Ezen a nagypénteken a felolvasott történetnek csak egyetlen mozzanatáról szeretnék beszélni. Arról a csúfolódásról, kegyetlen gúnykacajról, ami Megváltónk keresztjét körülvette. Ma áhítatos gyülekezetek sereglenek a kereszt köré, zsoltárokkal dicsőítik - mint mi is itten - a megfeszített Krisztust, akkor pedig bámészkodó emberek szemlélték végig egy elítélt rab haláltusáját. Nyelvüket öltögették reá, gúnyos nevetéssel vagy dühös gyűlölettel dobáltak feléje durva szavakat. Igen: ez a kegyetlen gúnyolódás is hozzátartozott a Golgotához. Krisztus Lelke megmondta ezt már évszázadokkal azelőtt, hiszen szóról-szóra az teljesedik be, ami a 22. zsoltárban így van megírva: “Én féreg vagyok és nem férfiú, embereknek csúfja és a nép utálata. Akik engem látnak, mind csúfolódnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejüket.” (Zsolt 22,7-8) Nézzünk bele most ebbe a jelenetbe közelebbről!
Ott a Golgotán semmi sincs abból a megdöbbent csendből, ami egy kivégzés alkalmával a vesztőhelyen akaratlanul is lenni szokott, hanem valami démoni lárma, kiabálás, szidalom, gúnykacaj - ami éppen ebben az órában, amikor a világ megváltása történik, ijesztően szörnyűséges! A felolvasott Igéből és a többi evangéliumok tudósításaiból tudjuk, hogy az arra menő emberek, látva a keresztet és fölötte a vádiratot, mély megvetéssel hajbókoltak, mondván: “Ha Isten Fia vagy, hát szállj le a keresztről!” Erre az ott álldogáló főpapot is elkapta a csúfolódás láza. Nem tudták elképzelni, miért nem él most hatalmával a saját javára is, hogy leszállna a keresztről, íme, erre már nem képes! Na lám: most tehetetlen, "másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Ő Izráel Királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki!" A kivégzőosztagba kirendelt római katonák is fölbátorodnak: “Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” Sőt, még a vele együtt megfeszített két gonosztevő közül is az egyik szidalmazza őt, mondván: “Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, meg minket is!” És ebben a sátáni zűrzavarban, kacagás és káromlás közepette, ott függ a fán Isten Szentje, kigúnyolva, megcsúfolva, megátkozva, mintha valóban tehetetlenül lenne kiszolgáltatva az emberek dühének. Pedig éppen nem a kiszolgáltatott tehetetlenség nyilatkozott meg abban, hogy nem szállt le a keresztről, hanem a minden emberi képzeletet fölülmúló isteni erő! De ki tudta ezt akkor, hogy ott mi történik?
Csak egyedül Ő, akit csúfolva szidalmaznak! Ezért válaszol mindenre egy királyian méltóságteljes hallgatással. Inkább hagyja magát kinevetni, kigúnyolni látszólagos tehetetlensége miatt, semhogy olyan módon igazolná előttük isteni hatalmát, ami a világ megváltásáról való lemondást jelentené! Hiszen ha lejönne a keresztről, mielőtt minden elvégeztetett, akkor ezzel benne hagyná az emberiséget a biztos romlásban, a kárhozatban. Kitépni a kezét, lábát a keresztre-szögezettségből? - de Ő még ennél is nagyobb csodát tesz majd! De nem most, hanem harmadnap, húsvét reggelén, amikor a halál ölelő karjai közül lép ki teljes isteni fenségében. Most azonban ugyanazzal a hatalommal, amellyel a halálból támadt föl, marad ott mindvégig a kereszten! Nem mintha nem lett volna ereje, hatalma hozzá, hogy leszálljon onnan, hanem egészen másért: akaratlanul is igazat mondtak a csúfolódók, örök Igét hirdettek, amikor így kiabáltak: “magát nem tudja megszabadítani!” Jézus valóban nem tudta önmagát megszabadítani, mert nem tudott, nem volt képes a világ és az emberiség kárhozatban hagyásának az árán menekülni a szenvedéstől és haláltól! Nem tudta magát megtartani, mert hiszen éppen azért jött a világra, hogy Isten kegyelmes akaratából áldozatul adja magát érette! Nem tudta magát megtartani, mert az Ő saját szíve, rajtunk szánakozó szíve nem engedte, mert a bűnösök iránti szeretet sokkal nagyobb volt benne, mint az életösztön! - Érzitek, mennyire igaz a gúny? Nem tudta magát megtartani - de nem tehetetlenség miatt, hiszen ennél sokkal nagyobbat tudott: ott maradni a keresztfán és önmagát elveszíteni! Ezt tudta! De a keresztet otthagyni, és egy elveszett világot hagyni elsüllyedni az örök sötétségbe: ezt nem tudta!
Azok a csúfolódók arra hivatkoztak, majd ha leszáll a keresztről, akkor hisznek benne. Nos, lehet, hogy egy ilyen képtelennek látszó mutatványra valóban hittek volna benne, de nem lett volna semmi hasznuk belőle. Mi ma mindenesetre éppen azért hiszünk benne, mert nem szállt le a keresztről, mert végigszenvedte a pokol és kárhozat minden kínját! Éppen ez a mi hitünk alapja! - Igen, az az alapja a hitünknek, hogy az egyetlen Valaki, akinek nem kellett volna, szenved; aki nem tartozik a halálnak, meghal; aki nem érdemelte meg, mégis a kárhozatba száll alá, önként! Nyilván nem önmagáért, hanem másokért: azokért az emberekért, akik csúfolódva állták körül a keresztjét - tehát értünk, érted és értem! Itt lepleződik le, hogy akár csúfolódók, akár hódoló imádók, kik vagyunk mi tulajdonképpen. Olyan bűnösök, akiken csak egy ilyen szörnyűséges helyettes ítélet segíthet! Akiket csak a testté lett isteni szeretet megváltó halála menthet meg a kárhozattól!
Csak itt, a keresztnél, abban a szenvedésben és halálban, amit Ő helyettünk vállalt magára, ismerjük meg valójában, hogy milyen nagy bűnösök vagyunk mi! Tehát olyan emberek, akik Isten ítélete szerint és talán a saját lelkiismeretünk szerint is elvétettük az utat, eltévedtünk és elvesztünk, akik nemcsak egy kicsit, hanem reménytelenül eladósodtunk Istennel szemben. És foglyok vagyunk, nyomasztóbb fogságban, mint a börtöncellák lakói: a saját gőgünknek, vágyainknak, ösztöneiknek, félelmünknek, hitetlenségünknek a foglyai! És szenvedők vagyunk, akik a legjobban önmagunktól szenvedünk, amit a magunk számára és mások számára nehézzé teszünk. Ott élünk a halál és az örök ítélet árnyékában, ami felé haladunk. Igen, ilyen bűnösök vagyunk mi mindnyájan! Jézus tudta ezt, azokról is tudta, akik akkor állták körül a keresztjét, meg azokról is, akik most sereglettek a keresztje köré, itt, ezen a nagypénteken! És ezért nem tudta magát megtartani, ezért nem szállt le a keresztről! Ezért vállalt mindent, Isten bűnért való haragjának teljes ítéletét. El tudjuk-e képzelni, mit jelenthetett az, hogy milliók pokoli kínját egy életben hordta, szenvedte végig, néhány óra alatt?
Gyermekkoromban csináltuk azt, hogy nagyítólencsével a nap sugarait összegyűjtve megpróbáltuk a bőrünkre vetíteni. Egyetlen pillanatig sem lehetett kibírni az égetését. Így koncentrálódott Krisztusra Istennek az emberiség bűnei miatt való haragjának égető heve ott a kereszten! Önmagát tartotta elébe, hogy az árnyékában átokmentes, ítéletmentes új élet fakadhasson! - És így a gúnyolódók akaratlanul is a legáldottabb isteni örömhírt hirdették, amikor csúfondárosan így kiáltottak feléje: “Másokat megtartott!” Íme még ebben a rettenetes órában, még a leggonoszabb indulatok között sem tudják tagadni azt, hogy sokaknak Megtartója, Megváltója ez a kereszten függő, megcsúfolt, titokzatos ember! Isten a hitetlenségen keresztül hirdeti a világnak, hogy Krisztus átszögezett kezei sokak számára a bűn erős kötelékeit oldozzák föl. Ezért nem tudta hát megtartani önmagát, hogy másokat megtartson! Mindenkit, aki hittel néz föl rá, mint Megváltó Urára!
Hadd kiáltsam hát ki, amit az egész Újtestamentum hirdet: meg vagytok váltva, Testvérek! Hadd hirdessem, amit Pál apostol így írt az egyik gyülekezetnek: kegyelemből tartattatok meg! Tehát amit Krisztus tett, az nemcsak egy kis bátorítást, könnyítést, vigasztalást jelent a számunkra, hanem megtartást, megváltást! Meg vagytok váltva! Nem arról van szó, hogy majd talán egyszer valami módon meg leszünk váltva, nem: meg vagyunk váltva! Mi! Igen, mi! Nemcsak olyan más emberek, némelyek, akik jobbak, hívőbbek, mint mi vagyunk, hanem mi, mindnyájan! Egytől-egyig! Tekintsetek most lélekben a keresztre, rajta a mi Megtartónkra, Jézus Krisztusra, az elítéltre, a kivégzettre! Nézzetek reá és lássátok meg és értsétek meg, hogy amit tett és amit szenvedett, azt teéretted, meg énérettem, mindnyájunkért tette. A mi bűneinket, a mi fogságunkat és szenvedésünket vette magára. És nem hiába! Úgy vette magára, hogy mirólunk levette. Bűneink, szenvedéseink börtönének az ajtaja nyitva van akkor is, ha különös módon nem akarunk kimenni belőle! Szabadok vagyunk, Isten szabadokká tett, ha érthetetlen módon nem akarunk is élni ezzel a szabadítással. Isten részéről minden rendben van ahhoz, hogy mi most másként menjünk ki innen, mint ahogyan bejöttünk. Megtisztulva, megváltva, fölszabadulva, örvendezve, megvigasztalódva, a bűnbocsánat erejével új életet kezdve, kísértéseken győzedelmeskedve, embereket szeretve, Isten dicsőségét szolgálva! Fölszabadított arra, hogy néki éljünk! Az igaz, hogy a Golgota keresztje, amire fölfeszítették Jézust, már eltűnt a földről, elkorhadt régen, de annak a keresztnek az áldott árnyéka szélesen és hatalmasan rávetítődik a földre, benne mindenki megtalálja a bűnbocsánatot, az isteni oltalmat, terheinek hordozásához az erőt, tehát a megváltást - aki igazán keresi!
Másokat megtartott! - hangzik a gúnykacaj, és ez való igaz, így van! De miért mindig csak másokat, miért nem téged? Miért ne lehetne így is igaz: engem is megtartott! - Talán azért, mert még sohasem kérted úgy igazán, a szívedből, hogy benned is váljék valósággá az Ő megváltó ereje! Mert nézzétek, hogy Isten szeret bennünket, hogy Jézus érettünk meghalt, hogy mi az Ő halála árán tartatunk meg, hogy megnyílt börtönünk ajtaja: mindez a mi közreműködésünk nélkül igaz, mindezért nem is kell könyörögnünk. De hogy mindezt el tudjuk hit által fogadni, mindez érvényessé váljék bennünk, hogy mi elkezdjünk élni is vele és általa, hogy mi mindezt ne csak a fejünkkel és ajkunkkal, hanem a szívünkkel és az egész életünkkel higgyük, úgy hogy mások is észrevegyék rajtunk, úgy, hogy valóban más emberekként menjünk ki most innét, mint ahogy bejöttünk, úgy, hogy az egész lényünk belemerüljön a megváltás isteni valóságába, ezért kell nekünk imádkoznunk! Nem volt még soha ember a világon, aki ezért hiába imádkozott volna! Ezt tette a sok csúfolódó ember között az a másik gonosztevő is: imádkozott. Csak egy halk sóhajtással kérte: “Uram, emlékezzél meg rólam!” Olyan szívből, igazán, ahogy csak a halál küszöbén beszélhet egy ember. És belélegezte az örök életet. A többihez is ilyen közel volt a kegyelem, az isteni szeretet, a megbocsátás, a megváltás! Hozzánk is ilyen közel van! Egy világhírű orvostudós mondta egyszer, hogy az igazi imádkozó ember úgy áll Isten előtt, mint a vászon a festő előtt, mint a márvány a szobrász előtt. Ha most így tárod oda magad az elé a Krisztus elé, aki magát nem tudta megtartani, akkor azok között a “mások” között, akiket megtartott, ott leszel te is.
Azon a régi nagypénteken így kiáltottak föl a keresztre: “Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Mi pedig kiáltsunk így: Isten Fia, szálljon le reánk a Te irgalmad és kegyelmed a keresztről!
Ámen
Dátum: 1956. március 30. Nagypéntek délután.