Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél a felolvasott részben. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valami nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Ázsiában történt vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla, hogy "felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk". (2Kor 1,8) De igen, éppen ott, a nagy nyomorúság közepette kapta felülről a vigasztalást. Amikor “bőségesen” kijutott neki a szenvedésből, ugyanakkor a vigasztalásból is olyan nagy bőséggel kapott, hogy íme adhat belőle másoknak, más nyomorúságba esetteknek is. Ő már megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között is megvigasztalódni, - áldott legyen a vigasztalás Istene, ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztalja őt. Megvigasztalódni és másokat vigasztalni: ez a két dolog szorosan összetartozik egymással. Erre tanít most ez az Ige bennünket.
De jó lenne valóban meg is tanulni ezt a titkot, a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkát! De nagy szüksége lenne ennek a világnak olyan megvigasztalódott szívű emberekre, akik hitelesen tudnának másoknak is vigasztalást adni! Hiszen a kedvetlenség, a letörtség, a fásultság, a szomorúság olyan nagyon általános tünete ennek a modern kornak! Múltkor egy külföldi újságban láttam egy gyógyszerreklámot. Fölötte nagy betűkkel ez állt: Kedvetlen...? - és alatta a csalhatatlan gyógyszer dicsérete, ami átsegíti az embert ezen a bajon. Fénykép is volt mellette, egy női arckép, amint két kézzel fogja a fejét. A fáradtság ráncai a szemek körül, a fásult ember üres tekintetével mered bele a semmibe. És rögtön mellette egy másik fénykép. Ugyanaz a női arc, de most már ragyogó ábrázattal. Derülten, mosolyogva, bátran néz bele a világba. Minő csoda, íme csak pár csepp a gyógyszerből, vagy pár pirula, és vége a kedvetlen állapotnak! - Hát igen: az a bizonyos kedvetlenség, szomorúság bizonyos testi állapottal is összefüggésben lehet valamelyest. És bizonyára vannak olyan szerek, amik ilyen állapotban segítenek valamit. De magát a kedvetlenséget, az életkedv és életöröm hiányát nem lehet gyógyszerekkel gyógyítani. Itt nem arról van szó, hogy a testi kondíción javítsunk valamit, hanem arról, hogy új kedvre derüljön az elcsüggedt ember, nekibátorodjék, fölfrissüljön, megvigasztalódjék! Kedvet kapjon arra, hogy szembe merjen nézni az élet problémáival, hogy össze ne roskadjon a terhek alatt, hogy merjen továbbmenni, hogy legyen újra ereje és kedve szeretni az életet. Mert az bizony nem is olyan könnyű! Mert az élet, úgy ahogy van, megöregít, megfáraszt, kirojtozza az idegeinket, fölemészti az erőnket. Az élet olykor sebeket üt, csapásokat hoz ránk, fájdalmat, szenvedést, szomorúságot okoz. Az élet sok mindenféle terhe végül egészen letör. Ahhoz, hogy mégis tudjam szeretni ezt a nehéz életet, bizony sok jó kedv, sok derű és bátorság kell! És ehhez nem ilyen vagy olyan injekcióra vagy pasztillára van szüksége az embernek.
Tudjátok, mire van szükségünk, hogy életkedvünket el ne veszítsük? Egy olyan friss, tiszta forrásra, amelyikből minden nap újra meríthetünk vigasztalást, hogy bírjuk tovább, hogy nekibátorodjunk újra a munkának és a küzdelemnek, és ha kell, el is tudjuk hagyni ezt a földi életet. Olyan csodaforrásra van szükségünk, amelyből merítve a megkeseredett és kiábrándult lélek megvigasztalódik és fölüdül. Dehát van-e ilyen forrás a földön? Nos, éppen erről beszél az apostol, amikor Istent úgy emlegeti, mint minden vigasztalásnak Istenét, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban. Azt mondja Pál: Nézzétek emberek, életem szenvedései és megpróbáltatásai között állandóan tapasztaltam Isten vigasztalásának erőt adó támogatását, Isten a ti számotokra is éppen úgy a vigasztalás Istene, mint az én számomra volt!
És valóban, gondoljuk csak meg, nincs-e Isten mihozzánk is éppen olyan közel, mint Pálhoz volt? Hiszen hitünknek a legelső alaptétele az, hogy elközelített hozzánk az Istennek országa Jézus Krisztusban! Krisztus által Isten egészen közel jött hozzánk, belejött az életünkbe, és Krisztus által mi egészen közel kerültünk Istenhez, belejutottunk az Ő szeretetébe, kegyelmébe, édesatyai szívébe. Nekem is volt már ilyen boldog tapasztalatom: amikor a Biblián keresztül megnyílik előttem Isten szíve és az imádságon keresztül megnyílik Isten előtt az én szívem, máris ott vagyok az Élet forrásánál, a fölfrissülés, a vigasztalás Istenének a közvetlen közelében! És olyan különös módon vigasztal az Isten! Tudniillik a szomorú, a megkeseredett, az elkedvetlenedett embernek az a baja, hogy nem lát maga előtt mást, csak a problémáját, a nyomorúságát. Mintegy megbűvölten mered rá arra, ami előtte van: a csalódásra, amit éppen átélt, amiben legszebb reményei megsemmisülését látja; vagy az akadályra, aminek nekiütközött és amit nem tud leküzdeni; vagy a saját gyengeségére, ami elkedvetleníti; vagy arra a szorult helyzetre, ami kétségbe ejti. Isten pedig azt mondja: próbálj meg a láthatókon túl és fölül a láthatatlanokra nézni, arra, amit majd én mutatok neked! És ha arra nézel, akkor máris megvigasztalódsz. Mert az erősebb, valóságosabb, mint mindaz, amire ijedten rámeredsz most. És akkor nem kell elmerülnöd, letörnöd, mert meglátod, hogy van segítség, van szabadulás a számodra is!
Dehát hová irányítja Isten a tekintetünket, mi az, aminek a láttára új erőt, életkedvet kapunk, megvigasztalódunk? Rámutat Krisztus szenvedésére. Íme, az apostol is ezt mondja.: “Mert a mint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vígasztalásunk is Krisztus által.” (5. vers). Mégpedig a keresztfán függő Krisztus által! Egy egészen különös helyre mutat rá Isten, a világ legmélyebb pontjára. Azt mondja: emberek, a magatok vigasztalansága és kétségbeesése közepette nézzetek a legvégső vigasztalanság és kétségbeesés helyére, a Golgotára, oda, ahol maga Krisztus is belemerül a halálba, a kárhozat halálába! Ő reá nézzetek, Aki mérhetetlen kínok között szenved, Aki a ráboruló sötétség utolsó kétségbeesésével kiált föl: Én Istenem, miért hagytál el engem? Ennél rettentőbb mélység már nincs is a világon! Dehát miért van ott Krisztus, ebben a szörnyű infernóban [pokoli helyzetben]? Azért, hogy velünk legyen. Miérettünk függ ott a fán, miérettünk szenved és hal meg. Azért, hogy osztozzék a szenvedéseinkben, azért, hogy a mi szenvedéseinket magára vegye úgy, hogy a mi bajunk és nyomorúságunk az Ő baja és szenvedése legyen. Úgy, hogy az Ő mérhetetlen szenvedése a mi szenvedésünkbe gyógyító, fölemelő, megváltó, vigasztaló erőként áradjon bele.
Nincs tehát a vigasztalanságnak olyan mélysége, amiben magunkra volnánk hagyatva! Íme, Ő ott van velünk! Valóban úgy van, ahogy a 139. zsoltár mondja: “...ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy... Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” (Zsolt 139,8b, 11-12.) Azt jelenti ez, hogy az alvilág ijesztő árnyai között is, a sötétség rémképei között is lelepleződik a szenvedő Krisztusban a vigasztalás Istenének az arca. Ránéz a szenvedőre, a kétségbeesettre, erőt adó, vigasztaló szeretettel, mintha mondaná: Ne félj, itt vagyok, enyém vagy! Nincs-e igaza az apostolnak, amikor ezt mondja: "bőséges a mi vigasztalásunk a Krisztus által"?! Csak Őreá nézz! Mintha ezt mondaná Pál: én nem magamtól vigasztalódtam meg, se nem a körülményeim jobbrafordulása által, hiszen magamtól én is egészen addig a pontig jutottam, ahol az ember kétségbeesik az élete fölött. Krisztus ragadott ki engem is, számotokra is Ő az egyetlen vigasztalás! Ott, a legkilátástalanabb helyzetben, amikor már maga is halálra szánta magát az apostol, ott tanulta meg, hogy ne bizakodjék magában, hanem Istenben, Aki föltámasztja a halottakat. Ha ez az Isten a mi Istenünk, Aki föltámasztotta a halálból Krisztust, Aki majd vele együtt a többi halottat is föltámasztja, mit jelent akkor a mi problémánk, a mi szomorúságunk, vigasztalanságunk? Nem zsugorodik-e össze nevetségesen kicsinnyé minden baj, szenvedés, nyomorúság, amit Őnélküle, magunktól olyan ijesztőnek, nagynak látunk, ami miatt elkedvetlenedtünk és megkeseredtünk? Hiszen az értünk szenvedő Krisztusban lelepleződött Isten-arc nem a haragvó, büntető Istennek az arca, hanem a kegyelemnek és a szeretetnek az Istene! És mit jelent akkor korunknak és világunknak minden sötét talánya, rejtélye, ha tudjuk, hogy mindent ez a kegyelmes Isten tart kezében és Övé a végső győzelem?!
Jézusnak van egy egészen furcsa kijelentése, amit búcsúbeszéde közben mondott tanítványainak: E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot! Egyszerre beszél a maga győzelméről és az övéinek a nyomorúságáról. Azt jelenti ez, hogy Krisztusnak ez a győzelme a mi számunkra most még csak hitbeli valóság, azaz nem látható! Ezért a hit állandó feszültségben létet jelent a láthatatlan valóság - vagyis a Krisztus győzelme -, és a látható valóság - vagyis a jelen nyomorúságai és problémái - között. Ezért a hit sokszor azt jelenti, hogy mindig újra átmosolygok még a könnyeimen keresztül is. Reménykedem még a reménytelenség ellenére is! Mint ahogy tettem egyszer például szüleim koporsójánál, ahol a fájdalomtól is nagyobb volt Krisztusnak a halálon aratott győzelme fölötti örvendezés a szívemben. - Bátran megyek tovább még a félelmeim között is! Megvigasztalódva még a megkeseredésben is! Bántva, szorongattatva, megsebezve talán, de a Krisztusban mégis győzedelmeskedve! Ez a “mégis”! Ez a legrövidebb hitvallás a vigasztalás Istenében bízó embernek! Igen, ez a bizonyosság vigasztal, hogy az élet minden terhének, a halál minden rettentésének ellenére mégis van szabadulás, van győzelem a Krisztusban!
Mi ezt talán már nagyon jól tudjuk, és Istennek ez a vigasztalása sokszor mégsem megy bele a szívünkbe, mégsem deríti föl a borongást, kétségbeesést bennünk. Egyszerűen nincs nyitva a szívünk Istennek a vigasztalása előtt. Mi lehet ennek az oka? - Nos, itt még egy titkot meg kell tanulnunk Pál apostoltól. Ő a saját szíve megvigasztalódását és a más nyomorúságba estek megvigasztalását szorosan összeköti egymással. Azt mondja: ne feledjétek, annyira összetartozik a kettő, hogy szinte egyet jelent. Egyet jelent magunknak megvigasztalódni, és másokat megvigasztalni. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanezzel a vigasztalással, amit Tőle kaptunk.Egy ugyanazon mozdulattal történik a vigasztalás vétele és továbbadása. És ha úgy érezzük, hogy Isten vigasztalása nem talál bejáratot a szívünkbe, nem derít föl mégsem, meg kell vizsgálnunk: vajon van-e kijárata is a szívünkből ugyanannak a vigasztalásnak? Tudjuk-e, hogy mi magunk is csak akkor kapjuk, ha készek vagyunk rögtön tovább is adni?
Íme, Isten vigasztalása itt van nálad, egészen közel hozzád, de ha ott is marad nálad, befullad, mint a láng, amelyik nem tud égni, mert nincs levegője. Isten vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, mint a pénzt a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, mert kialszik! Ez a vigasztalás nem privát ügye egy embernek, hanem a hatalmas Istennek az ügye, annak az Istennek, Aki a kegyelem Atyja, minden ember Istene. Igen, szabad neked is merítened az Ő bőségéből, az Ő vigasztalásának a forrásából, de csak úgy, hogy az egyik kezeddel átveszed magadnak és a másikból rögtön tovább is adod olyanoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük. Ez a titka az isteni vigasztalásnak. Talán azért van olyan sok vigasztalan ember és talán mi magunk is azért vagyunk olyan vigasztalanok, mert ezt a titkot még sohasem ragadtuk meg igazán.
Megvigasztalódni és másokat megvigasztalni - elválaszthatatlanul összetartozik egymással. Olyan nyilvánvaló ez az Igéből: A “vigasztalásnak Istene, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” Hagyjad, hogy megvigasztaljon téged az Isten, és eredj el, vigasztald meg a te atyádfiát!
Ámen
Dátum: 1957. március 3.