A hatvanas évek második felében – elsővagy másodéves teológus diák voltam – a Múzeum körút egyik lakásába jártam házi hittanórát tartani. Egy idős nőgyógyász főorvos fiatal feleségével és szeme fényükkel, kisleányukkal lakott ott. Mindent szeretett volna ennek a kislánynak megadni: lovagolt, vívott. Kért a teológiáról egy diákot, hadd kapjon a kislány egy kis bibliaismeretet, egy kis hitet is. Jártam szorgalmasan, meg is kaptam a járandóságomat, kiegészítette az ösztöndíjamat. Úgy látszik, nagy lendülettel vetettem ebbe a feladatba magam, mert a kisleány kezdett tüzet fogni Jézus Krisztus és a hit irányában. Talán az édesapa úgy érezte, hogy ennyire azért nem kellene belemerülni. Egyik óra után azt mondta, hogy egy kis süteményre maradjak még ott, és kiküldte a kislányát. Óvatosan kezdve azt mondta nekem: – Tudod, azért a 20. század második felében az egyháznak is modernizálni kellene a tanítását. – Néhány órával azelőtt épp a feltámadás üzenetét vettem a kisleánnyal. Visszakérdeztem: – Feri bátyám, talán a feltámadásra gondolsz? Azt mondta: – Például arra. Azért egy ilyen tanítást ma már nem kellene szó szerint venni… – Eszembe jutott, milyen vehemenciával magyaráztam én akkor neki, hogy ha a feltámadást kivesszük a hitünkből, akkor a végén nem marad semmi. A lényeget vettük ki, a többi ehhez képest elenyésző. Ha ma még élne, és itt lenne a főorvos úr, akkor azt is elmondanám neki: – Feri bátyám, ötödik éve vesszük az üdvtörténet-sorozatot a gyülekezetben. Az egész Ószövetségen végigmentünk, mi ez a felhajtás, évezredek előkészítő munkája, hogyha pont a lényeget, a beteljesedést nem vesszük komolyan? Hiszen az egész Szentírást azért kaptuk, hogy a nagy szabadítást megnyerjük, Jézus kereszthalálát és feltámadását, amit Isten adott a mi bűnbe bukott, bajba jutott, elveszett emberi nemzetségünknek. Hogy ennek az üzenetét átadja nekünk. Advent első vasárnapján, az úrvacsorai istentiszteleten eljutottunk a sorozatban Jézus haláláig. „…az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön” (1Kor 11,26). Hirdettük. Ma Jézus feltámadásáról szólok. Mégpedig nem az eseményét magyarázom – mert az megmagyarázhatatlan –, hanem az eredményét hirdetem, ahogyan arról Péter apostol bizonyságot tesz: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” Három hatalmas valóságot egy mondatban, egy lélegzetvétellel mond ki Péter apostol. Nagy hála van a szívében, hogy Jézus feltámadása megtörtént. Ennek ereje által újjászülethettünk – vallja –, és az újjászületett élet nagy ajándéka az élő reménység. Mégpedig úgy, hogy mindez Jézus feltámadásán épül fel. Feltámadása nélkül nincs újjászületés, újjászületés nélkül nincs élő reménység. Jézus feltámadása nélkül Péter apostol nem küld levelet Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitina szórványában élő jövevényeknek, hívő keresztyéneknek. De nem is lennének ott hívő keresztyének! Nem is kell olyan mélyen a múltba tekinteni. Itt a Fasorban sem történt volna meg ez a mai presbiteri eskütétel – Jézus feltámadása nélkül. 30 presbitert választott a gyülekezet. A harmincból ketten (!) nőttek fel olyan környezetben, hogy hívő szülők vették körül őket. Megismétlem: ketten. És talán ketten-hárman vannak közülük olyanok, akiknek ugyan nem voltak buzgó hívők a szülei, de gyerekkoruktól gyülekezetben éltek, így nyertek hitet, és jutottak idáig. Még azt is tudjuk, hogy ha hívő környezetben nő is valaki, eltávolodhat messzire. A többiek hogyan kerültek ide? Többen közülük keresztséget nyertek annak idején, de nem folytatódott az életükben, a család életében a hit komolyan vétele. Vannak, akiket felnőtt korban kereszteltünk. Hogy kerültek ide? Úgy, hogy Jézus feltámadt, és az Ő feltámadásának az ereje, az a forrás hozzájuk is eljutott, és megszólította őket, újjászülte az életüket élő reménységre. De még tovább megyek. Ha most megtörténne, amit trükkös filmekben tesznek – kivesznekbetesznek –, hogy mindazok hirtelen eltűnnének a templompadokból, akik nem gyermekkoruktól nevelődtek bele a keresztyén életbe, egyharmada maradna itt a gyülekezetnek! A többiek honnan kerültek elő? Jézus feltámadt, és az Ő feltámadása ereje itt dolgozik közöttünk, újjászül és élő reménységet támaszt a szívünkben. Mi a titka gyülekezetünk élő közösségének? Jézus feltámadása. Jézushoz nagyon sokan jöttek a kenyérszaporítási csoda után. Most nem a kenyeret szaporította, hanem arról beszélt, hogy Ő a mennyei kenyér. Aki Vele összeköti az életét, annak örök élete lesz. Mindenki otthagyta Jézust, és akkor megkérdezte a tanítványait: – Ti is el akartok menni, ahogy elmentek az emberek? – Péter apostol a többi nevében is azt mondta: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” (Jn 6,68). Nem csak örök életről beszélsz, hanem az a valóság, az az élet jön át a Te szavadon, a Te lényeden keresztül. Igen ám, de nagypénteken Péter a többi tanítvánnyal együtt elvesztette Jézust, és Vele azt az életet is, amiről a fenti alkalommal beszélt az apostol. Az élő reménységet is, mindent elvesztettek. Annyira, hogy húsvét reggelének nem csak az a nagy csodája, hogy Jézus feltámadt, hanem csodálkozhatunk azon is, hogy a tanítványok nem álltak sorfalat Jézus sírjánál. Megmondta nekik a Mesterük! Háromszor is olvassuk Jézus kijelentését: – A harmadik napon feltámadok. – Addig is beteljesedtek Isten ígéretei, minden, amit mondott. Ez a feltámadás is, hogy Isten feltámasztotta Jézust, pontosan úgy teljesedett, ahogy megmondta azt Isten az ószövetségi próféták által már, és ahogyan Jézus megerősítette ezt a tanítványai füle hallatára. Amikor az asszonyok hozzák a hírt, hogy mi történt, asszonyi fecsegésnek veszik az egészet. Ennyire tehetetlen az ember, ennyire elveszíti minden reménységét, amikor nem győzelmi kiáltásnak hallja Jézus kereszten elkiáltott szavát: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Pedig akkor Jézus nem azt kiáltotta ezzel, hogy vége mindennek, hanem hogy beteljesedett a győzelem. Egy új kezdet állomásán vagyunk, és nem a totális vereségnél. Így nézünk ki Jézus feltámadása ereje nélkül! Jézus feltámadása hozta meg a fordulatot, ahogy később Pál apostol így beszélt: „…kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért… hogy megismerjem őt és feltámadása erejét…” (Fil 3,8–10). Pál Jézussal már testileg a földön nem találkozott, de a legnagyobb apostol lett, akit Ő elhívott. Tudott az apostol valamit: Jézus feltámadása olyan mennyei életforrás, hogy ennek a forrásnak az ereje hozza be a mi emberéletünkbe az új életet, a mennyei életet. Mert Jézus feltámadása nem csak a bűneink bocsánatát pecsételi meg, ahogy énekeljük: „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott, örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk… ha Ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat” (185. dicséret). Azaz: ha Ő nem támad fel, akkor nem az Isten Fia halt meg a kereszten értünk, hanem csak egy jó szándékú tanító, próféta vagy rabbi. De a bűneink bocsánatát nem remélhetjük, mert ember helyettünk nem tud eleget tenni. De hogy feltámasztotta Őt Isten, ezzel megpecsételte, hogy az Isten Fia halt meg ott a kereszten, és van bűnbocsánat. De nem csak ennyi történt Jézus halála és feltámadása által, hanem az élő Jézust hit által befogadhatom az életembe. Ő új életet hoz be. Az újjászületés egy új valóságot teremt: a Jézussal való élő kapcsolatot. János evangéliuma elején olvassuk: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12). Olvassuk Pál apostol leveleiben: „…hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által” (Ef 3,17). „Krisztus él bennem” (Gal 2,20) – vallja az apostol. Akik ezt még nem élték át – az újjászületés csodáját, valóságát –, azok arra gondolnak: ez csak olyan szép vallásos kifejezés… Pedig mehettek volna Péter apostolék Kis-Ázsiába szép vallásos kifejezésekkel! Abból ott gyülekezet nem születik. Abból a mártíriumságig való hűség – amikor üldözték a keresztyéneket – egész biztos, hogy nem születik. De abból, hogy Jézus feltámadása ereje bennük újat teremtett, és vitték ezt a jó hírt, abból itt is, ott is élet támadt. Ha tovább olvassuk az első részt Péter apostol levelében – ajánlom, akinek lesz egy kis ideje, olvassa el az első fejezetet végig –, ott van a 23. versben: „Mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő, és maradandó igéje által.” Hogyan történik ez a folyamat? Ahogy a testi születés élő magból indul, a lelki születés is. Csak ez a mag: Isten igéje. Így történik, hogy bejön valaki a templomba, és amikor hitre jut (talán hónapok vagy évek múlva), azt mondja: – Bejöttem a fasori református templomba, és egy árva szót nem értettem az igehirdetésből. – Ezt mindig olyan kedvesen hallgatom, jólesik, hogy próbáljuk minél inkább érthetővé tenni Isten igéjét, és ő egy árva szót sem értett. Persze értem én, először még az egész helyzet olyan, hogy akklimatizálódni kell. Még a kifejezéseink, a gondolkodásunk is idegen. Hiszen itt nem egy variációról van szó az emberi életünk menetében, hanem itt egy új életről van szó. Itt egy másik dimenzióról van szó, nem olyan egyszerű ezt megérteni. De így folytatja a bizonyságtételét: – Amikor kimentem a templomajtón, olyan békesség volt a szívemben, hogy visszajöttem legközelebb is. – Egyszer csak, mint az a kicsi gyermek, akit ma megkereszteltünk, megfogant az édesanyja szíve alatt, élő magból, és fejlődött, növekedett, úgy történik ez lelkileg is. Ezért aki ennek a csodájában részt kíván venni, az hallgassa Isten igéjét, olvassa azt, mert igéből születik a hit. Ehhez a forráshoz az ige vezet el bennünket, és köti össze az életünket az Úrral. Így történt sokunkkal, eljutott hozzánk az ige, elindította ezt a folyamatot, és elvégezte, hogy Jézust Úrnak, Megváltónak ismerhettük meg és fogadhattuk be. Átadtuk Neki az uralmat az életünk felett. Az Ő jelenlétének a következménye lett az az élő reménység, amely megszületett a szívünkben. Nagyon jól példázza ezt, ami az emmausi tanítványokkal történt. Olvasunk egy történetet (Lk 24,13–35), amelyben húsvét napján a nagyobb tanítványi seregből ketten mennek Jeruzsálemből Emmaus faluba, mennek haza. Csatlakozik hozzájuk a feltámadott Jézus, de nem ismerik fel. Látja a szomorú ábrázatukat, megkérdezi, hogy miért ilyen szomorúak. Azt felelik, hogy csak te vagy, idegen, aki nem tudod, mi történt a Názáreti Jézussal? És mondják-mondják, dicsérik, hogy mit tett és hogy volt, és hogyan feszítették keresztre, „pedig mi azt reméltük…” Látszik, hogy teljesen reménytelen minden, fáradtan vonszolják magukat. Elkezd beszélni nekik Jézus, az ismeretlen: – Balgatagok! Hitetlen a szívetek? Mit írtak Mózes és a próféták a Krisztusról? Nem azt, hogy ezt kell elszenvednie és a harmadik napon feltámad? – Még mindig nem ismerik fel. De már azt mondják utána: „gerjedezett a szívünk”, olyan jó volt hallgatni. Már belekerülnek a vonzáskörbe. Amikor Emmausba érnek, behívják, el ne menjen. Vendégül látják, éjszakára maradjon, másnap mehet tovább. Foly tassa tovább, olyan jó ezt hallani! Bemegy Jézus: attól a pillanattól, hogy ők behívták az otthonukba, átveszi a főnökséget. Meglepetésükre leül az idegen, a vendég az asztalfőre. Ő veszi kezébe a kenyeret, Ő töri meg, Ő adja nekik a kenyeret. Abban a pillanatban leesik a hályog a szemükről. Azután el is tűnik az idegen. Ők pedig mit csinálnak? Tizenkét kilométeres úton jöttek. Még azon éjszakán fölkerekednek, és visszamennek a tanítványokhoz, a tizenkettes körhöz: ezt jelenteni kell! Új öröm, új ajándék, új forrás buzog fel a szívükben. Ezt képezzük le a mi életünkre. Egy fiatalasszony, aki újjászületett, élő hitre jutott, és hazament a falujába vagy a városba, azt mondta: – Átúsztam a folyót! Életemben egyszer sem mertem nekivágni. Most átúsztam. Hogyan? Honnan jött ez a lendület? Aki ismerte őt, tudta, hogy inkább szomorú volt, mint vidám, de egyszer csak látta az átütő erejű örömét. Meglepődtek a szülei, meglepődtek a körülötte élők. Jöttek hozzá, kérdezték, mi történt, és ébredtek fel mások is, mert vonzása volt ennek a forrásnak. Mert annak olyan ereje van, hogy egyszer csak felbuzog. Ahogyan Jézus mondta: „Aki hisz én bennem… annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek” (Jn 7,38). Egy forrás őt is forrássá teszi. Ott van a samáriai asszony a bibliai történetben, aki bújt az emberek elől, mert öt házasság után együtt élt valakivel, és a falu népe tudjuk, hogyan veszi szájára a másikat. Ki-ki nem magával, a maga bűneivel foglalkozik, hanem mindig a másiké az érdekes. Nem ment közéjük, de amikor a kútnál, ahová ment egyedül a rekkenő hőségben, Jézussal találkozott, hit ébredt a szívében, a forrásra rákapcsolta őt Jézus. Beszalad a faluba, és fellármázza a falu népét: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” (Jn 4,29). És jönnek a samáriaiak. Ha valaki azt kérdezte volna egy nappal előbb, hogy ki lesz a hitéletnek a legelevenebb missziósa ebben a városkában, az biztos, hogy ezt az asszonyt nem mondták volna. Testvérem, gondolj magadra: téged mondtak volna talán néhány évvel ezelőtt? Azt a fiatalasszonyt sem, akinek a brigádban, amikor megtudták, hogy hisz, azt mondták a társai: – Elment az eszed! Te? Hát még káromkodtál is… Hogy beszéltél te a papokról, meg az egyházról? Ez nem igaz, viccelsz velünk… Azt mondta: – Nem viccelek, higgyétek el, hogy Jézus a Megváltóm, és hiszek benne. Értjük, hogy egyszer csak felfakad a forrás? Erről van szó! Ez a mi nagy lehetőségünk. Nem az, hogy mi itt beszédben valami extrát alkotunk, hanem hogy Jézus feltámadt a halálból. A héten az egyik gimnázium kollégiumában jártam, esti áhítatra kértek. Igehirdetés után odajött hozzám az egyik gimnazista leány, színművésznek készül. Valóban igen kedves, szép leány volt. Odajött, hogy szeretne egy beszélgetést kérni, mert zaklatott a szíve, az élete. Katolikus leány. Az elsőáldozáskor még a helyén volt, de… Megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk. Eljött, és leültünk beszélgetni. Amikor leültünk, már ragyogott az arca és mondta, hogy kezdenek elsimulni a dolgai. Kiderült, hogy amíg hallgatta az igét, addig a szíve rámozdult arra, hogy ki szeretné szolgáltatni magát az Úrnak, át szeretné adni az életét. Az Úr látta a szíve mélyén való vágyat, elhatározást, és mire ideért, a két nap során békessége lett. Igaz, hogy még valójában nem sok minden rendeződött el, de ő már békességet kapott. Mert itt egy forrásról van szó. Azért mondhatjuk olyan határozottan az igét mi, lelkipásztorok, mert ismerjük ezt a forrást és tudjuk, hogy nem nekünk kell valamilyen pszichológiai fogással emberekben hitet támasztani, ügyeskedni. Ehhez a forráshoz kell vezetni, mégpedig úgy, hogy hirdetjük. Ez a forrás hatása alá vesz valakit, és ez a hatás új életet teremt, fölbuzog benne. Ezt az új életet elpusztítani sem lehet. Ez az új élet élő reménységet hordoz. Ezt irigyli tőlünk a világ. De ehhez forráshoz kell jutni, a nélkül ez nem megy. Egyszer csak az ember nem a saját lehetőségeivel számol már, hanem Isten lehetőségeivel. Az Istennél semmi sem lehetetlen! Nézzétek, a legnagyobb reménytelenség, amikor Jézus ott áll a bírái előtt öszszeverve, leköpdösve, az arca földuzzadva, ott van bilincsbe verve, vagy kötéllel megkötözve, és azt mondja: „Meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül…” (Mk 14,62). Megbolondult ez a szegény összevert fogoly? Nem bolondult meg. Csak Ő arra néz, hogy ebben a sötétségben is igaz, hogy Ő a Mennyei Atya jobbján ül. Évszázadok után, évezredek után tudjuk mi, hívők, hogy így van, de Ő akkor mondta ki. Olvastam egy lelkipásztor kedves példáját, aki azt írta, hogy egy fiatal leány a kerti asztalnál írt valamit. Egyszerre egy árnyék vetődött az asztalra, az írásra, és ő megrettent. Megfordult, és kiderült, hogy a régóta messziben lévő vőlegénye érkezett haza, és az ő árnyéka vetült arra az asztalra. Ez történt ott, amikor Jézus a bírái előtt állt: árnyék vetült, a kereszt árnyéka Jézus életére. De megfordult Jézus, és az Atya arcát pillantotta meg. Így megy a keresztre. Ezért állhattak meg ma itt a presbiterek. Ezért nem úgy élnek, hogy egyharmaduk elvált volna. Ezért állhattak mögéjük a feleségük és gyermekeik, akik közül többen Jézus feltámadása nélkül meg sem születtek volna. Mert van család, ahol már 11–14 évesek voltak a gyermekek, amikor ez a forrás bekapcsolt, hamarosan megszületett a harmadik, majd a negyedik gyermek is. Itt nem elmélkedésről van szó, hogy egy kicsit dogmatikázunk: kinek van igaza ennyiben-annyiban. Itt arról van szó, hogy a te szívedben élő reménység születik-e? Hogy elveszítetted a társadat, és talán hullanak a könnyeid, és a könynyeiden át mégis azt tudod mondani, hogy a szívem mélyén békességet, reménységet teremtett az Isten. Tudjátok, micsoda hatalmas különbség ez? Gyötörnek a mindennapok bennünket! Ott van a szívünkön az országunk, nemzetünk sorsa. Ott van a személyes munkanélküliség, anyagi kérdések gondja, sok minden betegség, teher. Talán jókedvű sem tudsz lenni már régóta. És a forrás bekapcsol, és a terheid fölött és a reménytelenséged fölött, és a halál fölött felragyog Annak az arca, Aki élő reménységet teremt a szívedben. Te már vesztes soha nem leszel, ha a te életedben ez a forrás felfakadt. Bármi történhet veled, te már győztes leszel. Tudjátok, hogy ezek nem nagy szavak – annak tűnnek –, hanem hatalmas nagy valóság, amelyből élünk. Ezért mondhatta Pál apostol a börtönben: „…ne kem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21). Sok küzdelme volt, nagyon sok minden szorította, ott volt a penészes börtönben. De nem csak ezért volt nyereség neki, hanem azért is, amit egy idős testvérünk mondott. Vigasztalgatták, mert egyedül volt, idős volt, beteg volt, de azt mondta: – Ne fáradjatok, a legjobb még előttem van! A legjobb előttem van: élő reménység. Nagy dolog az, hogy ezt a reménységet támasztja szívünkben Isten. Nem te szuggerálod be magadnak (azt nem lehet, csak ideig-óráig, a másiknak is), hanem benned ez a reménység támad, mert Krisztus feltámadt, él ma is. Feltámadása ereje téged is új életre támaszt, nem csak a halál után, már itt. Bűnből, reménytelenségből, a magad börtönéből, ha befogadod őt. Nem az lesz a kérdés, hogy neked mik az elképzeléseid, hanem neki mi az elképzelése veled. Az ő elképzelése mindig nagyon gyakorlati. Élhetek élő reménységgel, áldott életet bűnön, halálon, minden reménytelenségen át, a győztes Jézussal itt és majd odaát. Ezért olyan hálás az apostol, mondjuk vele mi is: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” Ámen.