Emlékeztek, említettem már, hogy most húsvét és pünkösd között mindkét budapesti egyházmegyénkben a kegyelmi eszközökről folyik vasárnaponként a tanítás a templomokban. Isten, aki bennünket az Ő kegyelmének a szövetségébe befogadott, megajándékozott az ún. kegyelmi eszközökkel is, amelyekkel egyfelől üdvösségünket munkálja, másfelől fölkészít, alkalmassá tesz a keresztyén hivatásunk betöltésére. Ezek a kegyelmi eszközök az Ige, a sákramentumok és az egyház. Ezért szóltunk már arról, hogy mire jó a Biblia, továbbá arról, mire jó a hirdetett Ige, a prédikáció, - most pedig megint egy nagyon egyszerű, de alapvető kérdésről szeretnék beszélni, arról: mire jó a keresztség? Nem arról van szó, hogy gyermekeink számára igényeljük-e a keresztség sákramentumát, hanem arról, hogy mi magunk is, mindnyájan megkeresztelkedett emberek vagyunk, valamikor valamelyik templomban a mi fejünkre is hullott a keresztvíz. Tehát arról legyen most szó közöttünk: mit jelent számunkra, a hitünk és mindennapi életünk számára az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében?!
Legelőször is, tapasztalatból hadd mondjam meg őszintén: nem sokat jelent! Nem is igen szoktunk gondolni a keresztelésünkre. Amikor erre a prédikációra készülgettem, akkor döbbentem rá, mennyire ellaposodott bennem is a saját megkeresztelt voltom jelentősége. És vajon nem így vagyunk vele mindnyájan? Melyikünk számára jelent mindennap új csodát az, hogy megkeresztelt ember lehet, melyikünk tud mindig újra elámulni azon, hogy ez a mennyei megkülönböztető jel néki is adatott? Egy jó házasságban még előfordul, hogy állandóan érzik azt a boldog csodát, hogy egymáséi lehetnek. De él-e bennünk ez az öröm afölött, hogy én az Istené lehetek és Ő az enyém - ami tulajdonképpen éppen a tartalma a keresztség sákramentumának? A keresztelésünkkor és azután következő napokban, sőt években nem örvendezhettünk ennek a csodának, mert akkor még nem is tudtunk róla semmit. Nem tudatosan részesedtünk benne. Nem is mi magunk mentünk oda, hanem úgy vittek ölben. Akkor tehát nem sokat jelenthetett a számunkra. De hát most? Most tudunk neki örülni? - Bizony nem! - vagyis egyszerűen nem is tudatos bennünk az, hogy meg vagyunk keresztelve, és talán nem is döbbennénk meg, nem is hiányoznék, ha egyszer kiderülne, hogy véletlenül nem is részesültünk ebben a szertartásban
Valahogy úgy van az, hogy az egész keresztség csak a gyermekek számára való egyházi szertartássá, a névadás ünnepélyes ceremóniájává fajult tudatunkban, amin ha valamikor régen túlesett már egyszer az ember, felnőtt korban nem is igen gondol rá többé. Mi, felnőtt emberek a keresztséget visszaszorítottuk a gyermekkorba, és még akkor sem élvezhettünk belőle semmit, mert amikor fejünkre hullott a Krisztus vérét jelentő néhány vízcsepp: aludtunk vagy kiabáltunk. Szóval nem tudunk róla semmit, legföljebb csak a szüleink elmondásából. .Ki tudja például közöttünk a megkereszteltetése dátumát, azt a napot, amikor keresztelték? A születésnapunkat persze mindnyájan tudjuk, mikor van, és évenként meg is emlékezünk róla, de a keresztelésünk napját eszünkbe sem jutna megünnepelni. S ha valakinek mégis eszébe jutna: úgy tekintenénk rá, mint valami különcködőre. Pedig nem is lenne olyan különcködés! Mert a születésem napján beíratott a nevem mint Magyarország polgára, - a keresztelésem napján pedig beírattam mint Isten országának polgára. És ez egyáltalán nem olyan jelentéktelen esemény, sőt: az egész életünkre kiható jelentőségű dolog!
Gondold csak el, hogy egyszer történt az életedben valami kibeszélhetetlen nagy csoda, és ez a csoda a te keresztelésed napján történt. A felséges és hatalmas Isten lehajolt föléd és ezt mondta: “Ez a gyermek az enyém!” A te személyes tulajdonneved említése mellett hangzott el fölötted az Ige: “Keresztellek én téged az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevébe!” Nem úgy, hogy “nevében” - tehát mintha az élő Isten megbízatásából, vagy felhatalmazása alapján történnék a keresztség -, hanem így: “nevébe”. A név akkoriban magát a személyt jelentette. Isten neve: egyenlő magával Istennel. Ebbe a névbe keresztelni, annyi, mint Isten életének a valóságába belehelyezni, belemeríteni valakit, valahogy úgy, ahogyan a nyers fonalat a bíbor festékanyagba belemártják, belemerítik. Tehát Isten bevont Téged is az önmagával való legbensőségesebb életközösségbe. Mintegy beölel önmagába Isten, az Atya, aki örök kegyelmi szövetséget létesített népével; Isten, a Fiú, aki ezt a népet minden bűnétől megmosta a saját vérével; Isten, a Szentlélek, aki részesíti is ezt a nevet mindabban, amit Krisztus szerzett a számára, hitben megélt valósággá teszi számára a megváltást és az örök életet. Ez a háromszor is ugyanaz az egy Isten hajolt föléd akkor régen, és jelentette ki, hogy: “Ez a gyermek az enyém!” És azt, hogy: “Én ezé a gyermeké vagyok!” Tehát akkor, amikor sem igent, sem nemet nem tudtál mondani, tehát amikor még nem tudtál választani és dönteni: Ő már döntött, választott melletted! Vállalt téged testestől-lelkestől! Nem várt arra, hogy majd kérjed, - sőt, már akkor szeretett, megváltott és örök kegyelmébe fogadott, amikor még meg sem formált téged az Ő szent keze, amikor még nem is éltél a föld színén. És hogy mind ez előlegezett kegyelem iránt ne legyen semmi kétség: pecséttel is megerősítette. Látható bizonyítékot is adott hozzá. Azok a vízcseppek a keresztelésed alkalmával ténylegesen reáhullottak a fejedre, mindenki láthatta; a nevedet, amit a saját nevével, életével összekötött, mindenki hallhatta, aki akkor ott volt a templomban. Szövetségének a hatályát kiterjesztette rád, és szövetségének jelvényével: a keresztséggel megjelölt téged, mint hozzá tartozót. A mindenható Isten ott, akkor, ünnepélyesen kinyilvánította: Szövetséges társad vagyok, veled maradok minden napon a világ végezetéig!
Igen, mindez így történt, amikor megkereszteltek - mindez igaz, valóság! De: nem mágikusan! A keresztség nem varázseszköz, amivel most már rendben van a dolgunk Istennel, és ami minden további nélkül üdvözít, hanem lehetőség, megnyitott kapu. Sőt, aláírt, Krisztus vérével aláírt isteni elkötelezés, ami azt jelenti, nem néked kell megszerezned kegyességi gyakorlatokkal, vagy bármi egyébbel a kegyelmet, hanem ingyen ajándékként, de öntudatos hittel kell elfogadnod és megélned. A keresztség nem helyettesíti a mi hitbeli döntésünket, hanem segíti, sürgeti azt. Biztat: hiheted igazán, hogy Isten a te Istened, hogy Jézus Krisztus érted és helyetted is meghalt a keresztfán, hogy a Szentlélek téged is birtokába vesz, benned is elvégzi a megváltás és megszentelődés munkáját, megtisztít és átformál az Isten emberévé! A nevedre szólóan adta tudtul Isten, hogy a te bűneidre is kész van nála a bocsánat, teelőtted is nyitva az örök élet, élhetsz vele - rajtad van a pecsét! Meg vagy keresztelve!
Meríts belőle erőt a hited számára! Isten elfogad téged is, áldottá, gazdaggá, örvendezővé, hasznossá teszi az életedet: miért nem élsz vele? Miért vagy koldus az Isten ajtaja előtt, amikor gyermek lehetnél az Isten otthonában? Nézd a tékozló fiút: amikor elindult hazafelé, elhatározta, hogy majd ezt mondja: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hivattassam, tégy engem olyanná, mint a te szolgáid közül egy”. És amikor hazaért és elkezdte mondani, amit lélekben az úton oly sokszor elismételgetett magában, ímé, nem tudta végigmondani a mondókáját. Odáig még eljutott valahogy, hogy “nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam”, - de azt, hogy “tégy engem olyanná, mint a te szolgáid közül egy”, ezt már belefojtotta az édesatyai szeretet ölelése. Atyja karjai között úgy érezte, hogy ezzel megbántaná ezt a szerető, drága szívet! Az atyja nem szolgát akart - hiszen éppen annak örült, hogy a gyermekét kapta vissza. És azonmód vissza is helyezte gyermekét teljes fiúi jogaiba. - Értsük meg hát, hogy Istennek nagyobb örömet nem is okozhatunk, mint azzal, hogy alázatos gyermeki hittel igényt tartunk fiúi, gyermeki jogainkra, méltóságunkra! Tehát azzal, hogy nem koldusként alamizsnáért könyörgünk, hanem megváltott gyermekként Vele közösségben élünk!
Valamikor régen, a keresztyénség első idejében a keresztség fordulópontot jelentett annak az embernek az életében, aki benne részesült: ezzel fejezte ki azt a nagy döntést, hogy régi, pogány, istentelen életéből Isten kegyelme által mintegy átment az új életbe, Istennek odaszentelt, valóban Krisztusi életformába. Az Újtestamentum a keresztség vizét a Vörös-tenger vizéhez hasonlítja. Izráel népe átment a Vörös-tengeren, és amikor a túlsó partra ért, a vizek mintegy áthatolhatatlan válaszfalat képeztek az elhagyott szolgálat háza és az új, szabad élet között, amiben most vándoroltak tovább az ígéret földje felé. Ilyen értelemben jelent válaszvonalat a keresztvíz a mi régi bűnös életünk és az Isten országa között. Aki átment rajta: a régi önmagát elhagyva most már járhat a megújult, Krisztusban megváltott életben. A te számodra ilyen Vörös-tengerré, választóvonallá lehet a keresztséged, Isten kegyelmének ez a jele és pecsétje rajtad, és valóban ilyen választóvonallá is válik rögtön, amint szíved teljességéből döntesz arra nézve, hogy Jézus Krisztussal akarsz élni, hogy vállalod, amit Ő ígért, amikor a keresztelésedkor ezt mondta: “Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,20)
Abban a szobában, ahol erre a prédikációra készültem, a falon édesapám életnagyságú arcképe függ. Úgy van megfestve, hogy tekintete állandóan ránéz arra, aki szemléli. Akárhová megy az ember, a szobának akármelyik sarkába, részébe: az a tekintet mindenüvé követi, mindenütt ránéz. Valahogy így, de egészen valóságosan van ez Jézussal is. Veletek vagyok minden napon - mondta. Úgy van velem, hogy a tekintete állandóan rajtam van. Akárhová megyek, akármit csinálok, akárhová bújok. Lát, rám néz, tekintete erőt ad, vigasztal, nevel, fegyelmez, vezet, megfedd, lesújt és fölemel: velem van! Vele vagyok! Vele élek! Vele járok az utcán, az emberek között, a munkámban, a családom körében, a bűneim elleni harcomban. Velem van és segít, és képesít megtartani mindazt, amit Ő parancsol nékünk.
Ne engedjük elhomályosulni, eljelentéktelenedni a keresztségünk tényét: éljük meg azt a nagy kiváltságot, hogy magunkon hordhatjuk az élő Istennel való szövetséges viszonyunk megkülönböztető jelvényét! Merítsünk bőven az Ő erőforrásaiból! Most már bűn, ha üres vagy, ha erőtelen vagy, mert bőségre vagy jogosult! Mondogasd magadban: “Mindenre van erőm a Krisztusban”. Amit el kell végeznem, van erőm hozzá Abban, Aki engem megerősít: a Jézus Krisztusban. El fogunk ámulni, hogy mi mindent el fogunk tudni végezni! Isten a keresztség által krisztusi életre hívott el, krisztusi életformára kötelez: de úgy kötelez, hogy rögtön képesíti reá azt, aki hittel vállalja!
És most, ha kimégy innen a templomból és zajlik körülötted az élet, fáraszt a munka, idegesítenek az emberek, szólnak hozzád, vagy te szólsz hozzájuk, tehát ha éled a mindennapi életedet: ne feledkezzél el róla, hogy meg vagy keresztelve, bele vagy merítve az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek nevébe! Ne feledkezz meg ennek a kegyelmes csodának az ajándékáról és elkötelezéséről!
Ámen
Dátum: 1956. április 29.