Joó Sándor Dr.

Ma két hete arról beszéltünk, hogy az egyházunk megújulása a magunk egyéni életének a megújulásával kezdődik. A magunk egyéni életének megújulása pedig a bennünk lévő bűnnel való leszámolással kezdődik. Azt mondottuk a múltkor, hogy az igazi bűnbánat az a józan készség, hogy leszámolok a bűneimmel, mindennel, amit Isten Igéje bűnnek nevez az életemben. Nem úgy, hogy kitisztogatom magamból a szennyfoltokat, mert erre képtelen vagyok. Sem úgy, hogy fölfokozom magamban az erényességet, a jót, mert ezzel újabb képmutatásba esem bele. Hanem úgy, hogy elmondok mindent őszintén Jézusnak, és kész vagyok alávetni magam az Ő akaratának. Itt lép be Krisztus a Maga megújító erejével és kegyelmével az életünkbe. Itt kezdődik egy élet megújulása.

Ezt bizonyára mindnyájan értjük és helyeseljük, de sajnos azt tapasztaljuk, hogy ez a bűnnel való leszámolás nem megy olyan könnyen. A konkrét bűnből való tényleges szabadulás olyan nagyon ritka! Hiszen még az újjászületett szívben is olyan ellenállhatatlan hajlam él tovább a bűnre! A világ hiúsága is mindig újra csábít, vonz. A démonikus világ sem hagy békét, mindig újabb kísértésekkel támad. És egyébként is, testben élünk, és ez a test olyan jó melegágya mindenféle bűnnek, szenvedélynek, és sokszor olyan nagyon meg tudja nehezíteni a Krisztus szerinti életforma gyakorlati megvalósítását!

Egy hívő ember kérdezte egyszer tőlem: Lehetséges csakugyan az, hogy a bűnnek nemcsak az átkától, hanem a hatalmától is meg lehet szabadulni? Valóban úgy van az, hogy Krisztus nemcsak a bűnöm büntetésétől váltott meg a vére által, hanem magától a konkrét bűnömtől is? Igazán lehetséges számunkra a győzelmes élet? Persze nem úgy, ahogyan a perfekcionalisták tanítják, tehát nem tökéletesen bűntelen állapot, de mégis olyan állapot, amiben a bűn többé nem uralkodik fölöttünk, nem kötöz meg, nem kényszerít, nem hatalmasodik el fölöttünk, olyan állapot, amiben nem vagyok többé rabszolgája a bűnömnek. Más szóval: lehetek igazán szabad ember? Úgy, ahogyan az elébb énekeltük: Mily jó, ha bűntől már szabad... Van ilyen állapot? Nagyon sok jó szándékú hívő embernek a gyötrő kérdése ez! Nekem is az! Bár nekünk mindnyájunknak egzisztenciális kérdésünk lenne!

Hadd próbáljam ezt a problémát Péter apostol börtönből való szabadulásának a története segítségével megvilágítani. Persze tudom, hogy ott nem a bűnből való szabadulásról van szó, de ott is arról, hogy Istennek egy megkötözött gyermeke Jézus Krisztus csodatévő ereje által kiszabadul a börtönéből. És így Péter csodálatos szabadulása mintegy szimbóluma lehet a bűn megkötözöttségéből és rabságából való kiszabadulás kegyelmének. Péter Heródes király parancsára került börtönbe, ahol jó erős őrizet alá vetették. Keze-lába láncokkal volt megkötözve. Ott két katona őrizte a tömlöcöt. Ezenkívül még a vaskapu is jól be volt zárva. Innen azután emberi erővel ki nem szabadul, hacsak valami rendkívüli csoda nem történik vele! Közben azonban a gyülekezet együtt van, és szüntelen könyörög érette Istennek. És amikor a gyülekezet igazán imádkozik, akkor a mennyei erők működése érezhetővé válik a földön. Óh, mennyivel több csoda történnék ezen a földön, ha a Krisztus gyülekezete hűségesebben és forróbban tudna kitartani a könyörgésben! Egy igazán imádkozó gyülekezetben tudja Jézus a Maga szabadító munkáját elvégezni!

Nem is maradt el most sem a csoda: megnyílt az ég, és amikor az ég megnyílik, akkor mindig árad felülről az áldás! Eljött az Úrnak egy angyala, és amikor az Úr angyalt küld valahova, ott mindig különleges munkát akar végezni. Meglöki Péter oldalát, valahol a szíve táján, és amikor Isten gyermeke ilyen lökést kap, hogy ébredjen fel, akkor Isten mindig valami nagy dolgot akar tenni vele! Eddig az Úr cselekedett, most azután már Péternek is tenni kell valamit. Tehát nem Péter csinál előbb valamit és azután az Úr, hanem fordítva: előbb az Úr, azután Péter. Íme, föl kell kelnie, mégpedig sietve, sürgősen. Most már ettől függ a további szabadulása. Tehát neki magának is akarnia kell! Meg kell mutatnia egy mozdulattal, hogy ő is akar szabadulni! Nem arról van szó, hogy törje le a láncokat és feszítse ki a börtönajtót - neki csak fel kell kelnie, és ezzel mintegy bizonyságát adni annak, hogy engedelmeskedni akar. Tehát nem úgy történik a szabadulás, hogy Péter passzívan ülve marad és várja, hogy az angyal majd ölbe veszi és kiemeli a börtönből, hanem neki magának is fel kell kelnie fektéből és készségesen engedelmeskedni. Ha ezt megteszi, Isten majd gondoskodik a többiről. - És most íme, a láncok lehullanak. Nem neki kell szétszakítani, hiszen arra nem is volna képes, de éppen amire ő nem képes, azt cselekszi az Úr! Majd a börtönajtók is maguktól megnyílnak, ezt sem Péternek kell föltörnie. Az őrök pedig mind olyan mély álomba merültek, hogy nem veszik észre a szökést. Ezt sem Péter cselekedte, hiszen nem is lett volna képes rá. És most már elmehet az atyafiakhoz, akik érette könyörögtek, és elmondhat nekik mindent, elmondhatja a szabadulás csodáját, mint újabb bizonyítékát az imádság erejének és az Úr szabadító kegyelmének! Így vált a fogoly Péter szabaddá!

A bűnök láncaival való megkötözöttségből valahogy ilyen formán történik a szabadulás! Isten gyermekei gyakran vannak úgynevezett megkötözött állapotban. Az is gyakori, hogy valaki elfogadta már bűnei bocsánatát, de még mindig nem szabad, még mindig régi bűneinek a rabságában vergődik. Sokszor úgy érezzük, mintha láncok lennének a lábunkon, nem akar oda vinni, ahova Krisztus küld, nem szabad a járásunk! Nem úgy járunk ebben a világban, mint a világosság fiai, hanem a sötétségnek és a bűnnek az útján botladozunk. A Krisztusnak való önzetlen, áldozatos szolgálat helyett, még mindig sokszor úgy érzem, mintha láncok lennének a kezünkön: nem akar mozdulni áldásra, simogatásra, segítségnyújtásra, a Krisztustól kapott szeretet továbbadására; nem szabad a cselekvésünk, nem azt tesszük, amit kellene, amit akarunk! Mintha meg lennénk kötözve. Óh, ki ne ismerné ezt a nyomorúságot?

Vannak közöttünk bizonyosan, akik egészen vastag, durva láncokkal vannak megbénítva, tehetetlenné téve a jóra. Olyan durva, nyilvánvaló bűnök bilincseibe van verve az életük, amit még egy képmutató társadalom is megbélyegez. Rabjai az italnak, a testük indulatainak, a forró vérük szenvedélyének, vagy valami engesztelhetetlen gyűlöletnek. Mindenki tudja róluk, hogy milyen utálatos megkötözöttségben élnek, ők maguk is tudják, de nem bírnak szabadulni belőle! Vannak azután olyan láncok, amelyek kevésbé csúnyák, sőt néha tetszetősek is, de mégis megkötöznek, rabságban tartanak. Mint például a kapzsiság, ami Isten gyermekének az életében különösen kirívó, de hogy a rútságát leplezzük, elnevezzük takarékosságnak, és még dicsekszünk is vele. Vagy a gyávaság, ami egyik leggyakoribb megkötözöttsége a keresztyén embernek, de hogy be ne kelljen ismerni, milyen gyáva vagyok, azzal nyugtatjuk magunkat, hogy óvatos, elővigyázatos vagyok. Pedig ez a nagy, bölcs óvatosság valójában gúzsba köt és tehetetlenné tesz, beleszürkíti a hitemet a világba. És még szebb láncok is vannak, amelyek megkötözve tartanak. Civakodó természeted, indulatkitörésed miatt szenved tőled a családod, s te azt hiszed, hogy az igazságért harcolsz az emberekkel.

Annyira rabja vagy a munkádnak, a hivatalodnak, a háztartásodnak, hogy nincs időd a lelkedet csendben az Úr elé vinni, s te azt hiszed, feláldozod magad a családodért. És a legnagyobb baj az, hogy ezek a láncok olyan szépek, hogy az ember észre sem veszi, hogy láncok, hogy az élete bűnös megkötözöttségben van! És a láncokon kívül még őrök is vannak, őrzik a megkötözött rabot kívül-belül, éppen úgy, mint Pétert a börtönben. Amíg a rab csendben van, az őrök sem csinálnak semmit, hallgatnak, mint a hal, de amint az ember megpróbál szabadulni a megkötözöttségéből, rögtön előállnak! A belül lévő őr nem más, mint a saját szívem. Rögtön meg is szólal: Ne is erőlködj a szabadulással, úgysem sikerül, túl gyenge jellemű vagy te ahhoz! Vonszold csak tovább magaddal a láncaidat, míg majd a halál megszabadít tőle. Maradj csak nyugton, törődj bele, hogy olyan vagy, amilyen. Nincs menekvés! A másik őr, aki kívülről vigyáz reád, a többi keresztyén ember rossz példája. Ez is lebeszél, ha szabadulni akarsz valami konkrét bűntől, azt mondja: Ne tedd! - nézd, mások sem különbek, a hívő ember is csak ember, nem angyal, neked sem sikerül! És ezek az őrök kívül és belül olyan jól értik a dolgukat, hogy a szerencsétlen rab elhiszi nekik, hogy nincs szabadulás, annyira elhiszi, hogy meg sem próbálja.

Az is nagy baj, hogy a bűnök láncaival így megkötözött rab még alszik is ráadásul! Tehát nem is érezzük, hogy meg vagyunk kötözve! Nem is vágyakozunk igazán szabadulni. Beletörődtünk, belenyugodtunk már a megkötözöttségbe! Nyugodtan alszunk tovább a láncok között.

De Testvérek, míg mi itt alszunk, Krisztus gyülekezete már könyörög! Szerte ebben az országban nagyon sokan, százan és ezren könyörögnek szakadatlanul Istenhez a Magyar Református Egyház fölébredéséért, megkötözött emberi lelkek csodás szabadulásáért, Isten gyermekeinek megtisztult, szabad életéért! Teéretted is könyörögnek, miérettünk is, most is rengeteg sok imádság ostromolja az eget! És ahol ilyen könyörgés száll az ég felé, ott az égből is megindul a segítség a föld felé! Ezért hiszem, hogy az Úr Lelke itt is jelen van ebben a pillanatban - szava mintha meglökne itt, a szívünk táján: Akarsz-e meggyógyulni? Akarsz-e igazán megtisztulni, megszabadulni minden megkötözöttségedből? - Íme, ezt jelenti ez a kérdés, hogy van szabadulás, van lehetőség, itt az alkalom, kijöhetünk a börtönből! Akarsz-e megszabadulni? Mintha fölrázna: ne békülj meg azzal a helyzettel, amiben vagy, azzal a tehetetlen, bukdácsoló, bénult állapottal, félig- vagy látszatkeresztyénséggel! Lehet másképp is! Akarsz-e megszabadulni? Mintha azt mondaná, hogy rajtad csak ennyi áll: csak az, hogy akarsz-e igazán? Semmi mást nem kell tenned, csak jelét adnod annak, hogy csakugyan akarsz. Hogy rászánod magad, hogy kész vagy engedelmeskedni! Csak annyit tudj mondani - de szent komolysággal: Igen, akarok! A többiről már majd Ő gondoskodik. Azt már majd Ő cselekszi, hogy képes is légy arra, amit akarsz!

És akkor történik a csoda! A megszabadulás! A láncok csak úgy maguktól lehullanak, mintegy isteni kéz érintésétől. Nem nekünk kell leráznunk, ezt már az Úr teszi, ha engedelmeskedünk Néki! - A börtönajtók megnyílnak, maguktól! Nem nekünk kell feltörnünk - az Úr nyitja meg! Az őrzők megszégyenülnek. Íme, azt magyarázták, hogy nem lehet, kár a fáradságért, és az Úr megmutatta, hogy mégis lehet! És a megkötözött rab most mehet szabadon, elmondani az atyafiaknak, akik könyörögtek érette, hogy az Úr hatalma valóban megszabadította!

Igen, van ilyen csodás belső fölszabadulás mindenféle megkötözöttségből! Van bűnök fölött győzedelmeskedő élet! Van olyan lehetőség, hogy a bűn nem uralkodik rajtunk! Nem igaz, hogy továbbra is a bűneink hatalma alatt kell élnünk! Kifejezett ígéret van rá a Bibliában: “Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Jn 8,36) Krisztus valóban fölszabadít! Az Ő halála és feltámadása nemcsak a bűn átkát törte meg, hanem a bűn hatalmát is - ne maradjunk hát megkötözve tovább! Nem kell! Jöjjünk hát ki a bűn rabságából az Isten fiainak a szabadságára!

Akarsz-e meggyógyulni? Engedd, hogy meglökje a szívedet Jézus kérdése. Ha igazán akarsz, kérd most velem együtt te is:

Bűnöm láncát oldja fel Kegyelmed s a hit;
Törjed össze balga szívem bálványait!

Szabadságot adj nekem És tiszta szívet,
Vonj magadhoz Jézusom, hogy járjak veled!

469. ének 2-3. vers

Ámen

Dátum: 1957. február 24.

Jézus Krisztus egyházának kezdettől fogva mind máig és tovább a világ végezetéig csak egyetlen ellensége, egyetlen veszélyeztetettsége van: a saját tagjainak a hitetlensége és hűtlensége. Az egyház veszedelme sohasem az, ha megrázza egy-egy történelmi vihar kívülről, hanem az, ha alszik, ha megerőtlenedik a bizonyságtétele a világban, ha megüresedik Lélekben, ha engedetlenné válik Urával szemben és megízetlenült sóvá lesz a környezetében, ha elveszíti lényegét, ha feladja hivatását, nem tölti be küldetését. Ilyenkor történik az, hogy az egyház Ura, Aki a világnak is az Ura, talán éppen a világi eszközökkel megrázza az Ő népét, vihart támaszt körülötte, mint annak idején ott, a Genezáreti tavon a tanítványok kis hajója körül. De Istennek ez a történelemben lefolyó ítélete még nem az utolsó ítélet, nem arra való, hogy megsemmisítse az Ő népét, hanem éppen arra, hogy fölrázza a szunnyadásból, igazán egyházzá, igazán az Ő szent népévé tegye! Ítélete is kegyelemből van, szeretetének a jele, éppen azt bizonyítja, hogy nem mondott le róla, célja van vele, nem vetette el. Azt bünteti, kit szeret - énekeltük az imént, és nem azért bünteti, hogy megkeményítse a szívét, hogy kétségbe ejtse, hogy megrendítse a hitét, a bizalmát: hanem éppen azért, hogy fölébressze, alkalmassá tegye, megújítsa!

Meg vagyok győződve róla, hogy Isten ezt akarja a mi egyházunkkal is: megújítani belülről, szorosabban magához fűzni az életünket. Számtalan külső és belső jel arra vall, hogy az egyház Ura életessé, valóságossá, láthatóvá akar válni közöttünk, Ő jön felénk a hullámokon, mint annak idején a genezáreti viharban közeledett a hányódó sajka felé. Olyan határozottan érzem, hogy Jézus Krisztus itt van a küszöbön! Ő kopogtat, Ő dörömböl, készen arra, hogy megújító kegyelmével, megszentelő erejével megjelenjék közöttünk, és bennünket, az Ő népét igazán és teljesen az Ő népévé tegye. Óh, csak most el ne zárjuk előle az utat! Ezért olyan időszerű most számunkra Keresztelő János felhívása: “Minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.” (Lk 3,9) És ezt vegyük most mindnyájan személyes parancsnak az Úrtól. Mert az egyháznak Krisztussal való újra-megtelítődése csak egyetlen módon történhet: úgy, hogy a tagjai megtelítődnek Krisztussal. Az egyház nem a lelkipásztor, nem azok összessége, nem a presbitérium, vagy bármi más tisztségviselő - hanem az egyház ti vagytok, mi vagyunk, a személyesen Krisztusban hívő és élő emberek együtt! Ezért neked szól, meg neked, meg nekem, hogy készítsétek meg az Úr útját...! Krisztusnak a saját egyéni életünkbe vezető útját. Mert Jézus Krisztus kész arra, hogy belépjen, birtokba vegyen, felhasználjon. Sohasem Őrajta múlik az, hogy megváltson, megtisztítson, megszenteljen, megújítson - mindig csak rajtunk! Ő már eljött hozzánk, és most újra jön, de mi részünkről is történnie kell valaminek. Isten mindent megtesz az Ő népéért, de van valami, amit nekünk kell megtenni, hogy egészen az Ő népe lehessünk: előkészíteni az utat, amelyen át Krisztus megváltó ereje behatol a szívünkbe, áthatja az életünket!

Tudjátok, mi ez az Út? Óh, de sokat hallottuk már: a bűnbánat!! Elébb mindig bűnbánatnak kell lenni ahhoz, hogy Krisztus az Ő bűnbocsátó, békét adó, megújító kegyelmével beléphessen egy ember életébe! Tudom, hogy nem szeretjük hallani ezt a szót, tudom, hogy sok visszaélés is történt vele már az utóbbi időben, ez igaz; - de az is igaz, hogy teljes bűnbánat nélkül, igazán komoly bűnbánat nélkül Jézus megváltó kegyelme és ereje sohasem válik életté benned, senkiben! Én tudom tapasztalatból, hogy nagyon nehéz idáig eljutni, ilyen mélyre alázkodni! Mindent megteszünk inkább, csak ne kelljen a bűneinkkel szembenézni! Leplezzük, takargatjuk, letagadjuk, vagy ha már nem lehet: mást okolunk érte, az életkörülményeinkkel magyarázzuk, csak a szégyenét és gyalázatát ne kelljen vállalnunk, mert azt nem bírjuk el! Pedig egyszer mindnyájunknak szembe kell néznünk a bűneinkkel, az egész elrontott életünkkel. Egyszer minden kiderül, lelepleződik! Érettségi vizsgán történt még a húszas években, hogy az egyik jelölt a gömbháromszög koszinusztételének a levezetését kapta feladatul. Kezébe vette a krétát, lerajzolta az ábrát és elkezdte a hosszú, nehéz levezetést. Írta a számokat, meg a betűket egymás után, rengeteget, már majdnem tele lett az egész tábla, de a végeredmény csak nem akart kijönni. Közben észrevette, hogy már az ábrát sem jól rajzolta föl, már a kiindulásban hiba van, a helyes végeredmény tehát nem is jöhet ki. Bízva abban, hogy az érettségi elnök nem ért a matematikához, fogta a szivacsot, helyet törölt a tele írt táblán, mondván: ez a levezetés olyan hosszadalmas, hogy most már csak a végtételt írom föl. Azt szerencsére fejből tudta, s így sikerült kivágnia magát a bajból. Igen, érettségi vizsgán néha segít a jó fellépés, a sváda, a lélekjelenlét, az előre betanult végtétel! De az életben nem! Pedig de sokan csináljuk ugyanezt a magunk keresztyénségével! Tudjuk előre, mi a végképlet, a végtétel: az örökkévalóság, az üdvösség, hiszen azt már előre megtanultuk. Azt is tudjuk, hogy valahol elvétettük a levezetést, valahol hiba van, és mégis valami hallatlan könnyelműséggel abban az illúzióban csináljuk tovább, hogy majd csak kijön valahogy a végére a kívánt eredmény. Nos, hát nem jön ki! Ott, a nagy érettségi vizsgán nem segít a jó sváda, ott nem lehet az embernek ügyesen kivágni magát, ott kiderül minden, akármilyen jól sikerült is leplezni addig a bajt, a hibát, a bűnt!

Isten törvénye még sokkal szilárdabb törvény, mint a matematikai szabályok. Isten igazsága, Isten törvénye beleépíttetett a világ alapjaiba, emberi lényünk alkatába, sőt az emberi társadalom és a körülöttünk lévő univerzum alkatába. Azt jelenti ez, hogy az egész emberi élet nem tud másként boldogulni, csak úgy, ha beleilleszkedik Isten akaratába. Akár akarjuk, akár nem, mi magunk, emberek és az egész világ Isten számára van teremtve. Ha tehát összeütközésbe kerülünk életünk valamilyen pontján Isten törvényével, Isten akaratával, előbb-utóbb elárvulunk, idegenné válunk, meghasonlunk magunkkal és a világgal. Isten törvényeit az ember meg nem törheti, hanem az ember törik meg azokon! Például, ha valaki összeütközésbe kerül a hetedik parancsolattal, és tetszése szerint akarja kiélni magát, ki akar törni az Isten által szabott erkölcsi rendből, hamarosan szomorú és csalódott lesz. Szégyenkezik és meg van döbbenve. Azt gondoltam, hogy a házassági hűség pokol, amiből ki kell menekülnöm, és kiderült, az volt a pokol, amibe jutottam! - mondta egy kiábrándult fiatal asszony, aki fellázadt Isten törvénye ellen. Belátta, hogy nemcsak az erkölcsi törvény, hanem önmaga boldogsága, önmaga élete ellen is fellázadt. És összetört Isten országának törvényein. És így van mindenféle bűnnel, a bűn mindenféle megnyilatkozásával. Ha egy ember, egyház, társadalom szembekerül Isten akaratával, előbb-utóbb csődbe kerül, összezúzza magát rajta. Nem ostorozni akarom én most a mi bűneinket, hiszen azt sem tudom, kinek mi a főbűne, takargatott vétke, titkos nyomorúsága. Csak azt akarom mondani, hogy vegyünk halálosan komolyan minden bűnt, ami van bennünk. A bűn legjelentéktelenebb formájában is halálos veszély, Isten haragját vonja magunkra!

Atyámfiai, félre ne értsétek Isten bűnbocsátó szeretetét! Nem azt jelenti az, hogy egyszerűen elfelejti, vagy elnézi, amit rosszul csináltunk! A bűnnek iszonyú büntetése van! Vagy rajtunk, vagy Jézus Krisztuson! De a te bűnödnek a büntetése csak akkor van Jézus Krisztuson - helyetted -, ha a teljes bűnbánat alázatában leteszed az Ő keresztje alá, átadod Néki a bűneidet! Ha meg nem bánod, meg nem nevezed, ki nem teszed, át nem adod Jézusnak: akkor nincs reá bocsánat, nem érvényes reá a bocsánat! Vigyázzatok, Testvérek, mert a Sátán még a bűnbánattal is be tud csapni bennünket. A lelkiismeret furdalás, a sajnálkozás az elkövetett hiba fölött még nem bűnbánat. Az sem, ha meghatódottan könnyeket hullat valaki a bűnei emlegetésénél. Az sem, ha szégyenkezik miatta! - Az igazi bűnbánatban egy nagy elhatározás lesz úrrá az emberen: nem akarom így csinálni tovább! Csődbe jutottam! Megadom magam!

Keresztelő János bűnbánatra felhívó prédikációjára rengetegen jöttek az emberek, ömlött belőlük a bűnvallás. Azt mondhatnánk rá: micsoda lelki ébredés támadt ott a Jordán partján! - de a prófétát nem hatja meg a látszat. Még keményebben harsog: "Mérges kígyóknak fajzatai, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek?" Isten haragjától sok ember szeretne menekülni, de nem hajlandó föladni azt, ami ezt a haragot magára vonja: a bűnét. Óh, amikor megijedünk, amikor Isten fenyegető ítéletének az árnyéka vetítődik az életünkre, mindent megteszünk, hogy a bekövetkező harag elől meneküljünk: inkább imádkozunk még többet, adakozunk duplán, úrvacsorát is veszünk - csak arra nem gondolunk, hogy megtisztuljon a szívünk, az életünk minden bűntől, hogy megvalljuk őszintén és lerakjuk a terheinket! Ha azután elmúlik a vész: ott folytatjuk a régi életünket, ahol abbahagytuk. Ha ilyenkor valaki megkérdezné: Téged kicsoda intett meg, hogy menekülj Isten haragja elől? - nem tudnánk azt mondani, hogy Isten hazaváró édesatyai szeretete, a küszöbön kopogtató Krisztus bebocsátásának a vágya, bűneim megutálása, hanem csak azt, hogy a félelem, a vihar rettenete, a halál és az örökkévalóság rémülete! Pedig ez nem igazi bűnbánat! Az igazi bűnbánat az a józan készség, hogy végre leszámolok a bűneimmel, a gőgömmel, a tisztátalan gondolataimmal, az önző magatartásommal, a hiúságommal, a hazugságaimmal, a képmutatásommal, a becstelenségemmel, a sértődékenységemmel, - könyörtelenül leszámolok mindennel, amit Isten bűnnek nevez az Ő Igéjében! Leszámolok, de nem úgy, hogy mindezeket a szennyfoltokat kitisztogatom magamból, mert arra képtelen vagyok! Nem úgy, hogy fölfokozom magamban az erényt, a jóságot, mert akkor újabb képmutatásba esem. Hanem úgy számolok le, hogy elmondok mindent őszintén Jézusnak, följelentem magam a mennyei Bírónak és kész vagyok alávetni magam az Ő akaratának! Itt kezdődik egy élet megújulása. Itt lép be Krisztus a maga megújító erejével és kegyelmével az életünkbe! Itt kezdődik az egyház belső megújulása!

Ha igazán várod Őt: így készíts Neki utat! Állj oda Isten Igéjének a fényébe, kérd Istent, tegye rá a kezét életednek azokra a bűneire, amelyek elzárják Krisztus útját a szíved felé. Azokra a konkrét bűnökre, amelyek kirekesztenek Isten valóságos jelenlétéből és lelkileg tehetetlenné tesznek, amelyek miatt gyümölcstelen az életed, meddő a hited is, amelyek akadályai annak, hogy Istennek jóságos, békéltető, vigasztaló erői beáradjanak közénk! Csak légy hajlandó mindezt odaadni: Krisztus majd elveszi. Csak légy hajlandó mindettől megtisztulni: Krisztus majd megtisztít. Te csak az utat készítsd meg előtte: a megszomorodott bűnbánat útját. Ő majd jön, betér hozzád és megáld!

Igazán akarunk megújulni?! Krisztus kész reá, hogy megújítson! Csak mi tudnánk most szívből könyörögni:

Jöjj királyom, Jézusom!
Szívem íme megnyitom.
A gonosztól óvj te meg,
Meg ne rontson engemet.

Véreddel, mely el-kifolyt,
Mosd le rólam, ami folt;
Élet útját megmutasd,
Én meg nem találom azt.

Gyógyítsd meg sok nyavalyám,
Enyhíts szívem bánatán;
Kétség, gond, ha gyötrenek,
Biztasd nádszál hitemet.

(464. ének 1-3. vers)

Ámen

Dátum: 1957. február 10.

Pár héttel ezelőtt meglátogattam két asszonyt, két öreg rokonomat. Lakásuk a harcok következtében teljesen tönkrement. Nagy lyukak tátongtak a falakon, a valamikor szép bútordarabok a felismerhetetlenségig szétforgácsolódva hevertek szanaszét a piszkos szobákban. Mikor végigvezettek a romok között, végtelen szomorúsággal a tekintetükben így szóltak: Sok megpróbáltatáson mentünk már át, s most még ez is! Csak legyen erőnk hozzá! De már öregek vagyunk! Azóta nagyon sokszor visszacseng a fülembe ez a vágyakozó kijelentés: Csak erőnk legyen hozzá...! Igen, csak erejük legyen hozzá, ez a fő - a többi már mellékes, az, hogy öregek-e vagy fiatalok, az már akkor nem is számít olyan sokat! Erő! Lelkierő! Ez a legfőbb kérdés az életben! Az egész világnak ez ma a legfőbb problémája: az erő, az energia! Sokszor hallottunk erről éppen az utóbbi időben. Hányszor bemondta a rádió, hogy az energiahiány miatt szünetel a munka, a termelés ebben meg abban a gyárban, üzemben. Igen: mert energia nélkül a gépek egyszerűen nem mennek! Ezt már tudjuk! De azt csak keserves tapasztalatok árán tudjuk meg, hogy a lélek sem megy energia nélkül! De az a lelkierő olyan hamar elfogy, hiszen olyan nagyon kevés! Akkor érzi az ember, amikor próbára van téve, amikor terhek nehezednek rá. A csalódás, a szenvedés, a nyomorúság úgy rá tud telepedni az ember lelkére, mint a téli köd erre a pasaréti völgyre! A lélek elveszíti a tájékozódását benne, kételyei támadnak, rémeket lát, reménytelenség gyötri, zúgolódik, megrendül a hite, fellázad a sorsa ellen, elveszíti az egyensúlyát, kétségbe esik!

A Szentírás is ismeri ezt a nyomorult lelkiállapotot. A felolvasott Igében megrepedt nádszálról és füstölgő gyertyabélről beszél. Lehetne-e találóbban kifejezni az emberi gyengeséget, erőtlenséget, mint éppen a nádszállal? Aki már állt valaha zizegő nádas közt a tó partján, megérti, miért hasonlítja Jézus Krisztus az emberi ingatagságot a nádhoz, amelyiket a legkisebb szellő is ide-oda hajlítgat, a pozíciójában, a helyzetében megingat. Ha még az ép, élő nádszál is ilyen gyenge, ilyen kevés tartás van benne, akkor egy megrepedt nádszál milyen lehet?! Gyermekkoromból emlékszem rá, amikor papírsárkányt csináltunk, milyen baj volt, ha a nád megrepedt. El lehetett dobni, még játékra sem volt jó már! Ilyen a megtört szívű ember, az élet csapásai alatt összezúzódó lélek, a lelkierejét veszített ember: megrepedt nádszál! Reménytelen és vigasztalan, eltaposva hever az élet országútján, cél nélkül, haszon nélkül, hivatás nélkül, mint aki már semmire sem jó ezen a világon! Miért is van még egyáltalán ezen a világon?

Igen: ilyen az ember lelkierő nélkül! Meg olyan, mint a füstölgő gyertyabél, kanóc, amit a háziasszony, mikor reggel újra töltötte olajjal a kis primitív lámpást, kidobott belőle, mert már használhatatlanná vált. Óh, milyen találó kép ez is az emberről, akinek az lenne a hivatása, hogy Isten világosságát lobogtassa, de a lélek olajának a hiánya miatt csak egy alig pislákoló, füstölgő, rossz illatú kanóc lesz belőle. Óh, de keserves így élni! És én mégis azt mondom, hogy jó néha ez a megrepedt nád állapot, ez a füstölgő gyertyabél állapot, ha keserves is! Tudniillik jó valamire! Arra jó, hogy ilyenkor érzi át az ember szíve teljességéből, mennyire rá van utalva Istenre! Mennyire nem elég a saját ereje, mennyire semmire sincs ereje Isten nélkül! Kénytelen könyörgőre fogni a dolgot, és Őtőle várni a segítséget. Természettől fogva ugyanis mindnyájan hajlandók vagyunk Istent valamiféle filozófiai képletnek, fogalomnak tekinteni, úgy gondolni Reá, hogy Ő is van! Viszont a saját erőtlenségünk nyomorúsága ránevel arra, hogy komolyan vegyük Istent! Ilyenkor látjuk, hogy Isten nélkül nem lehet megélni, nélküle pokollá válik az életünk. Ilyenkor kezd Isten kézzelfogható valósággá válni a számunkra. Megtanulunk hitből élni! Az erőtlenség is áldás forrásává lehet az életünkben, mert odaűz, odamenekít Istenhez!

Nézzétek, Maga Isten biztat minden csüggedt, megfáradt, elerőtlenedett lelkű embert. Azt mondja az Ige Jézusról: Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Már ez is nagy erő, hogy amikor az ember úgy érzi, mindenki ellene van, mindenki csak tapossa, gúnyolja; úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva, védtelen, tehetetlen, megbénult a lelke; úgy érzi, hogy mindenki elfordult tőle, magára hagyta: egy valaki nem, a leghatalmasabb nem nyomja le még jobban, nem oltja ki a pislogó lángot, hanem kitárja előtte a karját, mellé áll, pártfogásába veszi! Igen: már ez is hallatlan erőt ad, hogy van Valaki, Jézus, Aki nem vet el, hanem nagy gyöngéd szeretettel lehajlik és Magához ölel! Íme, az Ótestamentum így beszél Jézusról, mint Istennek az elgyengült és meglankadt emberek felé kitáruló szeretetéről. És az Újtestamentumban Pál apostol ezt mondja ugyanarról a Jézusról: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Jézus megerősít, új erőt önt a megfáradottba - azt adja éppen, amire olyan nagy szükség van ma: erőt! Lelkierőt! Azt már nagyon sokszor láttam, hogy Jézus milyen csodálatos erőt tud adni egy embernek a halállal szemben. Sokszor ültem már halálfélelemtől eltorzult arcú beteg mellett és tapasztaltam, amint Jézus Krisztus hatása alatt a lankadt lélek új erőre kapott, megbátorodott, és megnyugodva, mosolyogva várta a halált. Nos hát, ha a legfélelmetesebb hatalommal szemben ennyire reálisan erőt ad Krisztus jelenléte, szava, közelsége: nem sokkal inkább így kell-e lennie ennek az élettel szemben is?! Hiszen ha valaki a halálra ilyen erőt tud adni, az életre is tud adni erőt!

Hogyan? - Egy képpel hadd próbáljam kifejezni ezt a csodát. Egy barátom mondta el, hogy a hadifogság nyomorúságai és nélkülözése között azzal vigasztalta magát, hogy lélekben igyekezett mindig otthon lenni, a szerettei körében. Testileg ott szenvedett a szögesdrótok között, de gondolata, reménysége, szíve-lelke otthon időzött. Kimondhatatlan erőt jelentett neki az a tudat, hogy a messziből szeretettel gondolnak rá, imádsággal veszik körül, hazavárják, és hogy ő lélekben innen a távolból is egy lehet velük! Valami ilyenforma, de ennél sokkal reálisabb belső lelki megerősödés az, amiről Pál beszél, amikor így szól: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Mert a gondolatom, a reménységem, a szívem, a lelkem nemcsak egy távoli otthonban, hanem a Krisztusban van. És ha még az otthonra való gondolás is ekkora erőt tud adni, mennyivel inkább az a tudat, hogy Ő nem is messzeségből, hanem közvetlen közelből körülvesz a szeretetével. Pál apostolnak a speciális kifejezése az, hogy “én a Krisztusban” és hogy “a Krisztus meg bennem"! Így is mondhatnám: én benne vagyok a Krisztusban, akkor a Krisztus meg bennem van. Valahogy úgy van ez, mint mikor a virág belemártódik a vízbe, a víz fölszívódik a virágba. Tehát, ha az imádságommal, hitemmel, lelkemmel, szeretetemmel benne vagyok a Krisztusban: akkor az imádságomon, hitemen, lelkemen keresztül Krisztus halálának és feltámadásának az ereje fölszívódik az életembe és föléledek, mint a hervadó virág a vízben.

Ezt a titkot prófétálta meg Ézsaiás, amikor a megfáradt, letört, reményvesztett népnek boldogan hirdette: “Akik az Úrban bíznak, erejük megújul...” Ezt énekelte meg a zsoltáríró, amikor üldözői elől menekülve bujkált a saját hazájában: “Akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Ezt hirdette Pál apostol is, amikor a római börtönben megcsörgeti láncait és derűsen írja: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” Igen, testvérek, Jézus Krisztus megerősíti azt, aki hisz Benne mint Megváltó Urában. Nem azt ígéri, hogy nem rak rá terhet, hanem azt, hogy erőt is ad hozzá! Pált sem úgy erősítette meg, hogy lerázhatta volna a láncot, hanem úgy, hogy fölül tudott emelkedni lélekben rajta. Öröme, jó érzése, boldogsága, reménysége, egyensúlya független volt a külső helyzetétől, nem törték le az események, amik vele történtek, hanem még feljebb emelték!

Mindenre van erőm a Krisztusban - ez nemcsak azt jelenti, hogy elviselek mindent, ha muszáj és mert muszáj, hanem olyan módon viselem el, hogy annak a láttára mások is, más megfáradtak és ellankadtak is új erőre, bátorságra, reménységre kapnak. Úgy elviselni, olyan módon, hogy az másoknak is bizonyságtétel és jótétemény legyen. Hiszen a leghatalmasabb bizonyságtétel éppen az, amikor valaki a szenvedésben, a nehéz helyzetben tanúsított lelki erejével tesz bizonyságot, olyan magatartással, amiben látszik valami felülről való erő, valami nem emberi, ami rámutat Jézus Krisztusra! A kiegyensúlyozott lelkület olyan jótétemény egy egyensúlyát vesztett világban, mint a napsugár télen. És éppen ebben ad erőt a Krisztus, éppen erre erősít meg, tehát nemcsak arra, hogy az ember leküzdhesse a bűneit. Erre is, de többre is: arra, hogy a Benne hívő ember áldás, támasz, vigasztalás lehessen az erőtelenek között. Hiszen a Krisztusban kapott lelkierő nagyobb hatalom, mint bármiféle materiális erő, vagy emberi erőszak! Erre van ma legnagyobb szüksége a világnak!

Testvérek, itt van Jézus, lehajol az eltaposott és megrepedt nádszálakért, kezébe veszi és megerősíti, tartóoszloppá teszi a környezete számára, a pislákoló mécsekben megtisztogatja a koromtól a füstölgő kanócokat, újra tölti a saját Lelke olajával, hogy újra mennyei fényt árasztó világossággá váljanak ott, ahol élnek.

Paganiniről olvastam valahol, hogy részt vett egyszer egy londoni árverésen, ahol többek között egy rozzant, öreg hegedű is dobra került. Senki sem akart érte ígérni semmit. Ekkor Paganini kezébe vette, hogy kipróbálja. Letörölte róla a port, meglátta rajta a mester kézjegyét, fölhangolta a húrokat és elkezdett játszani rajta. Az emberek megbabonázva hallgatták a gyönyörű hangokat, amiket a nagy mester csalt elő az öreg szerszámból. Paganini csak játszott tovább, míg egyszer hirtelen elpattant egy húr. Három húron folytatta. Megint elpattant egy húr, majd hamarosan megint egy. De a megmaradt egyetlen húron még mindig olyan csodálatosan játszott, hogy a tömeg elfeledkezett az egész árverésről. Amikor végre abbahagyta, egyszerre minden oldalról megindult az ajánlat a hegedűre, egymást licitálták túl az emberek! Vajon miért? Talán hirtelen ennyire megnőtt a hegedű értéke? Óh, nem! Hanem mert most meghallották az emberek, mivé lehet egy ilyen poros szerszám, ha mester kezébe kerül.

Atyámfiai! Belephet bennünket is a világ pora, lehetünk megrepedt nádak, füstölgő gyertyabelek - romlelkű emberek -, de ne feledjük, hogy a Teremtő kézjegye akkor is rajtunk van még. Isten képére teremtettünk! Ha csak önmagunkra nézünk, ezer okunk van a kétségbeesésre. De ha még olyan lehangolódott szerszámok vagyunk is, ha életünknek szinte minden húrja elpattant is már: a mennyei Mester kezében drága szerszámmá, hasznos eszközzé válhatunk újra mindnyájan!

Jertek, könyörögjünk együtt:

Megtörve és üresen Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom,
Eltörli bánatom.

(459. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1957. január 27.

Mostanában sokszor van szó közöttünk az egyház, a gyülekezet szolgálatáról ebben a világban, ezért a világért. Arról, hogy Isten népének áldásul kell lennie a környezetére, létével és bizonyságtételével szolgálnia kell Istennek azt az akaratát, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Hogy azonban az egyház ezt a szolgálatát betölthesse, ahhoz igazán a Krisztus egyházává kell válnia. Amint a múlt vasárnap beszéltünk róla: meg kell élni a Krisztus testi egységét, a Lélek egységét a békesség kötelékében. Ezt szolgálja többek között az a nagy felekezetközi összefogás, amit ökumenikus mozgalomnak neveznek. Ennek a jegyében folyik most az egész földkerekségen az a nagy ökumenikus imahét, amibe a mi gyülekezetünk is belekapcsolódott, együtt az evangélikus gyülekezettel. - De most még tovább menőleg: ahhoz, hogy az egyház a maga feladatát a világban a világért betölthesse, az egyes gyülekezeteknek a maguk keretén belül is minél teljesebben élő gyülekezetté, Krisztus népévé kell válniuk. Ezért ma a gyülekezet belső életéről szeretnék beszélni. Erre pedig legjobb példa a jeruzsálemi ősgyülekezet életének az a rajza, amit a felolvasott Igében láttunk. Itt mondja el egy szemtanú, miként élt a gyülekezet otthon, befelé! És hogy milyen hatása volt ennek a bensőséges gyülekezetnek kifelé, a környezetére! Ezt próbáljuk most megvizsgálni közelebbről.

Itt van a legfontosabb adat, az, amit Igénkben így olvasunk:“És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben.” (ApCsel 2,42) Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az újabb magyar fordítások ezt a szót: “foglalatosak valának”, így adják vissza: állhatatosan kitartottak, ragaszkodtak, minden akadály ellenére is megmaradtak benne. Tehát ebben a rövid híradásban kifejezésre jut az, hogy sokféle külső és belső ellenállással kellett megküzdeniök az ősgyülekezet tagjainak ahhoz, hogy foglalkozhassanak az apostolok tudományával, részt vehessenek a gyülekezeti közösségben, folytathassák tovább az imádságok szolgálatát és megtörhessék a kenyeret - de nem adták fel a küzdelmet, kitartottak ezekben, nem engedték, hogy bármi elvonja őket ezektől a dolgoktól és cselekedetektől. Tehát kitartóan, rendszeresen foglalkoztak az apostolok tudományával, a tanítással: mindazzal, amit az apostolok, a szemtanúk Jézus Krisztus életéről és tanításáról elmondottak, úgy, ahogyan nékünk rendelkezésünkre áll ez abban a prófétai és apostoli bizonyságtételben, ami Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett tetteit tárja elénk a Szentírásban.

Azután állhatatosan kitartottak a közösségben, vagyis a Szentlélek munkálta ama közösségben, életközösségben, amiben egynek tudták, egynek érezték magukat a gyülekezet Fejével, Krisztussal, és az összes többi tagokkal egymás között. A Krisztussal való hitbeli kapcsolatuk élő szeretetközösségbe hozta őket egymással. A közös emlék, a közös ígéret, a közös hit a Krisztusban egész életüket átfogó és meghatározó kapcsolatot teremtett közöttük. Továbbá állhatatosan kitartottak a kenyér megtörésében, vagyis az úrvacsora megismétlésében. Tehát abban a cselekményben, amelyben a szakramentális közösségük a feltámadott Úrral és a testvéri asztalközösségük egymással csodálatos egységbe olvadt. És végül állhatatosan kitartottak a könyörgésekben, tehát az imádságok, esedezések, hálaadások szolgálatának naponkénti közös gyakorlásában. Tehát: mai nyelven szólva olyan élő gyülekezet volt az a maroknyi kis hívő nép, amelynek minden tagja örült annak, hogy beletartozhat az Isten megváltott gyermekeinek családjába, egy akarattal kitartott a gyülekezet istentiszteleti közösségének és szeretetközösségének minden megnyilvánulásában.

És éppen ezáltal, hogy merték komolyan venni az apostolok különös tanítását, a szeretetközösség valóságát, az úrvacsorázás misztériumát és az imádságok erejét: éppen ezért történt az, amiről így tudósít a leírás: “Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala.” (ApCsel 2,43) Mert amikor egy gyülekezet ilyen állhatatosan kitart az Ige tanulmányozásában, a testvéri közösség gyakorlásában, az úrvacsorában és az imádságban, amikor kemény küzdelmet vív azért, hogy ezekben a dolgokban állhatatos maradhasson, akkor ott félelem támad minden lélekben, amelyik látja ezt a gyülekezetet. Mert egy ilyen gyülekezetnek az életében láthatóvá válik az, hogy Isten él és munkálkodik, ott csodák és jelek történnek. Betegek gyógyulnak meg, fáradtak újulnak meg, szomorúak megvigasztalódnak. Ott az életnek olyan átalakulása történik, mint amilyet a Hegyibeszédben látunk! Itt például az, hogy: “Mindnyájan pedig, a kik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala; És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala.” (ApCsel 2,44-45) Tehát az egymásról való lelki és anyagi gondoskodásnak józan ésszel szinte meg sem érthető formája valósul meg. És mindennek az eredménye pedig az, amit így ír le a tudósító: “Dícsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.” (ApCsel 2,47) Fölfigyeltek rájuk és nagy tisztelettel és elismeréssel szemlélték őket a kívülállók is, a világ is. Mgérezték, hogy valami különös, megmagyarázhatatlan vonzerőt sugároz maga körül ez a gyülekezeti élet.

Íme, tehát ahhoz, hogy egy gyülekezet a maga áldásos hatását kifelé, a környezetére kifejezhesse, az szükséges, hogy valóban gyülekezet lehessen befelé! Ma is az az igazi gyülekezet, amelyikben "félelem támad minden lélekben", a fásult, unalmas és megszokott légkör helyett Isten valóságos jelenlétének szent borzongása, amelyikben állandóan jelek és csodák történnek, amelyik tagjainak a fölszabadult, derült életformája miatt kedvességet talál az egész nép előtt. Megtörténhet ez ma is egy gyülekezettel? Igen, ha Isten az Ő Szentlelkét kiárasztja reá! És ez a Szentlélekkel való kiteljesedés meg is történik bizonyosan azzal a gyülekezettel, amelyik állhatatosan kitart az apostolok tanításában, a közösségben, az úrvacsorázásban és a könyörgésekben. Ebben van a gyülekezet ereje, és ebből ered a gyülekezet hatása is a világra!

Elsőhelyen áll tehát az apostolok tudományában való kitartó foglalatosság. Nemcsak az istentiszteleten és bibliaórán való igehallgatás rendszeres gyakorlatáról van szó, hanem talán még inkább az egyéni és családi igetanulmányozásról. Olyan mértékben újul meg a gyülekezetünk, amilyen mértékben válnak tagjai, ti, mi mindnyájan bibliás emberekké. Ne úgy legyen a Bibliánkkal, ahogy a múltkor hallottam valahol, hogy egy lelkipásztor megkérdezett egy kis leánykát, tudja-e, mi van a Bibliában? Mire a kislány így válaszolt: Óh, igen, pontosan tudom: a kis testvérem fényképe, anyuka arckrémjének a receptje, a kis öcsikém hajtincse, és a papa órájának zálogcédulája. Sok helyen van ilyesmi a családi Bibliában. Pedig a Biblia nem arra való csak, hogy megőrizzünk benne régi leveleket, préselt virágokat, emlékeket - mint egy íróasztali mappában -, hanem arra, hogy naponként megkapjuk belőle Isten útmutatását, tanácsát, segítségét, erejét. Aki nem igyekszik minél jobban a Bibliában közölt isteni Ige fegyelme és hatalma alá odarendezni naponként az életét, az lényegében véve Isten nélkül él. Amint Jézus Krisztusban valóságos emberi testet öltött Isten Igéje, úgy öltötte magára a leírt szó és nyomtatott betű testét a Szentírásban. A Biblián keresztül válik számunkra a láthatatlan Isten megszólító, életünkbe beleavatkozó valósággá.

Meg kell tehát újulnunk itt is, otthon is a Bibliában megnyilatkozó isteni szó kitartó, állhatatos hallgatásában! És hadd mondjam el, hogy Isten Szentlelke az egész földkerekségen munkálja is már ezt a megújulást! Csak ki ne maradjunk belőle! Az egyháznak egész egyetemében, az ökumenében egyre jobban látják ma már, hogy a gyülekezet megújulása nem is lehetséges személyes és közösségi bibliatanulmányozás nélkül, mégpedig szenvedélyes és meg nem szűnő bibliatanulmányozás nélkül. Egyre jobban érzik az egyházak a szükségét annak, hogy igazán komolyan meghallják azt, amit a próféták és apostolok az Élet Beszédéről hirdetnek. Bizonysága ennek az is, hogy szinte minden nyelven készülnek mostanság új, modern bibliafordítások, magyar nyelven is van már nemcsak a reformáció egyházainak, hanem a római katolikus egyháznak is új, modern bibliafordítása az Új Testamentumról. Isten táplálja Igéjével az Ő egyházát - csak éljünk vele!

Második helyen említi Igénk a közösség gyakorlását. Emlékeztek még talán, hogy a múlt vasárnap elmondtam annak a szemtanúnak a bizonyságtételét, aki végigélte a másfél évvel ezelőtti evanstoni nagygyűlés megnyitó istentiszteletét, azt a megrendítő érzést, amikor körülötte a legkülönbözőbb színű és kinézésű emberek mind a maguk nyelvén egyszerre mondták el az Úri imádságot és a Hiszekegyet. Mellette jobbról valaki angolul mondta, balról egy néger mély hangja búgott, előtte franciául és magyarul mondták, háta mögött olaszul és japánul. Valami győzelmes öröm hatotta át az ember szívét, hogy dacára mindennek, ami egy szétszaggatott világban feszül: mégis egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindeneknek Atyja és egy a Jézus Krisztus, a világ reménysége! De hát miért nem hatja át ugyanaz a győzelmes öröm a szívünket akkor, amikor ugyanazon templomban és nyelven, itt helyben, ebben a gyülekezetben imádjuk Urunkat? Nem kellene-e ugyanezt a családi közösséget még erőteljesebben, még konkrétabban átélnünk egyugyanazon gyülekezet keretén belül?! Hiszen a közös hit, a közös imádság, a közös asztal, a közös Úr olyan összetartó erő, amilyen nincs még egy a világon! Itt nem futó ismeretségek szövődnek, hanem olyan lelki szálak, amik még a vérségi rokonságnál is valóságosabbak és erősebbek! Hol számíthatnánk megértésre, segítségre, vigasztalásra, lelki és anyagi támogatásra, ha nem itt a gyülekezetben egymás között?! - azok között, akiket “egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít"?! Kiszakadva, lemaradva a gyülekezet közösségéből úgy jár minden ember, mint amikor a nagy halom parázsból kivesznek és külön tesznek egy kis darabot: kialszik benne a tűz, míg a többi még mindig lobogva ég!

Tehát ahhoz, hogy a gyülekezet, az egyház betölthesse feladatát ebben a világban, ezért a világért, neked is állhatatosan ki kell tartanod a gyülekezet nagy családjának kisebb vagy nagyobb közösségében! Meg a mindig megújuló úrvacsorázásban - mondja az Ige! Abban a misztikus cselekményben, amivel az Úr halálát hirdetjük, míg újra eljövend! Igen: az Úr vacsorájában való lelki részvételünkkel kapcsolódunk be, és erősödünk meg mindig újra abban az áramkörben, ami Krisztus halála és visszajövetele között feszül! A villanykörte is akkor gyullad ki, ha az elektromosság két vezetője, a pozitív és a negatív érintkezik benne. A mi életünk is akkor fénylik, világít, szolgál igazán, ha hitbeli kontaktusban van az Isten országa energiájának e két pólusával: a Krisztus halálával és a Krisztus visszajövetelével. Nemcsak kegyességi gyakorlat az úrvacsora, hanem mindig újra való megtöltődés azzal a mennyei feszültséggel, amelynek az ereje által keresztyénül élhetünk kint a világban!

És végül állhatatosan kitartani a közös és magános imádságban! Újévkor figyelmeztetett erre bennünket Isten az Ő Igéjében, hogy tartassanak könyörgések. Három hét telt el azóta, most vizsgáld meg magad: mi valósult meg a rendszeres, koncentrált, különleges könyörgésekből, esedezésekből a te imagyakorlatodban a világért, az emberiség békéjéért, a szükségben levőkért, betegekért, a Krisztus egyháza egységéért, minden emberért?! Pedig csak az a gyülekezet válik áldássá a világ számára, amelyik állhatatosan kitart az imádság szolgálatában!

Tehát mi a legelső hozzájárulásunk a Krisztus egyháza e világbeli feladatának teljesítéséhez? Az, hogy mindnyájan állhatatosan, kitartóan ragaszkodunk az apostolok tanításához és a közös és egyéni imádság szolgálatához. Ahol ez megtörténik, ott ma is történnek csodák és jelek, ott ma is csodálatos és nem remélt áldásokon mennek át az emberi életek, onnét ma is áldás sugárzik ki az egész emberi együttélésre. Egy gyülekezet belső élete megújulásának mindig áldott gyakorlati következményei vannak kifelé is! Sőt csakis egy belsőleg megújuló gyülekezet életének vannak áldott hatásai kifelé! Mert egy ilyen gyülekezetben maga az élő Úr van jelen, maga Jézus Krisztus munkálkodik! Az a gyülekezet, amelyik igazán az Igéből táplálkozik, igazán gyakorolja a testvéri közösséget, igazán részesül az úrvacsora misztériumában és igazán végzi az imádságok szolgálatát: már a puszta létével is hirdeti, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet az egész világ számára!

Ámen.

Dátum: 1956. január 22.

Az Ótestamentum népe a most felolvasott bibliai szakasz szerint változatos történelme egyik legjelentősebb szakaszához érkezett: most kezdődik számára az ún. pusztai vándorlás ideje. Közvetlen mögötte egy csodálatos és dicsőséges élmény van: az Egyiptomból való szabadulás kegyelme - előtte pedig egy nagy vállalkozás, nehéz, de mégis reményteljes jövendő: út az ígéret földje felé! Évszázados vágyak, imádságok vannak teljesülőben: íme, útban vannak elfoglalni az ősi örökséget, atyáik földjét, kialakítani egy egészen más, új, boldog, szabad életet. Óh, hogy sietnének, csak minél hamarább ott lehetnének már, hogy valósággá váljék a régi álom, a nagy ígéret: otthon lenni, saját hazájukban, berendezkedni egy új életben! Halad a hosszú karaván, öregek, fiatalok, kocsik, szekerek, állatok - egy egész nép minden holmijával -, mámorosan az örömtől, reménység és aggódás között, hogy mit hoz a jövő?! Elnyújtva kígyózik a hosszú menet a sivatag homokjában. “Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhő oszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. ” (2Móz 13,21) Vannak, akik ezt a jelenséget úgy magyarázzák, hogy a hosszú menet élén nagy kondérokban tüzet vittek, aminek a fénye éjjel és a füstje nappal jó magasra fölcsapott az ég felé, hogy a menet legvégén haladók is jól láthassák az irányt, amerre menni kell, el ne tévedjenek, szét ne szóródjanak a pusztaságban! Mindegy, hogyan magyarázzuk ezt a tűzoszlopot és felhőoszlopot, akár természetes eszközök által, akár csodás jelenség által keletkezett is, a lényeg az, hogy Isten Szentlelke ezt használta föl arra, hogy mintegy személyesen vezesse a népét, mutassa nékik az irányt, úgy, ahogyan az abban a helyzetben, ott a pusztában a legérthetőbb isteni útmutatás volt.

Egyiptomból Kánaánba, az Ígéret földjére kétféle úton lehetett eljutni: egy rövidebb, egyenesebb, és egy hosszabb, kerülőúton. Akinek sietős volt a dolga, a rövidebb utat választotta. De Isten útjai a legtöbbször mások, mint az emberek útjai. És itt jön az Egyiptomból való szabadulás mámoros öröme után az első csalódás a nép számára. Íme ezt olvassuk: “És lőn, a mikor elbocsátá a Faraó a népet, nem vivé őket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel vala az; mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harczot lát, és visszatér Égyiptomba. Kerülő úton vezeté azért Isten a népet, a veres tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jövének ki Izráel fiai Égyiptom földéről.” (2Móz 13,17-18) Tehát Isten a kerülő utat választotta a nép számára.

El tudom képzelni, milyen nehéz szívvel vette ezt tudomásul az a nép ott, akkor! Hiszen ők nem így gondolták! Az ember mindig szorongó szívvel veszi tudomásul és csalódottan torpan meg, amikor Isten kerülő utakat járat vele. Pedig ha Isten vezet így, az sohasem baj! Van persze másféle kerülő út is, olyan, amelyikre nem az Isten vezetése alatt jut az ember, hanem éppen azért, mert elvesztette ezt a felülről való vezetést, mert félrevezették a bűnei, kitérítette a kísértés. Az ilyen kerülő úton mindig bajba jut az ember, eltéved, lerongyolódik, megfárad, koldussá válik! Ilyen kerülő út is van, olyan, amelyiken a vágyaink vezetnek, amelyikre a bűneink visznek, sodornak. de itt most az Igében egy másfajta kerülő útról van szó, olyanról, amelyiken Isten vezeti az Ő népét! Ez pedig sohasem baj, sohasem reménytelen, még ha akármilyen nehéz is - sohasem csüggesztő, csak a kishitűség számára. Isten útja mindig a helyes út, még ha nem arra vezet is, amerre mi szeretnénk, még ha nagy kerülőnek látszik is! És ha úgy látjuk, hogy Isten az Ő népét nem a legrövidebb és legsimább úton vezeti az Ígéret földje felé, akkor is bizonyosak lehetünk abban, hogy a legjobb úton vezeti, és ez ki is fog derülni majd, ha utunk végére érkeztünk! Aki hisz Isten vezetésében, a történelmet formáló Úrban és az Ő hatalma erejében: az egészen másként tudja elfogadni ezt a kerülő utat, mint azok, akik nem hisznek: másként, azaz bizalomteljesen, alázatosan, reménység alatt! Hiszen minden jó, amit Isten tesz, és amit Istennel teszünk! Csak az nem jó, amit nem Ővele teszünk!

Óh, hányszor kellett Mózesnek megbiztatni a csüggedő népet, amikor látták, hogy nem arra fordul az útjuk, amerre ők szerettek volna menni! Hányan lehettek, akik értelmetlennek tartották ezt a kerülő utat, akik panaszkodtak, lázadoztak, hogy “Ne erre, Uram! Hanem amarra!” - akik türelmetlenkedtek, hogy mi lesz már, hová jutunk így, sohasem érünk már célhoz!? Hányszor mutathatott Mózes a füstoszlopra, meg a tűz fölcsapó fényére, amikor a sivatagi éjszaka rémségei kísértették, remegtették meg a szíveket! Hányszor elmondhatta: Ne féljetek, hiszen nem én és nem ember vezet, hanem az Úr! Ne féljetek, ha Vele megyünk, utunk győzelmi menet lesz még a sivatagban is, Istennel az élünkön semmi hatalom nem akadályozhat meg abban, hogy Kánaán földjére érkezzünk meg egyszer! Igen, Testvérek, csak a bűneink el ne térítsenek, csak az engedetlenségünk és hitetlenségünk tévútra ne vigyen! Ne féljetek, az Isten által vezetett kerülő út nem tévút, nem útvesztő, nem zsákutca! Higgyetek Istenben, az Ő mindenható erejében, az Ő könyörülő szeretetében! Jót akar veletek a pusztai úton is! - Igen, valahogy így vigasztalhatta Mózes a csüggedő, aggódó népet!

Persze még így is föltámad a lelkekben az örök kérdés, a miért? Miért kellett a választott népnek erre a hosszabb, nehezebb, kerülő útra térni és miért nem lehetett nekik az egyenes és rövid úton továbbmenni? Óh, nagyon megvan ennek a fárasztó kerülő útnak az értelme. Visszatekintve az ótestamentumi nép előttünk már ismert történetére, két szempontból is szükség volt erre a kerülő útra. Egyik az, hogy Isten sokkal szorosabban Magához akarta kapcsolni ezt a népet. Mielőtt bejutnának az Ígéret Földjére, előbb rendezni kell dolgaikat Istennel. Azt a szövetséget, amit Isten még az ősatyákkal kötött, most a pusztai magányban meg akarja újítani és meg akarja pecsételni most már az egész néppel. Isten azt akarja, hogy az Ő népe igazán és teljesen az Ő népe legyen. És azt hiszem, azóta is minden Isten által vezetett kerülő útnak ez az értelme, ez a legelső célja: Isten szembesít önmagával! Megállít az úton, mintha azt mondaná: Várjatok, előbb tisztázzunk egymással bizonyos alapvető kérdéseket! Vállaljátok-e igazán, életre-halálra, hogy az én népem vagytok? Igen: ez a kerülő út arra való, hogy mindnyájunkat egyenként, és együtt is mint egyházat újra elvezessen Isten az új szövetség hegyéhez, a Golgotához, újra elénk állítsa az Ő velünk való szövetségének, kegyelmének örök pecsétjét: Jézus Krisztust, újra elmondja, hogy mit tett Ő a mi megváltásunkért, újra kitárja felénk édesatyai karjait és újra szívére szorítson, mint drága, megváltott tulajdonait.

Nézzétek, ahogyan mi egy könyvre vagy füzetre, amit pénzen vásároltunk, ráírjuk tintával a nevünket, jeléül annak, hogy ez a könyv, ez a füzet az én tulajdonom - Isten is ráírja a Maga nevét az életünkre, de nem tintával, hanem Jézus Krisztus vérével és ezt meg is pecsételte egy látható jellel, a keresztvízzel annak idején, régen. Rajtad van, rajtunk van a Krisztus neve, az, hogy keresztyének, krisztusiak, Krisztushoz tartozók vagyunk, Isten megváltott népe vagyunk! És addig járat az Úr a kerülő utakon a pusztában, amíg meg nem bánjuk teljes szívből, hogy ez a szent név az életünkön elhalványodott, kitörlődött, elmosódott, bepiszkolódott; amíg meg nem bánjuk, hogy ezt a szent nevet megcsúfoltuk, meggyaláztuk a viselkedésünkkel, a szavainkkal. Amíg a bűnbánatunk könnyeiben ki nem tisztul újra, ki nem fényesedik újra ez a szent név rajtunk; amíg újra igazzá, hitelessé, meggyőző erejűvé válik az a tény, hogy keresztyének, vagyis krisztusiak vagyunk, Isten megváltott népe vagyunk!

Látjátok, erre való a kerülő út! És ha nem újulunk meg a hitünkben, ha nem tisztulunk meg a Krisztus vérében, ha nem szánjuk oda magunkat újból, de sokkal igazabban Istennek: akkor valóban hiábavaló, értelmetlen szenvedés a kerülő út! A mélységből tanul meg egy nép igazán kiáltani Istenhez megújulásért, új reformációért. És az az egyház, amelyik már igazán vágyakozó szívvel tud ezért könyörögni: az máris megújult egyház! Bár ne hiába járatná velünk is, a mi népünkkel is Urunk a kerülő utat!

Tehát egyfelől azért van szükség a kerülő útra, mert Isten szorosabban Magához akarja kapcsolni az Ő népét. Másfelől pedig azért is szükséges a kerülő, mert magát a népet szorosabb egységbe kovácsolja össze általa. Hol érezhetné át az igazi sorsközösséget egy nép, egy természettől fogva “pártos ház” jobban, mint éppen a pusztában?! Ott igazán egymásra vannak utalva. Ott nem érnek rá egymással vitázni, ott eltűnnek a különbségek a szegények és a gazdagok, a műveltek és egyszerűek között, mai nyelven az értelmiségiek és munkások és parasztok között, ott öregek és fiatalok, kicsik és nagyok mind a pusztában vannak, együtt élnek vagy halnak, igazán egy sorsközösségben vannak. Itt együtt kell meghajolni Isten büntető vagy áldó keze alatt, itt együtt tanulják mind, hogyan gondoskodik Isten róluk a szükség idején, hogyan szabadít meg a veszedelemben, milyen hatalmas az Isten, mit tud az Ő Uruk, kicsoda Isten! Óh, de drága élményekkel gazdag ez a pusztai kerülő út! Most, itt, a pusztában alakul ki, forr össze, egységbe lelkileg az a nép, amelyik majd Kánaán földjén új életet lesz hivatva kezdeni! Ha nehéz és fájdalmas is olykor, ne szakadjon ki közüle senki! Ne hagyjátok el a sorsközösséget, ne fussatok át Egyiptomba, vagy Arábiába, ne szökjetek ki a menetből azért, hogy hátha másutt jobb lesz! Egy mártírhalált halt nagy német teológus, Bonhoeffer mondta: “Ha Isten népe kitér a szenvedések útjáról: önmaga fosztja meg magát Isten legdrágább ajándékaitól!” Óh, hányszor kiálthatta oda Mózes a csüggedő népnek: “Emberek, ne féljetek, nem feledkezett meg rólatok az Úr, hiszen az Övéi vagytok, szeret benneteket, ezért készít föl, ezért nevel a jövendő életre! Egyiptomból már kijöttetek, és ha kerülővel is, de Kánaán felé haladtok!”

De mi a garanciája annak, hogy egyszer meg is érkeznek oda? Hogy el nem tévednek, bele nem vesznek a nagy kietlen pusztaságba? Nos: az a felhő és tűzoszlop, amelyik előttük megy! Tudja jól Isten, hogy fáradságos és veszedelmes út áll előttük, amelyen kígyók és skorpiók, csapdák és nehézségek, aszály és terméketlenség várja őket. De mindebben a fáradságban és veszedelemben útitársukká lett, sőt, előttük járt Maga az élő Isten!

És Ő erre a csodára ma is kész az Ő népe számára! A felhő és a tűzoszlop helyett ma még érthetőbb, világosabb vezetést ad az Úr az Ő Igéjében és Szentlelkével. Szentlelke által megvilágosított Igéjében válik Isten olyan útitársunkká, mintha a kezünket fogná, mintha a gondolatainkat irányítaná, a beszédünket áthatná - nem is "mintha", hanem egészen és valóságosan! Ha valaha, akkor most különösen komolyan kell vennünk az Ő Igéjét egyéni csendességünkben, családi életünkben, egyházunkban! Most különösen is meg kell tanulnunk az Igére figyelni, az Ige útmutatása szerint merni járni, az Igét megélni! Most nem kegyeskedő passzió, nem lelki élvezgetés a Biblia, hanem életszükséglet, mert nélküle menthetetlenül eltévedünk és szétszóródunk a pusztában! Csak egyet lehet tennie az Isten népének: szigorúan az Ige útmutatása szerint járni, szorosan az Igében megszólaló Krisztus után menni külön-külön és együtt. A mi részünkről ez az egyetlen feltétele annak, hogy a kerülő úton bár, de meg is érkezzünk! Tegyünk minden lépést azzal az őszinte szándékkal, amit ez az énekünk fejez ki:

Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

(462. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1957. január 20.

A Bibliának ebben a részében, amit most fölolvastam, a keresztyén gyülekezet sajátos feladatáról ír Pál apostol. Elmondja, micsoda világtávlatú szolgálata van Krisztus egyházának ebben a világban, ezért a világért. Buzduljon föl hát rá minden gyülekezet! És azért szeretnék ma, újév napján erről beszélni, mert ebben az új esztendőben, ha Isten akarja és élünk, még nagyon sokat szeretném bibliaórákon és templomi istentiszteleteken a gyülekezetnek erre a feladatára irányítani az Ige fényét!

1) Lássuk hát legelőször, mi az a szolgálat? Miben áll ez a feladat? - Két fényképet láttam a múltkor egymás mellett. Az egyik szép, nagy gótikus templom nyitott ajtaját ábrázolta. Látszik a képen, hogy éppen vége van az istentiszteletnek és szállingóznak kifelé az emberek, elég kevesen! Aki számokban, vagy fizikai méretekben gondolkodik, bizony annak ez nem valami imponáló látvány: látszólag keveseket vonz az Ige! - Mellette a másik fénykép, szintén vasárnap délelőtt készült, ugyanabban a városban - fürdőhelyen - a délelőtti korzót mutatja be: hullámzik rajta le-föl a rengeteg ember, a vendéglő teraszán minden szék foglalt, tavaszi napsütés ragyog az arcokon. Annyira más a hangulata a két képnek, mintha két külön időben készült volna. - És mégis, szorosan összetartozik egymással ez a két kép. Akármennyire igaz is, hogy sokkal kevesebben járnak templomba, mint moziba, akármennyire jóval kevesebben vannak, akik Krisztust tisztelik, szeretik és követik, mint azok, akik ezt nem teszik: mégis azoknak a keveseknek sokkal több közük van azokhoz a sokakhoz, mint ahogy első pillanatra látszik. Mert az a sok-sok ember az utcán meg a stadionban, meg az őserdőben, meg egyebütt - nagy általánosságban - nem hiszi Istent, nem hálás Istennek jóságáért és szeretetéért, nem könyörög azért, hogy bocsássa meg neki Isten a vétkeit. Mindezt a kevés ember ott a templomban tette, végezte el - érettük, a sokakért is!

Hallottam már, amikor valaki kedélyesen, tréfásan mondta vasárnap reggel a feleségének: Eredj csak el a templomba, én most nem érek rá, és azután imádkozzál helyettem is! Nos, ez sokkal több, mint tréfa, ez halálosan komoly dolog: minden ember, aki eljön ide a templomba Igét hallgatni és imádkozni, teszi ezt mindazok helyett is, akik nem jönnek és nem imádkoznak. Pál apostol írásán át így szól az isteni utasítás: tartassanak könyörgések minden emberekért! Tehát nyilván elsősorban azokért, akik maguk nem könyörögnek, mert nem is hisznek a könyörgés lehetőségében és hatásában. - Továbbá azok a "sokak" még nem ismerik az Istent, vagy már nem ismerik Őt, és ha rajtuk állana, Isten ismerete egészen kiveszne a földről. A sokak nem tudják, hogy mi az Istennek az akarata, hogy van egyáltalán Isten és van Istennek olyan akarata, amelyik rájuk is vonatkozik, a sokakra, a nem hívőkre. Így írja le Pál apostol ezt: “A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, A ki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében”. (1Tim 2,4-6)

Tehát Isten azt akarja, hogy nemcsak mi a kevesek, akik itt vagyunk, meg a többi templomokban ma reggel, hanem minden ember részesüljön az üdvösségben és minden ember eljusson az általa kijelentett igazság megismerésére. Mert egy az Isten, Aki nemcsak a mi Istenünk, a keveseké, a templomba járóké és imádkozóké, hanem minden ember és minden nép Ura; és egy a Jézus Krisztus, Aki nemcsak értünk, hanem mindenkiért adta Önmagát engesztelő áldozatul. Viszont Istennek ezt az üdvözítő akaratát, Jézus Krisztusnak ezt a drága evangéliumát azok a kevesek mindig újra és újra hallják a templomban, olvassák a Bibliában, - és így ezek a kevesek azok, akik Isten ismeretét a földön megőrzik, megtartják és továbbadják másoknak, a következő nemzedékeknek.

Mi tehát az egyház sajátos feladata a világban és a világért? Szolgálni Istennek azt az akaratát, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Az egyháznak a maga egészében és tagjainak külön-külön apostoli feladata van a világgal szemben. Az egyház a világ apostola, úgy, ahogy Pál mondja önmagáról: “A mi végett rendeltettem én hirdetővé és apostollá (igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok), pogányok tanítójává hitben és igazságban.” (1Tim 2,7)

2) Miként teljesíti az egyház ezt a hivatását? Először is úgy, ahogyan az apostol mondja: “Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel.” (1Tim 2,1-2) Pál apostol itten sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a gyülekezet imádságának, mint mi. Számunkra az imádság itt a templomban egy olyan szükséges liturgiai alkatrész, amivel kezdeni és végezni szoktuk istentiszteletünk másik, fő alkatrészét: az igehirdetést. Itt, az igében pedig külön, önálló része az istentiszteletnek. Mintha azt mondaná az apostol: azzal a tudattal végezzétek az imádságok szolgálatát a gyülekezetben, hogy szüksége van reá a világnak, hogy sok függ tőle világviszonylatban is! Összekapcsolja a gyülekezet imádságát és a nép csendes és nyugodalmas életét. Nemcsak ájtatossági gyakorlat az, amikor egy gyülekezet imádkozik, hanem olyan szolgálat, ami befolyásolja a királyok uralkodását, a hatóságok működését, a népek életét, minden emberek sorsának alakulását. Ilyen nagy jelentőséget tulajdonít Pál a gyülekezet imádságának!

Megdöbbentő az, hogy Isten mennyire belekalkulálja világkormányzó tevékenységébe a hívő emberek imádságát, a kevesek könyörgését. Vannak dolgok, amiket Isten addig nem cselekszik, amíg nem kérik érte, mert nem akarja úgy terjeszteni uralmát, mint egy diktátor. Igen: az imádság által lehetővé válik olyan dolog, ami anélkül nem volna lehetséges. Ezért fontos, hogy a gyülekezet fölvegye magára mások gondját, a kevesek imádkozzanak, könyörögjenek, hálát adjanak a sokakért! Isten nemcsak rajtunk akar segíteni, a keveseken, hanem mindenkin, az egész világon, és ezt a kegyelmes segítségét rajtunk keresztül, a mi imádságaink révén adja másoknak. Ezért van szüksége a sokaknak azokra a kevesekre, ezért olyan nagy a keveseknek a felelőssége a sokakért! Úgy gyakoroljuk hát az imádságot, mint komoly szolgálatot a világ javára. Ismerjük ugye ezt az Igét a Római levélből: “Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róm 8,22) Nos, ennek az öntudatlan sóhajtásnak, a világ vajúdó, kínlódó nyögésének a gyülekezet imádsága ad érthető hangot és tudatos kifejezést! A mi könyörgésünkben ott van mögöttünk valamennyi ember. Így válik szolgálattá az imádságunk.

Ebben az új esztendőben vegyük magunkra sokkal jobban, sokkal felelősségteljesebben ezt a szolgálatot! Valahányszor összegyülekezünk istentiszteletre, bibliaórára, tartassanak ilyen könyörgések a világért. De valahányszor baráti módon jövünk össze egy délután, vagy vacsora után szórakozni, elbeszélgetni egymással: akkor is tartassanak ilyen könyörgések, ne múljék el enélkül az együttlét! Higgyétek el, több haszna volna, mint mindannak a hiábavalóságnak, amit ilyenkor beszélni szoktunk egymással. És ugyanígy naponta otthon a családokban is: tartassanak ilyen könyörgések minden emberekért, királyokért és minden méltóságban lévőkért! Foglaljuk imádságunkba, esedezésünkbe népünket, annak mindenféle problémáját, a világnak minden ügyét, fejezzük ki hálánkat Isten iránt azok helyett is, akik nem tudják, hogy hálával tartoznak az Úrnak az Ő áldásaiért!

Higgyétek, nagyon meglátszana ezen a világon, ha mi, a kevesek hitben tudnánk vállalni és végezni az imádságok szolgálatát a sokakért, minden emberért, a világért!

3) A gyülekezet tehát már azzal is apostoli szolgálatát végzi, hogy istentiszteletén a templomban, vagy baráti körben, vagy egyedül magánosan, otthon könyörög a világért! De amikor ezt a könyörgést elvégezte, ezzel még apostoli feladatát nem végezte be. Sőt: a könyörgésben, az istentiszteleten, a templomban a gyülekezet tagjai csak új erőt nyernek ahhoz, hogy apostoli feladatukat tovább végezzék a sokak között. Az imádságos csendben mindig új megbízatást kapunk arra, hogy otthon és a munkahelyen Isten követei legyünk mások felé, szolgáljuk Istennek azt az akaratát, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság megismerésére eljusson.

Hogyan? Szavakkal? Igen, szavakkal is! Ne szégyelljünk nagyon egyszerűen és nagyon szerényen beszélni másoknak arról, hogy Isten a Jézus Krisztusban kiengesztelte Magával a világot, és ezért értelmetlen és fölösleges dolog továbbra is Isten ellenségeként élni! Ott, ahol vagy, ragadj meg minden alkalmat, hogy az embereknek, a sokaknak a figyelmét ráirányíthassad arra az Istenre, Aki Jézus Krisztusban belejött a földi világba, betöltötte az emberi életet. Tehát: szavakkal! De nemcsak szavakkal, hanem cselekedetekkel is! Igen: tettekkel! Ne szégyelljünk nagyon egyszerűen és nagyon szerényen szolgálni másoknak, és ebben megmutatni, hogy Jézus Krisztus nem azért jött, hogy Néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja az életét váltságul sokakért! A Golgotán is: egy, egyetlen a sokakért, mindenkiért! A keresztyén élet is: a kevesek a sokakért! Tehát: Krisztusra mutató, meggyőző cselekedetekkel! És még valamivel: egyszerűen a lényünkkel, az életmódunkkal! Ne szégyelljünk nagyon egyszerűen és nagyon szerényen bizonyságot tenni arról, hogy a mi életstílusunkat nem a miliő, nem a politikai vagy gazdasági helyzet szabja meg, hanem az evangélium. Mai keresztyénségünknek legnagyobb gyengéje éppen az, hogy szinte egyáltalán nem különbözik a környezetétől. A speciálisan keresztyén vonások a legtöbb hívő ember életén elmosódtak, hozzáidomultak a világhoz. A keresztyén élet beleolvad egészen a környezetébe, nem üt el tőle, nem emelkedik ki belőle! Nos: a mi életstílusunkat sem határozhatja meg, nem alakíthatja tetszés szerint, világi törvényszerűség szerint a társadalmi helyzetünk, hanem csak a hitbeli helyzetünk, amiben a világ Urával, Jézus Krisztus váltsága révén élünk!

Az egyház, a kevesek íme tehát a világért, a sokakért vannak! Izoláltságunkból, befelé fordulásunkból ki kell törnünk és mint hívő embereknek kell találkoznunk a világgal! Isten a világot szerette úgy, hogy az egyszülött Fiát annak megváltására adta! Evangélium nélkül a világ értelmetlen, de a világ nélkül az evangélium irreális! Az egyház feladata a világgal szemben nemcsak abban áll, hogy lelkeket nyerjen meg az örök életre, hanem tágabb ennél! Egy képpel hadd próbáljam érzékeltetni: Képzeljetek el egy régi vízimalmot. Valamikor igen nagy szolgálatokat végzett egy ilyen malom az egész környék számára: megőrölte a búzát az embereknek, fölfűrészelte számukra a fát. Ma, sok hűséges munka után, csendesen húzódik meg a parton, romantikus látványt nyújtva a turistáknak, akik lefényképezik mint szép, régi emléket a múltból. Nem így van-e olykor az egyházunkkal is? Egy darab romantika, érdekes maradványa rég letűnt időknek, amiért már csak a turisták lelkesednek. Olyan, mint egy öreg vízimalom: megállt a kereke, az évszázadok tradíciójának a rozsdájával ott áll valami idillikus helyen, de kívül a mai kor forgalmán. És most képzeljetek el ugyanannak a folyónak a medrében egy modern vízi erőművet. Villanyárammal látja el az egész környéket. A generátorokban termelt energiát dróthálózaton küldi szét az országba és visz fényt, meleget a házakba. Miért ne lehetne inkább ez az egyház képe? Miért ne lehetne az egyház ilyen hasznos egy megváltozott világban? Régen az akkori lehetőségek szerinti szolgálatban, ma pedig a megváltozott világhoz szabott szolgálatban! Hát nem ez az egyház feladata? - mint egy erőmű, az Ige áramlatát átalakítja erővé, fénnyé, meleggé. Szétviszi, szétküldi a hívek szolgálatának a dróthálózatán az egész országba, az emberek közé, a házakba, a gyárakba, a népek közé! Változnak az idők! A vízimalom lassan muzeális tárggyá lesz. Maga a víz minden időben ugyanaz marad, csak a mód, ahogyan fölhasználják a benne lévő energiát, modernizálódott erőművé.

Az egyháznak is meg kell újulnia a megváltozott világban! Isten Igéje élő folyamának még ma is ugyanolyan ereje van, mint régen. Az egyház hivatása, hogy az Igének ezt az erejét szétárassza az egész emberi együttélés minden viszonylatában! És ugyanez mindnyájunk egyéni hivatása is a magunk helyén! Ha igazán komolyan vennénk: nemcsak új év kezdődnék most, hanem egy egészen új élet!

Ámen.

Dátum: 1956. január 1. Újév.

A 92. zsoltárnak csak erről az utolsó verséről akarok most beszélni, mert úgy érzem, mi is azért vagyunk most itt együtt, hogy hirdessük, hogy "igazságos az Úr, ...a mi kősziklánk, ...nincsen hamisság benne!” Amikor egy gyülekezet egy esztendő végén az utolsó istentiszteletre összegyülekezik a templomban, akkor nemcsak azért jön, hogy Isten Igéjét újra hallja, hanem mindenek fölött azért, hogy Istennek dicsőséget adjon. A mi mostani együttlétünknek is tehát az legyen a lényege, hogy a puszta együttlétünkkel, meg az elmúlt esztendőre való visszaemlékezéssel, meg mindennel, ami itt történik: hirdessük el egymásnak, adjuk tudtul a világnak, kiáltsuk ki mindenkinek, hogy milyen jó és igazságos az Isten, a mi kősziklánk és hogy nincsen semmi hamisság, semmi igazságtalanság Őbenne! Vagyis adjunk dicsőséget Istennek!

Tulajdonképpen a legszebb szilveszteri istentisztelet az lenne, ha mindnyájan teljes szívből tudnánk Istent dicsőítő, magasztaló, néki hálát adó énekeket, zsoltárokat énekelni. Sokat, egy egész estén át, egyiket a másik után. Ha annyira tele lenne a szívünk Isten magasztalásával, szent neve hirdetésével, hogy szinte nem tudnánk betelni vele. De vajon tudnánk-e igazán, ilyen boldogan és őszinte szívvel dicsőíteni Őt? Hiszen olyan sok minden történt az elmúlt évben, ami miatt torkunkon akad az örvendező dicséretmondás! Az átélt szenvedésekre, fájdalmakra való visszagondolás talán nagyon lehalkítaná az öröm hangját az ajkunkon. Vagy arra a kedves személyre való emlékezés, aki olyan nagyon hiányzik a lakásból, nem kelti-e inkább a fájdalmas panasznak, mint a boldog hálaadásnak a hangjait a szívünkben? És azok a gondok, amelyek végigkísértek ezen az éven is mind a mai napig, nem akadályoznak-e abban, hogy most nagy, örvendező hálával fejezzük be ezt az esztendőt? Most, éppen most hirdessük Isten dicséretét e világnak, amikor olyan kevés látszik Isten dicsőségéből e világban, amikor olyan sötéten gomolyognak a viharfelhők a népek feje fölött, amikor a bűn, betegség, gonoszság és halál hatalmai olyan fenyegetően éreztetik erejüket ebben a világban? Most teljék meg a szánk örvendező dicséretmondással, amikor a szívünk talán tele van szomorúsággal és rettegéssel?

És én mégis azt mondom, hogy igenis, azért jöttünk össze, hogy Isten dicséretét hirdessük! Ez az Ő gyülekezetének a legszebb feladata, és ez a feladat független a körülményektől, amelyek között él az Ő gyülekezete. Sőt, éppen abban, hogy tud-e boldogan dicsőséget adni Urának, válik nyilvánvalóvá, hogy az a gyülekezet az életet és a világot felülről szemléli, az örökkévalóság szempontjából, Isten szemszögéből, mennyei megvilágításban, és ezért - esetleg a körülmények ellenére is - tud örvendezni Istenben és tud egy vérzivataros esztendőt is befejezni úgy, hogy boldogan hirdeti az Úr Isten dicsőségét! Mit hirdetünk hát? Nem azt, hogy az elmúlt esztendőben minden szép és jó volt, és minden úgy történt, ahogyan reméltük, kívántuk, ahogyan szerettük volna. Nem azt, hogy 1957-ben semmi sem homályosította el Isten jóságának reánk sugárzó fényét. Nem azt, hogy nem történt semmi baj, nem ért semmi fájdalom, nem rázott meg semmi veszedelem! Óh, nem! Isten nem kíván valótlanságokat az Ő gyermekeitől! Nem kívánja, hogy elfelejtsük a nehézségeinket, a problémáinkat, amelyek vannak, és legkevésbé azt, hogy ne figyeljünk föl az Ő villámaira, amelyek a sötétségben föl-fölvillannak. Sőt, Isten egyenesen azt akarja, hogy lássuk csak meg az Ő ítéleteit, és ne úgy adjunk dicsőséget az Ő nevének, mintha e világon semmi baj nem lenne, mintha az idők nem volnának vészesen komolyak. És a saját fájdalmunkat sem kell elfelejteni, sem a könnyeinket letagadni! Hanem arra biztat ez a zsoltár-vers, hogy azt hirdessük, amit mindezekben a lehető legkülönbözőbb élményekben, történésekben, emlékekben az Úr jelent a számunkra. Különösen két dolgot: hogy Isten igazságos, és azt, hogy Ő kőszikla! Hadd kezdjem ezzel az utóbbival, mert ez előbbi is ebből ered.

Igen gyakori a Bibliában az a képes beszéd, mely Istent kősziklához hasonlítja. A Biblia írói a maguk hegyes-völgyes vidékén gyakran találkoztak olyan sziklatömbökkel, amelyek tömören, mozdíthatatlanul emelkedtek az ég felé a hullámzó sivatagi homok fölött, vagy a dombok és völgyek szelíd vonalai fölött. Látták ezeket a hatalmas gránittömböket a maguk masszív erejében, időkkel dacoló mozdulatlanságukban, és ezek a kősziklák mindig újra az örökkévaló Isten szilárd változhatatlanságát juttatták eszükbe. Azt, hogy minden, minden változó ezen a világon, de van Valaki, Aki változhatatlan és örökkévaló, Aki mindig ugyanaz: az élő Isten! Azért hirdették, hogy Isten az én kősziklám! Meg még egyébért is. A kősziklából ered a víz, a forrás vize, ami az élet táplálását jelenti. A kőszikla árnyékában találnak menedéket az utasok, védelmet a nap heve, vagy a vihar tombolása ellen. Egy kőszikla oltalma alatt biztonságban érezheti magát az ember, a kőszikla maga az életmentés, a biztonság, a védelem, a győzelem! Nos hát, ilyen kőszikla az Isten!

Különösen most, egy elmúló esztendő utolsó óráiban, de jó annak, aki igazán szívből tehet bizonyságot így: Én kősziklám! Hiszen ez a nap magában véve is igen komoly hangon beszél minden földi dolgok mulandóságáról. Ezen a napon még jobban érződik az egész földi élet nagy hiábavalósága, és ezen az estén minden óra a mulandóság és halál monoton énekét ketyegi. Megavul a mindenség, mint egy elnyűtt ruha, elmúlik a világ és annak kívánsága, olyan az életünk, mint a fűnek virága, reggel sarjad és virágzik, estére meghervad és elszárad. Ez a hangulata az óév utolsó estéjének, és ez a hangulat most még nyomasztóbb, mert a nagy feszültség, ami az elmúlt évben sem csökkent, sőt erősödött, szinte még fenyegetőbben valószerűvé teszi az egész elmúlás gondolatát. Olyan ijesztően igazi, amit Jézus így mond: Az ég és a föld elmúlnak! Nincs semmi szilárd kapaszkodópont ebben a világban! Minden megváltozik, minden letörik, minden összeomlik, minden szétmállik! Akármihez kap az ember, minden cserben hagyja. Gazdagság? Egyik óráról a másikra semmivé tud válni, az arany hamarabb el tud olvadni, mint a hó a kéz szorításában. Egészség? Nincs változóbb érték ennél! Boldog, erős családi élet? Nagy ajándék, de nagyon is időhöz kötött. Óh, de váratlan hirtelenséggel vége tud szakadni! Elviszi az idő, alámerül az időfolyamban.

Valóban nincs más tartása, támasza az életnek, mint Isten, Jézus Krisztusban. Én meg is tudom érteni, hogy akinek nem Isten a kősziklája, aki nem ismeri az egyetlen Örökkévalót a mulandóságban, az egyetlen változhatatlant ebben az állandó változásban, megértem, ha az alkohol mámorába menekül ezen az estén, hiszen nem is lehet azt józanul kibírni, amikor az ember kénytelen ráeszmélni arra, hogy minden hiábavaló! De mi ugye bizonyságot tehetünk róla, elhirdethetjük egymásnak, meg a világnak: Isten a mi kősziklánk! Ha minden inog is, ha minden elmúlik is, Ő megmarad! Ő megtart! És most is Őreá támaszkodunk, amikor ez az esztendő búcsút vesz tőlünk, amikor ezzel az elmúló esztendővel együtt életünknek megint egy darabja múlik el visszavonhatatlanul. Most, amikor a múló idő visz magával arcokat, emlékeket, hangokat, színeket, kacagást, könnyet: egy darab életet, ami már soha vissza nem jön - most igazán öröm, hogy Ő marad. Ő, a drága, a rendíthetetlen Kőszikla, az Isten!

Egész éven át az volt: Kőszál! Nekem éppen az a legboldogabb tapasztalatom ebben az évben, hogy akármekkorát változott is olykor az életem, akármennyire mássá lettek is külső körülményeim, Isten ugyanaz maradt, nem változott, éppen olyan közel maradt, éppen úgy mellettem volt, éppen olyan hűséges, szerető Atyám, Megváltóm volt, mint bármikor egyébkor. Éppúgy szólhattam Hozzá, éppúgy megtaláltam, és éppúgy hallottam a szavát. De hiszen neked is Ő volt a menedéked, mert az, hogy nem omlottál össze a terhek alatt, az, hogy kibírtad ezt az évet, az, hogy megmenekültél sok veszedelemből, bajból, az, hogy megvigasztalódtál vigasztalhatatlannak érzett fájdalomban: mind-mind azért volt lehetséges, mert Valaki az Ő fenséges nyugalmával, biztonságot jelentő változhatatlanságával védett, erősített, megmentett olyan veszedelemtől, kísértésektől, amikről nem is tudtál, hogy fenyegettek!

Emberek maradtak le mellőled, az Úr megmaradt melletted. Hűtlen voltál, és Ő hű maradt. Talán úgy jártál, mint Péter, aki gyalázatosan elárulta, megtagadta Mesterét: a hűséges, buzgó tanítvány a hitetlen környezetben, ott, a főpap udvarán, pár óra alatt óh, jaj, de nagyot változott! És amikor tekintete Jézuséval találkozott, az a szomorú, szerető, megbocsátó szempár sugarazta felé, hogy Ő nem változott, most is szeret! Még így is szeret! Mindennek ellenére is szeret! Igen, te is talán eltávolodtál, hűtlen lettél, hátat fordítottál, és egyszer csak észrevetted, hogy Jézus mégis éppen olyan közel van hozzád, mint máskor. Öregebb lettél, gyengébb lettél, megfakult a szereteted: Ő ugyanúgy szeret most is, mint régen, az első szeretet idején! Az első találkozáskor! Lehet, hogy te elengedted az Ő kezét, Ő a tiedet soha! Lehet, hogy te lemondtál Róla, Ő terólad soha! Lehet, hogy te elhagytad Őt, Ő akkor sem mondta föl a veled kötött szövetséget! Te egyre letértél az Ő útjáról, Ő pedig mindig újra visszavezetett. Ugye így volt? Persze, hogy így volt, hiszen az Úr: Kőszikla! Ugye te is azzal az alázatos, de boldog hitvallással tudsz most búcsút venni ettől az elmúló esztendőtől, hogy az Úr a mi kősziklánk?! Adj dicsőséget az Ő szent nevének és hirdesd te is együtt az Ő népével mindenütt, hogy az Úr valóban az én Kősziklám!

A másik dolog, amit az Úrról ma elhirdetünk, az, hogy Ő igazságos, nincs hamisság, azaz igazságtalanság benne. Persze, ha az elmúlt esztendő sok jót hozott valakinek: felemelkedést, örömöt, boldogságot, sikert, akkor nem nehéz most azért dicsérni az Urat, mert Ő igazságos! De amikor valakinek a szíve tele van keserűséggel, fájdalommal, panasszal, gyásszal, vérző sebbel, akkor olyan végtelenül nehéz igazat adni Istennek! Akkor olyan hamar bekúszik a szívbe a halk szemrehányás, hogy igazságtalanul bánik velem az Isten. Nos hát, ahhoz, hogy Isten igazságosságában örülni tudjunk, előbb valami mást kell tisztán látnunk: a magunk legnagyobb nyomorúságát. Ami nem abból áll, hogy múlik az idő - amire ez a múló év is figyelmeztet, hogy fogy az élet -, hanem abban, hogy a múló idő minden perce ellenem tanúskodik Isten előtt, hogy az elmúlt esztendő napjai is csak szaporították a bűneimet, terhelték a számlámat. Hiszen olyan kimondhatatlan sok mindent elrontottam, rosszul csináltam, elmulasztottam. Méltán emészthetne meg Isten ítéletének a tüze.

Óh, Testvérek, keservesen, borzalmasan igaz ám az, amit az első úrvacsorai kérdésre így szoktunk mondani: Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatunk, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk. És mire van legjobban szüksége egy halálra ítélt bűnösnek? Pohár vízre, papírra, néhány másodpercre, órára? Nem: kegyelemre! És Isten ezt adja! A legnagyobbat! Ő nem egy pohár víz erejéig, nem egy pár esztendős élet-meghosszabbításig, nem egy jó állás erejéig szeret, nem egy injekciós tű hatásáig, hanem a teljes kegyelem hatásáig, az örök élet erejéig szeret! Egészen addig az igazságtalanságig, hogy ami büntetést, halált és kárhozatot én érdemeltem, azt mással szenvedteti el helyettem: Jézus Krisztussal, és Jézus Krisztus ezt már át is vállalta rólam, el is szenvedte helyettem! Csak ha előbb hittel megragadod azt a furcsa, igazságtalan ítéletet, ami Jézust sújtotta a keresztfán, akkor ragyog föl előtted Isten igazságossága a maga teljes fényében!

És akkor most szívből tudod magasztalni az Ő igazságosságát, még ha az elmúlt évben félelmes mélységekbe vezetett is, még ha olyan utakon járatott is, amiknek nem láttad semmi értelmét, még ha egészen más volt is az Ő akarata, mint a tied, és még ha látszólag az igazságtalanság győzött volna is az igazságosság fölött. Még ha sok-sok fájó kérdés maradt is megoldatlanul. Hiszen nem is aszerint látom már Isten tetteinek az igazságosságát, hogy mit érdemeltem - ha ettől függene Isten igazságossága, már rég elkárhoztam volna! -, hanem aszerint bizonyul igazságosnak Istennek minden tette, hogy hiszem, tudom, még ha nem is látom, hogy javamra szolgál! Hogy jót akar vele, hogy érlel általa az örökkévalóságra, hogy közelebb von önmagához!

Ahhoz, hogy mi ezt az esztendőt Isten szent nevének a dicséretével, az Ő kegyelmének, jóságának, igazságosságának a hirdetésével fejezzük be, oda kell térdelnünk lélekben a kereszt tövébe. Ott telik meg a szívünk azzal a boldog bizonyossággal, hogy igazságos az Úr, az én kősziklám, és hogy nincsen Benne semmi hamisság! Ott nyílik igaz dicséretmondásra a szánk:

Dicsér téged teljes szívem,
Én Istenem,
Hirdetem neved.
Dicsérlek istenek felett
Én tégedet,
Mert azt érdemled.
És a te szent egyházadban
Imádkozván
Neved tisztelem,
Áldásodra én kész vagyok,
Hálát adok
Neked, Istenem.

(138. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1957. december 31.( Szilveszter délután.)

Egyszer egy öreg lelkész mondta a konfirmandusainak: “Ha a Bibliának ezt az egyetlen Igéjét meg tudom értetni veletek, akkor már elég az, amit tanítottam.” Azt mondhatná valaki: No, ez az ember ugyancsak szűkre szabta a konfirmációi anyagot! Nos, én azt hiszem, hogy igaza volt mégis. Mert, ha valaki csak ezt az egyetlen bibliai Igét igazán megérti, ismeri és hiszi, akkor ez elegendő neki mind a földi életre, mind az örökkévalóságra. Ezért szeretnék most, a mai karácsonyi ünnepen újra erről az Igéről beszélni, amit ugyan minden ember ismer és amit mégis mindig újra meg kell ismernie. Próbáljunk meg hát elmélyedni benne!

Tehát Jézus kijelenti, hogy Isten szereti ezt a világot! Igen, igen, mi ezt már nagyon jól tudjuk, mert így tanultuk, rengetegszer hallottuk és magunk is nagyon sokszor mondtuk. De vajon hisszük-e igazán, meg vagyunk-e győződve róla úgy, hogy másokat is, akik kétségbe vonják, meg tudnánk győzni róla?! Nem úgy van-e, hogy ha szétnézünk ebben a világban: egy kicsit érthetetlenné válik számunkra Istennek ez a szeretete, vagy talán meg is rendült a hitünk benne. Az, hogy Isten szereti ezt a világot, inkább csak egy száraz tétellé szürkült bennünk, amit minden jó keresztyén embernek illik vallani, de már nem olyan tapasztalati valóság, nem olyan örömhír, evangélium, amin ma is lehetne ujjongani, megvigasztalódni. Hiszen a szenvedés olyan égbekiáltó, az igazságtalanság olyan szemérmetlen, a hazugság, a baj, a nyomorúság olyan nyomasztó ezen a világon, hogy minden beszéd az Isten szeretetéről, a jó Istenről üres frázisként hat a tapasztalati tényekkel szemben. Próbáld csak megmagyarázni Isten szeretetét például a sok-sok közül annak a házaspárnak, amelyiknek még sohasem volt ilyen szomorú karácsonya, mert egyik gyermeküket robbanó golyó ölte meg az Üllői úton, a fölismerhetetlenségig szétroncsolva szép fiatal fejét, másikat pedig ismeretlen idegenbe sodorta egy rettentő vihar. Alig van család, ahonnét ne hiányoznék valaki, ahol ne rettegnének valakiért - és de sok család van, ahol tegnap végigsírták a karácsonyestét. Egy kegyetlen világ fenyegetése alatt szorongó ember mit lát meg, mennyit lát meg abból, hogy Isten szereti ezt a világot?

Próbálj meg beszélni Isten szeretetéről azzal az emberrel, akinek szétlőtték a házát. Talán, ha őszinte lenne, azt mondaná rá: Jó, jó, ez nagyon szép dolog, de én fázom, mert papírral van beragasztva az ablak! És a szemében az átélt iszonyatnak még most is ott látható emléke talán hangtalanul is panaszolná: Szereti Isten a világot... és rászakad a padlás?! Karácsonyi öröménekkel vannak tele a templomok - igen: a templomok, de országszerte a szívekben nem kiált-e hangosabban az a keserű panasz, amivel Jeremiás próféta sírta tele egykor az elpusztított Jeruzsálem romjait?!

Úgy szerette Isten e világot... De hát miben látszik ez a szeretet, amikor annyi kétségbeesés, szomorúság, hitványság, hazugság, kegyetlenség van ebben a világban, amikor ez a világ egy olyan új katasztrófa felé sodródik, amit egyetlen halandó sem akar, és amit mégis mindnyájan a magunk bűnével is siettetünk? Valóban igaz, hogy Isten szereti ezt a világot? Honnan tudhatom meg ezt? Hogyan maradhatok meg ebben a bizonyosságban minden nyugtalanító körülmény közepette is?!

Nos, Testvérek, ahhoz, hogy Isten szeretetéről valami sejtelmünk legyen, előbb valami mást kell megértenünk az Igéből. Mégpedig azt, hogy ezen a világon nincsen senki, de igazán senki, aki Isten szeretetére méltó lenne, érdemes lenne, aki arra igényt tarthatna. Csak mi, emberek szoktunk úgy különbséget tenni, hogy vannak jó és rossz emberek - kedves, szeretetreméltó, és utálatos, gonosz lelkek. A Biblia azonban erről mit sem tud, Isten Igéje félreérthetetlenül arról beszél, hogy az emberiség Isten haragja és bűnt bűntetőí télete alatt van, hogy mi mindnyájan, pici gyermekeinkkel együtt a harag fiai vagyunk. Nem szeretjük hallani, pedig rengeteg Ige beszél Isten haragjáról (százat számoltam össze hirtelen). Csak kettőt hadd említsek a sok közül: “az Úr igaz Isten, élő Isten ő, és örökkévaló király; az ő haragja előtt reszket a föld...” (Jer 10,10) Vagy ahogyan Pál apostol mondja: “De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára.” (Róm 2,5) Vigyázzunk tehát nagyon, mert aki csak úgy, minden további nélkül, magától értetődőnek tartja azt, hogy Isten: szeretet, az tűzzel játszik, és éppen úgy gúnyolódik Isten haragjával, mint Voltaire, aki csúfondárosan ezt mondta egyszer: Isten majd megbocsátja bűneinket, hiszen neki ez a hivatása!

Nos hát, nem így van! Annyira nem így, hogy még amikor a megváltásról, Isten evangéliumának a szíve közepéről beszél is a Biblia, így szól róla: “Aki nem enged a Fiúnak (Jézus Krisztusnak), nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta!” (Jn 3,36) Vigyázzunk tehát, mert a történelemből, ahol felemelő és lesújtó események olyan szorosan egymás mellett vannak, vagy a saját életünk tapasztalataiból, ahol szép és rút dolgok annyira összeszövődtek egymással: sohasem fogunk meggyőződni arról, hogy Isten valóban szereti ezt a világot! Sőt, sokkal előbb arról, hogy Isten ítélete alatt van ez a világ és mi magunk is!

Tehát akkor mégsem szereti Isten ezt a világot? De igen! Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte erre a világra! Tehát azt, hogy Isten mégis szereti ezt az ítélet alatt lévő világot: kizárólag csak abból a tényből vehetjük tudomásul, hogy Jézus Krisztus megszületett, hogy Isten emberré lett, hogy önmagát, a maga életét beleadta ebbe a világba. A Jézus Krisztusban való hit nélkül csak az ördög praktikáját, vagy legföljebb Isten haragját fedezhetjük föl a világban. Jézus Krisztusban való hit nélkül értelmetlen marad számunkra az egész élet a maga örömeivel és szomorúságaival, mélységeivel és magasságaival, igazságtalanságaival és kegyetlenségeivel! Ha nem hinnék Jézus Krisztusban, kétségbeesnék az élet értelmetlensége fölött! Akinek Jézusra nincs szüksége, aki Őt nem igényli, aki Őt mint Istennek e világ iránti szeretete egyetlen kinyilatkoztatását elveti: az folyamatos ítélet alatt van, annak a számára a pokol már ma van - mint ahogyan az örök élet is ma lehet annak, aki hisz a Jézus Krisztusban. De tudunk a karácsonyi üzenetről, és ezért tudunk az Isten szeretetéről is, amely nemcsak néhány szimpatikus emberre korlátozódik, hanem olyan hatalmas, hogy az egész világnak szól.

A karácsonynak éppen az a nagy örömüzenete, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, mindazoknak, akiket mi jó, derék, becsületes keresztyén embereknek szoktunk tartani és mindazoknak is, akiket mi gonosznak, pogányoknak, istentagadóknak nevezünk. Ebben a világban, amelyik gonoszságával, kegyetlenségével, igazságtalanságával, romboló háborúival mindig csak az Ő haragvó ítéletét vonja magára, mégis megjelent az Ő mentő szeretete. Istennek jósága, amit addig a szívében hordott, mennyei távolságú, isteni szívében rejtett el, karácsonykor egy újszülött, pici gyermekként megjelent ezen az átok alatt nyögő földön. Ez az isteni jóság, ez az isteni szeretet most ott fekszik a betlehemi istállóban, a jászolban, majd ott függ kifeszítve a golgotai kereszten. És ez a testté vált isteni szeretet most újra rád néz, minden embert, téged is megszólít: Isten haragját magamra vettem helyetted, a megváltás árát kifizettem bűneidért, higgy bennem, fogadj el engem Megváltódnak. Isten megbocsát, elfogad, visszafogad gyermekének!

Abban lásd meg hát Isten szeretetét, hogy kellesz az Istennek - úgy, ahogy vagy, elesetten és csúnyán, használhatatlanul és piszkosan, érdemtelenül és méltatlanul, haragot érdemelve és ítélet alatt, mégis kellesz a hatalmas Istennek! Sok mindenkinek kellesz a földi életben, de csak addig, amíg élsz, amíg életerő van benned, amíg dolgozni tudsz. Ha tehetetlenné váltál, ha megbántottad a világot magad körül, ha megöregedtél: már nagyon kevés embernek kellesz. Ha pedig meghaltál: már senkinek sem kellesz! Sietnek eltakarítani az útból. Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye fölötted, mint bárkinek; néki akkor is kellesz, ha már mindenki elhagyott: mind életedben, mind halálodban! Sőt, azért kellesz Néki életedben, hogy egészen Övé lehess majd a halálodban! Annyira kellesz, annyira szeret, hogy egyszülött Fiát adta inkább, csak el ne vessz a számára, bele ne pusztulj az Ő haragjába, ebben a kegyetlen, démoni, megítélt világban ki ne vesszen belőled az emberség, az erő, a jó, a lélek, - bele ne vessz a halálba -, hogy örök életed legyen!

Semmi mást nem kér, csak azt, hogy higgy benne. Aki azt mondja, hogy hiszek a Jézus Krisztusban, higgyen abban is, hogy abban a pillanatban eláramlik benne Isten megváltó szeretete, abban a pillanatban maga Isten költözik a szívébe, Jézus lép az életébe. Ha hiszel a Krisztusban: akármi történik kívül, akármilyen démoni világ vesz körül, ott belül, a szíved mélyén egy drága, áldott hang mondja, zúgja: Fiam vagy, ne félj, megváltottalak, szeretlek örökké! És ez elég ahhoz, hogy örülni tudj, hogy másképp lásd a világot, hogy merjed vállalni az életet, szeretni a világot!

Igen: szeretni ezt a világot, ezt a lázadó, ezt az Isten haragja alatt nyögő világot, amelyiket Isten mégis úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte! Tudod, mi a legbiztosabb jele annak, hogy igazán hiszel a Krisztusban? Az, hogy a Krisztusban kapott isteni szeretet tovább mozdítja a kezedet, a szívedet, a cselekedetedet mások felé. Egy hívő ember mondta egyszer: Én már jó ideje nem könyörgök azért, hogy Isten könyörüljön meg ezen az elnyomorodott világon, mert egyszer megrótt érte az Úr és ezt válaszolta: Én már könyörültem ezen a nyomorult világon, most rajtad a sor! Igen, Isten már 2000 évvel ezelőtt könyörült ezen a világon, most rajtunk a sor, hogy ezt tudtul adjuk, továbbadjuk a világnak! Minden jó szó, minden jó tett, a felebaráti szeretetnek minden megnyilvánulása: jeladás arról, hogy Isten szeretete testet öltött a földön. A leghitelesebb isten-bizonyíték nem a meggyőző érvelés, hanem az olyan, Isten nevében végzett jótett, amiben átsugárzik valami a Krisztusból! Ebből látja meg a világ, hogy van Isten, ez biztatja meg a fázó, szomorú, gyászoló embert is arról, hogy íme, őt is szereti az Isten! A szóban és tettekben továbbadott szeretet segít elviselni a jelen nehéz sorsot, és ad biztatást a jövőt illetően.

A karácsonyt a szeretet ünnepének szokták nevezni. Nos, hát legyen igazán az! Ne zárkózzunk be önmagunkba, saját bajainkba, hanem induljunk el egymás felé, megvalósítani magunk körül az egymást segítő szeretet éltető csodáját. Az elmúlt két hónap alatt sok vérben és szenvedésben született meg valami: nemzeti egységünk tudata és bizonyossága. Olyan lett a magyar nép, mint egy nagy család! Ne engedjük, hogy újra elvesszen, megszürküljön, széthulljon a közösség, sőt, mélyítsük el egyre jobban. Legyen az idei karácsony nemzeti egységünk tettekben is megnyilvánuló bizonyítéka azáltal, hogy mindenki a segítő szeretet valamilyen apró, de konkrét jelével örömet okoz egy másik embernek, olyannak, akinek arra szüksége van. Történjék ez a Krisztus nevében és Krisztus törvénye szerint, vagyis úgy, hogy ne tudja a jobb kéz, mit cselekszik a bal. Nem az adomány értéke a lényeg, hanem magyar nemzeti egységünk élő kifejezése, és annak Krisztus szeretetében való elmélyítése és megszentelése! Karácsonyfa-gyertyák helyett most a keresztyén felebaráti szeretet lángjait kell kigyújtani minél több helyen!

De nemcsak ma, karácsony ünnepén! Kálvin és Béza eltörölték a karácsonyt. Azt mondták: minden nap ünnep van, minden nap karácsony van, a világ minden nap Isten szeretetének a tárgya a Krisztusért. A keresztyén embernek minden nap meg kell bizonyítani a világ számára Istennek ezt a szeretetét.

Egy hívő ember mondta egyszer: Az én imádságaimat mindig meghallgatja Isten. Minden reggel azt kérem, hozzon valakit utamba Isten, akin segíthetek, akinek az evangéliummal szolgálhatok. És még soha nem múlt el egyetlen nap se, hogy ilyen valakivel ne találkoztam volna! Mindig ünnep van akkor, amikor valakinek Krisztus nevében a szereteteddel örömet okozol. Néki is ünnep van, néked is! A földön is, a mennyben is! Boldog karácsonyi ünnep! A szeretet ünnepe!

Ámen

Dátum: 1956. december 25. karácsony

Megígértem a múlt vasárnap, hogy szeretném folytatni a tékozló fiú történetét és elmondani annak örvendetes részét is, azt, hogy mi történik akkor és hogyan történik az, amikor egy ember a messzeségből újra hazatalál az Atyához. A történet második részének a főszereplője most már nem is annyira a hazatérő fiú, hanem a hazaváró és visszafogadó Atya. Ebben a részben a fő személy nem egy tékozló fiú, hanem egy tékozló Atya, a szeretetét, a jóságát, a kegyelmét, a gazdagságát az érdemtelen gyermekére tékozló édesatya! Jézus itt a mi mennyei Atyánk szívét mutatja meg előttünk, Isten legbensőbb érzéseibe, gondolataiba enged bepillantást, mintha azt mondaná: nézzetek bele emberek az Isten szívébe és lássátok meg, hogy íme, így gondol rátok, így érez irántatok ez Isten! Minden lépés, amit a fiú hazafelé tesz, azért lehetséges, mert valami ellenállhatatlan erő vonzza haza.

A múlt vasárnap hallottátok az éneket: “Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza...” Óh, de mennyire így van ez! Nézzétek csak, mi történik, amikor az a fiú fáradtan, rongyosan, nagyokat sóhajtva, meg-megállva, közeledik hazafelé? “Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja és megesék rajta az ő szíve, és odafutván, a nyakába esék és megcsókolgatá őt.” (20. vers) Erre a fogadtatására igazán nem lehetett elkészülve az a fiú! Hát így szeretik őt?! Hát ennyire várták?! Hiszen akkor az ő atyja egész idő alatt ott állt a kapuban, kémlelve az utat, jön-e már, akit vár. És nemcsak ott állt, hanem elébe fut, csókkal, öleléssel fogadja- Őt, a rossz fiút csókolgatja, mintha ő, az atya lett volna hibás, és most boldog, hogy ez a züllött koldus üres zsebekkel visszatér... Nehéz ezt megérteni, hogy így lehessen szeretni azt, aki nem érdemli meg! Pedig téged is így szeret és így vár! Lásd meg ebben a példázatban a mi mennyei Édesatyánkat, az önmagát megüresítő, kitárt karral elénk siető, a földre is utánunk jövő Urat, amint megbizonyította magát a karácsonyi eseményben, a nagypénteki megaláztatásban és az alászálló pünkösdi Szentlélekben, meg minden egyes igehirdetésben! Ilyen a mi Édesatyánk, Aki semmi áldozatot nem sajnál, ha arról van szó, hogy valakit haza kell szeretni! Igen: utánunk jött az Isten, a mennyből a földre, mégpedig olyan konkrétan, olyan véresen valóságosan, ahogyan a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban látható és tapintható! És íme: ha akármilyen erős is az emberben az Isten közelségéből való szabadulási ösztön, még sokkal erősebb az Atya hazaváró szeretete! Akármilyen valóságos is az ember saját vesztébe rohanni akarása, még sokkal valóságosabb az Atyának az akarata, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. És ha olyanná vált is az emberi természet, hogy mindig újra elfeledkezik Istenről, Istennek akkor is az marad a természete, hogy az Atya szívvel szereti az embert. És ha akármilyen kemény is a fiú ellenállása, nincs a világon keményebb, szívósabb és ellenállhatatlanabb erő, mint az Atyának az a mentő szándéka, az a könyörülő tette, ami ezekben a szavakban tükröződik: “És felkelvén elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja és megesék rajta az ő szíve, és odafutván, a nyakába esék és megcsókolgatá őt.”

Mennyei Édesatyánknak ez a mindent megbocsátó ölelése, tárt karú elénk sietése azt is jelenti, hogy a döntő lépést Ő teszi meg felénk, nem mi Őfelé. Ha Ő nem vonzana, sohasem érnénk haza. Ha Ő nem hívna, még mindig kívül állnánk. Ha nem Ő keresne, sohasem találnánk Reá. Nagyon mély értelme van annak, amit Jézus így mondat ezzel a történetbeli atyával: Ez az én fiam elveszett és megtaláltatott. Az Atya találta meg a fiát! Olyan nagyképű dolog az, amikor egy ember azt mondja magáról: én Isten-kereső ember vagyok. A mi Istent keresésünk nem sokat ér! Dehogy keresi az ember az Istent! Egy pénztárcát, egy szemüveget, olyan espressót, ahol jó kávét lehet kapni, sokkal gondosabban keres... A mi úgynevezett Isten-keresésünk nem is egyéb, mint óvatos kerülgetése Istennek, keresése annak, hogy miként maradhatnánk kellő távolságban Tőle. Nem is annyira keressük mi Istent, hanem inkább futunk Előle! Hogy ne kelljen igazán találkozni...

Valaki egyszer, aki sohasem tudott igazi hitbeli döntésre jutni, azt mondta: “Ha majd Isten megkérdezi tőlem az örökkévalóságban, hogy hol jártam a földi életben, azt fogom válaszolni neki: Uram, egy életen át kerestelek Téged.” - Tudjátok, mit mondana Isten ennek az embernek? Talán így szólna: Hiszen ott voltam mindig mögötted, tudtad is, hogy állandóan a hátad mögött vagyok, csak sohasem akartál megfordulni, megtérni.

Aki igazán komolyan keres, az talál! Higgyétek el, nincs olyan, hogy valaki Isten-kereső, csak olyan van, hogy valakit az Isten keres! Mi vagyunk az elveszettek - nem az Isten veszett el! Istent senkinek sem kell megkeresni. Isten megvan! Minket kell keresni, mert mi vesztünk el! A Tőle való elszakadást, függetlenítést a Biblia úgy mondja, hogy: elveszett! Nem azt jelenti ez okvetlenül, hogy elzüllöttünk, hanem hogy elvesztünk az Isten számára. Hiszen amivel nem Őnéki szolgáltunk, amit nem az Ő dicsőségére használtunk, az az Ő számára elveszett! Akkor pedig a mi számunkra is elveszett az üdvösség, a menny! És ez a példázat éppen arról beszél, hogy Isten nem tud belenyugodni ebbe a veszteségbe, valakinek az elvesztésébe. Ő mindenképpen igényli, visszakívánja, vissza akarja szerezni azt, ami elveszett. Ilyen a mi Istenünk! Lukács evangéliumának egész 15. része erről beszél. Akár eltévedtünk, mint egy oktalan juh; akár elsodródtunk az Ő közelségéből a körülmények folytán, mint egy elgurult pénzdarab; akár tudatosan és akarattal szakadtunk el Tőle, mint a tékozló fiú: az Ő csodálatos szíve vissza akar szeretni bennünket Önmagához. A legelvetemültebb ember, aki talán már az ember névre sem érdemes, nagyobb érték Isten számára, mint a mi számunkra a legkedvesebb gyermekünk. A bibliai Dávid királynak sok gyermeke volt. A sok közül egy áruló volt, aki atyjának egyenesen az életére tört. És éppen ennek a fiának halála miatt szinte majd megszakadt Dávid édesatyai szíve. Több fiát is elragadta tőle már a halál, de egyik fölött sem kesergett úgy, mint az áruló Absolon fölött. (2Sám 18,33)

Itt megérzünk valamit Isten édesatyai szeretetéből. Amit Dávid nem tudott megtenni a gonosz fiáért, hogy megmentse a végveszélytől: “Bár én haltam volna meg te helyetted” - Isten éppen ezt tette meg az Ő elveszett fiáért. Így mondja ezt Pál a Rómabeliekhez írt levelében: “Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Róm 5,8) Ha tehát mi bármilyen módon elvesztünk Isten számára, akkor itt most az a kegyelmes üzenet hangzik felénk, hogy Ő nem veszett el a mi számunkra! Bizonyság reá az a megtöretett test és kiontott vér, aminek a jeleit itt szokta kiosztani nekünk is az Isten ennél az asztalnál. Ez méri annak az isteni szeretetnek a nagyságát, amelyik mindent megtesz a mi elveszett létünk visszaszerzéséért. Így vár, így jön néked, eléd az Isten! Ki tud még mindig ellenállni ilyen szeretetnek, ahogy ezen az asztalon látható is úrvacsora osztáskor?!

És nézzétek, még ennél is többet tesz ez az édesatya itt a történetben. A találkozásnak ebben a várva várt, boldog pillanatában, amikor a fiú hozzákezd, hogy elmondja bocsánatkérő szavait, amit hazafelé az úton olyan szépen kigondolt magában: az atya félbeszakítja. Benne reked a mondanivaló, szinte szóhoz sem jut, atyja máris intézkedik: hozzátok a legszebb ruhát, vágjátok le a tulkot, húzzatok gyűrűt az ujjára, együnk, vigadjunk! Úgy tesz, mintha soha semmi sem zavarta volna meg a családi békességet és örömet, nem hányja szemére a fiúnak, ami volt, elmúlt! Az első pillanattól fogva, hogy hazaért, rögtön újra teljes gyermeki jogaiba állítja vissza, mintha soha ki sem esett volna belőle... Mindez nem egyéb, mint egy gyönyörű képsorozatban való illusztrációja annak, amit a Biblia úgy nevez, hogy bűnbocsánat! Így bocsát meg az Isten! Így csak Isten tud megbocsátani! Mennyire igaz, amit Ézsaiás próféta könyvében így olvasunk: “Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj énhozzám, mert megváltottalak”. (Ézs 44,22) Mint ahogyan a nap sugara szívja fel a reggeli ködöt és oszlatja szét a felhőt: így emészti meg, tünteti el Istenünk bűnbocsátó kegyelme minden hitványságunkat!

Ilyen a Krisztus vérének ereje! Olyan teljes számodra is a bűnbocsánat, hogy úgy viszonyulhatsz Istenhez és Ő úgy viszonyul hozzád, mintha sohasem bántottad volna meg, mintha mindig Vele maradtál volna. - Igen: így gondol rád is, pontosan így, ilyen teljes bűnbocsánattal vár téged is haza az Úr! Ugye, mennyire úgy van, hogy a döntő lépést Ő teszi? - sőt, már régen meg is tette felénk. Nekünk már csak az marad, hogy eljussunk arra a döntésre, amit a történetbeli fiú így fejezett ki. “Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” (Lk 15,18-19) Csak ez marad nekünk! Csak ennyi! - Csak?! - Igen, de ez éppen elég, mert bűnbánatra jutni, a bűnt beismerni és megvallani: ez a legkeservesebb dolog a világon! Igaza volt Luthernek, amikor azt mondta: a legkeserűbb és a legédesebb szava a Bibliának: a bűnbánat. Keserű, mert tiltakozik ellene az egész lényem, emberi természetem, önérzetem, büszkeségem. Óh, de rettenetesen nehéz eljutni odáig, hogy az ember őszintén el tudja mondani ott bent a maga lelke mélyén: “Vétkeztem! Nem vagyok méltó!” Annyira nehéz, hogy néha hamarább követ el valaki öngyilkosságot, minthogy beismerje önmaga előtt a vétkét. Hiszen ez a legnagyobb szégyen vállalása, ez megalázkodás, ez minden mentségről való lemondás, ez teljes kiszolgáltatása önmagunknak! Hát igen: az! De nem gyengeség, hanem a legnagyobb győzelem: önmagam legyőzése!

Tudjátok-e miért van olyan kevés igazán hívő ember az egyházban is? Mert nagyon kevés lélekben vált igazán döntő fölismeréssé az, hogy “vétkeztem, nem vagyok méltó”. Mert nagyon kevesen tudják igazán Isten előtt való szégyenkezéssel, bűnbánattal elmondani, hogy én vagyok a hibás: nem a körülményeim, nem a kor, amelyik igazságtalanul bánt velem, nem az emberek, akik bántanak, nem a családom, amelyik nem ért meg, nem a barátaim, akik rossz útra vittek, nem a természetem, amit örököltem. Lehet, hogy mindez szintén hibás volt, de a döntő fontosságú az, hogy én vétkeztem az ég ellen és az emberek ellen! A népem ellen és az egyházam ellen, a családommal szemben és az ellenségeimmel szemben. Vétkeztem! Nem vagyok méltó, nem érdemlek több jót, még annyit sem, mint amennyi van! De akármilyen nehéz is ez a lépés, enélkül nincs igazi hazatérés. Az igazi keresztyénség a bűnbánatnál kezdődik! Bűnbánatra való fölhívással indult el a keresztyén üzenet a világon. Keresztelő János ezt kiáltotta bele a pusztába: Bánjátok meg bűneiteket, mert elközelített a mennyeknek országa! Jézusnak is szó szerint ez volt első szava a világhoz! Ma is minden emberhez! Az apostolok missziói prédikációi is mindig abban a fölhívásban csúcsosodnak ki, hogy hozzátok oda az Úr elé bűneiteket. Most is erre indít bennünket Isten ezzel az Igével. Az az új, amit Jézus hozott ebbe a világba, az a szép, tiszta, örvendetes - mindig ilyen mélyen kezdődik ma is.

Én tudom azt, hogy senkit nem vagyok képes bűnbánatra eljuttatni, elvezetni. Senkit nem tudok a maga vétkeiről meggyőzni, mert ezt nem is lehet logikus érvekkel, emberi erővel és rábeszéléssel. Egyedül Isten szeretete aláz bűnbánatra! De lám, hallottad, hogyan gondol rád és hogyan vár téged is az Atya. Zákeusnak sem mondott Jézus egy szót sem arról a sok hitványságról, ami ennek a gonosz embernek a lelkét terhelte, csak bement hozzá és leült vele egy asztalhoz. Csak megmutatta neki, hogy őt is mennyire szereti, és Zákeus egyszerre nem bírta tovább, vallani kezdett, kiöntötte a lelkét!

Vallhatsz te is csendes imádságban, vagy bűnvalló, meghitt lelki beszélgetésben elmondhatsz mindent, ami a lelkedet terheli és minden-minden bűnödet, mulasztásodat, vétkedet beletehetsz Isten szeretetének a mindent megemésztő nagy tüzébe! És akkor egyszerre az, ami olyan keserű volt: óh, de édessé válik, hiszen nincs igazabb öröm, mint az igazi bűnbánatban elnyert bűnbocsánat! Íme, a bibliai történet is így végződik: kezdének azért vigadni! - Tehát kezdének: vagyis itt nem végződik a történet, hanem itt kezdődik valójában! A hazatéréssel kezdődik csak igazán az örvendező élet, az az élet, amelyiknek a legszürkébb hétköznapjait is az otthonlét ünnepélyessége és öröme deríti föl. Az az élet, amelyikről mások is észreveszik, hogy a régi problémákat derűsebben oldod meg, a régi kereszteket megvigasztalódva hordod, immár kevesebb a panasz, több a hála, hamarabb tudsz megbocsátani, gyöngédebben szeretni, szívesebben szolgálni... Most kezdődik az az élet, ami most már Isten számára is, meg az emberek számára is hasznos: áldás! - Ha keserves is az az egy lépés, amit hazafelé nekünk kell megtenni, de - érdemes!

“Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza,
Jöjj a messze földről, óh jöjj haza!”

Ámen

Dátum: 1959. november 22.

Szándékosan nem olvastam végig a jól ismert történetet a tékozló fiúról, mert a mai vasárnapon csak az első feléről szeretnék beszélni. Tételesen megfogalmazva arról, hogy mi történik egy emberrel, ha elszakadt Istentől. Ha Isten is úgy akarja, és élünk, a jövő vasárnap szeretném folytatni majd és ugyanennek a történetnek az örvendetes részét is elmondani. Tehát azt, hogy mi történik akkor és hogyan történik az, amikor egy ember a messzeségből újra hazatalál Istenhez. Tehát most egy szomorú történeten át hadd szóljon hozzánk Isten Igéje, hátha ráismerünk magunkra, amint az a fiú távolodik hazulról és egyre lentebb süllyed a lejtőn.

Sokáig azt gondoltam, hogy Jézus a tékozló fiú alakjával az olyan nagy bűnösökről beszél, akik ténylegesen hátat fordítva a templomnak, Istennek, belevetik magukat az érzéki örömök karjaiba, a világ hitványságaiba és elzüllenek, testileg-lelkileg-anyagilag ráfizetnek az életük eltékozlására. Így azután kellő távolságban éreztem magam ettől a rossz fiútól, aki olyan gyalázatosan bánt az örökségével. Rájöttem azonban, hogy ez a szomorú történet nekem szól, meg a magam fajta hívő embereknek, tehát nekünk mindnyájunknak, akik most is ilyen szépen, illedelmesen itt ülünk a templomban. Szomorú és érthetetlen, de mindnyájunkban benne van ugyanaz az ösztön, ami azt a fiút elsodorta hazulról a messze idegenbe. Nincs a világon nagyobb áldás, mint az, hogy van Isten, Aki törődik velünk, szeret bennünket, oltalmaz - és nincs a világon nagyobb balgaság, mint hogy ez nekünk nem kell, ez nekünk terhes, nekünk mindig valami más kellene; nyűg a gyámkodása, megbénít a törvénye, szabadulni szeretnénk alóla. Hát miért nem jó nekünk otthon, az Isten közelében? Miért nem érezzük magunkat jól mellette és Vele? Miért akarunk mindig szabadulni Tőle, attól az Édesatyától, Aki mindig csak jót akar nekünk? Miért van az, hogy mindig inkább az az erő vonz jobban, ami pedig szemmel látható módon veszedelembe sodor? Micsoda szörnyű menekülési ösztön működik bennünk, ami mindig újra elhajt hazulról, ki a messze idegenbe? Hogy van az, hogy mi, emberek olyan szántszándékkal rohanunk sokszor a magunk vesztébe, hogy nem bírjuk ki az Istennel való békesség boldogságát, és jobban vágyakozunk az Őtőle eltávolodott élet békétlensége után? Micsoda titokzatos nehézkedési törvény az, ami mindig erősebben húz lefelé, mint fölfelé? Nem természetellenes valami ez az Atyától való folytonos eltávolodni akarás? Lám a fecskepárnak szinte erővel kell kicsinyeit kidobni a fészekből, amikor elérkezik a repülés ideje, az ember pedig alig várja a pillanatot, hogy kereket oldhasson az Úr Isten mellől, hogy végre mást tehessen, mint amit Isten mond és akar!

Te még talán nem ismerted fel magadban ezt az ősi ösztönt? Nos, nézzük csak közelebbről ezt a fiút. Hogyan is kezdődött az eltávolodása? “És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból a reám eső részt, És az megosztá köztük a vagyont.” Mi van emögött a híradás mögött? Bizalmatlanság az atyával szemben. Nem mondja el neki a terveit, nem beszéli meg vele a bajait, nincs meghitt gyermeki viszonyban az atyjával, nem önti ki előtte a szívét, hanem követelőzik: Add meg nekem, Atyám, ami jár, ami dukál ebben az életben, adjál jó egészséget, azután majd én tudom, hogy mit kezdjek vele. Adjál boldogulást, családi örömöket, adj állást, elegendő keresetet, adj kimenekedést a bajból, adj erőt, kenyeret, esőt, napsütést - adjad mindig azt, ami éppen kell, azután majd én elintézem a magam dolgait, majd én megélem a magam életét úgy, ahogy nekem tetszik! - Nem veszitek-e észre, hogy ez már lázadás, ez nem gyermeki szeretet?! - Atyám, Te csak arra kellesz, hogy adjál ezt, azt, de abba már ne szólj bele, hogy én mit csinálok azzal, amit adtál. Azzal majd én tőled függetlenül gazdálkodom, abból, amit Te adsz, majd én a magam életét a magam tetszése szerint kialakítom.

Nos, hát nem így van? Azt olvassuk, hogy nem sok nap múlva azután messze vidékre költözött. “Messze vidék” - óh, az a lelkület, amivel hétköznapokon viszonyulunk a munkához, emberekhez, de nagyon “messze” van attól a lelkülettől, amivel itt ülünk a templomban Isten előtt! Az a lelki “vidék”, amelyen kint a világban élünk, óh de nagyon messze van Isten országa vidékeitől! Az életünk tulajdonképpen nekünk is azon a “messze vidéken” folyik le, távol Istentől, függetlenítve Isten akaratától. Melyik hát a te igazi éned: az, amelyik ott, azon a messze vidéken él, tele gyűlölettel, irigységgel, titkos vágyakkal, félelmekkel, haragos indulatokkal, szorongásokkal, békétlenséggel, felelőtlenül, nem törődve azzal, hogy mi lesz majd ennek a tékozló életnek a következménye, vagy az, amelyik itt, az Úr asztala előtt borul le Isten előtt? Azt a mozgást, amit a tékozló fiú tett meg: el a messzeségbe és vissza az atyai házba, mi hetenként tesszük meg: ingajáratban vagyunk Isten és a messzeség között! De mit gondoltok, meddig lehet ezt tenni? Nem unja-e meg egyszer az Atya, és nem zárja-e be az ajtót?

A szomorú történet még tovább folytatódik: “Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén hozzászegődék annak a vidéknek egyik polgárához...” Íme, itt van a tragikomikuma az Istentől való elszakadásnak: a tékozló fiú elmegy, fel akar szabadulni az atya gyámkodása alól, és hamarosan valaki másnak az uralma alá kerül. Az, aki otthon fiú lehetett volna, de nem kellett neki: idegenben szolga lesz. Elszegődik valakihez. Ez mindig így van. Mert az ember tulajdonképpen mindig tartozik valakihez: vagy Istenhez, vagy ha nem Őhozzá, akkor annak a vidéknek valamelyik “polgárához”, tehát valamiféle bálványhoz. Nem létezik neutrális lebegési állapot, olyan semlegesség, amelyben az ember teljességgel csak a saját maga ura lehetne. Egy német közmondás szerint: ha az ember kiűzi Istent az ajtón, beözönlenek a pót-istenek az ablakon. Hogy azután annak a pót-istennek, aminek az Istentől függetlenített ember szolgál, aminek a zsarnoksága alatt retteg, mi a neve: ital, pénz, holnapi nap, konkurencia, hivatali főnök, rákbetegség? - az már teljesen mindegy. De mindig úgy van, hogy az Istentől “messze vidékre” költözött ember “elszegődik annak a vidéknek egy polgárához”. Szóval: rosszabbul jár! Pedig azt gondolta, hogy így lesz majd szabaddá, ha Istentől függetleníti magát, és lám, mi lett belőle! Rövid ideig tartó élvezet után szolgaság! A lelki életnek állandó törvénye ez.

Múltkor olvastam valahol ezt a különös kifejezést: “Isten-mentes övezet”. Nos, arról van szó, hogy nem akarjuk teljesen függetleníteni magunkat Istentől, csak részben. Igen, mindnyájunk életében vannak ilyen Isten-mentes övezetek, olyan területek, amelyekből kirekesztjük Istent. Mindig, amikor életünknek egy-egy területét így kivonjuk Isten befolyása alól, és egy ilyen Isten-mentes övezet áll elő, nem az történik, amit az ember várt, hogy tudniillik ezt a területet önmaga, egyedül saját maga uralja, hanem az, hogy amint az egyik oldalon kiszorítom Istent, a másik oldalon benyomulnak a pót-istenek és megszállják azt a területet. Egy nagyon általános és jellemzőpéldán hadd mutassam be ezt: életünknek a szexuális területén. Igen sokan vannak, akik életüknek ezt a területét kivonják Isten befolyásolása alól, és azt vallják, hogy a szexuális ösztönök kielégítése nem erkölcsi kérdés, hanem tisztán testi folyamat, éppen úgy nem tartozik Istenre, mint az, hogy ha szomjas vagyok, iszom egy pohár vizet. Az ember azt véli, hogy ha életének ezt a területét Isten-mentessé teszi, megszabadul végre a gátlásoktól, a megkötöző, féken tartó béklyóktól. Íme, most már tehet az ember magával, amit akar, szabaddá vált végre! Fölszabadult az Isten alól. De vajon igazán szabaddá lett-e? Mi történik? Azt az ösztönt, amiről az ember úgy gondolta, hogy majd most fogja tudni szabadon kielégíteni, éppen nem kielégíteni tudja, hanem föllázítani. Ez az ösztön zsarnokká nő benne, elszabadul, pusztító tirannussá lesz, mindenen eluralkodik. Oda juttatja az embert, ahová az magától nem akar jutni: teljes szexuális káoszba. Íme, ha valaki kivonja az ösztönéletét Isten hatalma alól, istenné válnak rögtön az ösztönei.

És ugyanígy, ha például az anyagi javaidat vonod ki Isten akarata alól: rögtön isteneddé válik a pénz, vagy ugyanez történik a családdal, a tehetségeddel, az egészségeddel, a betegségeddel, az idővel - mindennel! Minden istenné nőhet fölibéd, amit nem állítottál be az egy élő Isten szolgálatába. Minden tékozló fiúval az történik, hogy amint messze vidékre költözik, elszegődik valakihez. Persze szolgának! Keserves ennek a lejtőnek a vége. Íme: “és az elküldé őt az ő mezeire disznókat őrizni... Mikor azután magába szállt, monda: az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg”. (Lk 15,15b, 17) Így fizet a Sátán! Ezt teszik a pót-istenek, ha az igazit elhagyta az ember. Ezt nyeri: állattá aljasodik, disznóknak való eledel, éhség, háborúság, boldogtalan élet, családi tragédiák, elrontott sorsok, földi pokol!

És mindezért a sokféle bajért hajlandó az ember még Istent okolni: Miért engedi, hogy annyi baj, szenvedés, bántalom, hitványság elrontsa az életét? Néha szinte szeretnénk perbe szállni Istennel, hogy úgy jó alaposan megmondjuk Neki a véleményünket. És Isten ezt mintha meg is engedné. Mikeás könyvében van egy részlet, ahol arról van szó, hogy Isten mintegy fölszólítja a népet: Nos, hát tegyetek vallást ellenem, vádoljatok, mondjátok csak el nyugodtan, mit csináltam rosszul? Picassóról mondják, hogy egyszer megfestette a háború minden iszonyatát, értelmetlenségét, borzalmát egy szörnyűséges képen. Történt pedig, hogy a megszállás alatt egy német tiszt látogatta meg a festőt, megakadt a tekintete a borzalmas képen és megrökönyödve kérdezte: “Haben Sie das gemacht?” (Ezt Ön csinálta?) A festő állítólag keményen ránézett a tisztre és így válaszolt: “Nein! Das haben Sie gemacht!” (Nem! Ezt Önök csinálták!) És el tudom képzelni, milyen tüzet vetett e mondatnál Picasso szeme.

Vajon nem ugyanezt mondaná-e nekünk is a mindenható Isten, amikor ennek a világnak a romjaira, nyomorúságára, szenvedésére, sok-sok tragédiájára mutatva Őt vádolnánk: Te csináltad Uram! Visszamutatna ránk: Én? Hiszen Én megmondtam nektek, hogy ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne kívánd a másét, szeresd a másik embert! Pokollá tettétek az életeteket és Engem okoltok? Pedig nem én vagyok az oka: “Nein! Das habt ihr gemacht!” (Nem! Ezt ti csináltátok!) És az Úr Isten szemében is megvillan olykor valami félelmetes tűz! De valami más is megcsillan ott: könny, mint valamikor Jézus szemében, amikor arról beszélt, hogy Jeruzsálemben kő kövön nem marad. Igen, Istennek fáj a tékozló ember sorsa! Szenved miatta! Óh, de rettenetesen szenved! És ezért nincs még elveszve a tékozló fiú! Ezért nem reménytelen a helyzete még ott, a teljes csődben sem! Mert az Atya ott is szereti, ott is a saját édes gyermekeként tartja számon.

Majd részletesen lesz szó a tékozló fiú hazatéréséről, most csak annyit, hogy ma még nyitva van az atyai ház ajtaja, ma még hazavárnak téged is, engem is. Sőt Valaki utánunk jött onnét, az Atyától, utánunk jött egy másik fiú, az élő Istennek a Fia, Jézus Krisztus. Ő a miattunk szenvedő mennyei Édesatyánk leghűbb képe, Akin át ezt üzeni az Atya: Én még mindig szeretlek téged! Még mindig várlak haza! Megbocsátok mindent, gyere!

Ennek a mai életnek a kegyetlen forgatagában óh, de sokan vannak, akik még arra sem érnek rá ráeszmélni, amit egyszer egy fiatalember így fejezett ki: “Elvesztettem magam és nem tudom, hol. Szeretném újra megtalálni magam, és nem tudom, hogyan.” - Nos, hát megtalálod magad, megtalálod mindazt az örömet és boldogságot, ami után valaha, legszebb álmaidban vágyakoztál, ha meglátod a szenvedő mennyei Édesatya képét: Jézust a kereszten, és elhiszed, amit ezáltal üzen, hogy Ő még mindig szeret téged.

Jöjj hát haza, nyitva az ajtó, vár az Édesatyánk! Ne félj, ne vonakodj, ne halogasd, jöjj haza!

Ámen

Dátum: 1959. november 15.