Üdvtörténeti sorozatunk különös állomásához érkeztünk. A babiloni fogságnak vége. Círus király kihirdette, hazamehetnek a foglyok. Semmi máshoz nem hasonlítható élmény, amikor lejár a fogság ideje. Amikor vége egy kilátástalannak tűnő, igen hosszú, nehéz helyzetnek. Így írja a zsoltáros: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk” (Zsolt 126,1–3). Bocsássák meg a testvérek, ha a magam kis örömét hasonlítom ehhez a nagy szabadulási örömhöz. Amikor készültem a szolgálatra, újra felidéződött bennem, hogy milyen ujjongást éreztem – pedig jó tanuló diák voltam – minden iskolaév végén. Azt a mámoros érzést, amikor arra ébred az ember, hogy nem kell menni iskolába… Itt van előttünk egy beláthatatlanul hosszú nyár. Ez még mindig megmelengeti a szívemet. Ennél jóval komolyabb volt: tizenöt hónap kórház, műtét, szanatórium. Ami után, amikor lejárt ez az idő, ifjúként kiléphettem az ajtón – nagy érzés volt az is. Talán már kevesen élnek azok közül, akik valóságos fogságot szenvedtek. Mit jelentett, amikor a kilátástalannak tűnő fogság után egyszer csak bekövetkezett a pillanat, és kiléphettek a szögesdrót mögül, elindulhattak haza. Ha tönkrement egészséggel is, de hazafelé tarthattak. Lehet, úgy éled meg mostani életedet, Testvérem, ahogyan Isten népe a fogság kellős közepén. Talán valami nehézben, amit úgy látsz az életedben, hogy kilátástalanul fogságszakasz, amiből nincs szabadulás. Így kiáltott a nép ott: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (Ézs 49,14). De Isten küldi a prófétát hozzájuk, hiszen dehogyis felejtette el őket! A szeme fénye voltak az övéi: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ézs 49,15–16). Íme, vége a fogságnak, gyönyörködjünk a mi szabadító Istenünkben! Mondhatná persze valaki, honnan vesszük mi, hogy Isten szabadítása megy végbe egy kis nép vagy egy porszem semmi ember életében? Itt világhatalmak, hadseregek döntenek. Mondhatnánk ma is, hogy a pénzhatalom kezében van a világ sorsa. Szép, hogy mi itt, a templomon belül hősök vagyunk: – A mi Istenünk nagy, még annál is nagyobb! De ha kilépünk a templom ajtaján, egészen más erők uralkodnak az életünk és a világ folyása felett. Viszont nekünk éppen azt kellene meglátnunk, hogy ezek a világerők bármilyen hatalommal bírjanak is – és ezt alázattal mondom, de komolyan –, csak eszközök a szabadító Isten kezében. Jézus ott állt Pilátus előtt. Micsoda erőviszonyok: itt ez a szánalmas, megvert tanító, vándor próféta. Nincs, aki védje, mindenki támadja. Ott ül a karosszékben Pilátus, úgy beszél, mint aki fennhordja az orrát. Jézus nem felel a kérdésére. Felhorkan a helytartó: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…” (Jn 19,10–11). Nem érti Pilátus egészen, de valamit megsejt abból, hogy itt az erőviszonyok bizony mások. Kiderül ez, amikor Pilátus kezeit mossa, kényszerűen cselekszik mindenfélét. Ott áll előtte a megvert, a leköpött, a töviskoronás. Ott áll úgy, mint egy király. Akiről ugyan most nem látszik, mert minden azt mutatja: mit akar ezzel a maga szánalmas mivoltával?! De győzött, és az országa ma is fennáll! Hatalmas ország az. Kérdezhetnénk újra, hogy mit akar az a kis nép ott: a világhatalom Babilon végigsöpör Palesztinán. Bekebelez boldog-boldogtalant, mint egy cethal, nyeli a halakat. Mit számított ott egy ilyen kis ország? De figyeljük csak az igét, ezt olvastam az első versben: „…azért, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje, arra indította az Úr Círus perzsa király lelkét…” Korábban sem arról volt szó, hogy a próféta képzelgett, hanem arról, hogy az Úr bizony keményen megmondta népének: ha meg nem térnek gonosz útjaikról, abba nem hagyják azt az istentelen, embertelen, képmutató életet, amit folytat nak, eljön a fogság ideje! Így ír erről Jeremiás könyve: „Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivel nem hallgattatok beszédemre, elhozatom észak valamennyi népét – így szól az Úr –, meg szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, megborzad és felszisszen, aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket. Megszüntetem náluk a vidám örvendezés zaját, a vőlegény és a menyasszony örömét, a malomzúgást és a mécsvilágot. Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig” (Jer 25,8–11). Nagy bajban vannak a bibliatudósok, mert nem jön ki a hetven esztendő. Jómagam, aki nem vagyok bibliatudós, egy kicsit mosolygok rajtuk. Igyekeznek a hetven esztendőt pontosan kihúzni, mondván, Kr. e. 605-ben az első támadás során is vitt el foglyokat Nebukadneccar. Ha ezt a 605-öt az 535-höz viszonyítjuk, amikor a templom alapját lerakták – igaz, már hazaért az első csoport évekkel azelőtt –, akkor azért ez hetven év. Vagy ha a Kr. e. 586-ot vesszük, és amikor felépült a templom 516-ban, akkor kijön a hetven év. Magamban azért mosolygom, nem fölényesen, csak csendesen: – Nem ismerik ezek a bibliatudósok Isten mérhetetlen irgalmát? Kimondta ugyan a hetven évet, de le is rövidítette! Lesi az Úr, hogyan könyörülhetne. Várja, hogy megtér a nép. De amikor nem tér meg, akkor is lesi, hogy az irgalmát hogyan fejezhetné ki. Ha az 586-ot és az 538-at számoljuk, amikor Círus kiadta a rendeletet, ez negyvennyolc év. De ne számolgassunk! Örüljünk neki, hogy eljött a szabadulás ideje! Megmondta az Úr! Ha még a legszélét is nézzük, mindent kifeszítve, legfeljebb akkor hetven év! De irgalmas az Úr, könyörülő, és nem azt mondja, hogy az utolsóig leverem rajtad. Egyszer történt a világtörténelemben, hogy valakin az utolsóig leverte az Isten minden bűn büntetését. Mondanom sem kell: önmagán, saját Egyszülött Fián, az Úr Jézus Krisztuson. Ott nem volt rövidítés. De azon kívül, Testvéreim… Kibeszélhetetlen az Isten irgalma. Elpusztíthatna itt mindent. Már a mondatban is ott van, hogy határt szab: hetven esztendeig. Aztán még ezt is lerövidíti. Mert nem elpusztítani akarta Ő a népet, hanem megtisztítani. Nem azért büntet, mert el akar veszíteni, hanem fel akar rázni: – Ébredj, ember, ébredj! Mi is történt ott? Hogyhogy ilyen nagylelkű ez a perzsa király? Kr. e. 539-ben a perzsák elsöpörték a babiloni uralmat, ők lettek a világ urai. Uralkodása első évében hogy megtért ez a Círus! – mondhatnánk. Úgy látszik, nagyon is tudja, ki az élő Isten. Ez azért nem egészen így történt. A világbirodalmi váltás, amely végbement, egyben új helyzetet is hozott. Az asszírok, babilóniaiak törtek-zúztak. Pusztítottak mindent, csak az ő istenük, Márduk az isten, a többi mind semmi. Márduk vitte őket győzelemre – gondolták. Be kell zúzni minden más istenszobrot, leigázni a többi népet, rabszíjra kell fűzni őket. Erre jön Círus, aki rájött, hogy nem sokra megy a leigázott, romos, kifosztott városokkal és országokkal, a bevetetlen mezőkkel. Hazaengedi a népeket, használhatják a nyelvüket, fizethetik jó kedvvel a kemény adót Perzsiának. Minden népnek kiadta a birodalomban, hogy építse a templomait, isteneinek szolgáljon. Mert azt vallja ez a Círus, hogy őt tette kegyeltjévé minden egyes nép istene. Van egy agyagtábla abból a korból, amelyen ezt írja Círus: Haszontalanná vált a ba biloni király, Márduk elcsapta őt, de kedveltjét, Círust kiválasztotta. Látjuk, az egész egy politikai nyilatkozat, amelyben Círus minden nép kedveltjévé kívánja magát tenni. Mindeközben nagyobb haszonhoz jutott ahhoz képest, mintha a foglyokat etetnie kellene. A foglyok időközben beépültek a többségi társadalomba, de Círus látja, hogy így nincsenek annyira hasznára. Menjenek csak haza, építsenek! A „nagylelkű” Círus ezt adja. Milyen döbbenet, Testvéreim, ahogy taktikát változtat a világhódító. Nézzük csak, mi is történt itt nálunk, Kelet-Közép-Európában, húsz-egynéhány évvel ezelőtt… A világ arctalan, nagytőkés urai – Círusnak legalább látták az arcát – taktikát változtattak. Mi persze azt hittük, hogy legyőztük a Nagy Szomszédot. Hogyne! Csak azért lássuk: kell a piac, az olcsó munkaerő. Mindeközben elmagyarázták nekünk, hogy az emberség, a humánum, az irántunk való nagy odaadás vezeti őket. Érdekes módon a „humánum” azonnal érvényesül az olajban gazdag területeken. Másutt ez nem olyan sürgős. Példa erre Észak-Korea. Tömegével kínozzák halálra keresztyén testvéreinket. Ott a diktátor békében élheti világát, miközben emberek tömegei mennek tönkre. Nem az irántunk való nagy emberség vezeti a nagytőke urait. Azt hiszem, nem csak én gondolom ezt így, hanem rájövünk lassan az összefüggésekre. Amire azonban ők nem gondolnak, hogy fölöttük is van egy hatalmasabb Úr, aki közben kapukat nyit ki. Akkor is, ha csak ilyen partikulárisan gondolkodunk, hogy Fasor. A kilencvenes évek előtt egy magamfajta lelkész nemigen jöhetett volna a fasori szószékre. Az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulása kellett ahhoz, hogy engedélyt kapjon egy lelkipásztor. Arról sem lehetett szó, hogy a Julianna református iskolába járassák a hívők gyermekeiket, sőt Csipkebokor óvodába! Még mit nem! Azok a családok, akik átélik – magam is, feleségemmel együtt, a kis unokánk kapcsán –, valljuk, micsoda kegyelem ez! Ezek a gyermekek ilyen légkörben lehetnek, egybeépülünk: gyülekezet és iskola. Ezek az évek a szívükbe-lelkükbe ivódnak. Ki hozta létre? A nagyhatalmak? Ők csak szolgák! Azt mondja az Úr: Nebukadneccar, az én szolgám (Jer 27,6). Círus is ugyanígy az ő szolgája és eszköze. Szándékai ellenére is dolgozik az élő Istennek. A bibliaíró boldogan írja: Isten akaratából hajtották végre. Mert Isten ezen keresztül munkálta a jót, a szabadulást népe számára. Elindul az első csapat, 42 360 ember. Külön igehirdetést érdemelne, nem is térünk ki rá most részletesen, hogy nem megy ám mindenki! Régen nagyon vágyták a szabadulást, de mostanra egy kis egzisztenciát sikerült megteremteniük. Most menjenek vissza? Templomot építeni az otthoni szegénységben? Döbbenet fogott el, amikor Felsőpatonyban jártam, szlovákiai magyar területen. Kicsit sikerült belelátnom, hogy a negyvenes-ötvenes magyar családok hogyan gondolkodnak: – Pozsonyban van a megélhetés, mit akarnak ezek, hogy így magyar, úgy magyar. Nem számít az! – Megdöbbentem, mert ha már sem ez, sem az nem számít, akkor a végén már semmi sem fog. Nem csak a magyarsággal van ez így: a végén azt csinálnak velünk, amit akarnak. Mivé lesz az ember? A végén nem számít már sem a tisztesség, sem a család, sem a nemzet. Aztán elbukunk. Nem ment mindenki vissza, de a maradék igen, és az lett az újjáépítés zsengéje. Kihordta az a nép a Messiást, nekünk is. Mert mi már nem a Babilonból való szabadulásért lelkesedünk, hanem azért, mert átvitt minket az Úr a sötétségből az Ő Szerelmes Fia országába. Mi az Isten országáért lelkesedünk. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, miért van az, hogy mi itt hónapokon keresztül a zsidó történelmet tanuljuk… De ha egyszer így tetszett az Úrnak, hogy így hozza el számunkra a szabadulást, az Isten országában való belépést… Nehogy mi ezt felülbíráljuk! Ragadjuk meg, mert itt egy óriási szabadítás történt. Ez az egész ószövetségi történéssorozat Jézusra mutat. Arra, akit világhatalmak sem állíthattak meg. Mert amit az Isten eldöntött, azt Augustus császár sem bírálhatja felül. 700–800 évvel Jézus születése előtt elmondja a próféta: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba” (Mik 5,1). Mit tud arról egy Augustus, az „isteni”, hadseregek ura, hogy ő is csak egyszerű szolga, eszköz Istennek a kezében. Mert pontosan időben adja ki a rendeletet az összeírásról, amikor Názáretből kénytelen József és Mária 120 kilométert gyalog és szamárháton megtenni, mert különben elveszik tőlük a birtokukat, és bebörtönzik őket. Betlehemben születik meg a Megváltó, az Isten Fia. Egy másodperc sem hiányzik ebből. A hatalmasok sem akadályozhatják meg Jézus keresztjét, sőt ők állítják fel azt. Győztünk – mondják –, az ügy el van intézve. Közben a kereszten a Megfeszített így kiált fel: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30). Győzelem ez: hol van már a Római Birodalom? A Názáreti ma is ugyanaz, Aki így búcsúzott: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). Boldog, aki nem csak hallgatja az Isten igéjét, hanem befogadja azt. Ámen!