Az ősi egyházi év szerint az ún. nagyböjt idejében vagyunk most, amikor régi szokás szerint vasárnaponként Krisztus Urunk szenvedésének a történetével, annak egyes stációival foglalkozik az igehirdetés. Szeretném én is, ha a nagypéntekig még hátralévő három vasárnapon át Isten Szentlelkének a segítségével végigkísérnénk Urunkat a szent passió útján. Hiszen az Ő szenvedéséből és halálából fakad számunkra az élet. Az Ő sebeivel, lelki és testi sebeivel gyógyulunk mindnyájan. Az Ő szenvedése az a világcsoda, amelyik gyógyító, felemelő, vigasztaló, megváltó erőként árad bele az életünkbe, a szenvedésünkbe. Hadd forduljon hát most a lelkünk egészen a szenvedő Megváltó drága személye felé, hogy a belőle kiáradó fényben és kegyelemben jobban megismerhessük Őt és önmagunkat! - Ezért most a Krisztus szenvedéséből áradó fénynek néhány olyan sugarát szeretném fölfogni és továbbvetíteni, amelyikről - tudtommal - az elmúlt 19 év alatt, mióta ebben a gyülekezetben szolgálok, még nem volt szó közöttünk.
Egyik legfájdalmasabb részlete a passió-történetnek az, amit fölolvastam. Együtt ülnek Jézus és tanítványai, a Mester és legmeghittebb, legbizalmasabb követői. Nagy vacsoráló házban, nyilván valamiféle vendéglői szobában, terített asztal mellett, kereveteken félig ülve, félig fekve, az ősi szertartások szerint készülnek megünnepelni a legszebb ünnepet, elfogyasztani együtt a páskabárányt. A meghatódott, ünnepélyes együttlétben, amint leülnek és esznek, egyszer csak megszólal Jézus: “Bizony, mondom néktek, egy közületek elárul engem, aki velem eszik”! Irtózatos lehetett ez a bejelentés ott, a nagy, áhítatos csendben! Micsoda rettenetes gondolat: az Úr Jézus árulója egy az apostolok közül, egy a tizenkettő közül, egy azok közül, akik naponként Vele jártak, akik most is vele ünnepelnek, Vele egy tálból esznek, egy azok közül, akiket Ő választott! Ezek közül az egyik árulja el a Mestert?! Ez megdöbbentő! Lehetséges ez? - Igen! Így történt. - A pogány katonák, akik számára Jézus teljesen idegen volt, parancsot hajtottak végre, amikor keresztre szegezték az Urat. Poncius Pilátus - aki azt sem tudta, honnét való Jézus - jobb meggyőződése ellenére, a tömegtől való félelemében szolgáltatta ki Őt. De az Úr saját népe volt az, amelyik halálát követelte. És az az ember, aki elárulta Őt, tudva hogy ártatlan vért árul el - tanítványa volt, egy a tizenkettő közül, a legbelsőbb körből való! Megváltónk szenvedése és halála a Sátán munkájának eredménye volt, ez igaz - de mégis a saját legszűkebb gyülekezetének a köréből adta oda valaki magát a Sátánnak eszközül arra, hogy Jézust ledöfje!
“Egy közületek elárul engem!” Olyan rettentő vád ez, amelyik tüzes parázsként hull oda Jézus tanítványi körébe, nemcsak az akkori tanítványi körbe, hanem a mindenkori, így a mostani, és itteni tanítványi körbe is! Ne ítéljétek el a 2000 évvel ezelőtti Júdást: örök vád ez az egyház ellen, örök figyelmeztetése ez Jézusnak minden gyülekezet számára! És ha valaki csak egy kicsit is ismeri Krisztus egyházának immár majdnem 2000 esztendős történelmét, azt is tudja, hogy bizony, igen gyakran adott alkalmat erre a szörnyű vádra! Nézzétek: Jézus Krisztus mennybemenetele után az Ő egyházában, híveinek a közösségében és életében akar élni és működni tovább a földön. Híveinek a közösségében és életében akar megismerhetővé, láthatóvá lenni az Őt még nem ismerők előtt. Az egyháznak nemcsak hirdetnie kell a Krisztust, hanem láthatóvá tenni, beleélni Krisztust a világba, az emberi társadalomba, a földi élet minden örömébe és bajába. De bizony az Ő hívei 20 évszázadon át nagyon sokszor nem úgy képviselték Jézust, hogy vonzóvá, széppé, élővé, igazzá vált volna a világ előtt. Jézus követői nagyon sokszor a maguk éppen nem Krisztusi életével úgy elárulták, megölték és eltemették maguk között Krisztust, hogy a világ ma már nem Őt, a Megváltó élő személyét látja megtestesülni az egyházban, hanem csak egy csomó ügyetlen, elavult gondolkozású embert, akik szájjal ugyan szép elveket vallanak, de életükkel rácáfolnak! Az az egyre növekvő elfordulás az Istentől, ami szerte az egész földön tapasztalható, az, hogy Krisztusnak és egyházának olyan kevés becsülete van a világ előtt: az a hívő emberek között szakadatlanul folyó belső árulásnak a következménye. És ne gondoljátok, hogy túlzás, amikor ezt árulásnak nevezem, mert mi az árulás? Mi a júdási magatartás? Az, amikor valaki a hűtlenségével, a csak külső Krisztushoz-tartozásával alkalmat ad arra, hogy Jézust, Istent gúnyolják, megvessék, ne higgyenek benne. Sok ateistával beszéltem, akik szinte kivétel nélkül azért váltak istentagadókká, mert megbotránkoztak az egyháznak, vagy az egyház valamelyik képviselőjének a nem-keresztyén magatartásán; mert Krisztus tanítványai utáltatták meg velük Krisztust! Nem olyan tudatosan, mint Júdás, de mégis árulással, mert a vallott, de igazán meg nem élt keresztyén lét a legjobb eszköz a Sátán kezében Krisztus ellen!
“Egy közületek elárul engem!” - mondja Jézus. Az apostolok összenéztek! Megdöbbentek! És ezt olvassuk: “kezdének szomorkodni”. Máté egyenesen így mondja: “Felettébb megszomorodtak!” Hogyne szomorodtak volna meg, hiszen akinek van füle a hallásra, az hallja, hogy ebben a rettenetes vádban még mindig egy mélyen megszomorodott isteni szívnek a gyengéd szeretete rezeg! Jézus máskor az Ő juhait mindig néven nevezte: Márta, Márta! - Saul, Saul - kiáltotta a damaszkuszi úton elvakult dühében törtető farizeusnak. De itt nem említi senkinek a nevét, csak így: “egy közületek!” Ennek a tanítványnak a nevét olvassa le ki-ki a saját lelkiismeretének a könyvéről, a maga lelkének, szívének a mélységéből. “Egy közületek elárul engem” - érzitek, hogy ebben Isten szívének a fájdalma panaszkodik?! Nem is lehet ezt másképpen hallani, csak “felettébb megszomorodva”, mint a tanítványok ott a vacsoráló házban! Hiszen nincs nagyobb szomorúság, mint az, ha a szentek gyülekezetét megszentségteleníti a szív csalárdsága, ha a násznép között olyanok is vannak, akiknek nincsen menyegzői ruhájuk! Ha a kiválasztottak közül mégis az ítéletre megy valaki.
Így van ez jól, ha Krisztus fájdalmas vádjának a hallatára az Ő hívei mindnyájan megszomorodnak! Egy-egy szomorú, kirívó bűn esetében, ami a Krisztus nevére gyalázatot hoz, mindig jobb, ha Jézus tanítványai mind megalázzák magukat miatta, mind felettébb megszomorodnak a bűnbánat szomorúságában, mintha egymásra mutogatnának, egymást gyanúsítanák és büszke ítélkezésükkel sújtanák a kipécézett bűnöst! - Íme, ott a tanítványok sem azt kérdezték: Uram, Júdás az?! - hanem “kezdének egyenként mondani: csak nem én? - a másik is: csak nem én?” Nem a másikra néznek gyanakodva, hanem mindenik befelé, önmaga ellen érzi irányulni a rettentő vádat. Igen: ez az “egy közületek...” olyan általános meghatározás, hogy bárki önmagára vonatkoztathatja. Szinte egyenkint lépnek oda Krisztus ítélőszéke elé és kérdik: “Csak nem én? Talán én volnék az?!” - A kőszikla apostol, akinek a hitvallására ígérte Jézus, hogy fölépíti az Ő anyaszentegyházát, még ő is rémülten kérdezi: csak nem én vagyok az, Uram? Az a tanítvány is, aki Jézus kebelén szokott nyugodni, a szelíd János, ő is fölkiált: Csak nem én vagyok az, Uram?! Nézzétek: ha a gyülekezetnek ilyen erős oszlopai sem bíznak meg a saját szívükben, mennyivel inkább kell akkor, hogy ez az “egy közületek” megszomorítson és önvizsgálatra indítson bennünket! Ha az ő nagy szívük ennyire megszomorodik egy nem is tudatos, de mégis lehetséges árulás gondolatára, menynéivel inkább kellene megszomorodnia a mi kis szívünknek, amelyik olyan ingatag, olyan csalárd, olyan hűtlen; amelyben olyan ismeretlen, ijesztő mélységek vannak! Jó, ha nem egymást, hanem önmagunkat állítjuk oda a szívek vizsgálójának az ítélőszéke elé és Őt kérdezzük meg, Aki jobban ismer bennünket, mint mi önmagunkat: “Uram, csak nem én vagyok az?!”
Óh, ne mondd soha Neki: “Nem én vagyok az, Uram!” Ne fogadkozz, mint Péter tette, hogy “Ha mindenki megtagad is, én kész vagyok veled akár a halálba is menni!” Nem tudhatod, mikor csal meg a szíved! Aki áll, meglássa, hogy el ne essék! - figyelmeztet másutt az Ige. Ha valahol, akkor itt igazán érvényes, hogy ne ítéljetek, ne ítélkezzetek mások fölött! Ez a megszomorodás, amit a tanítványok éreztek, sokkal inkább tetszik Istennek, mint a dicsekvő önbizonyosság, amelyik bízik a maga erejében és hűségében, amelyik fölötte érzi magát az árulás gyanújának. Hiú öntetszelgés az, amelyik a maga hitének a szilárdságára támaszkodik, ahelyett, hogy egyedül csak Krisztus hűségére számítana!
Nem véletlen az, hogy Jézus éppen a legelső úrvacsora kiosztása előtti pillanatokban mondta ezt: “Egy közületek elárul engem!” Jól tesszük, ha mi is itt, ennél az asztalnál megszomorodunk és megkérdezzük: “Csak nem én vagyok az, Uram?” Amikor Isten Igéje arról tudósít, hogy a szeretet sokakban meghidegül és sokan elszakadnak a hittől, mint Démás: kérdezzük csak meg nagy csendben és alázattal: “Engem is ilyennek tartasz, Uram?” És amikor arról tesz bizonyságot az Ige, hogy vannak olyanok, akik már egyszer belekerültek az evangélium világosságába, megízlelték a mennyei ajándékokat, részeseivé lettek a Szentléleknek, megkóstolták az Istennek jó beszédeit és a jövendő világnak erőit, és mégis elestek: akkor az “egy közületek elárul engem” hallatára forduljon ki-ki önmagába és kérdezze az Úr előtt a saját szívét: “Nem én vagyok az?” Nem érzed-e, hogy tetten ér, leleplez Jézus szava, mint Júdást? Igen: mit érezhetett Júdás? Talán két dolgot. Egyik az, hogy Jézus tud mindent. Belelát a te lelkedbe is, éppúgy, mint Júdáséba. Íme: az áruló, akármilyen jól leplezi, egyetlen lépést sem tehet úgy, hogy ne érezze magán Jézus tekintetét. Tudnia kell, hogy Jézus tudtával teszi, amit tesz. Óh, ez a tekintet, ez a szomorú szem még visszatarthat, még megmenthet! - A másik pedig az a rémítő kilátás, amit az árulás következményeként ezek a szavak nyitnak meg a lélek előtt: “Jobb lenne annak az embernek, ha nem született volna!” Még ez sem a fenyegetésnek a szava, hanem a vég nélküli szeretet figyelmeztetése, amellyel visszahív, amellyel a lelkiismeretet rázza föl, amellyel megtérésre akar indítani! Mintha azt mondaná: Még mindig nem késő!
És nézzétek, bizonyság erre az, hogy még így is vállalta övéivel a közösséget! Tudta, hogy egy közülük elárulja Őt. Emberileg érthető lett volna, ha szétkergeti őket és azt mondja: ilyen hitvány társasággal nem ülök tovább egy asztalnál! De nem ezt tette, hanem ekkor szerezte az úrvacsorát! Így is vállalta az övéit, abban a tudatban, hogy nemcsak az Ő kegyelmének, hanem a Sátánnak az eszköze is ott lehet közöttük! A legmélyebb lelki közösség szimbólumát, az Ő szent vacsoráját így ünnepelte velük. Igen: hiszen Ő éppen a mi bűnünkbe és kárhozatunkba szállott alá a mennyből. Valóban a bűnösök közé jött! Mit is talált volna közöttünk és bennünk, mint csak a bűneinket, ellenséges érzületünket! Mit kap Ő tőlünk a velünk való közösségben, mint mindig csak a bűneinket, hűtlenségünket! És mégis vállalta és vállalja velünk a közösséget, mégis együtt eszik velünk, együtt márt velünk a tálba, együtt üli velünk az Ő vacsoráját, még ha ez a vacsora az Ő számára árulást jelent is! Mert így tartja meg, így váltja meg azokat, akik a szívük mélyéig megszomorodtak! Óh, micsoda mélysége ez az Ő kegyelme gazdagságának!
Mennyi hitványság bennünk, mennyi gyöngéd, megbocsátó, megváltó szeretet Őbenne! Júdást a kárhozat felé taszította ez a hallatlan szeretet. Téged, minket - ugye vonz?! Bár igazán vonzana ellenállhatatlan erővel a bűnbánatra, a megtérésre, az üdvösségre!
Jertek hát, könyörögjünk együtt:
Ím, előtted állok,
Ím, előtted állok,
Ajtód előtt zörgetek,
Bár titkos bűnökkel
És nyilván lévőkkel
Vétkeztem teellened:
Kérlek mindazáltal,
Nagy irgalmassággal
Fogadd vissza gyermeked.
(215. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1957. március 31.