát most a lelkünk egészen a szenvedő Megváltó drága személye felé, hogy a belőle kiáradó fényben és kegyelemben jobban megismerhessük Őt és önmagunkat! - Ezért most a Krisztus szenvedéséből áradó fénynek néhány olyan sugarát szeretném fölfogni és továbbvetíteni, amelyikről - tudtommal - az elmúlt 19 év alatt, mióta ebben a gyülekezetben szolgálok, még nem volt szó közöttünk.

Egyik legfájdalmasabb részlete a passió-történetnek az, amit fölolvastam. Együtt ülnek Jézus és tanítványai, a Mester és legmeghittebb, legbizalmasabb követői. Nagy vacsoráló házban, nyilván valamiféle vendéglői szobában, terített asztal mellett, kereveteken félig ülve, félig fekve, az ősi szertartások szerint készülnek megünnepelni a legszebb ünnepet, elfogyasztani együtt a páskabárányt. A meghatódott, ünnepélyes együttlétben, amint leülnek és esznek, egyszer csak megszólal Jézus: “Bizony, mondom néktek, egy közületek elárul engem, aki velem eszik”! Irtózatos lehetett ez a bejelentés ott, a nagy, áhítatos csendben! Micsoda rettenetes gondolat: az Úr Jézus árulója egy az apostolok közül, egy a tizenkettő közül, egy azok közül, akik naponként Vele jártak, akik most is vele ünnepelnek, Vele egy tálból esznek, egy azok közül, akiket Ő választott! Ezek közül az egyik árulja el a Mestert?! Ez megdöbbentő! Lehetséges ez? - Igen! Így történt. - A pogány katonák, akik számára Jézus teljesen idegen volt, parancsot hajtottak végre, amikor keresztre szegezték az Urat. Poncius Pilátus - aki azt sem tudta, honnét való Jézus - jobb meggyőződése ellenére, a tömegtől való félelemében szolgáltatta ki Őt. De az Úr saját népe volt az, amelyik halálát követelte. És az az ember, aki elárulta Őt, tudva hogy ártatlan vért árul el - tanítványa volt, egy a tizenkettő közül, a legbelsőbb körből való! Megváltónk szenvedése és halála a Sátán munkájának eredménye volt, ez igaz - de mégis a saját legszűkebb gyülekezetének a köréből adta oda valaki magát a Sátánnak eszközül arra, hogy Jézust ledöfje!

“Egy közületek elárul engem!” Olyan rettentő vád ez, amelyik tüzes parázsként hull oda Jézus tanítványi körébe, nemcsak az akkori tanítványi körbe, hanem a mindenkori, így a mostani, és itteni tanítványi körbe is! Ne ítéljétek el a 2000 évvel ezelőtti Júdást: örök vád ez az egyház ellen, örök figyelmeztetése ez Jézusnak minden gyülekezet számára! És ha valaki csak egy kicsit is ismeri Krisztus egyházának immár majdnem 2000 esztendős történelmét, azt is tudja, hogy bizony, igen gyakran adott alkalmat erre a szörnyű vádra! Nézzétek: Jézus Krisztus mennybemenetele után az Ő egyházában, híveinek a közösségében és életében akar élni és működni tovább a földön. Híveinek a közösségében és életében akar megismerhetővé, láthatóvá lenni az Őt még nem ismerők előtt. Az egyháznak nemcsak hirdetnie kell a Krisztust, hanem láthatóvá tenni, beleélni Krisztust a világba, az emberi társadalomba, a földi élet minden örömébe és bajába. De bizony az Ő hívei 20 évszázadon át nagyon sokszor nem úgy képviselték Jézust, hogy vonzóvá, széppé, élővé, igazzá vált volna a világ előtt. Jézus követői nagyon sokszor a maguk éppen nem Krisztusi életével úgy elárulták, megölték és eltemették maguk között Krisztust, hogy a világ ma már nem Őt, a Megváltó élő személyét látja megtestesülni az egyházban, hanem csak egy csomó ügyetlen, elavult gondolkozású embert, akik szájjal ugyan szép elveket vallanak, de életükkel rácáfolnak! Az az egyre növekvő elfordulás az Istentől, ami szerte az egész földön tapasztalható, az, hogy Krisztusnak és egyházának olyan kevés becsülete van a világ előtt: az a hívő emberek között szakadatlanul folyó belső árulásnak a következménye. És ne gondoljátok, hogy túlzás, amikor ezt árulásnak nevezem, mert mi az árulás? Mi a júdási magatartás? Az, amikor valaki a hűtlenségével, a csak külső Krisztushoz-tartozásával alkalmat ad arra, hogy Jézust, Istent gúnyolják, megvessék, ne higgyenek benne. Sok ateistával beszéltem, akik szinte kivétel nélkül azért váltak istentagadókká, mert megbotránkoztak az egyháznak, vagy az egyház valamelyik képviselőjének a nem-keresztyén magatartásán; mert Krisztus tanítványai utáltatták meg velük Krisztust! Nem olyan tudatosan, mint Júdás, de mégis árulással, mert a vallott, de igazán meg nem élt keresztyén lét a legjobb eszköz a Sátán kezében Krisztus ellen!

“Egy közületek elárul engem!” - mondja Jézus. Az apostolok összenéztek! Megdöbbentek! És ezt olvassuk: “kezdének szomorkodni”. Máté egyenesen így mondja: “Felettébb megszomorodtak!” Hogyne szomorodtak volna meg, hiszen akinek van füle a hallásra, az hallja, hogy ebben a rettenetes vádban még mindig egy mélyen megszomorodott isteni szívnek a gyengéd szeretete rezeg! Jézus máskor az Ő juhait mindig néven nevezte: Márta, Márta! - Saul, Saul - kiáltotta a damaszkuszi úton elvakult dühében törtető farizeusnak. De itt nem említi senkinek a nevét, csak így: “egy közületek!” Ennek a tanítványnak a nevét olvassa le ki-ki a saját lelkiismeretének a könyvéről, a maga lelkének, szívének a mélységéből. “Egy közületek elárul engem” - érzitek, hogy ebben Isten szívének a fájdalma panaszkodik?! Nem is lehet ezt másképpen hallani, csak “felettébb megszomorodva”, mint a tanítványok ott a vacsoráló házban! Hiszen nincs nagyobb szomorúság, mint az, ha a szentek gyülekezetét megszentségteleníti a szív csalárdsága, ha a násznép között olyanok is vannak, akiknek nincsen menyegzői ruhájuk! Ha a kiválasztottak közül mégis az ítéletre megy valaki.

Így van ez jól, ha Krisztus fájdalmas vádjának a hallatára az Ő hívei mindnyájan megszomorodnak! Egy-egy szomorú, kirívó bűn esetében, ami a Krisztus nevére gyalázatot hoz, mindig jobb, ha Jézus tanítványai mind megalázzák magukat miatta, mind felettébb megszomorodnak a bűnbánat szomorúságában, mintha egymásra mutogatnának, egymást gyanúsítanák és büszke ítélkezésükkel sújtanák a kipécézett bűnöst! - Íme, ott a tanítványok sem azt kérdezték: Uram, Júdás az?! - hanem “kezdének egyenként mondani: csak nem én? - a másik is: csak nem én?” Nem a másikra néznek gyanakodva, hanem mindenik befelé, önmaga ellen érzi irányulni a rettentő vádat. Igen: ez az “egy közületek...” olyan általános meghatározás, hogy bárki önmagára vonatkoztathatja. Szinte egyenkint lépnek oda Krisztus ítélőszéke elé és kérdik: “Csak nem én? Talán én volnék az?!” - A kőszikla apostol, akinek a hitvallására ígérte Jézus, hogy fölépíti az Ő anyaszentegyházát, még ő is rémülten kérdezi: csak nem én vagyok az, Uram? Az a tanítvány is, aki Jézus kebelén szokott nyugodni, a szelíd János, ő is fölkiált: Csak nem én vagyok az, Uram?! Nézzétek: ha a gyülekezetnek ilyen erős oszlopai sem bíznak meg a saját szívükben, mennyivel inkább kell akkor, hogy ez az “egy közületek” megszomorítson és önvizsgálatra indítson bennünket! Ha az ő nagy szívük ennyire megszomorodik egy nem is tudatos, de mégis lehetséges árulás gondolatára, menynéivel inkább kellene megszomorodnia a mi kis szívünknek, amelyik olyan ingatag, olyan csalárd, olyan hűtlen; amelyben olyan ismeretlen, ijesztő mélységek vannak! Jó, ha nem egymást, hanem önmagunkat állítjuk oda a szívek vizsgálójának az ítélőszéke elé és Őt kérdezzük meg, Aki jobban ismer bennünket, mint mi önmagunkat: “Uram, csak nem én vagyok az?!”

Óh, ne mondd soha Neki: “Nem én vagyok az, Uram!” Ne fogadkozz, mint Péter tette, hogy “Ha mindenki megtagad is, én kész vagyok veled akár a halálba is menni!” Nem tudhatod, mikor csal meg a szíved! Aki áll, meglássa, hogy el ne essék! - figyelmeztet másutt az Ige. Ha valahol, akkor itt igazán érvényes, hogy ne ítéljetek, ne ítélkezzetek mások fölött! Ez a megszomorodás, amit a tanítványok éreztek, sokkal inkább tetszik Istennek, mint a dicsekvő önbizonyosság, amelyik bízik a maga erejében és hűségében, amelyik fölötte érzi magát az árulás gyanújának. Hiú öntetszelgés az, amelyik a maga hitének a szilárdságára támaszkodik, ahelyett, hogy egyedül csak Krisztus hűségére számítana!

Nem véletlen az, hogy Jézus éppen a legelső úrvacsora kiosztása előtti pillanatokban mondta ezt: “Egy közületek elárul engem!” Jól tesszük, ha mi is itt, ennél az asztalnál megszomorodunk és megkérdezzük: “Csak nem én vagyok az, Uram?” Amikor Isten Igéje arról tudósít, hogy a szeretet sokakban meghidegül és sokan elszakadnak a hittől, mint Démás: kérdezzük csak meg nagy csendben és alázattal: “Engem is ilyennek tartasz, Uram?” És amikor arról tesz bizonyságot az Ige, hogy vannak olyanok, akik már egyszer belekerültek az evangélium világosságába, megízlelték a mennyei ajándékokat, részeseivé lettek a Szentléleknek, megkóstolták az Istennek jó beszédeit és a jövendő világnak erőit, és mégis elestek: akkor az “egy közületek elárul engem” hallatára forduljon ki-ki önmagába és kérdezze az Úr előtt a saját szívét: “Nem én vagyok az?” Nem érzed-e, hogy tetten ér, leleplez Jézus szava, mint Júdást? Igen: mit érezhetett Júdás? Talán két dolgot. Egyik az, hogy Jézus tud mindent. Belelát a te lelkedbe is, éppúgy, mint Júdáséba. Íme: az áruló, akármilyen jól leplezi, egyetlen lépést sem tehet úgy, hogy ne érezze magán Jézus tekintetét. Tudnia kell, hogy Jézus tudtával teszi, amit tesz. Óh, ez a tekintet, ez a szomorú szem még visszatarthat, még megmenthet! - A másik pedig az a rémítő kilátás, amit az árulás következményeként ezek a szavak nyitnak meg a lélek előtt: “Jobb lenne annak az embernek, ha nem született volna!” Még ez sem a fenyegetésnek a szava, hanem a vég nélküli szeretet figyelmeztetése, amellyel visszahív, amellyel a lelkiismeretet rázza föl, amellyel megtérésre akar indítani! Mintha azt mondaná: Még mindig nem késő!

És nézzétek, bizonyság erre az, hogy még így is vállalta övéivel a közösséget! Tudta, hogy egy közülük elárulja Őt. Emberileg érthető lett volna, ha szétkergeti őket és azt mondja: ilyen hitvány társasággal nem ülök tovább egy asztalnál! De nem ezt tette, hanem ekkor szerezte az úrvacsorát! Így is vállalta az övéit, abban a tudatban, hogy nemcsak az Ő kegyelmének, hanem a Sátánnak az eszköze is ott lehet közöttük! A legmélyebb lelki közösség szimbólumát, az Ő szent vacsoráját így ünnepelte velük. Igen: hiszen Ő éppen a mi bűnünkbe és kárhozatunkba szállott alá a mennyből. Valóban a bűnösök közé jött! Mit is talált volna közöttünk és bennünk, mint csak a bűneinket, ellenséges érzületünket! Mit kap Ő tőlünk a velünk való közösségben, mint mindig csak a bűneinket, hűtlenségünket! És mégis vállalta és vállalja velünk a közösséget, mégis együtt eszik velünk, együtt márt velünk a tálba, együtt üli velünk az Ő vacsoráját, még ha ez a vacsora az Ő számára árulást jelent is! Mert így tartja meg, így váltja meg azokat, akik a szívük mélyéig megszomorodtak! Óh, micsoda mélysége ez az Ő kegyelme gazdagságának!

Mennyi hitványság bennünk, mennyi gyöngéd, megbocsátó, megváltó szeretet Őbenne! Júdást a kárhozat felé taszította ez a hallatlan szeretet. Téged, minket - ugye vonz?! Bár igazán vonzana ellenállhatatlan erővel a bűnbánatra, a megtérésre, az üdvösségre!

Jertek hát, könyörögjünk együtt:

Ím, előtted állok,
Ím, előtted állok,
Ajtód előtt zörgetek,
Bár titkos bűnökkel
És nyilván lévőkkel
Vétkeztem teellened:
Kérlek mindazáltal,
Nagy irgalmassággal
Fogadd vissza gyermeked.

(215. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1957. március 31.

Egy híres szenvedő, a bibliai öreg Jób mondotta ezeket a szavakat egyszer valamikor régen. Egymásután hullottak rá a rettenetes csapások. Előbb a vagyonát veszítette el, azután egy szerencsétlenség következtében az összes gyermekét, a fiait és a leányait mind egyszerre, majd pedig az egészségét. A valamikor jólétben, boldogságban, örömben élő ember testi-lelki kínokban fetrengve kuporog a vackán a rázúduló terhek alatt. Barátok veszik körül, megpróbálják vigasztalni, értelmezni a nagy szenvedő sorsát - mindhiába. Amikor már minden emberi magyarázat, minden emberi jóakarat és vigasztalás teljesen csődöt mondott, végre felszakad Jób lelkéből a nagy felismerés: Tudom, hogy az én Megváltóm él! Ennek és az előbb felolvasott Igének a fényében arról szeretnék most beszélni, hogy mi az egyetlen igazi vigasztalás az emberi szenvedés tüzében.

Mert szenvedés mindig van, és lesz is mindig, amíg ember él a világon. - Vannak betegségben szenvedő emberek, akik testi fájdalmaik miatt, vagy a mindennapi életükből való kényszerű kikapcsolódás miatt lelkileg nagyon nehéz időket élnek át betegségük folyamán. A betegségnél nagyobb szenvedést hoz magával az ember életébe a halál: a gyász fájdalma miatt szinte összeroskad a lélek, s azt sem tudja, hogyan folytassa tovább most már az életet. - Aztán van olyan szenvedés, ami boldogtalan házasság, családi békétlenség miatt nehezedik valakire, vagy amiatt, hogy nem elégíti ki a munkája, nem kap elismerést érte, vagy nehéz körülmények között kell végeznie. Majdnem minden embernek van valamilyen titkos tövise a lelke mélyén, aminek szúrása fáj. Bármilyen szenvedésnek tulajdonképpen mindig ugyanaz a problémája, hogy tudniillik mi az értelme ennek a szenvedésnek? Sőt azt mondhatnám: ami a testi vagy lelki fájdalmat egyáltalán szenvedéssé teszi, az éppen az a kérdés, hogy: mi értelme van? Ez a tulajdonképpeni fullánkja a szenvedésnek. Aki szenved, az rendszerint az alatt a gyötrő kérdés alatt szenved, hogy MIÉRT? Mert ha bármi módon fölfedezte valaki szenvedése mögött az értelmét, már meg is tud nyugodni benne, és el is tudja fogadni. De éppen idáig nehéz eljutni. - A szenvedésben mindig valami üzenet van, és ez foglalkoztatja az embert. Ez az, ami nem hagyja nyugodni, azt érzi, hogy a szenvedés megszólítja a lelkét, a legbensőbb énjét, de nem érti, mit mond. A szenvedő ember nagy, csöndes szemekkel mered maga elé a semmibe, mintha kutatná, mi rejtőzik a fájdalmas esemény mögött: démonikus erő, vagy Isten, vagy a puszta véletlen? És nem lát semmit, csak mindig újra azt a fájdalmas kérdőjelet, hogy MIÉRT? Óh, de nehéz itt bármit is mondani! Istenről beszélni! Hiszen éppen úgy érzi az illető, mintha Istennel való közösségét törte volna meg az, ami miatt szenved! Úgy érzi éppen, mintha az isteni hatalomban, szeretetben, gondviselésben csalódott volna! Igen, valahogy így néz ki maga a probléma, a kérdés, s vajon mi a felelet reá?

Jószívű emberek körülveszik a szenvedőt és megpróbálják vigasztalni, mint Jóbot is a barátai. Megpróbálják úgy enyhíteni a szenvedést, hogy igyekeznek föltüntetni azt a kicsi napfényt, ami még abban a szomorú eseményben is fellelhető. Ilyenkor szoktak elhangzani az ilyen vigasztaló szavak: Ki tudja, mennyi szenvedéstől kímélte meg az Isten? Milyen jó, hogy nem hirtelen halt meg, búcsút vehettek tőle! Vagy: Hiszen szép, hasznos, hosszú élete volt, és befejezte földi küldetését. Vagy: milyen jó, hogy maradt még élettársad vagy másik gyermeked, akiért érdemes élned! Vagy: Végeredményben sokkal rosszabbul is történhetett volna, még szerencse, hogy csak így történt! És így tovább! Az ilyen vigasztalás, még ha van is benne valami igazság, végeredményben nagyon sovány vigasz a szenvedő léleknek. Nem segít rajta, sőt irritálja, bántja, mert a tulajdonképpeni problémát akarja megkerülni vele! Hasonlóképpen nagyon keveset ér az olyan jóindulatú bátorítás is, amikor ezt hallja a szenvedő lélek valakitől: Szedd össze magad, ne hagyd el magad! Légy erős! - Hát éppen az a probléma, hogy mitől legyen erős? Olyan üres szavak ezek, mintha azt mondanánk egy súlyos betegnek: ne légy beteg! Amíg lelkileg föl nem dolgozza valaki a szenvedést, addig éppen azt nem tudja megtenni, hogy összeszedje magát! Minden gondolata, érzése egy nagy értelmetlenségbe ütközik bele. Mi az értelme mindennek?

A szenvedés értelmét kutatva, két irányban tapogatózik a lélek. Egyik az, hogy Isten büntetését látja a szenvedés mögött. Igénk is beszél az Úr dorgálásáról, ostorozásáról, fenyítéséről, vesszejéről. Úgy érzi, Isten büntetése rajta a szenvedés, bűnei miatt, vagy valami különleges bűne miatt! - Másik az, hogy Isten szeretetét próbálja fölfedezni a szenvedés mögött. Igénk is mondja: Akit szeret az Úr, azt dorgálja meg. Tehát nyilván fölkészíti valamire Isten a szenvedés által, edzi, még jobban magához köti az életét, a szívét, a lelkét! - De hát megvigasztalja-e ez a magyarázat a szenvedő lelket? A kínok között szenvedő Jóbot így akarták vigasztalni a barátai. Hárman közülük azt akarták bizonyítani, megmagyarázni, hogy valami bűnének a büntetését kell elhordoznia. A negyedik pedig Isten szeretetének a szenvedésben megmutatkozó nevelő célzatáról beszél neki. De Jóbnak mind a négy barát vigasztalása terhére volt. Nem hitte el barátainak a lapos, olcsó, kész teóriáit, nem tudott hinni abban a büntető vagy nevelő Istenben, akiről vigasztalói beszéltek. A nagy titkot, a szenvedés értelmét egyik sem fejtette meg számára!

Micsoda hát az értelme a szenvedésnek? - Mindenekelőtt figyeljük meg, hogy a Biblia, Isten írott kijelentése ismeri a szenvedést, tud róla. Nincs még egy könyv a világon, amelyik olyan realisztikusan és kendőzetlenül mutatná be a szenvedést, az igazságtalanságot és mindazt, ami rettenetes a földi életben, mint a Biblia. - Sőt, nemcsak a szenvedést ismeri, hanem a szenvedés értelmét kutató kérdést is! Sokszor van szó a Bibliában emberekről, akik föl-föl kiáltanak: Miért, óh, Uram, meddig még, óh, Uram? - De a legfontosabb az, ahogy arra Jézus Krisztus mutat, Aki olyan szenvedéseket hordozott, mint senki más, és Aki a szenvedés értelmét kutató kérdés alatt úgy összetört, mint senki más, amikor felkiáltott: “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?!” Tehát az Ő isteni ajkán is elhangzott a gyötrő MIÉRT? És ebben az a csoda történik meg, hogy Isten nemcsak ismeri a szenvedésünket, hanem vállalja azt. Ő maga, személyesen belemegy a mi szenvedéseink mélységeibe és értelmét kutató kérdéseibe! És ez a csoda, Isten személyes részvétele az emberi szenvedésben: megváltást jelent a mi számunkra! A fájdalom és a gyötrő kérdések szenvedése máris élét veszíti, ha tudom, hogy Isten szeretetével közeledik hozzám, a szenvedésnek Tőle elválasztó sötét szakadékát Ő maga hidalja át közelségével, szolidaritásával, a szenvedések vállalásával; - ha tudom, hogy a halált, aminek minden szenvedés előreküldött hírnöke, Ő már legyőzte feltámadásával. Igen: az a föltámadott Krisztus, Aki rettentő kínok között a mi bűneinkért halt meg, tehát a Megváltó maga: válasz, Isten felelete a mi kérdéseinkre, miértünkre, panaszunkra, sóhajunkra,

Ő az egyetlen vigasztalásunk életünkben és halálunkban! Isten válasza a mi szenvedésünk értelmét kutató kérdésünkre nem valamiféle szép teória, elmélet, ami megmagyarázza azt, - sem nem olyan varázspálca, amivel örömre fordítja, hanem Jézus Krisztus keresztje, maga Jézus Krisztus, Aki a mi szenvedésünket Magára veszi. Az a tény, hogy Isten Jézus Krisztusban maga is belement a szenvedésbe, és azt feltámadásával legyőzte, és hogy így a szó szoros értelmében bajtársam, testvérem, vérrokonom a szenvedő emberré lett Isten: ez a tény elveszi a szenvedés fullánkját! Nem isteni magyarázatot keresünk szenvedésünkre, hanem Istent magát, mert Ő nem elmélettel, hanem Önmaga személyes jelenlétével: azaz Jézus Krisztus személyével és személyében ad világosságot a szenvedés sötétségében. Jóbot sem elégítette ki a sok kegyes magyarázat, csak akkor tudta lelkileg megemészteni szomorú helyzetét, amikor megtudta, hogy Isten, a Megváltó, az ő megváltója él. Nem változik semmi a külső helyzetében, állapotában, mégis mintha nehéz kő esne le a lelkéről, amikor felkiált: “Én tudom, hogy az én Megváltóm él!” Tudom, és nem: látom, - nem: érzem, - nem: tapasztalom, hanem tudom! Minden látszat, érzés és tapasztalat ellenére is: tudom! Ő, egyedül Ő a vigasztalás minden szenvedésben, és Ő, egyedül Ő az erő is minden szenvedés elviselésére! Így mondta: “Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket!” Én vigasztallak meg, erősítlek meg, mondja Jézus a szenvedő embernek, nem az idő, nem a szép szavak, nem a bölcs magyarázatok és elméletek - egyedül Én, a szenvedésben is testvéred, vezetőd, sorstársad, Megváltód, Istened.

Az élő Megváltó jelenlétében azután egyszerre mennyei fény derül az előbb még értelmetlen szenvedésre! Ezért mondja az apostol: “Nézzünk a hit fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, Aki az előtte lévő öröm helyett, nem törődve a gyalázattal, keresztet szenvedett.” Így már nem alaptalan a bátorítás, hogy “szedd össze magad, légy erős!” Így a szenvedés már elveszítette ijesztő sötét mélységét. Nézvén a hitnek fejedelmére, Jézusra, most már az is egészen másképp hangzik, amit az előbb olyan sovány vigasznak éreztünk, hogy tudniillik Isten büntetését lássuk abban a szenvedésben! Hiszen ha tudom, hogy az én Megváltóm, Aki keresztet szenvedett, él: akkor azt is tudom, hogy én meg bűnös vagyok, és mint ilyen méltó Isten haragjára! Akkor pedig a szenvedés átalakul nagy, hálás alázattá, azzá a meggyőződéssé, hogy hiszen ennél sokkal többet érdemelnék! Bűnöm tulajdonképpeni büntetését már elszenvedte az én Megváltóm! Szenvedésem csak emlékeztető jel arra, hogy mit szenvedett érettem! Akkor végül az is igaz, hogy az a vessző, amelyiknek sújtása úgy tud fájni: egy végtelenül szerető Isten édesatyai kezében van! Tehát a szenvedésben Isten nevelő szeretete jut szóhoz! Ezért tudta elmondani egyik barátom, aki nagyon sokat szenvedett: “Hálát adok érte, szükség volt rá, hogy Isten összetörjön, mint egy mozsárban, mert most látom, hogy csak a gőgömet törte össze!” Ez az ember már tapasztalta azt, amit az apostol mond: “Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.” (Zsid 12,11)

Valóban úgy van, hogy ha valaki befogadja Istent a fájdalmaiba, és engedi, hogy Ő rendelkezzék azokkal, akkor Isten azt, ami értelmetlen szenvedés lett volna: lelki nyereséggé változtatja. Jobb ember, emberségesebb ember, igazabb ember kerül ki a szenvedések által belőle.

Tehát röviden összefoglalva az elmondottakat: a szenvedés nagy miértjére Jézus Krisztus személyének élő jelenlétében úgy világosodik meg minden sötét miért, hogy teljesen megbékélt szívvel még hálát is tudunk adni érte!

Ámen

Dátum: 1956. március 18.

Ma egy hete is már Isten királyi uralmáról szólt az igehirdetés közöttünk. Láttuk akkor, hogy Isten úgy uralkodik ezen a földön és rajta az emberiségen, mint a jó Pásztor a nyáján: terelgeti, vezérli, oltalmazza, táplálja az Ő juhait, gondoskodik róluk. A Pásztor-király képében kaptunk tanítást Isten mindenekre kiterjedő szeretetének az uralmáról.

Most megint arról szeretnék beszélni, hogyan uralkodik az Isten, de egy másik oldalról megvilágítva ugyanezt a kérdést. Az egész bibliai kijelentés alaptétele ez: Isten uralkodik. Mégpedig uralkodik az Ő választott népe fölött, az anyaszentegyház fölött és uralkodik az egész világ fölött is! Úgy uralkodik az Isten, hogy egyúttal kijelenti, értelmezi is uralmának, uralkodásának belső titkait. Azért teszi ezt, mert nem elégszik meg azzal, hogy isteni hatalmával képes érvényesíteni akaratát az egész világ fölött, a mindenségben, hanem azt kívánja, hogy az ember ismerje el az Ő uralmát, önkéntesen és öntudatosan hajoljon meg előtte. Az emberek nagy része önkéntelenül, akaratlanul és tudatlanul cselekszi az Ő akaratát. Jézus így beszél a példázatban olyan szolgákról, alattvalókról, akik “gyűlölték az ő urukat és azt mondták, nem akarjuk, hogy Ő uralkodjék mirajtunk!” De ott, a példázatban is kiderül, hogy ezek akaratuk ellenére is az Ő “alattvalói” voltak! Tehát akik lázadnak ellene, vagy akik nem is akarnak tudni róla: azok is az Ő uralkodásának körén belül vannak! Viszont az emberek nagy többségén kívül van egy kisebbség, amelyik megismerte Isten cselekedeteit, fölismeri az Ő akaratát és örömmel engedelmeskedik is Neki. Erre kell nékünk törekednünk és eljutnunk! Mert hinni az Istenben nem egyéb, mint teljes egzisztenciámmal beleegyezni és vallani azt, hogy Ő uralkodik fölöttem és a világ fölött! Erről szól Jézusnak ez a példázata. Vizsgáljuk meg hát most közelebbről is Igénket, és próbáljuk megérteni belőle azt, hogy milyen törvényszerűségei vannak az Isten uralmának.

1) Először is azt látjuk, hogy Isten valahogyan úgy uralkodik, mint ez a példázatbeli “nemes ember”, főember, király, aki a messzi tartományba való elutazása előtt előszólítván a szolgáit, adott nékik tíz girát és monda nékik: kereskedjetek vele, míg megjövök. A saját kincstárából adott nekik valamennyit, és a távolból is alattvalói által gyarapította a saját gazdagságát! Tehát, mintegy bevonta őket a saját gondolkozásába, a saját uralkodásának egy kicsi körébe, valami kicsi részt a maga hatalmából, uralmából rájuk bízott. Mintegy általuk, az ő hűséges vagy nem hűséges sáfárkodásuk révén gyakorolta uralkodói munkáját és jogait! Valahogy így uralkodik az Isten is, hogy abból a mérhetetlen gazdagságból, amit Jézus Krisztusban adott, kijelentett és hozzáférhetővé tett: tehát az Ő kegyelmének a gazdagságából, javaiból kiosztogatott alattvalói között egy csomót - egyiknek többet, másiknak kevesebbet -, mégpedig azért, hogy az Ő alattvalói ezeket a javakat, ajándékokat sokasítsák meg ebben a világban.

Nehéz lenne felsorolni, hogy mik ezek az isteni kincsek, girák! Valami az Isten kincstárából. Nem fölsorolásként, csak példaként hadd említsek néhányat. Például az Ő hatalmából egy részt az államhatalomnak adott át, hogy éljen vele a hatóság, tartsa fenn a rendet, gondoskodjék az ország jólétéről, munkáról, kenyérről! Lehet, hogy az a hatóság nem is tud róla, de a hívő ember az állam hatalma mögött is ott tudja Istent, Aki az Ő uralkodói hatalmának egy részét az állami hatóságokra bízta és azokon keresztül gyakorolja. A mi szemünkben a pogány államhatalom is olyan “gira”, ami Isten kincstárából való. Vagy például az Ő teremtő erejéből szintén egy bizonyos kis részecskét az embernek adott, és így válik az ember szülővé, új emberi élet létrehozójává, édesapává és édesanyává. A szexuális élet magában véve nem bűnös, nem tisztátalan, nem csúnya valami, hanem ajándék. Isten kincstárából kapott jó, olyan “gira”, ami révén Isten, mint teremtő hatalom uralkodik a világon! Vagy például az Ő bölcsességéből szintén adott valami részt az embernek. Az emberi tudománynak a világ gazdagságát feltáró és a világ titkait feszegető, kutató törekvése magában véve nem sátáni dolog, hiszen Isten adta hozzá a saját kincstárából a megfelelő“girát”. Vagy például az Ő szeretetéből is osztott szét sok-sok girát az emberek között: minden édesanya ezt használja a gyermekére nézve, minden barát ezzel viszonyul a barátjához. A sok filantrópiai munka, a sokféle szociális gondoskodás, a humanizmus, mind-mind arról beszél, hogy rengeteg ilyen isteni kincstárból való “gira” van forgalomban a földön. Vagy például az Ő szépségéből, harmóniájából is átadott valamennyi részt az embernek: művészi alkotásaiban, az igazi szépben sokszor megcsillan valami az Istenből kapott "gira" fényéből.

Tehát az állam, a művészek, a tudósok, az édesanyák és édesapák, a munkások, és minden ember kapnak valami részt Isten gazdagságából, így Isten mintegy bevonja őket az Ő uralkodásába. Akár tudnak róla, akár nem: mindnyájan Isten “alattvalói”, Tőle kapták azt a “girát”, amiből és amivel élnek - akár jól élnek vele, akár rosszul. Bennük és általuk Isten uralkodik, láthatatlanul ott van az események hátterében, és az Ő gazdagságát az emberek által gyümölcsözteti ebben a világban.

Newton mondta egyszer, hogy két dolog van, ami Isten előtti hódoló ámulatra készteti: a csillagos ég fölötte és a lelkiismeret szava benne. Nos, azt is mondhatnánk, hogy mi, akik Istent ismerjük el a világ Urának: mindig és mindenütt az Ő láthatatlan uralkodásának a bizonyságait látjuk. Hiszen bárhol ezen a világon valami igazán jó, valami igazán szép, valami gyógyító történik, ahol emberek megértik egymást, segítségére vannak egymásnak: Isten uralma jelentkezik benne, az Ő kincstárából kapott “girák” gyümölcsöznek benne.

2) Ha ez így van - hogy tudniillik az Isten az Ő uralkodásából ilyen sok részt ad nekünk, ennyi “girát” oszt szét az emberek között -, akkor ez a mi felelősségünket azzal a "girával" szemben mérhetetlen módon megnöveli. Hiszen a példázatban azt látjuk, hogy minden kiosztott "gira", akárhogy használta fel valaki, végül is az isteni kincstárba folyik vissza. Még aki szándékosan és tudatosan kivonja is a maga "giráját" a közforgalomból - tehát nem él vele helyesen, mint a példázatbeli gonosz szolga -, annak a "girája" is az Isten tulajdona marad, azzal is Neki kell elszámolnunk. A gonosz szolgának ez a kijelentése: "Elveszed, amit nem is te tettél el, és aratod, amit nem te vetettél" - olyan hűséges, önzetlen, odaadó gazdálkodást vár a ránk bízott isteni javakkal, hogy abból ne nekünk, hanem a mi Urunknak legyen nyeresége! Más szóval: úgy kell élni az Isten uralma alatt élni akaró embernek az Őtőle kapott ajándékokkal, hogy azokkal Isten dicsőségét növelje.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Megint csak néhány példával hadd világítsam meg: Azt mondottuk, hogy a szexuális ösztön például isteni ajándék, a mennyei kincstárból való "gira" az emberben. Éppen ezért nem arra való, hogy eltékozoljuk, bemocskoljuk, szétszórjuk a piszokba, a sárba - hanem arra, hogy megőrizzük a tisztaságát, a szentségét, és így az igazán Isten szerint való házasság és a lelkiismerettel vállalt családi boldogság alapjává tegyük, és ott nyilvánvalóvá váljék valami az Isten országából. Vagy például láttuk, hogy a művészi hajlandóság is Isten ajándéka. Egyszer egy nagyon tehetséges, fiatal, komoly hívő zeneművészeti növendékkel beszélgettem. Elmondta az illető, hogy az ő pályájukon nagy a kísértés arra, hogy az ember önmagának arasson babért, a saját dicsőségét szolgálja. Én azonban - mondta ez a fiatalember - úgy szeretnék alkotni, hogy az emberek ne azon ájuljanak el, milyen nagy művész vagyok, hanem érezzenek meg valamit abból, milyen hatalmas az Isten! Úgy szeretném megjelentetni a szépet, hogy azon Isten örök harmóniájából csendüljön át valami ebbe a világba! Lehet, hogy nem jól fogalmazta meg az illető, de valahogy úgy van, hogy ennél alább hívő művész nem szabhatja a célját! Felelősek vagyunk - ez azt jelenti, hogy felelni kell érte Isten előtt -, mert Isten számon kéri, amit tettünk az Ő ajándékaival, "giráival".

Kaptál szeretetet a Krisztusban: több lett-e általa az emberek élete? Mert azért kaptad! Kaptál gyermeket Istentől: emberségesebb ember lesz-e belőle, mint amilyen te voltál? Kaptál bűnbocsánatot, békességet: enyhült-e általa a feszültség a világban? Kapsz Isten Igéjében világosságot: szolgálsz-e vele az emberek között, vagy megtartod önmagadnak? Kaptál hitet Istenben, a Megváltó Jézus Krisztusban, s mi hasznát látják az emberek körülötted?

Isten uralkodik; ez azt is jelenti, hogy felelősségre von mindenkit, minden alattvalóját, minden cselekedetéért. Igénkben is egy ilyen felelősségre vonás áll előttünk. Ne csak az utolsó ítéletet lássuk ebben. Hívő ember a történelmi, nagy sorsfordulatokat is úgy tekinti, mint Isten uralmán belül történő időleges számonkérést. Ilyen ítéletek történnek egyéni vonalon és a nagy közösségek életében egyaránt. És ezek az időleges, és a történelem menete során egyre általánosabbá váló számonkérések arra a végső számadásra utalnak, amiről olyan gyakran beszél a Biblia, Isten Igéje!

3) Azt látjuk azután ebben a példázatban, hogy aki hű a kevésen, azt az Isten többre bízza ezután: “Jól vagyon jó szolgám; mivelhogy kevesen voltál hív, legyen birodalmad tíz városon.” (17. vers) Éppúgy, mint a számonkérést, ezt a többre-bízást se toljuk ki a síron túli élet távlatába! Igen, erre is vonatkozik, hogy a "girákkal" való itteni hű sáfárkodásnak meglesz a jutalma abban a másik létformában, az örökkévalóságban. De nemcsak ott! Itt is! A többre-bízatás már itt elkezdődik, és azt jelenti, hogy aki például jól képviseli Isten szeretet-uralmát, annak Isten még nagyobb részt ad ebből az Ő uralmából. A jól végzett szolgálat jutalma nem a pihenés, hanem a még több szolgálat, a még szélesebb körű felelősség. Ha jól szerettél valakit, nem föltétlenül az a jutalmad, hogy ő is jobban fog szeretni téged, hanem az, hogy ezután szabad még többeket, még az ellenségeidet is szeretned! Többre bíz az Isten! Ha jól törődtél a családoddal, Isten rád bízza az idegeneket is. Meg tudtál békélni azzal, akire méltán haragudtál? Isten megbíz a békéltetés szolgálatával, hogy végezhesd azt sokkal szélesebb körben, a társadalomban, az üzemben, sőt, nemzetközi viszonylatokban is.

Vagy például gyakran előfordul, hogy szülők, ha elvesztik gyermeküket, emberek, ha elvesztik élettársukat, úgy érzik, céltalanná, üressé, értelmetlenné vált számukra az élet. Pedig ilyenkor is arról van szó, hogy lezárult egy Istentől kapott megbízatás, és kezdődik egy többre-bízatás. Talán azért veszi el Isten azt a drága életet, amelyikkel szemben hűségesen teljesítetted minden megbízatásodat, mert többre akar bízni ezután, azt akarja, hogy most másokra, idegenekre áldozz - add a pénzedet, idődet, gondoskodásodat -, mert nehezebb idegenekért, idegen gyermekekért, hozzánk nem tartozó emberekért odaáldozni az életünket, mint a saját vérünkből valókért. Nehezebb, tehát többre-bizatás! Merd vállalni ezt, és így még az is, ami a számodra veszteség: mások számára áldott nyereség lehet! És ha már nyereség, áldás az életed mások számára, már nem céltalan.

4) Önkéntelenül fölmerül még végül az a kérdés: mi lesz azokkal, akik nem akarják elismerni az Ő uralmát? Igénkben ilyen ítélet is elhangzik: “Amaz én ellenségeimet öljétek meg előttem.” Így zajlott le Jézus korában egy történelmi ítélet. Ilyen számonkérések is vannak az Isten uralkodásában, de nem ez az igazi titka az Ő uralmának. Miközben Jézus ezt a példázatot mondja, útban van Jeruzsálem felé, a Golgota felé, hogy ott meghaljon "amaz ő ellenségeiért". És éppen ebben a magatartásban jelenik meg Isten uralkodásának végső titka: a megváltó szeretetben. Mielőtt Isten érvényt szerezne az Ő fenyítő igazságának, a végső ítéletnek, előbb felajánlja kegyelmét Jézus Krisztusban. Isten uralmának ez a legmélyebb titka, hogy Jézus meghal a hűtlen sáfárokért, a gonosz szolgákért, hogy ha közülük valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten az Ő uralmának a legmélyebb titkát akarja megdicsőíteni ezen a földön - benned is és általad is.

Befejezésül három rövid mondatban hadd foglaljam össze az elmondottakat:

- Légy nyugodt: uralkodik az Isten!

- Vigyázz, mert tőled is számon kéri mindazt, amit rád bízott!

- Benned és általad is irgalmas szeretetét akarja megmutatni a világnak!

Ámen.

Dátum: 1956. március 11.

Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél a felolvasott részben. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valami nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Ázsiában történt vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla, hogy "felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk". (2Kor 1,8) De igen, éppen ott, a nagy nyomorúság közepette kapta felülről a vigasztalást. Amikor “bőségesen” kijutott neki a szenvedésből, ugyanakkor a vigasztalásból is olyan nagy bőséggel kapott, hogy íme adhat belőle másoknak, más nyomorúságba esetteknek is. Ő már megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között is megvigasztalódni, - áldott legyen a vigasztalás Istene, ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztalja őt. Megvigasztalódni és másokat vigasztalni: ez a két dolog szorosan összetartozik egymással. Erre tanít most ez az Ige bennünket.

De jó lenne valóban meg is tanulni ezt a titkot, a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkát! De nagy szüksége lenne ennek a világnak olyan megvigasztalódott szívű emberekre, akik hitelesen tudnának másoknak is vigasztalást adni! Hiszen a kedvetlenség, a letörtség, a fásultság, a szomorúság olyan nagyon általános tünete ennek a modern kornak! Múltkor egy külföldi újságban láttam egy gyógyszerreklámot. Fölötte nagy betűkkel ez állt: Kedvetlen...? - és alatta a csalhatatlan gyógyszer dicsérete, ami átsegíti az embert ezen a bajon. Fénykép is volt mellette, egy női arckép, amint két kézzel fogja a fejét. A fáradtság ráncai a szemek körül, a fásult ember üres tekintetével mered bele a semmibe. És rögtön mellette egy másik fénykép. Ugyanaz a női arc, de most már ragyogó ábrázattal. Derülten, mosolyogva, bátran néz bele a világba. Minő csoda, íme csak pár csepp a gyógyszerből, vagy pár pirula, és vége a kedvetlen állapotnak! - Hát igen: az a bizonyos kedvetlenség, szomorúság bizonyos testi állapottal is összefüggésben lehet valamelyest. És bizonyára vannak olyan szerek, amik ilyen állapotban segítenek valamit. De magát a kedvetlenséget, az életkedv és életöröm hiányát nem lehet gyógyszerekkel gyógyítani. Itt nem arról van szó, hogy a testi kondíción javítsunk valamit, hanem arról, hogy új kedvre derüljön az elcsüggedt ember, nekibátorodjék, fölfrissüljön, megvigasztalódjék! Kedvet kapjon arra, hogy szembe merjen nézni az élet problémáival, hogy össze ne roskadjon a terhek alatt, hogy merjen továbbmenni, hogy legyen újra ereje és kedve szeretni az életet. Mert az bizony nem is olyan könnyű! Mert az élet, úgy ahogy van, megöregít, megfáraszt, kirojtozza az idegeinket, fölemészti az erőnket. Az élet olykor sebeket üt, csapásokat hoz ránk, fájdalmat, szenvedést, szomorúságot okoz. Az élet sok mindenféle terhe végül egészen letör. Ahhoz, hogy mégis tudjam szeretni ezt a nehéz életet, bizony sok jó kedv, sok derű és bátorság kell! És ehhez nem ilyen vagy olyan injekcióra vagy pasztillára van szüksége az embernek.

Tudjátok, mire van szükségünk, hogy életkedvünket el ne veszítsük? Egy olyan friss, tiszta forrásra, amelyikből minden nap újra meríthetünk vigasztalást, hogy bírjuk tovább, hogy nekibátorodjunk újra a munkának és a küzdelemnek, és ha kell, el is tudjuk hagyni ezt a földi életet. Olyan csodaforrásra van szükségünk, amelyből merítve a megkeseredett és kiábrándult lélek megvigasztalódik és fölüdül. Dehát van-e ilyen forrás a földön? Nos, éppen erről beszél az apostol, amikor Istent úgy emlegeti, mint minden vigasztalásnak Istenét, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban. Azt mondja Pál: Nézzétek emberek, életem szenvedései és megpróbáltatásai között állandóan tapasztaltam Isten vigasztalásának erőt adó támogatását, Isten a ti számotokra is éppen úgy a vigasztalás Istene, mint az én számomra volt!

És valóban, gondoljuk csak meg, nincs-e Isten mihozzánk is éppen olyan közel, mint Pálhoz volt? Hiszen hitünknek a legelső alaptétele az, hogy elközelített hozzánk az Istennek országa Jézus Krisztusban! Krisztus által Isten egészen közel jött hozzánk, belejött az életünkbe, és Krisztus által mi egészen közel kerültünk Istenhez, belejutottunk az Ő szeretetébe, kegyelmébe, édesatyai szívébe. Nekem is volt már ilyen boldog tapasztalatom: amikor a Biblián keresztül megnyílik előttem Isten szíve és az imádságon keresztül megnyílik Isten előtt az én szívem, máris ott vagyok az Élet forrásánál, a fölfrissülés, a vigasztalás Istenének a közvetlen közelében! És olyan különös módon vigasztal az Isten! Tudniillik a szomorú, a megkeseredett, az elkedvetlenedett embernek az a baja, hogy nem lát maga előtt mást, csak a problémáját, a nyomorúságát. Mintegy megbűvölten mered rá arra, ami előtte van: a csalódásra, amit éppen átélt, amiben legszebb reményei megsemmisülését látja; vagy az akadályra, aminek nekiütközött és amit nem tud leküzdeni; vagy a saját gyengeségére, ami elkedvetleníti; vagy arra a szorult helyzetre, ami kétségbe ejti. Isten pedig azt mondja: próbálj meg a láthatókon túl és fölül a láthatatlanokra nézni, arra, amit majd én mutatok neked! És ha arra nézel, akkor máris megvigasztalódsz. Mert az erősebb, valóságosabb, mint mindaz, amire ijedten rámeredsz most. És akkor nem kell elmerülnöd, letörnöd, mert meglátod, hogy van segítség, van szabadulás a számodra is!

Dehát hová irányítja Isten a tekintetünket, mi az, aminek a láttára új erőt, életkedvet kapunk, megvigasztalódunk? Rámutat Krisztus szenvedésére. Íme, az apostol is ezt mondja.: “Mert a mint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vígasztalásunk is Krisztus által.” (5. vers). Mégpedig a keresztfán függő Krisztus által! Egy egészen különös helyre mutat rá Isten, a világ legmélyebb pontjára. Azt mondja: emberek, a magatok vigasztalansága és kétségbeesése közepette nézzetek a legvégső vigasztalanság és kétségbeesés helyére, a Golgotára, oda, ahol maga Krisztus is belemerül a halálba, a kárhozat halálába! Ő reá nézzetek, Aki mérhetetlen kínok között szenved, Aki a ráboruló sötétség utolsó kétségbeesésével kiált föl: Én Istenem, miért hagytál el engem? Ennél rettentőbb mélység már nincs is a világon! Dehát miért van ott Krisztus, ebben a szörnyű infernóban [pokoli helyzetben]? Azért, hogy velünk legyen. Miérettünk függ ott a fán, miérettünk szenved és hal meg. Azért, hogy osztozzék a szenvedéseinkben, azért, hogy a mi szenvedéseinket magára vegye úgy, hogy a mi bajunk és nyomorúságunk az Ő baja és szenvedése legyen. Úgy, hogy az Ő mérhetetlen szenvedése a mi szenvedésünkbe gyógyító, fölemelő, megváltó, vigasztaló erőként áradjon bele.

Nincs tehát a vigasztalanságnak olyan mélysége, amiben magunkra volnánk hagyatva! Íme, Ő ott van velünk! Valóban úgy van, ahogy a 139. zsoltár mondja: “...ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy... Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” (Zsolt 139,8b, 11-12.) Azt jelenti ez, hogy az alvilág ijesztő árnyai között is, a sötétség rémképei között is lelepleződik a szenvedő Krisztusban a vigasztalás Istenének az arca. Ránéz a szenvedőre, a kétségbeesettre, erőt adó, vigasztaló szeretettel, mintha mondaná: Ne félj, itt vagyok, enyém vagy! Nincs-e igaza az apostolnak, amikor ezt mondja: "bőséges a mi vigasztalásunk a Krisztus által"?! Csak Őreá nézz! Mintha ezt mondaná Pál: én nem magamtól vigasztalódtam meg, se nem a körülményeim jobbrafordulása által, hiszen magamtól én is egészen addig a pontig jutottam, ahol az ember kétségbeesik az élete fölött. Krisztus ragadott ki engem is, számotokra is Ő az egyetlen vigasztalás! Ott, a legkilátástalanabb helyzetben, amikor már maga is halálra szánta magát az apostol, ott tanulta meg, hogy ne bizakodjék magában, hanem Istenben, Aki föltámasztja a halottakat. Ha ez az Isten a mi Istenünk, Aki föltámasztotta a halálból Krisztust, Aki majd vele együtt a többi halottat is föltámasztja, mit jelent akkor a mi problémánk, a mi szomorúságunk, vigasztalanságunk? Nem zsugorodik-e össze nevetségesen kicsinnyé minden baj, szenvedés, nyomorúság, amit Őnélküle, magunktól olyan ijesztőnek, nagynak látunk, ami miatt elkedvetlenedtünk és megkeseredtünk? Hiszen az értünk szenvedő Krisztusban lelepleződött Isten-arc nem a haragvó, büntető Istennek az arca, hanem a kegyelemnek és a szeretetnek az Istene! És mit jelent akkor korunknak és világunknak minden sötét talánya, rejtélye, ha tudjuk, hogy mindent ez a kegyelmes Isten tart kezében és Övé a végső győzelem?!

Jézusnak van egy egészen furcsa kijelentése, amit búcsúbeszéde közben mondott tanítványainak: E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot! Egyszerre beszél a maga győzelméről és az övéinek a nyomorúságáról. Azt jelenti ez, hogy Krisztusnak ez a győzelme a mi számunkra most még csak hitbeli valóság, azaz nem látható! Ezért a hit állandó feszültségben létet jelent a láthatatlan valóság - vagyis a Krisztus győzelme -, és a látható valóság - vagyis a jelen nyomorúságai és problémái - között. Ezért a hit sokszor azt jelenti, hogy mindig újra átmosolygok még a könnyeimen keresztül is. Reménykedem még a reménytelenség ellenére is! Mint ahogy tettem egyszer például szüleim koporsójánál, ahol a fájdalomtól is nagyobb volt Krisztusnak a halálon aratott győzelme fölötti örvendezés a szívemben. - Bátran megyek tovább még a félelmeim között is! Megvigasztalódva még a megkeseredésben is! Bántva, szorongattatva, megsebezve talán, de a Krisztusban mégis győzedelmeskedve! Ez a “mégis”! Ez a legrövidebb hitvallás a vigasztalás Istenében bízó embernek! Igen, ez a bizonyosság vigasztal, hogy az élet minden terhének, a halál minden rettentésének ellenére mégis van szabadulás, van győzelem a Krisztusban!

Mi ezt talán már nagyon jól tudjuk, és Istennek ez a vigasztalása sokszor mégsem megy bele a szívünkbe, mégsem deríti föl a borongást, kétségbeesést bennünk. Egyszerűen nincs nyitva a szívünk Istennek a vigasztalása előtt. Mi lehet ennek az oka? - Nos, itt még egy titkot meg kell tanulnunk Pál apostoltól. Ő a saját szíve megvigasztalódását és a más nyomorúságba estek megvigasztalását szorosan összeköti egymással. Azt mondja: ne feledjétek, annyira összetartozik a kettő, hogy szinte egyet jelent. Egyet jelent magunknak megvigasztalódni, és másokat megvigasztalni. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanezzel a vigasztalással, amit Tőle kaptunk.Egy ugyanazon mozdulattal történik a vigasztalás vétele és továbbadása. És ha úgy érezzük, hogy Isten vigasztalása nem talál bejáratot a szívünkbe, nem derít föl mégsem, meg kell vizsgálnunk: vajon van-e kijárata is a szívünkből ugyanannak a vigasztalásnak? Tudjuk-e, hogy mi magunk is csak akkor kapjuk, ha készek vagyunk rögtön tovább is adni?

Íme, Isten vigasztalása itt van nálad, egészen közel hozzád, de ha ott is marad nálad, befullad, mint a láng, amelyik nem tud égni, mert nincs levegője. Isten vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, mint a pénzt a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, mert kialszik! Ez a vigasztalás nem privát ügye egy embernek, hanem a hatalmas Istennek az ügye, annak az Istennek, Aki a kegyelem Atyja, minden ember Istene. Igen, szabad neked is merítened az Ő bőségéből, az Ő vigasztalásának a forrásából, de csak úgy, hogy az egyik kezeddel átveszed magadnak és a másikból rögtön tovább is adod olyanoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük. Ez a titka az isteni vigasztalásnak. Talán azért van olyan sok vigasztalan ember és talán mi magunk is azért vagyunk olyan vigasztalanok, mert ezt a titkot még sohasem ragadtuk meg igazán.

Megvigasztalódni és másokat megvigasztalni - elválaszthatatlanul összetartozik egymással. Olyan nyilvánvaló ez az Igéből: A “vigasztalásnak Istene, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” Hagyjad, hogy megvigasztaljon téged az Isten, és eredj el, vigasztald meg a te atyádfiát!

Ámen

Dátum: 1957. március 3.

Valahol a Jordán folyó partján, ahol Keresztelő János nagy sokaság előtt hirdette az eljövendő Isten-országa közelségét, történt az, hogy egyszerre a sok-sok ember között megpillantott Valakit, egy feléje közeledő embert, láttára megdobbant a szíve, önkéntelenül is fölemelkedett a keze, rámutatott, és nagy, hálás ámulattal így kiáltott föl: Íme, az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit!
Így olvassuk ezt a jelenetet: "Látá János Jézust őhozzá menni!" Ez a helyes Krisztus-látás: Őt akkor látjuk helyesen, igazán, ha úgy látjuk, mint Aki hozzánk jön, közeleg felénk, útban van felénk. És ennek a mostani istentiszteletünknek, a megterített úrasztalának is éppen abban van a lényege, hogy lássuk meg benne a közelgő Jézust, amint érkezik hozzánk az örökkévalóságból. Igen: Ő most is éppen úgy jön hozzánk, mint annak idején Keresztelő Jánoshoz, s az én szolgálatom hadd legyen Jézus láthatatlan, de valóságos személyére való rámutatás; ez a rövid hitvallás, ez a legősibb és mégis teljes Credo: Ímé az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit!
Isten Báránya: ez a kifejezés akkor száz meg száz húrt zendített meg minden zsidó hívő lelkében. Eszükbe juttatta Ábrahámnak Morija hegyi áldozatát, a páskabárány szereztetését, amit az Egyiptomból való szabadulás jelképéül ismételtek minden reggel, minden este a templom oltárán, a vérrel behintett ajtófélfa oltalmazó csodáját, ezer év véres áldozatainak beidegzését, Ézsaiás titokzatos, megrendítő énekét a megáldozott bárányról, Akire az Úr mindnyájunk vétkét reávetette,
Aki nem nyitotta meg száját az Őt nyírők előtt, -a nagy engesztelési nap áhítatos ünnepét, amikor az ótestamentumi főpap rátette kezét egy bárányra, megvallván fölötte a nép bűneit, mintegy rárakva az állatra az emberek minden bűnét, azután kiküldték azt a pusztába, hogy vigye el magán a bárány a megvallott bűnök tömegét a kietlenbe, a pusztába. Mindez az emlék ott zsongott a sokaság lelkében, amikor János elkiáltotta: Ímé az Istennek ama Báránya! Íme, itt van az a tökéletes áldozat, Aki valóságosan is véghezviszi azt, amit az ószövetségi törvényben rendelt áldozatok csak jelként vittek véghez, mert nem tudtak egyszer s mindenkorra teljesíteni.

Így mondja a prófétai szó: "Aki elveszi a világ bűneit!" Isten elvehette volna a világ bűneit azáltal, hogy elveszti a bűnöst, kitörli a világból a bűnös embert, mint a régi világ bűnét az özönvíz által - de nem ezt teszi, hanem Isten olyan módot talált, hogy ártalmatlanná teszi a bűnt, gyökerében vágja el a bűn terebélyes fáját, elveszi a világ bűnét, de úgy, hogy megmenti általa a bűnöst: íme, Istennek ez a megváltó gondolata megtestesült Jézusban, Ő ama Bárány, Akire az Úr mindnyájunk bűnét reáveti. Amint az ótestamentumi bárány vitte el magán a nép bűneit ki a pusztába, a megsemmisülésbe, úgy viszi magán az Isten Báránya a világ bűneit oda, ahová a bűn való: a kárhozatba. Hiszen átokká lett érettünk, poklokra szállt alá miattunk, elkárhozott helyettünk! - Ez Jézus főpapi tisztének a munkája: Őbenne, mint engesztelő áldozatban a világ minden bűne emeltetett fel az ég felé és ugyancsak Őbenne, mint engesztelő áldozatban Isten haragjának teljes szigorúsága csapott le a föld felé.

Őbenne, mint áldozati Bárányban érte el és ítélte el az emberi bűnt az isteni igazságszolgáltatás. Az ítélet és a kegyelem együtt van az isteni Bárány áldozatában: megítéli, kárhozatosnak minősíti a bűnt, de megkegyelmez a bűnösnek, mert érette, helyette és miatta hal meg! Így veszi el, így távolítja el a bűnt, a vétkes tartozássá lett bűnt Isten és az ember viszonyából; eltörli a bűnt, úgy, hogy többé ne válassza el az embert Istentől.

Mit jelent ez most már a mi számunkra, a te számodra? Azt, hogy úgy jön feléd is Jézus, mint az Istennek ama Báránya, Aki a te bűneidet is elveszi. Nem tudom, ki milyen bűnök terhével, emlékével jött ide mostan, de azt tudom, hogy Isten szemében nincs reménytelenül eladósodott szolga, nincs reménytelenül mélyre süllyedt ember. Ezért most ne magadra nézz, hanem Ő reá - ne arra, amit te tehetsz Őérette, hanem arra, amit Ő tett teéretted! Ő pedig szeret téged - nagy, szánakozó szeretetének íme testté vált bizonysága Jézus Krisztus! Ha nem szánakozna rajtad, ha haragudna rád: mi értelme lett volna az Isten Báránya megáldoztatásának?! Nem a te bűnbánatod és könyörgésed hatja meg az Istent, nem a te bűnbánatod és könyörgésed indítja Őt kegyelemre irántad, hanem az a tény, hogy az Isten Báránya elvette a világ bűneit! Nem a mi szívünkben kell előbb végbemennie valaminek, ami fölkelti Isten szívében a szánalmat, mint ahogyan nem a kakas kukorékolása kelti föl a napot, hanem Isten szívében már készen van a szeretet, a bűnbocsánat, Ő már azzal vár, úgy, ahogyan a tékozló fiút is teljesen kiengesztelődött szeretettel várta már az atyja. Isten teljes bűnbocsánatot ajánl föl mindenkinek, feltétel nélkül, nem azért, mert kérted, vagy megbántad a bűneidet, hanem a Jézus Krisztusért! A Bárány engesztelő áldozatáért! Képes téged is kegyelmébe fogadni, szeretni, korlátlanul, meg nem érdemelt módon!

Tehát Isten újra meghirdeti a kegyelmet, a bocsánatot mindenkinek - neked is! De vigyázzunk: más a kegyelem meghirdetése és más az elfogadása! Egyik Isten dolga, másik a mienk! Az, hogy kész a bűnbocsánat a te számodra is, még nem jelenti azt, hogy részesültél is benne! Csak a hittel elfogadott kegyelem lesz a tiéd! Lásd meg, hogy azt a távolságot, amit magad és Isten között érzel; a saját önzésednek, tisztátalan gondolataidnak, cselekedeteidnek, mindenféle bűneidnek azt a szakadékát, ami elválaszt a szent és igazságos Istentől: áthidalta a Bárány áldozata, betemette az Ő engedelmessége, betakarta az Ő tökéletes érdeme.

Így lássad meg a feléd közeledő Jézust, és akkor majd ez a kegyelem indít igazi bűnbánatra, akkor már majd nem azért fáj a bűnöd, mert félsz a büntetéstől, hanem mert szégyenled bűnöd, siratod, hogy képes voltál olyan rútul megbántani azt, Aki így szeret téged! Akkor majd megérzed, hogy a bűn, a te bűnöd is olyan valami, amire nincs mentség, ami méltán vonja magára Isten ítélő haragját, ami, ha tovább hordod, lenyom a kárhozatba. És akkor majd önként nyílik meg a szíved legmélyebb titka is töredelmes bűnvallásra, és elmondasz Neki mindent, amit helytelenül cselekedtél, gondoltál és éreztél, és kéred rá a bocsánatot. De tulajdonképpen akkor már szinte nem is kell kérned a bocsánatot, mert ugyanakkor már azt is tudod, hogy megkaptad a föloldozást, és a fölszabadulásnak és az örömnek valami kimondhatatlan érzése járja át a lelkedet! Úgy érzed, hogy valami végtelen nagy tehertől szabadultál föl! És egyszerre mintegy újra kezdődik számodra az élet! Isten megteheti, hogy ez a csoda most történhessen meg benned, hogy így lássad jönni Jézust feléd, hozzád, mint az Isten Bárányát, Aki elveszi a te bűneidet! Hogy az Őbenne fölkínált kegyelem a részedről most boldogan elfogadott kegyelemmé váljék!

Mindezt azért kellett ilyen részletesen elmondani, hogy megérthessük ennek az Igének még további mélységeit. Jézus Krisztus nemcsak olyan szent áldozat, Aki íme így veszi el a te bűneidet, hanem Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit! Az Ő engesztelő áldozatában lesz nyilvánvalóvá az a nagy titok, hogy Isten szeretetben viszonyul az egész világhoz! Mégpedig ugyanazzal a szeretettel, amit te magad iránt a Jézus Krisztusban megismertél! Nem véletlen az, hogy az Újtestamentumban a világ szó olyan sokszor előfordul. Az Újtestamentumban nemcsak Isten és az emberi lélek személyes viszonyáról, nemcsak szűk körök vallásos kérdéseiről van szó, hanem itt minden világviszonylatban szerepel. Az Újszövetség nemcsak azt helyezi kilátásba, hogy az emberiség egyetemes bűnös állapotából néhány lélek megmenekül, míg a többi elmerül az istentelenség éjszakájában. Az Újszövetség az egész világra elható megváltást hirdet. Krisztus úgy áll előttünk, mint az emberiség megmentője, mint a világ reménysége, Aki áldozatával újjáteremti az egész világot!

Ez egyfelől azt jelenti a számunkra, hogy reménységben láthatjuk a világot, a világban élő népeket, a világ történelmének a folytatását - mégpedig olyan reménységben, amely nem alaptalan optimizmus, bizonytalan megérzés, vágyálom, illúzió, hanem olyan valami, ami teljes bizonyosságon nyugszik, mégpedig Istennek azokon a cselekedetein, amiket a világ megváltásáért tett! Tehát Jézus Krisztus személyén és munkáján, azon a nagy tényen, hogy már eljött és megáldoztatott az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Jézus halálában és feltámadásában a történelem fordulata megtörtént. Ő benne engesztelte ki és váltotta meg Isten a világot és Ő benne tör utat magának az Isten országa.

Istennek ez a királyi uralma most még csak kezdetében van jelen és csak a hit számára fölismerhető, egyszer azonban teljessé és nyilvánvalóvá válik mindenki előtt, és új eget és új földet teremt, ahonnét a bűn és halál minden hatalma végérvényesen eltűnik.

Ímé az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit! Nem azt jelenti ez, hogy most már nem marad bűn többé a világon, hanem azt, hogy a bűn legyőzött hatalom. Lehet ellene küzdeni a világban, érdemes küzdeni a világ mindenféle bűne ellen, az emberiség életét rontó erők ellen! Így nyer értelmet Pál apostolnak ez a buzdítása: “Azért szerelmes Atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)

És végül az, hogy Krisztus mint Isten Báránya elveszi a világ bűneit, még valami mást is jelent a számunkra: azt, hogy a szeretet felelősségével kell látnunk a világot, az ember-világot, a világban élő embert! Mi az a világ? A Szentírás itteni szóhasználatában a világ az egyház ellentéte, azok, akik még nem az Isten kiengesztelődött gyermekei. Tehát éppen a Jézus áldozatára való tekintettel egy reménységbeli kategória, akik még nem tudják, hogy a Bárány megváltó vére őérettük is hullott. De éppen az a mi szolgálatunk, hogy megtudják! - esetleg a gyermeked, a hozzád legközelebb álló ember, hogy mindenki megtudja!

Egyház és világ: akármennyire különböznek is egymástól, mégis mind a kettőnek Jézus Krisztus a centruma, mind a kettő számára ott tárult föl Isten szívének a szeretete, mind a kettő ebből él - egyik tudatosan, hittel, másik nem tudatosan.

Jézus Krisztus nem elválaszt a világtól, hanem éppen összeköt bennünket a világgal, úgy köt össze, hogy kiszélesíti a felelősségünket és a szeretetünket a világ felé, az egyházon kívül élő, Isten kegyelmét nem ismerő ember-világ felé.

Hiszen Isten Báránya a világ bűneit vette el. Lássuk meg, hogy Isten szeretete nagyobb, mint ahogy mi azt eddig megismertük. Ne higgyük azt, hogy Istennek csak az egyház iránt van szeretete, haragja pedig a világ felé érvényesül. Mert Istennek van ítélete az egyház számára is, meg a világ számára is, de van kegyelme is az egyház számára meg a világ számára is. És ha mégis van valami különbség a kettő között, akkor így lehetne megfogalmazni: másfajta szeretettel közeledik az Ő egyházához, mint a világhoz. Az egyházban valókat keményebb, számonkérő, fegyelmező szeretettel szereti, a kívülvalókat pedig gyöngédebb, hívogató szeretettel! Egyik felé igényesebb a szeretete, másik felé türelmesebb! Rajtunk éppen azt kéri számon, hogy mennyit viszünk ki a világba az Ő hívogató, megbocsátó szeretetéből, mennyire adjuk tudtára a világnak a magunk életével, viselkedésével, cselekedeteivel azt, hogy Isten Báránya elveszi a világ bűneit, mennyire tudjuk odaszeretni a világot Jézus Krisztushoz.
Ha azt hiszed, hogy éretted Jézus Krisztus meghalt, akkor neked az a dolgod, hogy más emberekért élj és áldozzad oda magad! Mégpedig úgy, hogy a nékik is felajánlott isteni kegyelem az ő részükről is elfogadott kegyelemmé váljék. Honnan tudná meg a világ, hogy számára is van kegyelem, ha nem közlik vele minden lehető módon azt azok, akik tudnak róla?!
Hadd fejezzem be az elmondottakat két jól ismert Igével. Érdekes összefüggés van a kettő között: Az elsőben ez áll: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
A másodikban pedig így szól az Ige: “Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.” (1Jn 3,16)

Ámen

Dátum: 1956. február 26.