Végh Tamás

A hatvanas évek második felében – elsővagy másodéves teológus diák voltam – a Múzeum körút egyik lakásába jártam házi hittanórát tartani. Egy idős nőgyógyász főorvos fiatal feleségével és szeme fényükkel, kisleányukkal lakott ott. Mindent szeretett volna ennek a kislánynak megadni: lovagolt, vívott. Kért a teológiáról egy diákot, hadd kapjon a kislány egy kis bibliaismeretet, egy kis hitet is. Jártam szorgalmasan, meg is kaptam a járandóságomat, kiegészítette az ösztöndíjamat. Úgy látszik, nagy lendülettel vetettem ebbe a feladatba magam, mert a kisleány kezdett tüzet fogni Jézus Krisztus és a hit irányában. Talán az édesapa úgy érezte, hogy ennyire azért nem kellene belemerülni. Egyik óra után azt mondta, hogy egy kis süteményre maradjak még ott, és kiküldte a kislányát. Óvatosan kezdve azt mondta nekem: – Tudod, azért a 20. század második felében az egyháznak is modernizálni kellene a tanítását. – Néhány órával azelőtt épp a feltámadás üzenetét vettem a kisleánnyal. Visszakérdeztem: – Feri bátyám, talán a feltámadásra gondolsz? Azt mondta: – Például arra. Azért egy ilyen tanítást ma már nem kellene szó szerint venni… – Eszembe jutott, milyen vehemenciával magyaráztam én akkor neki, hogy ha a feltámadást kivesszük a hitünkből, akkor a végén nem marad semmi. A lényeget vettük ki, a többi ehhez képest elenyésző. Ha ma még élne, és itt lenne a főorvos úr, akkor azt is elmondanám neki: – Feri bátyám, ötödik éve vesszük az üdvtörténet-sorozatot a gyülekezetben. Az egész Ószövetségen végigmentünk, mi ez a felhajtás, évezredek előkészítő munkája, hogyha pont a lényeget, a beteljesedést nem vesszük komolyan? Hiszen az egész Szentírást azért kaptuk, hogy a nagy szabadítást megnyerjük, Jézus kereszthalálát és feltámadását, amit Isten adott a mi bűnbe bukott, bajba jutott, elveszett emberi nemzetségünknek. Hogy ennek az üzenetét átadja nekünk. Advent első vasárnapján, az úrvacsorai istentiszteleten eljutottunk a sorozatban Jézus haláláig. „…az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön” (1Kor 11,26). Hirdettük. Ma Jézus feltámadásáról szólok. Mégpedig nem az eseményét magyarázom – mert az megmagyarázhatatlan –, hanem az eredményét hirdetem, ahogyan arról Péter apostol bizonyságot tesz: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” Három hatalmas valóságot egy mondatban, egy lélegzetvétellel mond ki Péter apostol. Nagy hála van a szívében, hogy Jézus feltámadása megtörtént. Ennek ereje által újjászülethettünk – vallja –, és az újjászületett élet nagy ajándéka az élő reménység. Mégpedig úgy, hogy mindez Jézus feltámadásán épül fel. Feltámadása nélkül nincs újjászületés, újjászületés nélkül nincs élő reménység. Jézus feltámadása nélkül Péter apostol nem küld levelet Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitina szórványában élő jövevényeknek, hívő keresztyéneknek. De nem is lennének ott hívő keresztyének! Nem is kell olyan mélyen a múltba tekinteni. Itt a Fasorban sem történt volna meg ez a mai presbiteri eskütétel – Jézus feltámadása nélkül. 30 presbitert választott a gyülekezet. A harmincból ketten (!) nőttek fel olyan környezetben, hogy hívő szülők vették körül őket. Megismétlem: ketten. És talán ketten-hárman vannak közülük olyanok, akiknek ugyan nem voltak buzgó hívők a szülei, de gyerekkoruktól gyülekezetben éltek, így nyertek hitet, és jutottak idáig. Még azt is tudjuk, hogy ha hívő környezetben nő is valaki, eltávolodhat messzire. A többiek hogyan kerültek ide? Többen közülük keresztséget nyertek annak idején, de nem folytatódott az életükben, a család életében a hit komolyan vétele. Vannak, akiket felnőtt korban kereszteltünk. Hogy kerültek ide? Úgy, hogy Jézus feltámadt, és az Ő feltámadásának az ereje, az a forrás hozzájuk is eljutott, és megszólította őket, újjászülte az életüket élő reménységre. De még tovább megyek. Ha most megtörténne, amit trükkös filmekben tesznek – kivesznekbetesznek –, hogy mindazok hirtelen eltűnnének a templompadokból, akik nem gyermekkoruktól nevelődtek bele a keresztyén életbe, egyharmada maradna itt a gyülekezetnek! A többiek honnan kerültek elő? Jézus feltámadt, és az Ő feltámadása ereje itt dolgozik közöttünk, újjászül és élő reménységet támaszt a szívünkben. Mi a titka gyülekezetünk élő közösségének? Jézus feltámadása. Jézushoz nagyon sokan jöttek a kenyérszaporítási csoda után. Most nem a kenyeret szaporította, hanem arról beszélt, hogy Ő a mennyei kenyér. Aki Vele összeköti az életét, annak örök élete lesz. Mindenki otthagyta Jézust, és akkor megkérdezte a tanítványait: – Ti is el akartok menni, ahogy elmentek az emberek? – Péter apostol a többi nevében is azt mondta: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” (Jn 6,68). Nem csak örök életről beszélsz, hanem az a valóság, az az élet jön át a Te szavadon, a Te lényeden keresztül. Igen ám, de nagypénteken Péter a többi tanítvánnyal együtt elvesztette Jézust, és Vele azt az életet is, amiről a fenti alkalommal beszélt az apostol. Az élő reménységet is, mindent elvesztettek. Annyira, hogy húsvét reggelének nem csak az a nagy csodája, hogy Jézus feltámadt, hanem csodálkozhatunk azon is, hogy a tanítványok nem álltak sorfalat Jézus sírjánál. Megmondta nekik a Mesterük! Háromszor is olvassuk Jézus kijelentését: – A harmadik napon feltámadok. – Addig is beteljesedtek Isten ígéretei, minden, amit mondott. Ez a feltámadás is, hogy Isten feltámasztotta Jézust, pontosan úgy teljesedett, ahogy megmondta azt Isten az ószövetségi próféták által már, és ahogyan Jézus megerősítette ezt a tanítványai füle hallatára. Amikor az asszonyok hozzák a hírt, hogy mi történt, asszonyi fecsegésnek veszik az egészet. Ennyire tehetetlen az ember, ennyire elveszíti minden reménységét, amikor nem győzelmi kiáltásnak hallja Jézus kereszten elkiáltott szavát: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Pedig akkor Jézus nem azt kiáltotta ezzel, hogy vége mindennek, hanem hogy beteljesedett a győzelem. Egy új kezdet állomásán vagyunk, és nem a totális vereségnél. Így nézünk ki Jézus feltámadása ereje nélkül! Jézus feltámadása hozta meg a fordulatot, ahogy később Pál apostol így beszélt: „…kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért… hogy megismerjem őt és feltámadása erejét…” (Fil 3,8–10). Pál Jézussal már testileg a földön nem találkozott, de a legnagyobb apostol lett, akit Ő elhívott. Tudott az apostol valamit: Jézus feltámadása olyan mennyei életforrás, hogy ennek a forrásnak az ereje hozza be a mi emberéletünkbe az új életet, a mennyei életet. Mert Jézus feltámadása nem csak a bűneink bocsánatát pecsételi meg, ahogy énekeljük: „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott, örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk… ha Ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat” (185. dicséret). Azaz: ha Ő nem támad fel, akkor nem az Isten Fia halt meg a kereszten értünk, hanem csak egy jó szándékú tanító, próféta vagy rabbi. De a bűneink bocsánatát nem remélhetjük, mert ember helyettünk nem tud eleget tenni. De hogy feltámasztotta Őt Isten, ezzel megpecsételte, hogy az Isten Fia halt meg ott a kereszten, és van bűnbocsánat. De nem csak ennyi történt Jézus halála és feltámadása által, hanem az élő Jézust hit által befogadhatom az életembe. Ő új életet hoz be. Az újjászületés egy új valóságot teremt: a Jézussal való élő kapcsolatot. János evangéliuma elején olvassuk: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12). Olvassuk Pál apostol leveleiben: „…hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által” (Ef 3,17). „Krisztus él bennem” (Gal 2,20) – vallja az apostol. Akik ezt még nem élték át – az újjászületés csodáját, valóságát –, azok arra gondolnak: ez csak olyan szép vallásos kifejezés… Pedig mehettek volna Péter apostolék Kis-Ázsiába szép vallásos kifejezésekkel! Abból ott gyülekezet nem születik. Abból a mártíriumságig való hűség – amikor üldözték a keresztyéneket – egész biztos, hogy nem születik. De abból, hogy Jézus feltámadása ereje bennük újat teremtett, és vitték ezt a jó hírt, abból itt is, ott is élet támadt. Ha tovább olvassuk az első részt Péter apostol levelében – ajánlom, akinek lesz egy kis ideje, olvassa el az első fejezetet végig –, ott van a 23. versben: „Mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő, és maradandó igéje által.” Hogyan történik ez a folyamat? Ahogy a testi születés élő magból indul, a lelki születés is. Csak ez a mag: Isten igéje. Így történik, hogy bejön valaki a templomba, és amikor hitre jut (talán hónapok vagy évek múlva), azt mondja: – Bejöttem a fasori református templomba, és egy árva szót nem értettem az igehirdetésből. – Ezt mindig olyan kedvesen hallgatom, jólesik, hogy próbáljuk minél inkább érthetővé tenni Isten igéjét, és ő egy árva szót sem értett. Persze értem én, először még az egész helyzet olyan, hogy akklimatizálódni kell. Még a kifejezéseink, a gondolkodásunk is idegen. Hiszen itt nem egy variációról van szó az emberi életünk menetében, hanem itt egy új életről van szó. Itt egy másik dimenzióról van szó, nem olyan egyszerű ezt megérteni. De így folytatja a bizonyságtételét: – Amikor kimentem a templomajtón, olyan békesség volt a szívemben, hogy visszajöttem legközelebb is. – Egyszer csak, mint az a kicsi gyermek, akit ma megkereszteltünk, megfogant az édesanyja szíve alatt, élő magból, és fejlődött, növekedett, úgy történik ez lelkileg is. Ezért aki ennek a csodájában részt kíván venni, az hallgassa Isten igéjét, olvassa azt, mert igéből születik a hit. Ehhez a forráshoz az ige vezet el bennünket, és köti össze az életünket az Úrral. Így történt sokunkkal, eljutott hozzánk az ige, elindította ezt a folyamatot, és elvégezte, hogy Jézust Úrnak, Megváltónak ismerhettük meg és fogadhattuk be. Átadtuk Neki az uralmat az életünk felett. Az Ő jelenlétének a következménye lett az az élő reménység, amely megszületett a szívünkben. Nagyon jól példázza ezt, ami az emmausi tanítványokkal történt. Olvasunk egy történetet (Lk 24,13–35), amelyben húsvét napján a nagyobb tanítványi seregből ketten mennek Jeruzsálemből Emmaus faluba, mennek haza. Csatlakozik hozzájuk a feltámadott Jézus, de nem ismerik fel. Látja a szomorú ábrázatukat, megkérdezi, hogy miért ilyen szomorúak. Azt felelik, hogy csak te vagy, idegen, aki nem tudod, mi történt a Názáreti Jézussal? És mondják-mondják, dicsérik, hogy mit tett és hogy volt, és hogyan feszítették keresztre, „pedig mi azt reméltük…” Látszik, hogy teljesen reménytelen minden, fáradtan vonszolják magukat. Elkezd beszélni nekik Jézus, az ismeretlen: – Balgatagok! Hitetlen a szívetek? Mit írtak Mózes és a próféták a Krisztusról? Nem azt, hogy ezt kell elszenvednie és a harmadik napon feltámad? – Még mindig nem ismerik fel. De már azt mondják utána: „gerjedezett a szívünk”, olyan jó volt hallgatni. Már belekerülnek a vonzáskörbe. Amikor Emmausba érnek, behívják, el ne menjen. Vendégül látják, éjszakára maradjon, másnap mehet tovább. Foly tassa tovább, olyan jó ezt hallani! Bemegy Jézus: attól a pillanattól, hogy ők behívták az otthonukba, átveszi a főnökséget. Meglepetésükre leül az idegen, a vendég az asztalfőre. Ő veszi kezébe a kenyeret, Ő töri meg, Ő adja nekik a kenyeret. Abban a pillanatban leesik a hályog a szemükről. Azután el is tűnik az idegen. Ők pedig mit csinálnak? Tizenkét kilométeres úton jöttek. Még azon éjszakán fölkerekednek, és visszamennek a tanítványokhoz, a tizenkettes körhöz: ezt jelenteni kell! Új öröm, új ajándék, új forrás buzog fel a szívükben. Ezt képezzük le a mi életünkre. Egy fiatalasszony, aki újjászületett, élő hitre jutott, és hazament a falujába vagy a városba, azt mondta: – Átúsztam a folyót! Életemben egyszer sem mertem nekivágni. Most átúsztam. Hogyan? Honnan jött ez a lendület? Aki ismerte őt, tudta, hogy inkább szomorú volt, mint vidám, de egyszer csak látta az átütő erejű örömét. Meglepődtek a szülei, meglepődtek a körülötte élők. Jöttek hozzá, kérdezték, mi történt, és ébredtek fel mások is, mert vonzása volt ennek a forrásnak. Mert annak olyan ereje van, hogy egyszer csak felbuzog. Ahogyan Jézus mondta: „Aki hisz én bennem… annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek” (Jn 7,38). Egy forrás őt is forrássá teszi. Ott van a samáriai asszony a bibliai történetben, aki bújt az emberek elől, mert öt házasság után együtt élt valakivel, és a falu népe tudjuk, hogyan veszi szájára a másikat. Ki-ki nem magával, a maga bűneivel foglalkozik, hanem mindig a másiké az érdekes. Nem ment közéjük, de amikor a kútnál, ahová ment egyedül a rekkenő hőségben, Jézussal találkozott, hit ébredt a szívében, a forrásra rákapcsolta őt Jézus. Beszalad a faluba, és fellármázza a falu népét: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” (Jn 4,29). És jönnek a samáriaiak. Ha valaki azt kérdezte volna egy nappal előbb, hogy ki lesz a hitéletnek a legelevenebb missziósa ebben a városkában, az biztos, hogy ezt az asszonyt nem mondták volna. Testvérem, gondolj magadra: téged mondtak volna talán néhány évvel ezelőtt? Azt a fiatalasszonyt sem, akinek a brigádban, amikor megtudták, hogy hisz, azt mondták a társai: – Elment az eszed! Te? Hát még káromkodtál is… Hogy beszéltél te a papokról, meg az egyházról? Ez nem igaz, viccelsz velünk… Azt mondta: – Nem viccelek, higgyétek el, hogy Jézus a Megváltóm, és hiszek benne. Értjük, hogy egyszer csak felfakad a forrás? Erről van szó! Ez a mi nagy lehetőségünk. Nem az, hogy mi itt beszédben valami extrát alkotunk, hanem hogy Jézus feltámadt a halálból. A héten az egyik gimnázium kollégiumában jártam, esti áhítatra kértek. Igehirdetés után odajött hozzám az egyik gimnazista leány, színművésznek készül. Valóban igen kedves, szép leány volt. Odajött, hogy szeretne egy beszélgetést kérni, mert zaklatott a szíve, az élete. Katolikus leány. Az elsőáldozáskor még a helyén volt, de… Megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk. Eljött, és leültünk beszélgetni. Amikor leültünk, már ragyogott az arca és mondta, hogy kezdenek elsimulni a dolgai. Kiderült, hogy amíg hallgatta az igét, addig a szíve rámozdult arra, hogy ki szeretné szolgáltatni magát az Úrnak, át szeretné adni az életét. Az Úr látta a szíve mélyén való vágyat, elhatározást, és mire ideért, a két nap során békessége lett. Igaz, hogy még valójában nem sok minden rendeződött el, de ő már békességet kapott. Mert itt egy forrásról van szó. Azért mondhatjuk olyan határozottan az igét mi, lelkipásztorok, mert ismerjük ezt a forrást és tudjuk, hogy nem nekünk kell valamilyen pszichológiai fogással emberekben hitet támasztani, ügyeskedni. Ehhez a forráshoz kell vezetni, mégpedig úgy, hogy hirdetjük. Ez a forrás hatása alá vesz valakit, és ez a hatás új életet teremt, fölbuzog benne. Ezt az új életet elpusztítani sem lehet. Ez az új élet élő reménységet hordoz. Ezt irigyli tőlünk a világ. De ehhez forráshoz kell jutni, a nélkül ez nem megy. Egyszer csak az ember nem a saját lehetőségeivel számol már, hanem Isten lehetőségeivel. Az Istennél semmi sem lehetetlen! Nézzétek, a legnagyobb reménytelenség, amikor Jézus ott áll a bírái előtt öszszeverve, leköpdösve, az arca földuzzadva, ott van bilincsbe verve, vagy kötéllel megkötözve, és azt mondja: „Meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül…” (Mk 14,62). Megbolondult ez a szegény összevert fogoly? Nem bolondult meg. Csak Ő arra néz, hogy ebben a sötétségben is igaz, hogy Ő a Mennyei Atya jobbján ül. Évszázadok után, évezredek után tudjuk mi, hívők, hogy így van, de Ő akkor mondta ki. Olvastam egy lelkipásztor kedves példáját, aki azt írta, hogy egy fiatal leány a kerti asztalnál írt valamit. Egyszerre egy árnyék vetődött az asztalra, az írásra, és ő megrettent. Megfordult, és kiderült, hogy a régóta messziben lévő vőlegénye érkezett haza, és az ő árnyéka vetült arra az asztalra. Ez történt ott, amikor Jézus a bírái előtt állt: árnyék vetült, a kereszt árnyéka Jézus életére. De megfordult Jézus, és az Atya arcát pillantotta meg. Így megy a keresztre. Ezért állhattak meg ma itt a presbiterek. Ezért nem úgy élnek, hogy egyharmaduk elvált volna. Ezért állhattak mögéjük a feleségük és gyermekeik, akik közül többen Jézus feltámadása nélkül meg sem születtek volna. Mert van család, ahol már 11–14 évesek voltak a gyermekek, amikor ez a forrás bekapcsolt, hamarosan megszületett a harmadik, majd a negyedik gyermek is. Itt nem elmélkedésről van szó, hogy egy kicsit dogmatikázunk: kinek van igaza ennyiben-annyiban. Itt arról van szó, hogy a te szívedben élő reménység születik-e? Hogy elveszítetted a társadat, és talán hullanak a könnyeid, és a könynyeiden át mégis azt tudod mondani, hogy a szívem mélyén békességet, reménységet teremtett az Isten. Tudjátok, micsoda hatalmas különbség ez? Gyötörnek a mindennapok bennünket! Ott van a szívünkön az országunk, nemzetünk sorsa. Ott van a személyes munkanélküliség, anyagi kérdések gondja, sok minden betegség, teher. Talán jókedvű sem tudsz lenni már régóta. És a forrás bekapcsol, és a terheid fölött és a reménytelenséged fölött, és a halál fölött felragyog Annak az arca, Aki élő reménységet teremt a szívedben. Te már vesztes soha nem leszel, ha a te életedben ez a forrás felfakadt. Bármi történhet veled, te már győztes leszel. Tudjátok, hogy ezek nem nagy szavak – annak tűnnek –, hanem hatalmas nagy valóság, amelyből élünk. Ezért mondhatta Pál apostol a börtönben: „…ne kem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21). Sok küzdelme volt, nagyon sok minden szorította, ott volt a penészes börtönben. De nem csak ezért volt nyereség neki, hanem azért is, amit egy idős testvérünk mondott. Vigasztalgatták, mert egyedül volt, idős volt, beteg volt, de azt mondta: – Ne fáradjatok, a legjobb még előttem van! A legjobb előttem van: élő reménység. Nagy dolog az, hogy ezt a reménységet támasztja szívünkben Isten. Nem te szuggerálod be magadnak (azt nem lehet, csak ideig-óráig, a másiknak is), hanem benned ez a reménység támad, mert Krisztus feltámadt, él ma is. Feltámadása ereje téged is új életre támaszt, nem csak a halál után, már itt. Bűnből, reménytelenségből, a magad börtönéből, ha befogadod őt. Nem az lesz a kérdés, hogy neked mik az elképzeléseid, hanem neki mi az elképzelése veled. Az ő elképzelése mindig nagyon gyakorlati. Élhetek élő reménységgel, áldott életet bűnön, halálon, minden reménytelenségen át, a győztes Jézussal itt és majd odaát. Ezért olyan hálás az apostol, mondjuk vele mi is: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” Ámen.

Olyan kedvessége a mi Urunknak, hogy menet közben is meg-megsimogat bennünket. Bizonyára észreveszik ezt a Testvérek az életük eseményeiben, én észreveszem az igehirdetői szolgálat közben is. Ilyen simogatása volt Urunknak két héttel ezelőtt, amikor a juliannás vasárnapunkon mondhattam el Jézus földi életét. Sokat gondolkodtam, hogyan lehet egy vasárnapban összefoglalni. De így, gyermeknyelven könnyebb volt. És kereken egyben volt, ahogyan Jézus itt járt, és amit cselekedett a földi útján. Már akkor jött a második simogatás, mert ezt így előre nem tervezi el az ember, hogy két hét múlva Jézus kereszthalála következik, és éppen úrvacsorai vasárnapra esik. Ráadásul még az is ott van az úrvacsorai szereztetési igében, hogy „az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön”. Még ez is benne van: „amíg eljön”. Advent első vasárnapján vagyunk. Így egybeszerkeszteni a dolgokat, és időzíteni ember nem tud. Ennek örömében, hálájában ünnepeljük 2011 adventjének első vasárnapját. Hallgassuk az igét, és éljünk az úrvacsorával annak örömében, hogy az értünk megfeszített és értünk visszajövő Úr most is velünk van. Gyönyörködöm abban, ahogyan az úrvacsorát adta nekünk. Cselekményhez kötötte, valami több van abban, hogy kezünkbe vesszük a falat kenyeret, a korty bort. Nem tudjuk mi ezeket a titkokat mindig pontosan regisztrálni. Milyen nagy ötlet, hogy miközben az ember kezén a legszentebb dolgok is tönkremennek, teológusok okoskodnak, sok minden elmélet születik, amelyik Jézus keresztjét háttérbe szorítja vagy félretolja, lehetetlen elfelejtkezni Jézus haláláról valahányszor megterítjük az úrasztalát. A falat kenyér, a korty bor erről beszél, őrzi évezredeken át, hogy el ne távolodjunk a lényegtől. A legfontosabb, ami nélkül a bűnbe rekesztett világunk és a bűnbe rekesztett emberi életünk kényszerpályán akadna meg: Jézus kereszthalála. E nélkül sok kincs és érték a miénk lehet a hitben is, csak éppen szabadítás és szabadulás nem történik velünk. Így pedig kinyílt a börtönünk ajtaja. Még két hete sincs, hogy ez a kincs felragyogott egyik fiatal asszonytestvérünk szívében, életében. Közöttünk van, de még nem ismerik a Testvérek. Nem is mondanám, ha nem egyezett volna bele, hogy elmondjam. Mert az ő esetén át beleláthatunk Jézus keresztje erejébe, munkájába, ahogy gyakorlatilag elindítja egy ember életében. Jó példát kapunk arra, hogyan nyit kaput Isten az Ő keresztje által a számunkra. Beszélgetést kért tőlem ez a három kisgyermekes fiatalaszszony. Vasárnaponként itt van, hiszi a Biblia igéit, olvassa, ismeri, de tulajdonkép pen a beszélgetés lényege az lett volna, hogy a lelkipásztor adjon lelki feloldozást arra, hogy nem kell tovább együtt élnie a férjével. Hogy azt a lehetetlen állapotot, ami kettejük köszönésén kívül szinte minden értelmes kapcsolatot nélkülözött, mikor oldhatja fel. Azt válaszoltam, hogy jó, nagyon döntő dolog ez, de előtte egy másik kérdésről beszéljünk. Mielőtt intézzük a mi horizontális dolgainkat, a vízszintes kapcsolatokat, beszéljünk arról, hogy milyen kapcsolata van az élő Úrral. Mert mindnyájunk életének az alapkérdése ez. Mert ez a kapcsolat egészen más fényben mutatja meg teendőinket, helyzetünket mindennapi életünk ezerféle ágazatában is. Beszélgettünk, és Isten különösen is elkészítette a szívét. Mert bűnlátása is volt, egy nagy batyut cipelt. Amíg egy embernek nincs bűnlátása, csak a terheit látja, a sokszor valóban alig elhordozható terheket, addig nehéz mit kezdeni velünk. De a bűn látása nyomán eljutunk oda, hogy azt a batyut le lehet tenni Jézus Krisztus keresztjénél, és ki lehet nyitni a szívet, át lehet adni az uralmat ennek az Úrnak. Be lehet Őt hívni az életünkbe úgy, hogy leszállunk életünk trónjáról, és teljes életünket kiszolgáltatjuk neki: – Uram, mit akarsz, hogy tegyek? Jézus kereszthalála azért történt, mert mindnyájan be vagyunk zárva egy kemény börtönbe. Mindnyájunk életén előbb-utóbb kiüt ez a tehetetlenség, kiúttalanság. Ha nem így lenne, akkor Jézusnak nem kellett volna eljönnie, nem kellett volna az életét adnia értünk. Pál felkiált, a hitre jutott Pál: „Én nyomorult ember, ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24). Látja azt a lehetetlenséget, ami az ő születés szerinti természetében, bűnbe zárt motívumaiban börtönt ad neki. Nem véletlen, hogy Jézus így tusakodott: – Atyám, ha van más mód, hogy ők ebből a börtönből kijöjjenek, múljék el tőlem ez a keserű pohár. De Atyám, ha nincs más mód, legyen meg a Te akaratod! Nem volt más mód. Nem azon kell gondolkodnunk, hogy meg kellene javítani magunkat. Aki még itt tart, az próbálkozzon, és el fog jutni egyszer odáig, hogy nem megy. Mert a felszínen sok mindent át tudunk rendezni, de a motívumainkat nem tudjuk kicserélni. A génjeinkkel hozzuk magunkkal, a pici gyermeken már átütnek az önzésnek, az indulatoknak, a dacnak és sok minden másnak a motívumai, és ahogy növekszik, egyre jobban kiderül, hogy az a kis tigris nagy tigrissé lesz. Ebben vergődik ez a világ. Nem megoldás az, hogy mutogatunk a másikra. Mutogathatunk és lehet, hogy ő ötven méterrel van a víz alatt, mi pedig csak hússzal, de mindnyájunkra érvényes, hogy „nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem” (Róm 3,12). Azt mondja az ige, hogy tudtok jó dolgokat cselekedni, tudtok gonosz létetekre a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni. De a „gonosz létetekre” ez érvényes. Nem arra biztat Isten igéje, hogy „javulj meg, ember”! Ehhez nem kellett volna a kereszt. Ezt a mennyből is el tudta volna mondani. Mondta is az Ószövetség népének nagyon sokáig, és mennyit javult az ember? Azóta is mennyit javult az emberiség? De tehetetlen is az ember! Persze hogy hozzáadjuk magunkat a bűnhöz, és nem lehet az öröklött természetünk mögé bújnunk. Bűnünk és gyalázatunk, ahogy kinéz ez a világ. Mindnyájunknak a szíve így néz ki. Jézus jött, hogy áttörje ezt a falat. Jézus kereszthalála kellett ahhoz, hogy ez a fiatal asszonytestvérünk a batyuját letegye a kereszt alá. Azt tanácsoltam neki, vegyen elő egy A4-es lapot, írja fel a bűneit. Nem azért, hogy elolvassa nekem, nem kell, írja fel. Másnapra elhozta. De azt mondta: – Olyan borzasztó kiszolgáltatni magamat egészen Jézusnak! Mondtam: – Nem ez a borzasztó, az volt a borzasztó, hogy Ő szolgáltatta ki magát egészen odáig, hogy az utolsó ruhadarabját is elvették tőle, és az utolsó csepp vérét is kiszolgáltatta értünk. Kikért? Elveszett emberekért, ellenségekért, akik nem az Ő akaratát cselekesszük ebben a világban, hanem lázadók vagyunk. Akik az Isten szép világát vallásosan vagy hitetlenül tönkretesszük. Azt is mondtam: – Végtelen orcátlanság az ember részéről, hogy latolgatja azt, micsoda kiszolgáltatottság átadni magam az Úrnak, hogy azt cselekedjen velem, amit Ő jónak lát. Persze megértem, mindnyájan szűkölünk ettől. – Kedves volt, ahogyan mondta: – Magának már könnyű, mert maga már túl van rajta. Mondtam: – Ez így igaz. Jöjjön vissza akkor, ha mégis át akarja adni az életét Jézusnak. Másnap visszatért: – Nem bírom a batyumat tovább cipelni, és kész vagyok leszállni a trónról. Akkor imádkoztunk. Megtörtént a megtérése, visszatérése a helyére, Isten országába, Isten szereteturalma alá. A következő nap azt mondta: – Most már békességgel meg tudnék halni, de még békességben élni nem tudok. Ugyanolyan nyersen reagálok a férjem indulataira, és nagyon elkeseredem, hogy nem terem gyümölcs az életemen. Én pedig megbátorítottam: – Itt az első gyümölcs. – Eddig csak azon volt elkeseredve, hogy miért ér engem mindez. Most azon van elkeseredve, hogy nem tud másként reagálni. Megbeszéltük, megértettük, hogy is van ez, az új élet rendje. Hogy Isten ezen a világon rendet teremtett. Mi ebből a rendből kiestünk. Amikor visszatérünk az Ő uralma alá, akkor Ő a helyünkre akar tenni. Persze nem úgy, hogy ezután egy angyal él helyettünk. Hanem úgy, hogy szív szerint elfogadom az Ő akaratát, ahogy elkezdi gyógyítani az életemet. Isten posztokat állított be: a férj posztját, a feleségét, a szülőkét, a gyermekekét. Azt mondja: – Ember, maradj a helyeden, amit én jelöltem ki neked. Az sem ment fel, hogy a másik nincs a helyén, azért te ne hagyd el a saját helyedet. Ez történik ezen a világon. Ha a másik nem cselekszi, amit tennie kellene, én is felhatalmazva érzem magam, hogy otthagyom a helyemet. Nehéz volt, amikor egy konfirmandus fiú azt kérdezte: – Hallottuk az ötödik parancsolatot: Tiszteld apádat és anyádat. Amikor az én édesapám részegen hazajön, megveri az édesanyámat, és mi is menekülünk előle, énrám is vonatkozik, hogy tiszteljem? – Egy ideig hallgatni kellett a lelkipásztornak, mert könnyű kimondani, hogy igen, őrá is vonatkozik. Az biztos, hogy nehezebb, és biztos, hogy védekezni kell valamilyen formában, meg később, amikor már nagyobb lesz, oda kell állnia az apja meg az anyja közé, és védenie kell az édesanyját is, ez biztos. De a posztját nem hagyhatja el, mert káosz lesz ezen a világon. Azért, amit a másik cselekszik, ő fog felelni az Isten színe előtt. Nekem a saját posztomon kell megállni. Megértette a fiatalasszony, hogy menjen haza, és fogadja úgy a férjét, ahogy egy feleségnek a munkából hazaérkező férjét fogadni kellene. Kaptam egy SMS-t: Az önmegtagadás pokolian nehéz, de a feladat teljesítve. – Ez már azt mutatta, hogy egy újszülött kezd a helyére találni. És ez folytatódott, mert 2–3 nap múlva kiderült, hogy már értette: bárhogy reagál a társa, neki ez az útja. Arra is rájött, hogy a durva szó vagy nyersesség nem őt éri elsősorban, hanem azt az Urat, aki most már körülveszi őt, és akit ő előre enged. Akkor a párja az Úrral csatázik. Ennek a csatának a végkimenetelét körülbelül sejthetjük, hogy ki fog győzni. Mert az Úrral csatázni az azt jelenti, hogy Ő lesz az erősebb. Hogy mikor, nem tudni, de nincs más utam. Ha én a helyemre állok, még egy öröm, hogy én az én Urammal mindent megbeszélhetek. Az egész napomat az Ő jelenlétében tölthetem, örömömet, bánatomat, a szívemet kiönthetem előtte. Van egy olyan bázisom, egy olyan ajándék az életemben, amit addig nem ismertem. Elméletben korábban is sok mindent ismert ez a fiatalasszony. Hittanoktatónak is tanult. Mindent ismert, mégis azt mondja: ez egészen más. – Eddig úgy néztem azokra a lelkészekre, akiket olyan hívő lelkészeknek mondtak, hogy mindig csak „összebújnak, imádkoznak”, most pedig rájöttem, hogy én is olyan lettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Nem fiktív ismeret a számomra mindez, hanem egzisztenciális valóság, hogy bejött igéje és Szentlelke által Jézus az életembe. Olvassátok a Bibliát, mindenütt erről van szó: lakozzék Krisztus hit által a szívetekben. „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem, azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Értjük már, miért írja a korinthusiaknak, amikor az első levelét kezdi: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről” (1Kor 2,2). E nélkül a szabadítás nélkül lehet tüneti kezelést végezni. Sokféle filozófiai irányzat van, sok minden technika van, de szabadulás nincs. Mert Jézus kereszthalála két dolgot végzett el, amelyeket sehol másutt megtalálni nem lehet, csak Jézus keresztjénél. Az egyik: a bűnbocsánat. E nélkül mi átszervezhetjük az életünket, de nincs szabad útja a mennyei erőknek. A másik, hogy bejön Jézus Szentlelke által az életembe, és egy olyan kapcsolatban lesz részem, amilyen addig nem volt nekem. Eddig én néztem a hívőket, hogy olyan furcsák, mi ez a különözés. Most én leszek furcsa másoknak, és rám mondják, hogy különözök. Gondoljátok, Testvéreim, hogy amit szerzett a mi Urunk, csak annyi, hogy idejövünk, és szép ünnepélyességgel úrvacsorázunk, majd megyünk tovább a bűneinkben, bajainkban, gondjainkban, terheinkben? Ez majdhogynem unalmas dolog is. Hanem egyszerre izgalmas lesz, mint ennek a fiatalasszonynak az életében, amikor élővé lett az Úrral való kapcsolata. Az ő életében ez még csak két hete történik. Nem tudom, hogyan folytatódik, de ha az Úrral a helyén marad, a többiek számára is lehetőség nyílik a szabadulásra. Mert mindnyájan zsombékokon élünk. Úgy nézünk ki, hogy a zsombék alattunk billeg, de azért a másikat fenn akarjuk tartani. De ha valaki fundamentumot talál, azaz helyére áll az Úrban, nem úgy, hogy most már minden tökéletes, hanem úgy, mint amikor valaki nagy adóssággal, sokféle teherrel, meg romlással a telkét és házát egy új Tulajdonosra átíratja. Az új Tulajdonos felvállalja, hogy rendbe hozza, felépíti újra, igazi helyzetet teremt. Elkezdi a nagy gazokat kihúzni, aztán a kéményt javítani. Hozzákezd egy ponton, és az a Tulajdonos tudja, hogy mit kell tenni. Ráadásul elvállalta – mindenestől – a mi minden adósságunkat, terhünket, bűneinket, életünknek teljes állapotát. Tudjátok, mi jutott eszembe az utóbbi hónapokban? Uram, Jézus – megdöbbenek –, én a Te kereszthalálodból profitálok! Még a fizetésem is azért kapom! Uram, Jézus, ha én maradtam volna csak teologizálásban, kisebb gyülekezet lenne. Én a Te kereszthalálod árán élek, nem csak fizikailag, de becsületem ennek árán lesz, meg megbecsültségem. De nem csak nekem, neked is, Testvérem. Érted már, ugye, hogy nem az a nagy kockázat, hogy te kiszolgáltasd az életedet neki?! Hanem az Övé volt a nagy kockázat és áldozat! És ebből Ő elkezd építeni téged, mert az Ő visszajövetele közeledik, minden nappal közelebb vagyunk. Igaz, hogy 2000 év eltelt, amióta azt mondta, hogy eljövök hamar. Nála ezer év egy nap, de egyszer eljön az a nap. Nem tudjuk, mikor, mert nem mondta meg az Úr, hogy holnap lesz, vagy két hét múlva, vagy öt év múlva. Ő tudja, hogy vannak-e még évszázadok, vagy van-e még következő nap. Egyszer eljön az Úr országa beteljesítésére, mert megígérte. Az úrvacsora Jézus kereszthalála és visszajövetele között ajándék az Ő gyermekeinek. Anélkül nem is szabad úrvacsorázni, hogy a batyumat nem teszem le, és az életemet nem szolgáltatom ki. Mindnyájan felelünk a kérdésekre: – Elfogadjátok, hiszitek, valljátok, hogy mindenestől fogva bűnösök vagytok? (Tehát a fejünk búbjától a lábunk ujjáig átjár bennünket ez a „veszettség”?) – Igen, vallom, hogy büntetést, halált, kárhozatot érdemelek. – Hiszitek-e, hogy az Úr Jézus Krisztus önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson bennünket e jelenvaló gonosz világból, hogy bűnbocsánatot és örök életet szerezzen? – Hiszem és vallom. – És kész vagy-e, mint az Ő megváltott gyermeke, egész szíveddel, egész életeddel az Ő dicsőségére élni? – Igen, kész vagyok erre. E nélkül nem szabad idejönni. Ez az Isten gyermekeinek a vacsorája, ez nem egy köznépi szokás. Sajnos, hogy azzá degradáltuk, történelmi egyházak, meg emberek, meg nem történelmi egyházak, bárki! Azzá degradáltuk, és ítéletet eszünk és iszunk! Nem azt jelenti, hogy kárhozatot, ítéletet eszik, aki bűnt követett el. Hanem ha semmibe veszi, amire adatott az Úr teste és vére. Ha nem úgy érkezem ide, mint aki egy szervizállomáshoz érkezik. Mert a mi Urunk adott nekünk ilyen meg-meg állásokat. Éppen azért, mert segíteni akar rajtunk. Megérkezünk, az elmúlt idővel elszámolunk, de erre készülni kell. Az is eszembe jutott, hogy egy füzetet kellene elővenni, is és abba felírni a bűneinket, amit csak a legutóbbi úrvacsora óta elkövettünk. Felírni azt a jellemző, visszatérő dolgot, ami az életemet megterheli, ami átüt az életemen, amiből szabadítást kell kérnem, és ebben gya-korolnom kell magam. Talán nem fog menni egy úrvacsora, tíz úrvacsora alatt, de beleállok: – Uram, győzz Te! Látod, már megint az indulataim, már megint a szám! Uram, adj győzelmet, szabadítást! És köszönöm, Uram, ami megváltozott már az életemben. Köszönöm, hogy adtál erőt, adtál gondolatot, ráirányítottad a figyelmemet, és megszabadultam, változás történt. Pál apostol azt mondja: „…nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,13–14). Rajta van a futópályán, megy a cél felé, s azt mondja: akik tökéletesek vagyunk, így vagyunk tökéletesek. Nem abban, hogy már nincs bűn bennünk, nem bukunk el, nem rontjuk el, hanem úgy, hogy ráállunk erre az irányra egész szívünkkel. Egy-egy úrvacsora újra felkészít, meggyógyít, megtisztít, megerősít. Történhet ez úrvacsora nélkül is a csöndességünkben, de éppen hogy ismer bennünket a mi Urunk, hogy időnként meg kell állítania bennünket. Azt mondtam most a héten az egyik temetésen: – Testvéreim, itt vagyunk tisztességtételre, búcsúvételre, hálaadásra, mert olyan módon emlékeztek az édesanyára, hogy mindent megtett a gyermekeiért. De úgy is itt vagyunk, hogy megállított az Isten bennünket. A gyászoló gyülekezet nincs ott minden vasárnap a templomban, nem hallgatja az igét, de most meg kell állnunk. Ugyanúgy megyünk tovább? Elvégeztük a tisztességtételt, és megyünk tovább anélkül, hogy megszólíthatott volna az Úr: Ember, helyeden vagy? Így gyógyítja ezt a világot a mi Urunk, hogy egy emberrel elkezdi, helyére teszi, és ingatagon, törékenyen elindul. Így, ahogyan elmondtam a testvérünkről, aki rácsodálkozott arra, hogy itt valamilyen új erőtér van. És egyszer csak, hetek, hónapok, évek múltán másoknak is mutatja az utat. Mert itt nincs mivel dicsekednünk, hanem az Úr keresztjével. Egyetlen megváltott élet sem jutott az Isten országába saját érdeméért, hanem csak úgy, hogy a kereszt alatt élete összetörtségében, kiúttalanságában állt meg. Milyen nagy dolog, hogy az Úr halálát hirdetjük és hirdethetjük. Itt felszólító mód van a magyar fordításban, valójában az eredeti szövegben ez kijelentő mód. Egyik fordítás így is mondja: Az Úrnak halálát hirdetitek, amíg eljön. Igen, mert a kenyér-bor mindig ezt hirdeti. De benne van a felszólítás is, hogy ezt a szabadítást hirdessük, szóval és élettel. Értjük már, hogy Jézus kereszthalála nélkül ez a világ nem talál igazi utat? Ezt nem lehet megcsinálni másképp. Isten nem azt mondja, hogy javulj meg, hanem azt hogy add ide magad. Add át magad, és mint ahogy a vad fába beoltanak egy más oltóvesszőt, megindítok egy új vérkeringést. Nekünk olyan népnek kell lennünk, akik hirdetjük az Úr szabadítását, de még nagyon kezdők vagyunk. Mondhatja valaki: Én csak öt éve indultam, én csak két éve, én már tíz-tizenöt éve. Hosszú idő az, ha minden nap követted az Urat. Vagy követnéd. Mi épült volna fel már? Vagy mi valósult meg már? Hála Istennek, sok gyümölcs terem. Sok, amit látunk, meg amit nem látunk. Ahogy elmondtam a fiatalasszonynak: már gyümölcs, hogy szomorú a szíve, ha valami nem sikerül. De milyen jó, hogy jöhetünk, az Úrnak halálát hirdetjük, amíg visszajön, építjük az országát, Ő pedig beteljesíti majd. Úgy legyen. Ámen.

Ilyen röviden még senki nem foglalta össze Jézus földi életét, mint ahogy most olvastam a Bibliából. Ahogy a halász Péter, aki Jézus tanítványa lett, ott van egy római százados otthonában, és ennyit mond: „A názáreti Jézus szertejárt… jót tett.” Azután elmondja, hogy keresztre feszítették, és mi történt tovább. De ezzel a kis mondattal összefoglalta Jézus életét. Nagyon örülök, hogy éppen a Julianna iskolánk istentiszteletére esik sorozatunknak az a része, hogy Jézus földi életéről szólok. Most megtehetjük azt, mintha filmet vetítenének, figyeljük Jézus életéből, hogy merre is járt. Látjuk, hogy mindenütt jót tett. Ez a szó, hogy „jót tett”, csak itt fordul elő a Bibliában. Ezt a görög szót – az Újszövetséget görögül írták – sehol másutt nem találjuk a Bibliában. De igaz is: úgy, ahogy Jézus jót tett, szeretett, vigasztalt, úgy senki nem tesz jót, ilyet elképzelni sem lehet. Annyira eredeti volt az a mennyei szeretet, segítség, amit Jézus hozott ide közénk. Figyeljünk néhány történetet – olyan filmvetítésszerűen –, mintha most látnánk, hogy mi történik ott. Az én feladatom lesz, hogy élethűen próbáljam elmondani. Utána pedig figyeljük meg, hogy nem hagyta abba Jézus ezt a tevékenységet akkor sem, amikor a mennybe ment. Ma is szertejár és jót tesz. Kezdjük a kánai menyegzővel. Lakodalomban kezdte Jézus a csodáit. Ott van Kánában, egy szegény családban. Ott a galileai részen, a Genezáreti-tó körül szegények voltak az emberek. Nagyon köves az a talaj, a termés így gyenge. Amit a tóban fogtak, abból próbáltak élni. Lakodalomban a szegény ember is örülni szeretne. Ők is meghívták a barátaikat, a vendégeket. Szerintem nagyon sokan eljöttek, nem számítottak rájuk, és elfogyott a boruk. Ott vannak a bajban. Jézus édesanyja odamegy az Úr Jézushoz. Nem ismerte még igazán isteni hatalmát, de azt már észrevette, hogy mindig van valami jó ötlete. Mint az édesanyáknak! Én legalábbis gyerekkoromban mindig tudtam, hogy édesanyámnak lesz egy ötlete. Amikor az egyetlen cipőm is elszakadt, mondtam, hogy itt most vége a világnak… Most ebből mi lesz? És valamit kitalált. Hogy azt hogyan lehet visszadugni vagy megoldani átmenetileg is. Ugye az édesanyák rendelkeznek ezzel a különös tulajdonsággal? Ha az apukák már bedobják a törülközőt, ők még mindig tudnak egy ötletet. Az Úr Jézusról is ezt vette észre Mária, az édesanyja, odament hozzá és azt mondta: – „Nincs boruk” (Jn 2,3). Jézus azt válaszolta: – Anyám, most még nem jött el az idő, hogy tegyek valamit. Az édesanyja ezt a választ úgy fogadta, hogy odament a szolgákhoz: – Idefigyeljetek, ha mond nektek valamit – és Jézusra mutatott –, azt tegyétek meg! Hamarosan Jézus indult, mert nem az édesanyja irányította már (a kicsi gyermek jó, ha nagyon figyel az anyukájára, apukájára, de Jézus már felnőtt volt), és most már a Mennyei Atya irányította első renden. Szólt a szolgáknak: – Töltsétek meg azokat a nagy kővedreket vízzel! – Nem volt bennük víz, pedig azokban szoktak mosakodni, amikor megérkeznek poros utakról, messziről. Ötven-hatvan literes nagy kővedrek. Teleöntik vízzel: – Na, ebből mi lesz? – És akkor megszólalt Jézus: – Merítsetek, és vigyetek a násznagynak! – És vittek neki. A násznagynak elállt a szeme-szája, mert ilyen finom bort ő még nem ivott. Se azelőtt, se azután, pláne nem ott a lakodalomban. Odament a vőlegényhez, és azt mondta: – Te aztán jól megcsináltad! Ezt a jó bort eldugtad? Idáig tartogattad? Mindenki előbb a jót adja, aztán amikor már egy kicsit beittak az emberek, akkor jöhet a gyöngébb is. Mert úgysem veszik észre. Te meg a legjobbat a végére tartogattad? Fogalmuk sem volt, a násznagynak sem, meg a vőlegénynek sem, hogy honnan került elő a bor. De a szolgák tudták, meg a tanítványok, akik figyelték Jézust. Ez volt az első nagy jel az Ő isteni hatalmáról. Milyen jót tett velük, látjátok? Mekkora szégyen lett volna, hogy ott a mennyasszony, vőlegény, mindenki, és eloldalognak a vendégek. A hátuk mögött mindenki mondogatta volna: – Meghívtak bennünket, és még inni se adtak eleget? Milyen emberek ezek? Nagyon jót tett velük Jézus. De lépjünk egyet tovább, mert van egy másik film is: a csodálatos halfogás. Jézus ment, mert szertejárt, ezt ne felejtsük el! Olvastam egy jávai közmondást, amely így hangzik: nem a kút jön hozzánk, hogy vizet adjon. Mint ahogy szoktuk mondani, hogy ne a farok csóválja a kutyát. Nem a kút jön ide, hogy vizet adjon, hanem nekem kell elmennem a kúthoz. De az Úr Jézus nem így jött a Földre, hogy akinek szükséges, majd idejön hozzám. Ment, szertejárt. És most is odament a Genezáreti-tó partjára. Ott volt Péter és András, a két testvér, a halászok. Három és fél méteres nagy hálójuk volt, aminek odarögzítették a tetejét meg az oldalait a két hajóhoz, aztán súlyokat raktak rá (ólomból vagy egyéb súlyból), az alját lehúzták, s akkor a két hajóval elindultak, hogy bekerítsék a halakat. Úgy mentek, mint egy hálófal, előre, nagy kört tettek, azután ki a partra, és úgy húzták ki a hálóval a halakat. Ott voltak most a parton, igazgatták a hálókat, mert ezen az éjszakán semmit sem fogtak. Jézus odajött hozzájuk. De akkora tömeg gyűlt össze, hogy majd belenyomták a vízbe. Akkor azt mondta Péternek: – Engedd meg, hogy bemenjek a hajótokba! – Onnan tanította a sokaságot. A vízen nagyon jól terjedt a hang, a sokaság figyelt. Amikor befejezte a tanítást, szólt Péternek: – Evezzetek be a mélyre, vessétek ki a hálót! – Péter megszólalt: – Mester, egész éjszaka halásztunk, nem fogtunk semmit! Hova menjünk most? Menjünk be a mélyre? – Okoskodott, mert ő tudta, hogy nappal nem lehet halat fogni a Genezáreti-tóban. Egyszer csak elhallgatott, mert amit ott hallott Jézustól, meg már addig is figyelte nagyon, azért ő már tudta, hogy nem akárki az, aki beszél, nem egy őközülük. Azt még nem tudta igazán, hogy az Isten Fia, meg hogy mekkora hatalma van. De kimondja: – A te parancsodra bemegyek. – Bementek, kivetették a hálót, annyi hal lett, hogy nem volt elég a két hajó, hanem még hívni kellett segítségül másokat, hogy gyertek, szétszakad a háló! Emeljük be! Úgy emelték be a hajókba a halakat, mert nem lehetett ennyit kivinni, szétszakadt volna a háló. Akkor Péter letérdelt ott a hajódeszkára, és nem azt mondta már, hogy „Mester!”, meg nem is azt mondta: – Jaj de jó, Jézus, mindig veled halászunk! Mindig legyél itt, mert akkor lesz jó fogás! – Tudjátok, mit mondott? „Menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Mt 5,8). Rájött, hogy kicsoda Jézus! Hogy Ő az Isten Fia! Akkor pedig mindent lát, azt is látja, hogyan csapta be a testvérét, meg a többieket, mit csinált, miket beszélt. – Uram, ez így nem megy! Egy hajóban kettőnknek… Eredj, kiviszlek a partra. Azt mondta erre Jézus: – Ne félj, Péter! Ha már látod ezt, akkor jó az irány! Gyere utánam! Elvégzem az életedben, hogy embereket fogsz halászni. De nem ám a halálra. Mert az élő halakat kifogod, és azután megeszitek, meg eladjátok halálra. Hanem embereket mentesz a lelki halálból életre, Péter! – És tényleg így lett. De milyen jót tett velük, hogy mindezt véghezvitte! A következő filmkocka, amit látunk: a 38 éve beteg ember meggyógyítása. Északról, Galileából lement Jézus Jeruzsálembe. Több mint száz kilométer volt az út. Jeruzsálemben, a fővárosban sok kapu volt. Mert olyan várfala van Jeruzsálemnek ma is, hogy a várfal tetején még egy harci szekér is végigszaladhatott. Olyan vastag, erős. Védték a várost, ott voltak a kapuk. Az egyiket Juh-kapunak hívták, mert a templomban, annak idején még – amíg az Úr Jézus, az Isten Báránya föl nem áldoztatott a kereszten – bárányokat mutattak be áldozatul, és azon a kapun hajtották be azokat a bárányokat. A Juh-kapu mellett volt egy kis tó, Bethesdának hívták. Különleges tó volt ez. Építettek mellé féltetővel (mert a nap erősen tűzött) betegeknek pihenőhelyet. Azt tartották, hogy ha a tó vize időnként felkavarodik, aki elsőnek beér, az meggyógyul. Angyal szállt a tóra… Hogy milyen gyógyereje volt, én nem tudom pontosan, a részleteket nem írja le a Bibliánk. Ott feküdtek sorban a betegek, hogy amikor felkavarodik a víz, elsőnek bejussanak. Jézus odajött, megállt egy beteg mellett. Azt kérdezte tőle: – Akarsz-e meggyógyulni? – Ránézett a beteg, hogy miket kérdez, hát hogyne akarna! Azt felelte: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Azt mondta Jézus neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” (Jn 5,7–8). Ez az ember fölállt, föltápászkodott – maga sem hitte, hogy igaz lesz –, és engedelmeskedett a lába. Fölállt, összegöngyölte az ágyát, amin feküdt, a vállára vette, elindult. Elámult mindenki ott, hogy kicsoda ez? Milyen jót tett ezzel az emberrel! 38 év, gondoljátok el! Még egy iskolaév is milyen hosszú! Ilyen nagy dolgot tett Jézus. Rájöttek az emberek, hogy hatalmas teremtő erővel rendelkezik. Mert Ő a Messiás! Meg volt írva már az Ószövetségben, hogy ha a Messiás megjön, akkor megnyitja a vaknak a szemét, a siketnek a fülét, a bénát meggyógyítja, és még föltámaszt halottat is. Megmutatja ezekkel a jelekkel, hogy Isten hatalma és szeretete itt van velünk. Folytatódik tovább a film: ötezer embert vendégelt meg Jézus. Megint nagy tömeg jött. Elterjedt azon a vidéken, hogy a bénát meggyógyította. Jöttek ám az emberek tömegesen. Ő ugyan pihenni akart egy kicsit, de az emberek kilesték. Jöttek hozzá, és Jézus nem haragudott meg. Megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint akiknek nincs pásztoruk. Mert nem szerették őket igazán a nép vezetői, nem törődtek velük. Akkor Jézus tanította őket. Szabadtéren tanított. Már kezdett alkonyodni. Odamentek a tanítványok Hozzá: – Uram, nem veszed észre, hogy mindjárt sötét lesz? Baj lesz! Ki ad ezeknek enni? Engedd már el őket, hogy vegyenek maguknak ennivalót! – Ugye, milyen okosak tudunk lenni, meg kell mondani Jézusnak, hogy mit csináljon?! Erre azt mondja Jézus: – Adjatok nekik ti enni! – Micsoda? – szörnyülködtek a tanítványok. – Gondold meg, ha 300 kiló kenyeret tudnánk venni, még az sem lenne elég. De nincs is pénzünk. Ötezer ember van itt! Megkérdezte Jézus: – Mennyi kenyeretek van? – A tanítványok végigszaladtak, megkérdezték. Egy kisgyermek volt ott, akinek még megvolt az elemózsiája (a többiek már rég elfogyasztották), kinyitotta a tarisznyáját: öt kis cipó meg két kis hal volt benne, amit az édesanyja adott neki. Odaadta az egészet. Odavitték Jézushoz. Azt mondták: – Mi az ennyinek? – Jézus így válaszolt: – Ültessétek le a sokaságot ötvenenként, százanként a nagy fűbe. Jézus kézbe vette ezt a kis tarisznyányi ennivalót, hálát adott Istennek: – Köszönöm, Atyám, hogy te megajándékozol bennünket, hogy mindenkinek jusson étel. – Azután azt mondta a tanítványainak: – Vigyétek! – Ezek meg néztek, hogy tényleg vihetjük. Egyre lelkesebben hordták, s amikor mindenki evett, tizenkét tele kosárral összeszedték a maradékot. Ezt hogy csinálta? Én sem tudom megmondani. De ezt a világot hogyan teremtette Isten? Hogyan csinálta, hogy százmilliárdszor százmilliárdnyi csillag van? Hogy csinálja meg a hópelyheket? Hogy csinálja meg a faleveleket? Hogy csinálja, hogy ez mind így van? Azt sem tudom, de itt van, láthatjuk. Most is: hogy csinál ennyi levegőt? Azt is úgy kapjuk. Mi inkább csak rongáljuk, mert kivágjuk az erdőket, és egyre fogyasztjuk azt a levegőt, amit a mi Mennyei Atyánk a fákon keresztül ad nekünk. Képzeljétek el, a falevelek beszedik a rossz levegőt, beszedik a szén-dioxidot, és kiadják az oxigént. Csodálatos, és én még azt is hallottam, hogy amikor a falevelek lehullanak, az utolsó erőt is, ami bennük van, belökik a fába. És a fában lévő minden mérgező anyagot magukba szedik – ettől megy el az a zöld színük, sárgák, pirosak lesznek, és lehullanak. Milyen gyönyörű példája ez annak, amit az Úr Jézus elvégzett a kereszten. Az utolsó életerejét is odaadta! Mindazt a szenynyet, rosszat, mindent, amit mi követtünk el, bevette magába, és megölték a bűneink. De megmentett bennünket. Láttuk ezeket az embereket, hogy így jól tartotta őket Jézus. Egyszer egy asszonyt vittek hozzá. Épp az Olajfák hegyéről ment le Jézus, és a templomba ért. A templomajtóban ott voltak a nép vezetői, meg a farizeusok, tanítók, papok. Hoztak elé egy asszonyt és azt mondták, hogy ez az asszony megcsalta a férjét, házasságtörésen kaptuk. Mózes megírta, ha ilyet találunk, meg kell kövezni. Jézust akarták csapdába ejteni. Ha Ő nem engedi megkövezni ezt az asszonyt, akkor ők megmondhatják, hogy Mózes törvénye ellen tanít, nem igaz ember, és rágalmazhatják. Megkérdezték tőle: – Mit mondasz? Kezdhetjük a kődobást? – Jézus lehajolt a földre. Nézték, hogy mit csinál. Az ujjával kezdett írni a porba. Mindenki néma volt, és várták: Na, mi lesz? Akkor fölemelkedett Jézus, és azt mondta: – Aki közületek semmiben sem bűnös, dobhatja az első követ! – És újra lehajolt, írt tovább. Nem tudom, mit írt oda. Lehet, hogy a bűneiket írta sorban, és ezek olvasták, hogy ez így nem lesz jó. Eloldalogtak az emberek. Mire fölnézett Jézus, csak az asszony állt ott – szégyellte magát rettenetesen – Jézus előtt. Akkor azt kérdezte tőle Jézus: – Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki nem vádol téged? – Senki, Uram. – Én sem vádollak. Eredj el, de többet ne vétkezzél! Ezzel olyan erőt adott ennek az asszonynak, hogy másképp folytatta az útját. Zákeusnál álljunk még meg. Ott van Jerikóban Jézus, megy be a városba. A fővámszedő Zákeust nagyon utálták az emberek: – Ez a csaló pénzeszsák, ez szipolyoz bennünket! – Akkoriban a rómaiak megmondták, hogy a vámszedőtől meny nyi pénzt kérnek. Katonákat adtak mellé, hogy szedje be az adót. De amennyit még efölött be tudott hajtani, az mind az övé lett. Ráijesztettek az emberekre, elszedték a pénzüket erőszakkal is. Ha valaki meglátta Zákeust, utálattal köpött egyet. Most jön ez a Zákeus, kis alacsony ember, szeretné látni Jézust. Összezártak a sorok. Mind a két oldalról. Nem mondták, hogy te nem láthatod, mert azért ő komoly pozícióban volt, de szépen elzárták az utat. Az út mentén voltak fügefák. Alacsony fák ezek, de jó lombjuk volt, úgyhogy nagyon jól eltakarták őt. Zákeus fölmászott egy fára! Gondolom, aki látta, hogy mászik a pénzeszsák, az jól kinevette. Fölment a fára, és tényleg látta Jézust. Ahogy Jézus odaért a fához, egyszer csak megállt és azt mondta: – Zákeus, gyere le, ma a te házadnál szeretnék megszállni. – Az emberek néztek. Megálltak: – Micsoda? Ehhez bemegy Jézus? Szóba se kellene, hogy álljon vele! – De addigra már lemászott a fáról ez a kis ember, már mentek is be a házba. Igen ám, de néhány óra telt csak el, egyszer jön ki Zákeus. Figyelték őket, ott voltak a ház körül. Zákeus egy pénzes zsákot, zacskót hozott kifelé, ők még nem tudták, hogy miért hozza. Amíg bent voltak Jézussal, Jézus végignézte azt a nagy luxust, ami ott volt. Nem szólt Ő semmit. Egyszer csak Zákeus meglátta, hogy azt is abból a lopottból vettem… Jaj, azt is. Kimondta: – Uram, a vagyonom felét szétosztom a szegényeknek. Akiktől pedig hamisan elvettem, négyszer annyit adok vissza. Azt mondta Jézus: – Jól teszed, ma lett üdvössége ennek a háznak. A te szíved most érti igazán, hogy mit jelent élni. Most kaptad meg ezt az ajándékot. Milyen jót tett Jézus itt is, vele is! Mert nem boldog ám az az ember, aki így harácsol, higgyétek el. Nem, mert hiába van akármink… Ugye volt már, hogy volt játékod, mindened, de olyan önző voltál, olyan irigy, a végén egy barátod sem maradt? Ottmaradtál, játszhattál magad, amit akarsz, de nem ért az egész semmit. Ha a szívemben nincs békesség igazán, akkor adhatnak nekem bármit. Egy pillanatig, egy kicsit jó, de az egész igazából nem ér semmit. Így járt-kelt Jézus. Ha figyelitek az Újszövetséget, mindig egy újabb filmkocka jön. Figyeljétek mindegyikben, hogy ahol Jézus megjelenik, ott valami jó történik. Hogy mi, azt előre nem tudni, de vagy megvigasztal valakit, vagy gyógyít, vagy tesz valami csodát, vagy tanít. Amikor meghalt és feltámadt, a mennybe ment. De a mennybemenetele után is szertejár ebben a világban. És jót tesz. Hogyan? Kinek a lábán jár? A felolvasott bibliai történetben Péter apostol lábán járt. A halászén. Az ő lábán ment be a százados házába, ahol elmondta ezeket. És a századosnak Isten nagyon-nagy dolgot tett az életében: az egész családját boldoggá tette! Megismerték Jézust! Jézus azóta is szertejár a világon. Kinek a lábán? De jó, ha már a te lábadon is. Erre a szószékre kinek a lábán jött fel Jézus? Az enyémen. A hittanórára kinek a lábán megy be Jézus? Timi néni, Zsó néni, Andi néni – mondjam tovább? –, tanító nénik lábán az iskolában. Kinek a lábán jár? A kis lábadon jár, amikor idejössz és énekelsz, és az énekhangodtól meg a szolgálatodtól felvidulnak a nénik, bácsik. Még hetek múlva is mondogatni fogják, hogy milyen szép volt! Hogy énekeltek a gyerekek! Tudom, hogy így van, mert elmondják nekem. A kánai menyegzős történetről mondta valaki, egy bácsi a barátainak: – Idefigyeljetek, az is csoda? Nekem ennél nagyobbat tett Jézus! A borból csinált bútort. – Na – azt mondták a barátai –, ezt megnéznénk! – Nézzétek, gyertek! – És megmutatta nekik, hogy amióta az Úr Jézussal találkozott, azóta nem iszik, nem részegedik meg. Azt a pénzt, amit a borra költött volna, bútorra költötte. – Látjátok, az Úr Jézus bútort csinált a borból. Én még olyat is tudok, hogy egy gyereknek három nap volt a világcsúcs, hogy nem feleselt otthon. De amikor az Úr Jézus bejött a szívébe, világcsúcsot javított. Őszintén megmondom, hogy ez a gyerek én voltam. De hát tudjátok, ez ma is folytatódik. Nem is mondom tovább, mert szeretnénk hallani, amit ti mondotok, mert ti jöttök a műsorotokkal. Csak el ne felejtsétek, amit az a kis ének mond, amelyet Csenge néni tanít nektek: Szívünk zengje már, Jézus erre jár! Égi béke, fény kíséri, Fénylő napsugár. Engem is szeret, Téged is szeret. Mennyországból érettünk a Földre érkezett. Ad, ha elhiszed, Néked új szívet, Hogyha bűnös szívedet Ma Ő elé viszed. Szertejár az Úr Jézus a te lábadon is, és jót tesz. Áldott legyen érte az Ő neve! Ámen. 257

– Az Isten országa tiköztetek van, mert én itt vagyok. – Mert Jézusban jött ez az ország erre a Földre. Isten Jézusban elküldte hozzánk az elvesztett országot. Mert elvesztettük ezt az országot mi, emberek már a bűnesetben. Isten országa: Isten uralma. Ország, ha nézzük az értelmező szótárat, azt jelenti, hogy úrság. Valakinek az úrsága. Isten országa, Isten úrsága, ahol Ő mondja meg, hogy mi a jó, mi a rossz, mi ennek az országnak a rendje. Tudjuk, hogy Ádám és Éva éppen ebből az országból lépett ki, elvesztette Isten országát: – Nem kell ez az úrság, majd mi egy másik uralmat valósítunk meg. Nagyon szeretem, hogy a Biblia egyetlen kicsi igerögöcskéje is hihetetlen kincseket tartogat. A Római levélben ott van egy kis mondat. Pál apostol a 14. részben arról tanítja a rómaiakat, hogy ha hitre jut valaki, ne ítélgessétek, hogy mit eszik, hogy van az étkezési dolgokkal. Az egyik ezt eszi, a másik azt. Az akkori vallási szokások alapján különböző véleményen voltak. – Hagyjátok, ne ezzel foglalkozzatok, mert – és itt mondja ezt a kis mondatot –: „Az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm” (Róm 14,17). Pál nyilván nem arra gondolt, hogy ezzel ő most Isten országának a teljes üzenetét hirdeti meg ebben a kis mondatban, hanem menetközben magától értetődő a számára, hogy ezt jelzi, közli. Ez az a három, ami azóta is hiányzik erről a Földről, mert ez az ország hiányzik. Nincs igazság a Földön. Justitia ott trónolhat a bíróságok épületein, a mérleg a kezében, de a Földön nincs igazság. Már a kisgyermek is azt mondja, amikor ellökik a játéktól a nagyobbak: – Nem igazság. Te keresed az igazságot. Hogy lenne igazság, amikor a szállodatulajdonos fölveszi a testvérünket szakácsnak, és egy hónap múlva útilaput köt a lába alá (persze amikor fölvette, akkor sem írtak szerződést)! Ígért neki szép fizetést, hogy majd folyamatosan munkája lesz, aztán amikor elbocsátja, akkor bagóval kifizeti, és veszi föl a következőt. Nem főszakácsnak, mert azt megfizeti tisztán, de a mai helyzetben meg lehet csinálni munkára éhes, szorult emberekkel sorozatban ezt is. Ez csak egy kis részlet abból, hogy nincs igazság ezen a Földön. De nincs békesség sem ezen a Földön. Háborúk folynak, kicsik-nagyok. Azután háborúk a házasságokban, a gyermekszobákban, háborúk az otthonokban, munkahelyeken – nincs békesség ezen a Földön. De nincs igazi, mély életöröm sem. Ezért kell mindent, amit lehet, szerezni még: örömöt, egyre többet, mert olyan gyorsan elillan. Ez a három nincs. Mert ha az Isten országa ez a három: igazság, békesség, Szentlélek által való öröm, és az Isten országa eltűnt, akkor honnan lehetne előszerezni? Persze jönnek messiások: megvan! És mondják: feltaláltunk ezt is, azt is, filozófiában, mindennapi életben, gyógyászatban, megvan már, megmentettük az embert! Egyszer csak kiderül, hogy még sincs meg, mert itt megvan valami, ott meg lyukas a háló, ott meg baj van. Még sincs meg ez a három. Az emberiség keresi ezt a hármat, és nem találja. Sehol nem találja, és egy idő után az emberek belenyugszanak abba, hogy ilyen az élet. Ebben a helyzetben egyszer csak fellép valaki, 2000 esztendővel ezelőtt, és meghirdeti: betelt az idő. Azaz: az alkalmas idő, az Istentől alkalmasnak ítélt idő elérkezett, és elközelített már az Isten országa, itt van, elérhető közelségben. Térjetek meg, azaz térjetek vissza ez alá az uralom alá, és higgyetek az örömhírben (Mk 1,15). Ezt a bejelentést két esemény megelőzte Jézus életében, amikre jó nekünk odafigyelni, mert azoknak a hátteréből még inkább érteni fogjuk, ami történik. Ha valaki kinyitja Márk evangéliumát, és az első részt olvassa, Keresztelő Jánossal indul. Amikor Keresztelő János keresztel, egyszer csak feltűnik Jézus, belép Ő is a keresztelendők sorába. János meglepődik, megáll, és azt mondja: – Nekem kell teáltalad megkereszteltetnem. Te a tiszta és szent, te jössz énhozzám? Ez nem megy. – Azt mondja Jézus: – Engedj most, így kell nekünk minden igazságot betölteni – és beáll a bűnösök közé, megkeresztelkedik a Jordánban. Mert neki van a legtöbb bűne, a bűntelennek. Mondja is Keresztelő János később a tanítványainak, akik körülötte voltak, rámutatva Jézusra: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29). Hordozza, elveszi, magára veszi, keresztre viszi! Ez a háttere annak, hogy az Isten országát meghirdetheti itt! Hogy megy a keresztre, hogy a megváltás, a Megváltó elérkezett. Ez volt a feltétele nekünk, lázadóknak, akik már kívül születtünk ezen az országon, és egy más uralom elképzelése szerint éltük a napjainkat. Így írja az apostol az efézusiaknak: „egykor éltetek e világ életmódja szerint… követtük a test és az érzékek hajlamait…” (Ef 2,2). E világ fejedelme, a Sátán őrzött titeket az ő uralma alatt. Testvéreim, ünneprontónak hangzik, de ez az igazság: Minden ember valakinek az uralma alatt él. Vagy már Isten országában Isten uralma alatt, vagy még a Sátán hatalma és irányítása alatt. Azért ünneprontó, mert sokszor még a teológusok is körbejárják a Sátán-témát, és azt mondják, hogy ez a név a rossznak valami elvont meghatározása. Nagyon jó, hogy az egyik dogmatikaprofesszorunk világosan megírta a Biblia alapján: Azokban az időkben, amikor ébredés volt a világon, amikor élő hit volt, a Sátánról szóló tanítás mindig határozottan, kontúrokkal, élesen hangzott. Amikor pedig elsekélyesedett a hit, csak olyan formális vallásosság volt, vagy racionalista beszéd, hogy Jézus fölment a mennybemenetel napján a hegyre, és lement a túloldalon, a tanítványai pedig azt hitték, hogy mennybe ment – akkor a Sátán is csak a rossznak a megtestesítője, elvont fogalma. A Biblia mindig világosan beszél. Ember úgy nincs, hogy szellemi uralom alatt ne lenne. Tudja vagy nem tudja, igenis az alatt van. Mert úgy vagyunk teremtve, hogy egy antennát is kaptunk, egy szellemi antennát. Ezt az antennát valaki a felügyelete, a figyelme alatt tartja. Nem véletlen, hogy Pál, amikor megtér, ezt a feladatot kapja: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek…” (ApCsel 26,18). A legszebb, a legszolidabb életről is kiderül, amikor az Isten országába lép, hogy micsoda bűnhalmaz van az életében, a motívumaiban. Egyáltalán, milyen – hadd mondjam így – „totálkáros” állapotban van egy ember. Nem járta végig a bűnök mélységeit. Egyszerűen csak világosság gyúlt arra, hogy ki vagyok én. Azok mögött a szép cselekedetek mögött mennyi önzés, irigység, gyűlölet, harag és a többi húzódott meg. Amikor világosságot gyújt az Isten. Mindenkiről kiderül ez, mert nincs egyensúlyos, áldott élet Isten országán kívül. A Jézus keresztelését megelőző másik történet, amikor nagy harcot vívott a Sátánnal a pusztában. A Sátán mindent megpróbált, hogy eltérítse Jézust a kereszttől. A végén már „magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: – Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. – Ekkor így szólt hozzá Jézus: – Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4, 8–10). Ezután lépett fel, és ekkor mondta: – Betelt az idő, elközelített az Isten országa. Jöjjetek, emberek, jöjjetek vissza! Nincsenek fanfárok most sem, ahogy Jézus születésekor sem voltak. A Római Birodalom nem hirdet piros betűs ünnepet. Pedig Jézus a világtörténelemnek a teremtés óta legnagyobb eseményét jelentette be. Ez is mutatja, hogy mennyire nincs igazán helyén az ember értékrendje, nem volt akkor sem. Meghirdeti Jézus Isten országát, és hívja az embereket Isten uralma alá. De nem kényszeríti az embereket, hanem a lehetőséget hirdeti meg. Egyszerű példát írt egy lelkipásztor az igehirdetésében, amelyet ehhez az igéhez olvastam. Azt írja, hogy ők tavasszal, amikor ássák a kertet, a hangyabolyokat akarva-akaratlanul is felborogatják. A hangyák menekülnek, amerre látnak, de sok-sok hangya elpusztul eközben. Azt mondja: – Ha én hangyává tudnék válni, és elmondhatnám a hangyáknak, mielőtt ásni kezdünk: Kedves hangyák, gyertek velem a kert kerítéséhez, és ott építsetek új fészket, mert itt elpusztultok, itt a veszedelem jön, ezt nem lehet kikerülni… Ha lennének hívő hangyák, és jönnének velem, és ott elkezdenék építeni a fészküket, megmenekülnének. De a nem hívő hangyák ott maradnának. Én azonban nem tudok hangyává lenni, és ezt megtenni. De az Isten megtette, hogy Jézusban emberré lett. Olyan egyszerűen, ahogy megszületett. A hajó a dokkhoz úgy ért, hogy még csak koppanni se koppant. Úgy jött be az Isten Fia ebbe a világba, hogy a legegyszerűbb ember, a legkisebb gyermek odamehetett, és megfoghatta a ruhája szélét, nem volt glória a fején. Oda is telepedtek köré. Azok, akik a farizeusok, a nagy papok köré nem mentek, mert azok lenézték őket. Jézus így járt itt, ebben a világban, hordozta az Isten országát. Odalépett Zákeushoz, és bevitte ennek az embernek az otthonába ezt az országot. Azt mondták volna neki: – Ezzel az irgalmatlan pénzeszsákkal szóba se állj! Ez volt a szolgálata, hogy emberek bejussanak Isten országába. Ezért jött erre a Földre, minden más csak részletkérdés: gyógyítások, tanítási részletek… Ő az Isten országát hirdette! Amikor jönnek a tanítványok, hogy még mennyi beteg vár rád, ne hagyd már itt őket, azt mondja a tanítványainak: – Menjünk másik városokba, hogy hirdessem az Isten országának evangéliumát, mert azért küldettem. – Ha még mindig ott gyógyítgatna Názáretben vagy a környéken, akkor mi lenne velünk? Ő ment az úton a keresztre, hogy emberek az Isten országába kerüljenek. Ahhoz, hogy ez a miénk lehessen, egyszer személyesen is meg kell hallanunk az Ő hozzánk szóló szavát, hogy „betelt az idő”. Nem az a 2000 évvel ezelőtti – az a feltétele a mainak –, hanem a te életedben, meg az én életemben egyszer csak Jézus megszólal az igéken keresztül. Az életed eseményein át odaszorít, jelez, körülvesz, hat a szívedre, megáll előtted, és azt mondja: – Elérhető az Isten országa számodra. Gyere, térj meg, gyere vissza! Add vissza az életedet Isten szereteturalma alá. Válassz új főnököt, aki nem „gazdálkodja el” az életedet. Mert a másik főnök „embergyilkos volt kezdettől fogva” és a „hazugság atyja” (Jn 8,44). Körülbelül elképzelhetjük, hogy mit várhatunk tőle rövidés hosszútávon. Bár rövidtávon tud édességeket adni. Csak ez hosszútávon olyan, mint az egérfogón a sajt vagy a szalonnadarab. Gyere Jézus uralma alá! Önmagát adta oda érted. Megdöbbentő volt nekem egy sátánista fiúval való találkozás. Már nem tudott aludni sem, csak olyan lidércfényes lámpánál, minden összevisszaság volt abban a kis házacskában, ahol lakott, akasztófától kezdve, amit csak elképzelünk. A falon ott függött a Sátán képe, és ott volt Jézus a kereszten. Azt mondta nekem: – Lelkész úr, higgye el, mind a kettő vonz, és nem tudok dönteni! – Ember! Elment az esze? – válaszoltam. – Az egyik elgazdálkodja az életét, már normálisan emberekkel szóba sem tud állni, aludni sem tud! A másik meg odaadta az életét azért, hogy ebből a pusztulásból kivegye! Maga még itt azon lamentál, hogy melyiknek engedjek?! Ott nyöszörgött holtsápadtan. – Nem merek Jézushoz szólni. – Majd segítek, én mondom, csak mondja utánam! Azt hitte, belehal, ha kimondja: – Jézus, könyörülj rajtam, ments meg engem! Milyen hatalmas dolog, hogy az a Jézus belépett ennek a fiúnak az életébe. Még máig is ott van a gyülekezetben. Elég furcsa, különös fickó ő, de szabadult, alapvetően szabadult. Mert Jézus azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Valakinek lobbiztam a drogmentő missziónál, hogy hátha kapna helyet még valahogy előbb, mint ahogy sorra kerülne. Azt mondták nekem – és igazuk volt –, hogy náluk nincs ilyen. Mert az Úr Jézus a legágrólszakadtabb, senkijesincs embert is ugyanolyan emberszámba veszi, mint azt, akinek van egy-két pap rokona vagy ismerőse, vagy valaki, aki lobbizzon érte. Jézus azért jött, hogy azt a kereszten kiszenvedő latort, a szerencsétlent, akire inthettek, hogy reménytelen eset, megmentse, bevigye az országába. Azt mondja neki: – Még ma velem leszel az én országomban. – Ez a különbség az egyik vagy a másik uralom menedzselése között. Isten szeretete elhozza, hogy megszólít. Nyolcadikos Testvéreim a Baár-Madas gimnáziumból, akik ma itt vagytok gyülekezetünkben! Ennyi idős voltam, amikor sok előkészítés után egyszer csak én is átéltem egy vasárnap délelőtt, hogy eljött az én órám. Eljött az a pillanat, amikor hozzám szólóan hangzott az igehirdetés. Engem már régóta foglalkoztatott, hogy minden elmúlik ezen a világon. Ez valami borzalmas! Focizunk, alig várjuk, majd jön a meccs, előkészülünk, és amikor vége (pláne, ha kikaptunk, meg összerugdostak), akkor ott vagyunk, hogy ez is elmúlt, most minek örüljünk… Jön majd a mozi, jön a következő, s minden elmúlik. Nincs semmi, ami örökkévaló lenne?! És akkor hangzik az igehirdetés, épp egy olimpia ideje volt: „én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág” (1Kor 9,26). A versenypályáról beszélt a lelkész, és aztán áttért az örökkévaló versenypályára. Úgy beszélt arról, hogy én nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Azt mondtam: ez kell nekem, ez az, amire régóta vágyom! Még délután is ezen gondolkodtam, amikor édesapám megszólított: – Fiam – ő volt az a lelkész, aki délelőtt hirdette az igét –, te nem szeretnél erre az örökkévaló pályára lépni? – Édesapám, dehogynem! Pont ezen gondolkozom. De hogyan lehet? – Gyere, mondjuk el az Úrnak, kérjük Tőle. – Leültünk a díványra. Előbb ő imádkozott néhány szóval, majd én mondtam ki nagy izgalommal: Uram! Fogadj el engem! Bocsásd meg bűneimet, és hadd legyek örökre a Tied! Tudjátok, ez már több mint 50 éve történt, de én még ma is érzékelem annak az ízét, amikor Ő elfogadott engem. Nagy hála és öröm töltötte be a szívemet! Tudtam, hogy átmentem a halálból az életre. Aki belépett ebbe az országba, az ezt ugyanígy átélte. Különböző karakterek vagyunk, de olyan nincs, hogy észre ne vegye valaki. Ez akkora változás, örök életre való változás, hogy ez eltéveszthetetlen. Persze sokféle küzdelemben vagyunk mi is, Isten gyermekei, de megízleltünk valamit abból, hogy mi az igazság, békesség és Szentlélek által való öröm. Megszólít az Úr, elkészíti úgy, hogy tudod, téged hív, és te kimondhatod: – Itt vagyok, Uram, bocsáss meg nekem, lázadónak. Aki ennyi éven át lázadtam ellened, mert a másik országban jártam-keltem. Hányszor áthágtam a rendedet, bocsáss meg, fogadj el örökre! És át fogom hágni még – sajnos – akkor is az Ő rendjét, de egész más az, hogy menetrendszerűen vagy – jó esetben – balesetszerűen. És épülhetek Isten országában. Akit így szólít már az Úr, az szóljon valakinek, aki már az Isten országában van. Ha nem talál mást, szóljon nekem: – Lelkész úr, szeretnék megtérni, én is az Isten uralma alá állni, segítsen! Nekem is segítettek, másoknak is segítenünk kell. Erre szolgál a jövő heti evangelizáció is. Hisszük, hogy lesznek emberek, akiknek Isten elkészíti, hogy most hallják meg, amit addig nem, vagy nem is volt módjuk meghallani. Ők idejönnek valami érdekességért, Isten pedig megragadja a szívüket. Ez az Ő szabad munkája. A mi dolgunk, hogy hirdessük az Isten országa evangéliumát, mert Jézus egyszer meghirdette, és ez azóta is érvényes: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Úgy legyen! Ámen.

Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb eljutottunk Jézus megérkezéséhez. Ma Keresztelő János személye kerül elénk. Azt mondhatjuk, hogy Jézus megérkezésével átjutottunk az Ószövetségből az Újszövetségbe. Keresztelő János személye bennünket mégis a két szövetség határára vezet. Ő még az utolsó ószövetségi személy, pedig már az Újszövetség előkészítője. Jézus azt mondta róla: „Nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála” (Mt 11,11). Nem leszólni akarta Jézus Jánost, sőt az ő nagyságát mutatja be. De arról szól, hogy beköszönt az idő, amikor nem az a kérdés, hogy asszonytól ki született nagyobbnak, hanem aki új születés, az újjászületés által Isten országába lép, az egy más valóságot, más életet talál. Keresztelő János Jézus útkészítője volt. Amikor az útkészítésről, az előfutárról van szó, megelevenedik előttem ifjúkorom világa. Többen tudják, hogy 17-18 éves koromban hosszabb időt a szabadság-hegyi szanatóriumban töltöttem. A szanatórium épületei a Béla király úton voltak, és ott vezetett az útvonal, amelyik a Kádár-villához vitt. Amikor nagy vezérek, országos vezetők érkeztek, akkor ott mentek el előttünk: Hailé Szelasszié, az etióp császár, Tito, a jugoszláv elnök, és sorolhatom tovább a neveket. Olyankor jöttek az előfutárok. Rendőrkonvoj motorosan mindent átnézett az úton, hogy rend legyen, semmi baj ne történjen. Aztán jöttek a diplomáciai kocsik, és az egyikben ott volt a vezető, akit vittek. Ha a fiatalok szavát használom, akkor azt mondom, hogy Hruscsov érkezése bizony „megszívatott” bennünket. Valahogy az időt el kellett ütni, és a társaság talált egy fűterületet egyengető úthengert, aminek hosszú szára volt. Nagyon élveztük, hogy ha föntről elengedtük, akkor a korlátok, az egyenetlen útviszonyok között ez az úthenger zötykölődött lefelé, és utána szépen hallatszott, ahogy vitte magával a szárát is. Igen ám, csak nem tudtuk, hogy éppen akkor Hruscsov érkezik. Ráadásul úgy ment az úthenger, hogy pont megtalálta a drótkerítésen azt a rést, amin ki is ment. A mentségünk csak az volt, hogy a szárát elkapta a drótkerítés, és nem futott ki egészen az útra, mert akkor nem tudom, mi lett volna velünk. Így is, amikor a rendőri látogatás megtörtént, olyan hamuszürkének én soha nem láttam a drága idős főorvosunkat, mint amikor bejelentette nekünk, hogy egy hónapig senki ki nem teheti a lábát ebből az épületből. De hol vannak már azok a nagyok? Császárok, királyok, pártvezérek? Hol van nak, akiknek ilyen féltő gonddal készítették az útjukat? Eltűntek a történelem süllyesztőjében. De Jézus itt van! Ő él ma is, és örökké élni is fog. Ezért beszélünk mi Keresztelő Jánosról, az Ő útkészítőjéről, mert nekünk nagyon fontos a mi Urunk és az, aki az Ő útját készítette. Amikor a mai ige fölött elcsöndesedtem, meglepetéssel és megrendüléssel figyeltem, hogy Isten a prófétán keresztül határozott utasítást küld: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé az ösvényeit!” Komolyan mondja ezt nekünk, embereknek. Ugyanakkor az igazi útkészítő az élő Isten maga. Ki készítette el Jézus útját idáig? Nem a hatalmas Isten, Akinek végéremehetetlen a szeretete, az irgalmassága irántunk? Végigkövettük! Évezredeken át, csak amit a történelemben nyomon tudunk követni: milyen hatalmas kézzel vitte végbe, hogy megérkezzen a Megváltó! Ő mozgatja a szálakat. Most is Ő készíti elő az előfutár érkezését, időben való fellépését, az egész szolgálatát. Mégis – ez a megrendítő számomra – emberi eszközöket használ, akiknek teljes küldetést ad! Nem játszik velük: – Ha akarjátok, csináljátok. Ha nem, az sem baj, én úgyis elrendezem az egészet. – Nem! Megmagyarázhatatlan ez a csoda, testvéreim, hogy nekünk megbízást ad a szolgálatra. Nem végzi el ezt helyettünk. Prófétákat, királyokat mozgatott, de egyszerű édesanyát is, amikor Sámuelnél jártunk, és azt mondtuk, hogy történelmet írt Isten Annával, az édesanyával. Anna kikönyörögte Istentől a gyermeket, és úgy nevelte, hogy az a gyermek, Sámuel, negyven éven át hihetetlen mennyi jót adott annak a népnek, mert Isten szavára hallgatott, és nem engedte, hogy egy ige is semmibe menjen. Mennyi ember, akiknek életén át végezte Isten a nagy tervét! Akikre feladatot bízott. Jó látni az életünk mögött irgalmasan cselekvő, hatalmas Urat. Apósom is az utolsó időiben azt mondta, az egyszerű parasztember, ahogy végiggondolta életét 90 éves korában: – Most látom, hogy Isten keze volt, amikor az akna robbant ott mellettem, és én megmaradtam. Most látom, amikor a fogságban… Most látom az összefüggéseket! Amikor föl-föllebben a függöny előttünk, látjuk, hogy nem akkor kezdte a munkát velünk, amikor mi már tudatosan vele beszéltünk. Csodálatos az, ahogy Ő ezt a hatalmas munkát végzi! Ugyanakkor jó megérteni, hogy Ő bennünket a mi nagyságrendünkben, porszem emberként nagyon komolyan vesz, és feladatokkal bíz meg. Így történt ez Keresztelő János életével is. Egyetlenegy feladata volt: minden idegszálával, szavával, tevékenységével Jézusra hívta fel a figyelmet: – Emberek, érkezik, jön, készüljetek! Feltűnő jelenség volt a pusztában. A Jordán déli kifolyásánál munkálkodott. A teveszőr ruhája, a sáskát és erdei mézet evő aszkétaélete, ahogy a felcsendülő szava jelzést tett, az félreérthetetlen volt. Abban az országban nem volt ember, aki ne tudta volna, hogy ott, a Jordán mellett ki munkálkodik, és mit mond. Az egész ország tudott róla. Sokan mentek ki kíváncsiságból is: – Nézzük meg ezt a csodabogarat! – Hirdette nekik is Jézus érkezését. Sokan azt hitték, amikor a benne munkálkodó erőt látták, hogy ő a Messiás. Kérdezték is: – Ki vagy te? Te vagy a Krisztus? – Hogy képzelitek? Még arra sem vagyok méltó, hogy a szandálja szíját megoldjam! Én vízzel keresztelek. De majd jön Ő, Aki Szentlélekkel keresztel titeket! – Ki vagy akkor, Illés vagy? – Nem. – Ki vagy? A próféta vagy? – mert hangzott, hogy majd jön a próféta, mielőtt a Krisztus megérkezik. – Azt mondta, hogy egyik sem. – Hát akkor ki vagy? – Kiáltó szó vagyok – ahogy Ézsaiás próféta megmondta, Kiáltónak szava a pusztában: „Készítsétek az Úrnak útját, tegyétek egyenessé az Ő ösvényeit!” Milyen gyönyörűség látni Isten igéjét ebben az összefüggésben. Ézsaiás 40-ben ott van: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” – lejárt a fogság ideje. A próféta elmondta az örömhírt. Mekkora öröm volt: – Készítsétek az Úr útját, kiáltó szava szól! Vége a fogságnak, lejárt, és jöhettek haza! Mekkora örömhír, amikor valakinek az életéről valami nagy iga lekerül! Nagyon nagy dolog a szabadulás. Aki betegséget hordoz, tudja, hogy ha már egy kicsit könnyebb, mekkora különbség! Akinek valami nagy teher nyomja a szívét és megoldódik, ujjongani tud, hogy milyen hatalmas dolog ez, Istenem! De Isten már tudta Ézsaiásnál, hogy ő sokkal többről beszél. Hagyta őket most örülni ennek, mert ennek volt az ideje. Ezt is Ő adta, ezt a szabadítást. Ő adja nekünk, ha megkönnyebbedik a terhünk. De Isten már ekkor többet mondott. Amikor hazajöttek, hamarosan kiderült, hogy ugyanazzal a szívvel, ugyanúgy el tudják rontani otthon az életet, mint ahogy idegenben sanyarogtak. Isten már akkor Jézusról beszélt. Arról beszélt, aki még az emberi szívet is kezelni tudja. Aki újjá tudja teremteni a mi lehetetlen életünket, atyáinktól örökölt hiábavaló természetünket. Aki velünk újat tud kezdeni, hogy mi, ütött-kopott emberek valamit átélünk a mennyei szabadításból. Nem csak a földi körülmények szabadításából, mert az igazi szabadítás, az igazi szabadító Jézusban érkezett el. És milyen pontos időzítés! Jó lenne belefeledkezni Keresztelő János egész életútjába. Én nagy gyönyörűséggel olvastam végig az igéket, gondolkodtam el, jegyzeteltem. Minden egyes történet az életében üzenetekkel teli. De mi csak mozaikokra szorítkozzunk ez alkalommal. Rendhagyó módon születik. Zakariás pap és felesége Erzsébet idős emberek, de várták a gyermeket. Imádkoztak sokat érte, de nem kaptak gyermeket. Egyszer az Isten angyala jelezte Zakariásnak, hogy gyermeketek születik. Annyira nem hiszi, hogy jelet kér. Meg is kapta. – Amíg meg nem születik, megnémulsz. – Nem bánta a némaságot. Azt is megkapták, hogy János legyen a neve. Isten kegyelmes – hordozza a nevében is –, pedig abban az időben az apja nevére nevezték el, pláne az első fiúgyermeket. Egészen szokatlan volt. Az is eszembe jutott, hogy Isten idős korukban adja nekik a gyermeket? Milyen gyermekkora lehetett ennek a Jánosnak? Gondoljuk el, hogy a két öreg ember a szemük fényének tekintette ezt a gyermeket. Isten ezzel is készítette arra a ke mény küldetésre, hogy nagyon sok napsugarat kapjon gyerekkorában. Nagyon megtelítette, hogy bírja majd azt a kemény kihívást, amit kapott. Hat hónappal az ő fogantatása után fogant meg édesanyja rokonának, Máriának a méhében Jézus. Ennyire közel voltak életkorban is, meg földi rokonságban is egymáshoz. Milyen kemény szolgálatot, küldetést kapott János! „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén” (Lk 3,7.9) – és mondta-mondta a kemény igéket. Nem volt egyszerű, mert ellenállásba is ütközött. De tömegek mentek, akik azt mondták: – Igazad van – és megkeresztelkedtek nála. – Én csak vízzel keresztelek, előkészítelek titeket. És majd jön utánam, aki hozza az ítéletet. Hogy tudhatta volna János, hogy amikor Jézus megérkezik, egészen más hangszerelésben jön, mint ahogy János bezengte ezt! Igaz volt az ítélet. De nem csak ez, hanem megjött, akiről se Jánosnak, se másnak fogalma nem lehetett, mert ilyet földi ember az Isten Lelke által sem tud kitalálni, átélni, magában tudatosítani. Hogy milyen volt, aki telve volt igazsággal és kegyelemmel. Amikor megjött Jézus, nem szétdobálta az embereket. Azt mondja: én nem azért jöttem, hogy elítéljem e világot, hanem hogy megtartasson ez a világ általam. Azt mondta: – Én nem kárhoztatok senkit, de aki nem fogadja el az igéimet, immár kárhozatban van. Én onnan hívlak ki titeket. De az a gyöngéd Jézus került elém, ahogy gondolkodtam ezen, akihez a házasságtörő asszonyt hozzák, ruhájánál fogva odacibálják. – Jézus, dobhatjuk a köveket? – Aki nem bűnös közöttetek, dobja az elsőt! – Eloldalognak. – Asszony, senki se kárhoztat téged? – Senki, Uram. – Én sem kárhoztatlak. Eredj el, és többé ne vétkezzél. Micsoda más kezelés! De most az előkészítőnek Isten úgy adta, hogy hirdesse keményen, világosan az ítéletet. Mert nincs menekülés! Az, hogy Jézusban aztán más hangot ütött meg Isten, már az Ő különös irgalma, kegyelme. János elvégezte az ő szolgálatát. Megalkuvás nélkül kellett a bűn ellen hadakoznia. Amikor bekerül Heródes Antipás, Galilea fejedelme udvarába – aki szerette, hallgatott rá, nagy embernek tartotta –, és meglátja, hogy a fejedelem, a kiskirály együtt él a testvére feleségével, akkor azt mondja, hogy ezt nem szabad. Te ezt nem teheted meg! Börtönbe került. És ez a nagy ember, aki bizonyos az Úr Jézus Krisztus valóságában, és bizonyságot tesz – milyen emberi! –, egyszer csak a börtönhelyzetben elbizonytalanodik. És azt üzeni azokkal, akik még ott is próbáltak kapcsolatot tartani vele: – Menjetek Jézushoz, kérdezzétek meg: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Akkor Jézus üzen neki: „Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik” (Lk 7,20–22). Megerősíti, tudja János, hogy igen-igen, a Messiás van itt, ezeket a jeleket más nem teheti. Hányszor talán – aki hiszel, aki átélted sok csodáját saját életedben is, bizonyosságod van az Ő kegyelmében – olyan helyzetbe kerülsz, ami váratlanul, megterhel és egyszer csak elbizonytalanodsz. Ne félj, az Úr nem hagy el! Teológusdiák voltam, másod-, harmadéves, amikor valami olyan gondolatkör támadt rám, hogy vajon nem mi szuggeráljuk magunkba a hitet? Vajon ennek tényleg Istentől van az eredete? És hogyan? Akkor azt mondtam, hogy így nem lehet lelkipásztornak menni. Ha ennyire ingatag és borotvaélen jár a hitem, hogy fogom én hirdetni az Igét? Ma már látom, hogy sok mindent megenged Isten azért, hogy jobban megértsünk másokat, akik vívódásokban vannak. Kihozott belőle, már nem is tudom, hogyan. De szépen elrendezte. Milyen nagy kegyelem, hogy kezeli az övéit! Alig harmincéves János, amikor lefejezteti őt Heródes Antipás. Lehet ezt? Az Isten emberét egy ilyen léha király csak így elteheti láb alól? Jánosnak lejárt a küldetése, és magához vette Isten. Mert jött Jézus. És amikor Jánosnak mondták: – János, a te követőid közül sokan utána mennek annak, akiről te bizonyságot tettél! – Ő milyen tisztán válaszol: – A vőlegény barátja örül a vőlegény szavának. Ez az én örömöm immár betelt. Megjött a vőlegény, a menyasszonyt át kell adni neki. – És ahogy folytatja: – Annak növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom. – Újra és újra erősíti: – Mondtam nektek, hogy én csak vízzel keresztelek, amit emberileg tehetek, de Ő az, aki Szentlélekkel keresztel titeket. Egész élete útmutatás volt Jézusra. Egy verset is hoztam, mert Keresztelő Jánossal kapcsolatban bennem mindig megszólal Bódás Jánosnak az Útjelző tábla című verse: „Vigyáz a falvak szélén, s ott áll a szétfutó keresztutaknál. Vigyáz, mindig útfélen állva, s irányt mutat a tábla. Lábára indák tekergőznek, barmok hozzá dörgölőznek, vállára galamb, varjú száll, az útról ráfröccsen a sár, nap fakítja és veri zápor, megrepedez a tél fagyától, kölykök vágnak belé sebet, beszennyezik kósza ebek de jós balsorsban egyaránt áll és mutatja az irányt! Mellette bölcsek és bolondok cipelnek álmot, vágyat, gondot, jönnek és mennek ifjak, vének, nászmenetek és temetések. ő áll és tűr, nem válogat. Mindenkinek utat mutat! – Útjelző tábla lettem én is ott, hol az út Isten felé visz, embersorsok útfelén állva mutatok mindig egy irányba: KRISZTUS FELÉ! Nap szúr, ver zápor, didergek a közöny fagyától, bűn-indák reám tekerőznek, rút vágyak hozzám dörgölőznek, vállamra kétség varjú száll s fülembe azt kiáltja: kár! Az élet sara rámfrecseg, megsebeznek gonosz kezek, de jós balsorsban egyaránt állok s mutatom az irányt, akik mellettem elhaladnak a fáradt, tékozló fiaknak. Mellemről Isten lángírása beragyog ködbe, éjszakába s szinte kiáltja: Emberek! Mindnyájan erre menjetek! A Krisztus jár előttetek Nála lesz békességetek csak a nyomába lépjetek, szárnnyá válik keresztetek! Hát bízzatok és higgyetek, s szeressetek… szeressetek!” Két gondolat csupán, hadd záródjon így az igehirdetés. Az egyik, hogy az útjelző tábla álljon a helyén. Gondoljuk meg, a mi életünkben hányan útjelző táblaként Isten eszközei voltak, míg odataláltunk Krisztushoz! Bennünket is helyünkre állít. Körülöttünk sokféle hangulat, reagálás, bennünk is, életünk mégis lehet útjelző tábla Krisztus felé. A másik gondolat: de nem több! Mi nem tudjuk elvégezni, amit Ő végez el. És megkérdez, bennünket is: bízol bennem? Te végezd a te dolgodat! Hogy gyermekeink, rokonaink, barátaink, mások merre mennek? Bízol, hogy nem neked kell célba juttatnod az embereket? Azt a te Urad végzi. Ő keresztel Szentlélekkel. Te tedd, ami a te dolgod, és bízd rá, ami az Ő dolga. Ne az Övét akard, mert úgysem sikerül. És mindezeket tudva nekünk is ezt mondja a mi Istenünk Ézsaiás prófétán és Máté evangélistán át: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Úgy legyen! Ámen.

Karácsony a Fasorban – ezt a címet adtam a mai igehirdetésnek. Üdvtörténeti sorozatunkban eljutottunk a beteljesedéshez. A Megváltó megérkezett. Mi már úgy követhettük három éven át a csaknem kétezer éves utat, az eseményeket, az ószövetségi ígéreteket, hogy karácsony után vagyunk. Sőt már nagypéntek, húsvét és pünkösd után is. Élő Megváltónk van! Gondoljuk el a két évezred útján járókat. Isten ígérete biztatta őket, lelkesedtek, reménykedtek, elcsüggedtek. Nagy utat bejárt az emberiség, amíg beteljesedett, amiről így ír Pál apostol: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Gal 4,4–5). Karácsony a világtörténelem második legnagyobb eseménye. Az első a teremtés kikutathatatlan csodája, Isten mérhetetlen hatalmának és szeretetének cselekedete. A második a Megváltó eljövetele. A bűnbe bukott, elveszett, pusztulásba rohanó embervilág megváltásának hatalmas eseménye. Amikor csendességemben készültem a mai szolgálatra, azt is elgondoltam, hogy a megváltás – ha lehet így mondani – még fényesebben beszél Isten mindenható hatalmáról, és irántunk való végtelen szeretetéről, mint a teremtés. A teremtést Isten nélkülünk vitte végbe, teljes szabadsága volt, minden ötletre, fantáziára, részletre nézve. A megváltást a mi „közreműködésünkkel” hozta létre: mert elrontottunk mindent. Kényszerpályára állította az ember önmagát és e világot. Csak halkan mondom ki, kényszerpályára állította az őt mérhetetlenül szerető Istent is. Azazhogy a szuverén Isten teljes szabadságában megtehette volna, hogy lesöpri az emberiséget erről a bolygóról, mint egy hangyabolyt, és befejezi velünk való munkáját. De nem úgy döntött, hogy elpusztít mindnyájunkat. Ez nagyon nagy árba került neki. Ez arról a szeretetről beszél, melyet mi megérteni soha nem tudunk. Arról a hatalomról és bölcsességről beszél, amellyel Isten olyan megoldást talált, ami elveszett állapotunkban valóságos szabadítást, megmentetést jelent. Ezt a lélegzetelállító csodát teljes mélységében itt, a földön soha meg nem érthetjük. De: élhetünk általa! Amikor Jézus keresztjéről, Isten megváltó szeretetéről írt Pál apostol a római gyülekezetnek, egyszer csak így kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az Ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az Ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az Ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33–36) Karácsony egyik oldala tehát ez a kibeszélhetetlen szeretet, bölcsesség, hatalom, amellyel Isten a teljesen reménytelen helyzetbe került ember után nyúlt. A másik oldala éppen ez a mi elveszett, reménytelen helyzetünk. Az ember testben, lélekben, gondolkodásban Istentől elszakadt és elveszett. A bűn és halál hatalmába került. A Sátán pusztító ereje alá adta magát. Mennyi kísérletet tett az emberiség, hogy kijöjjön ebből az állapotból. Hitegette magát, de kiutat akkor sem talált. Amíg az ember bűneire és Istentől elszakadt állapotára valaki megoldást nem talál, addig minden próbálkozás csak tüneti kezelés az emberiség életében. Ráadásul elveszett voltunknak az is velejárója, hogy képtelenek vagyunk a valóságot valóságnak látni, Isten igéjét mint kijelentést megragadni. A karácsonyi igék, melyeket felolvastam, csaknem kétezer éve elhangoztak. Az ember latolgatja: mit is jelentenek ezek a mondatok, hogy is kell érteni? Úgy, ahogy le van írva: „Ne féljetek!” Ezt üzeni Isten, nem csak a pásztoroknak a betlehemi mezőkön. Belekiáltja az embervilág életébe: „Ne féljetek!” Mert a bűneset nyomán félelembe bukott az emberiség. Talán emlékszünk, amikor Ádám és Éva szakítanak a fáról. Közeledik Isten hozzájuk, elrejtőznek. Amikor megkérdezi, hogy miért rejtőznek, a válasz ez: mert félnek (1Móz 3,10). Azóta a félelem beleette magát az emberiség életébe. Odáig, testvéreim, hogy mennyi félelem van az én lelkipásztori szívemben is. Akárcsak egy igehirdetésre készülve: – Hogy tudnám elmondani? Nem is tudom megmagyarázni – pedig ez semmi ahhoz képest, amilyen félelmes mélységekben élnek emberek. Az életfélelmek, a halálfélelmek, a betegségektől, veszedelmektől, veszteségektől való félelem szorításába bekiáltja Isten, mint egy alapvető valóságot: „Ne féljetek!” Mert amit én cselekszem, az a ti félelmeiteknek legnagyobb mélységéig hoz megoldást a ti életetekbe: „…hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz…” Valóban ennek az örömnek a fényében él az emberiség? „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Ezek az igék ugyanolyan valóságosak, mint a természeti törvények. Isten kijelent, nem vélekedik, hogy talán úgy van vagy mégsem. Ezt a karácsonyi mondatot kétezer év óta soha nem kellett átírni. Mert így van. Elveszettségünkhöz tartozik, hogy milyen nehezen hiszünk Isten igéjének teljes ráhagyatkozással. Figyeljük ma a karácsony eseményét úgy, hogy valamit jobban megláthassunk abból a különbségből, ami az emberi nagyok és az Isten Fia megváltó munkája között van. Azután valamit jobban lássunk meg abból, amit az ember vár a Megváltótól, és amit a Megváltó adhat neki. Végül figyeljük, hogy lesz ez a megváltás valósággá az életünkben. Augustus császár, Heródes király, Pilátus helytartó Jézus születése idején a maguk helyén nagyok. Augustus császár egyenesen olyan hatalmas, hogy negyven öt évnyi uralkodását úgy jellemezték: „Róma aranykora”. Nem is Augustusnak hívták őt, Julius Caesar Octavianus volt, csak a szenátus az Augustus nevet ajándékozta neki: a fenséges, az isteni. Így rajongták körül, imádták a császárukat. Azt a császárt, aki kiadja a rendeletet: az egész birodalom összeírattassék. Ez a rendelet azt jelentette, hogy mindenki kilencvennapi munkája gyümölcse értékét adja a birodalom javára. 25%-os adó ez. Aztán jön Heródes, aki a másik huszonötöt hozzáteszi. A „nép jótevője” építteti a palotáját, a vízvezetékeket úgy, hogy a császári nyaralóban máig is ott látjuk Caesareában. A királyi nyaralóba a Földközi-tenger partján friss, üde forrásvíz érkezett a nagy vezetéken. A király, aki féltékeny dühében megöleti közvetlen hozzátartozóit… Pilátus, aki azzal kezdi helytartóságát, hogy bemutatkozik a zsidóknak: megölet embereket, vérüket belekeveri a fürdőmedencéje habarcsába. Hozzáteszi: – Tudjátok meg, ki érkezett közétek! – Az a Pilátus, aki Jézussal szemben tehetetlen. Aki kimondja ugyan: „hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek” (Jn 19,10). Hiszen az övé itt az uralom, azt csinál, amit akar – még Jézussal is. De Jézus így válaszol neki: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked” (Jn 19,11). Itt vannak ezek a nagyok. De milyen nagyok is? Augustus császár hogy tiltakozna, ha valaki azt mondta volna: – Császárom, te azért adod ki akkor az összeírási, a népszámlálási parancsot, hogy mire az elér Palesztináig, addigra az utolsó hónapjában és heteiben lévő Mária, Józseffel együtt Betlehembe kerüljön, a 120 kilométerre lévő Názáretből. Mert a próféta így mondta meg évszázadokkal azelőtt: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen” (Mik 5,1). Gondoljunk csak bele, hogy tiltakozott volna a császár: – Miről beszéltek? Nem is értette volna. Ekkorák ezek a nagyok. Megérkezik a Megváltó, az Isten Fia. Azt várjuk, hogy fanfárok fogadják: császár, király, helytartó leborul előtte. Megérkezik egy istállóba. Nem azért, mert Isten másképp nem rendezhette volna, hanem azért, mert a Világ Megváltója érkezett. Ennek az elveszett világnak a Megváltója nem úgy jött be, hogy Ő szed be tőlünk valamit, hanem úgy, hogy Ő ad. Kölcsönbölcsőbe érkezett. Az istálló jászlába, ahova fektették, és úgy halt meg, hogy halála után kölcsönsírt kap, mert az Isten Fiának nincs hová a fejét lehajtania: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20). Úgy jön ide, hogy Isten vállalja: egy fiatal leány méhébe belealázkodjon, s úgy szülessen erre a világra, mint bármelyikünk, embergyermekként. Isten teremtette Mária méhébe Szentlelke erejével a gyermeket. Milyen sokan elakadnak itt. Számomra megfoghatatlan, Testvéreim, hogy Jézus szűztől való születése emberek tömegeit teljes ellenállásba kergeti. Gondolkodnak ezek az emberek? Aki ezt a mindenséget teremtette, annak gond Mária méhében elindítani egy emberi életet? Hogy ne úgy foganjon az a gyermek, ahogy mi mindnyájan: örökölve és örökítve a természetet, mely motívumaiban bűnnel átitatott, elveszett. Milyen különbség a világ nagyjaitól, ahogyan végigjárta az útját. Ismerjük Jézus szenvedését, kereszthalálát: milyen mélységes megaláztatás útját járja. Nem azért, hogy megmutassa: Ő ilyet is tud, hanem azért, mert nincs más út. Értjük? Amikor felkiált az Olajfák hegyén, a halála előtti éjszakán: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39). Ha nincs más megoldás a megmentetésünkre, akkor történjék a rettenet. Nem csupán a testi kereszthalál rettenete, mert az is önmagában iszonyat. Hanem „a keserű pohár”: mindnyájunk minden bűnének az átka és büntetése benne. El sem tudjuk képzelni. Hányszor végiggondoltam, amikor olvastam az igét: ha Júdás mégsem úgy lép, ha a nagytanács mégsem úgy dönt, ha Pilátus másként rendelkezik… itt nem volt más út. Ez az egyetlen út minden másodpercében arra nézve, hogy bennünket a bűnnek, halálnak, pokolnak rettenetéből meg tudjon menteni. Sokszor elmondtam fiam kérdését: – Apu, ha ilyen hatalmas az Isten, nem tehetett volna valami mást? Egy kézmozdulattal eltörölni a bűneinket? – Nem, nem. De minket eltörölhetett volna egy kézmozdulattal. Ha a törvényeket megváltoztatja, mindent elpusztít. Törvény: a bűn zsoldja a halál. Ahogy a fizika törvényei élnek: nem Isten különcségéből, hanem az élet szerkezetéből adódóan. Ha egy törvényt megváltoztat Isten, mindnyájan elveszünk. Ki mondhatja azt, hogy bűntelen? Senki. Isten viszont a bűntelent odaadta értünk. Áll a törvény: a bűn zsoldja a halál. De nem rajtam csattan, hanem Őrajta. Ha én ez alá a törvény alá beállok, e szabadítás alá, akkor ez olyan, mintha soha semmilyen bűnt nem követtem volna el. Hogy felkiáltott egy asszony Pécsett, egy ottani igehirdetés után: – Lelkész úr, micsoda igazságtalan ez! Más hal meg az én bűneimért?! – Azt válaszoltam neki: – Asszonyom, rájött? Hogyne lenne igazságtalan! De tud más megoldást? – Az asszony válasza ez volt: – Nem tudok. – Azt mondtam neki, hogy akkor nagyon gyorsan köszönje meg. Nem e világ megváltóinak egyike Jézus, hanem a világ Megváltója. Nincs rajta kívül más. Ezért nem lehet semmiféle vallási tanítást összehasonlítani ezzel. Ott van a Megváltó kereszthalála a buddhizmusban? Esetleg a mohamedánok tanítása között? Ezt mással helyettesíteni nem lehetett. De tegyük fel a másik kérdést is: Mi a különbség aközött, amit az ember vár, és amit a Megváltó adhat az embernek? Milyen nagy várakozás feszült akkor ott, a birodalomban, Jézus népe körében! Ha Ő jön, és azt mondja, hogy a rómaiakat kiverik az országból, akkor ujjong az egész nép. Ha azt mondja, hogy a nélkülözést és a szegénységet megszünteti, akkor is ujjong. Mint később, amikor ott ült az ékes kapu mellett, a jeruzsálemi templom ajtajában egy születésétől fogva sánta ember. Jött Péter és János. A béna kéri az alamizsnát: a maximális reménysége ez. Péter megszólal, és ezt mondja: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6). Egyszerre lábára áll nyomban az a béna. Az emberiség is hasonló ehhez a kolduló bénához: a kapott pénzt várja. Tegnap este egy sétát tettünk feleségemmel a Magyar Vágta helyszínére. A tömeg ott kavargott az Andrássy úton végig: a sátrak, az evés… Bennem megszólalt csendesen: kenyeret és cirkuszi játékokat. Ezzel nem szólom mindezt le, hiszen én is szívesen látok szépet, jót és kedveset. De az ember csak ennyit vár. Mert eszébe sem jut, hogy mást kaphatna. Egy fiatalasszony testvérünk egyedül nevelte gyermekét. Férjétől elvált, a nagymamánál laktak. Évek óta haragban voltak a nagymamával. Minden reggel úgy keltek, hogy köszönni ugyan köszöntek, de onnantól kezdve megfagyott a levegő: egy szót se többet. A maximum, amit az asszony remélhetett, hogy egyszer majd felenged a nagymama. Esetleg majd elköltöznek. Amikor a Megváltó belépett az életébe, nem a nagymama, hanem a saját maga bűneit vitte a kereszthez. Akkor bűnbocsánatot és új életet kapott. Egyből meg tudta mondani a nagymamának: – Bocsásd meg nekem, amit vétettem ellened! – A nagymama a nyakába borult, és sírva fakadt. Értjük? – Uram, egy kis könnyebbséget adjál, hogy el tudjuk viselni a helyzetet. – Az Úr pedig bevezet egy mennyei vonalat, egy új lehetőséget, egy új életet a szívembe, az otthonomba. Egyszer csak elindul, ami eddig nem ment. Így élünk mi, emberek: kérjük és várjuk a könnyebbséget a mi Urunktól. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy bevezesse a szívünkbe, az életünkbe a megváltásnak a lehetőségét. Azt a lehetőséget, hogy ugyanúgy itt maradok – sokszor remegő szívű, indulatos ember –, és mégis dolgozik bennem egy új valóság. Kiterjeszti bennem hatalmát tovább: otthonomra, környezetemre. Jézus hívta az embereket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Ha valaki odament az Úrhoz, hogy vegye le a terhet, a fáradtságot, annak ezt mondja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Hogy is van ez? Jövünk az Úrhoz, hogy vegye le a terheinket, erre Ő igát rak ránk: vigyük az Övét?! Azt várjuk, hogy Isten a mi igánkat húzza. Isten pedig ezt mondja: – Hidd el, jobban jársz. Hogy egy kis tünetet kezelek az életedben, hogy feltámasztottam Lázárt, a négy napja halottat, és visszaadtam a testvéreinek, az óriási öröm. De Lázár meghalt, újra. Viszont téged az örök élet bizonyosságával a szívedben ajándékozhatlak meg. Még akkor is, ha úgy jársz, mint jártam drága apósommal, aki utolsó idejében mindnyájunktól kérdezgette: – Milyen lesz az odaát? Egyszer ezt mondta a lányainak: – Látjátok, még Tamás sem tudja! Testvéreim, persze hogy nem tudom. Hogy tudnám felfogni azt a dimenziót? De azt tudom, hogy Jézus azt mondta az övéinek: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből” (Jn 10,28). Később hozzáteszi: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott le gyetek ti is” (Jn 14,3). Nem a halál kaszál le minket, hanem Ő jön, és magához vesz minket. Azt is tudom, apósomat is magához vette. Apósomat, aki olyan boldog örömmel fogadta, olyan boldogan őrizte a szívében, hogy azon a kereszten az ő bűneiért is meghalt Jézus Krisztus. A részleteket nem tudjuk, de tudjuk-e, mit jelent, amit a Káté így mond az első kérdés-feleletben: „…ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít” (HK 1. kf.) Ami nem egy fakír bizonyosságát jelenti. Sok minden hullámzik az ember szívében, de olyan békességes bizonyosság ez, amit ember nem adhat. De el sem vehet senki. Micsoda különbség! Nem is akarom ezt tovább sorolni. Csak arról még valamit, hogyan lehet ez az enyém? Hiszen az isteni üzenet így hangzott: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Nektek, neked és nekem is. Szinte csak felsorolásszerűen, érintőlegesen említek négy lépést. Az alap, hogy megtörtént. Kétezer évvel ezelőtt megszületett a világ Üdvözítője, aki Jeruzsálem mellett, a Golgota keresztjén életét adta érted és értem. Ez az alap. A második: Isten gondoskodik róla, hogy hirdettessen ez az örömhír. Akkor és ott: angyalt küld a betlehemi mezők fölé. El sem tudom képzelni, hogy zajlott ez. De hiszem, hogy Istennek vannak angyalai: nem röpködő, szárnyas és pufók, hanem láthatatlan szellemi lények. Hiszem, mert Isten megmondta. Amit pedig Isten megmond, az úgy is van. Nem kérdés. Gondoskodott róla, hogy azok a pásztorok, akikhez senki sem tette be a lábát a templomosok, vezetők vagy papok közül – tisztátalan embereknek tartották őket –, azokhoz Isten beteszi a lábát. Méghozzá angyalain keresztül. Elmondja nekik világosan, hogy mi történt. Milyen hatalmas dolog azóta is, hogy hirdettetik ez az üzenet! Akár így, mint ma, amikor együtt vagyunk. Isten hirdetteti az örömhírt – különböző formában. Gondolj bele, hogy jutott el hozzád először? Nagymama, iskolatárs, egy röplap, egy könyv? Nem tudom. Hangzik az üzenet szerte a világon ma is. A harmadik lépés: az igehirdetés nyomán egyszer csak hitet nyer valaki. Mert hitet mi nem tudunk adni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy hirdessük Isten igaz igéjét. Kérjük Istent, hogy a Szentlélek által juttasson igemagot a szívekbe. Aztán egyszer csak egyikünk-másikunk felemeli a fejét: elérte szívét az ige. Hitet ébreszt a szívünkben Isten. Végül a negyedik lépés: mozgásba jön az életünk, elmozdul az addigi holtpontról. Nem úgy, hogy onnantól kezdve szárnyalunk, mint az angyalok. Nem. Nagyon valóságosan jelen van a mi kemény természetünk, az óemberünk. De megtörténik annak csodája is, hogy önmagunktól, a legnagyobb rabtartótól is megszabadít az Isten. Ha a régi természet fel-felüti a fejét időnként, akkor sem tarthat már az uralma alatt. Elmozdul a holtpontról az életünk, belép a Megváltó, és kibontja terveit. Ezt éljük át mi is itt, a Fasorban. E köré épül a gyülekezet, különösen az újabb időkben. Testvérem, megtörtént ma is. Ennek az örömhírét hirdethettem. Hitet nyersz? Vágysz rá, kéred? Nyitod a szemed, a szíved, az értelmed: Uram, Istenem, adj nekem élő hitet? Belép a Te életkörödbe is, mert: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus.” Ámen!

A Zsidókhoz írott levél 11. fejezete a hit hőseit állítja elénk. A fejezet a hit meghatározásával kezdődik: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (1. vers). Érzékeljük a feszültséget ebben a bibliai versben? A remélt dolgok valósága, mintha már itt lennének? Úgy számolok velük, mint teljes valósággal? A nem látott dolgok felől való meggyőződés? Ábrahám elindult Isten szavára: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (1Móz 12,1). Nagy ígéreteket kap: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12,2–3). Ábrahám elindul Isten szavára, nem fordul vissza, végigjárja az útját. Amikor meghal, mennyit lát az ígéretekből? Egy szem fia van, Izsák, ha nem számolunk a szolgálótól lett Izmaellel. Izsák már megnősült, messze földről Rebekát idehozatták. De gyermek még nem született. Ábrahám úgy hal meg, hogy nincs unokája. Hol van itt a nagy nép? Aztán ez: „Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre” (1Móz 13,15). Amikor Ábrahám meghal, egy négyszögöl saját földje sincs, bérli az őslakóktól. Isten az egészet neki ígéri. Ehhez képest pénzen kell sírhelyet vennie, hogy eltemethesse feleségét, és egyszer majd őt is oda temessék. Amikor meghalt, még sehol sem volt annak a valósága, hogy az ő magvában a föld minden nemzetsége megáldatik. 1800 év még, mire Krisztus, az Isten Fia megérkezik testileg, Ábrahám magvából Mária útján. Mit tudott ő ebből? Csak az ígéretet kapta. De úgy járta végig az életét, hogy ezek az ígéretek, mint a messzeségben lévő, pontosan kijelölt koordináták, meghatározták az életét. Mi – csaknem 4000 évvel később – mit látunk? Nagy néppé lettek, azé a népé az a föld. Majdnem kétezer évig megsemmisült Izrael állama. 1948-ban az ENSZ-ben született meg a döntés, hogy azon a földön újra kikiáltják az országot. Az utódban pedig megáldattak a föld valamennyi nemzetségei: Jézus Krisztus megérkezett kétezer éve. A magyar is megáldatik, mi mindnyájan. Milyen hihetetlen ajándék, hogy Isten az ígéreteit elhelyezte már. Ábrahám végigjárja az utat, és látja, amit lát. De hitben jár, és nem látásban. Ez pedig az Újszövetség népére is érvényes sok mindenben: hitben járunk, és nem látásban. Mi már látjuk ezeket. De még nem látunk sok mindent, amit Isten megígért. Igaz volt a hithősökre az, amivel a fejezet zárul: „És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.” Olyan egyszerűen hangzik ez a megállapítás: „Isten számunkra valami különbről gondoskodott.” Akár még el is mehetünk e kis mondat mellett. Mégse tegyük. Hiszen olyan nagy dolgokról esik szó a fejezetben, mint pl. hogy Mózesék átkeltek a Vörös-tengeren. Érdemes elolvasnunk az egész fejezetet, hatalmas eseményeken vezet végig bennünket. „Isten valami különbről gondoskodott” – úgy tűnik, mintha a bibliaíró nem tudná eléggé hangsúlyozni, érzékeltetni ezt a tényt! Itt egy sorozat befejezését rögzíti a záró versekben. Azt érzékelteti, hogy ide fut ki az egész út: a különbre, a kiválóbbra, a beteljesedésre. Mert Krisztus mennyei életet hozott ide, a földre. Megjött az, aki nem csak toldozni-foldozni tud, tüneti kezelésre képes, mint minden más vallás és filozófia. Mert minden más tanítás csak ennyit tud. Többre nem képes. Ám Jézus újjáteremtheti egy ember életét. Ezt egyedül Ő tudja megtenni. Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban elmondani. Először azt, hogy tudtunkon és akaratunkon kívül milyen helyzeti előnyben vagyunk az ószövetségi hithősökhöz, évezredek nemzedékeihez képest. Mert ugyan visszafelé is érvényes Krisztus keresztjének megváltó munkája. Nem a bárányok véréért, az csak jelkép volt, nem azért adott Isten bocsánatot újra és újra, hanem a Bárány véréért. De a Krisztusban kapott új élet lehetőségét az életükben nem élhették meg. Egy példa jutott eszembe. Apai nagyapám fiatalon halt meg, tüdőbajban. Tizenhét éves voltam, amikor a futballkapuban egyszer csak, mintha ezer tűvel szúrtak volna meg, összeestem a mérkőzésen. Megállapították, hogy tüdőbaj. A szabadság-hegyi szanatóriumba kerültem Pesten. Volt már streptomycin. Vagy kétszáz adagot kaptam belőle tizenöt hónapon át – injekcióban. Vagy ötezer gyógyszert beszedtem, aztán műtét lett a vége. De itt vagyok. Más helyzetben voltam, mint az én nagyapám a húszas-harmincas évek elején. Semmit nem tettem érte, de egy új lehetőség adódott, amelynek nyomán nekem nem kellett fiatalon elmennem. Családom lehet, hivatásom, sok szép esztendő, sok ajándék. Amikor arról beszélünk, hogy Krisztus megérkezett, micsoda új helyzetet jelentett ez az ember számára! Semmit nem tettünk érte, csak később születtünk, mint ők. Sokszor szomorúan látom, hogy érzéketlen az emberek szíve erre a hihetetlen, kibeszélhetetlen ajándékra. Egy gyászoló családdal beszélgettem. A beszélgetésben próbáltam érzékeltetni, milyen lehetőség a Jézus Krisztusban való élet. Kedvesen fogadták. Az elhunyt egyik leánya azt mondta: – Jártam én is Izráelben, a születés templomában. Ha ott nem érinti meg az embert valami, akkor sehol. – Csendben voltam, nem tudtam, hogy mondjam el: én is jártam többször Izráelben, és nagy élmény volt. De Jézus Krisztus élő valósága egészen más, mint földi élete nyomai vagy emlékei. Megállhatunk meghatottsággal és tisztelettel, természetesen. De ennyi az egész? Ennél sokszorta több! Megdöbbent az ószövetségi nép elesettsége. Akik átélték, hogy átkeltek a Vörös-tengeren, azoknak olyan óriási élmény volt ez, hogy egész életükre nem felejthették el. Még azt sem felejtem el, amikor árokba kerültünk az autóval, aztán jött valaki: – Él itt még valaki? – Majd kikászálódtunk a kocsiból horzsolásokkal. Azt elfelejteni, hogy mannát kaptak naponta? Még azt is mondta az Úr, hogy ne gyűjtsenek be többet, mint ami egy napra való… Bízzanak Benne, hogy holnap is ad. Természetesen begyűjtötték, és ott rothadt meg. Mert az ember ilyen. Ez a nép addig bosszantotta Istent, hogy Mennyei Atyjuknak ki kellett mondania: egy sem megy be közülük az ígéret földjére. Majd a fiaik, akikről azt mondták, hogy falhoz paskolja őket az ellenség. A mai ember is ugyanilyen elesett. Felejthetetlen számomra, hogy anyósomnak sokszor mondtuk: – Jöjjön, Édesanyánk, csendeshétre! – Nem jött, de három év múlva egyszer csak elment. Megjött és azt mondta nekünk: – Miért nem mondtátok előbb?! Itt is kitesszük a lelkünket, hogy érzékeltessünk az egészből valamit. Sokszor az emberek mennek tovább: jó volt, egész érdekes… De hogy az életmentő kapcsolatot megragadnák?! Ilyen elesett az ember, alapállapotunkban ennyire tompák vagyunk. Ennyire nincs kiút, ennyire nem lehet az emberiségen segíteni. Nekem mondhatja az utópiákat bárki: majd felderül az ég, mindenki hívő lesz… Jézus azt mondja: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Ne a filozófiánk és a fantáziánk lóduljon meg, hanem nézzük Isten igéjét: sötétedik a világ! Itt jön a másik nagy üzenet: „Isten számunkra valami különbről gondoskodott.” „Gondoskodott” – tudjuk, mit jelent ez? Majdnem kétezer éven át – ha Ábrahámtól indulunk – mennyi türelem, szeretet és gondoskodás. Hogy nem hagyta abba, nem vágta közénk a gyeplőt: csináljatok, amit akartok!? Hány ember élete ment rá, amíg a mennyei gyógyszer megérkezett! Jeremiást fiatalon hívja el az Úr. Kifeszített idegzetű, mint az íj. Menekül ez a fiatalember, s az Úr azt mondja: „Kösd azért derekadra övedet, indulj, és hirdesd nekik mindazt, amit én parancsolok! Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg általuk!” (Jer 1,17). Jeremiás megy, és hirdeti az igét. Bántják, ütik, vágják, és ezt mondja: „Nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében” (Jer 20,9). Isten azonban hagyja, majd lecsitul. Aztán egyszer csak megszólal: „Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt” (Jer 15,16). Elindul újra. Egy életen át megy úgy, hogy egyszer sem hallgatták meg az igehirdetését igazán. Amikor jön népére a veszedelem, keservesen siratja, hogy mi történt a néppel. De Isten értünk húzza fel az íjat újra és újra. Ott van Illés, ő is kimondja, hogy elég. Az Úr pedig azt mondja neki: „Kelj föl, egyél!” (1Kir 19,5). Nem mond neki semmit. De miután pihenni hagyja, ezzel kelti fel újra: „Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” (1Kir 19,7). Jézus pedig kimondja a Gecsemáné-kertben: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár” (Mt 26,39). Képesek vagyunk felfogni, mi mindent végzett el Isten emberek egész során át, hogy ezek a láncszemek idehozhassák a szabadítás ajándékát hozzánk? Képesek vagyunk ezek után leszázalékolt lelki életet élni? Nem a Krisztusban? Nem úgy, hogy: – Uram, töltsd be a napjaimat! Krisztusról beszélünk, és közben káromkodunk? Öljük egymást? Krisztus ekkor mondja: – Ezért jöttem, mert magadtól nem tudsz kilábalni! Milyen sokan kérdezik, hogy mire ez a kétezer év, minek ez a sok idő az előkészítésre? Isten nekünk adja Krisztust, kész, el van végezve az egész dolog. Azért legyünk tisztában azzal, hogy Isten az Úr, az ember pedig ember. Hányszor elmondom, esküvőn is, hogy tizenhárommilliárd fényév távolságból érkező jeleket fogunk távcsöveinkkel. Elmondom részletesen, hogy megdöbbentsem a hallgatóságot, akik bejönnek a templomba: – Ember, állj már meg! Tudod te, kicsoda az a végtelen hatalmú Isten? Ő azzal törődik, hogy értünk, emberekért próféták és királyok egész sorát állítja be és működteti. Hogy amikor mi megérkezünk, elhangozhassék az énekünkben: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, hogy társam légy e földön.” (329. dicséret) Értjük vagy legalább érzékeljük ennek a horderejét? Erről van szó. Akik értik a szívükben, azok tudják: mi, nyomorult emberek, kaptunk valami hatalmasat. „Nem játék volt, amit megtett” – énekeljük. (298. dicséret). Nem bizony. Hogy ebben az okkult és bálványimádó, tompa, vak, süket, pusztuló embervilágban kijelentse magát. Megérkezzen a Szabadító és eljusson hozzád. Gondold el, amíg tehozzád elvitte a Krisztus evangéliumát, mekkora türelme volt Istennek?! Hány embert használt fel érted: „akikre nem volt méltó a világ” (Zsid 11,38). Hány ember adta oda az életét azért, hogy őrizzék a lángot számunkra is! Megérthetjük, hogy a levél írója így folytatja: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek” (Zsid 12,1–3). Úgy legyen! Ámen!

Sorozatunk eddigi állomásai során nagy utat tettünk meg: Ábrahámtól indultunk, majd 1500 év útján érkeztünk a Messiás-várásig, hogy kiszabadult Isten népe a babiloni fogságból, új építkezésben van. Előző állomásunkon templomot építettünk. A fogságból szabadultakkal együtt követtük a jeruzsálemi templom építését. Istennek igen fontos a templom fennállása. Nem önmagáért, hanem ez a jelképe az Istennel való kapcsolatunknak. A jeruzsálemi templomban mutathattak csak be áldozatot: hálaáldozatot és a bűnökért való áldozatot is. Ott volt az oltár, melyen szüntelen égett a láng, a finom magvakkal és illatszerekkel, tömjénnel szállt felfele a füst, és kifejezte, hogy a népnek folyamatos a kapcsolata Istennel. Mindez csak előkészítő kiábrázolása volt annak, amit Jézus Krisztusban kaptunk. De nagyon fontos feladata volt ez a nép életének, Istentől adott megbízatásának. Amikor a templomot lerombolták, megszűnt az áldozat is. Amikor újjáépítették, újrakezdődtek az áldozatok az égőáldozati oltáron. Itt csak megjegyzem, hogy ma sincs áldozat a hithű zsidók körében, hiszen a jeruzsálemi templom leromboltatott Kr. u. 70-ben. Titusz római hadserege Jeruzsálemet is a földdel tette egyenlővé a templommal együtt. A Siratófal ma is ott van, és siratják a hithű zsidók a templomot, oda az áldozat, az Istennel való kapcsolat romokban, miközben – és talán megbántódnak, ha ilyet mondunk – Isten különös utat járat velük is. Az arabok elfoglalták a templomhegyet, ott a Sziklamecset, amit nem lehet visszafoglalni, hiszen súlyos konfliktus támadhatna belőle. Őrzik a mecsetet, az áldozat szünetel. Az áldozatnak nemhogy szünetelnie kell, hanem le kellett állnia. Hiszen közben Isten áldozati oltárt emelt a Golgota-hegyen: Jézus Krisztus „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14). Olyan szépen fejezi ezt ki a Zsidókhoz írott levél, hogy mindaz, ami addig történt, az erre való utalás. Frissen tartása annak, hogy szükség van a nagy szabadításra. Amikor pedig Jézus Krisztus megáldoztatott a Golgota hegyén, akkor egyszersmind vége az áldozatnak is. Nem kellene várakozniuk, hogy mikor építhetik újra a templomot, és folytathatják az áldozatot. Azt az áldozatot, amely csak árnyék, jelkép, előkép volt. Sokkal inkább oda kellene borulni, ott van még földrajzilag is közel hozzájuk a Golgota hegye. Hogy Jézus Krisztus áldozatában igazán átéljék a szabadítást, amiért megelőzőleg is történtek az áldozatok, és amire mutattak. A templom ma, a mi templomunk is, Krisztus értünk való áldozatának az üzenetét hordozza. Hirdetjük az igét, hallgatjuk. Istennel való kapcsolatunk ezen keresztül épül, és Ő tartja folyamatosan velünk a kapcsolatot. Ma a falak építéséről hallunk. A mai igehirdetés címe: Istennek gondja van a városfalakra is. Templom és városfal nagyon szorosan összetartozik. Istennek nem csak a templom fontos, hanem ugyanilyen fontos a mindennapi életünk tere is. A városfal ezt az életteret jelképezi. Abban az időben védte is a várost, hiszen az erős fallal körülvett városban biztonságban élhettek. Azt is jelképezi, hogy ami a falakon belül történik, fontos Istennek. Kapcsolatunk Istennel, és a mindennapi életünk megszentelése, valósága, védelme, őrzése és kibontakozása: mind a kettő fontos Istennek. A városfal építéséhez tulajdonképpen Nehémiás próféta könyvéből kellett volna igéket olvasnom, de nem is tudom, melyiket. Annyi ige kerülne elénk, hogy feladatul adom a gyülekezetnek: olvasgassuk Nehémiás könyvét. Még a felsorolások is érdekesek, ne fáradjunk bele olvasásukba. Az építés leírásánál sorba veszi, kik építettek az előkelők, a papok közül, sőt kik voltak azok, akik csak tesséklássék munkálkodtak, akik helyett dolgozni kellett. A mai igénk a fogság idejéből származik, Ézsaiás prófétától. Az elkeseredett nép kifakadt a fogságban, és azt mondta: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (Ézs 49,14). Rögtön érkezik az Úr válasza: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,15). Itt folytatódik a mai igénk: „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Isten azt üzeni népének, hogy Jeruzsálem városának alaprajza ott van Őelőtte, tenyerébe vésve, szüntelen emlékezik rá. Istennek mai népe számára is ugyanaz az üzenete: nem csak a templom fontos neki, hanem fontos a teljes életterületünk is. Az is, hogy mi történik ott. Rendkívüli vigasztalás hangzik az igében. Az övéiről sohasem feledkezik meg az Úr: a fogságban sem, az újra felépülő falak között sem. Kezében tartja őket. Jelkép tehát a városfal építése, az egész életük újjáépítésének, megmentésének, megszentelésének a jelképe. Hosszú ideig romokban állt Jeruzsálem kőfala. Kr. e. 586-ban a babiloni király, Nebukadneccar elpusztította azt. 141 év telt el, és a falak még mindig romosak. Itt kezdődik történetünk. Isten megszólít egy embert, Nehémiást, a perzsa király pohárnokát. Nem is járt soha életében Jeruzsálemben, a fogságban született. Előkelő pozícióba került, a király főpohárnoka lett. Mondhatná azt is, mit számít neki, hogy mi történik odahaza… Egyszer csak jönnek a rokonai, Hanani és a többiek. Beszámolnak neki arról, hogy néz ki a város, milyen lerombolt állapotban van a városfal. Nehémiást Isten arra indítja, hogy bűnbánati imában álljon Istene elé. Nem csak könyörög a városért, hanem magára veszi ősei bűneit is. Olyan imát mond könyve első fejezetében, amely megrendítő. Többes szám első személyben beszél: „Ó Uram, mennynek Istene, te nagy és félelmes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik téged szeretnek, és parancsolataidat megtartják. Legyen figyelmes a füled, legyen nyitva a szemed, és hallgasd meg szolgád imádságát, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened. Vétkeztem én is és atyám háza népe is! Nagy gonoszságot követtünk el ellened, mert nem tartottuk meg azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket szolgádnak, Mózesnek adtál” (Neh 1,5–8). Hamarosan a király elé kerül a főpohárnok. A király észreveszi Nehémiás szomorúságát. Ebből indul el aztán az a folyamat, amely a szabadságolásához vezet. Rendelkezésére áll majd az idő, bizonyos segítség is az elinduláshoz. Elmegy Jeruzsálembe, a romok közé, megkezdődik az újjáépítés. Különös akadályok jelennek meg, ellenségek támadnak nyomban, mihelyt épülni kezd a városfal. Feljelentők, akadályok tömkelege. Elcsügged a nép, egyik kezükben vakolókanál, a másikban fegyver. Különös építkezés ez, de felépül a városfal. Ha figyeljük az újjáépítésüket, látjuk, hogy a lehetőséget, az alkalmas időt Isten teremti meg. Az építőket is Ő szólítja meg. Az anyagiakat is Ő rendeli ki. A nép feladata pedig az, hogy éljen az adott lehetőséggel. Az Újszövetségből a Filippi levél igéi csengenek vissza, amikor figyelem Isten munkálkodását a mi életünkben is: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően” (Fil 2,12–13). Mert Ő az, aki alkalmas időt teremt, és megadja a szükséges eszközöket. Szent megrendüléssel – ezt jelenti itt a félelem – munkálkodjunk üdvösségünkön. Azzal, amit Isten megszerzett és elkészített, nekünk kell élnünk: aprópénzre váltanunk. Mindig visszacsatolok gyülekezetünk mai életéhez, így most is. A kilencvenes évek elején milyen kis csapat imádkozott itt, a Fasorban! Isten megindította az egyik gondnokot, Kelemen Lajost, aki szent nyughatatlansággal, lebeszélhetetlenül, leállíthatatlanul harcolt és dolgozott. Kis csapatot gyűjtött azért, hogy a gyülekezet újjáépítésének a lehetősége megteremtődjön. A családja sem tudta lebeszélni. Együtt imádkozott és tusakodott csapatával. Nagyon szerény eszközeik voltak. Isten adott alkalmas időt az elinduláshoz, megadta a szükséges hozzávalókat. Azóta is hányszor átéltük, hogy nem a mi elképzelésünk és ütemezésünk, hanem ahogy Nehémiás mondta, Istennek hozzá való nagy kegyelme szerint bontakoztak ki az események. Átélhettük az óvodánk indulását, már az első óvodások ballagását is. Korábban bármit is próbáltunk, rendre meghiúsult. De eljött az alkalmas idő, átélhettük azt, hogy a nagypénzű nagyvállalkozó, aki megvette az épületet, visszalépett, mert a lakók évtizedes perben vannak egymással. Ahol per van, onnan ő visszavonul. Éppen akkor avattuk a reformációi parkot. A park avatása után szólt a polgármester: mégiscsak lehetne óvoda… Éltünk a lehetőséggel. Ehhez kellett Józsi bácsink is, aki 1996-ban kérte, hogy hadd hagyja ránk a lakását örökségül, mert itt végzett, a Julianna iskolában. Köszönettel elfogadtuk az adományt. Józsi bácsi akkor is idős volt már, de kivárta: az óvodalehetőség után egy hónappal hunyt el. Nem is gondoltunk arra, hogy a felújítás olyan sokba kerül majd. De Isten gondolt rá: kiutalta azt a lakást, amelynek az árából a „falépítés” különleges áldását éltük át. Mert Istennek gondja van a falakra is. Szabó Imre, gyülekezetünk szeretett lel kipásztora a háború után, amikor elveszett a Lónyay és a Julianna, keserűen mondta leányának: – Leányom, látod, nem ezt kell építeni, hanem a lelkeket. Minden más elvész. A keserűség mondatta ezt vele. De Istennek gondja van a „falakra” is: a Lónyay is, a Julianna iskola is újra működik. Istennek gondja van a falakra. Akkor is, ha hosszú idő telik el, amely alatt látszólag semmi sem történik. Így olvassuk Zakariás könyvében: „Mert az Úr szemmel tartja az embereket…” (Zak 9,1). Hányszor éljük át a semleges időt: mintha Isten megfeledkezett volna rólunk. Nem történik semmi, magunkra hagyatva küzdünk életünk nehézségeiben. De amikor eljön az alkalmas idő, és Isten lép, akkor döbbenünk rá, hogy a semleges időben is szemmel tartotta az életünket. Csak nem jött még el az alkalmas idő arra, hogy Ő belépjen, újat kezdjen. Sokszor várja, ahogy várt ezzel a néppel is, hogy eljusson arra a pontra, amikor megadja magát neki. Igazán átadja magát neki. Aztán megindult az építkezés. Mai igénk ennek üzenetét hordozza a nép életére nézve is: Isten törődik a falakkal. Mert Isten a legnagyobbat megtette, az igazi újjáépítést, ahova mutat ez a sorozatunk is. Ahova az egész Ószövetség elvezet: Jézus keresztjén áll az igazi templom. Ott a mi igazi forrásunk, a magunk kőfalaira is. Jézus keresztjén az Istennel való kapcsolatunk áldott nagy szabadítása végbement. Onnan indul életterünk, mindennapjaink újjáépülése is. „Tenyerembe véstelek be” – mondja az Úr az ószövetségi prófétán át. Hogyne gondolnánk mi, az Újszövetség emberei Jézusra, akinek a markába vésve ott a nevünk… Nevünkön szólít az Úr: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) – „…szüntelen előttem vannak falaid” (Ézs 49,16). Még akkor is, ha ma talán csak romokat látunk. Akkor is érvényes, hogy Isten törődik a falakkal. Csendesheteink alkalmával évekig velünk volt kedves missziós testvérünk. Bátyjával tért haza Amerikából, ott ismerték meg az Úr Jézus Krisztus szabadító evangéliumát. Indítást kaptak arra, hogy jöjjenek haza. Idehaza a cigánymisszióban kezdték meg munkájukat. Különös odaadással idejüket, figyelmüket, értékeiket arra fordították, hogy miként tudnának minél többeket abból a sorsból az Jézus Krisztusban való hitre vezetni. Most egy súlyos, gyors lefolyású betegséget hordoz ez a testvérünk. Felhívtam telefonon, beolvasva neki ezt a mai igét, mert a mostani csendeshétre már nem tud velünk jönni. Különös volt, ahogy válaszolt. Azt mondta, hogy most is békesség van a szívében. Tudja, hogy Isten tenyerén van most is, kőfalai Őelőtte vannak szüntelen. Arról is bizonyságot tehetett, hogy amennyiben ezzel a betegséggel lejár a földi útja, neki nem vesztesége van, hanem nyeresége örökre. Milyen nagy kincs, ha valaki így láthatja Isten ígéretét. Mondhatnánk: kívülről romok, gyorsan közeledő halál. De az ige a szívében visszhangzik: „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Egy kedves ének három versszakával zárom az igehirdetést. Az énekíró, Czakó Jenő, a lelki várfalak háború utáni építésében fáradozó, kiváló lelkipásztor írta akkor, amikor az élet megannyi területén csak romokat láthattak. Fogadjuk a templomés kőfalépítéshez, hozzánk szóló üzenetként: „Új templom épül szívek mélyiben, Köröttünk szerte: romba dőlt falak, Megtört szívek, békére szomjazók, Mind arra várnak, lesz-e új tavasz? Új építésre, megmozdul-e majd A szeretetnek szolgáló keze? Hadd lássuk tisztán, Mesterünk, Mik a terveid, és hol van a helyünk. Adj látomást és új erőt nekünk, Tisztítsd meg szívünket, Ajkunk és kezünk. Hogy épülhessen bennünk, általunk Templom, amelyben Szent Lelked lakik.” Ámen!

Különös gazdagság van Isten igéjében. Életünk különböző helyzeteiben más és más hangsúlyt kap ugyanaz az ige. Kimeríthetetlen az üzenete, mindig képes újat mondani számunkra. Emlékezetem szerint több mint negyvenéves igehirdetői szolgálatom során harmadszor kerül elém Haggeus próféta könyvének első fejezete. 1984 nyarán, fiatalemberként a fóti gyülekezettel parókia és gyülekezeti ház építésébe fogtunk. Rekkenő nyári melegben dolgoztunk, nagy áldozattal, odaadással – anyagiakban, munkában egyaránt. Együtt volt a gyülekezet. Az egyik héten mégis magunkra maradtunk: a kőműves, a fizetett segédmunkás és jómagam a tetőn. Az első szintet betonoztuk. Így telt a hét. Nem restelltem én sem a munkát, de nem egészen így gondoltam az építkezést. Az egyik este, a munkát befejezve leültem egy beton béléstestre, és egy ideig vártam. Úgy elfáradtam, hogy alig tudtam lejönni a tetőről. Aztán megszólalt bennem ez az ige. Indulat volt bennem. – Ejnye, atyafiak, hát nem a magam házát építem, még akkor sem, ha a parókiában mi, a lelkészcsalád lakunk: „Azért, mert az én házam romokban hever, ti meg csak a magatok háza körül szorgoskodtok” (Hagg 1,9). – Persze csitítottam magam, mondván: egyfelől ez nem az Úr háza, hiszen a templom áll. Másfelől pedig nehogy az indulataimmal hirdessem az igét, hogy veszi ez ki magát! Harmadszor: ebből akár baj is lehet. Ha ezek a sok mindenben fáradozó, áldozatkész testvérek egy kemény igét kapnak, és benne a lelkész indulata is tükröződik, akkor bizony könnyen elszakadhat a húr. Akkor aztán itt maradunk. Hogy építünk tovább? Teltek a napok vasárnapig, de ettől az igétől nem tudtam szabadulni. Egy életem, egy halálom, eldöntöttem, hogy ezt az igét és a mögötte megbúvó helyzetet bizony elmondom. Nagy hála van a szívemben, mert Isten olyan légkört teremtett, olyan fogadtatást adott az igéjének, amely megváltoztatta a helyzetet. A következő héten lelkészkonferenciára kellett mennem, de mire visszajöttem, a teljes lakószintet felhúzták, kb. 100 munkanapot dolgozott a gyülekezet. Egy hét, öt nap munkája nyomán az egész lakószint elkészült. Felejthetetlen számomra Isten igéjének e csodája. A második alkalommal 2003-ban hangzott ez az ige, immáron itt, közöttünk a Fasorban. Lelkésztestvéremmel együtt Haggeus és Zakariás próféta könyveit magyaráztuk heteken-hónapokon át a gyülekezetnek. Ezt az internet segítségével már vissza tudtam hallgatni a honlapunkról. A hangsúly akkor a rossz sorrenden volt. Amit Isten meg is kérdez a néptől: a saját otthonukat építik, miközben az Úr otthona romokban hever? Itt valami nem jó, a sorrend hibás. Most harmadszor hirdetem az igét Haggeus könyve első fejezete alapján. A babiloni fogságból való szabadulás után vagyunk. Círus perzsa király győzedelmeskedett a babilóniaiak felett, majd ezután hazaengedte a fogoly népeket. Okos meggondolásból, mert többet érnek neki azzal, ha a parlagon heverő földeket művelik, a lakatlan városokat benépesítik, s persze szép adót fizetnek neki. Ő a nagylelkűségét hangsúlyozza: menjen ki-ki, imádja istenét, hogy minden isten őt szolgálja. Kérje csak szépen mindenki az ő nevére az áldást, építsék fel a templomokat, pénzt is adott nekik. Visszaadta az ellopott templomi edényeket és eszközöket is. Mámoros újrakezdés volt ez, hiszen végre eljött a szabadulás. Ahogy megérkeznek, nagy lendülettel, nagy örömmel kezdenek neki: lerakják a templom alapját, felépítik az áldozóoltárt, hadd induljon a szertartás. Ám ez a lelkesedés egyszer csak alábbhagy. Feljelentések érkeznek ellenük, a samáriaiak áskálódnak, elfogy az induló pénz. Az újjáépítés megannyi gondja közepette érkezik a jelzés: leállítani! A feljelentések elérték céljukat, megakadt a teljes munka. A múló évek során a tűz is ellobbant a szívekből. Odáig jutottak – ahogy a próféta megszólal tizenhat évvel később –, hogy ott van a gazzal benőtt, félig kész épület. Az építők pedig saját házaikat faburkolattal, a vezetők cédrussal díszítik, az Úr temploma ezzel szemben romokban hever. Ekkor hangzik az ige üzenete a helyes sorrendről: Isten országának ügyével és a mi magunk ügyeivel kapcsolatban. Fontos az is, hogy az anyagiakban milyen sorrendet követünk, hogyan szánjuk oda anyagi javainkat. Egyik lelkész kollégám fiatalon indult a hitben egy barátjával együtt. Bennük volt az induló lelkesedés, ám évtizedekre elsodródtak egymástól. Ez a barát idővel igen gazdag üzletember lett. Amikor később találkoztak, a beszélgetés közben egyszer csak megkérdezte ez a lelkipásztor: – Mondd, abból a sok pénzből, amivel rendelkezel, mennyit szánsz az Isten országának ügyeire? – A válasz így hangzott: – Azt gondolod, hogy én csak gondolatban is megsértem az igen hatalmas Istent azzal, hogy Ő rászorul az én pénzemre? – Nem tartott ezek után sokáig a lelkipásztor és a barát beszélgetése. Gyorsan kiderült, ki-ki hova jutott onnan, ahonnan elindult. Most, hogy sorozatunkban ismét előkerül a templomépítés ügye, amit megértettem, szeretném négy pontban elmondani. Az első, ami foglalkoztatott a történet nyomán az, hogy a hívő ember, az Isten embere is „emberből” van. Ez azt jelenti, hogy amikor élő hitre jut, nem lesz angyallá, csodalénnyé. Továbbra is ugyanaz a törékeny, elesett ember. A különbség az, hogy a vitorlájába Isten kegyelmének a szele csap. Ez azt jelenti, hogy Isten felemeli őt. Önmagunk fölé emel bennünket Isten, olyan lehetőségeket nyitva meg, amelyek nem belőlünk fakadnak. Mert a mi alkalmas voltunk nem magunkban van – írja Pál apostol. – Isten az, aki alkalmassá tesz bennünket (2Kor 3,5). Olyat cselekedett velünk, ami életünknek egészen új lehetőséget adott. Mi magunkban azonban ugyanazon törvény alá tartozunk, mely szerint ebben a világban minden lefelé esik. A hívő embernek is számolnia kell azzal, hogy az elindulás tüze könnyen alábbhagyhat a szívében. Aztán már át is üt a régi természet. A korábbi püspökhelyettes, aki figyelte a teológusok életét, igyekezett a kollégiumban is rendet tartani. Két fiatal eléállt, egy fiú és egy leány, hogy adja meg nekik az engedélyt, hogy egymás szobájába bemehessenek. A válasz az volt, hogy sajnos, ez nem lehetséges. A fiatalok megkérdezték: – Főjegyző úr, nem tetszik megbízni bennünk? – A főjegyző elmondta, hogy ő tökéletesen megbízik bennük, csak egy baj van: egyikük fiú, a másikuk meg lány. Pontosan értette ugyanis, hogy emberből vannak. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12). A hívő ember életére is igaz, amit itt látunk. Hol vannak ezek az emberek már attól a tűztől, lelkesedéstől, lendülettől, amellyel elindultak? Mindent megtettek volna, ott volt az öröm, az odaszánás a szívükben: első az Úr ügye. Eközben átélték maguk is, hogy áldás alatt állnak. Kevesebből is többjük volt. A kilencvenes évek elején tanulmányúton jártam Németországban. Itt akkor voltunk az „ébredési frissességben”. Akkor alakult a Bibliaszövetség, nagy vágygyal és tervvel, hogy az evangélium ügyét az országban, a gyülekezetekben kép viseljük. A Szentírás védelmét, hogy ne kezdhessék ki az ige alapüzenetét mindenféle más tanításokkal. Egy ébredési konferencián tartózkodtam odakinn, több helyről összejöttek a hívő emberek három napra. Jómagam az itthoni tűzből és lelkesedésből érkeztem. Csak hallgattam, ahogy szép unottan, megszokottan énekeltek. Az arcokon látni sem lehetett, hogy valóban arra gondolnak, amit énekelnek. Ahogyan szoktuk mi magunk is, néha azt sem tudjuk, mit énekelünk. A konferencia értékes és jó előadásokkal telt, de egyfajta megfáradás és megszokottság borult az egészre. Akkori fölényes lelkesedésemben nem jutott eszembe, hogy vajon velünk mi lesz tizenöt-húsz év múlva? Nem a német testvérekben volt a hiba, hanem az emberben magában. Bárki közülünk jó, ha tudja, hogy igenis képes az elesettségre. Talán ma még úgy gondoljuk, ahogy Péter mondta Jézusnak: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom” (Mt 26,33). Aztán ki árulta el és tagadta meg Őt? Péter volt az. Első üzenetünk tehát ez: legyünk józanok a magunk életével kapcsolatban! Ha azt hisszük, hogy állunk, vigyázzunk, hogy el ne essünk. Azért, mert Isten kegyelme megragadott, még nagyon könnyen „leereszthetünk”, sok megfáradás és törődöttség lehet még hívő utunkon. A második üzenet: amit az előbbiekben elmondtam, ezt az állapotot pontosan tudja a mi Urunk, ezért kezeli a népét. Igét küld, prófétákat. Mert semmi más egyéb ellenszere nincs az eltompulásnak, a megfáradásnak, mint Isten élő igéje. Egyik énekünkben hangzik: „Csak egy szót mondj, hogy újjá légyek” (223. ének). Ismerős ez az „egy szó”, amikor elér bennünket egy igehirdetésben? Megérint és kimozdít a holtpontról. Rádöbbenünk, hogy hova jutottunk. Mert gyakran nem is vesszük észre, mint akkor ott, Jeruzsálemben: imádják az Istent, az oltáron folyik az áldozati szertartás. Megszokják azt is, hogy Isten háza talpig gazban, még nem jött el az építés ideje. Majd ha jön a jobb lehetőség, megyünk tovább. Hallottam egy történetet, egy elképzelt helyzetet. Jézustól kérdezi valaki: – Elküldted tanítványaidat, hogy tegyék tanítvánnyá a népeket. Mi van, ha csődöt mondanak? Van-e „B” terved? – Jézus válasza erre az, hogy nincs „B” terv, csak az eredeti. De ehhez még hozzátette: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Mert Jézusnak nem bennünk, emberekben volt bizodalma, hogy mi majd megoldjuk Isten országának ügyét. Abban volt a bizalma, hogy Isten milyen kegyelemmel munkálkodik bennünk. Azóta kétezer esztendő eltelt: micsoda idők, milyen nyomorúságok! Az egyház életében is. Mégis, ma is hitre juthatunk Isten igéje nyomán. Vannak közöttünk, akik elmondhatják: ennek a csodája az elmúlt hetekben érte el őket. Mert igét küld az Úr. Ez a titka az egésznek. Az Ő „kezelése” a titka annak, hogy Isten gyermekei be tudják futni a pályát. Ez nagyon nagy vigasztalás, magam is nagyon örültem ennek az igének: – Uram, hát itt van mindennek a gyökere? Mindvégig Tebenned van mindennek a titka? A harmadik üzenet: kapaszkodjunk bele a nekünk küldött igébe. Hittel ragadjuk meg a hallott igét! Ezt olvassuk a Bibliában: „Nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták” (Zsid 4,2). Amikor igét ad Isten nekünk, megérint és megszólít, akkor tegyük, amit mond! Mert akkor megadja hozzá annak lehetőségét, erejét, alkalmas idejét is. Ezért szól az ige így: „Ma, ha az Ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket” (Zsid 3,15). Milyen jó, hogy ez a nép nem válaszolta csökönyösen: – Három éve tart már a szárazság, eső sem esik, miből adjunk? Majd ha jön egy jobb esztendő, meggondolandó, hogy el lehet kezdeni. Várjuk ki! – Nem így történt. Megértették az ige szavát. Haggeus még azt is elmondta nekik, hogy nem jól gondolkodnak. Nem a szárazság miatt nem lehet templomot építeni. Mivel nem törődik a nép a templommal, pontosan azért van szárazság. Ezt később Jézus mondja majd, de itt is érvényes az ige üzenete: „Keressétek először az Ő (Isten) országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6,33). A nép újraindul, folytatódik a templomépítés. Öt év múlva, Kr. e. 515-ben felszentelhetik a templomot. Kívülről nem változott semmi. Még nem volt nagy termés, a külső körülmények ugyanazok voltak. De a szívükben megváltozott valami. Isten igéjére ők hittel és engedelmességgel válaszoltak. A negyedik üzenet: amikor ez megtörténik, átélik a csodát. Jönnek a samáriaiak, akiknek eddig sikerült megállítani az építkezést. Mi történik itt? Írni kell újabb levelet, hogy állítsák le az egészet – a szokásos, begyakorolt úton-módon. Elmondják ekkor a zsidók, hogy 538-ban kapták a szabadulólevelet, a pénzt az újjáépítéshez. Círus persze már rég sehol, új uralkodó van a trónon. A samáriaiak nem hiszik az egészet, újra megírják a feljelentőlevelet. Az új uralkodónak, Dáriusnak fogalma sincs az egész ügyről. Utánanézet a levéltárban: kiderül, ott van a Círus-féle felhatalmazás. Érkezik az üzenet, hogy engedjék őket építeni, sőt a tartományi adóból is részesüljenek, az erdő fáiból is kapjanak. A feljelentésre érkezik egy olyan válasz, amely szerint jobban járnak. Mert így olyan segítséget kapnak, amivel könnyebben indulhatnak tovább. Istennek ez a válasza. Várja, hogy a szívünk mozduljon. Nem azt mondja, hogy majd Ő mindent odaad, hanem azt, hogy bízzunk Őbenne. Fogadjunk szót, amit Ő mond, azt cselekedjük. Egy példa Fótról, az ötvenes évek elejéről. A fóti atyafiak nagyon tikkasztó tavaszt és nyarat éltek át. Eső nem esett. Márpedig a jövedelmük, megélhetésük a paradicsomból származott. Méghozzá a szabad földi termesztésből, akkor még fóliasátrak nem léteztek. Ott álltak egy nyomorúságos év közepén: téeszesítés, beszolgáltatások, minden összejött. A presbitériumban valaki felvetette, hogy a templombelsőt fel kellene újítani. Mindenki lehurrogta: – Ugyan már, elment az eszed? Ezt a nyomorult népet még tovább terhelni? Szó sem lehet róla! – Le is tettek erről az ügyről. Ám a gyülekezet fiatal, hívő gondnoka hordozta ezt a szívében, és egyszer csak az esperes-lelkipásztor elé állt: – Esperes úr, a jövő vasárnap hadd álljak ki az úrasztala elé. Istentől igét kaptam a szívembe, szeretném elmondani a gyülekezetnek. – Az esperes már ismerte a gondnokot annyira, hogy ha valamit az eszébe vagy a szívébe vesz, akkor ez nem csak saját nekibuzdulás. A gondnok odaállt az igehirdetés után az úrasztalához, és elmondta, hogy a presbiteri gyűlésen miről esett szó. A józan ész azt mondatja, hogy eszünkbe ne jusson ilyen időkben templombelső-felújításba kezdeni. Ám ő ezt az igét olvasta Malakiás könyvében: „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Mal 3, 10). – A gondnok így folytatta: – Jövő vasárnap mindenki, aki valamit oda tud szánni – szíve és lehetősége szerint –, tegye le az úrasztalára! – Következő vasárnap az úrasztalára letették a teljes belső felújítás összegét. Aznap este olyan esőt kapott a határ, hogy a már veszendőbe induló termésből még sokat megmenthettek. A katolikus testvérek így szóltak a gondnokhoz: – István, de jól csináltátok ezt a dolgot, de miért nem egy hónappal ezelőtt!?! Ha szól az Isten, engedjünk neki. Mert az Úr a hívő embert így terelgeti: „Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon” (Zsolt 84,8). Nem egyenes vonalú a mi utunk, hogy úgy száguldjunk a mennybe, mert töredékes-törékeny, meg-megfáradó emberek vagyunk. Lehangolódunk, leeresztünk, hitünkben is ellanyhulunk – de az Úr kezel! Ezért kell az Ő igéje közelében maradnunk. Kapaszkodjunk meg egy kicsiny kis igében is, ami megérinti a szívünket. Megértettem valamit, most meg is fogom tenni mindazt, amit világossá tett az Isten. Utána nem úgy adja az áldást, ahogyan mi menetrendszerűen várnánk, hanem másként: bőségesebben, váratlanabb módon, ahogy az Ő kegyelme szerint történik. Legyen mai úrvacsoránk is ilyen megkapaszkodás: Itt vagyunk a szép templomban, és amit az Isten hirdettet, azt vegyük egyen-egyenként komolyan ebből a haggeusi igéből. Áldott legyen érte az Ő neve. Ámen!

Üdvtörténeti sorozatunk különös állomásához érkeztünk. A babiloni fogságnak vége. Círus király kihirdette, hazamehetnek a foglyok. Semmi máshoz nem hasonlítható élmény, amikor lejár a fogság ideje. Amikor vége egy kilátástalannak tűnő, igen hosszú, nehéz helyzetnek. Így írja a zsoltáros: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk” (Zsolt 126,1–3). Bocsássák meg a testvérek, ha a magam kis örömét hasonlítom ehhez a nagy szabadulási örömhöz. Amikor készültem a szolgálatra, újra felidéződött bennem, hogy milyen ujjongást éreztem – pedig jó tanuló diák voltam – minden iskolaév végén. Azt a mámoros érzést, amikor arra ébred az ember, hogy nem kell menni iskolába… Itt van előttünk egy beláthatatlanul hosszú nyár. Ez még mindig megmelengeti a szívemet. Ennél jóval komolyabb volt: tizenöt hónap kórház, műtét, szanatórium. Ami után, amikor lejárt ez az idő, ifjúként kiléphettem az ajtón – nagy érzés volt az is. Talán már kevesen élnek azok közül, akik valóságos fogságot szenvedtek. Mit jelentett, amikor a kilátástalannak tűnő fogság után egyszer csak bekövetkezett a pillanat, és kiléphettek a szögesdrót mögül, elindulhattak haza. Ha tönkrement egészséggel is, de hazafelé tarthattak. Lehet, úgy éled meg mostani életedet, Testvérem, ahogyan Isten népe a fogság kellős közepén. Talán valami nehézben, amit úgy látsz az életedben, hogy kilátástalanul fogságszakasz, amiből nincs szabadulás. Így kiáltott a nép ott: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (Ézs 49,14). De Isten küldi a prófétát hozzájuk, hiszen dehogyis felejtette el őket! A szeme fénye voltak az övéi: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ézs 49,15–16). Íme, vége a fogságnak, gyönyörködjünk a mi szabadító Istenünkben! Mondhatná persze valaki, honnan vesszük mi, hogy Isten szabadítása megy végbe egy kis nép vagy egy porszem semmi ember életében? Itt világhatalmak, hadseregek döntenek. Mondhatnánk ma is, hogy a pénzhatalom kezében van a világ sorsa. Szép, hogy mi itt, a templomon belül hősök vagyunk: – A mi Istenünk nagy, még annál is nagyobb! De ha kilépünk a templom ajtaján, egészen más erők uralkodnak az életünk és a világ folyása felett. Viszont nekünk éppen azt kellene meglátnunk, hogy ezek a világerők bármilyen hatalommal bírjanak is – és ezt alázattal mondom, de komolyan –, csak eszközök a szabadító Isten kezében. Jézus ott állt Pilátus előtt. Micsoda erőviszonyok: itt ez a szánalmas, megvert tanító, vándor próféta. Nincs, aki védje, mindenki támadja. Ott ül a karosszékben Pilátus, úgy beszél, mint aki fennhordja az orrát. Jézus nem felel a kérdésére. Felhorkan a helytartó: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…” (Jn 19,10–11). Nem érti Pilátus egészen, de valamit megsejt abból, hogy itt az erőviszonyok bizony mások. Kiderül ez, amikor Pilátus kezeit mossa, kényszerűen cselekszik mindenfélét. Ott áll előtte a megvert, a leköpött, a töviskoronás. Ott áll úgy, mint egy király. Akiről ugyan most nem látszik, mert minden azt mutatja: mit akar ezzel a maga szánalmas mivoltával?! De győzött, és az országa ma is fennáll! Hatalmas ország az. Kérdezhetnénk újra, hogy mit akar az a kis nép ott: a világhatalom Babilon végigsöpör Palesztinán. Bekebelez boldog-boldogtalant, mint egy cethal, nyeli a halakat. Mit számított ott egy ilyen kis ország? De figyeljük csak az igét, ezt olvastam az első versben: „…azért, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje, arra indította az Úr Círus perzsa király lelkét…” Korábban sem arról volt szó, hogy a próféta képzelgett, hanem arról, hogy az Úr bizony keményen megmondta népének: ha meg nem térnek gonosz útjaikról, abba nem hagyják azt az istentelen, embertelen, képmutató életet, amit folytat nak, eljön a fogság ideje! Így ír erről Jeremiás könyve: „Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivel nem hallgattatok beszédemre, elhozatom észak valamennyi népét – így szól az Úr –, meg szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, megborzad és felszisszen, aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket. Megszüntetem náluk a vidám örvendezés zaját, a vőlegény és a menyasszony örömét, a malomzúgást és a mécsvilágot. Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig” (Jer 25,8–11). Nagy bajban vannak a bibliatudósok, mert nem jön ki a hetven esztendő. Jómagam, aki nem vagyok bibliatudós, egy kicsit mosolygok rajtuk. Igyekeznek a hetven esztendőt pontosan kihúzni, mondván, Kr. e. 605-ben az első támadás során is vitt el foglyokat Nebukadneccar. Ha ezt a 605-öt az 535-höz viszonyítjuk, amikor a templom alapját lerakták – igaz, már hazaért az első csoport évekkel azelőtt –, akkor azért ez hetven év. Vagy ha a Kr. e. 586-ot vesszük, és amikor felépült a templom 516-ban, akkor kijön a hetven év. Magamban azért mosolygom, nem fölényesen, csak csendesen: – Nem ismerik ezek a bibliatudósok Isten mérhetetlen irgalmát? Kimondta ugyan a hetven évet, de le is rövidítette! Lesi az Úr, hogyan könyörülhetne. Várja, hogy megtér a nép. De amikor nem tér meg, akkor is lesi, hogy az irgalmát hogyan fejezhetné ki. Ha az 586-ot és az 538-at számoljuk, amikor Círus kiadta a rendeletet, ez negyvennyolc év. De ne számolgassunk! Örüljünk neki, hogy eljött a szabadulás ideje! Megmondta az Úr! Ha még a legszélét is nézzük, mindent kifeszítve, legfeljebb akkor hetven év! De irgalmas az Úr, könyörülő, és nem azt mondja, hogy az utolsóig leverem rajtad. Egyszer történt a világtörténelemben, hogy valakin az utolsóig leverte az Isten minden bűn büntetését. Mondanom sem kell: önmagán, saját Egyszülött Fián, az Úr Jézus Krisztuson. Ott nem volt rövidítés. De azon kívül, Testvéreim… Kibeszélhetetlen az Isten irgalma. Elpusztíthatna itt mindent. Már a mondatban is ott van, hogy határt szab: hetven esztendeig. Aztán még ezt is lerövidíti. Mert nem elpusztítani akarta Ő a népet, hanem megtisztítani. Nem azért büntet, mert el akar veszíteni, hanem fel akar rázni: – Ébredj, ember, ébredj! Mi is történt ott? Hogyhogy ilyen nagylelkű ez a perzsa király? Kr. e. 539-ben a perzsák elsöpörték a babiloni uralmat, ők lettek a világ urai. Uralkodása első évében hogy megtért ez a Círus! – mondhatnánk. Úgy látszik, nagyon is tudja, ki az élő Isten. Ez azért nem egészen így történt. A világbirodalmi váltás, amely végbement, egyben új helyzetet is hozott. Az asszírok, babilóniaiak törtek-zúztak. Pusztítottak mindent, csak az ő istenük, Márduk az isten, a többi mind semmi. Márduk vitte őket győzelemre – gondolták. Be kell zúzni minden más istenszobrot, leigázni a többi népet, rabszíjra kell fűzni őket. Erre jön Círus, aki rájött, hogy nem sokra megy a leigázott, romos, kifosztott városokkal és országokkal, a bevetetlen mezőkkel. Hazaengedi a népeket, használhatják a nyelvüket, fizethetik jó kedvvel a kemény adót Perzsiának. Minden népnek kiadta a birodalomban, hogy építse a templomait, isteneinek szolgáljon. Mert azt vallja ez a Círus, hogy őt tette kegyeltjévé minden egyes nép istene. Van egy agyagtábla abból a korból, amelyen ezt írja Círus: Haszontalanná vált a ba biloni király, Márduk elcsapta őt, de kedveltjét, Círust kiválasztotta. Látjuk, az egész egy politikai nyilatkozat, amelyben Círus minden nép kedveltjévé kívánja magát tenni. Mindeközben nagyobb haszonhoz jutott ahhoz képest, mintha a foglyokat etetnie kellene. A foglyok időközben beépültek a többségi társadalomba, de Círus látja, hogy így nincsenek annyira hasznára. Menjenek csak haza, építsenek! A „nagylelkű” Círus ezt adja. Milyen döbbenet, Testvéreim, ahogy taktikát változtat a világhódító. Nézzük csak, mi is történt itt nálunk, Kelet-Közép-Európában, húsz-egynéhány évvel ezelőtt… A világ arctalan, nagytőkés urai – Círusnak legalább látták az arcát – taktikát változtattak. Mi persze azt hittük, hogy legyőztük a Nagy Szomszédot. Hogyne! Csak azért lássuk: kell a piac, az olcsó munkaerő. Mindeközben elmagyarázták nekünk, hogy az emberség, a humánum, az irántunk való nagy odaadás vezeti őket. Érdekes módon a „humánum” azonnal érvényesül az olajban gazdag területeken. Másutt ez nem olyan sürgős. Példa erre Észak-Korea. Tömegével kínozzák halálra keresztyén testvéreinket. Ott a diktátor békében élheti világát, miközben emberek tömegei mennek tönkre. Nem az irántunk való nagy emberség vezeti a nagytőke urait. Azt hiszem, nem csak én gondolom ezt így, hanem rájövünk lassan az összefüggésekre. Amire azonban ők nem gondolnak, hogy fölöttük is van egy hatalmasabb Úr, aki közben kapukat nyit ki. Akkor is, ha csak ilyen partikulárisan gondolkodunk, hogy Fasor. A kilencvenes évek előtt egy magamfajta lelkész nemigen jöhetett volna a fasori szószékre. Az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulása kellett ahhoz, hogy engedélyt kapjon egy lelkipásztor. Arról sem lehetett szó, hogy a Julianna református iskolába járassák a hívők gyermekeiket, sőt Csipkebokor óvodába! Még mit nem! Azok a családok, akik átélik – magam is, feleségemmel együtt, a kis unokánk kapcsán –, valljuk, micsoda kegyelem ez! Ezek a gyermekek ilyen légkörben lehetnek, egybeépülünk: gyülekezet és iskola. Ezek az évek a szívükbe-lelkükbe ivódnak. Ki hozta létre? A nagyhatalmak? Ők csak szolgák! Azt mondja az Úr: Nebukadneccar, az én szolgám (Jer 27,6). Círus is ugyanígy az ő szolgája és eszköze. Szándékai ellenére is dolgozik az élő Istennek. A bibliaíró boldogan írja: Isten akaratából hajtották végre. Mert Isten ezen keresztül munkálta a jót, a szabadulást népe számára. Elindul az első csapat, 42 360 ember. Külön igehirdetést érdemelne, nem is térünk ki rá most részletesen, hogy nem megy ám mindenki! Régen nagyon vágyták a szabadulást, de mostanra egy kis egzisztenciát sikerült megteremteniük. Most menjenek vissza? Templomot építeni az otthoni szegénységben? Döbbenet fogott el, amikor Felsőpatonyban jártam, szlovákiai magyar területen. Kicsit sikerült belelátnom, hogy a negyvenes-ötvenes magyar családok hogyan gondolkodnak: – Pozsonyban van a megélhetés, mit akarnak ezek, hogy így magyar, úgy magyar. Nem számít az! – Megdöbbentem, mert ha már sem ez, sem az nem számít, akkor a végén már semmi sem fog. Nem csak a magyarsággal van ez így: a végén azt csinálnak velünk, amit akarnak. Mivé lesz az ember? A végén nem számít már sem a tisztesség, sem a család, sem a nemzet. Aztán elbukunk. Nem ment mindenki vissza, de a maradék igen, és az lett az újjáépítés zsengéje. Kihordta az a nép a Messiást, nekünk is. Mert mi már nem a Babilonból való szabadulásért lelkesedünk, hanem azért, mert átvitt minket az Úr a sötétségből az Ő Szerelmes Fia országába. Mi az Isten országáért lelkesedünk. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, miért van az, hogy mi itt hónapokon keresztül a zsidó történelmet tanuljuk… De ha egyszer így tetszett az Úrnak, hogy így hozza el számunkra a szabadulást, az Isten országában való belépést… Nehogy mi ezt felülbíráljuk! Ragadjuk meg, mert itt egy óriási szabadítás történt. Ez az egész ószövetségi történéssorozat Jézusra mutat. Arra, akit világhatalmak sem állíthattak meg. Mert amit az Isten eldöntött, azt Augustus császár sem bírálhatja felül. 700–800 évvel Jézus születése előtt elmondja a próféta: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba” (Mik 5,1). Mit tud arról egy Augustus, az „isteni”, hadseregek ura, hogy ő is csak egyszerű szolga, eszköz Istennek a kezében. Mert pontosan időben adja ki a rendeletet az összeírásról, amikor Názáretből kénytelen József és Mária 120 kilométert gyalog és szamárháton megtenni, mert különben elveszik tőlük a birtokukat, és bebörtönzik őket. Betlehemben születik meg a Megváltó, az Isten Fia. Egy másodperc sem hiányzik ebből. A hatalmasok sem akadályozhatják meg Jézus keresztjét, sőt ők állítják fel azt. Győztünk – mondják –, az ügy el van intézve. Közben a kereszten a Megfeszített így kiált fel: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Győzelem ez: hol van már a Római Birodalom? A Názáreti ma is ugyanaz, Aki így búcsúzott: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). Boldog, aki nem csak hallgatja az Isten igéjét, hanem befogadja azt. Ámen!