Joó Sándor Dr.

Ennek az Igének az igazi jelentőségét akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük a történelmi előzményeket is. Le van írva az Ígéret földje felé vándorló népnek egyik legtragikusabb történelmi bukása, hűtlensége a szövetséges Isten iránt, szégyene és gyalázata. Arról van ugyanis szó, hogy míg Mózes fent a hegyen Istennel beszéli meg a szövetségkötés részleteit, közvetlenül Istentől kapja meg a szövetség két tábláját, a Tízparancsolatot, és azzal éppen visszatérőben van a völgyben maradt népéhez, aközben a nép elpártolt Istentől, Áronnal aranyborjút öntetett magának, azt kezdte imádni istenként az élő Isten helyett. Röviden: a legrútabb bűnbe és gyalázatba keveredett, olyan sötét mélységbe, amiből senki sem látta akkor a kiutat. Tökéletesen elromlott minden, ami pedig az Egyiptomból való szabadulással olyan szépen kezdődött. Ennél jobban összezavarni a helyzetet már nem is lehetett volna. Még maga Mózes is elrontott mindent: éktelen haragjában földhöz vágta a most kapott isteni törvényt, a Tízparancsolatot tartalmazó két kőtáblát és olyan parancsolatot adott ki, aminek az eredményeképpen rengeteg vér folyt a táborban. Teljes a csőd! - És íme, Isten, akit ez a nép annyira megbántott, mégis hajlandó újrakezdeni az Ő kegyelmének a szövetségét ezzel a néppel. Éppen ez az örömhír, ez az evangélium ebben a történetben, hogy Isten újrakezdő Isten! Mindazok után is, amik történtek, amik igazán indokolttá tették volna, hogy haraggal elforduljon népétől, Isten mégis újra cselekszik, kész arra, hogy újra kezdjen mindent. Íme, ennek a népnek amikor nem kellett Isten, aranyborjú kellett az élő Isten helyett, Istennek még akkor is kellett a nép! Nem akkor kerül-e csődbe ma is egy nép, egy ország, egy egyház vagy egy ember, ha nem kell neki Isten, ha aranyborjú kell neki, hívják azt az aranyborjút akárminek: pénznek, hatalomnak, fegyvernek, vérnek, filozófiai ideálnak, vagy bárminek az egy élő Isten helyett?! És Isten mégse vonult vissza sértődött magányba ettől a csődbe jutott világtól, hanem megint újrakezdi, itt is, most is, nekünk is azt hirdeti, hogy Ő kegyelmesen újrakezdő Isten! Még mindig nem a végső ítélettel lesújtó és mindent eltörlő világbíró, hanem még mindig kegyelmesen újrakezdő Isten!

Hadd próbáljam először egy hasonlattal megvilágítani azt, hogy a mi szituációnk mennyire hasonlít ahhoz a csődbe jutott, elrontott szituációhoz, amiről történetünk beszél, és amit az előbb vázoltam. Hallottam egy családról, amelyik a Balaton mellett teljesen ingyen úgy mehetett nyaralni, hogy egy jó barátjuk fölajánlotta nekik a saját villáját. Nagy volt az öröm a családban, de egy szép napon nagy baj történt. A villanyvasalót használat után elfelejtették kihúzni a konnektorból, fürödni ment a család, s mire visszajöttek, lángokban állt az egész konyha. Eloltották ugyan a tüzet, de tönkrement az egész konyhai felszerelés, megrongálódott az egész lakás, az égett holmik fojtó bűze terjengett az egész ház körül. Az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy másnak a tulajdonát tették tönkre gondatlanságukkal. Persze az a legkevesebb, hogy megtérítik majd a kárt, de akkor is: mit szól majd a tulajdonos? Nem tudom, azután hogy történt tovább, de nem is fontos. A mi egész emberi kárvallott helyzetünket példázza ez a történet. Mindnyájan mintegy ingyen vendégek vagyunk abban a világban, amit Isten a rendelkezésünkre bocsátott, hogy lakjunk benne, éljünk a világ lehetőségeivel, Isten ajándékaival, gazdagságával. Ennek a világnak egész berendezése, természeti kincseitől elkezdve a családi életformáig és a saját egyéni lelkivilágunkig nem sajátunk: Isten tulajdona. Egész földi életünk olyan, mint egy vendégség egy olyan házban, ami Istené, amiben az Ő kegyelmes jótetszése szerint lakhatunk egy ideig, mégpedig ingyen! És micsoda felelőtlen károkat okozott már az ember abban a szép lakásban, amelyben Isten vendégeként élhet! Egy-egy háború egész világrészeket borít lángba, milliók sírnak kárvallottan az üszkös romok fölött vagy alatt. De nemcsak az emberiség okozott jóvátehetetlen károkat az Isten tulajdonát képező földi berendezésben, hanem mi magunk, személy szerint is! Mi károkat okoztál már a családodban, mennyi kárt okoztam már ebben a gyülekezetben, milyen felelőtlen, gyújtogató tűzcsóvákat hajítottunk bele beszédünkkel a szomszédunk életébe, mennyi szomorú kárt tettünk már a magunk lelkében, hiszen az se a mienk, az is Istené?! Mit szól majd a tulajdonos, mit mondunk majd neki, ha letelik a vendégség ideje, és ki kell költözni ebből a földi házból?! Azt a Balaton melletti villában okozott tűzkárt meg lehet téríteni pénzzel, de micsoda váltságot adhat az ember a maga lelkéért, vagy a más lelkéért, ha abban kárt tett? Az egész földet szinte megüli a bűn tüzében égő emberi élet fojtó bűze. Teljes a csőd, mint ott a pusztában, az aranyborjú és a tízparancsolati kőtáblák összetörése körül.

Isten mégsem fordul el ettől a csődtől, ettől a felelőtlenségbe züllött emberi élettől, hanem - nézzétek: újrakezdi! Mózessel is, velünk is! Hogyan? Úgy, hogy újra maga elé hívja régi szolgáját, és ez a rossz szolga, aki annyiszor elbukott már, újra tanulja az engedelmességet. És ez az új engedelmesség az egész csődbe jutott nép számára áldássá válik! Nézzük csak meg közelebbről is Mózes új engedelmességének a vonásait.

Először is ez az engedelmesség személyes engedelmesség volt. Úgy értem ezt, hogy amikor Isten szólt, Mózes tudomásul vette, hogy neki szól Isten, nem más valakinek. Őt hívja maga elé, vele akar kezdeni újra valamit, pedig emberileg szólva nem is ő volt a főbűnös abban, ami történt. Nagyon fontos mozzanat ez. Azt jelenti, hogy most is neked szól, nem másvalakinek, akinek szerinted nagyobb a felelőssége. A családi életedben is, itt az egyházban is, de az egész magyar közéletben is nagyon sok függ attól, hogy te személy szerint meghallod-e ma Isten szavát, hajlandó vagy-e újrakezdeni vele a közösséget? Isten hajlandó újrakezdeni, ha van valaki, aki a csődért, a tűzért, a kárért nem másra hárítja a felelősséget, aki nem mások bűneit bánja meg, hanem a sajátját, aki nem mástól vár bűnbánatot, hanem maga hajlandó rá. Isten most arra vár, hogy valaki igazán töredelmes alázattal oda tudjon borulni eléje és el tudja mondani: én vagyok a hibás, Uram, nem a püspök vagy az esperes, nem a szomszédom vagy az élettársam, nem a világ vezető hatalmasságai, én voltam engedetlen, nekem is aktív részem van a Te egyházad gyalázatában, a te néped elesett állapotában, mindabban a szomorú kárban, ami a Te házadat és berendezésedet érte! - Testvérek, aki még bármikor így lépett Isten elé, sohasem bánta meg. Ez a fölemelkedésnek és kibontakozásnak, tehát az újrakezdésnek a legelső lépése. Kész vagy-e reá? Istennél minden készen van! Ne mástól várjad ezt a lépést, Istent tőled várja, igen, tőled! Személyesen!

Azután Mózes engedelmessége egyszerű, igen egyszerű engedelmesség volt. Nem kellett neki valamiféle nagy dolgot véghezvinnie. Az Úr szava így szólott: “Vágj két kőtáblát.” Egyelőre csak ennyi az egész. Mintha nem is a nép vezére, hanem egyszerű mesterember lenne, olyan munkát kell elvégeznie, amit bármelyik kőfaragó is el tudna végezni. Nincs benne semmi hősiesség, nem mutatós szolgálat, egyszerű: vágj két kőtáblát. És Mózes nem adta ki albérletbe a parancsot másnak, nekilátott a saját kezével. Nem derogált neki ilyen alacsonyrendű munkát elvégezni. Azt hiszem, ez az első próbája az engedelmességnek: tud-e egészen kicsiben, egyszerű, hétköznapi dolgokban engedelmeskedni Istennek az ember? Most Isten tőlünk sem hősies, nagyszerű engedelmességet vár, hanem valóban egyszerűt: egyszerűen azt, hogy ott, ahol vagy - a családban vagy gyülekezetben, munkában vagy szórakozásban - vállald és csináld azt, amit Isten mond. Az élet apróságaiban mutasd meg, hogy Isten gyermeke vagy!

Azután Mózes engedelmessége időhöz kötött engedelmesség volt. Az utasítás így szólt: “Légy készen reggelre.” Azonnal hozzá kellett fognia ahhoz, amit Isten mondott, mert reggelre már készen is kellett vele lennie. Istennek minden parancsa ilyen. Mindig azonnalra szól. A legdöntőbb idő az életünkben mindig a ma, a most, az éppen megélt pillanat. Nem érsz vele semmit, ha tegnap akármilyen áldott szolgálatod volt is, ma kell engedelmeskedned. Nem érdekli a Sátánt, hogy tegnap vagy tegnapelőtt akármilyen forrón tudtál is imádkozni, attól ma még beléd tud bújni! Nem ér semmit, ha akármilyen komolyan fogadkozol is, hogy holnap majd másként lesz, majd holnap új életet kezdesz, abból sohasem lesz semmi. Az számít, amit ma teszel, most, mostantól fogva tovább. Mózesnek minden oka meg lett volna, hogy kifogásokat hozzon fel, miért nem alkalmas most a kőtáblák csinálása, hiszen olyan nagy a zűrzavar a táborban - előbb majd rendet csinál, majd később megy fel a hegyre, csak most nem. Nagyon indokolt lett volna. Mégis indult azonnal! Isten dolga, Isten ügye, parancsa sohasem tűr halasztást. Mi pedig éppen fordítva szoktuk csinálni, úgy gondoljuk, hogy a nagymosás nem tűr halasztást, meg a bevásárlás, meg az élet többi apróbb-nagyobb problémája, az a sürgős számunkra, nem Isten dolga. Ezt lehet halogatni, jobb időre tenni, várni, amíg majd arra is jut idő, meg kedv, meg hangulat, meg a fölöslegből. “Légy készen reggelre” - ezt jelenti: kezdj hozzá most, azonnal. Kezdj hozzá most azonnal a bűneid megbánásához, a bűnbocsánat elfogadásához, a megújult engedelmességben való járáshoz, a felismert bűneiddel való leszámoláshoz, Jézus akarata kereséséhez és teljesítéséhez. Isten kész újrakezdeni veled, ha te is kész vagy most rögtön az engedelmességre!

Azután azt is olvassuk, hogy az előbbi táblákhoz hasonlót hozzon magával Mózes a hegyre, hadd írja fel Isten azokra azokat a szavakat, amelyek az előbbi táblákon voltak. Semmi újat nem akar mondani Isten, hanem újra a régit! Ma is úgy kezdi újra mindenkivel, velünk is, hogy a régi evangéliumot mondja el újra! Ne várjatok új evangéliumot, még soha nem hallott isteni kijelentést, valami mást, mint amit eddig hirdetett az Isten köztünk. Isten nem korrigálja önmagát. Az Ő nagy örömhíre a világnak ma is ugyanaz, ami mindig volt. Jézus Krisztus! Jézus Krisztus azt jelenti, hogy Isten itt van köztünk, semmit nem akar annyira, mint találkozni velünk, veled, újra megerősíteni az Ő szövetségét velünk azáltal, hogy jelenlétével és szeretetével újra megtölti az életünket. Nemcsak ezt a vasárnapi istentiszteletet, hanem a közönséges életet, a mindennapokat. Meg akar erősíteni abban, hogy bűneink átkát, terhét valóban átvette önmagára Jézusban, és ezért nekünk most igazán szabad az Ő megváltott gyermekeiként élnünk. Újra akarja kezdeni velünk azáltal, hogy mi igazán új életet kezdjünk Vele! Ez a régi evangélium! Hallottátok már nagyon sokszor. És ez ma is időszerű! Higgyétek el, nem az egyházi életnek kell megváltoznia, se az egyéb külső körülményeknek, hanem bennünk kell megváltoznia valaminek: nekünk kell újra, sokkal igazabban és konzekvensebben Krisztus uralma alá kerülnünk! Erre vár most Isten!

Végül van itt még egy nagy ígéret is ebben az Igében: “Ő pedig monda: Ímé szövetséget kötök; a te egész néped előtt csudákat teszek, a milyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között, és meglátja az egész nép, a mely között te vagy, az Úrnak cselekedeteit; mert csudálatos az, a mit én cselekszem veled.” (2Móz 32,10) Tehát amikor akad olyan valaki, aki kész a megújult engedelmességre, akkor azt Isten áldássá teszi, csodákat tesz általa. Ez szóról-szóra igaz. Most a Balaton mellett egy egyszerű munkás házaspár szánta oda az életét megújult engedelmességben az Úrnak, és olyan csodákat tesz Isten általuk, hogy az addig lelkileg vak emberek is kénytelenek meglátni az Úr cselekedeteit: orvosilag reménytelennek nyilvánított beteg emberek gyógyulnak meg általuk. Az Istennek odaszentelt ember csatornává lesz, akin át Isten újjáteremtő erői áradnak bele ebbe a világba. A TE engedelmességed által megkezdődik a körülötted lévő életnek, egyházi és világi életnek is a gyógyulása. Higgyétek el, hogy Isten többet akar adni, mint amennyit várunk tőle. Csodákat akar tenni.

Csőd van, elesettség van, reménytelen sötétség van, elrontott élet van benned és körülötted, az egyházban, a családodban, a néped körében? Nos, a megoldás kulcsa te vagy: a te megújuló engedelmességed, személyes megújulásod az Istennek való engedelmességben! Isten újrakezdő Isten! És ha te is hajlandó vagy rá, akkor a mostani mélységből egyszerre csak megindul az élet fölfelé!

Ámen

Dátum: 1957. augusztus 18.

Valakitől egyszer nagyon régen azt a tanácsot kaptam, hogy ha a Bibliában valamelyik jelenetet, történetet elolvasom, próbáljam úgy magam elé képzelni azt, mintha szemtanúja lennék, és ha történetesen riportot kellene írnom róla valamelyik napilapba, gondoljam el, milyen címet adnék a róla való beszámolónak? Nos, ilyen módon ennek a jelenetnek, amit most Pál apostol élete végéről fölolvastam, talán ezt a címet adnám: Így él egy Krisztusban hívő ember! Sőt, magunk elé egyenesen így tarthatnánk tükörül ezt a két kis verset a Bibliából. Tehát nemcsak Pál apostol, hanem minden időben, minden Krisztusban hívő ember így él! Lássuk meg hát közelebbről, hogyan él?!

Pál apostol földi élete utolsó szakaszát írja itt le hűséges útitársa: Lukács evangélista. Ez az utolsó hiteles adat, amit a nagy apostol életéről tudunk. Hosszú, kalandos, hányt-vetett élet, sok utazás után megérkezett Rómába, fogolyként él itten, házi őrizetben. Ügyének tárgyalása még előtte van, de már előreveti árnyékát a valószínű halálos ítélet. Eléggé kilátástalan élet - és mindez miért? Helyesebben: Kiért? Ki miatt? Jézus Krisztusért, Jézus Krisztus miatt! És mégsem látszik semmi letörtség, borongó hangulat az apostolon, mintha megbánta volna, hogy Krisztus szolgálatába adta magát, mintha sajnálná magát, karrierjét - Nem! -, sőt, mintha minden dolga a legjobb rendjén menne, fogadja a hozzámenőket, prédikálja az Isten országát, tanítja a Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal. Talán így tudnám jellemezni ezt a csodálatos életet: az utolsó leheletig a Krisztus rendelkezésére álló élet. Még a halálát is Krisztus rendelkezésére bocsátotta.

Első tehát, amit arra a kérdésre válaszolhatnánk, hogyan él a Krisztusban hívő ember, az, hogy minden körülmények között, mindenféle helyzetben Jézus Krisztus rendelkezésére bocsátva magát. Hadd részletezzem ezt egy kicsit, mert nem olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik. Egy ember életében a legnagyobb jelentőségű esemény az, amikor igazán hittel fordul Jézus Krisztus felé. Kapni akar Jézustól valamit, és el is fogadja, amit Ő adhat. Csak Ő adhatja a bűnei bocsánatát, a megújult életet, az örök élet bizonyosságát. A legnagyobb dolog, amikor egy ember tudja, hogy múltját elfedezte, betakarta Krisztus megváltó vére, jelenét betölti Krisztus jelenléte, jövőjét isteni ígéret biztosítja. Óh, micsoda boldogság hitben élni, békességben Istennel, életközösségben Krisztussal! Eljutottál-e már valaha idáig, hiszel-é a Megváltóban és megváltásban, elfogadod-e Jézust? Ha igen, akkor részed van a legnagyobb ajándékban, abban, hogy a Krisztus vére által megszabadultál a bűn és a halál hatalmától, és most Isten gyermeke vagy. De ezzel még nincs vége a Krisztusban kapott élettörténetnek. Most jön csak az igazi nagy kérdés: mit gondolsz, miért, mi végre váltott meg Isten a Krisztus által? Bizonyára nem azért bocsátotta meg a bűneidet Jézus halála érdeméért, hogy tovább a magad akarata szerint, a magad erejéből, személyes életcéljaidat tartva szem előtt folytasd az életedet?! Azért szeretném ezt nagyon hangsúlyozni, mert itt szokott megrekedni egy ember hitben való élete. Itt szokott kisiklani a hitünk. Tudniillik, azzal a döntő szándékkal fogadjuk el Krisztust és mindazt, amit Ő adhat, hogy most aztán olyan valakivel szövetkeztünk össze, aki segít majd, hogy lehetőleg minél könnyebben és boldogabban menjünk végig a földi élet útjain, és minél több sikerrel járhassunk a magunk dolgaiban. Sokszor szinte öntudatlanul is ilyen lelkület húzódik meg a hitünk mögött: hiszek Jézusban, tehát jogom van boldog házassághoz, jól sikerült gyermekekhez, nagyobb megrázkódtatásoktól való mentességhez, aránylag kényelmes, zökkenő nélküli élethez. Épp a minap panaszolta egy idős férfi, akinek a szintén idős felesége az utóbbi hetekben rengeteg sok testi szenvedésen ment át, s még most is életveszélyben van, hogy hogyan lehetséges ez, pedig egész életében úgy bízott Istenben! Sok hívő ember van abban a hiszemben, hogy Jézus valóban csak azért jött erre a világra, hogy a benne hívő embereknek jól menjen a soruk. Ki akarják használni Krisztust a maguk érdekében, mint ahogy a pogányok használják a fétisüket, elhárító eszközül betegség ellen, anyagi károk ellen, mintegy áldást hozó eszközt. Sok ember hitének ez az alapja: megszabadulva az élet nehézségeitől Jézus segítségével, végre élvezni valamit nyugodtan az életből!

Olvassuk egy helyen az Újtestamentumban, hogy “nagy sokaság megy vala Jézussal.” Nyilván ez a sokaság is ilyenfélét várt tőle: gyógyítást, kenyeret, gazdagságot, könnyű életet. De Jézus kénytelen volt kiábrándítani őket. Megmondta nekik, hogy Ő nem ezért jött. Ő valami egészen mást akar. Ő olyan emberekké akar tenni, akik Őt Uruknak ismerik el, akik Őt követik, akik Őt szolgálják, akik teljes életüket és halálukat rendelkezésére bocsátják Őneki! Pál apostolt soha nem izgatták az életkörülményei. Akár fogságban volt, akár szabadon, akár királyok előtt, akár rabszolgák között - élete alapmagatartása mindig ugyanaz volt: Krisztus rendelkezésére bocsátva magát. Sose sopánkodott, hanem minden helyzetet kihasznált, mindenféle helyzetben megtalálta az alkalmat, a külön abban a helyzetben adódó alkalmat arra, hogy elvégezhesse Krisztus általa azt, amit éppen ott és akkor el akart végezni! Hogyan él a hívő ember? Ennél a kérdésnél tehát nem az a döntő, hogy mi történik vele és körülötte, emelkedik-e, vagy süllyed az életszínvonala, betege-e, vagy egészséges, van-e pénze, vagy nincsen - hanem az, hogy ott, ahol éppen van, és úgy, ahogy éppen van: rendelkezésére áll az Ő Urának!

És akkor az ilyen ember élete mindig gyümölcstermő élet lesz! Mint Pálé is az volt állandóan. A börtönben is! Hallottátok az előbb Jézus példázatát a szőlőtőkéről és szőlővesszőről. Isten a világ elvadult kertjébe, mindenféle burjánzó gizgaz közé elplántálta az Ő szőlőskertjét. Gyökereit jó mélyen beásta a földbe, olyan mélyen, mint amilyen mélyre a keresztfa gerendája hatol le. Vajon megfogamzott-e ez a mennyei tőke ebben a földi talajban? Egy ideig bizony úgy látszott, hogy elnyomja a többi gaz. De jó minőségű tőke volt, mégis győzött, és most él és éltető erejével, nedvével táplálja a vesszőket. Pál is ilyen vessző volt a tőkén! A gazda pedig azóta is minden nap keresi rajta a gyümölcsöket. Mennél több a gyümölcs, annál nagyobb a gazda öröme. Mert azokért a gyümölcsökért történt minden, annak a mennyei tőkének a földön való egész elültetése! Igen: Istennek Jézus szenvedésével és feltámadásával az volt a célja, hogy te gyümölcsöket teremj! Ezért adta a világba bele Jézus Krisztust! Hiszel-e Krisztusban? Hol maradnak akkor életed gyümölcsei? Mert lehetetlen dolog az, hogy ha valaki igaz hit által a Krisztusba beoltatott: ne teremje a háládatosság gyümölcseit! Hogyan él a hívő ember? Úgy, hogy sok gyümölcsöt terem, mégpedig jó gyümölcsöket terem az élete!

Mik hát ezek a gyümölcsök? A gyümölcs, a fának vagy növénynek a gyümölcse az a valami, amiben annak a növénynek az élete tovább folytatódik, megsokszorozódik. A mi hitünknek is ez a gyümölcse, tehát az, hogy továbbterjed másokra, és megsokszorozódik az emberek szívében. Ilyen gyümölcstermő élet volt Pálé is! Terjesztette maga körül Isten országát, Isten királyi uralmát, tanítván a Jézus Krisztus felől való dolgokat. Mert nem elég az, hogy mi magunk hitben élünk: másokat is hozzá kell segítenünk! Semmi sem igazán a mienk addig, amíg át nem tudjuk adni másoknak is. Valaki egyszer úgy határozta meg a hívő embert, hogy az olyan valaki, aki megkönnyíti másoknak, hogy higgyenek Istenben! Jézus is ezt tette: nem bizonygatta Istent, hanem elhozta, bemutatta! Tudjátok-e azt, hogy Koreában nem keresztelik meg addig az új megtérőt, amíg más valakit el nem hoz Krisztushoz?! Akkor tudják meg róla, hogy keresztyén, ha keresztyénné tesz másokat is! Igen: így él egy hívő ember: evangélizálva, misszionálva a környezetét mindenkor és mindenütt.

Általában a hívő emberek úgy szokták gondolni, hogy erre nincs meg a módjuk, nem adódik reá alkalom és lehetőség a számukra. Nos, nézzétek csak, alkalmatlanabb helyzetbe aligha kerülhetünk, mint Pál apostol. Tulajdon bérelt szállásán élt ugyan, de állandóan összeláncolva az őrével. Roppant kényelmetlen helyzet lehetett ez! Soha egy pillanatra sem maradhatott egyedül, akár aludt, akár evett, akár ha imádkozott: a szó szoros értelmében véve össze volt kötve egy másik emberrel, egy idegennel. És ebben a helyzetben így ír például a Filippibeliekhez: “Tudtotokra akarom pedig adni, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangyéliomnak; Annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt;” (Fil 1,12-13) Igazán írhatta volna azt, hogy sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy szolgáljak úgy mint régen, hogy írjak, hogy terjesszem a Krisztus evangéliumát. Panaszkodhatott volna, hogy itt aztán semmit nem tehetek a Krisztusért! De nem panaszkodott, sőt ahelyett, hogy akadályoztatta volna magát a hozzáláncolt katonától, így gondolkodott: Íme, itt van mellettem egy halhatatlan lélek, milyen jó alkalom arra, hogy beszéljek neki a Megváltóról! Vele kezdte el azt, amit így ír le Lukács: “Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.” (Lk 8,1) És így az egymást váltó őrök révén eljutott Krisztus evangéliuma egészen a császári udvarig.

Minden ember életében vannak ilyen kényszerhelyzetek, elkerülhetetlen dolgok, kényszerű együttlét emberekkel, akikkel összeköt, összeláncol a mindennapi munka, vagy a lakás-szükség, vagy a családi összetartozás: nos, ez is alkalom arra, hogy Isten üzenetét az élet mindennapi szükségszerűségeiben átadjad. Töltsük meg Krisztus jelenlétével ezeket az elkerülhetetlen dolgokat és helyzeteket. Akkor az a nap nem lesz közönséges, mert az emberekkel való érintkezésünk, együttlétünk az üdvösséget fogja szolgálni. Az élet kicsiny, szürke dolgai megnőnek, sorsdöntőkké válnak. Életünk emberi kapcsolatai életeket fognak átalakítani. Semmi sincs ennél nagyobb dolog az ég alatt! Testvéreim, az embereknek szükségük van Krisztusra, nagyobb szükségük van, mint bármi másra a világon! Sohasem arra törekedjünk, hogy egy vallási vagy világnézeti vitát megnyerjünk, hanem arra, hogy embereket nyerjünk meg Krisztusnak! Egy vita megnyeréséhez csak okosnak kell lenni, vagy ügyes debatternek, de ahhoz, hogy egy embert nyerjünk meg: ehhez keresztyénnek kell lennünk! Az emberekkel való mindenféle érintkezésünknek csak egyetlen egy a célja: megláttatni az emberekkel Jézus Krisztust! Akkor vagyunk keresztyének, ha Krisztust mutatjuk meg az embereknek, Krisztust, mint az emberi élet egyetlen megoldását, mint az életet megváltoztató és átformáló erőt. Sőt, még tovább is van. Jézus, amikor a samáriai asszonnyal beszélgetett és elvezette őt a saját isteni személyének a felismerésére, ez az asszony annyira beteljesedett a Krisztus látásával, hogy ottfelejtette a vödrét, elfutott, és elmondta másoknak is, ami vele történt. Jézus ezt az asszonyt evangélistává tette. Minden evangélizációnak és missziónak ez a célja, nemcsak az, hogy Krisztushoz vezesse a másik embert, hanem, hogy Krisztus evangélistájává, misszionáriusává tegye a másik embert. Nemcsak arra kell igyekeznünk, hogy evangéliumivá tegyük a másik embert, hanem, hogy evangélizálóvá is tegyük. Akkor csakugyan olyan valami indult meg, aminek nincs vége. Igen, így él a hívőember: evangélizálva másokat.

Van egy nagyszerű leírás a Máté evangéliumában: húsvét reggelén, amikor az ámuló asszonyok a nyitott sírtól visszafelé jönnek, ezt olvassuk: Mikor pedig mennek vala, hogy mondják az Ő tanítványainak, ímé szembe jöve velük Jézus! Ez mindig így van: a Krisztusról való bizonyságtevés útján találkozik az ember Jézussal. Ő mindig ezen az úton található. Mikor útban vagy, hogy elmondd az örömhírt másoknak, tapasztalni fogod az Ő meleg, eleven jelenlétét.

Hogyan él a hívő ember? Úgy, ahogyan Pál apostolról olvassuk: “mindazokat befogadja vala, ki őhozzá menének. Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.”

Érdekes, hogy így végződik az Apostolok cselekedeteiről szóló egész könyv. Milyen furcsa befejezése ez egy könyvnek. Mintha félbemaradt volna, mintha ollóval vágták volna el az események szálát, ott, ahol a legérdekesebb kezd lenni. Nos, azért van ez, hogy megértsük belőle, hogy a Krisztus apostolai cselekedeteinek nincs vége Pállal és Péterrel. Az apostolok cselekedeteinek vajon nem egyenes folytatása az egyháztörténet és a misszió története? Isten minden gyermeke folytatja tovább a maga helyén és életkörülményei között az apostolok cselekedeteit! Te is folytatod, ha igazán úgy élsz, mint egy hívő ember!

Ámen

Dátum: 1956. július 15.

A Zsidó levél ismeretlen írójának ez a figyelmeztetése az első alkalommal olyan időben hangzott el, amikor Krisztus maroknyi gyülekezetét kettős nagy veszedelem fenyegette: belsőleg a kihűlés, elközömbösödés az Úr útjával szemben, kívülről pedig a pogány világ egyre fokozódó üldözése. Ez ad alkalmat a gyülekezetért felelős levélírónak arra a halálosan komoly figyelmeztetésre, hogy: vigyázzatok emberek, tragikusan komoly a helyzet, küszöbön a vég! Isten még egyszer megrázza nemcsak a földet, hanem az eget is. És ez a még egyszer lesz Isten utolsó cselekedete ezzel a földdel, a földi történelemmel, Isten megemésztő tüzének a végső, nagy ítélete, amelyben az állhatatlan dolgok elmúlnak, és csak a láthatatlan, örökkévaló dolgok maradnak meg. Mintha Jézus szavai csengenének vissza ebben az Igében: Ő is arról beszélt, hogy az ég és a föld elmúlnak, de az Ő beszédei, az Ő dolgai, az Őáltala újrateremtett dolgok és emberek soha el nem múlnak. Ő is beszélt ilyen katasztrófa bekövetkezéséről, hogy a Nap elsötétedik, a Hold nem fénylik, a csillagok az égről lehullanak és az egek erősségei megrendülnek. Péter apostol is kijelentette a levelében: “Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” 2Pt 3,10) - Ma a Bibliának ezek a rettentő, fantasztikus kijelentései, amelyek a végről szólnak, kezdenek egészen valószínű realitássá válni. Az atomkorszakban már lassan tudományosan is elképzelhető az, hogy az emberiség egy rettentő napon olyan szörnyű végítéletet hajt végre önmagán, hogy egész bolygónk mint egy porfelhő oszlik széjjel a nagy univerzumban, hogy az elemek megégve fölbomlanak és a föld és a rajta lévő dolgok megégnek.

Én nem mondom, hogy így lesz, de képzeljük el egy pillanatra, ha így lenne! Mi maradna meg akkor a számunkra, ha egyszerre mindennek vége lenne? Vége lenne örökre a Mozart muzsikának, Bach Missa Solemnisének, a madárdalnak az erdőben, a tavaszi napsugár áttetsző ragyogásának, az otthon meghitt csendjének, Arany János, Shakespeare, Michelangelo “halhatatlan” alkotásainak, vége lenne a szerelem és a pénz hatalmának, a gyereksírásnak és gyerekkacagásnak. Vége lenne a tengernek és a szárazföldnek, mindennek, ami a földön volt és van, akár szép volt, akár csúnya, akár jó volt, akár rossz. Mi maradna egyáltalán egy ilyen világkatasztrófa után? Mi maradhatna más, mint az Isten, és mint csak az az Istennel összekapcsolódott lét, amely sohasem múlhat el többé, ha egyszer az Ő kegyelme elkezdte valakivel. Mi más maradhatna meg, mint csak azoknak a nevei, akik föl vannak írva a mennyben, az örökkévalóságban, abban az egyetlen tűzbiztos, mozdíthatatlan örökkévalóságban!

Tudom, hogy ez így, ahogyan elmondtam, csak fantáziálás, de próbáljuk meg valóban ezt a problémát hitben látni, Isten kijelentésének a fényében. Ma még senki sem tudja, mire fogja az emberiség az atomenergiát fordítani, de azt tudjuk, hogy egy bekövetkezhető, egy elképzelhető pusztulásnak és mérhetetlen szenvedésnek az árnyéka minden gondolkodó és érző ember szívére rávetődik. Ebből az egyetemes fenyegetettségből már egy bizonyos sátáni eszkatológia körvonalai is kezdenek kibontakozni, iszonyú kép az irgalmatlan halálsugár által okozott szörnyű végről. A jövőbeli képek némelyike hasonló ahhoz, amit a Biblia apokaliptikus képes beszéde mond az idők végéről. De ha hasonlók is a képek, nem ugyanazt mondják. Más az atomkorszak kétségbeesett, végkifejlésről szóló elmélete, és más a Bibliáé! A Biblia azt mondja, hogy Isten rázza meg még egyszer nemcsak a földet, hanem az eget is. Isten az, aki a végső szenvedést és nyomorúságot ráereszti az emberiségre, aki azt hatalmas kezével fölvezeti, aki ítéletet tart.

Itt rögtön fölmerül a kérdés, hogy vajon Isten képes volna egy atomháború félelmes lehetőségeit felhasználni arra, hogy végső ítéletét a világ fölött végrehajtsa? És ha igen, akkor hihetünk még egyáltalán Istenben? Nem rendülne meg erre a lehetőségre a benne való hitünk? Nem törne össze bennünk az Istenről alkotott egész képünk? Igen, talán összetörne bennünk a lapos, elerőtlenedett, elhumanizált istenkép, a felvilágosodás isten-fogalma, a filozófiai isten-fogalom, a kényelmes isten, akit magunk csináltunk magunknak, az az ártalmatlan isten, aki csupa jóság és elnézés. De ezért az istenképért nem is kár, ha széttörik bennünk! Mert az az Isten, aki valamikor ott a Sinai-hegy lábánál szólott, olyan rettenetes volt, hogy még Mózes is azt mondta: megijedtem és remegek; és az az Isten, aki az Újtestamentumban Jézus vére által beszél, aki annyira komolyan vette ennek a világnak a kárhozatát, hogy önmaga szeretetét testbe öltöztetve adta kárhozatra érette, ez az Isten egészen más Valaki. Íme, nem az érdes, bárdolatlan hangú Ótestamentum, hanem a Jézus Krisztusról, a Megváltóról szóló Újtestamentum is ezt mondja róla: “A mi Istenünk megemésztő tűz!” Olyan tűz, amiben egyszer mindennek és mindenkinek meg kell égnie, meg kell emésztődnie, amit és akit Ő meg nem tisztított előbb azzal a szent, isteni vérrel. a megváltás, a megtartatás vérével!

Igen, maga Jézus, és utána mind az apostolok határozottan beszélnek arról, hogy irtózatos katasztrófát jelez az az óra, amelyben Isten ítéletének a tüze rászakad a világra! Rettenetes dolog az élő Istennek a kezébe esni! Igen, ezt tanítja a bibliai eszkatológia. De azt is, hogy Istennél sohasem az ítélet és a harag a végső, a teljesség, az utolsó. Bár az Ő újjáteremtő munkája a végidőben, az utolsó időben súlyos ítéletek tüzén keresztül halad tovább, végső célja mégsem a megsemmisítés, hanem az újjáteremtés, a világnak és az emberiségnek az újjáteremtése. A végidők minden katasztrófája, és mindaz, ami azt mint egy árnyék megelőzi, nem egyéb, mint egy hatalmas, fájdalmas áttörés az újba. Iszonyú vajúdás, kozmikus szülési fájdalom, aminek az eredménye az lesz, amit János apostol már előtte látott, amikor a Lélek által így szólt: “És íme, új eget és új földet láttam! A régiek elmúltak, újjá lett minden!”

Ennek a küszöbön álló, fenyegető és mégis ígéretes jövendőnek a távlatában szól a zsidó levél írójának a figyelmeztetése a külső és belső bajok között csüggedő, elközömbösödő keresztyén gyülekezetnek: Emberek, vegyétek halálosan komolyan, amit Isten mond! - Ugyanazt mondja, amit a Biblia egy másik helyen így fogalmaz meg: “Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket!” Mintha arra intene, hogy jaj, le ne térítsen valami benneteket az üdvösség útjáról! Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, aki szól, mert Isten nem játszik a szavával! Emlékeztet a levélíró az ószövetségi törvényadás megrendítő körülményeire: milyen félelmetesen komoly dolog volt az, amikor Isten szólt a Sinai hegyről, mennydörgés és lángoló tűz közepette az Ő népéhez. És akkor a nép megrémült ugyan, de később mégsem vette komolyan. Nem is menekültek meg, hanem az az egész nemzedék, amelyik hiába hallgatta Isten szavát, egytől egyig beleveszett a pusztába. Sohasem érkezett meg Kánaán földjére. Mintegy jelül adta ezt Isten arra, hogy igazán az Ő szava, csak az Ő szava az egyetlen megtartó hatalom, az ég és föld elmúlásán is átmenő erő! És Isten most is szól, most van még szava hozzánk, még felségesebben, még megrendítőbben, még hatalmasabban, mint akkor, ott a Sinai-pusztában. Nem tapintható hegyen, nem lángoló tűzben, nem dörgő villámlásban, hanem Jézus által.

Isten Jézus vérében beszél ma a világhoz, hozzánk. Olyan megdöbbentő kifejezés ez itt a Bibliában, hogy Jézus vére: beszél! A vér, a kiontott vér halálosan komoly dolog, már magában véve azt hirdeti, hogy nem tréfáról, nem bagatell ügyről van szó. A vérnek szívbemarkoló beszéde van. Isten ilyen szívbemarkoló, nagy, halálosan komoly szóval fordul az emberiséghez. A vér beszéde hangos, kiált! Ábel vére is beszélt, kiáltott, egyenesen az égre kiáltott, bosszúért! Igazságszolgáltatásért. Minden ártatlanul kiontott vér így kiált az égre a földről. Jézus vére is! Az égre kiált és Isten előtt beszél rólam, meg rólad. Ennek a szent vérnek ott van döntő szava, ahol a sorsunkat irányítják, ahol a legfelső döntések történnek. Krisztus beleszól ebbe a döntésbe. Úgy, hogy Isten Jézus vérére való tekintettel mond ítéletet. És tudjátok, mit mond rólunk ez a szent vér? Azt mondja az Ige: jobbat, mint az Ábel vére! Nem bosszúért kiált, nem vádol, nem büntetést kér, hanem kegyelmet! Közbenjár érettünk! Bocsánatért esedezik. Ugyanazt kiáltja, amit a kereszten is olyan hangosan kiáltva mondott: “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” És olyan hathatósan beszél, hogy Isten ünnepélyesen kijelenti: “Én az Ő bűneikről többé meg nem emlékezem.” Vád és szemrehányás helyett eltörli ez a szent vér minden bűnünket Isten emlékezetében. Íme, ennyire nem a végpusztulást, hanem éppen a belőle való menekülést akarja Isten!

Isten Jézus vérének ezzel a beszédével ragad meg, ment meg mindenkit, és tisztít meg a bűneiből. A vérnek ezzel a beszédével szentel meg bennünket, és állít a maga szolgálatába, mindig újra. Aki Istennek ezt a beszédét is megveti, az menthetetlen! Én nem tudom, és senki se tudja, hogy vajon az atomkorszakban hozza-e el Isten a véget, de mindenesetre az atomkorszak félelmetes kilátásai is figyelmeztető jelek arra, hogy egyszer elmúlik a föld és az ég, és akkor semmi sem marad, csak Isten, és akik az Ő szavát, a vér beszédét meghallották! Mindaz, amit tudósok, politikusok, újságírók az atomenergia hatásáról mondanak, írnak, mindaz csak még jobban aláhúzza számunkra az Ige intő szavát: “Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon...” (Zsid 12,25) Két nagy, komoly figyelmeztetés van ebben az Igében. Az egyik, hogy vegyétek halálosan komolyan az üdvösséget, mert ki lehet maradni belőle! Ézsau a példa, aki eltékozolta az örökségét, az áldást. Pedig az övé volt, de nem kellett neki. Nem akkor kellett, amikor Isten adta, hanem később kellett volna, de akkor már késő volt, más került a helyére, az eleve elrendelés kereke áthaladt rajta! Igen, ingyen van az üdvösség, de rendelt ideje van az átvételnek. A főnyereményt is csak bizonyos ideig lehet átvenni: aki addig nem jelentkezik, elveszíti a jogát hozzá.

Nemrégiben beszéltem valakivel, aki elmondta azokat a kísértéseket, amelyek szakadatlanul vonják, csábítják meg nem engedett utakra. Végül így szólt: Egyre jobban öregszem, és mindig attól félek, hogy kimaradok valamiből, valami jóból, ami az életemet boldoggá tehetné! - Tehetetlenül álltam vele szemben, mert nem tudtam megértetni vele, hogy van egy még nagyobb jó, az egyetlen igazán jó - nehogy későn jöjjön rá arra, hogy kimaradt belőle! Íme, mai Igénk is ezt mondja: "Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől el ne szakadjon valaki". Az eredeti szöveget így is lehet érteni: Isten kegyelmét el ne passzolja valaki, el ne szalassza valaki. Van egy pont, amelyen túl hiábavaló a bűnbánat, amelyen túl az a szent vér nem kegyelemről és bűnbocsánatról beszél többé, hanem a visszavonhatatlan vádról és ítéletről! Ez nem fenyegetés, hanem a kegyelem unszolása, újra fölkínálása. Vigyázzatok hát, hogy Isten kegyelmétől el ne szakadjon valaki!

A másik figyelmeztetés így szól: “Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel”. (28. vers) Éppen az atomkorszakban van olyan nagy szükség erre, éppen akkor, amikor a pusztulás és szenvedés fenyegető árnyéka üli meg a lelkeket, van szükség olyan fölszabadult lelkű emberekre, akik megmutatnak valamit Istennek az egész világon könyörülő szeretetéből, akik a világban lévő igazságtalanság és gonoszság elleni küzdelemben fölmutatnak valamit Krisztus megváltó erejéből. Akik megmutatnak valamit abból a félelemből, ami el kellene töltsön minden embert, ha nem akar hallgatni a vér beszédére. Éppen a fenyegető felhők borulatában, amikor a nem-hívő világ lelkén is átremeg valami az eljövendő apokaliptikus félelemből, akkor volna szükség olyan emberekre, akikre fölfigyel a világ és kérdi tőlük: Dehát ti honnan veszitek azt a rendíthetetlen nyugalmat ebben a nyugtalan világban, a vigasztalást a szenvedésben, az örömöt még a fájdalomban is, az elnyűhetetlen reménységet még a reménytelenségben is? Mi a titka az életeteknek? Akik tehát hitelesen tehetnének bizonyságot róla: Íme, Isten a mi világosságunk és üdvösségünk, kitől vagy mitől féljünk hát akkor?

Igen, így tudnánk csak a világ lelkiismeretét hitelesen odafordítani Istenre, aki megemésztő tűz, de aki a vér beszédével még mindig az életre és a megújulásra hívja ezt a bajba jutott világot!

Ámen

Dátum: 1957. július 14.

Egy rettentő lelkitusa rövid, drámai leírása van itt előttünk a most felolvasott Igében. Dávid király mondja el, mi viharzott át a lelkén akkor, amikor olyan valamit tett, amire Isten törvénye azt mondja: “Ne tedd ezt!” Tehát amikor szembekerült Isten akaratával. Az történt, hogy meglátott egy idegen asszonyt, egyik hadvezérének a feleségét, nem bírt ellenállni a vágynak, megvolt hozzá a hatalma, hogy elragadja törvényes férjétől és feleségül vegye. Ki mert volna szólni ellene, hiszen ő volt a király?! Íme, meglett végre, amire vágyott, elérte azt, amitől boldogságát remélte, és - mégsem volt boldog! Örülhetne most már, és mégsem tud örülni neki! Miért? Mert megszólalt benne egy titokzatos hang - egy kellemetlen, fájó, nyugtalanító szó: a lelkiismeret szava. Erről szeretnék most beszélni, a lelkiismeret háborgásáról, vagy ahogy mondani szokták: a lelkiismeretfurdalásról.

Mi a lelkiismeret? Erre vonatkozóan két egymással teljesen ellentétes vélemény van forgalomban az emberek között. Egyik szerint a lelkiismeret Isten szava az emberben. Olyan valami, ami a bűneset utáni sötétségben is megmaradt mint isteni világosság, fénysugár. Ezt a régi, görög bölcseletből származó elméletet ma is sokan vallják. Egy asszony mondta egyszer: “Kérem, nekem nincs szükségem a lelkészre, egyházra, Bibliára, mert a lelkiismeretem pontosan megmond nekem mindent, amit a Biblia, vagy az egyház mondhatna. Nekem teljesen elegendő a lelkiismeret szava.” Nos hát, nyilván téves ez a felfogás, hiszen a lelkiismeretnek bizonyára nem az a szerepe az ember életében, hogy helyettesítse Istent és az Ő Igéjét, szavát! - A másik vélemény szerint a lelkiismeret nem egyéb, mint az emberiség történelme folyamán kifejlődött neurotikus kényszerképzet a taburól, a tilossal szemben. Nos: a mindennapi tapasztalat mutatja, hogy ez a vélemény sem igaz.

Mi hát a lelkiismeret? Mit mond róla a Biblia? Mindenekelőtt azt, hogy ember-létünkhöz tartozó valami, tipikus emberi jelenség. Sehol sincs szó arról, hogy Istennek lenne lelkiismerete, Jézusnál sem jelentkezett soha. Arról sincs szó, hogy más teremtményeknek: angyaloknak, ördögöknek vagy állatoknak lenne ilyen lelki funkciójuk. A lelkiismeret tehát speciálisan az ember-léthez tartozik, pontosabban így mondhatnám: az elbukott, a bűnbeesett ember lényéhez! És ha nem adja is a Biblia pontos meghatározását a lelkiismeretnek, nagyon is megmutatja azt a maga rettenetes működésében. Rögtön a legelső lapokon, ahol az első emberpár bűnesetéről van szó, olvashatjuk, mint rettegett az ember Istentől, hogyan bújt el előle, ahová csak tudott. Ez a menekülés, ez a félelem, ami nem volt meg benne a bűneset előtt, szorosan összefügg a bűnnel és a lelkiismerettel. És rögtön ezután az első testvérgyilkos, Kain, bűne elkövetése után siránkozva panaszkodik: “Akárki rám talál, megöl engem”. És menekül, bujdosik. Ki elől? Üldözi talán valaki, keresi a rendőrség? Nem! Űzi, hajtja a lelkiismerete. A lelkiismerete miatt válik szűkké számára a világ. A lelkiismeret dinamikus, vulkanikus kitörését látjuk itt azon mód, amint belép a bűn a világba. És ugyanez a vulkanikus erő teszi Dávid király számára is élvezhetetlenné az elért boldogságot! Teljes királyi hatalma, köztiszteletben és közszeretetben álló mivolta sem elég arra, hogy elhallgattassa magában ezt az állandóan zavaró valamit: a lelkiismeretét. Nincs nyugta tőle!

Ki ne ismerné közülünk is ezt a kegyetlen állapotot?! Talán valamikor régen rosszul bántál valakivel, aki már meghalt, vagy talán valamilyen titkos bűn emléke maradt meg benned, házastársi hűtlenség, magzatgyilkosság. Nem vádol senki érte, nem tud róla senki: mégis, mintha nagy, sötét, fenyegető árnyék követne mindenüvé! Nem tudsz szabadulni tőle! Hiába nyugtatod magad, hiába próbálod bagatellizálni, valami rág, emészt belülről! Se magad, se más nem bírja kibeszélni belőled! Ilyenkor látszik, mennyire igaza van a Bibliának, amikor azt tanítja, hogy mi, emberek Istenre nézve vagyunk teremtve. Tehát az Istennel való zavartalan közösségünk jelenti emberi életünk igazi egyensúlyát. Mint ahogyan a dinamó arra való, hogy villamossággal telítődjék meg, a virág arra, hogy napfény érje, a szív arra való, hogy szeretethez jusson, ugyanúgy az emberi lét is arra való, hogy az ÉLET jöjjön bele. Életünk egyetlen esetben halad rendes útján, a maga igazi útján: ha ugyanis Isten útján halad. Augusztinusz híres mondása ez: “Magadnak teremtettél bennünket, és nyugtalanok vagyunk, valameddig meg nem nyugszunk tebenned”. Életed célja, megteremtetésed egyetlen célja: rátalálni Istenre és Őbenne élni! Amint szemed a fény számára van teremtve, akképpen vagy te Isten számára teremtve.

Egyszer az egyik dunai hajón a gépházban elnéztem azt az óriási méretű és erejű lendítőkereket, és elgondolkodtam, hogy ha ez a kerék nem a maga tengelye körül forogna, elpusztítaná önmagát is, meg az egész hajót is. Csak ha a maga középpontja körül forog, akkor konstruktív és produktív. Akkor felel meg lényegének. Nos, a Biblia határozottan kijelenti, hogy az emberi élet középpontja Krisztus: hozzá igazodva jut az élet a maga ritmusához, harmóniájához. És ha életünk valami más körül forog, vagyis ha bűnbe jut: excentrikus lesz, magát és a társadalmat semmisíti meg. Ezt fejezi ki Dávid is ezekkel a szavakkal: “Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.” (Zsolt 32,1-2) Boldog az a teremtmény, aki a Teremtőjével harmóniában él: egyensúlyi helyzetben van. Soha nem vagyunk annyira önmagunk, mint amikor teljesen Istennél vagyunk. Megleljük önmagunkat, az igazi önmagunkat, amire teremtett az Isten. Hogy mennyire így van ez, éppen a lelkiismeret mutatja. A lelkiismeret furdalás éppen azt jelenti, hogy fölborult az egyensúlyi helyzet.

A lelkiismeret az Istentől, emberi létünk értelmétől való elszakadásból eredő ösztönös félelemérzet. A lelkiismeret olyan, mint egy terhelő tanú: akkor szólal meg, amikor valami módon konfliktusba kerülünk Istennel. Tudjátok, ugye, hogy például a testi fájdalom az egész szervezet jeladása, figyelmeztetése: “Vigyázz, valami nincs rendben!” De nemcsak a gyomrunkban lehet ilyen jelző fájdalom, a fejünkben vagy az idegeinkben, hanem a lelkünkben is. És ez a lelki fájdalom, ami jelzi a bajt: ez a lelkiismeret! Igen: a lelkiismeret! Az elkövetett bűn árnyéka! Épp a lelkiismeret ténye mutatja, hogy az emberben az Isten-tudat valami mindent legyőző érzés. A lelkiismeret az a rossz érzés, hogy nem vagyok sohasem egyedül. Valaki látja, Valaki tudja, Valaki mindenről tud, amit csak én tudok, és felelősségre von érte egyszer! Felelősségre von, mert megvan hozzá a joga és hatalma.

Azt is meglátjuk ebből a leírásból, miként próbálja az ember elintézni ezt a belsőlelki zavart. Dávid is így próbálta. Íme ezt mondja: “Míg elhallgatám”. Mit? A bűnét! Azt, amivel vádol az a belső hang! Igen, ezt akarja mindig tenni vele az ember: titkolja, nem beszél róla - hiszen nem tudják mások -, lapul, bújik, nyugtatgatja magát, húzza az időt, hátha elmúlik, elalszik ez a kellemetlen hang. Megpróbál nem figyelni rá, nem hallani, menekülni előle, hátha akkor majd elmúlik magától is. Majd az idő rendbe hoz újra mindent, majd lecsillapodik, nem kell azt a belső furdalást olyan komolyan venni. Ez a magatartás érződik abban, hogy: “Míg elhallgatám”. Lehet, hogy ez sikerül is egy ideig, de csak úgy, mint a duzzasztógáttal visszatartani a víz folyását. Ennek azonban az az eredménye, hogy még elemibb erővel tör ki és elönt mindent. Dávid is így járt. Íme, ezt írja: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” (3-4. vers) A szó szoros értelmében belebetegedett. Még a csontjai is fájtak. Szinte az életerő hagyta el. Ha akkor Dávidot beszállították volna a klinikára, talán magas vérnyomást állapítottak volna meg nála, vagy éppen túl alacsonyat, vérkeringési zavarokat, helytelen gyomorsav működést, vagy valamilyen súlyos ideg-depressziót. És mindezt mitől kapta? Nem egyébtől, mint a lelki egyensúlya felborulásától. Mert ha igaz, hogy boldog az az ember, aki Istennel békességben van, akkor az is igaz, hogy boldogtalan és lelkileg beteg az az ember, aki szembekerült Isten akaratával.

Ilyen nagy befolyása lehet a lelkiismeretnek még az ember testi egészségére is! Hova vezet a lelkiismeret? Testi és lelki kínlódásba, a pokol előcsarnokába, a sírás és fogcsikorgatás árnyékába! Egyeseket álmatlanul gyötrődő éjszakába, átsírt nappalokba, másokat kétségbeesésbe, megint másokat a Lipótmező zártosztályába, Júdást öngyilkosságba. Mert az ember Istennel való közösségre van teremtve, és nem bírja elviselni az életet konfliktusban Istennel! És az a bűn, ami elválaszt Istentől, előbb vagy utóbb megbosszulja magát. A bűn bosszúja a lelkiismeret! Te sem menekülhetsz meg előle. De hiszen akkor szörnyű ártalmas dolog a lelkiismeret az emberben, nem?!

Mégsem az. Nézzük csak újra a 32. Zsoltárt! “Míg elhallgatám” - mondja Dávid -, addig volt kibírhatatlan, addig űzött a pokol felé, tehát addig, amíg nem könnyítettem lelkiismeretemen olyan módon, ahogyan Isten tanácsolja. De amikor megadtam magam, amikor nem bírtam már hova bújni és menekülni, amikor “Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32,5) Ez az egyetlen, amit tehetsz: bevallani a bűnt Isten előtt. Elmondani Néki mindent igazán, leplezetlenül, azzal az alázattal és szent fájdalommal, amivel a tékozló fiú tért haza: “Nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam”, azzal az érzéssel, hogy megérdemlem a büntetést, mindent, ami fáj, ami rossz az életemben - sőt, sokkal többet érdemelnék büntetésül Istentől! Igen: ezt jelenti Dávidnak ez az önmaga megadása, hogy “Megvallám hamisságomat az Úrnak”. Nehéz eljutni idáig, olyanforma fájó lelki művelet ez, mint amikor a testben egy duzzadt kelést fölnyitnak, és kinyomják belőle a gennyet. Fáj rettentően, de jót tesz.

És így a lelkiismeret olyanforma valami, mint a sötét háttér a festményen, amelyikből annál jobban kiemelkedik az a kép, amit a festő ábrázolni akar. Így válik a lelkiismeret furdalás segítőeszközzé arra, hogy az evangélium hangjait annál tisztábban hallhassa meg az ember. Hogy a bűnbocsánat megnyugtató színei annál jobban kidomborodjanak. A lelkiismeret furdalás segít bűnbocsánatért könyörögni. A fájó, gyötrő lelkiismeret segít megformálni a hátteret, amiben Jézus Krisztus golgotai keresztje plasztikussá, elevenné, életszükségletté válik az ember számára. Azért vezet a lelkiismeret a pokol előcsarnokába, hogy Isten visszahívhasson onnan a mennyország kapujába. Amint Dávid eljutott odáig, hogy bevallja hamisságát az Úrnak - megnyissa a kelést -, egyszerre ámulva, boldogan kiált fel: “Te elvetted rólam bűneimnek terhét!” Tehát egyszerre fölszabadul, föllélegzik, egyszerre újra rendbe jött minden.

Hogyan lehetséges ez, hiszen éppen a bűn volt az, ami miatt menekült Isten elől! Amit takargatott, titkolt! Ami ellenségévé tette Teremtőjének! Igen, de ha azt a bűnt igaz bűnbánattal odatárod Isten elé, megvallod Neki, akkor egyszerre észreveszed, hogy az a csúnya, utálatos valami “elfedeztetett”, betakarta a Golgotán kiömlő megváltó, szent vér. Az az adósság, ami lenyomott majdnem a pokolig, elengedtetett, mert mindent megfizetett helyetted Jézus, amikor meghalt a kereszten. Ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni, csak megbocsátani! És éppen ezt teszi Isten! Leveszi rólad bűneid terhét! Azt mondja az Ige: “Akinek lelkében csalárdság nincsen” - azaz, aki nem azzal a hátsó gondolattal bánja meg a bűnét, hogy majd újra vétkezik, és nem azzal a hátsó gondolattal vétkezik, hogy majd újra megbánja, hanem, akinek Isten előtt való megadása őszinte, igazi -, annak szól az örömüzenet: Isten leveszi rólad bűneid terhét!

Befejezésül csak annyit, hogy tehát Isten elől csak Istenhez lehet menekülni. Ha ezt megértetted, mindent megértettél. És ha meg is teszed, meg is menekülsz, meg vagy mentve, meg vagy váltva! A fenyegető, félelmes, hatalmas, de igazságos Isten elől csak a Jézus Krisztusban megismert Megváltó Istenhez menekülhet az ember, a Golgota keresztjéhez. Csak oda! Így válik a mi menekülésünk hazaérkezéssé. Ezt jegyezd meg: Isten elől csak Istenhez menekülhetsz, az Ő Jézus Krisztusban feléd tárt édesatyai karjai közé!

Ámen

Dátum: 1956. június 17.

Az összes keresztyén ünnepeink közül pünkösdkor érzem legjobban, hogy milyen fonák, milyen helytelen a mi ünneplésünk. Mennyire más, mint az az első pünkösd volt. Mi ugyanis ilyenkor beszélni szoktunk a Szentlélekről, pedig nem ezt kellene tennünk. A tanítványok sem tették soha, hanem ott az történt, hogy hatása alá kerültek Isten Lelke kibeszélhetetlen erejének, sodrásának. Mi ilyenkor szép és okos dolgokat szoktunk mondani az embereknek a Szentlélekről, ott pedig a Szentlélek mondott hatalmas dolgokat emberek által Krisztusról! Mi meg akarjuk ragadni a Szentlélek titkát, értelmi megfogalmazással akarjuk mintegy birtokba venni, hogy kicsoda is hát a Szentlélek. Ott pedig a Szentlélek ragadta meg az embereket, vette birtokba nemcsak az értelmüket, hanem egész valójukat. Boncolgathatnánk, hogy mi volt az a sebesen zúgó szél, meg az a kettős tüzes nyelv, de ettől még nem kerülünk annak a szélnek a fuvallatába és annak a tüzes nyelvnek a gyújtó lángjába, mint a tanítványok, akik egészen más emberekké lettek általa. És valóban, az egyetlen megfogható az egész pünkösdi történetben, amiről konkrétan beszélni lehet: annak a titokzatos, megmagyarázhatatlan isteni Léleknek a hatása az emberekre. Az tehát, hogy amikor az a zúgás keletkezett, meg amikor azok a tűznyelvek libbentek feléjük, néhány perc múlva minden megváltozott: más emberekké váltak, merőben mássá, mint amilyenek eddig voltak. Miben állt ez a változás? Erről beszéljünk most!

Mindenekelőtt Jézushoz való viszonyukban történt döntően nagy változás. Az a Jézus, akivel együtt jártak-keltek, akinek a tanításait személyesen hallották, akinek a szenvedését és halálát saját szemükkel látták, akivel feltámadása után találkoztak és beszélgettek, aki a szemük láttára láthatatlanodott bele a mennyei világ magasabb rendű életformájába: ugyanaz a Jézus most az Ő élő szellemi valóságával beléjük hatolt; aki eddig velük volt, most bennük valóvá lett. Eddig is Jézus tanítványai voltak, de most egészen különleges módon lettek azzá. Addig vele jártak, mostantól fogva pedig Jézus Krisztus bennük járt és ők Jézus Krisztusban. Így mondja el ezt a titkot a pünkösdi híradás: “Megtelének mindnyájan Szentlélekkel”. Valahogy úgy, mint a nyitott ablakon át beáradó tavaszi szél megtelíti a szoba levegőjét virágillattal. Nyomorúságos földi, emberi természetük Jézus isteni, mennyei természetének a részesévé lett.

Ez a legnagyobb változás, ami elképzelhető egy ember életében: ilyen kapcsolatba kerülni Jézussal. Ezt műveli a Szentlélek. Én nem tudnám megmondani, hogyan teszi, de mindenesetre Jézus Krisztus most az Ő szellemi valóságában, tehát Lelke által, a Szentlélekben van jelen ezen a földön, itt is, közöttünk. Így, Lelke által harcol, küzd az emberi lélekért, érted is, hogy megnyerjen magának. Hozzád is eljött már Jézus az Ő Lelke által, talán többször is, csak talán nem tudtad határozottan, hogy Ő volt az! Ugye volt már úgy, mintha valami láthatatlan lelki fény egyszerre láthatóvá tette volna életed bűneit, magad előtt is takargatott hitványságait, annyira, hogy szinte rémülten gondoltál arra: így nem állhatsz meg majd Isten előtt! Nos, Jézus Lelkének a világossága volt! Az Ő Szentlelke feddett meg a bűneidért! Hidd el: valóban Ő akar meggyőzni arról, hogy ez így nem mehet tovább, mássá kell lenned! És ha volt már úgy, hogy a karácsonyi jászol előtt, meg a nagypénteki kereszt előtt, meg a húsvéti nyitott sír előtt ámulva úgy rémlett, mintha valami titokzatos hang ezt súgta volna: Érted történt, a te bűneidért, a te üdvösségedért! - ez is Jézus Lelkének a biztatása volt! Hidd el neki, hogy valóban érted történt!

Sokszor van az úgy, hogy szinte nem merjük igazán hinni, amit hiszünk! Nos, merj hinni abban, amit hiszel, mert ez a hit is Jézus Lelkétől való benned! Isten Lelke munkálja benned a hitet Krisztusban. Ő mutat rá a Megfeszítettre, Ő mondja neked teljes isteni tekintéllyel: “Ímé, az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” - a tiédet is. Ő nyitja meg a lelki szemeidet, hogy Jézusban, a te személyes Megváltódban fölismerjed azt, aki a vérét adta érted. Ő beszél neked arról a Jézusról, aki feltámadott, aki él, akinek az ereje a halott, kőszívet is meg tudja eleveníteni. Ő mondja: “Aki bennem hisz, örök élete van!” Ugye hallottad már? Nos, maga Jézus szólt hozzád Lelke által! Isten Jézusban a szívét tette ki érted. Ugye meghallottál már valamit ennek a drága, szerető, isteni szívnek a dobogásából? De Ő még ennél is többet akar: azt, hogy az az isteni szív benned dobogjon, hogy Isten szívverése, Krisztus életének a pulzusa benned lüktessen! A tagjaidban, az agysejtjeidben, a véredben, a tekintetedben, a szavadban, a cselekedeteidben! Mélyebb, bensőségesebb közösség már el sem képzelhető az Úr Istennel, mint az, hogy Ő Szentlelke által benne lakozik egy emberben, mint egy megtisztított templomban. “Megtelének mindnyájan Szentlélekkel”, ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus most már nem kívülről szólongat, hanem belülről éltet és uralkodik. Ez volna az igazi nagy változás a mi egyéni életünkben is! Isten ma is hajlandó rá, hiszen ezeken az emberi szavakon keresztül is Jézus szellemi valósága, a Szentlélek Isten áll az ajtónk előtt és zörget.

Ez a nagy, belső változás rögtön külsőképpen is láthatóvá válik. Igénkben csak ilyen rövid kis tudósítás szól erről: “Kezdének szólni...”. De ebből is, meg az egész pünkösdi történet ismeretéből kiviláglik, hogy milyen óriási változás volt ez. Mert ez azt jelenti, hogy az addig félénken visszahúzódó, titkos rejtekhelyen bezárkózó tanítványokat most Jézusnak bennük működő Lelke kilendíti ismeretlen emberek ezrei közé, és ott beszélteti őket olyan dolgokról, amik bizony veszélyessé is válhatnak rájuk nézve. Ugyanezek a tanítványok, akik valamikor elmenekültek, amikor Jézust elfogták, megtagadták Őt, mikor kockázatos volt a nyílt színvallás, akik a mennybemenetel óta is csak töprengtek tétlenül: egyszerre mintha a halálból támadnának föl, egyszerre mintegy megvilágosodik előttük egész múltjuk és jövőjük, fölismerik szolgálatuk értelmét, új célt kap az életük és annak elszántan nekilendülnek. Elkezdenek szólni Krisztusról, a bűnbocsánat és örök élet evangéliumáról, Isten megváltó szeretetéről, amint a Lélek adta nekik szólniuk, amint a Lélek indította, ahová csak a Lélek vezette őket. Olyan eszközeivé váltak Jézusnak, akiknek szava és élete által maga Jézus folytatta tovább hódító útját mindenfelé az emberek között.

Krisztusnak ma is az a célja minden keresztyén életével, minden benne hívő emberrel, hogy bemutathassa rajtuk a világnak önmagát. Azért akar megteljesíteni az Ő Lelkével, hogy fölhasználhasson, hogy az életünk és szavaink bizonyságtételéből olyan erő áradjon ki, amelyik Krisztus előtt való meghódolásra kényszerít másokat. Ereje felett való feladatra van kötelezve minden keresztyén egyház és keresztyén ember, de éppen erre a feladatra adja Jézus az Ő Lelkének erejét. Erre, és semmi másra! Képzeljük el, mi lenne ebből a világból, ha minden keresztyén ember Jézus Krisztus misszionáriusa lenne a maga helyén! Pünkösd a misszió ünnepe is. Csak egy egészen rövid kis kitekintést hadd adjak a misszió mai problémáiról: Tudjátok-e, hogy a világ népessége gyorsabban növekszik, mint az egyház népe, ami azt jelenti, hogy az egyre nagyobb létszámú emberiségben a Krisztus egyháza egyre kisebb lesz? Szaporodik a keresztyének száma, de erősen lemarad a világ népességének a szaporulatával szemben. Tehát az egyház egyre nő ugyan, és mégis mindig kisebb lesz, ti. arányszámban a növekvő nem-keresztyén világhoz viszonyítva. Sohasem volt még ilyen sok nem keresztyén, és sohasem növekedett még ennyire a számuk, mint ma. Soha nem kellett még ilyen sok ember felé hirdetni az evangéliumot, mint ma. És milyen sürgős feladat ez! És milyen végzetes bűn ennek az elmulasztása! Hány hitetlen ember talán azért nem tud Istenhez közel jutni, mert nem vagyunk Krisztus Lelkének olyan erejében, amellyel szolgálhatnánk, hitelesen szólhatnánk! Hány ember utálja meg a keresztyénséget, talán a közvetlen környezetünkben is, mert látja a mi Szentlélek nélküli életünket! Igaz, hogy Jézus Lelke nélkül hiába akarnánk mi misszionálni, bizonyságot tenni, úgysem lenne eredménye. De az is igaz, hogy Jézus csak annak adja Lelke teljességét, aki odaszánja magát neki az Ő szolgálatára. Isten nem ad az égből tüzet addig az oltárra, amíg nincs ott az oltáron az áldozati állat. Amíg az én életem nincs ott az oltáron megöldökölve, halálra szánva, Istennek átadva, addig hiába várom az égi tüzet. Ahol van áldozat, ott van tűz! Ahol van odaszánás, ott van a Lélek ereje és tüze is!

Ott, azon az első pünkösdön a tanítványok a Lélek hatására nemcsak elkezdtek szólni, hanem - így mondja Igénk - más nyelveken szóltak! Sokféleképpen magyarázzák ezt a nyelvcsodát, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy volt ott egy csomó ember, különböző országokból, különböző szokásokkal, műveltséggel, és az apostolok úgy szóltak hozzájuk, hogy mind megértették őket. Ez a pünkösdi nyelvcsoda lényege: úgy beszélni, hogy a legkülönbözőbb emberek is megértsék! Valami olyan csodanyelvről van itt szó, amitől a másik embernek kinyílt a szíve, amivel emberek egymásra találtak, ami nem még jobban elmélyítette, hanem áthidalta a távolságot közöttük, ami közösséget teremtett egymással. Mégpedig nemcsak lelki, hanem anyagi közösséget is. Hiszen a pünkösdi történet leírása így végződik: “És jószágukat és marháikat eladogaták és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala.” (ApCsel 2,45) Bent a lélek titokzatos mélyén kezdődik a változás, és elhat egészen a szociális magatartásig, a társadalmi különbségek megszüntetéséig. Ugye, milyen más, milyen új nyelv ez, amikor még a vagyon is, ami a legsúlyosabb szakadásokat szokta okozni az emberek között, Krisztusról beszél. Amikor a pénz nem szétválaszt, hanem összeköt, amikor a Mammon a szeretet szolgálatába áll, és nélkülöző embereket emel fel. Egészen az a nyelv ez, amire ma a világnak a legjobban szüksége van! Hiszen éppen az a legnagyobb nyomorúsága az emberiségnek, hogy sehogyan sem képes megérteni egymás beszédét. Az egyik békét mond és a másik háborút ért rajta. Az ifjúságunk olyan nyelvet beszél, amit az öregek nem értenek meg. A gyermek nyelve annyira más, mint a szülőké, mintha nem is a szülői házban tanultak volna meg beszélni. Mintha a bábeli nyelvzavar ismétlődnék meg a mai emberiség történetében. Akkor történetek olyan dolgok, hogy az egyik építőmunkás maltert kért és botot kapott helyette a hátára, hogy a gyermek kenyeret kért, és az apja kígyót adott neki.

Nos, éppen ennek a bábeli nyelvzavarnak a fordítottja a pünkösdi nyelvcsoda. És ti, akik pünkösdöt ünnepeltek, vagytok hivatva arra, hogy kezdjetek el más nyelven beszélni, hogy kezdjetek el az emberi együttélésbe valami mást belevinni, valami újat, valami szépet, valami tisztá. Ahol gyűlölet tombol, szeretetet; ahol a bűn uralkodik, megbocsátást; ahol a viszály széthúz, békességet; ahol a kétség tétovázik, hitet; ahol a hamisság kígyózik, igazságot; ahol reménytelenség csüggeszt, bizalmat; ahol a szomorúság fojtogat, örömet; ahol a sötétség rémít, mennyei világosságot! Ugye, milyen más nyelv ez, mint a világ nyelve, mint amit mi magunk is szoktunk beszélni magunktól? Más, mert ez a Szentlélek nyelve, a bennünk élő Krisztus nyelve. Olyan nyelv, amiből mindenféle ember megérti az Istennek nagyságos dolgait.

Ez volna a pünkösd igazi áldása. De bizony, mindebből keserűen keveset élünk át. Hát lehetséges nékünk, szegény, örömtelen, üres lelkű keresztyéneknek részünk még a Szentlélek sodrásában, a pünkösd igazi áldásában? Óh, bár igazán megszomorodnánk azon, hogy mivé lehetnénk Krisztus Lelke által, és mik vagyunk nélküle! Mert akkor talán igazi, égető szomjúsággal tudnánk kiáltani az élet vize után. Isten Szentlelke ma is azt kiáltja felénk, amit Jézus kiáltott egyszer egyik ünnepen a sokasághoz: “Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék!”

Ámen

Dátum: 1957. június 9. Pünkösd.

Ezen a mai vasárnapon hadd fordítsa Isten Igéje mindnyájunk figyelmét, szeretetét, imádságát az öregek és betegek felé, s ezek közül elsősorban azok felé, akik gyülekezetünkhöz tartoznak, de éppen a magas koruk vagy betegségük miatt nem tudnak eljönni ide közénk a templomba. Igénk üzenete most nem nekik szól, a távollévőknek, hanem nekünk, akik itt vagyunk, akik viszonylag fiatalabbak és egészségesebbek vagyunk. Röviden tehát most arról szeretnék beszélni, milyen legyen a keresztyén ember magatartása a családjában és a társadalomban lévő öreg és beteg emberekkel szemben.

Figyelemreméltó, hogy Isten Igéje mennyit foglalkozik ezzel a problémával. Tele van az Ó- és Újtestamentum olyan intelmekkel, amelyek fokozott gyöngédséget, szeretetet, ápolást, megbecsülést és tiszteletet követelnek a gyengék, szenvedők, tehetetlenek iránt. A sok ilyen Ige közül most csak egyet olvastam fel, amiben azonban benne van a többi is. Nyilván azért van ez, mert az ember minden időben hajlandó volt embertelenül bánni a kiöregedett és megbetegedett embertársaival, mert az erőtelenek sorsa az erősek között könnyen válhat siralmassá, igazságtalanná, sőt tragikussá. Pláne egy ilyen fölfokozott tempójú életformában, mint amilyenben ma él a világ! Az öregek, a betegek nem tudnak úgy sietni, rohanni, mint az ifjabbak: útjában állnak a rohanó embernek, nehezen elhordható terhet jelentenek a családi élet számára. Az emberi természet önző, kegyetlensége talán sehol sem lepleződik le annyira, mint ezen a téren. Az öregekkel és betegekkel szemben derül ki, milyen hitvány tud lenni még a szeretetünk is: tőlünk nem telik többre, mint hogy addig szeressünk valakit, amíg hasznunk van belőle. Azokkal szemben vagyunk udvariasak, előzékenyek, tisztelettudók, akiktől valamit remélhetünk. Az öregek teherré váltak a családi élet számára, mert már mindent odaadtak: ifjúságot, szépséget, erőt, anyagi és szellemi javakat. Addig kellettek, míg hasznunk volt belőlük. Sok igazság van abban a régi megállapításban, mely szerint kevesebb panasszal tart el egy anya tíz gyermeket, mint tíz gyermek egy anyát. És így van ez a betegekkel is! Óh, de szomorú sokszor az a helyzet, amiben élnek: nem csoda, ha keserűvé, morózussá, békétlenné válnak, nem csoda, ha valóban teherré lesznek a családban, hiszen a szeretetlen környezetük tette őket azzá! Mi lenne szegény öregekkel és betegekkel, ha Isten is csak annyit törődne velük, Isten is olyan ridegen bánna velük, mint mi!?

De nézzétek, Isten azt mondja: “Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg!” Isten gondoskodik róluk. Pártjukra áll, védelmébe veszi őket; jaj nekünk és jaj a társadalomnak, ha Isten ellenünkre, velünk szemben és nem általunk veszi védelmébe és gondozásába őket! Ha egy családban áldatlan viszonyok alakultak ki az öregek és fiatalok között, az egészségesek és betegek között: tudjuk meg, hogy Isten mindig a gyengék, szegények, elesettek, erőtelenek - tehát mindig az öregek és betegek pártján van!

Íme, most is erre figyelmeztet: “Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg!” Bizony, sajnos, még olyan szó szerinti értelemben is lehetne ezt venni, hogy a villamoson vagy autóbuszon a fiatalabbak álljanak fel és adják át helyüket az öregebbeknek és gyengébbeknek. De ennek olyan természetesnek kellene lenni, hogy az ember szinte szégyell figyelmeztetni valakit ilyen magától értetődő udvariasságra. Én most ennek az Igének az értelmét inkább így tudnám összefoglalni: legyetek megértőek az öregekkel és betegekkel szemben!

Az egyik nagy-nagy terhe ennek az állapotnak az, hogy az öreg és beteg ember másokra van utalva. Ez az egyik ok, amiért szinte minden ember ösztönösen már előre fél az öregségtől és betegségtől. Mindnyájunkban bennünk van az a hamis büszkeség, hogy senkitől sem akarunk függeni. Hányszor hallottam már így sóhajtani embereket: Csak attól őrizzen meg az Isten, hogy rá legyek szorulva mások szívességére! - Nem szeretjük, ha kiszolgálnak bennünket. Bántja az önérzetünket, ha egy pohár vízhez is csak a mások segítségével juthatunk hozzá. És ezt az érzést a végső elkeseredésig fölfokozhatják, vagy egészen eltüntethetik az ember szívéből azok, akik körülöttünk élnek.

Nos, Isten nekünk kétségtelenül ezt mondja: “Az ősz ember előtt kelj fel” - ha tehetsz érte valamit, még éjjel az ágyadból is kelj fel, áldozd föl a pihenésedet is, ha szükséges - “és a vénember orcáját becsüld meg”, ha bármi segítséget kérően reád fordítja! Mondjátok meg az ilyen embernek: olyan nincs, hogy senkitől se függjön az ember! Hiszen életünk minden pillanatában függ Istentől elsősorban, de emberektől is! Úgy tenni, mintha nem függenénk senkitől: önámítás. És mondjátok meg nekik, most annak van itt az ideje, hogy csendesen, jó szívvel fogadják el Istennek azt a gondoskodását, amit embereken keresztül gyakorol velük! Ez a természet rendje: hiszen kenyérkereső korukban becsületesen hozzájárultak mások jólétéhez, miért ne járulhatnának hát hozzá most mások is az ő jólétükhöz, amikor rá vannak arra utalva? Hiszen gondját viselték az ifjabb nemzedéknek, amikor az még tehetetlen volt, természetszerűleg kell hogy gondoskodjék most róluk az ifjabb nemzedék, amikor ők lettek öregek és tehetetlenek! És nekünk pedig, fiatalabbaknak és egészségesebbeknek, csak javunkra válik, ha részünk van a felelősségben, mert segít kiszabadulni az önző, csak magunknak való élet haszontalanságából, megnyomorodásából! Ímé, még azt is lehetne mondani, hogy Isten a mi érdekünkben, a mi javunkra is figyelmeztet, hogy: “Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg!”

A másik nagy terhe az öreg és beteg állapotnak, hogy hasznavehetetlennek érzik magukat. Nincs rettenetesebb lelkiállapot, mint ha valaki érzi a maga tehetetlenségét, hasznavehetetlenségét, pláne ha ezt még éreztetik is vele! Ez az érzés fájdalmas súllyal tud ránehezedni az ember szívére és kedélyére. Olyan sok minden volna, amit de szívesen megtenne, boldogan segítene valahol, vagy végezne valamilyen hasznos munkát! De mindenben meggátolja a tehetetlensége. Ez az érzés azután leveri, elkeseríti az elaggott vagy beteg embert. Tehetetlensége miatt azután az ilyen ember folyton a saját énje és szenvedése körül forog. Egészen elveszti önbizalmát, önbecsülését, megunja az életét! Pedig itt is segítségükre lehetnénk az ilyen elkeseredett embereknek. Nemrégen egy nagyon beteg öregasszony ágya mellett ültem. Ő is éppen arról panaszkodott: “Nem tudok dolgozni, ez bánt a legjobban, pedig olyan nagy szükség lenne a segítségemre.” Próbáltam megmagyarázni neki, nemcsak úgy lehet hasznára a családjának, ha kitakarítja a szobákat, megfőzi az ebédet, elvégzi a nagymosást, mint régebben, hanem másképpen is.

Isten az öregeknek és betegeknek egészen külön feladatot és munkát tartott fenn. Az öregeknek és betegeknek ugyanis olyan valamijük van, ami a többi embernek a legjobban hiányzik: sok idejük és csendjük van! És ez nagy kincs! Nagy alkalom olyan szolgálatra, amire a többi ember ma már alig-alig ér rá igazán: tudniillik a másokért való könyörgés szolgálatára. Minden hívő ember ismeri a szolgálat fontosságát. Mennyi árva, gyászoló, szenvedő ember van a világon, mennyi megoldatlan probléma feszül a földön a népek között! Aki igazán tud könyörögni ezekért Isten előtt, nagyon áldott, produktív munkát végez a világ és más emberek javára! Mondjátok meg nekik, hogy tekintsék feladatuknak az imádság szolgálatát, imádkozzanak egyházunkért, az itt folyó igehirdetés áldásaiért, ifjúságunkért, hitébredésért, azért, hogy töltse be Isten uralkodása a földet! Azok az elerőtlenedett kezek, amelyek már nem bírják a munkaszerszámot, imádságra összekulcsolódva hallatlan nagy ügyeket és emberi sorsokat vihetnek Isten elé - és így a fizikai termelő munkából kizárt hasznavehetetlen emberek is áldott munkatársakká válhatnak Isten országában: ha nem is tudnak a gyülekezeti életben személyesen részt venni, mégis ténylegesen a Krisztus gyülekezetéhez tartozónak számíthatják magukat. Hiszen kimondhatatlanul nagy szüksége van ennek a világnak az érette imádkozó lelkek buzgó könyörgésére. Isten Igéje egyenesen azt mondja, hogy “Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16b) Isten véleménye szerint igen hasznos munkát végezhet a te javadra! Mondd meg ezt neki, s visszaadod vele önbizalmát!

Az öregségnek tulajdonképpen nem is az a lényege, hogy messze van a születéstől, hanem inkább az, hogy közel van a halálhoz. A földi életút a vége felé közeledik. A leselkedő halál árnyéka vetítődik rá az utolsó útszakaszra. És ha nem veszi körül szeretet, megértés, megbecsülés, ez még sötétebbé válik. Ha azután egy ilyen öreg vagy beteg egyszer elmegy ebből az árnyékvilágból, halálának az árnyéka szinte elviselhetetlen sötétséggel vetődik azoknak az útjára, akik itt maradtak. Múltkor olvastam valakinek a levelét. Leírja, milyen kellemetlen összeszólalkozása volt a hivatalban egyik kellemetlen természetű társával. Az illető pár nap múlva váratlanul meghalt. “Nem is tudtam - írja -, hogy olyan valakit támadtam meg, aki a halál jegyese volt. Csak legalább egy jó szót adtam volna neki! Fájdalmat okoztam egy embernek, aki már a halál közelében állt. A halál már nyújtotta feléje a kezét, és mi kritizáltuk, haragudtunk rá, szeretetlenül beszéltünk vele! Óh, ha tudtam volna...!” De hát, testvéreim, ezt tudnunk kell. Hiszen mindnyájan a halál jegyesei vagyunk! Soha nem néztünk még bele olyan szemekbe, amelyeknek a fényét egyszer meg nem törné a halál! Minden ember halálos sebet rejt magában. Utasok vagyunk két világ között.

De nem jól írta mégsem a levélíró, mert nem a halál jegyesei vagyunk, hanem az Életé, a Krisztusé! Minden ember a Krisztus jegyese, aki érette is megjárta a Kálvária útját, érette is hordozta a töviskoronát, érette is áttört a halál sötétségén, bement a mennybe, és neki is helyet készített a mennyben! Az örökkévalóság fényéből csillog valami halvány sugár a fehér hajon. Miképpen a gyermek a paradicsom dicsőségének fényéből hord valamit magán, úgy tükröződik a beteg, öreg arcon a közelgő üdvösség visszfényéből valami. Aki földi útjának a végén jár, közeledik az örök ifjúsághoz, az új kezdethez, a teljes megváltáshoz. Ha így látod őt, ha így viszonyulsz hozzá: a búcsúzkodás fájdalma helyett a hazatérés közelgő öröme tölti be azt az öreg, beteg szívet - a közelgő halál boruló árnyékát áttöri a megnyíló örök élet dicsőséges fénye. Óh, de igaza van Isten Igéjének, amikor arra figyelmeztet, hogy “az öreg ember előtt kelj fel és a vén ember orcáját becsüld meg”.

És mindez nemcsak pusztán jó tanács - íme, így folytatódik az Ige: “És félj a te Istenedtől. Én vagyok az Úr!” Lám, Istennek ennyire gondja van az öregekre és betegekre, hogy a velük kapcsolatban tanúsított tiszteletet az istenfélelem egy részeként említi. Isten azonosítja magát velük! Jézus láthatatlanul odaáll minden öreg és beteg ember mögé, és azt mondja: Itt vagyok, szeressetek, viseljetek gondot rám, látogassatok meg, adjatok ennem, becsüljetek meg, amíg nem késő! Mert amit ezekkel az én kicsinyeimmel cselekedtek, mindazt velem cselekszitek!

Amit Jézus kér tőlünk, arra mindig erőt is ad. Az Ő megváltó feltámadásából és halálából ad erőt és akkor mindig telik a szeretetre, a türelemre, az áldozatra mindenkivel szemben! Az otthonodban levő, vagy a szomszédságban élő öregek és betegek iránt is!

Ámen

Dátum: 1956. június 3. (Öregek-betegek vasárnapja.)

“Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?!” Igen, ha csak így végigolvassuk ezt a kis történetet, önként föltör a csodálkozó kérdés szívünkből: Kicsoda hát ez a Jézus? Hát még a tanítványok, akik végig is élték ezt a viharos jelenetet, milyen megdöbbent csodálkozással ámulhattak egymásra, meg Jézusra: Kicsoda ez a Jézus itt közöttünk?! Sőt, a modern ember, a hívő ember is egy kicsit hitetlenül áll ezzel a jelenettel szemben, titkon azt gondolja magában: hát azért ez mégiscsak egy kicsit sok, túlságosan legendás színezetű, talán eltúlozták az apostolok, amikor később elmesélték, hogy s mint volt ott abban a viharban! Mindenesetre nehéz elhinni, hogy valóban így volt.

És hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy én éppen annak örülök, hogy ennyire hihetetlen ez a történet. Mert itt megint az a Jézus áll előttünk, aki előtt megtorpan minden emberi képzelet és elgondolási képesség, akit nem lehet beszorítani a mi emberi kategóriáink és mértékeink közé. Ha csak úgy magában állana ez a történet, úgy, hogy semmi egyebet nem tudnánk Jézusról: akkor én sem hinném el. Nem is lehet ezt az eseményt másként szemlélni, csak az egész Biblia összefüggésében - csak ha együtt szemléljük mindazt, amit a Biblia a megígért és megjelent Krisztusról mond, a szűztől születéstől a halálon át a feltámadásig és a mennybemenetelig, akkor van valami sejtelmünk arról, hogy kicsoda ez, akinek mind a szelek, mind a tenger engednek? Mert akkor ez a csodálatos történet teljesen beleillik abba a képbe, amit a Szentírás Jézusról ad. Jézus többi működésével összefüggésben nem hihetetlen többé, hogy engedelmeskednek neki még a természeti erők is, hogy az általunk fölfedezett természeti törvények semmiképpen sem jelentenek számára legyőzhetetlen akadályt. Hiszen minden evangélista, próféta és apostol úgy beszél róla, mint akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, mint akiben magának a Teremtőnek az ereje és istensége lakozik, mint akiben Isten a maga hatalmát, nagyságát és szeretetét nyilvánítja ki a földön. Éppen azért jött Jézus, hogy megmutassa: Isten előtt semmi sem lehetetlen, hogy Isten az Úr mindenféle bűn, betegség, ördög és halál felett, a természet erői felett is. Nem is volna Isten igazán Isten, ha megtörne hatalma a tenger hullámain és a szél zúgásán. És ha Isten kész arra, hogy az Ő országát ebbe a földi világba beleplántálja, mint egy mustármagot, akkor az Ő teljhatalmú földi megbízottjáról, képviselőjéről is elhihetjük, hogy le tud csendesíteni egy forgószelet. Nincs is semmi más célja ennek a mai igehirdetésnek, mint az, hogy jobban megismerve Jézusnak nagyságát, jobban bízzunk Benne!

Nagy szükségünk van rá! Mert ez a jelenet éppen azt példázza, hogy Jézus élő jelenléte az Ő tanítványai között nem zárja ki a vihart, az életveszélyes helyzetet, a kétségbeejtő körülmények közé való jutást az életükből. Sehol nincs ígéret a Bibliában arra nézve, hogy Krisztus hívei nem juthatnak ilyen helyzetbe. A mi keresztyén hitünk és vallásunk nem von olyan magas, erős falakat körénk, amelyen megtörik a szél és a hullámzás. A mindenféle bajok éppen úgy érik, a viharok éppen úgy tépik a keresztyén embert is, mint bárki mást. Néha a kísértések vihara olyan hirtelen és ijesztően sodró erővel csap le ránk a környező világ hegyeiről, mint az a szélvihar ott a tóra a környező dombokról. Máskor meg valami betegségnek, csalódásnak, bántalomnak, szomorúságnak a vihara támaszt nagy hullámokat, és fenyegeti elmerüléssel az ijedt lelket. A Galileai-tavon éppen olyan hirtelen, váratlanul jön a vihar, mint a Balatonon, rázúdul a vízre és az elébb még sima tükör haragosan csapkodó hullámokban törik széjjel. Jaj annak, akit kint, a vízen ér! Így szoktak jönni az élet viharai is. Akkor lep meg a kísértés ereje, amikor nem is gondoltunk rá. Így jön a szomorúság is. Mit sem sejtő békességben él valaki egy boldog otthonban, és egy óra múlva talán a legdrágább szerettének a holtteste fölött sír. Vagy egy jó barát, akiben megbízunk, akiről sohasem gondoltuk volna, hogy visszaél a bizalommal, cserben hagy. Vagy valamiféle reménységünk egyetlen éjszaka alatt úgy elhervad a kezünk között, mint a virág, mikor fagy éri. A Balatonon a vihar közeledtére viharágyú, vagy éjjel jelzőtűz figyelmeztet. Az élet viharait olykor semmilyen figyelmeztető előjel, vészjelző nem vezeti be. Kopogtatás nélkül, bejelentés nélkül is meglephet, a legváratlanabb időben. Legjobb hát minden pillanatban készen lenni az ilyen eshetőségre.

Tehát a vihar éppúgy rátör a Krisztussal együtt haladó emberre, mint bárki másra. Sőt! - Ebben a történetben éppen az feltűnő, hogy mielőtt elindultak volna a kis csónakkal a túlsó part felé, a víz nyugodt, az idő derült volt. És mintha csak haragudtak volna a szél meg a hullámok a kis csapatra, mert amint eltávolodtak a parttól jó messze, akkor tört rájuk a vihar. És ennek is van valami szimbolikus jelentősége, mégpedig az, hogy aki a maga életének a hajójába beveszi Jézust és az Ő utasítása szerint kezd haladni a túlsó part felé, az el lehet készülve reá, hogy ha eddig nem is, de ezután nem lesz sima a víz körülötte.

“Menjünk át a túlsó partra” - mondja Jézus a tanítványoknak. És ma is így hív. A keresztyén élet nem egyéb, mint elindulás Jézussal együtt a túlsó part, az örökkévalóság felé. És eközben nagyon ritkán evezhetünk békés vizeken. Pál apostol is arra intette a kis-ázsiai gyülekezeteket, tartsanak ki a hitben, mert bizony “sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk”. (ApCsel 14,22) Ha valaki meg akarja tapasztalni, mi az élet igazi vihara: induljon csak el Jézus után. A bibliai gazdag ifjú olyan békés, önmagával megelégedett volt mindaddig, míg egyszer összetalálkozott Jézussal. És Jézus egyetlen szavára, ami a szívét találta el, egyszerre fölborult benne minden, vihar támadt benne. Aki komolyan akarja venni Jézus követését - azt, hogy tagadja meg magát -, az egyszerre úgy érzi, mintha állandóan szembeszéllel, csapkodó hullámok között evezne, szakadatlanul küszködve az ágaskodó régi természetével. És aki meg-nem-alkuvó módon meri képviselni Isten országát és annak igazságát egy nem hívő világban: előbb-utóbb meglátja majd, milyen vihar tör ki körülötte! Akit keresztyén ember létére sohasem csapott még meg ennek a viharnak a szele, az nézzen sürgősen utána, hogy ott van-e egyáltalán élete hajójában Jézus Krisztus?!

De még tovább: a mai embert nem is a bűn és kísértés belső lelki viharai aggasztják legjobban, sem az a külső vihar, amit a meg-nem-alkuvó keresztyén élet támaszt maga körül, hanem az az egzisztenciális bizonytalanság és veszélyeztetettség, amibe a földkerekségen élő egész emberiség jutott. Maga az emberi lét sodródott bele egy olyan egyetemes viharba, ami már szinte végső nagy katasztrófával fenyeget. Mi lesz ezzel a világgal? - kérdik aggódva tudósok, politikusok, édesanyák, egyszerű emberek ezrei. Egy világkrízis forgatagában, magasra csapkodó hullámverések között hányódik az emberiség élete. Minden megrendült, meglazult a világ épületében, mint egy hajón, amelynek letörte a vihar az árbócát, meg a kormánylapátját, és amelynek legénysége már-már szinte nem ura a helyzetnek. Az emberiség ma egzisztenciális viharfelhők beborulatában keresi a kiutat, a menekülést - egyszerűen az élet-félelem szorítja össze a szívünket. Csoda-e, ha olykor megrendül a tanítványok hite? Ha kishitűvé válnak?

Tulajdonképpen ilyen egzisztenciális veszedelemben voltak ott a Genezáreti-tavon a tanítványok is. A puszta létük forgott kockán. Az a rémület lett úrrá rajtuk, hogy “Elveszünk!” Így is mondták, szinte szemrehányó módon Jézusnak: “Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?!” Igen, ez volt az azután, ami a félelmüket még jobban növelte, hogy Jézus mintha nem törődne velük! Alszik! Nyugodtan pihen, mintha semmi baj sem lenne! Meg sem moccan. Nem csinál semmit! A vihar meg csak tombol mind ijesztőbben. Óh, de jól ismerem ezt a szemrehányó, kishitű panaszt a világ és a történelem Urával szemben! Hiszen valóban úgy látszik néha, mintha Jézus nyugodtan aludnék, miközben az élet viharainak mindent elnyelő örvényei fenyegetik a hajót. Tűri, hogy szenvedjen az ember! Elnézi, hogy kínlódjon, vesződjön a hullámokkal! A múltkor egy kórházi betegágyon sóhajtott föl valaki fájdalmas szenvedései között: Ha Isten lenne az égben, ha Istennek igazán szerető szíve lenne, nem engedné meg, hogy így kínlódjam! - Nos, éppen azt hirdeti nekünk ez a történet, hogy ha úgy látszanék is, mintha Isten nem törődne valakivel, velünk: nem így van! Sőt, sokkal inkább arra vár csak, hogy mi a magunk nyomorúságai közepette törődjünk már végre Ővele, forduljunk végre Őhozzá, kiáltsunk utána!

Itt, a történetben is arról van szó, hogy a tanítványok, amikor már nem bírták tovább a küzdelmet, fölkeltették Jézust. Nem nagyon udvariasan és kíméletesen, sőt nem is nagy hittel és bizalommal, de mégis Hozzá fordultak segítségért! És Jézus fölkelt! Érdekes: a vihar zúgása, tombolása nem zavarta álmát, nem ébredt föl rá, de amint az övéi kiáltottak hozzá, azonnal talpon volt! Higgyétek el, hogy ma is így van ez: a világ rettentő zűrzavara, vad lármája között is rögtön meghallja, ha valaki igazán imádkozni kezd Hozzá! Emlékezzetek csak rá: a keresztfán is így volt: már-már szinte elvérzett, leírhatatlanul szenvedve haldoklott. Körülötte az őrjöngő nép átokszava, csúfolódása, gúnykacaja hullámzott. Nem válaszolt reá egyetlen szóval sem. És egyszer csak a sokaság zsibongásán egy halk, imádságféle hang szűrődött át hozzá: a mellette lévő keresztről jött az elhaló hang. Egy bűnbánó lélek segélykiáltása volt: Uram, emlékezzél meg rólam! És Jézus ezt a kérdést abban a rettenetes órában is rögtön meghallotta, rögtön válaszolt rá. - Ne kételkedj hát: ha igazán imádkozol, nem könyörögsz hiába!

Felséges jelenet következett ekkor: “És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség.” (39. vers) Úgy beszélt a viharhoz, meg a tomboló hullám-örvényhez, mintha intellektussal bíró lények lennének - mint egy Úr a szolgájához! Isteni nyugalma úrrá lett a viharon! Mindenható Úr Ő a természet fölött is. Az elemek is fölismerik szavát, és a legvadabb tombolásuk közepette is engedelmeskednek Neki! Milyen vigasztaló ez! Semmiféle vihar nem vonhatja ki magát Jézusnak, a világ Urának és Megváltójának az ellenőrzése alól. Semmiféle hullám nem csaphat magasabbra, mint ahogyan Ő engedélyezi! Nincs semmi és senki ezen a világon, ami vagy aki ne lenne az uralma alatt annak az áldott kéznek, amelyet átszögeztek ott a keresztfán!

Bármennyire indokolt emberileg a tomboló viharban a félelem, a rémület, mégis még inkább indokolt Jézus szemrehányása: “Miért vagytok ilyen félénkek? Hogy van az, hogy nincsen hitetek?” A félelem nyilván annak a jele, hogy az ember nem bízik eléggé Istenben, "nem nézi ki” Jézusból még a lehetetlent is! A félelem tehát mindig hitbeli gyengeség. A hit kizárja a félelmet. És ebből a történetből kiderül, mit ért Jézus hit alatt. Nem olyan vallásos érzelmet, amelyik végigkíséri az életünket, mint az esti harangszó zúgása. Nem is olyan egészséges optimizmust, amelyik igyekszik a dolgokat nem tragikusan látni. Itt a hit azt a bizonyosságot jelenti, hogy Isten a maga országát és annak igazságát diadalra viszi mindenféle reménytelen helyzeteken keresztül is. Azt a bizonyosságot, hogy Jézus Krisztus föltétlenül és végérvényesen győz, és számíthatunk reá, hogy az apró kis mustármag terebélyes fává növekszik! Azt a bizonyosságot, hogy semmiféle vihar, természeti erő, benned vagy körülötted föl nem tartóztathatja Isten országának a kibontakozását és megvalósulását ezen a világon! Jézusnak íme, hatalma van minden fölött! Olyan szava van, aminek a szél és a tenger is engednek. És érvényesíti is ezt a hatalmát, és el is mondja ezt a szavát, ha mi igazán hiszünk az Ő hatalmában és szavában.

Képzeljétek el, mi lenne ezen a világon, ha a keresztyének ezen a földön, mi is itt, igazán elkezdenénk hinni, de igazán hinni Jézus hatalmában és szavában! Igazán elkezdenénk könyörögni Hozzá, hogy “jöjjön el a te országod és legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is!”

Ámen

Dátum: 1957. június 2.

A felolvasott Ige az ótestamentumi kultusz legfelségesebb eseményének a képével szemlélteti Jézus mennybemenetelének a jelentőségét. Az ótestamentumi kultusznak ugyanis legnagyobb eseménye az volt, amikor a főpap évente egyszer bement a szentélybe, a szentek szentjébe, abba a minden halandó elől eltakart szentélybe, amely a nép hite szerint Isten valóságos jelenlétének a lakóhelye volt. Vitte magával a nép bűneiért megáldozott bárány vérét, és ott imádkozott a kint várakozó hívőkért. Nos tehát, ezt mondja a Zsidó levél írója: amit ez az ótestamentumi kultuszi cselekmény ábrázolt, az azon a bizonyos áldozócsütörtökön, Jézusnak, az igazi áldozati Báránynak és egyben főpapnak a mennyei szentélybe való bemenetelével immár beteljesedett, valósággá lett. A mi Főpapunk, Jézus, Isten Fia, “áthatolt az egeken”, vitte magával, magán, sebhelyes kezén, lábán, halált elszenvedett és föltámadott testén-lelkén a mi bűneinkért való áldozatának a bizonyságait, mintegy bemutatni az Atyának, hogy ímé, a megváltás minden munkája valóban elvégeztetett! Az üdvtörténetnek erre a felséges tényére emlékezünk ezen a mai napon.

Tehát mindenekelőtt arra, hogy a mi Főpapunk áthatolt az egeken. A modern ember ezen a ponton mindig megütközik, mert a mennynek sehol sincs helye a mai világképben. Hol van a menny? A régi világban úgy képzelték el a mennyet, mint egy föld fölött elterülő tágas térséget, mintegy magasabb emeletet, amit el lehetne érni, ha az ember képes lenne mindig fölfelé repülni. Ebben az értelemben akartak a történelem előtti kor emberei Bábelben olyan magas tornyot építeni, amelyiknek a teteje az eget éri. De azóta az emberiség a látható világ szerkezetét, alkatát jobban megismerte. Mi már tudjuk, hogy a csillagok nem apró fénypontok az égen, a föld is csak egy kisebb rendű bolygó a sok millió között, mi már tudjuk, hogy a világmindenségben nincs fönt és lent, és hogy a világtérnek nincs határa. Azt is tudjuk, hogy a föld gömbölyű, és így Ausztráliában például hozzánk viszonyítva az emberek éppen az ellentétes irányba mutatnak “fölfelé”, mint mi ahogyan a fölfelé való irányt mutatjuk. A világtérnek ez a helyesebb megismerése a mennyről való fölfogásunkat is helyesebb irányba tereli. Mert azzal, hogy a távcső sehol sem mutatja ki a menny helyét, éppen semmit sem szenved a hitünk. Sőt, amit a természettudomány tanít, éppen arra figyelmeztet, hogy a menny nem szemmel látható hely, térség valahol a tejútrendszereken túl, hanem olyan létforma, az életnek olyan minősége, amit műszerekkel, tudományos eszközökkel kikutatni nem lehet, hanem amit csak onnan jövő kinyilatkoztatásból lehet megismerni. A menny nem egy bizonyos hely ebben a világban, hanem egy másik világ, egy másik élet, egy láthatatlan szellemi világ, amelyik nem helyzete, hanem minősége tekintetében különbözik a miénktől. Egy olyan elképzelhetetlen életforma, amit a Biblia szavai szerint “szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, amit Isten készített az őt szeretőknek”. A mennybemenetel tehát nem helyváltoztatás, hanem létbeli változás: átmenet az időből az örökkévalóságba, a teremtett világból a teremtő Istenhez. Mennyben lenni azt jelenti, hogy közvetlenül Istennél lenni. A mi mennyben létünknek is az lesz majd a lényege, hogy részesülünk Isten dicsőségében, igazságában és örömében. Jézus mennybemenetele pedig ezen felül még azt jelenti, hogy újra részesül Isten hatalmában és mindenütt jelenvalóságában.

Tehát Jézus most a mennyben van. Az a Jézus, aki emberi testben élt itt a földön, most újra a mennyben van. “Áthatolt az egeken” - mondja Igénk. Olyanforma műveletet érzékeltet ez az Ige, mint amikor valaki bozóton, sziklákon, veszedelmeken, ellenséges területen küzdi át magát sikeresen, és végül megérkezik diadalmasan, győzelmesen a célhoz. Így küzdötte át magát Jézus annak a titokzatos, láthatatlan világnak a különböző régióin, a bűn, halál, démonok szellemi birodalmán keresztül a legfőbb helyre, Isten mennyei dicsőségébe. Van ebben valami nagyon örvendetes, biztató, megnyugtató híradás.

Hogy jobban érzékeltessem, miről van szó, egy képpel hadd próbáljam kifejezni. Képzeljük el, hogy egy szakadékba esett emberért leszáll valaki a mélységbe, rákötözi a mentőkötelet arra is, meg önmagára is, és a veszélyes meredélyeken, sziklákon keresztül szerencsésen visszajut a magasba, és most fentről tartja a kötelet, biztos helyről húzza maga után a szerencsétlenül járt társát. Így jött felülről utánunk Jézus a bűnnek és halálnak abba a mélységébe, amelybe belezuhant ez a világ. Közöttünk való élete és halála az a mentőkötél, amivel körülcsavarta az emberi életet, s majd amikor mindent elvégzett idelent, újra áthatolt a szakadékon, fölment a mennybe. És most a földi élet végleg hozzá van kötve a mennyhez, a Fiú az Atya jobbján fentről, biztos helyről tartja a kötelet.

Akármilyen kétségbeejtő, veszélyes, ijesztő is olykor az emberi sors, akármilyen veszedelmesen inog vagy omlik alattunk ez a föld, ne féljetek, jól oda van már kötve az örökkévalósághoz, mert van ott Valaki, aki örökre összekötötte magát velünk, és nem ereszt ki többé a kezéből. Igen, Testvérek, valóságos, reális összeköttetés van a föld és a menny között. Az a kötél, az a mentőkötél most az Ő Igéje, az Ő szava, az az isteni szó, amely itt nekünk az Ő kegyelmét, a bűnbocsánatot hirdeti, amelyik megtérésre hív, amelyik az Istennek szentelt élet útján vezet. Ezzel a szóval tartja fenn a mindenséget.

A mi mindennapi életünket is ezzel kötözi hozzá az örök parthoz. Ő föntről fogja a kötelet, onnét túlról, a láthatatlan világból hangzik hozzánk a szava: ragaszkodjatok ahhoz, amit mondok! Ragadjátok meg a szavamat, mint egy kötelet, kapaszkodjatok bele, ne féljetek semmitől, az én szavam megtart, fölemel, átsegít benneteket minden bajon, veszedelmen, még a halálon is, át az örökkévalóságba!

Tehát így hatolt át az egeken Jézus, hogy megmaradt az összeköttetés. De még további áldása is van az Ő mennybemenetelének. Igénk így mondja: “Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid 4,15) Tehát ugyanaz a Jézus van ott a mennyei szentélyben, aki mindenkinél mélyebbre szállt alá a mi földi nyomorúságunkba. Gondoljátok csak el, hogy Jézusban Isten inkognitója végigszenvedett mindent, ami egy embert a földön érhet; kísértést, fáradtságot, meg nem értést, rosszindulatot, hontalanságot, illegalitást, üldözést, fogságot, halált. Személyesen járta végig az emberi élet egész útját, önmagán tapasztalta meg mindazt, ami a földi életet nehézzé, aggasztóvá, keservessé, boldogtalanná teszi. Nincs olyan helyzet, amit ne ismerne, amit ne élt volna át. Ezért tud együtt érezni velünk, mint olyan orvos, aki maga is volt már halálos beteg. Ott a legfelső helyen van egy olyan láthatatlan gyóntató Atyánk, aki minden gyengeséget és bűnt ismer, olyan szerető testvérünk, aki az emberi élet minden küzdelmét végigélte, olyan isteni Megváltónk, aki mind e fölött már győzött és nekünk is segít győzni. Teljes bizalommal lehetünk hát hozzá, hiszen olyan főpapunk van a mennyben, aki mindenható mint Isten, és mégis hozzánk hasonló mint ember. Aki itt a földön, az emberek között Istent képviselte, most pedig odaát a mennyben, Isten előtt az embereket képviseli.

Ezért folytatja így a Zsidó levél írója: “Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (16. vers) Érdekes, úgy beszél a Krisztus elé járulásról, az Ő segítségének az igénybevételéről az Ige, mintha Jézus nem is a mennyben lenne, hanem ugyanúgy most is a földön, mint régen. Éppen ez a csodálatos ajándék az Ő mennybemenetelében, hogy Ő nem tőlünk távozott el, hanem közelebb jött hozzánk. Éppen azért ment át a másik életformába, a szellemi világ láthatatlanságába, a mindenütt jelenvalóság állapotába, hogy minden térbeli és időbeli korlátozottság nélkül velünk lehessen minden napon, minden helyen a világ végezetéig. Jézus mennybemenetelével nem lett szegényebb az Ő híveinek a serege, hanem éppen gazdagabb. Ha most is testileg lenne itt közöttünk, mint 2000 évvel ezelőtt, például valahol Jeruzsálemben, vagy a Genezáreti tó partján, akkor most nem lehetne itt velünk. Csak a nagyon gazdag és kiváltságos emberek utazhatnának el hozzá és kereshetnék a közelségét.

Hogyan van hát ez? Olyan szépen fejezi ki régi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté, amikor az apostoli hitvallásnak ezt a tételét magyarázza: “Felméne a mennybe”. Fölteszi a kérdést: “Tehát akkor nincs velünk Krisztus a világ végéig, mint ezt megígérte nekünk?” Felelet: “Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Emberi természetére nézve nincs többé a földön. De istenségével, fenségével, kegyelmével és Lelkével sohasem távozik el tőlünk.” Milyen nagyszerű dolog! Lehet akármilyen nyomorult, nyavalyás az én emberi természetem, minden betegség melegágya a testem és minden értelmetlenségre hajlamos a lelkem - ám legyen, ha tudom, hogy Jézus velem van az Ő istenségével. Lehet, hogy megaláztak, meggyaláztak, összetört az élet annyira, hogy elveszítettem még az önbecsülésemet is, mit számít ez, ha tudom, hogy velem van Jézus az Ő fenségével! Egyre jobban látom, mennyire a lényem gyökeréig romlott a szívem, millió bűn hagyott foltot rajta - óh, hála Jézusnak, aki velem van a kegyelmével. Testben élek, azaz tehetetlenségben, jóra való képtelenségben, Isten szolgálatára való teljes alkalmatlanságban - és mégis áldás lehetek mások számára, mert velem van Jézus az Ő Lelkével.

Nincs többé egyedüllét, keserves, aggasztó magárahagyatottság, se betegágyon, se magánzárkában, se a részvétlen tömegben, se elhidegülő, meg nem értő családtagok között, mert Valaki, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, megígérte, hogy mindig velünk marad a világ végezetéig. Ímé, nem azt mondta Jézus búcsúzásul a tanítványainak: Legyetek velem minden napon. Nem. Hanem ezt: Veletek maradok minden napon. Nincs tehát olyan eset, amikor azt mondhatná valaki: elhagyott az Isten! Ilyenkor mindig csak a mi hitünkkel van baj. Ő akkor is velünk van! A hit az a pszichológiai állapot, amely lehetővé teszi az embernek, hogy tudomást vegyen Krisztus velünk létéről, és hogy Ő bennünk az erőhatásait kifejthesse. Bármi történjék is veled, bármilyen nehéz feladat előtt állasz, bármilyen kísértések között jársz, bármilyen küzdelem vár rád, mondjad teljes bizonyossággal: nem vagyok egyedül! Ha akár maga a halál közeleg, úgy, hogy már-már érzed dermesztő leheletét, mondjad bátran: Nem vagyok egyedül, Jézus velem van!

Ha már majd közelegsz a menny kapujához és látod fölötte a kiírást: “Nem megy abba be semmi tisztátalan...” (Jel 21,27a) És megkérdik az angyalok: van-e ide belépési lehetőséged, te bűnös ember? Ott is majd csak ezt mondjad: Nem vagyok egyedül, velem van Jézus! És a gyöngykapu megnyílik előtted, és te beléphetsz az aranyvárosba.

Íme, ilyen Főpapunk van nekünk a mennyben. Járuljatok hát azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül!

Ámen

Dátum: 1957. május 30. (Áldozócsütörtök délután)

Két történet szövődik itt egybe a fölolvasott részben. Legutóbb a kettő közül arról beszéltem, amelyikben Jairus leánykájának a feltámadásáról van szó. Most szeretnék a másik részről beszélni, a vérfolyásos asszony esetéről. - Bevezetőül csak annyit, hogy emberileg szólva igen nehéz helyzetben lehetett Jézus: ketten is kérték a segítségét, ketten is igényelték ugyanabban az időben - melyiket teljesítse?

Haldoklik egy kislány, kétségbeesett édesapa rimánkodik, hogy jöjjön hamar, mielőtt bekövetkezik a vég, közben pedig az úton föltartóztatja egy régóta beteg asszony! A lehető legrosszabbkor! Mit tegyen Jézus? Mondja ennek az asszonynak: Jaj, most nem érek rá, gyere máskor, sietnem kell?! Hiszen indokolt lenne, ha a nehezebb és sürgősebb ügyet veszi előre és emezt otthagyja. Mi ezt tennénk. De Jézus nem! Neki mindig, mindenki számára van ideje. Sohasem mondja senkinek, hogy most nagyobb ügyekkel van elfoglalva, nem ér rá apró-cseprő egyéni bajokkal vesződni. A világpolitika sorsdöntő kérdéseit, vagy a tejútrendszerek kozmikus rendjét éppúgy a szívén viseli, mint egy elhagyott, beteg asszony titkos sóhajtását. Ebben a kicsi jelenetben megvillan előttünk valami abból az érthetetlen titokból, hogy Jézus valóban mindenkihez, mindenütt, mindenkor egyformán közel van, elérhető, megszólítható. Láttam egyszer egy orvosi cégtáblához hasonló plakátot, olyant, amilyent az orvosok szoktak kiakasztani a rendelőjük ajtajára. Ez volt ráírva: “Az áldott orvos, Minden betegség specialistája. Fogad: éjjel-nappal, minden előzetes bejelentés nélkül. Ingyenes rendelés. Az árát maga fizette meg.”

Igen: az Ő láthatatlan, de valóságos orvosi rendelőjének valami ilyenforma cégtáblája lehet. Te is mehetsz hozzá a magad akármilyen bajával, bármikor, éjjel és nappal, minden előzetes bejelentés nélkül! Így ment oda Hozzá ez a történetbeli beteg asszony is: hívatlanul, a lehető legalkalmatlanabb időben Hátulról kerülve, félénken közeledett hozzá a tömegen keresztül és megérintette Jézus ruhájának a szegélyét. Csak egy félénk, félszeg, titkos érintés, érintkezés történt egy beteg ember és Jézus között és mindketten megéreztek valamit: az asszony azt, hogy meggyógyult, Jézus pedig azt, hogy erő áradott ki belőle. Hogyan tudta meg Jézus, hogy valaki a gyógyulás vágyával nyúlt hozzá? Hiszen olyan sokan voltak körülötte, a sokaság szorongatta minden oldalról, ki a könyökével, ki a ruhájával, ki a vállával ütődött neki a nagy tumultusban. Miért csak erre az egyébként észre sem vehető érintésre lett figyelmes? Nyilván azért, mert ez az érintés mindenkiétől különbözött. Ebben az érintésben egy vergődő szív kiáltása volt hangtalanul is: ez az érintés olyan volt, mint egy alázatos könyörgés. Ez nem olyan volt, mint a tömeg szorongatása, nem véletlen, gondolat nélküli, a puszta fizikai közelség, sodródás folytán létrejött hozzáérés - ebben lélek volt, ebben egy remegő lélek félénk és élő hite lüktetett!

Van ennek a jelenetnek valami szimbolikus jelentősége. Tudniillik nagy különbség van aközött, hogy szorongatjuk-e Jézust, vagy megérintjük Őt? Akik csak szorongatják, nem sokat nyernek, - akik pedig megérintik, mindent megkapnak. Valaki, aki személyes tapasztalata folytán igen széles áttekintésben tudja látni a mai világ helyzetét, mondta, hogy az egész világ gondolkodása még sohasem fordult annyira Krisztus felé, mint most. Több érdeklődés mutatkozik irányában, mint bármely más korszakban az emberiség történetében. Mivel az élet nagyon sok útja zsákutcába vezetett már, sóvárogva fordulnak az emberek Jézus felé. Sok szép terv, boldogító törekvés csődbe jutott, ezer sebből vérzik az élet, valóban úgy van, mint ennek a bibliai asszonynak az esetében: “sok orvostól sokat szenvedett és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett”. (26. vers) Egyre nyilvánvalóbbá kezd válni, hogy ennek az összekuszálódott világnak valóban egy reménysége lehet még, hogy megmeneküljön valami végső, nagy pusztulástól, hogy el ne vérezzék egészen: Jézus Krisztus! A világnak ez a Krisztus felé sóvárgó tekintete látszik abban is, hogy ma jobban tele vannak a templomok világszerte, mint régebben. Vasárnapról vasárnapra rengetegen sereglenek össze és hallgatják Jézust. Szorongatják Őt. De a körülötte szorongó sokaságból vajon hányan érintik is meg valóban? Vagyis hányan keresik és találják meg Vele a kapcsolatot, és élnek Általa? Hányan érintik meg Őt úgy, hogy nemcsak egészségesebben, hanem teljesen megépülten mennek el? Óh, de sokan vannak, akik gyermekkoruktól késő vénségükig járnak istentiszteletre, bibliaórákra, olvassák a Szentírást, gyakorolják az imádságot, ott nyüzsögnek Jézus közelében, és csak mint azok a Jézust szorongató emberek: ugyanúgy mennek is el Tőle megint a találkozás után, ahogyan odajöttek, kielégítetlenül, nem megerősödve, anélkül, hogy valami történt volna közöttük és Jézus között! Én is így tettem sokáig, míg azután egyszer valóban megérintettem Őt! Akkor tapasztaltam én is ámulva, micsoda különbség van aközött, hogy szorongatjuk-e, vagy valóságosan megérintjük Jézust!

De hát mit jelent: megérinteni Jézust? Nézzük csak a történetet: Ez az asszony abban is különbözött a többiektől, hogy az a sokaság csodát látni ment Jézus után. Íme, Jézus útban van egy haldokló beteghez, itt valami rendkívüli fog történni! Kíváncsian sereglettek össze az emberek, hogy valami rendkívüli dolgot lássanak, tanúi legyenek annak, hogy gyógyít meg Jézus valakit - valaki mást, egy haldoklót. Az az asszony pedig meggyógyulni ment oda Jézushoz. A saját beteg, vérző életét vitte oda Őhozzá. Azt hiszem, nekünk is itt kellene kezdenünk: vagyis nem azon keseregni, panaszkodni, hogy milyen beteg ez a világ, milyen hitványak, gonoszok az emberek, hanem azzal az igénnyel megközelíteni Jézust, hogy kezdje el rajtam ennek a beteg világnak és hitvány emberiségnek a meggyógyítását az én szívem megtisztításán, az én bűneim megbocsátása által, az én életem megszentelésével és a maga szolgálatába állításával! Hányan jöttetek most ide ezzel az igénnyel? Azzal, hogy meggyógyuljatok, megtisztuljatok valami konkrét bűnötöktől, megerősödjetek, alkalmasabbá váljatok az Isten dicsősége szolgálatára, munkálására? Ha most valaki csak azért jött, hogy Joó Sándor milyen prédikációt vág ki megint: az éppen úgy áldás nélkül távozik innen, mint a Jézus körül szorongó többi ember. Jézus van itt, Ő a főszemély, nem egy prédikátor, aki tolmácsolja Őt! Merjetek nagyot várni tőle, merjetek azzal az igénnyel jönni, hogy valaminek történnie kell bennünk, velünk! Föl kell száradnia a könnyünknek, meg kell vigasztalódnia a szívünknek, reménységgé kell változnia bennünk a keserűségnek és kétségbeesésnek, mennyei erővel kell megtöltődnie lankadt, fáradt tagjainknak és lelkünknek! Merjünk azzal a határozott, fölfokozott igénnyel jönni Jézushoz, amivel az az asszony, aki ezt mondta magában: “Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok!”

Talán az a régi ótestamentumi emlék bátorította föl ezt az asszonyt erre az érintésre, hogy már történt egyszer hasonló csoda, amikor egy embert temettek és odatették Elizeus próféta sírjába, és amint hozzáért a holttest Elizeus teteméhez, megelevenedett a halott. (v.ö. 2Kir 13,21) Itt pedig nem is egy halott próféta, hanem maga az élő Megváltó van jelen, Isten lelki erejének földi centráléja! Ez a titokzatos Valaki, akiben fölszabadult Isten megváltó szeretetének teljes hatalma. Akiben föltárta Isten önmagát, hogy mindenki, akinek szüksége van erre a mennyei energiára, hozzájuthasson, megtelítődhessen vele! Hogyne hatna hát gyógyítólag ez a drága erő, ha akár csak a ruhája szegélyét érinti is meg a beteg ember?! Óh, milyen keveset tudott ez az asszony Jézusról, de az is elég volt, hogy meggyógyuljon általa. Mi már sokkal többet tudunk: tudjuk róla, hogy a benne működő isteni erő ártalmatlanná tette a bűnt, legyőzte a Sátánt, szétfeszítette a halál börtönét, megnyitotta a menny kapuját! És nekünk szabad megérintenünk nemcsak a ruhája szélét, hanem a szívét, Őt magát. Megérinteni a Hozzá szóló szavunkkal, a feléje áradó és bele kapaszkodó hitünkkel.

A hitünk meg az imádságunk az a lelki kéz, amely a Krisztusban lévő erőt megragadja és egy új élet alkotórészévé teszi. A hitünk meg az imádságunk válhat olyan reális összeköttetéssé, mint a kéz érintése, és miközben így belehiszed és beleimádkozod magad a Krisztusba, az Ő gyógyító, megújító, megszentelő ereje beleárad a szívedbe, a mindennapi harcaidba, feladataidba, és íme, Krisztus erejének a hatásai láthatóvá kezdenek válni az életedben. Lépj ki azok közül, akik csak szorongatják Őt, azok közé, akik bátran, hittel megérintik Őt! Nézzétek, itt is, most is jelen van Jézus. Mondjátok neki: Uram, másoktól azt hallottam, hogy Te élsz, veled kapcsolatba lehet kerülni. Nem látlak, de most kinyújtom a hitemet, mint egy kezet feléd, át a láthatatlan világba, és azzal, hogy hittel megérintelek téged, legbensőbb lényemben gyógyulást, lelki egészséget nyerek Tőled! Én is ezt teszem mindennap, és így jutok hozzá a bűnbocsánathoz, erőhöz a kísértések felett, a félelem felett, a gondok felett, minden felett, ami útjában áll a győzelmes keresztyén életnek!

Azt mondhatná erre valaki: Ja, de ehhez nagy hit kell! - Nos: nem! Ennek az asszonynak sem volt nagy hite. Nem nagy volt a hite, hanem elszánt, csak annyi, hogy tesz egy mozdulatot. Itt is az látszik, hogy a hit mennyire nem intellektuális művelet, hanem cselekedet. Sőt, ennek az asszonynak szinte babonás hite volt. Jézus ruhájának mint egy ereklyének az érintésétől várta a csodát. És Jézus még ezt az elferdült hitet sem utasítja vissza! Kezdd el annyi hittel, amennyi van. - Múltkor olvastam valakiről, aki egy szép, új, értékes pipát vásárolt magának. Amikor a drága pipát nagy vigyázattal rátette a hamutartóra, föltűnt neki, hogy most már egy új, megfelelő hamutartót is vennie kell. Amikor az is megvolt, sehogy sem illett hozzá a régi asztalterítő. De az új asztalterítő szinte megkövetelte, hogy új függöny kerüljön az ablakra is. Majd ugyanígy sorra kerültek a bútorok, a kályha, a lámpa, az egész szobaberendezés. És mindez az új pipa miatt! - Nos, hát valahogy így van ez lelki értelemben még inkább. Ha csak annyi hited van, hogy például Jézus hallja az imádságod szavát, kezdd el ennyivel. Hamarosan felfedezi az ember, hogy ehhez az imádsághoz sehogy sem illik az a morózus lelkiállapot, ami van, és akkor kérjed azt, hogy adjon Jézus új, derült, fölszabadult kedélyállapotot. De ettől az új kedélyállapottól feltűnően elüt a beszédünk, tehát meg kell azt is újítani. Amint kezdünk másként beszélni, rájövünk, hogy a pénzünket túlságosan önző módon kezeljük, tehát azt is Jézus akarata szerint kell újrarendeznünk. Majd így jönnek egymás után új kapcsolatok az életünkben az emberekkel, új módon felhasznált szabadidő, új vasárnapok, új érdeklődési körök, új feladatok, új célok, új örömök - lassan megváltozik minden. Ez a hit lényege: mozgás; az, hogy a Krisztussal való kapcsolat által változás történik bennünk! Megújulás, gyógyulás! Krisztus erejének a láthatóvá válása a mindennapi életünkben! És mindez a megújulás egy kicsinyke kezdetből, a hit egy mozdulatából - egy érintésből! Te is kérheted Jézust, hogy még ma kezdje el benned az új életet!

Befejezésül még csak annyit, hogy ennek a titkon meglett boldog tapasztalásnak nyilvánvalóvá kell válnia. Az a bibliai asszony is el akart tűnni a sokaságban, de Jézus nem engedte. Kénytelen volt odaállni mindenek szeme láttára Jézus elé és elmondani Neki mindent igazán: azt, hogy milyen beteg volt és miként gyógyult meg. Az Úrtól titkon kapott áldást, igen, mondjuk csak el nyíltan másoknak is. Szükségük van rá az embereknek. Így növekszik Jézus dicsősége. De nekünk magunknak is szükségünk van reá. A megvallott hit, a bizonyságtétel elkötelez Krisztus mellett, továbbsegít az úton. Figyelmeztet: íme, mások is tudják rólam, hallották, nyilvánvalóvá lett, hogy hozzá tartozom!

Jézus ott, a sokaságban ezt kérdezte. Kicsoda illetett engem? Hittel, a szívével, a lelke gyógyulásra vágyakozó mozdulatával. - Most is ezt kérdi: Kicsoda illetett engem? Közületek, akik itt vagytok, ki illette, érintette meg most Jézust? Hittel, a szívével, a lelki mozdulatával?! - Igen: Ki az a boldog itt most közöttünk, akinek az Úr ezt mondhatja. “Leányom, fiam, a te hited megtartott téged. Eredj el békével és gyógyulj meg a te bajodból!”

Ámen

Dátum: 1957. május 19.

Két történet van itt egybeszövődve, de én most csak az egyikről szeretnék beszélni, arról, amelyik Jairus leánya feltámasztásáról szól. Bár az, ami itt le van írva, még Krisztus feltámadása előtt történt, de benne már a húsvét fényének előrevetített sugara tündöklik, amellyel nagypénteken és húsvétkor győzelmet nyert a legnagyobb emberi nyomorúság, a halál fölött! - Mi már túl vagyunk azon a magasztos nagypénteken és diadalmas húsvéton. A mi életünk útjára már teljes fénnyel rávilágít a bűnön-halálon hatalmat vevő Krisztus dicsősége. És én most éppen arról szeretnék beszélni, hogy az élő Jézus hatalmának milyen biztató fénye derül életünk sötét útszakaszaira.

Életünk vándorútja bizony néha nagyon sötét völgybe tér, ahogyan énekeltük is az imént. Sőt, nem is néha, hanem igen gyakran adódnak ilyen sötét, kilátástalan útszakaszok, sokkal gyakrabban, mint a világos, derűs, napsütötte tájak. Óh, mennyi titkos, vagy már nem is titkolható baj, szomorúság, szenvedés van az emberek életében! Egyik helyen egy szétbomló családi élet zűrzavara! Milyen boldogan kezdődött pedig. De egyszer csak beborult az ég fölötte, vihar kerekedett, mintha földrengés rázta volna meg a házat, s most a sérült lelkek a romok között keseregnek: hová jutottunk, mi lett belőlünk?! Beteg a családi élet! Másik helyen egy régi bűn emléke vet sötét árnyékot az útra. Titkos hűtlenség a házastárs ellen: nem tudja senki, mégis fáj, keserű mérge még a tiszta családi örömet is megronthatja. Beteg a lélek! Vagy a XX. század nagy betegsége: a félelem. Az a szorongó érzés, mintha aláaknázott területen járna az ember: nem mer örülni semminek, minden pillanatban a levegőbe repülhet minden, amiért élt, dolgozott. Beteg a kor! Vagy az, hogy a család egyik tagja beteg, szenved, veszedelemben van, mint itt, Jairusnál. A többinek sem ízlik az ebéd, elköltözött az öröm a házból, nem pihentet az álom. A félelem és aggódás árnyai ülnek mindenütt, ahová néz az ember, hiszen bajban van valaki, ott settenkedik körülötte a halál! Hiába van előkelő, magas állása Jairusnak, mit ér most azzal? Hiába veszi körül tisztelet, megbecsülés az emberek részéről, nem tudnak segíteni! Hiába van pénze, vagyona: nagyobb itt a baj, mint a pénz hatalma! Valaki a halálán van. Reménytelenül kezd besötétedni az út! Óh, csak ez az ijesztő sötétség ne volna, de boldogan lehetne élni az életet!

És mégis jó ez a baj valamire! Jairust mindenesetre ez a baj vitte oda Jézus elé. Ímé, ezt olvassuk: “És ímé, eljöve a zsinagóga fők egyike, név szerint Jairus, és meglátván őt, lábaihoz esék és igen kéré őt, mondván: az én leánykám halálán van, jer, vesd reá kezdet, hogy meggyógyuljon és éljen.” Ahhoz, hogy ez megtörténhessék, ahhoz, hogy egy gazdag, előkelő főember, a zsinagóga feje föladja azt az ellenállást, amit szinte hivatalánál fogva képviselnie kellett Jézussal szemben, és térden állva legyen kénytelen elismerni Jézus isteni hatalmát, ehhez - mondom - az kellett, hogy egyetlen kisgyermeke halálos veszedelembe kerüljön. El kellett érkeznie életének egy olyan pontjára, ahol már nem segít a tekintély, a hatalom, a vagyon, ahol megtörik minden büszkeség, megszűnik minden póz, ahol már nem számít, hogy mit mondanak az emberek; ahol már csak egyetlen lehetőség van: leborulni és könyörögni! Könyörögni!

De hát nem így van-e ez mivelünk is? Ahhoz, hogy Jézus Krisztus élő valóságát igazán vágyakozó szívvel keressük, hogy a hozzá intézett imádságaink átforrósodjanak, ahhoz, hogy Istenre egyáltalán igazán rátaláljunk: nekünk is mindig, újra előbb el kell jutnunk a saját emberi erőfeszítéseink és képességeink végső határára. Mint ahogyan ahhoz, hogy a nappal is égő utcai lámpát meg tudjuk becsülni, örülni tudjunk neki: az kell, hogy előbb ránk boruljon az esti sötétség homálya. Nincs a világon még valami, ami úgy odahajt egy embert Krisztushoz, mint éppen a baj, a testi vagy lelki szenvedés. Hiszen mindnyájan ismerjük azt az emberi hitványságunkat: amíg minden jól megy, amíg életünk egén derűsen süt a Nap, nem életszükséglet számunkra Jézus közelsége, segítő kegyelme. Mindig újra azon kapjuk rajta magunkat, hogy Isten életünk bizonyos szakaszain át közömbös és nagyon is nélkülözhető számunkra. És csak akkor hívjuk Őt, amikor sürgősen és nélkülözhetetlenül van reá szükségünk.

Vannak modern emberek, akik valamiképpen homályosan szégyenlik is ezt a magatartást Istennel szemben, és ebből a titkos szégyenkezésből származik ez a dacosan büszke kijelentésük: “Ha jó napokban nem kerestem Istent, nem jöttem oda hozzá, a rossz napokban sem akarok jönni!” Pedig azok a “rossz napok” az életünkben éppen arra valók, hogy fölerősítsék - mint a hangszóró - Jézus máskor oly halk hívását: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve!” A mindenféle bajok szövevénye olyan, mint a háló, Isten mentő kegyelmének a hálója, amit kivet értünk a világba. Csak ki ne bújjunk rajta! Az a bot, aminek a sújtása néha olyan fájdalmasan vág végig az életünkön, valójában pásztorbot, a Jó Pásztor botja, amellyel betereli az övéit a biztos karámba! Lám, mekkora akadályt döntött le Jairus életében is az a betegség! Isten néha azt a földi fészket, amiben gyermekei elkényelmesednek, ellustulnak: fölbolygatja, engedi, hogy akár a Sátán megrázza, de csak azért, hogy kénytelenek legyenek a benne lakók a hit és az imádság szárnyait kitárni és használni.

Sokan vannak a mennyben olyanok, akik sohasem kerültek volna oda, ha Isten nem bocsátott volna rájuk viharokat. Nem tesz-e jót Isten valakivel, amikor megtöri a büszkeségét, az ellenállását, amikor térdre kényszerít egy embert, egy egyházat Jézus Krisztus előtt?! Sokszor tapasztaltam már, hogy Isten képes mindent megtenni az Ő végtelen szeretetéből kifolyóan azért, hogy csak el ne vesszenek azok, akikért Jézust halálra adta. Képes inkább nagy szomorúságot okozni, halálos rémületet támasztani, csak eljusson odáig, hogy térdre borul az Úr Jézus Krisztus előtt. Mert ha már ott térdel valaki Krisztus lábai előtt, akkor már nincs baj többé! Ez történt Jairussal is. És azóta de sok Jairus áldja Őt azért a bajért, amelyben igazán rátalált végre a Megváltó Istenre!

Kétségtelenül nagy nyomorúságunk, hogy a bajban fordulunk igazán Isten felé, a sötétségben keressük Jézus hatalmát. De a vigasztaló ebben a történetben éppen az, hogy Jézus ilyenkor is elfogad. Nem mondja a bibliai Jairusnak, sem a mai jairusoknak, hogy “No lám, ugye csak ilyenkor találsz meg te is engem, most azután ugye könyörögsz, hogy segítsek rajtad?!” Nem kérdi: ki voltál te Jairus, hogyan éltél eddig, érdemes vagy-e arra, hogy szóba álljak veled? Nem! Minderről szó sincs a történetben. Hanem mit tett Jézus? Íme, ezt olvassuk: “El is méne vele...!” Látjátok, mennyire igaz, amit Ő maga mondott egyszer így: “Aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem!” Azt ne szégyelljük hát, ha életünk valamilyen baja hajt oda Jézushoz, Urunk terelő szeretetét lássuk inkább benne - de azt már szégyellhetjük, ha csak addig maradunk ott Nála, amíg a baj tart! Nem tudom, Jairusék házanépének hogyan folyt tovább az élete, de azt sajnos tudom, hogy a mi szívünkben nagyon hamar lelohad a Krisztussal való közösség vágya, amint megszűnik a baj és újra kiderül az ég fölöttünk! Az nem szégyen, ha egy családnak a tagjait forró imaközösségbe, naponként való együtt-imádkozásra hozza össze az, hogy a család egyik tagja bajbajutott. Hála Istennek, hogy végre legalább egymásra találtak az Úr előtt! De az már szégyen, ha ugyanebben a családban azután megszűnik a családi áhítat, amint megszűnik a baj. Tudjátok, minek a jele ez? Annak, hogy talán még mindig nem volt akkora a baj, hogy úgy igazán térdre kényszerített volna Jézus előtt! Talán még nagyobb csapás kell ahhoz, hogy rátaláljanak Krisztus élő valóságára. - Ne várd be ezt! Menj oda Jézushoz! Nem küld el. Elfogad!

Nézzétek, ha Jairusnak vadidegenül szabad volt Jézushoz menekülni a bajával: nékünk is szabad! - Egyszer egy fiatalember így szólt evangélizáció után a lelkipásztorhoz: “Meg tudná mutatni nekem az utat Jézushoz?” - Nem - válaszolt amaz. - Miért nem? - csodálkozott csalódottan a fiú. - Kedves barátom - mondta a lelkész -, nincs út Krisztushoz. - Krisztus maga az Út! - Te is, mint oly sokan mások, úgy véled, úgy képzeled, hogy Jézus Krisztus valahol messze van tőled. Pedig itt áll melletted! Csak borulj le előtte és mondj el neki mindent, ami a szíveden van! Emlékeztek: húsvétkor mondottam, hogy Jézus feltámadása azt jelenti, hogy Jézus most már olyan láthatatlan világba tartozik, amelyik ezt a mi látható világunkat minden oldalról körülveszi, hordozza, át- meg átjárja a maga hatásaival; hogy Jézus most egy számunkra megfoghatatlan dimenziójú életformából mindig mindnyájunkhoz egyformán közel van. Hozzád is! Nem kell keresni Őt, hiszen ott áll melletted. Borulj le előtte, mint Jairus, tedd le a kezébe a terhedet, a bűnödet, a zilált családi életedet, a félelmedet, a betegségedet, a sorsodat, az életedet, mint Jairus a kislánya baját. És a többit már bízd Rá, mint Jairus a kislányát.

De mégis, mintha hiábavaló lenne minden: a leborulás, a kérve-könyörgő imádság, Jézus segítőkészsége, szeretete! Íme, így folytatódik a történet: “Mikor még beszél vala, odajövének a zsinagóga fejétől, mondván: Lányod meghalt, mit fárasztod tovább a Mestert?” - Tehát úgy látszik, túl soká időzött az úton. Nem lett volna szabad megállni, mással foglalkozni, hiszen a kislány halálán volt, nem volt vesztegetni való idő! Miért nem sietett Jézus, miért nem ért oda, még mielőtt meghal a gyermek? Miért?! Nos, ez a rettenetes fájdalmas miért, ami az apa szívébe úgy belehasított, megoldódik, ha végigolvassuk a történetet. Most még nem tudja Jairus, miért, de majd a végén megtudja. Igen, mindig így van ez: egy-egy nagyon fájdalmas, nehéz útnak a végén derül ki a sok miért! A végéről visszafelé világosodik meg az egész út odáig. De addig is szól az erőt adó biztatás: “Ne félj, csak higgy!” - Igen, tehát az is lehet, hogy a Krisztussal való legszorosabb közösségben haladva ér a legsúlyosabb csapás, mint Jairust az úton. Lehet, hogy a kegyetlen tények elvágják az emberi reménység utolsó hajszálgyökerét is, annyira, hogy szinte kiszalad a talaj alólad. Igazán nem marad többé semmi reális, semmi racionális alapja a további reménykedésnek. Amikor a fájó szívre rászakad az az érzés, hogy most már vége, késő minden fáradság, akkor szólal meg Jézus melletted: Ne félj, csak higgy! Van az úgy néha, nem marad semmi és senki, csak Jézus! De igazán csak Ő! De Ő megmarad! És talán éppen azt akarja az ilyen reménytelen sötétséggel, hogy csak Ő maradjon a reménység egyetlen reális alapja! Csak az Ő jelenléte, csak az Ő közelsége, csak az Ő kegyelme és hatalma, csak az Ő biztató szava: Ne félj, csak higgy!

És én szeretnék most megbiztatni mindenkit, aki el van keseredve, zsákutcába jutott, minden erőfeszítésének a legvégére érkezett, aki ilyen végső sötétségbe jutott, mint Jairus, hogy valóban: Ne félj, csak higgy! Krisztus az Úr! Hiszen olyan valaki biztat, akinek a jelenlétében még a halál sem halál többé, hanem csak átmeneti, múló álom. Átragyog rajta a feltámadás és az örök élet dicsősége! - “A gyermek nem halt meg, hanem alszik.” Higgyük el Neki, hogy keresztyén barátaink, szeretteink, akik meghaltak: csak kikerültek látási körünkből, eltávoztak a nézőpontunkból, de nem szűntek meg létezni, élni! Testük is, akármint van eltemetve, csak aluszik. Az alvás nem rossz dolog, nincs benne semmi rémületes. Az alvásban megújul, megerősödik a fáradt test. A halál álma is a nyugalom és megújulás drága ideje. És ahogyan én reggelenként költögetem alvó gyermekeimet, így kelnek majd föl a halottak is Jézus ébresztő szavára. Jairus leánykájának a halálból való visszahívása és visszaadása szeretteinek - előre vetítődő képe annak, amit Jézus tesz majd az utolsó napon. Visszaad egymásnak, visszaállítja azokat a kapcsolatokat, amiket szétszakított a halál. De van egy pont, amiben ez a jelenet nem illusztrálja a végső feltámadást. Mert ez a kislány erre a földi életre támadt vissza: a szenvedés, a kísértés, bajok és nehézségek által megrontott állapotba. A halálon innenre. Annál a végső feltámadásnál pedig a halálon túlra, új, dicsőséges, halhatatlan életre, bűn és szomorúságmentes, öröm és áldás teljességével bíró életre támadnak fel, akik itt a Krisztusban elaludtak!

Ilyen Megváltó Urunk van! Rettenthet-e akkor bármilyen sötétség, reménytelenség, baj, szenvedés?! Ugye, mennyire elég, ha Ő mondja: Ne félj, csak higgy!

Ámen

Dátum: 1957. május 5.