Egy híres szenvedő, a bibliai öreg Jób mondotta ezeket a szavakat egyszer valamikor régen. Egymásután hullottak rá a rettenetes csapások. Előbb a vagyonát veszítette el, azután egy szerencsétlenség következtében az összes gyermekét, a fiait és a leányait mind egyszerre, majd pedig az egészségét. A valamikor jólétben, boldogságban, örömben élő ember testi-lelki kínokban fetrengve kuporog a vackán a rázúduló terhek alatt. Barátok veszik körül, megpróbálják vigasztalni, értelmezni a nagy szenvedő sorsát - mindhiába. Amikor már minden emberi magyarázat, minden emberi jóakarat és vigasztalás teljesen csődöt mondott, végre felszakad Jób lelkéből a nagy felismerés: Tudom, hogy az én Megváltóm él! Ennek és az előbb felolvasott Igének a fényében arról szeretnék most beszélni, hogy mi az egyetlen igazi vigasztalás az emberi szenvedés tüzében.
Mert szenvedés mindig van, és lesz is mindig, amíg ember él a világon. - Vannak betegségben szenvedő emberek, akik testi fájdalmaik miatt, vagy a mindennapi életükből való kényszerű kikapcsolódás miatt lelkileg nagyon nehéz időket élnek át betegségük folyamán. A betegségnél nagyobb szenvedést hoz magával az ember életébe a halál: a gyász fájdalma miatt szinte összeroskad a lélek, s azt sem tudja, hogyan folytassa tovább most már az életet. - Aztán van olyan szenvedés, ami boldogtalan házasság, családi békétlenség miatt nehezedik valakire, vagy amiatt, hogy nem elégíti ki a munkája, nem kap elismerést érte, vagy nehéz körülmények között kell végeznie. Majdnem minden embernek van valamilyen titkos tövise a lelke mélyén, aminek szúrása fáj. Bármilyen szenvedésnek tulajdonképpen mindig ugyanaz a problémája, hogy tudniillik mi az értelme ennek a szenvedésnek? Sőt azt mondhatnám: ami a testi vagy lelki fájdalmat egyáltalán szenvedéssé teszi, az éppen az a kérdés, hogy: mi értelme van? Ez a tulajdonképpeni fullánkja a szenvedésnek. Aki szenved, az rendszerint az alatt a gyötrő kérdés alatt szenved, hogy MIÉRT? Mert ha bármi módon fölfedezte valaki szenvedése mögött az értelmét, már meg is tud nyugodni benne, és el is tudja fogadni. De éppen idáig nehéz eljutni. - A szenvedésben mindig valami üzenet van, és ez foglalkoztatja az embert. Ez az, ami nem hagyja nyugodni, azt érzi, hogy a szenvedés megszólítja a lelkét, a legbensőbb énjét, de nem érti, mit mond. A szenvedő ember nagy, csöndes szemekkel mered maga elé a semmibe, mintha kutatná, mi rejtőzik a fájdalmas esemény mögött: démonikus erő, vagy Isten, vagy a puszta véletlen? És nem lát semmit, csak mindig újra azt a fájdalmas kérdőjelet, hogy MIÉRT? Óh, de nehéz itt bármit is mondani! Istenről beszélni! Hiszen éppen úgy érzi az illető, mintha Istennel való közösségét törte volna meg az, ami miatt szenved! Úgy érzi éppen, mintha az isteni hatalomban, szeretetben, gondviselésben csalódott volna! Igen, valahogy így néz ki maga a probléma, a kérdés, s vajon mi a felelet reá?
Jószívű emberek körülveszik a szenvedőt és megpróbálják vigasztalni, mint Jóbot is a barátai. Megpróbálják úgy enyhíteni a szenvedést, hogy igyekeznek föltüntetni azt a kicsi napfényt, ami még abban a szomorú eseményben is fellelhető. Ilyenkor szoktak elhangzani az ilyen vigasztaló szavak: Ki tudja, mennyi szenvedéstől kímélte meg az Isten? Milyen jó, hogy nem hirtelen halt meg, búcsút vehettek tőle! Vagy: Hiszen szép, hasznos, hosszú élete volt, és befejezte földi küldetését. Vagy: milyen jó, hogy maradt még élettársad vagy másik gyermeked, akiért érdemes élned! Vagy: Végeredményben sokkal rosszabbul is történhetett volna, még szerencse, hogy csak így történt! És így tovább! Az ilyen vigasztalás, még ha van is benne valami igazság, végeredményben nagyon sovány vigasz a szenvedő léleknek. Nem segít rajta, sőt irritálja, bántja, mert a tulajdonképpeni problémát akarja megkerülni vele! Hasonlóképpen nagyon keveset ér az olyan jóindulatú bátorítás is, amikor ezt hallja a szenvedő lélek valakitől: Szedd össze magad, ne hagyd el magad! Légy erős! - Hát éppen az a probléma, hogy mitől legyen erős? Olyan üres szavak ezek, mintha azt mondanánk egy súlyos betegnek: ne légy beteg! Amíg lelkileg föl nem dolgozza valaki a szenvedést, addig éppen azt nem tudja megtenni, hogy összeszedje magát! Minden gondolata, érzése egy nagy értelmetlenségbe ütközik bele. Mi az értelme mindennek?
A szenvedés értelmét kutatva, két irányban tapogatózik a lélek. Egyik az, hogy Isten büntetését látja a szenvedés mögött. Igénk is beszél az Úr dorgálásáról, ostorozásáról, fenyítéséről, vesszejéről. Úgy érzi, Isten büntetése rajta a szenvedés, bűnei miatt, vagy valami különleges bűne miatt! - Másik az, hogy Isten szeretetét próbálja fölfedezni a szenvedés mögött. Igénk is mondja: Akit szeret az Úr, azt dorgálja meg. Tehát nyilván fölkészíti valamire Isten a szenvedés által, edzi, még jobban magához köti az életét, a szívét, a lelkét! - De hát megvigasztalja-e ez a magyarázat a szenvedő lelket? A kínok között szenvedő Jóbot így akarták vigasztalni a barátai. Hárman közülük azt akarták bizonyítani, megmagyarázni, hogy valami bűnének a büntetését kell elhordoznia. A negyedik pedig Isten szeretetének a szenvedésben megmutatkozó nevelő célzatáról beszél neki. De Jóbnak mind a négy barát vigasztalása terhére volt. Nem hitte el barátainak a lapos, olcsó, kész teóriáit, nem tudott hinni abban a büntető vagy nevelő Istenben, akiről vigasztalói beszéltek. A nagy titkot, a szenvedés értelmét egyik sem fejtette meg számára!
Micsoda hát az értelme a szenvedésnek? - Mindenekelőtt figyeljük meg, hogy a Biblia, Isten írott kijelentése ismeri a szenvedést, tud róla. Nincs még egy könyv a világon, amelyik olyan realisztikusan és kendőzetlenül mutatná be a szenvedést, az igazságtalanságot és mindazt, ami rettenetes a földi életben, mint a Biblia. - Sőt, nemcsak a szenvedést ismeri, hanem a szenvedés értelmét kutató kérdést is! Sokszor van szó a Bibliában emberekről, akik föl-föl kiáltanak: Miért, óh, Uram, meddig még, óh, Uram? - De a legfontosabb az, ahogy arra Jézus Krisztus mutat, Aki olyan szenvedéseket hordozott, mint senki más, és Aki a szenvedés értelmét kutató kérdés alatt úgy összetört, mint senki más, amikor felkiáltott: “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?!” Tehát az Ő isteni ajkán is elhangzott a gyötrő MIÉRT? És ebben az a csoda történik meg, hogy Isten nemcsak ismeri a szenvedésünket, hanem vállalja azt. Ő maga, személyesen belemegy a mi szenvedéseink mélységeibe és értelmét kutató kérdéseibe! És ez a csoda, Isten személyes részvétele az emberi szenvedésben: megváltást jelent a mi számunkra! A fájdalom és a gyötrő kérdések szenvedése máris élét veszíti, ha tudom, hogy Isten szeretetével közeledik hozzám, a szenvedésnek Tőle elválasztó sötét szakadékát Ő maga hidalja át közelségével, szolidaritásával, a szenvedések vállalásával; - ha tudom, hogy a halált, aminek minden szenvedés előreküldött hírnöke, Ő már legyőzte feltámadásával. Igen: az a föltámadott Krisztus, Aki rettentő kínok között a mi bűneinkért halt meg, tehát a Megváltó maga: válasz, Isten felelete a mi kérdéseinkre, miértünkre, panaszunkra, sóhajunkra,
Ő az egyetlen vigasztalásunk életünkben és halálunkban! Isten válasza a mi szenvedésünk értelmét kutató kérdésünkre nem valamiféle szép teória, elmélet, ami megmagyarázza azt, - sem nem olyan varázspálca, amivel örömre fordítja, hanem Jézus Krisztus keresztje, maga Jézus Krisztus, Aki a mi szenvedésünket Magára veszi. Az a tény, hogy Isten Jézus Krisztusban maga is belement a szenvedésbe, és azt feltámadásával legyőzte, és hogy így a szó szoros értelmében bajtársam, testvérem, vérrokonom a szenvedő emberré lett Isten: ez a tény elveszi a szenvedés fullánkját! Nem isteni magyarázatot keresünk szenvedésünkre, hanem Istent magát, mert Ő nem elmélettel, hanem Önmaga személyes jelenlétével: azaz Jézus Krisztus személyével és személyében ad világosságot a szenvedés sötétségében. Jóbot sem elégítette ki a sok kegyes magyarázat, csak akkor tudta lelkileg megemészteni szomorú helyzetét, amikor megtudta, hogy Isten, a Megváltó, az ő megváltója él. Nem változik semmi a külső helyzetében, állapotában, mégis mintha nehéz kő esne le a lelkéről, amikor felkiált: “Én tudom, hogy az én Megváltóm él!” Tudom, és nem: látom, - nem: érzem, - nem: tapasztalom, hanem tudom! Minden látszat, érzés és tapasztalat ellenére is: tudom! Ő, egyedül Ő a vigasztalás minden szenvedésben, és Ő, egyedül Ő az erő is minden szenvedés elviselésére! Így mondta: “Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket!” Én vigasztallak meg, erősítlek meg, mondja Jézus a szenvedő embernek, nem az idő, nem a szép szavak, nem a bölcs magyarázatok és elméletek - egyedül Én, a szenvedésben is testvéred, vezetőd, sorstársad, Megváltód, Istened.
Az élő Megváltó jelenlétében azután egyszerre mennyei fény derül az előbb még értelmetlen szenvedésre! Ezért mondja az apostol: “Nézzünk a hit fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, Aki az előtte lévő öröm helyett, nem törődve a gyalázattal, keresztet szenvedett.” Így már nem alaptalan a bátorítás, hogy “szedd össze magad, légy erős!” Így a szenvedés már elveszítette ijesztő sötét mélységét. Nézvén a hitnek fejedelmére, Jézusra, most már az is egészen másképp hangzik, amit az előbb olyan sovány vigasznak éreztünk, hogy tudniillik Isten büntetését lássuk abban a szenvedésben! Hiszen ha tudom, hogy az én Megváltóm, Aki keresztet szenvedett, él: akkor azt is tudom, hogy én meg bűnös vagyok, és mint ilyen méltó Isten haragjára! Akkor pedig a szenvedés átalakul nagy, hálás alázattá, azzá a meggyőződéssé, hogy hiszen ennél sokkal többet érdemelnék! Bűnöm tulajdonképpeni büntetését már elszenvedte az én Megváltóm! Szenvedésem csak emlékeztető jel arra, hogy mit szenvedett érettem! Akkor végül az is igaz, hogy az a vessző, amelyiknek sújtása úgy tud fájni: egy végtelenül szerető Isten édesatyai kezében van! Tehát a szenvedésben Isten nevelő szeretete jut szóhoz! Ezért tudta elmondani egyik barátom, aki nagyon sokat szenvedett: “Hálát adok érte, szükség volt rá, hogy Isten összetörjön, mint egy mozsárban, mert most látom, hogy csak a gőgömet törte össze!” Ez az ember már tapasztalta azt, amit az apostol mond: “Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.” (Zsid 12,11)
Valóban úgy van, hogy ha valaki befogadja Istent a fájdalmaiba, és engedi, hogy Ő rendelkezzék azokkal, akkor Isten azt, ami értelmetlen szenvedés lett volna: lelki nyereséggé változtatja. Jobb ember, emberségesebb ember, igazabb ember kerül ki a szenvedések által belőle.
Tehát röviden összefoglalva az elmondottakat: a szenvedés nagy miértjére Jézus Krisztus személyének élő jelenlétében úgy világosodik meg minden sötét miért, hogy teljesen megbékélt szívvel még hálát is tudunk adni érte!
Ámen
Dátum: 1956. március 18.