Végh Tamás

Gyermekkorunk bibliai történetei között alaphelyet foglalt el: „Dániel az oroszlánok vermében.” Megmozgatta a fantáziánkat, ahogyan az oroszlánveremben Isten bezárta az oroszlánok száját, hogy hozzá se érjenek szolgájához, Dánielhez. Ugyan az egyik hittanos kisgyermek úgy gondolta, hogy tudja a megoldást, mert arra a kérdésre, hogy miért nem bántották az oroszlánok Dánielt, így válaszolt: – Mert jól voltak lakva. – Ám nem ezért nem bántották, hanem azért, mert Isten megőrizte őt. Hiszen az ellenségei, akik őt oda juttatták, a király parancsára a verembe vettettek, még le sem értek az aljára, az oroszlánok már rájuk rontottak. Krisztus születése előtt valamivel több mint ötszáz évvel vagyunk. Éppen hogy megdőlt a babilóniaiak uralma, a médek és perzsák vették át a világuralmat ebben a korszakban. Dániel még fiatal fiúként került a babiloni fogságba. Már ifjúkorában megragadta őt Isten igéje, ragaszkodott hozzá, és csak szerinte kívánt élni: eltökélte a szívében, hogy nem vét az ő Istene ellen (Dán 1,8). De jó, ha fiatalon megszületik a döntés, a gyermek és ifjú szívben: – Isten gyermekeként szeretnék élni, teljes szívvel figyelni az igére, és cselekedni Isten akaratát. Mai történetünkben Dániel már 80 éves, de ez a fiatalkori döntése végigkísérte egész életén. Ezt mondja a mai igénk róla: „…rendkívüli lélek volt benne.” Ezt észrevette az uralkodó, Dárius is, aki megkezdve uralkodását, átrendezte a tartományok felügyeletét. 120 kormányzót nevezett ki, azok fölé három főkormányzót – ezek közül volt egyik Dániel –, és már azt tervezte, hogy ezek fölé, mintegy alkirályként, legfőbb kormányzóként kiemeli Dánielt. Dániel könyve 6. részében egy detektívregény elevenedik meg előttünk. A kormányzók féltékenyek lettek rá. Nem lehetett megvesztegetni, és úgy érezték, életstílusukra veszélyes ez az ember. Másrészt látszott ez a rendkívüli lélek, amellyel állt a helyén, és végezte a dolgát. Kiemelkedett közülük. Próbálták valamin rajtakapni, amivel bevádolhatják. Elhatározták, hogy csapdát állítanak neki. Megtanakodták, hogy bemennek a királyhoz, s ezt mondják: – Király, hozz egy törvényt! Harminc napig a birodalmadban te leszel az isten. Senki máshoz nem lehet imádkozni, senki mástól kérni, csak tőled. – A királynak persze tetszett a dolog, legyezgette a hiúságát, hogy ilyen nagyra tartják őt. Azt nem közölték vele, hogy ennek célja: Dánielt eltenni láb alól. Meghozták tehát a törvényt. Mit tett Dániel ebben a helyzetben? Felment az emeleti szobájába, és ahogy naponta háromszor, most is kinyitotta az ablakot. Letérdelt Jeruzsálem felé, és imádkozott. A kormányzók azonnal ott teremtek, és lesték, hogy más Istenhez imádkozik. Biztosak voltak benne, hogy ez a csel beválik. Mennek vissza a királyhoz. Odaérve nem azzal kezdik, hogy Dánielt vádolják, hanem először emlékeztetik a királyt: hozott egy törvényt, mi is volt az? Emlékeztetik a királyt, hogy aki e harminc nap alatt más istenhez imádkozik, vettessék az oroszlánok vermébe. Amikor a király helyesel, előhozzák Dánielt. Ez a júdeai fogoly, aki nem is közülük való, nem tiszteli a királyt. Rajtakapták, hogy az ő Istenéhez imádkozik. Megszomorodott a király, mert nagyon szerette Dánielt. Egy napot töltött azzal, hogy a jogászaival minden lehetséges megoldást felkutasson, hogy lehetne megmenteni Dánielt ettől a halálos veszedelemtől. De nem talált megoldást, mert a perzsák törvénye visszavonhatatlan volt. Így Dániel az oroszlánok vermébe került, vállalva azt is, hogy halállal fizet Istene iránti hűségéért. Mint ahogyan sokan vállalták régen, és vállalják ma is a mártírhalált. Az elmúlt évben is szerte a világon sok-sok ezer keresztyén szenvedett mártírhalált. Dániel ott van a veremben. Isten megőrzi őt, mert a küldetése még nem fejeződött be. Történhetett volna úgy is, hogy mártírhalált hal. Ahogyan Keresztelő János fejét leüttethette a gyalázatos Heródes. De csak azért, mert Jánosnak befejeződött a küldetése. Isten még ezt a dolgot megadta neki. Ha keserves volt is a kivégzés, de Keresztelő János így dicsőítette meg az Istent. Még az életét is kész volt odaadni érte. Isten megőrizte Dánielt. A király ébren töltötte az éjszakát: se muzsikus, se nők, senki. Egyedül volt. Hajnalban ment az oroszlánveremhez. Nagyon félve kérdezte: – Dániel, élsz még? – Erre a válasz: „Király, örökké élj! Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem. Mert Ő ártatlannak talált engem, és téged sem bántottalak meg, ó, király, semmivel” (Dán 6,22–23). Erre a király kihozatta őt, és az ármánykodó ellenségeit dobatta a verembe. Még a verem aljáig sem értek, amikor az oroszlánok már tépték őket. Majd ezt olvassuk a bibliai tudósításban: „Akkor Dárius király ezt írta a birodalmában lakó különböző nyelvű népeknek és nemzeteknek: Békességetek növekedjék! Elrendelem, hogy birodalmam minden tartományában rettegve féljék Dániel Istenét! Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké. Az Ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen. Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából” (Dán 6,26–28). Alapigénkből emeljük ki külön is: „…rendkívüli lélek volt benne.” Mit is jelentett ez? Isten Lelke lakott Dánielben, és ez meglátszott az életén, beszédén, helytállásán. Átsugárzott rajta a pogány környezetben is: Isten Lelke lakik benne. Észrevették ezt már a korábbi időkben is. Az utolsó babiloni király, Belsazár lakomát rendezett. A templomból elrabolt edényeket használta boriváshoz. A falon írás jelent meg: „Mené mené tekél ú-parszin” (Dán 5,25). Amikor megrettentek, a pogány királyné közölte: – Van a birodalomban egy ember, akiben az istenek lelke lakik, hívassuk őt. – Amikor baj van, amikor nincs megoldás, egyszerre előkeresik. Ugyanúgy számon tartották ezt, mint abban a kis tolnai faluban, ahol raktárost kerestek, és kimondták: – Csak hívő ember lehet a raktáros, mert a többi szétlopja a raktárat. A Dánielben lakó lelket még jobban láthatjuk, ha összehasonlítjuk a környezetében lévő vezetőkkel, akik nem a birodalmat, hanem saját magukat építik. Akik, ha valaki útban van, eltetetik láb alól. Mi lesz így a néppel? Sokszor kérdőjelek vannak bennünk is egyes helyzetekben: Mit tesznek emberek a vezető pozíciókban? Még teológus voltam, amikor egyik egyházi vezetőnktől azt hallottam: A vezető legalapvetőbb feladata, hogy minél élhetőbb körülményeket biztosítson a beosztottjainak, hogy azok minél jobban elláthassák feladataikat. El kellene mondani ezt mindenkinek a politikai kiképzőiskolákban is. Ezek az emberek azzal töltik idejüket, hogy ármánykodnak, hogy csapdát eszelnek ki a társuknak. Ebben mi a termelés, mi a fejlődés, mi az, ami az ország javára válik? Tanácskoznak, és a tanácskozás lényege ez: meg kell ölni ezt az embert. Milyen lélekkel dolgoznak ők? Hazudnak, rágalmaznak, képmutatók, hízelegnek a királynak. Mit visz ez előre? Dániel a helyén van, az Istentől rendelt helyén: nem kívánja a kormányzók kivégzését. Bizonyos vagyok benne, hogy nem ő tanácsolta a királynak, hogy vessék az oroszlánok vermébe őket. Akiben az Isten Lelke van, az még az ellenségeiről sem a gyűlölet lelkével gondolkodik. Szeretnénk, ha iskolánk gyermekei, fiaink és leányaink közül minél többekről el lehetne mondani: Rendkívüli lélek van benne. Az Isten Szentlelke lakozást vett a szívükben. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ettől mindenki a legjobb tanuló lesz. Nem ez a fő kérdés. Még csak nem is olyan helyen van, mint Dániel a birodalomban. Keveseknek jutott ilyen kiemelt pozíció. De az, hogy Isten Lelke lakik valakiben, az mást munkál, mint amit mi magunktól tenni tudunk. Eszembe jutott egy harmadikos kisgyerek a fóti ökumenikus iskolánkból. A reggeli csendességben a többiekkel együtt imádkozott. Aznap beszéltem valamilyen ügyben a tanító nénijével, aki szinte könnyes szemmel mondta el, hogy a kisfiú reggel így imádkozott: – Úr Jézus, add, hogy ma ne feleljen senki. De ha felel, ne kapjon rossz jegyet senki. De ha rossz jegyet kap, ne verjék meg áztatott kötéllel. Úr Jézus, ha mégis megverik, legyen meg a te akaratod. – Ma már harminc év körüli lehet, kíváncsi lennék, mi lett belőle. A tanító néni akkor tudta, hogy nem szabad beírni a rossz jegyet neki, mert úgy látszik, ilyen durván és keményen bántak vele otthon. A kisfiú nem csak odáig jutott el, hogy ma ne feleljen senki, hanem odáig is: – Legyen meg a te akaratod. Valaki más is mondta már ezt az imádságot: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod” (Mt 26,42). És ármánykodtak ellene is a főpapok. Pedig kiknek lett volna első számú kötelességük, hogy védjék az Isten Fiát, ha nem nekik? Júdás, a tanítvány elárulja. A nép, akik között annyi jót tett, senkit nem bántott közülük, egyszer csak ezt kiáltja: „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” (Lk 23,21). Pilátus kimondja, hogy nem talál benne semmi bűnt, mégis halálra adja, mert félti a karrierjét. Jézust nem az oroszlánok vermébe vetették, hanem keresztre feszítették. Őt nem védte meg az Atya, nem maradt el a keresztre feszítés. Méghozzá azért nem, hogy mi megmenekülhessünk! Azután feltámasztotta Isten Őt, majd a mennybe ment. Megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, és Lelke által bennünk fog lakni. Meg is történt ez pünkösdkor. Azóta ez az áldott munka folyik ezen a világon, kétezer éve már. Az emberek már befogadhatják a szívükbe Jézust a Szentlélek által. Nem azt szeretnénk iskolánkban, hogy a vallásos szöveget jól betanulják a gyerekek. Nem is akarjuk őket rávenni valamiféle erőlködésre: – Tessék úgy viselkedni, ahogy egy keresztyénhez illik! Hiszen tudjuk mi, felnőttek is, hogy ez nagyon nehezen megy. Izzadságszagú és keserves próbálkozás ez. Amikor rendre elbukunk, végül bevalljuk, hogy nem sikerül. Inkább azt szeretnénk, hogy az ige hallgatása, befogadása által az életükben ez a rendkívüli Lélek, az Isten Lelke vegyen lakozást. Úgy, ahogy Pál apostol írja az efézusiaknak: „…hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva” (Ef 3,17). Mert a Szentlélekben Jézus jött vissza, csak más „halmazállapotban”. Akik pedig befogadják, azok Jézust fogadják az életükbe, és a Szentlélek ereje meg fog látszódni az életükön. Ez nem azt jelenti, hogy vibrál majd egy glória felettük, vagy hogy olyan ájtatos gyerekek lesznek, akik még a labdába sem mernek belerúgni. Vagy csak úgy üldögélnek a padban. Szó sincs róla! Nem egy görcsös életet kívánunk, hanem a nagy ajándékot hirdetjük nekik is. Mert Isten Lelke látható stabilitást és erőt ad, hogy megálljanak. Vannak ifjaink a gyülekezetben, akiknek látjuk az életükben ezt a stabilitást. Erőt kapnak sokféle kísértés között, küzdelmekben, harcosan. Olyan jó látni őket, hogy őszintén, megharcolva az útjukat, eldőlt a szívükben: követik Jézust. Mehetnek a társaik, amerre akarnak, de az ő életükön átsugárzik ez a Lélek. Rendkívül nagy ajándék ez, amelyet észrevesznek mások is. Milyen jó kimondanunk, hogy ilyen „rendkívüli Lélek lakott” Szabó Imre lelkipásztorunkban is. Évtizedeken át állt a gyülekezet, az egyházmegye élén. Gyülekezetek egész sora, templomok épültek ebben az időben. Ha valaki kezébe veszi a naplóját, láthatja azt a tusakodást, amit önmagával is folytatott: – Uram, nem tudom én ezt jól csinálni. Olykor leírt egy hosszabb imádságot, amelyben annyi alázat és annyi bűnbánat is benne volt. Nem alázatoskodás. Ennek a gabonamag-állapotnak a következménye volt az a sok áldás, amit az a nemzedék itt, a Fasorban megélt. Kérjük Istent, adja meg minél többünknek – nem csak gyermekkorban, de felnőttkorban is –, hogy átélhessük: rendkívüli Lelket kaptunk. Nem leszünk mindnyájan kiemelt helyen, mint Dániel. De Isten védelmében leszünk, mint ő. Isten erősít meg bennünket, megőriz, jellé tesz mások számára is ebben a nagyon más lelkületű világban. Egykor pedig majd nem Dárius, hanem egy nála sokkal nagyobb király országában lesz helyünk. A mi Urunk mennyei országában. Úgy legyen! Ámen!

Hatása alatt vagyok a pénteki magyar–holland futballmérkőzésnek. Nem csak azért, mert holland–magyar unokámmal együtt voltunk a Stadionban. Szülei becsületére legyen mondva, hogy egyik arcán piros-fehér-zöld, a másikon piros-fehér-kék rajzolat volt – jóllehet azért holland sapka a fején. Amikor beindult a stadionban a „ria-ria, Hungária”, akkor üvöltött ő is a magyarok mellett, de amikor jöttek a holland gólok, akkor úgy örült, hogy apjának kellett csitítani: – Te, ide figyelj, most magyarok között vagyunk! Nem is ezért hozom én ezt elő. Hanem ami azóta is kísér, és szerintem nagyon mély benyomást tett rám: az a nagy különbség, amelyik a két válogatott játéka között volt. Ugyanúgy labdarúgásnak nevezik azt, amelyiket az egyik és a másik csapat művelt – de mintha a kettő igazán nem lett volna köszönő viszonyban egymással. Más kategória volt a kettő. Meg sem izzadt a holland csapat ebben a nagy gólarányú győzelemben. A stadionban nagyon érzékelhető volt az a hallatlan különbség a világ élvonala és a magyar labdarúgás között. Mindezt azért mondtam el, mert a hitéletünkre nézve is nagy üzenet van benne. Valaki ezt mondja: – Református keresztyén vagyok, gyülekezeti életet élek. – Ám óriási különbség lehet ember és ember hitélete, gyülekezet és gyülekezet hitélete között. Úgy, ahogy ez az iménti példában megmutatkozott. Vannak, akik ezt mondják: – Hiszek Istenben, eljárogatok a templomba is. Aztán elmagyarázom a lelkipásztornak, ha találkozunk, hogy nem kell ahhoz mindig templomba járni, hogy rendes ember legyen valaki. – Ami önmagában igaz is, de a mindennapi életnek sokszor köszönő viszonya sincs ahhoz, amit ott a templomban hallunk, és amiről a keresztyénség szól. Istenfélő, felnőtt férfi mondta nekem: – Higgye el, amit a cégnél művelünk, azt három szóban tudom összefoglalni: lopunk, csalunk, hazudunk. A Bibliában egy „fiatal felnőtt konfirmáló” áll előttünk, Dánielnek hívják. Azt olvastuk erről a fiatalemberről, hogy eltökélte a szívében, hogy nem szennyezi be magát a király ételével, és azzal a borral, amit ő szokott inni. Itt egy egészen más kategóriáját látjuk a hívő életnek, különösen, ha a körülményeket is megismerjük. Üdvtörténeti sorozatunkban haladunk előre. A babiloni fogságban vagyunk, Kr. e. 600 évvel. Nabukodonozor király, miután leigázta Jeruzsálemet, kifosztot ta és elhurcolta a rabokat. Kiadta az utasítást, hogy a rabok közül a jó kiállású, értelmes, nemesi származású fiatalokat válasszák külön. Iskolákba vitette őket, ahol megkapják az új kiképzést, megtanulják a káldeus nyelvet. Sőt még a nevüket is megváltoztatta, hogy elveszítsék régi identitásukat, és az új ország lojális alattvalói legyenek, akik később az írnokok között segédek lesznek, a birodalmat szolgálják. Ennek fejében a király asztaláról kaptak ételt-italt. A királyi udvar első osztályú étterme főzött nekik. Ezen kívül is sok más juttatást kaptak még, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Hadd legyen tökéletes az átállásuk az új uralkodó kegyeibe. Ebben a helyzetben olvassuk, hogy Dániel eltökélte szívében, hogy Isten igéjének engedelmeskedik: nem eszik és nem iszik a király asztaláról származó ételekből. Micsoda vakmerőség! Örülnie kellene, hogy egyáltalán még a nyakán a feje. Mit képzel ez a fiatalember, az ő kedvéért átállítják a dolgokat? Őrizze a szíve mélyén a hitét, de most hódoljon meg. Tegye, amit parancsolnak, ha jót akar magának. Mi volt ennek a konokságnak az oka? Két okot is számba vehetünk. Az egyik, hogy az Ószövetség igéiben tiszta és tisztátalan állatok szerepelnek. Isten megparancsolta népének, hogy melyikből egyenek, melyikből ne. Dániel pedig nagyon komolyan vette ezeket a törvényeket. Számunkra már az Újszövetség idejében, Jézus Krisztus megváltása óta elhangzik, hogy „minden tiszta a tisztának” (Tit 1,15). „Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek vele” (1Tim 4,4). Az ő számukra akkor még nagyon is azt jelentette: komolyan veszik-e Isten utasítását, vagy sem. Volt még egy nagyobb ok is: minden alkalommal, amikor a királynak főztek, előbb a bálványisten előtt bemutatták az ételeket, beavatták azokat, majd azután vitték a király asztalára. Hitük szerint ezzel is a király hatalmát, egészségét védték és erősítették. Dániel elképzelhetetlennek tartotta, hogy e pogány bálványkultuszban vegyen részt, meghódolva egye azt a bizonyos ételt. Mekkora ajándék a Jézus Krisztusban kapott szabadítás, amikor Pál apostol azt írja a hívőknek, hogy ne kérdezzék, hogy bálványáldozatra levágott húst eszneke, mert hiszen minden tiszta a tisztáknak (1Kor 10,2–30). Mi azonban még nem itt járunk. Dániel idejében Isten adta a kijelentést, védte és építette az utat, mely Jézus Krisztusban a nagy szabadításhoz vezetett. Ott és akkor az Úrhoz való hűséget jelentette ez a döntés. Bárhol vagyok, bármilyen világban, egész szívem az Úré, neki kívánok engedelmeskedni. Felnőtten konfirmáló testvéreink hamarosan elmondják református hitvallásunk első kérdés-feleletét: Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? Mi az alap? Elhangzik a válaszban: „Mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok” (HK. 1. kf.). Ebben egy nagyon határozott döntés hangzik el a mai világban, ahol minden viszonylagos. Lassan már nincsenek alapvető döntések sem, a pillanatnyi helyzethez kell alkalmazkodnunk. Jellemző, hogy az emberek igazi alapdöntéseket sem kívánnak hozni. A házasság döntését sem. Sokszor találkozunk párokkal, amikor esküvőre készülnek, és benne van a gondolataikban: – Ha jól összejönnek a dolgok, együtt maradunk. Ha nem, akkor más variáció következik. A házasságok nagyobb része ma már válással végződik. Alapdöntések hiányoznak emberek életéből, testileg-lelkileg sodródnak a tömeggel. Dánielnél azt látjuk, hogy meg akar állni Isten igéjének talaján. Úgy, hogy a szíve az Úré. Ez az alapkérdés. Így mondja egy ószövetségi ige: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26). Ez azt jelenti, hogy az életem feletti teljes uralmat Neki adom át. Kicsiben és nagyban is ez a kérdésem: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10). Nem relativizálva, hogy ez vagy az még belefér. Nagyon jó dolog, ha valakinek egyszer igazán ilyen döntés születik a szívében, és utána időről időre felülvizsgálja, közben nem pókhálósodott-e be az a döntés. Nem csúsztam-e el az igazi iránytól? Valóban az dobogtatja-e a szívemet, hogy Isten akaratát cselekedjem, vagy csinálom, amit jónak látok, Ő pedig segítse az elképzeléseimet? Konfirmáló Testvéreim! Behelyettesíthetitek Dániel helyébe a neveteket. Az a jó, ha a mai napon úgy indultok, hogy eltökélitek a szívetekben, hogy mindenben az Úrnak szeretnétek engedelmeskedni. Kérdezheti valaki: – De lehet-e így élni? Hogy tudok ezen a talajon boldogulni? Családom van, gyermekeket kell eltartanom. Mi lesz velem, ha Isten igéjéhez igazodom? Dániel számára is életveszélyes vállalás volt ez a döntés. A barátai pedig nem voltak hajlandók leborulni a nagy király szobra előtt, hogy azt imádják. Az égő, tüzes kemencébe vetették őket. A király, aki szerette őket – de a döntésnek ő sem állhatott ellene –, megkérdezte: „Van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket?” (Dán 3,15). Ezt válaszolták: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3,17–18). Különleges, ahogy Isten megszabadítja őket, és milyen nagy dolog, hogy szívükben az eltökéltség nem csak arról szólt, hogy garanciát kaptak: semmi bajuk, egy hajszáluk sem görbül meg, ha az Úr mellett állnak ki. Amikor kimondják: de ha nem tenné is, akkor sincs más út, akkor is Ő az Istenük. Bármi megtörténhetett volna Dániellel is: kiállíthatták volna a sorból, még az életét is elvehették volna. Odamegy a főemberhez, akire rábízzák ezt a kényes kérdést, hogy kezelje ezeket a fiatalokat – de úgy, ahogy a király megparancsolta. Odamegy, és kéri, hogy ne kelljen ezekből az ételekből ennie. Maradna a zöldségféle, az olaj. Nem vegetáriánus volt Dániel, csak ezeket az ételeket nem szerették a babilóniaiak, így azokat nem vitték a bálványáldozathoz. Dániel könyve első részét olvasva látjuk, hogy jóindulattal volt a főember iránta, de megmondta neki, hogy lehetetlent kér. Hogy állítsa majd így a király elé őket? Satnyák lesznek, legyengültek – a főembert kivégzik, ez így nem lehetséges, nem kockáztathatja a pozícióját. Akkor Dániel még egy kísérletet tesz, nem a főemberhez megy, hanem közvetlenül a felügyelőhöz, akit a gyakorlati munkával bíztak meg: tíz napot kér, hadd kapjanak abból az ételből, amiről szóltak. Ha tíz nap múlva gyengébbek vagy nyomorultabbak lesznek, akkor legyen a korábbi rend szerint. Isten e fiatalembernek értelmet adott és helyzetbe hozta. Ezt kell értenünk: amikor valakiben döntés születik, hogy az Urat követi, abban a pillanatban életének felelőssége átkerül az Úr kezébe. Onnan kezdve az Úr felel a dolgaiért. Férj és feleség utazik a vonaton. A feleség intézkedő, megveszi a jegyeket. Majd pedig a férjének adja azokat, meg az igazolványokat, a pénztárcát és a kapukulcsot. A férje higgadt, nyugodt ember, felesége tudja, hogy nála biztonságban vannak a dolgai. Már a vonaton utaznak, amikor a férj elmosolyodik. A felesége megkérdezi, mit nevet. A férj ezt válaszolja: – Milyen jó dolgod van. Csak arra kell ügyelned, hogy engem el ne veszíts szem elől! – Mert akkor megvan a vonatjegy, a pénztárca… Ha eltökéli valaki a szívében, hogy az Úrnak fog engedelmeskedni – lehet, hogy esetlen, ügyetlen, sok mindenben gyáva, fél –, onnan kezdve az Úré a felelősség. A legjobb kezekben van az élete. Előttem egy régi emlék. A hetvenes évek vége felé, Fóton történt. Jön az egyik konfirmált leányunk: – Tamás bácsi, nehéz döntés elé állítottak. Azt mondta az igazgatónő, hogy én leszek az úttörőcsapat egyik vezetője. De egy feltétellel, hogy nem járok az ifjúsági bibliaórára. Úgy szeretnék vezető lenni, szeretnek a társak is és bíznak bennem. De azt én nem bírom ki, hogy ne jöjjek ifjúsági bibliaórára. Mit tetszik mondani? Azt válaszoltam, hogy ezt neki kell eldöntenie, nem erőltethetek rá semmit. Vessen számot: ha ezt a döntést kell meghoznia, akkor tegye mérlegre az egyiket és a másikat. Amelyik felé elbillen a mérleg, azt tegye. Még ott helyben azt mondta, hogy az ifjúsági bibliaóra felé billen. Javasoltam, hogy imádkozzunk. Imádkoztunk. Másnap bemegy az iskolába, az igazgatónő a döntés felől érdeklődik. A lány elmondja, a bibliaóra mellett döntött. Erre az igazgatónő: – Jó leszel te így is nekünk. Nem olyan nagy ez a világ. Van, aki mégis úgy tekint magára, mintha élet és halál ura lenne. De valaki más az élet és halál ura. Valaki más mondta ki a mennybemenetele előtt: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). Keresztelő János fejét is leüttethette a gyalázatos Heródes Antipás. De csak a Mennyei Atya engedélyével. Amikor eljött a mártíromság ideje, hogy ezzel pecsételje meg addigi igehirdetését. Váltás történt, mert Jézus indult, amikor János befejezte. A király csak annak feltételében tehette meg, amit így mondott Jézus: egy hajszál le nem eshet a fejetekről az én Atyám akarata nélkül. „Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva” (Mt 10,29–31). A ti fejetek hajszálai számon vannak tartva? Értjük? A mi Mennyei Atyánknak olyan drága egyetlenegy ember élete, hogy az Egyszülött Fiát, Jézust küldte a világba, végigjáratta az utat vele, keresztre adta, hogy megváltson minket. Hogy lehessen Isten gyermekeként élni egy feje tetejére állított világban. Isten előtte jár gyermekeinek, akik átadják az életüket neki. Elvégezte, hogy tíz napig megkapták Dánielék azt az ételt, sőt még azt is, hogy ragyogóbb volt a tekintetük. Lehet, kilóban nem voltak többek, de ahogy rájuk nézett a felügyelő, azt mondta, hogy ez így mehet tovább. Mert a szívük öröme átsugárzott. Ha te az Úrral jársz, csak rá kell nézni a tekintetedre, és látszik. Amikor valakinek megerősödik a szíve az Úrban, akkor szebb is lesz! A kedves nőtestvéreknek ajánljuk szépítőszernek. Mert ami a lélekben végbemegy, az átsüt a testen is, nem lehet letagadni. Áldást adott az Isten. Három év múlva megvizsgálják Dánieléket, és őket találják tízszerte okosabbnak, értelmesebbnek. Sőt azt még nem is tudják, hogy megbízhatóbbnak. Meg mi minden kincse van még annak, ha valaki Isten gyermekeként él ebben a világban: áldás sugárzik az életéből! A fejezet utolsó verséből kiderül, hogy később Dániel vezető ember lett ebben a birodalomban, a köztisztviselők sorában, egészen Cirusz idejéig. Amikor a perzsák Kr. e. 538-ban átvették a világuralmat, a perzsa király meghagyta Dánielt a helyén. Megállta a helyét két idegen világbirodalom vezető pozíciójában, ami azért nem volt egyszerű. Az ószövetségi üdvtörténeten araszolunk előre. Dániel csak előképe Jézus Krisztusnak, aki eljött erre a világra, és eltökélte a szívében, hogy csak azt cselekszi, ami az Atya akarata. Ez a mi mentségünk, Testvéreim. Hányszor akarták Őt átállítani, jó és rosszindulattal! Még az utolsó pillanatban is, még a keresztről is le akarta hívni a Sátán: „…mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!” (Mt 27,40). Ebből a döntésből, Jézus kereszthalálából akkora áldás származott, hogy megtöltjük a templomot kétezer évvel később mi is. Nem valamiféle hagyományőrzést végzünk. Vajon azért jelentkeznek itt nálunk felnőttkeresztelésre, mert az akkora sikk? Nem, hanem mert megérintette a szívüket az az élet, amelyet az Úr Jézus Krisztusban adott Isten ennek a nyomorult világnak. Mennyi áldás árad ki Jézus engedelmességéből számunkra! Ebből az engedelmességből nyerünk bűnbocsánatot, áldott földi életet, örök életet. Milyen nagy ajándék, ha mi ma úgy indulhatunk, hogy eltökéljük a szívünkben: ebben a fejre állt világban mi az Úréi leszünk, és az Ő igéje lesz életünk zsinórmértéke! Úgy legyen, ámen! 209

Minél többet tanulmányozom Isten igéjét, annál inkább meggyőződöm arról, hogy semmi mással össze nem hasonlítható, drága kincs az ige. Aki rendszeresen olvassa már, és hallgatja az igehirdetéseket, olyan ajándék részese, amiért nem adhat eléggé hálát. Mert Isten igéje nem egyfajta vallásos vélemény. Isten kijelentése nem igazságok gyűjteménye, hanem az élet szerkezetét adja elénk. Egy művésznő képeit nézegettük, aki meghívott bennünket lakására, ahol volt egy galériája is. Ahogy nézegettük a képeket, óhatatlanul a Bibliára terelődött a szó. Könnyedén azt mondta a művésznő: – A Bibliát is sokszor átírták a papok. – Ezt honnan gondolja? – kérdeztem. – Ezt tanultuk a szemináriumban. – Az lehet, de akkor rosszul tanulták. A Bibliának van régi fordítása, van újabb fordítása, de soha nem írták át az alapszöveget. Örökké érvényes isteni kijelentés. A Teremtő Isten, aki mindent nekünk ajándékozott, igéjében a teremtett mindenségnek és benne az életnek a szerkezetét adta át. Ezt nem kell időnként modernizálni. Ezért is olyan nagy kincs, ha a Bibliát valaki komolyan veszi, mert sehol másutt nincs meg a jelen és az eljövendő élet alapszerkezetének a teljes üzenete, csak itt. Szomorúan hallottam egyik fiatal hívő testvérünktől, hogy ő, aki komolyan vette a hitét, most nem olvassa a Bibliát, nem is hallgatja az igehirdetéseket, mert őt most Freud írásai nyűgözik le. Nem kívánom lebecsülni egyetlen író, művész, tudós, orvos írását sem, de őszintén remélem, hogy átesik fiatal testvérünk ezen a korszakon, és eljut oda, amit tudott Walter Scott, a nagy író fia: Tele volt a lakásuk könyvvel, az író regényeivel is, mennyezetig a könyvespolcok. Halála előtt azt mondta az apa a fiának: – Fiam, hozd ide „a” Könyvet! – A fiú nem kérdezte meg, hogy melyiket, hanem odavitte a Bibliát. Mert volt ott sok könyv, de „ A KÖNYV” csak a Biblia volt. Újra mondom: benne van az élet alapszerkezete. Ilyen alaptörvénye az életnek, hogy az Istentől való távolodás az egységet megrontja, felbontja, szembeállít bennünket egymással is. A bűn izolál, összetör, összekever. A Sátán arra törekszik, hogy minden egységet megbontson, fellazítson. Így van ez a házassággal, a családdal, a nemzettel, a gyülekezettel. Támadja ezeket az egységeket. A nevében is benne van. Az ördög görög szava: diabolosz, amely szétdobálót, összekeverőt, szétszakítót jelent. A Biblia lapjairól sorra leolvashatjuk: – Ahogyan szembeállította Istennel az embert – sikerült is neki. – Szembeállította az embert a természettel: mi pusztítjuk, a természet meg gazt terem. – Ahogy szembeállította az első emberpárt egymással. Elszakadtak Istentől, azonnal megbomlott az egymással való kapcsolatunk is. A „fügefalevél”, amit magukra aggattak, nem testi jelentésű elsősorban, hanem annak a kifejezése, hogy az önfeledt, bizalmi közösség összetört, valami közéjük állt. Már más szemmel néznek egymásra, s aztán már egymást vádolják: ő a hibás! Milyen messzire jutottunk! A következő nemzedékben még csak annyi történt, hogy Kain megölte a testvérét, Ábelt. Ma hány gyilkosság történik egy napon ezen a világon?! És akkor csak egy faktort említettünk. Házasságok, testvérek, nemzedékek, egymással farkasszemet néző csoportok, érdekközösségek… Kicsiben-nagyban az emberiség mélyen megosztott. A bűn dolgozik. Gazdag észak, szegény dél. Mondhatnánk tovább a párhuzampárokat – a bűn szétszakít! De Isten Igéjének alapüzenete az is, hogy Isten a legnagyobb szakadékon is úrrá tud lenni, meg tudja gyógyítani a töréseket. Az Ő kezében – ahogy itt majd mindjárt látjuk igénk mondanivalóját – eggyé lehet, ami egyébként elképzelhetetlen. Aki az Ő közelébe kerül, és átengedi magát az Ő kezelésének, engedelmeskedik neki, annak az életében gyógyító folyamat indul el. Sőt annak az élete jeladás lesz arról, hogy ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Nem csak lehetséges, hanem Isten ezen munkálkodik: hogy a széttörtet újra egybekovácsolja, egységet munkáljon. Tehát az alapszerkezetben két döntő dolgot látunk: a bűn roncsolását, és Istennek a romokon való újjáteremtő, építő, eggyé tevő áldott munkáját. Így figyeljük a felolvasott igét. Jelpróféciát hallottunk. Gyakran megtörtént abban az időben, hogy Isten valami jelet adott, ami külsőleg is kiábrázolta az eseményeket. Jeremiás próféta például fölvette a nyakába a fajármot, és úgy járt föl-alá. Ezzel azt jelezte: – Jön a fogság, értsétek meg, ha nem változtattok az utaitokon! Akkor az udvari próféták vezére nem csak szájon vágta Jeremiást, hanem levette a fejéről a jármot, és összetörte. Jeremiás elment, és egyszer csak vasjárommal jelent meg: – Törhetitek! Ha az Úr megmond valamit, akkor úgy is cselekszik. Itt azt mondja az Úr Ezékielnek: – Emberfia, vegyél egy botot a kezedbe, aztán írd rá, hogy József háza és a többiek, aztán vegyél egy másik botot a kezedbe, írd rá, hogy Júda háza és a társai. A kettőt illeszd össze úgy, hogy egy botként látsszék a kezedben. Majd megkérdezik tőled, hogy mi ez, mit csinálsz. Akkor mondd meg nekik, hogy így szól az Úr: – Én kézbe veszem József házát és Júda házát. József háza az északi országrész neve, Júda háza a déli országrész. Az én kezemben eggyé teszem őket, és letelepítem őket, mégpedig úgy, hogy Dávid lesz örökkévaló fejedelmük, és az én utaimban járnak, én Istenük leszek, ők népemmé lesznek. (Ez volt az esküformula, amit kimondtak, hogy „Ő a mi Istenünk, mi pedig az Ő népe”.) Olyan kibontakozásról ad ígéretet, ami elképzelhetetlen volt a számukra. Hogy jön ez a kettősség ide? Mondtam, hogy a bűn izolál. A választott nép életében a 900-as évek közepe táján a dávidi és salamoni királyság, amelyek a fénykort jelentették, úgy folytatódott, hogy Salamon fia, Roboám nem kérdezte az Urat. Roboám az ifjakkal együtt dölyfösen azt mondta: – Apám titeket vaskorbáccsal ütött, én skorpiókkal ütlek titeket. – Kemény adókat kivetve olyan helyzetet teremtett, hogy tíz törzs elpártolt. Kettészakadt a választott nép, tíz törzs az északi országrészen, két törzs maradt Júdában. Ez nagyon nagy törés volt. Azért, hogy ne jöhessenek az északiak a déliek templomába, mert az akkor már zavart kelthet, bálványszobrot állítottak északon. Elkezdték a környező népek bálványait is meg az élő Istent is, imádni. Ez olyan mélységet eredményezett a nép életében, hogy képesek voltak egymással háborúba menni. Az Isten népe tagjai egyszer csak ölik egymást. Sőt! Szövetségeseket fogadnak, kis népeket, zsoldosokat, hogy öljék a másikat. Mi most már az 500-as éveknél járunk. 400 esztendő telik el így, ilyen roncsolásban, mert a bűn egyre nő. A bűnnek a természete az, hogy kiteljesedik. Mintha elvetnénk egy magot, és ennek a magnak kikelne a termése. Akkor most, amikor minden veszve, ott vannak otthontalanul, kiszolgáltatva, Isten a prófétán keresztül azt a fantasztikus ígéretet teszi, hogy „az én kezemben” – nem csak kiszabadultok és valami kezdődik, hanem ez a 400 éves szakadás is meggyógyul. Hallgatták a próféta szavát. Hitték vagy nem hitték, de tudták, hogy ilyen gyógyulást ember végbe nem vihet. Itt a csodája Isten Igéjének: ez a gyógyítás már Jézus Krisztusra mutat. Amikor arról beszél, hogy Dávid lesz a ti örök fejedelmetek, hol volt már Dávid? Kr. e. 1000 és 900 között, 40 éven át uralkodott. Hol van már ez az idő? 500 éve már a sírját őrizgették, és az Úr kimondja, hogy ezt megcselekszem veletek. De ez csak úgy megy, ahogy halljuk tovább Isten ígéretét, hogy az én kezemben gyógyultok meg, és lesz eggyé a szakadás. Ha az Efézusi levél 2. részéhez lapozunk, kiderül, hogy Isten gyógyító keze: Jézus. Így olvassuk a nagy üzenetet: „Mert Ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette” – és itt már nem csak Izráelről és Júdáról van szó, hanem a zsidókról és a pogányokról. Közöttük áthidalhatatlan ellentét volt. De Jézus a kereszten lebontotta az elválasztófalat, az ellenségeskedést, hogy „a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,14–18). Ez az ígéret Jézus keresztjére mutat. Őnélküle nem megy az összetört meggyógyítása. Tüneti kezelést lehet adni, de csak Jézus keresztjénél történt ennek az ígéretnek a beteljesedése, amit egyébként döbbenten érzékeltek Pál apostol és kortársai. Hogyha egy zsidó leborult a kereszt alatt, és letette a bűneit, és Jézust fogadta Urának és az élő Istennek engedelmeskedett; és egy arab vagy pogány leborult a kereszt alatt, és ugyanezt tette anélkül, hogy ő zsidóvá lett volna, átölelhették egymást. Ma is vannak ilyen élő hitű zsidók Izráelben, akiknek Jésua a Messiásuk, és vannak minden népből, akiknek ugyancsak Jézus Krisztus a Messiásuk, és ők testvérek az Úrban. Sokan átéltük, hogy nálunk is így történtek gyógyulások. Házasságokban, családi haragokban, feszültségekben, ellenségeskedésekben egyedül így: ha a kereszt alatt letettem a bűneimet, és átadtam az életem egy új uralom alá. Nemzetünk ünnepéhez közeledünk, nagyon hálás a szívünk azért a kegyelemért, amit Isten cselekedett velünk. Megbolydult és összekeveredett magyar nemzetünk el nem jutott volna erre a pontra, ha Isten mérhetetlen irgalommal el nem vezeti idáig. Bár sokan fitymálják: Ugyan már, mi az, hogy: • Az új alkotmányban az első mondat az: „Isten, áldd meg a magyart…” • Egy férfi és egy nő együttese a házasság? • A magzati élet védelme a fogantatástól érvényes? Isten alaprendjében ezek magától értetődőek. Mind a három. Ő felelőssé tett a nemzetünkért. Nagyon döntő alapsejtté tette a házasságokat, a családokat. Ő védi az életet, már a magzati életet is. Imádkozzunk a vezetőinkért, hogy ki ne csorbuljon az irány. Imádkozzunk lelki ébredésért! Nem egy keresztyén mázzal bevont nemzeti életért, ahol minden kutat, kenyeret, következő lépést valami nagy áldással megáldunk, csak éppen a szívben nem történik meghódolás a kereszt alatt. Akkor Isten ígéretei kicsorbulnak mirajtunk. Szeretem azt a kis rajzot, amelyen két szamár látható, és két szénaboglya. Az első kis képen a két szamár össze van kötve egy kötéllel. Nekifeszül mind a kettő, hogy elérje a szénaboglyát. Persze egyik sem éri el. Jön a második kép: leülnek háttal egymásnak. Fölöttük egy nagy kérdőjel. Jön a harmadik kép. Föláll a két szamár, és együtt odaballagnak az egyik szénaboglyához, amely eltűnik onnan. Utána szépen odaballagnak a másik szénaboglyához, és azt is megeszik. A képek alatt a felirat: Nem jobb-e együtt, mint egymás ellen? Ilyen egyszerű. Akkor miért nem megy? A szívünk keménysége miatt. Ez csak a Krisztusban megy. Átmenetileg lehet szövetkezni, akár nagy ügyekre is, rövidtávon még mindenkinek haszna van belőle. De tartósan nem megy. Felkeresett egy fiatal pár a múlt héten vidékről. Kérték, hogy egy beszélgetésre eljöhessenek. Két kisgyermekük van. Jó volt látni, hogy nagyon szeretik egymást. De hallották volna a Testvérek a beszélgetést, amelyikben mind a kettő bizonyította, hogy milyen igaza van, és ezt nem akarja megérteni a másik. Magamban mosolyogtam és azt mondtam, hogy ne essenek kétségbe, mert tízezerből tízezerszer így van ez, úgyhogy normális házasságban élnek a jelen viszonyok között. De egyet jegyezzenek meg: Ameddig egymással próbálják megoldani a kérdést, csak bizonyos tüneti eredményekre juthatnak. Majd amikor az egyik is leteszi az akaratát az Úr elé, és a másik is, meg együtt is, és ez lesz az igazi kérdésük: – Istenünk, Te mit szólsz ehhez az egészhez? Mit mondasz nekem, mint férjnek? Mi a Te akaratod? Mit mondasz nekem, mint feleségnek? Nekünk, mint házaspárnak? Szeretnénk követni a Te nyomvonaladat. Add nekünk azt a kegyelmet, hogy veled élhessünk a házasságunkban. Egyszer csak kiderül, hogy valami üzemel, ami e nélkül semmiképpen. Olyan gyülekezet vagyunk, ahol Isten így épít fel bennünket egyénenként, páronként. De csak Krisztus által lehet igazi életet élnünk. Ennek a csodáját ismertük meg, ez érintette meg a szívünket. Füle Lajos „Geometria” című versét hadd olvassam el. „Ha középen a Krisztus áll, S ha körülötte mi magunk, Hozzá közel, egész közel, Egymáshoz is közel vagyunk.” De nagy ajándék ez! Nagy ajándék Isten igéje. Mert nem csak ígéreteket tesz Isten benne, hanem általa újjá is teremti az életünket. Egyszer csak mások veszik észre a rokonságból, a munkatársak köréből, az ismerőseink közül: – Mi történt veled? Mi történt veletek? – Felfigyelnek arra, amit Isten igéje így mond: „Boldog nép az, amelynek az Úr az Istene!” (Zsolt 144,15). Ámen!

Üdvtörténeti sorozatunkban Ezékiel prófétához érkeztünk. Isten népe már a babiloni fogságban van. Múlt vasárnap a fogságba kerülés eseményeit hallgattuk. Elvadult, elistentelenedett a nép, haszontalan vezetőkkel. A babiloni hadsereg feldúlja Jeruzsálemet, kő kövön nem marad. Ez két lépcsőben történt. Az első Jojákim király idejében, akiről olvastuk, hogy elégette a Biblia lapjait. Nem csak hogy nem hallgatott Isten igéjére, hanem egyenesen elpusztította azt. 598-ban bekövetkezett halála után az első deportálás megtörtént Jeruzsálemből. Utána Cidkijjáról hallottunk, a másik királyról, aki szintén nem hallgatott az Úr szavára, és bekövetkezett a nagy pusztulás 587-ben. Az első deportálással került Ezékiel idegen földre, Babilonba, a Kebár folyó mellé, a foglyok közösségébe. Az asszírok általában szétszórták a foglyaikat, hogy beolvasszák őket a népük körébe. Babilóniában pedig egyben tartották őket, nagy tömbben, kényszer munkán, illetve különböző városokban, amelyeknek az építését kellett ellátniuk. Itt volt Ezékiel a foglyok között. 598-at mondtam az első deportálásnak, és 593-ban, azaz öt évre az odakerülésük után kapja prófétai elhívatását. Mintegy húsz éven keresztül prófétál a fogságban lévő népnek. Könyvét két részre lehet osztani: az első 24 fejezet arra az időre szól, arra a hat esztendőre, amíg végleges lett Jeruzsálem pusztulása. Még élt a reménység, hogy nem fog elpusztulni Jeruzsálem, hamarosan vége lesz a fogságnak. Ő nagyon keményen és határozottan mondta, hogy elpusztul Jeruzsálem. Nem lesz vége a fogságnak, csak akkor lesz szabadulás, ha az Úr a hetvenéves babiloni fogságot leperli a népével. Elpusztult Jeruzsálem. Megérkezett a foglyok második hulláma is. A könyv második része már a kétségbeesett, fogságban megszomorodott és reménységét vesztett néphez szól: Van reménység, lesz szabadulás, él az Úr, és tessék hallgatni rá. Elhozza majd a szabadulás és az újjáépítés időit. Most figyeljük a 16. fejezetet. Ez furcsa ige, különös élességgel bemutatja a nép „paráznaságát” hűséges Urával szemben. Ez a fejezet is azok közé az igék közé tartozik, amelyek még Jeruzsálem pusztulása előtt hangzottak el. Így kezdődik a fejezet: „Így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia, ismertesd meg Jeruzsálemmel, hogy milyen útálatosak a dolgai” (Ez 16,1). Jeremiás ezt mondta Jeruzsálemben, Ezékiel pedig ott a fogságban. Nehogy tévedésben legyenek Isten közelgő ítéletét illetően. Ez a fejezet a legmegbotránkoztatóbb igék egyike a Bibliában. A nép hűtlensége, az Úrral kötött szövetség megszegése, amelyet elkövetett, annyira minden bűnök bűne, hogy ennek ábrázolásában a próféta nem ismer határokat. Ugyanakkor az egyik legmegragadóbb része ez az egész Szentírásnak. Így ír erről egy bibliamagyarázó: Emberi bűnnek a sötétségét sehol sem ecsetelték sötétebb színekkel, ugyanakkor Isten könyörületessége, fénye sehol sincsen sugárzóbban ábrázolva, mint itt. Nézzük hát a fejezetet! Az Úr megszólítja Jeruzsálemet, de az egész népről szól. A születésénél kezdi. Nagyon kemény sértéssel indul a megszólítás: „Apád emóri, az anyád hettita” (Ez 16,3). Ők Ábrahámtól származtatták magukat, de Isten szava úgy szól, hogy Jeruzsálem pogány hely volt, annak idején beduinok lakták, meg a jebuzeusok. Onnan eredezteti őket. – Úgy indultál, hogy semmi közöd nem volt hozzám: „Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél” (Ez 16,5). Abban az időben megtörtént, hogy a nem kívánt vagy beteg gyermeket, különösen a leánygyermeket kitették. Egyszerűen úgy, mint annak idején a Tajgetoszról a spártaiak ledobták a gyermeket. Az ősök, a beduin ősök is megtették ezt. Azt mondta az Úr: „Amikor megszülettél, nem kötötték el a köldökzsinórodat, nem mostak tisztára vízzel, nem dörzsöltek le sóval, pólyába sem tettek. Senki sem szánakozott rajtad, semmit sem tettek meg veled ezekből, nem könyörültek rajtad. Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél. De én elmentem melletted, és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben!” (Ez 16,4–6). Ezt kétszer is elismétli, mintegy hangsúlyt téve rá: Így indultál… Majd folytatja: – Gondoskodtam rólad, felnövekedtél. Ifjú leánnyá serdültél, szerelem korába érkeztél. Akkor újra elmentem melletted. Láttalak téged, és kiterjesztettem a palástomat reád. Eljegyeztelek magamnak, és feleségül vettelek téged. Olyan szépen elmondja, hogy mi mindent adott neki. Mennyi aranyat, orrperecet, fülbevalót, a homlokodra koronát. Ételt, ruhákat, bíborba öltöztettelek. Nagyon szép lettél, gazdaggá lettél, annyi értéket adtam neked. Majd jön a nagyon kemény feddés: – Te pedig elbizakodtál szépségedben és gazdagságodban, amiket tőlem kaptál. Cserbenhagytál hűtlenül engem. Paráználkodni kezdtél. Felsorolja: fűvel-fával, mindenkivel megcsaltál engem. Sorolja az országokat, ahogyan a népe hűtlenségét előhozza az egyiptomiakkal, az asszírokkal. – Betetted az oltáraikat, átvetted a szokásaikat, a bálványisteneiket. Odáig jutottál, hogy orgiákon, kultuszi paráznaságban nemzettél gyermekeket, és azokat elégetted ezeken az oltárokon, hogy a termékenység még gazdagabb legyen. Azoknak az isteneknek ajánlottad fel őket. Mivé lettél, én szerelmem, akivel egy volt az életem. Sorolja-sorolja, megállíthatatlanul. Azután eljut oda az Úr a próféta által küldött igékben: – Egyszer csak rájöttek a szeretőid, hogy őket is csalod egymással, és ellened fordultak. Ellened, aki ráadásul még azt a gyalázatot is elkövetted, hogy nem neked fizettek a paráznaságodért. Te mentél utánuk, és vitted azokat az értékeket, és tékozoltad rájuk, amiket adtam neked, és amiken te bérelted magadnak őket. Ellened fordultak, meggyaláztak, megcsúfoltak, letépték a ruháidat. Megszégyenítettek, otthagytak meztelenül, és ott voltál kifosztva. Nem törődtek veled, hogy mi lesz tovább. Akkor ismét felhangzik az Úr igéje: „De én emlékszem szövetségemre, amelyet ifjú korodban kötöttem veled, és örök szövetségre lépek veled. Akkor eszedbe jutnak tetteid és szégyenkezni fogsz. Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr. Gondolj erre, szégyenkezz, és gyalázatod miatt ne nyisd ki többé a szádat, ha megbocsátom mindazt, amit elkövettél” (Ez 16,60–63). Megrendítő szavak, Isten hűségének bizonyságai. S itt már hagyjuk Jeruzsálemet, és jöjjünk át a mába. Mert ezek az igék örökérvényűek. Bemutatják a hitvány embert, aki Isten szövetségét, ajándékait hűtlenül kezeli, és bemutatják az örökké hűséges Urat, aki akkor is hű a szövetségéhez, ha a társa megszegi azt. A Timóteusi levélből idézem az igét: „Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13). Ilyen Urat az ember nem talál sehol másutt. Itt vagyunk az ítélethirdetés kellős közepén, és mégis a szeretetéről beszél az Úr. Szerelmi vallomást tesz a népének. Ő megy utánuk, Ő fogadja vissza őket?! Ő kezd újat velük?! Ez a leírás nem csak a jeruzsálemiekről szól. Ez az ember képe, aki elindul, és születésétől fogva kapja Isten ajándékait. Talán nem is tud róla, nem is törődik vele. Őrzi, segíti, ajándékaival, kincseivel látja el, és ezeket a kincseket tékozolja az ember, hűtlenül Urához, mindenkivel összeállva, az Urat semmibe véve éli az életét. Amikor az eltékozolt kincsei nyomán kifosztottá válik – mert odáig jut, hogy elhagytak, akikre én tékozoltam a kincseimet, itt vagyok, megroppant életemmel, útkeresésemmel –, akkor ráteríti a palástját az Úr, és örök szövetséget köt vele. Itt van Istennek és a mi életünknek a képe. De ez az ige a hívő embernek is szól, hiszen őt már magának eljegyezte az Úr, és hányszor mégis hűtlen lesz Urához. Másnak adja szívét, szerelmét, hűségét, ragaszkodását. Elmondtam a testvéreknek már, hogy lelkipásztori szolgálatomnak nem csak a szolgálati helyek adnak szakaszokat – Salgótarjánban öt év, azután húsz év Fóton, most már tizenhat itt, a Fasorban –, hanem tíz-tizenkét év után az első csendeshetemen Isten ellenmondást nem tűrően ítélte meg a buzgó, de langyos szolgálatomat. Világossá tette azt, hogy az Ő kincseivel, értékeivel az önmagam dicsfénye körül forgolódom. Így hangzott ez szó szerint: – Embereknek igyekszel tetszeni, így Krisztus szolgája nem vagy. Én ugyan szolgáltam buzgón, nem láttam én ezt világosan – de hogy emberek nem juthattak halálból életre, az bizonyos. Ezt valóban keményen megítélte az Úr. Amikor ezt megértettem – világos volt a szava –, azt válaszoltam Neki: – Uram, én ezt elfogadom, de nem tudok más lenni. Ez vagyok minden gesztusommal, én ezt tudom tenni. Ha Te tudsz mást kezdeni az életemmel, itt vagyok, és szeretném, hogy kezdjél valami mást. – Ekkor kezdett Ő egy egészen új szakaszt, amelynek nyomán áldott ébredést adott a fóti gyülekezetben, és itt, a Fasorban, miközöttünk is, a szolgatársakkal, testvérekkel együtt. Amikor már ez az új szakasz elkezdődött, kerestem a közösséget azokkal a lelkipásztorokkal, akik az evangélium hirdetéséhez nagyon ragaszkodtak. Nyaranta egy hetet együtt töltöttünk. Egyszer, az első években ez a most felolvasott bibliai rész volt az egész heti ige. Emlékszem rá, azon a héten minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy kimentem a ház mögötti kertbe. A kert végében egy kis patak folyt, s én a patakparton járva-kelve vallottam újra az Úrnak. Átéltem, ahogyan Ő mondja szó szerint az igéket, és Ő fogad a szeretetébe-szerelmébe vissza. Ennél izzóbb, melegebb igeélményem azóta sem volt. Pedig ennek már húsz-egynéhány esztendeje. Amikor eljutottam ehhez a fejezethez, boldogan láttam: – Uram, milyen hatalmas dolog, hogy Te megkeresed a gyermekeidet, és kimondod, amit nekem is kimondtál: – Megemlékezem frigyemről, amelyet veled ifjúságod napjaiban kötöttem. – Tényleg, szó szerint ifjúságom napjaiban ismertem meg Őt úgy, mint aki elhívott, elfogadott. Majd a Tőle kapott kincsekkel hűtlen lettem Hozzá. De nagy kegyelem, amikor átélheti valaki először vagy újra, hogy kijelenti szeretetét, szerelmét az Úr, amely egészen személyes lesz számára. Neki mondja, ami elhangzik itt, az igében: „Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr. Gondolj erre, szégyenkezz, és gyalázatod miatt ne nyisd ki többé a szádat, ha megbocsátom mindazt, amit elkövettél” (Ez 16,62–63). Valaki azt mondta, hogy neki nem Isten kemény igéi jelentenek igazi megállítást, hanem amikor tudja, hogy sok mindent rosszallhat életében az Úr, és mégis valami különös szeretettel, gyöngédséggel emeli fel vagy ajándékozza meg őt. Akkor úgy, ahogy az igében van: elszégyelli magát. Azt mondja, akkor jutok igazán bűnbánatra, hogy ki vagyok én, akivel mégis így bánik az Úr. Most is, még mindig! Bármilyen helyzetben vagyunk is, testvéreim, fogadjuk a mai igét személyes üzenetként. Így szól hozzánk az Úr: – Gyermekségedben elmentem melletted, és azt mondtam: maradj meg, élj. Felneveltelek és eljegyeztelek magamnak örökre. Jézus Krisztusban ez az eljegyzés ott, a Golgotán megtörtént. Azután hogyan tovább? Azt mondja: – Amikor utaidban megfáradsz, amikor kiderül, hogy nem utak igazán, amikor kiderül, hogy azok az istenek, azok a források nem igazi életforrások, amiktől sokat reméltél, és ott maradsz kifosztva, akkor én megkereslek téged, és azt mondom, hogy megemlékezem ifjúságodban kötött szövetségemről, és örök frigyet kötök veled. Áldott légy érte, Urunk! Ámen!

„Jeremiás ezt mondta Cidkijjának: Így szól az ÚR, a Seregek Istene, Izráel Istene: Ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt. De ha nem mégy ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik. Te sem menekülsz meg a kezükből!” Ma két király szerepel az igeüzenetben: Jojákim és Sedékiás – vagy az új fordítás szerint: Cidkijjá. Közös bennük, hogy mindkettőjükhöz eljut Isten életmentő igéje. De egyikük sem ragadja meg, és ennek súlyos következménye van az életükre és a nép életére nézve is. A mai feladatunk annak komolyan vétele, hogy Isten igéjének súlya van! Ha elfogadom, vagy ha elutasítom, annak döntő következménye van az életemre és a rám bízottak életére nézve is. Nem semleges előadás-sorozat folyik a mi templomunkban sem, hanem Isten igéjéért tusakodunk, amelynek – akár elfogadja valaki, akár nem – megvan a következménye az életére, az életünkre nézve. Megértettük Jeremiás próféta küldetését. Három szakaszban is prófétált: először a nép megtéréséért, hogy elmaradjon a fogság. Nem hallgatták meg. Utána a fogság egyértelmű hirdetését adta: adják föl a várost, különben dupla veszteség lesz. A várost is a földdel teszi egyenlővé az ellenség, megöl sokakat, és mégis jön a deportáció. Nem hallgatták meg, és bekövetkezett mindez. Utána pedig a fogságban lévőknek üzent általa az Úr. Most ott tartunk – az első szakasz közepe táján –, amikor már Jeremiás nem szólhat nyíltan, mert nem engedik szóhoz jutni. Nem véletlen, hogy Bárukot küldi: – Akadályozva vagyok, nem vihetem én az igéket. – Ha megjelenik Jeremiás, elhallgattatják, nem jut szóhoz. De Báruk, az íródeák még felolvashatta ezeket az igéket. Most talán nem fogságban volt a próféta, hiszen a király főemberei ezt mondták neki és Báruknak, Jeremiás íródeákjának: – Rejtőzzetek el! – Ekkor már a főemberek megrettennek az üzenettől. Jósiás fia, Jojákim ül a trónon. Jósiás talán meggondolatlanul – ne mi ítéljük meg – szembeszállt az egyiptomi fáraóval, Nékóval, aki csak átvonulni akart az ő területükön. Bizony, ebben a harcban nem csak csatát vesztett, hanem az életét is elvesztette. Az egyiptomiak a fiát, Jojákimot ültették a trónra. Kemény hadisarcot vetettek ki. Jojákim, a piperkőc, nyegle király nem törődött igazán népével. Ebben a nyomorúságos helyzetben azzal kezdte uralkodását a vesztett csata után, hogy nem volt neki Jósiás palotája elegendő, hanem a palotára még egy emeletet húzatott, az ablakokat mind kicseréltette nagyobbakra. Mindezt ingyenmunkával követelte az amúgy is megsarcolt néptől. Az Úr küldi Jeremiást, éppen erre a helyzetre szóló üzenettel. Olvassunk néhány verset belőle, hogy megértsük, ezek után Jojákim számára már nem volt kívánatos Jeremiás személye: „Jaj annak, aki nem igaz úton építi házát, és felső szobáit jogtalan módon, ingyen dolgoztatja embertársát, és a munkájáért nem fizet bért! – de ezt mondja: hatalmas palotát építek, tágas felső szobákat! Ablakokat vágat rá, cédrusfával burkolja, és vörösre festeti! Attól leszel király, hogy halmozod a cédrust? Apád talán nem evett és nem ivott? De törvényesen és igazságosan járt el: ezért ment jól a dolga! Jogához segítette a nyomorultat és a szegényt, ezért ment jól a dolga! Így tesz, aki ismer engem – így szól az ÚR. Szemed és szíved nem törődik mással, csak a magad hasznával. Kiontod az ártatlanok vérét, elnyomó és zsaroló vagy! Azért ezt mondja az ÚR Jójákimról, Jósiás fiáról, Júda királyáról: Nem fogják így elsiratni: Jaj, bátyám! Jaj, öcsém! Így sem siratják el: Jaj, uram! Jaj, felség! Úgy temetik el, mint egy szamarat. Kivonszolják, kidobják Jeruzsálem kapuin” (Jer 22,13–19). Elég világos, egyértelmű a prófétai szó. Nem is engedték Jojákimék Jeremiást szólni, bebörtönözték. Négy évvel később, hogy Jojákim megkezdte az uralkodását, Isten azt a parancsot adja Jeremiásnak: – Írd le az összes beszédet, amit eddig mondtam, Jósiás kora óta, hátha ezt meghallva, megtér a nép! Jó alkalom adódik az igehirdetésre, mert böjtöt hirdetnek, és arra összegyülekezik a nép a városban. Közeledik az ellenség a városhoz. Úgy gondolják, hogy ha böjti ünnepet tartunk, megőriz bennünket az Úr. És a böjti napon Báruk felolvassa a Jeremiástól hallott igéket. Meghallja Mikeás, Jósiás derék kancellárjának, Sáfátnak az unokája, és megretten. Ő még tudta, hogy mi az, ha az Úr igéje szól. Megrettenve rohan a vezető emberekhez, akik éppen tanácskoztak – nem a királlyal, hanem egymás között –, és elmondja, hogy nagyon nagy veszedelemben vagyunk. Elmondja, hogy mit hallott. Odahozatják Bárukot, s elolvastatják az igéket. Megrettennek valóban, s azt mondják: – Jelenteni kell a királynak, mert végünk! Ezt az igét nagyon komolyan kell venni. Báruk menj, és Jeremiással együtt rejtőzz el! Jojákim király a téli palotájában van, mit sem sejt az egészből. Nem is törődik azzal, hogy a böjtnapon mi történik. Kívül van ő ezen. Amikor jelentik neki, ami történt, azt mondja: – Olvassátok fel az igéket! – Az íródeák, Jehudi elkezdi olvasni. Akkor rettenetes dolgot tesz a király. Amikor már néhány hasáb elhangzott, a papírvágó késsel a papirusztekercsről levágja azt, és bedobja az égő kandallóba. A megrettent vezérek mondják neki: – Király, ne tedd! – Mit törődik ő velük! Végighallgatja, hallja, hogy miről van szó. Megsemmisíti nagy dölyfös fölényességgel az egészet, sőt kiadja a parancsot: – Azonnal előkeríteni Jeremiást és Bárukot! Azt olvassuk: „De az Úr elrejtette őket” (Jer 36,26). Nyilvánvaló, hogy kivégeztette volna mindkettőt, ha a keze közé kerülnek. A menekülés lehetőségét vágta el Jojákim, magának is, meg a népének is. Az Úr újraíratja Jeremiással mindezeket, sőt hozzáteteti Jojákim vesztének a bejelentését is. Még el sem érkezik a fogság ideje, Jojákimot már orvul meggyilkolják, és amit kijelentett az Úr róla, betű szerint beteljesedik: Ott hever nappal a hőségben, éjszaka a fagyon. Ahogyan az Úr megmondta, kidobták a holttestét. Azután eltemették. Ez a bibliai jelenet megelevenedett előttem bő húsz esztendővel ezelőtt. Amikor felkerültek ide, a fasori templom karzatára is ezek a falusi templomképek Erdélyből. A szomszéd ország diktátora buldózerekkel kívánt nekiesni a magyar falvaknak. Már el is kezdte a falvak megsemmisítését. Elvakult gőgjében odáig merészkedett, hogy a Bibliákból vécépapírt nyomattatott! A betűk – ha elmosódva is – olvashatók voltak ezeken a papírtekercseken. Azt mondtuk, hogy ennek súlyos vége lesz. Hónapokon belül kitört a romániai forradalom, és bizony a diktátor hamarosan a feleségével együtt vérbe fagyva feküdt. Láttuk sokszor vissza-visszajátszott képeken, golyó által haltak meg. Mit gondolnak a régi és a mai Jojákimok?! Mindent megtehetnek az élő Isten igéjével? Jojákim halála után nem sokkal a fiát koronázták királlyá. De még abban az évben, 598-ban jöttek a babilóni seregek, körülfogták Jeruzsálemet. Az új király minden ellenállás nélkül megadta magát. Őt is elhurcolták, az első deportáltakat elvitték, sokakat Babilonba. Megkezdődött a fogság. A babilóniaiak Jojákim testvérét, Sedékiást tették királlyá. Most már nem Egyiptomnak kellett fizetni a hadisarcot, hanem a káldeusok országának. Sedékiás alázatosabb volt már, mint Jojákim, de gyengekezű uralkodó, akit a nép vezetői bábként tartottak a kezükben. Jeremiás hirdette az igét: – Ne tévesszen meg semmi titeket, a fogság bekövetkezett és bekövetkezik. Isten ítélete eljött, vége a türelmi időnek. – Kimondta: – Adjátok fel a várost! – Mindent megpróbáltak, ügyeskedve is, minden módon, hogyan lehetne mégiscsak megmenekülni. Jeremiást hazaárulónak csúfolják: elzárják, büntetik, üldözik. Még olyan törvényt is hoztak, hogy mutassuk meg az Úrnak, milyen nagy változás történt. A rabszolgákat, a közülük valókat, akiket tilos lett volna rabszolgasorba hajtani, szabadon engedjük! Megszületett a törvény, tessék-lássék el is kezdődött valami. De ekkor, az egyiptomiak támadása miatt a káldeusok elhúzódtak Jeruzsálem falai alól. Lekötötte a figyelmüket az egyiptomiakkal való csatározás. Jeruzsálem fellélegzett. Sőt a környező országokkal szövetséget kötöttek: – Most már többen leszünk! Ha mindenki idejön, még ha Egyiptomot is sikerül bevonni a szövetségbe, akkor többen leszünk, mint a babilóniaiak. Miénk a győzelem! Ebben a föllélegzésben az első lépés az volt, hogy visszavonták a rabszolgák szabadon engedésének törvényét. Ugye, milyen ismerős? Amikor nagy a baj: – Jaj, Istenem, minden vasárnap ott leszek a templomban! – Elhárul a baj: bottal lehet ütni a nyomát! Milyen az ember?! Még végre sem hajtják a rabszolgák szabadon engedését, már azt lesik, hogy lehetne megint visszaállítani a régi rendet. Ebben a kavalkádban Jeremiás megszólalása ünneprontás volt. – Fogjátok el a hazaárulót, végezni kell vele! Két különleges vádat is felhoztak ellene. Az egyik az volt, hogy amikor a babiloni seregek elvonultak, akkor ő kiment a kapun. Ment volna, hogy intézze a földvásárlást a rokonával, amit példaként adott az Úr: – Vásárolj földterületet, ezzel is bizonyítva, hogy lesz itt még élet, lejár majd a fogság, nincs vége mindennek. – De Jeremiás ellenségei azt mondták: – Megy a káldeusokhoz ez a hazaáruló! A másik vád az volt, hogy levelet írt a foglyoknak. Azok úgy gondolkodtak akkor még, hogy „guggolva is kibírjuk”. Hamis próféták azt mondogatták: – Látjátok, a babilóniaiak már el is vonultak a város alól, vége lesz a fogságnak is nemsokára. Szabotáljatok ott mindent, Bábelben! Ő pedig megírja a levelet: Ültessetek fákat, építsetek házakat, szüljetek gyermekeket! Rendezkedjetek be arra, hogy nektek itt lesz most hetven évig az életfolytatás. Utána majd az Úr visszahozza a gyermekeiteket. Lesz szabadulás, és lesz folytatás. El tudjuk képzelni, hogy Jeremiással miként bántak ezek után! Ekkor jön a híres ciszternajelenet, ahova bedobják úgy, hogy majdnem ott pusztul. Ebed-Melek, a király néger szolgája mégiscsak kiemeli. De üldözött, nyomorúságos helyzetben van a próféta. Sedékiás király hívatja őt, mert újra jönnek a babilóniaiak. Sedékiás megretten: – Baj van, Jeremiás, mondd meg nekem, mit csináljak?! De ne szólj a főembereknek, hogy beszéltem veled. – A főemberek hallani sem akarták, hogy a király valamit is engedjen a város feladására nézve. Akkor mondja Jeremiás az igehirdetés elején kiemelt két mondatot, az Úr üzenetét: „Így szól az Úr, a Seregek Istene, Izráel Istene: ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz. És nem perzselik fel ezt a várost sem. Életben maradsz házad népével együtt. De ha nem mégy ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és felperzselik: te sem menekülsz meg a kezükből.” Sedékiás rettenetesen fél: – Ha kimegyek a káldeusokhoz, azoknak a kezébe adnak, akik átpártoltak hozzájuk, és gúnyt űznek belőlem majd a saját népem tagjai! – Nem fognak gúny űzni belőled – mondja Jeremiás. Sedékiás mégsem mer az Úr igéjének engedelmeskedni. Másfél esztendő, amíg beveszik a várost. Kiéheztetik, és áttörik a falakat. Sedékiás észtveszejtően menekül. Elfogják a jerikói úton, Riblába viszik. Ott volt az egyik főhadiszállása a babilóniaiaknak, Közép-Szíriában. Szeme láttára ölik meg két fiát. Utána kiszúrják a szemeit. Így kerül aztán rabláncon Bábelbe. Egy hónap múlva megjönnek a babilóniai mesterek. Nem a katonákkal végeztetik a város lerombolását. Jöttek, akik mesteri módon felégették a várost, a várfalat ledöntötték. Az általuk megbízott helytartó már nem is Jeruzsálemben van, hanem Micpában. Így végződött, hogy nem vették komolyan Isten kijelentett szavát. Mert Isten igéje élet vagy halál. A magam és a rám bízottak élete azon fordul meg. Itt nem ijesztgetésről van szó vagy félelemkeltésről, hanem a valóságról. Egy fiatal barátom húsz évvel ezelőtt ott állt megtérése kapujában. Azt mondta: – Mindent értek, mindent tudok, dönthetek balra is, jobbra is. Mondtam neki: – Dönts az Úr mellett, az Isten áldjon meg! – Nem mondott ő nagyon ellent, de nem döntött. Egy házassága, amit ezután kötött, éveken belül tönkrement. Fáj a szívem, amikor látom az egész életét, azt a kiábrándult állapotot, ahogy kinéz még a háza és a kertje is. Együtt él valakivel, született két gyermeke, de elvadultan élnek azok is. Fáj a szívem, hiszen olyan szeretetben voltunk vele, hogy még kikapcsolódásként együtt raktuk a puzzle-darabkákat egy karácsonyi iskolai szünetben is. Közeli, kedves kapcsolat kötött össze a szüleivel, az élő hitű édesanyjával, aki korán meghalt, súlyos betegségben. Ott álltunk, hogy ha hallgat az Úr szavára: áldás. Ha nem hallgat valaki: marad az átok alatt. Nem semleges az Úr igéje! Különös időket élünk itt a Fasorban is. Az Úr kegyelméből szól az ige. Most lehet odafordulni Hozzá, lehet megtérni. Ennek nyomán látunk kibontakozó életeket. A házasság hetébe lépünk. Ma az a statisztika, hogy tíz házasságból hat válással végződik. Az a negyven-ötven pár, akik tíz-tizenöt év alatt hitre jutottak, együtt vannak még. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Megtörténhet az hívő házaspárokkal is, hogy széthullik a kapcsolatuk. De nem menetrendszerűen. Esetleg balesetszerűen. Nagy öröm látni, amikor valaki átadja életét az Úrnak. Elkezdődik egy gyógyulás, mint egy telekrendezés egy új gazda keze alatt. Ha évek múlva megnézi valaki, milyen más! Nagyon nagy a tét, hogy mi történik velünk, gyermekeink számára is. Így imádkozunk: – Könyörülj, Istenünk, rajtuk, hogy élő igét adhassunk tovább folyamatosan! Mert ha élő igével táplálkozik valaki, abban benne van minden, mint az anyatejben. Figyelmezteti, őrzi, irányítja az utunkat. Nem évtizedek múlva kell észbe kapni, hogy másképp kellett volna. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!”– mondja az Úr igéje vissza-visszatérőleg. Volt korábban a választott népnek egy királya, a legnagyobb király, Dávid. Egyszer súlyosan vétkezett. Megjelent Nátán próféta előtte és kimondta: – Te vagy az az ember, aki ezt cselekedted! – A király nem a prófétát égette meg, nem a nyelvét tépette ki, hanem leborult az Úr előtt. Az 51. zsoltár ekkor született. A nagy bűnbánati zsoltár, az a felkiáltás, amikor szíve-lelke egész valójából könyörgött irgalomért az Úrhoz: – Íme, én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett az anyám! Ki vagyok én? És mit tettem? Az Úr megbocsátott neki, megtartotta az életét. Amikor templomot akart építeni az Úrnak – nem saját magának még egy emeletet húzni a palota tetejére –, kapja a figyelmeztetést: – Nem te építesz, hanem majd a te fiad. Ez a király nem mondja, hogy már összegyűjtöttem mindent az építéshez, akkor is építek, hanem meghajtja a fejét. Kimondja: – Úgy van, Uram! És hálás vagyok neked, hogy kihoztál a juhok közül, és fölemeltél. Még azt is megmondtad, hogy a fiam házat épít Neked. Így vagyunk, Testvéreim: hangzik az ige közöttünk. Jó lenne őrizni ezt az igét. Sámuelről azt olvassuk, hogy egyetlen igét sem engedett a földre hullani azokból, amiket az Úr mondott neki. Bárcsak ezzel az odaadással, ezzel a nagy tisztelettel, istenfélelemmel a szívünkben keresnénk az Úr szavát, mint akik tudjuk: „Megáll az Istennek ígéje, és nem állhat senki ellene!” (171. ének) Ámen!

Az a reménységem, hogy az előző igehirdetés alapján mindnyájan megszerettük Jeremiás prófétát, az Ószövetség – Jób után – talán legtöbbet szenvedett alakját. Olyan igéket olvastam fel a prófétai könyvből, amelyeket még a szolgálata első felében mondott el. Ebben a szenvedő állapotban perel az Istennel. Úgy érzi, hogy végsőkig feszül a húr. Érzékeny életét olyan módon dobta be az ellenállók közé Ura, hogy ebből elege van. Nem csak hogy megátkozza a születése napját, hanem olyat mond Istennek, amire mindnyájan felkapjuk a fejünket. A magyar fordítás nem olyan éles, mint a héber eredeti: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” De az eredeti kifejezés arról beszél, mint amikor a legény elcsábítja a leányt, teherbe ejti és otthagyja. Jeremiás odavágja Isten arcába: Ezt tetted velem, és én itt maradtam megcsalatva. Csak gúny és támadás ér. Ezt tetted velem, Uram! – Elhatároztam, hogy nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében – milyen mélységet jár, él át a próféta. Abbahagyhatta volna, nem kényszerpályán van az Isten embere, de nem tudja abbahagyni. Hallgassuk csak: „Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében, de perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Érezzük ezt a feszültséget. Egyfelől abbahagyom, másfelől így vall: „Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt” (Jer 15,16). – Uram, ha Te megszólalsz, én elgyöngülök. Olyan gyönyörűség, hogy Te szólsz, hogy az megér mindent. – Hol van ez az út attól a tévtanítástól, hogy gyere csak Isten közelébe, gazdag leszel, sikeres leszel, egészséges, itt mindig csak napfény van… Pál apostol ezt a kettősséget így fejezi ki: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7). Isten országa törvényszerűsége, hogy a hatalmas Isten építi azt, de törékeny, cserépedény eszközöket használ erre. Ez pedig azt jelenti, hogy ára van a szolgálatnak, az Isten gyermeke életútjának. Az alapárat Jézus fizette meg a Golgotán. De aki elindul az Ő követésében, és hűséges szeretne lenni a küldetésben, annak meg kell adnia az ezzel járó árat. Olvastam Pál apostol szavait a kolosséi levélből: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az Ő testéért, amely az egyház.” Ha a régi fordítást nézzük – „…a magam részéről betöltöm, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, ami az egyház” –, akkor még inkább megrökönyödünk, hogy miről beszél ez az ember? Nem volt elég a kereszt szenvedése, majd ő kipótolja? Ahogy sokan gondolják, hogy jó cselekedetekkel, ezzel, azzal én az üdvösségemet majd még kipótolom? Nem erről beszél az apostol! Tisztában van, hogy egyedül kegyelemből, hit által váltattunk meg. A leveleiben hirdeti: a Krisztus keresztje tökéletesen elég! De hogy ez a megváltás tovább menjen ebben a világban, ahhoz az apostolnak és minden Isten gyermekének vállalni kell a „szenvedéseket” is. Ha ő nem vállalja azt, hogy Filippiben megverik, bebörtönzik, a filippi börtönőr nem tér meg. Mi sem kapjuk azt az igét, amely sokunknak kedves igéje: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16,31). Ha nem vállalja azt a küldetést, azt a sok éjszakázást, hogy veszedelemben van a népétől, veszedelemben a pogányoktól, hogy háromszor tölt hajótörésben éjtnappalt a tengerben, hogy sokszor megverik, bebörtönzik, akkor mi nagyon szegények maradunk, és sokan mások. Akkor nem történik meg, hogy néhány évtized alatt majdnem az akkor ismert egész világ vagy legalábbis a római birodalom területén gyülekezetek alakulnak gomba módra. Megérte hát? Kérdezzük meg az apostolt! Éppen börtönben van, amikor a filippibelieknek írja a levelét. Azt írja többek között: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért” (Fil 3,7–8). Tudja ez az ember, hogy mi mennyit ér. Aki megismerte az Úr Jézus Krisztus megváltó szeretetét és befogadta Őt Urának, az tisztában van vele, hogy olyan kincs ez, amivel az addigi együttvéve nem ér fel. Így volt ezzel Jeremiás is, aki hatszáz évvel Krisztus születése előtt élt. Mert az élete értelme a küldetése volt. Itt, a szolgálata elején hangzik ez a kétségbeesett kirohanás, soha később ilyet nem olvasunk. Volt, amikor nagyon elkeseredett, nagyon szenvedett, de soha többet nem átkozta meg a születése napját, és nem vádolta az Urat, hogy mit tett vele. Megértette, csak ehhez idő kellett, hogy egy ember élete lényege a küldetése. Őrizgetheti magát csodásan, csak éppen áldás nem lesz rajta. Életének igazi értelme az a szép terv, amelyet Isten szánt neki. Nagyon fontos nekünk is megérteni, hogy itt az életünk értelmére kérdez rá Isten. Testvérem, tedd fel a kérdést őszintén: Miért is élek, mi az életem értelme? Sokan nem tudnak felelni erre a súlyos kérdésre. A héten olvastam arról, hogy ifjúságunk tömegei nem tudják, hogy mire való az élet. Ahogy körülnéznek ebben a kaotikus világban, azt látják, hogy tulajdonképpen a születéstől a halálig van egy időintervallum, amelyet el kell tölteni. Amikor azt mondja valaki, hogy ne drogozz, akkor azt feleli, miért ne drogozzak, amikor élvezem… Nincs honnan hova, ha pedig ez nincs, akkor nincs értelme igazán az életnek, hanem az valahogy eltelik. Az Istentől elszakadt ember élete középpontjában ő maga van. Az életem minél jobban, komfortosabban, egészségesebben, élvezetesebben, világutazottabban, karrieresebben, gazdagabban teljen el. Van, aki azt mondja, ugyan, hol vagyok én ettől, ha legalább egy kis nyugalmam lenne! Itt nem arról van szó, hogy egyfajta erkölcsi megítélést ad az Úr, hanem azt mondja, hogy nem ez a te életed, amire teremtettél. Tömegek járnak templomba azért, hogy jóban leszek Istennel, és Ő ezért majd megsegít a terveimben… A megtérés azt jelenti, hogy életem értelme nem az én programom lesz tovább, hanem Isten velem való tervére adom oda magam. Pál apostol megtérésénél látjuk, hogy összeáll a kép az apostol számára, kicsoda is Jézus Krisztus. Meglátja, mit csinált Ő eddig, és kimondja:„Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Hatalmas váltás. Eddig tudta, hogy mit cselekedjen, megvolt a programja, amivel ő nagy lett sokak szemében. Megvolt a programja pontosan. Tudta, hova megy, azt is, hogy ehhez katonákat kell kérnie, bilincseket kell vinnie. Megvolt a programja, de kiderült, hogy nem ez az élete igazi programja. Mostantól nem azt teszem, amit én jónak látok, hanem amit te látsz jónak, Uram… Értjük, hogy óriási fordulat ez egy ember életében?! Nem csak Pál apostol életében, a tiédben is, meg az enyémben is. Átállás történik az én tervemről, elképzelésemről az Ő tervére és elképzelésére. Ebben nem baj az, hogy én még nem tudom, mi az Ő terve. Fogalma sem volt Pál apostolnak, hogy Isten mit akar kihozni az életéből. De a szívében eldőlt a kérdés. Látatlanban odaadja magát arra a másik tervre. Kiderül élete végén, hogy nem kell keserűen azt mondania: – No, ezt alaposan elhibáztam, kár volt olyan nagy lelkesen mindent, teljesen átadni ott, a damaszkuszi úton… Úgy számol be élete végén a Timóteushoz írt második levelében, hogy abban benne van a bizonyosság, a hála, az öröm: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája…” (2Tim 4,7–8). Teljes élete volt ennek az embernek. Micsoda nyereség neki is, és másoknak is! Ha csak arra a különbségre gondolunk, hogy Jeremiás visszahúzódik a maga kis szobájába, és ott csendesen éldegél, vagy pedig ezt a küldetést bevállalja. Micsoda különbség! Így is, úgy is eltelt volna az élete, de micsoda gazdagság, hogy 2600 év óta ezek az igék emberek egész sokaságának adtak útmutatást, életet. Nem volt ez fölösleges szolgálat. Isten nem az Ő élete idejére adta a meghallgatást, de az Ő igéje soha nem tér vissza üresen. Hadd kérdezzem: Már ez az új program valósul meg az életedben? Céltudatosan ráálltál az Úr veled való programjára? Lehet, hogy még csak annyit tudsz fiatalon, hogy készülj, tanulj, és ne fuss a többiekkel a posványba… A szerelemben, Uram, mi a terved velem? A hivatásomban, munkámban, gyülekezeti szolgálataimban, mi a Te terved? Pál apostol az első században élt, de a reformáció 1500-as éveiben ugyanarra jöttek rá őseink, amire Jeremiás, amire az apostol. A Heidelbergi Káté fiatal szerkesztői kimondják: „…nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a tulajdona vagyok.” – „Késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy Őneki éljek” (HK 1. kf.). Amikor úrvacsorázunk, kérdésekre is felelünk. A befejező kérdés így hangzik: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából a bűnnel harcba szálltok, és egész életetekben Isten Szentlelkét segítségül híva mennyei Atyátok dicsőségére kívántok élni?” Mit ígérek? Azt, hogy megértettem az életem értelmét, és átálltam, hogy Isten programjában teljenek a mindennapjaim. Valaki megmagyarázta nekem: – Én vasárnap aludni szoktam. – Mondtam, én is szoktam, meg még mások is, de ha azt mondja Isten igéje, hogy szenteld meg a nyugodalom napját, akkor én ne írjam át a Bibliát, és aludjak. Természetesen lehet olyan vasárnap, amikor olyan fáradt vagyok, hogy nem megyek templomba, hanem alszom akár egész nap. Irgalmas a mi Istenünk, de ezt folyamatosan tenni Isten elleni gyalázatos vétek. Ne csodálkozzunk, hogy így néz ki az országunk! Más lenne, ha Isten igéjét hallgatná a népünk. Budapest összes templomában, ha a reformátusokra gondolok, felfelé kerekítve 10 ezer ember vesz részt vasárnaponként istentiszteleten a két egyházmegye 63 templomában. Ha a katolikus testvéreket is számoljuk, és minden más felekezetet, ötvenezernél tartunk. Budapest hány lakosból áll? Nagyon nagy a különbség. A görögországi ortodox egyház bűnbánatot tartott amiatt, hogy mennyire elhanyagolta Isten igéjét, az ifjúság nevelését. A vezetők is, hogy nem álltak felelősen a nemzetük élén! Felhívást tesznek, hogy újat szeretnének kezdeni, mert látják, hogy ez az út sehova nem vezet. Egyre jobban szorongató kérdés ennek fényében is, hogy a mi különböző felekezetű főpapjaink vitáznak azon, hogy a kötelező hittan vagy erkölcstanoktatást bevezessék-e a politikusaink ebben a hazában. Állítólag a politikusok készek rá, ha a püspökök egyetértésre jutnak. Hallatszottak olyan nyilatkozatok, hogy nem vagyunk még készen erre a „tűzoltó munkára”. De ha ég a ház, akkor el kell kezdeni az oltást. Megrendített engem a ma reggeli ószövetségi igénk Mózes 3. könyvéből (3Móz 19). Mi minden le van írva ebben a fejezetben: Ne lopjatok, ne hazudjatok, ne tegyetek kárt embertársatokban. Már csak ez elég lenne, ez a három szó, de aztán folytatódik: Az ősz ember előtt kelj fel, a vénembert becsüld meg. Ha gyümölcsfát ültetsz, az első három évben hagyjad, ne egyél, még ha itt-ott terem is. Negyedik évben a termés az Úré, és az ötödik évtől egyed, teremni fog gazdagon és bőségesen neked! Ott van az is, hogy ne tetováltass. Ezen csodálkoztam is. Hányszor elolvastam a Bibliát, de ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy a tetoválással kapcsolatban mit mond Isten igéje, eszembe nem jut. Apróság? Azon gondolkoztam, miközben tetováltat valaki, fölveszi valami szimbólumnak a jelét. E mögött nem az Isten áll. Ha Ő azt mondja, hogy ne, akkor egy magasfeszültségű jelet tesz ki, hogy vigyázzatok, veszélyes. Milyen jó lenne, ha mindezekről tanulnának a gyermekek, meg a szülők. Nem tudják az apák, hogy az ő dolguk lenne bevezetni a gyermekeiket az élet fő sodrába? Meg az édesanyáké, akikre az apák egy vállrándítással áthárítják a feladatot. Ő van otthon, ő intézze. Értjük, milyen távolságban vagyunk attól, ami az Úr programja? És mennyire nem elvont programja van! Hanem azt mondja, hogy éljetek végre normális életet, emberek! Nem sokallja a mi örömeinket, amikor azt mondja, hogy ne tedd, hanem kevesli! A következő eset megmutatja, hogy hol tartunk. Egyházi könyvtárban dolgozik egyik testvérünk. Már nagymama korú, aki körül ott vannak lányok, asszonyok. Arról tanakodnak éppen, hogy kinek milyen volt az első szexes találkozása fiúval, férfivel. Egyszer csak odafordulnak ehhez a nagymamához: – Mondd már meg, hogy neked hogy volt! – Ő úgy érzi, hogy nagy bajban van, mert ő csak a férjével volt… Kivágja magát, azt mondja, hogy szeptemberben házasodtunk össze, és októberben megszületett a gyermekem. Első meghökkenésükből fölocsúdva azt mondják: – De nem ugyanabban az évben. – Valóban nem. Neki kell szégyellni magát ebben a helyzetben, hogy milyen maradi, hogy ő csak a férjével szexelt. Pedig boldogabb házasságok lennének, ha rajta kívül még sokan így élnék meg. Milyen nagy különbség a kettő: az én programom megy, vagy az Ő programja… Ha komolyan veszem az Ő programját, az áldozattal jár, annak ára van. Jézus azt mondta, egy tanítvány sem lehet nagyobb, mint a mestere. Ha engem szerettek, titeket is szeretni fognak. Ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak. Mindezt az én nevemért cselekszik veletek. Ha komolyan követed Jézust, kilógsz a sorból, akarva-akaratlanul. Ahogy az a nagymama is abban az egyházi könyvtárban. Világos-e előttünk, hogy ebben határozott döntést kell hoznunk? Egyszer az életben. Utána pedig mindig újra ehhez a döntéshez kell visszatérni, és ragaszkodni. Ennek ára van. Pálúr János az ezredfordulón megnyerte a fiatal orgonisták világversenyét, Párizs nagydíját. Szenzációs eredmény volt ez, mert még a döntőben is sokadmagával járta végig azt a hét párizsi templomot, ahol mindegyikük játszott. Később beszélgettünk, amikor ő már templomunk orgonistája volt. Elmondta, hogy ő az előtt a döntés előtt állt, hogy világhírnév vagy pedig család, gyülekezet és egyebek. Mert a világhírnévhez napi 8–10 órás gyakorlás kellene, de akkor nincs pároskör, nincs több gyermek, meg a többi, hanem akkor mindenki rááll az ő karrierjére. Ezt nem ő döntötte el, hanem ő kérdezte meg: – Uram, most hogyan? Megértette. Bizonyára fájt a szíve egy kicsit. Attól még Isten megáldotta, kitűnő művészettel és világjárással is. Ezzel nem azt mondom, hogy valakit Isten nem hívhat el arra, hogy az Ő gyermekeként a világ csúcsán lévő orgonaművész legyen. De akkor ezt megmondja neki, és akkor fogadja el azt. De ha mást mond, akkor fogadja el azt. Ennyire valóságos kérdés ez. Kifakadt Jeremiás, de csak ekkor. Mert utána rájött, hogy más a siker és más az áldás. Mi meg rájöttünk, hogy milyen áldott próféta volt, és milyen áldott élete volt. Ha majd énekeljük a záró éneket, akkor ne temetési énekként, és ne lemondóan énekeljük: „Hadd, menjek, Istenem, mindig feléd. Fájdalmak útjain mindig feléd. Ó sok keresztje van, de ez az én utam. Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.” (422. ének) Úgy legyen, ámen! 190

„Az Úrnak irgalmát örökké éneklem, és hűséges voltát mindenkor hirdetem.” Néhány perccel ezelőtt énekeltük ezt az éneket. Minden nap ezt kell tennünk! De Isten a múló időben különösen is alkalmat készít arra, hogy ezt tegyük: ilyen ez a mai újév reggele is. Folytatjuk üdvtörténeti sorozatunkat. Ma Jósiás király életén át szemléljük Isten irgalmát, és azt a lehetőséget, ahogyan ezzel az irgalommal élhetünk. Ha Isten irgalmát dicsőítjük, az első mindig, hogy Jézus keresztjéért, a megváltás ajándékáért tesszük ezt. Ezen az úton egy piciny láncszem Jósiás élete, története. Egy kis országban, Krisztus előtt 640-től 610-ig uralkodott, de az ő életében és népe életében is az örökkévaló Isten cselekedett. Még nem a reflektorfényt látjuk, mint majd a kereszten, de ugyanaz az Isten ugyanazzal az irgalommal cselekedett már akkor is. Hat évszázadra vagyunk a kereszt csodájához, de fölismerhetjük már ott Isten örökkévaló irgalmát. Az első üzenet: Isten irgalma az, hogy lehet újat kezdeni. Ne tegye könnyelművé a szívünket, de amíg a kegyelmi idő tart, lehet újat kezdeni Ővele. Sorozatunk történetei arról beszélnek, hogy rendkívül orcátlan volt a nép, amelyet Isten ezerszer kihozott a bajból, a veszedelemből, a szennyből. Mi már régen elvesztettük volna a türelmünket, és kimondtuk volna, hogy nincs tovább. De az örökkévaló Isten megadta a lehetőséget, hogy újat kezdjenek. Most is olyan korba megyünk vissza, amikor Isten népe mérhetetlen szennyben élt. Érthetetlen számunkra, hogy az istenfélő Ezékiás fia, Manassé azok után, amiket gyermekkorától átélhetett, ilyen mélységbe vitte az országot. Ötvenöt évet uralkodott. Micsoda bajt hozott azokra, akik abban az időben éltek! Politikája az volt, hogy alkalmazkodott a környező népekhez, elsősorban a hódító asszírokhoz. Ők a legveszedelmesebbek, behozzuk a bálványaikat, isteneiket, kultuszukat. Az élő Isten tiszteletét nem hagyjuk abba, de amellett elfér a pogány kultusz is. Akkor jobban szeretnek majd minket, talán nem támadnak meg. Modernebbek leszünk, haladunk a korral. Odáig mentek, hogy az asszírok nagy istene, a napisten oltárát – először még nem a templomban –, a templom mellett felállították. A napisten végigmegy az égbolton, szekéren közlekedik, azt meg lovak húzzák. Ez az istentelen király a jeruzsálemi templom mellett istállókat épített a szent lovaknak, a szent szekereknek. A csillagok is fontos istenek, a templomtetőn és a házak lapos tetején berendezték imádatukat. Akkor már a csillagjósok is jöhetnek és a varázslók. Megtelepedhetnek már a királyi udvarban is. A Baál és az Asera, a termékenység istenei. Ez a két szobor bekerült a templomba is. Női és férfi paráznák számára házakat építettek, mert a szent ünnepen ment a kultuszi paráznaság. Manassé hamarosan összeszedette a Biblia-tekercseket. Megsemmisítette azokat, mert zavarta, hogy Isten igéjében ez állt: – Egyetlen bálványt, semmi más istent ne tisztelj! Nem az volt a megoldás, hogy igazodom Isten igéjéhez, hanem félreteszem az igét. A prófétákat elkergették, megölték, jöttek a hamis tanítók. Ha egy tiszta levesbe elkezdem a tisztátalan anyagot beleszórni, az a leves ehetetlen lesz. Ezt a vegyítést odáig vitték, hogy már a főníciaiak irtózatos istenének, Moloknak is emberáldozatot mutattak be. Legkedvesebb gyermeküket, amikor valami nagyon nagyot kértek az istenségtől, megégették elevenen. Manassé király maga is megégette a legkedvesebb gyermekét. Szörnyű állapotba jutott a nép. Mert mindez maga után vonta, hogy megromlott a mindennapi életük is. Ha megromlik az emberi szív az Úr iránti engedelmességben, az kihat a teljes életükre. Amikor 55 év után befejezte az uralkodást, jött a fia, Ámon, és folytatta tovább. De ő már csak két évig. Azt mondta a nép, ebből elég, ezt nem bírjuk tovább! Megölték. Még nem tudták, hogyan tovább, de hogy ezt nem, arra kimondták, nagyon határozottan: – Tovább bennünket ne züllesszenek! Ne tegye tönkre a vezető a nép életét! Ebben a mélységben Isten új kezdést készített el népének. Jósiást, Manassé unokáját, Ámon fiát nyolcévesen trónra ültetik. Persze akkor még nem ő kormányoz. Egy testület vette át a dolgok irányítását. Amikor Jósiás 16 éves, elkötelezi magát egész szívvel az Úr iránti engedelmességre. Bibliája sem volt. Azt mondják a magyarázók, hogy az édesanyja lehetett az, aki még a szülei, meg nagyszülei idejében megismerte Isten igéjét, ő adta tovább ennek a fiatal királyfinak. Ő beszélt arról a szabadításról, amit Isten velük cselekedett Egyiptomban. Ő beszélt a Tízparancsolatról. Én elfogadom. Valahonnan ennek a fiúnak ilyen istentelen apa és nagyapa, és környezet közepette vennie kellett az indítást. Amikor már az ő kezében van az irányítás, nekikezd a templom renoválásához. Úgy látta, hogy nem maradhat tovább szennyben, tönkremenve, lerombolódva az Isten háza. Elkezdték kihordani a bálványokat, és hozzákezdtek a felújításhoz. Megkapták rá a pénzt, gyűjtöttek, adakoztak, megindult egy folyamat. Akkor Isten különösen cselekedett. Mert Ő akkor is gondoskodott arról, hogy a Biblia megmaradjon. Manassé korában befalaztak egyet a papok az üldözés közepette valamelyik templommélyedésbe, és most előkerült. Ugyan nem Bibliát kerestek, hanem az Isten házát tették rendbe, de Isten gondoskodott róla, hogy előkerüljön a tekercs. Mózes öt könyve volt akkor még a Bibliájuk. Valószínű, hogy Mózes ötödik könyve került elő. Ebben Isten összefoglalja mindazt, amit a nép szívére kötött, hogyha bemennek az ígéret földjére, úgy cselekedjenek, amint Ő mondja nekik. Megtalálják a tekercset, és viszik a királyhoz. Jósiás meghallgatja a beszámolót. Amikor hallja az igét, megszaggatja ruháját, a királyi ruhát, és azt mondja: – Végünk! Szinte mindenben más az, amit teszünk, mint amit Isten igéje mond. Sírt, nem tudott aludni éjszaka, másnap azt mondta főembereinek: – Menjetek a prófétaasszonyhoz, Huldához, kérdezzétek meg őt! Hiszen ebben az igében az van, hogy elétek adtam az élet és a halál útját. Ha ezt cselekszitek, éltek, ha azt, meghaltok. Mi veszedelemben vagyunk, ítélet alatt vagyunk! Elmennek Hulda prófétaasszonyhoz. Ő azt mondja: – Jeremiás próféta megmondta, veszedelmet hoz az Úr erre a népre. Az ítélet elkerülhetetlen. De mondjátok meg a királynak, így szól az Úr: Mivel megaláztad magad és sírtál előttem, a te életed idejében még nem hozom el ezt a veszedelmet. Békeséggel térsz atyáidhoz. De az ítéletem bekövetkezik. – Valóban, Jósiás halála után nem sokkal Jeruzsálem pusztulása, a babiloni fogság bekövetkezett. Amikor megkapja ezt az üzenetet, Jósiás összehívja a nép vezetőit. Előveszik a Bibliát, felolvastatja az egészet, és elkötelezi magát az Úr mellett. A fejedelmek is elkötelezik magukat. Ez nem csak egy ünnepi gesztus volt, hanem megkezdik a nagytakarítást. Hozzákezdenek ennek a kettőségnek a lebontásához. Kivetik a napisten oltárát, összetörik, megégetik. Kidobják a többi oltárt, lerombolják az istállókat, eltávolítják a lovakat, szekereket. Eltávolították a háztetőkről az áldozati helyeket. Jeruzsálemet megtisztították úgy, hogy a Hinnón völgyét megtöltötték az összetört bálványszobrokkal. Majd az egész országban folyt a „nagytakarítás”. A tekercset sokfelé fölolvasták, az ige elkezdett működni az ország életében. Nyilván másolták is. Vitték, és hangzott az Isten igéje. Ahogy tisztult a nép élete, páskát hirdetett Jeremiás. Páskát kellett hirdetni? Igen, mert hosszú idő óta teljesen elhagyták a páskaünnepet. Mintha mi az úrvacsorát elhagynánk ötven-hatvan évig, és újra meg kellene hirdetni azt. Összejött a nép, és nagy ünnepük volt, hálaadó ünnep. Öröm és hála zengte be a szívüket. Olyan esztendők következtek, amelyekben átélte a nép, hogy levették a pusztítás és a pusztulás igáját róluk. Nagy dolog, amikor Isten igéje ilyen érvénnyel szólal meg egy nép vagy egy ember életében. Mert Isten az Ő igéjével teremt újat, amikor érvénye lesz az igének. Mert addig az ember okoskodik, szeretné rávenni Istent, hogy tegye azt, amit az ember akar. Az ige ereje alatt összetörik egy ember, és kimondja: – Uram, bocsásd meg ezt a mérhetetlen orcátlanságot, hogy nem azt kérdezem, mi tetszik Neked, hanem szeretnélek arra rávenni, ami nekem tetszik. Valaki így imádkozott egyszer: – Atyám, köszönöm Neked, hogy mindig jól szolgáltál engem. – Így szeretné az ember. Olyan Istent, aki ezt a kettőséget megtűri az életünkben. Akinél nem nagytakarítást kell végezni, életemet, valómat átadni Neki. Pedig amikor a király megtért egész szívéből, egész lelkéből, minden erejéből az Úrhoz, mennyivel rendezettebb, megtisztultabb élet követte ezt. Áldott lett az élete, hála és öröm fakadt fel a szívéből. Ez a nagy kérdése újévi elindulásunknak: Hogyan fogadjuk Isten irgalmát? Ő még mindig szól. Ezt olvassuk a Filippi levélben: Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt az Ő nagy szeretetének megfelelően, ezért szent megrendüléssel vigyétek véghez, dolgozzátok ki a ti üdvösségeteket. Mivel Ő adja elétek, éljetek vele! Szembesít az ige bennünket is. Mi is olyan korban élünk, amikor igazán Isten igéjének – sokszor még az egyház népe körében sincs – egyértelmű érvénye és tekintélye. Hogy a világban nincs, az magától értetődő. Elszörnyülködünk, hogy lehet a szeretett gyermeket megégetni?! Testvéreim, 2010-ben Magyarországon sokkal több gyermeket öltek meg az anyaméhben, mint ahány gyermek megszületett. Egy EU-s ország egyik politikusa képes volt kijelenteni, hogy vonják meg az EU országaiban mindazon orvosok jogosítványát, akik nem hajlandók az abortuszt elvégezni. Örülünk annak, hogy az új Alkotmányunkban egyértelműen hangzik, hogy a házasság egy férfi és egy nő közössége. Nem kellene pironkodva a szőnyeg alá bújnunk? Emberiség! Elvesztetted a józan eszedet? Hogy most föl kell fedezned ezt a tényt? Ha kinyitod az első lapot a Bibliában, ezt olvasod: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására… férfivá és nővé teremtette őket” (1Móz 1,27). Hogyan élünk ma?! A felvilágosult világ, a felvilágosult ember. Manassé világa érvényesül ma is. Ott a Biblia az éjjeliszekrényen. És ott van, talán egy lépésre, az álmoskönyv a polcon. Lehet, hogy pont az éjjeliszekrényen. Meg az az újság, amiben a horoszkópot olvassuk. Sokszor néznek rám, amikor ilyen alapvető kérdéseket érintek. Ne a csillagoktól várjuk, milyen lesz a sorsunk! Isten megtiltotta: „Ne legyen köztetek varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló, vagy igéző… se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó” (5Móz 18,10–11). Isten a teljes ezoterikus világról kimondja: – Ember, pusztulásodra van! Vagy Istennel élsz együtt, vagy a démonokkal. Hányan hallgatják Isten igéjét, és mégsem kötnek házasságot, csak úgy együtt élnek, ahogyan ez a világban általános gyakorlat. Talán fel sem tűnik nekik, hogy házasságot kellett volna kötni, mert a szexualitást Isten a házasság kereteiben rendelte el. Keresztelésre készülve elmondjuk, hogy a csupán együtt élő pár előbb rendezze házasságát. Csodálkoznak, miért? Elmagyarázzuk, hogy a keresztelés alkalmából kijelentik szülők, keresztszülők, hogy szeretnék Isten rendje szerint nevelni a gyermeket. Ebben a rendben pedig alapvető kérdés, hogy a házasság keretei között élünk. – De lelkész úr, ha baj van, könnyebb így szétválnunk, mint a házasságból elválni. Ott van két ezres a kezedben, az egyiket kemény munkával szerezted, a másikat valahogy ferde úton. Azt mondta nekem egy cégvezető: – Itt csak lopva, csalva, hazudva marad talpon az ember. Testvéreim, lehet élni Manassé módjára, de akkor ne döbbenjünk meg, hogy az élet nem élet. Isten megadja a lehetőséget az újat kezdésre, mert igéjével megállít. Lassan harminc esztendeje annak, hogy engem mint buzgó, odaadó lelkipásztort megállított az Isten: – Te embereknek igyekszel tetszeni, és nem mondod meg az én igéimet igazán. Így kárhozatba terelgeted az egész gyülekezetet. – Megdöbbentő volt a számomra ez a szembesülés, hiszen én evangelizálni jártam más gyülekezetekbe is. Igaz, hogy arról azt mondta egy lelkész később, hogy amit nálunk evangelizáció címszó alatt műveltél, azért kár volt meghívni. Mert szép igehirdetések voltak azok, de az élet abban sehol nem volt. Azt kellett mondanom: igazad van. Keményen megítélte az egész utamat Isten, a buzgó utat. Pedig reggeltől estig végeztem a feladatokat. Amikor megértettem, amit mondott nekem, én is kimondtam: – Uram, igazad van. Bocsáss meg nekem. De magamtól nem tudok mást csinálni, ha Te tudsz velem újat kezdeni, itt vagyok, kezdd el. – Akkor indult az áldott ébredés a gyülekezetben. Ma is folytatódik. Kevés olyan helység van ma Magyarországon, ahol annyian olvassák reggelente Isten igéjét, mint ott. Volt ellene berzenkedés. Jó református családokat szétdúlunk – mondták egyesek. Mert hirdettük, hogy aki igazán engedelmes Istennek, az nem mehet abortuszra. Addig ezt el lehetett intézni templomos, istenfélő református családokban is. Erdélyi gyülekezetekről hallunk, hogy lelkészek között miről van szó: Vannak lelkészek, akik megzavarják a gyülekezetet a megtérés, újjászületés igéivel. Békétlenséget keltenek, mert így megosztják a gyülekezetet megtértekre és még meg nem tértekre. Ahelyett, hogy őriznék a gyülekezet jó békéjét. Nem akarom én ezt hosszan mondani, azt is tudom, hogy nem én vagyok ítélő bírája eleveneknek és holtaknak. De nagyon döntő, hogyha Isten elénk adja igéjét, akkor Jósiáshoz hasonlóan alázzuk meg magunkat! Ha azt látjuk, hogy különbség van aközött, amit az ige mond, és amit csinálunk, akkor ne az igét kapcsoljuk ki, hanem könyörögjünk: – Uram, tegyél a helyemre, tisztíts meg! Mutasd a Te utadat és ösvényedet! Akkor nagytakarításba kezdhetünk, akár újév napján is. Ha megértjük valamiben Isten akaratát, akkor lépjük meg! Mert ha megtesszük, akkor jön a következő lépés a gyógyulás felé úgy, ahogy Jósiásék életében történt. Át fogjuk élni, hogy most már van öröm és hála is. Megmutatja az utat, merre haladhatunk tovább. Isten örökkévaló irgalma, hogy meglátogat bennünket. Olyan időket ad, hogy a Biblia érvényessé lesz számunkra. 2011-ben hadd legyen ennek nagy áldása gyülekezetünkön és életünkön. De jó, ha rólad és rólam mondhatja el Isten igéje: „Nem volt hozzá hasonló őelőtte, aki úgy megtért volna az ÚRhoz teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével, és utána se támadt hozzá hasonló.” Nem az a kérdés, hogy nincs-e hozzánk hasonló, hanem az, hogy teljes szívvel kimondjuk-e: – Uram szeretném cselekedni a Te akaratodat, bármibe kerül az. Mert annak áldása, ereje van, Isten irgalma által! Úgy legyen! Ámen! JEREMIÁS JEREMIÁS 1,4–8 „Így szólt hozzám az ÚR igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. De én ezt válaszoltam: Ó, URam, URam! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! Az ÚR azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szólt az ÚR.” Jeremiás prófétához érkeztünk. Vele már átlépünk a Krisztus előtti kor 600-as határán, 650 és 580 között prófétált. Volt csendes évtizede is, így „aktív” szolgálata mintegy negyven esztendőt ölelt fel. Talán nincs még egy próféta, aki hat király idején hirdette volna Isten igéjét. Már az istentelen, szörnyű életet élő Manassé és Ámon idejében is. Majd az istenfélő Jósiás következett. Akkor hallgatott, mert nem küldte az Úr a kemény harcba. Úgy tűnt, hogy a nép vezetője is, és a nép is jobb belátásra tér. Majd következett Sallum, Jójákim és Sedékiás alatt újra a visszaesés. Megérte Jeruzsálem pusztulását, sőt még utána is volt feladata. Ő az egyetlen olyan próféta, akit nem csak kemény igékkel küldött népe vezetőihez és az egész néphez az Úr, hanem akinek negyvenévi szolgálata alatt egyetlen egy próféciáját sem hallgatta meg senki. Talán túlzás ezt így mondani, mert nyilván voltak istenfélők, akik hallgattak a szavára, sőt ott állt mellette Báruk, a hűséges íródeák. De alapjaiban minden igehirdetését visszautasították azok, akiknek mondta, pedig az életüket mentette volna meg. Keményen ellenálltak, megverték, bebörtönözték, kalodába zárták. Tudta, hogyha megszólal, már azt kell néznie, hogy merre meneküljön. Volt, amikor szennygödörbe dobták. Napokig ott fulladozott. Már majdnem ott pusztult, amikor a király néger szolgálja, Ebed-Melek megszánta a prófétát. Titokban rongyokat, ruhákat kötözött össze kötélnek. Leengedte a prófétához, akinek annyi ereje sem volt, hogy megfogja ezt a mentőkötelet. Valahogy mégis a hóna alá vette, és így húzta ki a szolga a gödörből, és elrejtette őt. Élelmet vitt a rejtekhelyre neki, az üldözőit megtévesztve. Ifjúkorom óta Jeremiás személye nagyon közel áll hozzám. Érzékeny lelkű, csendes fiatalember, aki alkata szerint nemhogy a nép vezetői szemébe mondaná az Úr igéit, hanem még a családjában is visszahúzódó volt. Papi családban született, de ő maga nem volt pap. Alig 20 évesen hívja el őt az Úr egy rettenetes küldetésre. Majd a következő igehirdetésben látjuk, milyen belső harcot vív. Abba akarja hagyni a szolgálatot, de nem tudja. Eljut odáig is, hogy megátkozza a születése napját kínjában. Mégis indul újra, és végzi a küldetését. Kétszer is elolvastam Franz Werfel: „Halljátok az igét!” című regényét, Jeremiás próféta élettörténetét. Fiatal lelkész korom óta ott volt a szívemben, hogy egyszer végigmagyarázom Jeremiás könyvét. De sosem mertem belevágni, és már látom, hogy ez el is vétetett tőlem. Időben ez már nem fér bele a szolgálatomba. Ő az, aki kiteszi a szívét népéért. Ahelyett, hogy meghallgatnák a maguk javára, becsmérlik, üldözik, bántalmazzák. Amikor pedig bekövetkezik a baj, ami elől Jeremiás mentené népét, akkor jönnek Jeremiás siralmai, annyira szereti hazáját és népét. Jeruzsálemet a földdel tették egyenlővé a babiloniaiak. Pedig ez elmaradt volna, ha a prófétára hallgatnak. Három szakaszban prófétált Jeremiás. Az első, amikor azt hirdette, hogy az ítélet rajtatok, rátok hozza az ellenséget az Úr, és fogság következik. Térjetek meg, mert az Úr nem gyönyörködik a ti pusztulásotokban. Arra vár, hogy megtérjetek, és leveszi az ítéletet rólatok. Azt mondták neki: – Miket beszélsz? Mi tiszteljük az Urat. Az áldozatokhoz Sebából minőségi import olajat és tömjént hozatunk. Azt felelte Jeremiás: – De mi van a szívetekkel és az utaitokkal?! Jobbítsátok meg az utaitokat, istentelen életeteket! Zsaroljátok a szegényt, bálványokat imádtok, babonás életet éltek! – Erre a nép vezetői üldözéssel válaszoltak. Eldőlt az Úr szívében, nincs mentség, jön az ítélet. Nebukadneccár, a babiloni birodalom vezetője, aki 609-ben az asszírok fölé kerekedik, elindul Jeruzsálem és Júda ellen. Akkor azt hirdeti Jeremiás: – Adjátok föl a várost, nincs mentség. Értsétek meg, az Úr megítél titeket. Ha nem adjátok föl a várost, betör az ellenség, kő kövön nem marad, elpusztul a né pünk, az országunk! Ha feladjátok a várost, rabságba visznek bennünket, de elmarad a rettenetes pusztítás és öldöklés. – A vezetők kiadják a parancsot: – Hallgattassátok el ezt a hazaárulót, elgyöngíti az emberek kezét! – Közben még el is vonult Jeruzsálem alól egy rövid időre az ellenség. Ezen fellelkesedtek: – Amíg a templom áll, az Úr templomát senki nem veheti be, velünk az Isten! Jeremiás mondja: – Ne hitessétek el magatokat! – Börtönbe vele! – Elzárják. Csak kenyeret, vizet adnak neki. Várják, hogy végleg elvonul az ellenség, s akkor végeznek a hitvány hazaárulóval. Beteljesedett a prófétai ige. Ott van a felégetett ország, a romokban heverő Jeruzsálem és a fogságba hurcolt nép. Végképp el vannak keseredve: – Vége mindennek! Isten elhagyott bennünket! – Mások abban reménykedtek, hogy Egyiptom hamarosan legyőzi Babilont, s mehetnek vissza hazájukba. Jeremiással levelet írat az Úr a fogságban lévő népnek: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok. Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is! Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jó szót, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre” (Jer 29,5–7; 10). Megy a levél, de nem hallgatnak rá megint. Elhurcolják Egyiptomba, megkövezik, és mártírhalállal hal meg. Mondhatnánk: Volt értelme ennyit szenvedni? Hiábavaló volt Jeremiás egész szolgálata? Ha nem szólt volna semmit, akkor is így történnek az események, ahogy végül is történtek. Nem tért meg a nép, nem változtattak a vezetők, eljöttek a babilóniaiak, leverték Jeruzsálemet, elvitték fogságba a népet. Mi értelme volt a sok szenvedésnek, amelyet fölvállalt? Milyen szűk a mi látókörünk, Testvéreim! Nemhogy mennyei távlatokat nem látunk, hanem sokszor még a földi vonatkozásokban is csak magunkat látjuk, meg a közvetlen körülöttünk élőket. Nézzétek, 2500 év alatt hány népnek, gyülekezetnek, hány embernek jelentett áldást Jeremiás próféta könyve?! Nincs rá idő, hogy elmondjam, nem is érdekes, hogy az én személyes életemben is egy ponton hogyan állított meg az Úr éppen egy jeremiási ige alapján. De ha énrám is ilyen hatással volt egész szolgálati utamon, gondoljátok el, hogy másoknak, sokaknak ezeken az igéken át mennyi áldást, életet adott az Úr… Mert Isten igéje sohasem hangzik hiába. Ha egyetlen ember komolyan veszi, mérhetetlen változásokat indíthat el az Úr, és áldást áraszt ki. Ézsaiás prófétánál olvassuk: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem” (Ézs 55,10–11). Nagyon nagy üzenet ez! Nagy felelősség, hogyan hallgatjuk az Úr igéjét egy-egy vasárnap. Hallgatjuk, érdekes, kevésbé érdekes? Elmegyünk, mi lesz vele? Mert a döntő kérdés nem az, hogy hallottuk, hanem hogy azok közé tartozunk-e, akik élik az igét… Akik túllátnak a lelkészeken. Az Úrtól várják, hogy az életük aktuális helyzetében mit is akar cselekedni, elvégezni. És ha megértették, nem mondják azt, amit valaki így fogalmazott nekem: – Tudom én, hogy mit akar az Úr, csak én azt nem akarom cselekedni. – Mert lehet így is. Mint ezek az „öngyilkosok” Jeremiás korában. A fölolvasott ige így kezdődik: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” Külön igehirdetést kellene tartani erről az egy versről. Azt mondja az Úr: – Megformáltalak, megalkottalak az anyaméhben. Milyen hatalmas üzenet ez! Testvérem, komolyan vetted már, hogy téged is Ő alkotott meg? Ő formált meg. Ő engedte meg azokat a hiányosságokat is, amikkel annyit küzdesz. – Miért vagyok olyan félénk egy életen át? Miért vagyok olyan szomorúságra hajló, vagy miért vagyok olyan felszínes? Miért vagyok olyan kibeszélő? Miért vagyok ilyen? Megformált az Úr az anyaméhben. Ő jól tudta a tervét veled. Ha csak egy kis munkahelyi közösség vagy egy családi kör számára is, kicsiben, az Úr „népek prófétájává” szeretne tenni. Azt mondja: – Ismertelek. A Jelenések könyvében így olvassuk ugyanezt: „Tudom, hol van a lakóhelyed” (Jel 2,13). – Ismerem a nehézségeket, a lehetőségeidet. A pluszokat, a mínuszokat. Pál apostol kigondolta, hogy a mínuszok nélkül, a „tövis” nélkül jobban szolgálhatna, de az Úr azt mondta neki: – Pál, elég neked az én kegyelmem. Ahhoz hogy te azt elvégezd, amit én veled szeretnék, ahhoz neked ezt a terhet, ezt a betegséget hordoznod kell. Elbizakodnál. Kell az órán a súly, hogy járjon, hogy üzemeljen. Így folytatódik az igénk: „Mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.” Nem azt jelenti ez, hogy már az anyaméhben tökéletessé, bűntelenné tette Isten Jeremiást. A „megszenteltelek” azt jelenti, hogy lefoglaltalak a magam számára. Nagy tévedés az a keresztyén világban, hogy általában a „szent” szó alatt valami makulátlant, tökéletest, bűntelent értünk. A szent szó Isten számára lefoglaltat jelent az Ószövetségben és az Újszövetségben is. Természetes, hogy aki Isten számára lefoglalt, az igyekezzen is minél inkább Istennek tetsző életet élni. De itt azt jelenti a „megszenteltelek”, hogy céllal indítottalak el, egy jó tervem van veled. Nagy változás egy ember életében, ha onnan, hogy tervem van magammal, Istenem, légy szíves ezek mögé beállni és segíteni… – eljut oda, hogy Istenem, rájöttem, megértettem, hogy Neked van terved énvelem. Mégpedig egy nagyon jó terved, amit szeretnél kibontani. Istenem, egész szívemmel ráállok! Ezt jelenti a megtérés. Egy hatgyermekes édesanya mondta el: – Egész életemben olyan pályára készültem, ahol én ívelek. Diplomám, doktorátusom, afölötti kutatásaim is voltak. De amikor jöttek-jöttek a gyermekek, egyszer csak rájöttem arra – először könynyek között, aztán hálát adva –, hogy Istennek a terve velem most, míg ez a hat gyermek felnövekszik az, hogy én az édesanyjuk legyek. Aki most mindent ezek be a gyermekekbe épít. Egyszer csak rájöttem, hogy nem történt tragédia. Ezek a gyermekek nem vették el tőlem az életet! Tőled, az Isten gyermekétől valaki elveheti az életet? Jeremiástól sem vehették el. Kalodába zárhatták, de az Úr ott is mondta az igéket. Báruk meg ott a rejtekhelyen is megtalálta, és írta-írta-írta. Amikor a király elégeti a tekercset, akkor az Úr újra diktálja. Még hozzá is tesz, még a királyra nézve is megmondja az ítéletet, amely pontosan be is teljesedik. – Nem lehet elvenni az életet Isten gyermekeitől! – Ez természetesen nem jelenti azt, hogy most már minden diplomás nő csak édesanyaként szolgáljon. Később folytatta ő is a hivatását. Igaz, nem olyan ívben, mint hogyha töretlenül ment volna mindez. De mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt vall? Akkor is hívő lett volna, csak éppen elengedi ezt a füle mellett: – Mi a Te terved, Uram? Mert annyira a magáét akarja élni. De sokszor vagyunk így, élni akarjuk a magunk által jónak látott életet. Mit nyersz meg ezzel? Megváltod a világot, ahelyett, hogy a Megváltód elé csöndesednél: – Uram, a Te ajándékod, hogy megértem a következő napot! A Te ajándékod, hogy még az eszem fog, az idegrendszerem nem roppant össze, még együtt van a családom. Add nekem, hogy minél hamarabb megértsem a Te velem való akaratodat. Bocsáss meg, hogy évtizedeket éltem a magam akarnoksága alatt! Mégsem sikerült. Boldogtalan, nyugtalan a szívem. Szeretnék meghajolni Előtted végre, hogy odaadhasd az ajándékodat: azt a békességet, amit a világ nem adhat, de el sem vehet. Jellemző Jeremiás válasza az elhívásra. Nem is lenne igaz, ha nem ezt mondta volna: – Ó, Uram, hogy menjek én, még pap se vagyok, még ifjú vagyok. Tudod, hogy még itthon is visszahúzódó vagyok. Hogy mennék már, hogy kép zelsz ilyet? Nem tudok én beszélni. – Akkor az Úr azt mondja: – Az én igéimet adom a szádba. Különös az, ahogyan az Úr beszél vele, nem parancsoló módban. A héberben a felszólító és a kijelentő mód ugyanúgy van leírva. Amikor azt olvassuk: Ne paráználkodj! – az így is hangzik: Nem paráználkodsz. Ha te az én gyermekem vagy, te nem paráználkodsz – így szól az Úr. – Nem lopsz. Nem teszel hamis tanúbizonyságot, nem kívánod a felebarátod feleségét. Mi már átalakítjuk ilyen keményre: tíz parancsolat! Pedig ott tíz ige van. Tíz igét adott az Úr az övéinek, akiket kiszabadított a fogságból. Akik átélték, hogy nekünk szabadító Istenünk van, minden figyelmünk az Övé. Azoknak azt mondja: – Nem csinálod, ezt sem csinálod. – Itt azt mondja Jeremiásnak: – Szádba adom az igéimet, és te elmégy. Elmégy és hirdeted, amit parancsolok. Hogyne tiltakozott volna, hogy nem tudja betölteni ezt a küldetést! Úgy gondolod, hogy magától értetődő, hogy te be tudod tölteni a tiédet? Azt hisszük, hogy be tudjuk tölteni a családapai, családanyai, férji, feleségi küldetésünket, be tudjuk tölteni a hivatásunkat, be tudunk tölteni szépen mindent? Nézzük meg, hogy néz ki ez a világ?! Az Úr ezt mondja: – Én adom az igéimet a szádba, és én veled leszek. Ez a titka Mózesnek is. Ő is mondta: – Nehéz beszédű vagyok, Uram! – Az Úr jól tudja. De azt is, hogy ha egy Cicero megy, akkor sem hatódik meg a fáraó. – Téged választottalak. – Nem tágít az Úr Mózestől. Később látjuk is, hogy Áron enged a népnek, amikor aranyborjút készít. Mózessel ezt nem tudták volna megcsinálni. Hányszor meg akarták kövezni… Mózes állt, mint a cövek. Folytatódik Isten Jeremiáshoz intézett igéje: „Megmentelek.” Micsoda ígéret! Ez a szó különös, mert azt jelenti, hogy „az utolsó pillanatban kimentelek”. Ahogyan abból a szennygödörből is kihúzták. De mindig kihúzták, mindaddig, míg azt nem mondta az Úr: elég! Folytatjuk, ha Isten éltet bennünket, de addig is ízlelgessük Jeremiás igéit. Az a reménységem, hogy sokaknak én is kedvet adtam ahhoz, hogy a próféta könyvét kikeressék. Gyönyörű képek, történetek, ahogyan az Úr beszél. Ahogy ennek az érzékeny szívű embernek a lelkületén, az érzésvilágán áthullámzik Isten szava. Nagyon nagy kincs. Ne csak gyönyörködjünk benne, hanem fogadjuk is meg, amit az Úr mondott. Úgy legyen! Ámen!

Ézsaiás könyvéből egy próféciát olvastam adventi vasárnapunkon, amelyik Jézus születésére utal. Az Újszövetség első lapján olvassuk Jézus születéséről: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az ÚR mondott a próféta által: Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuélnak neveznek – ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,22–23). Az első prófécia Jézusról már az Édenkertben elhangzott, mint tudjuk, amikor Isten a kígyónak, a Sátánnak mondja: – Eljön az asszony magva, aki a te fejedre tapos. – Onnan kezdve mintegy 500 próféciát találunk az Ószövetségben, amelyek Jézus életére, születésére, halálára, föltámadására, arra a nagy szabadításra mutatnak, amelyet végbevitt ezen a földön. Ha ezeknek a próféciáknak a születését figyeljük, rendre egy adott történelmi helyzetben egy ott érvényes üzenet hangzik el, de az adott helyzeten túlmutatva. Hatalmas isteni előrejelzés van az igében, amely Jézusban beteljesedett. Egy ilyen próféciát olvastam fel most a gyülekezetnek. Figyeljük meg, milyen helyzetben hangzott el ez az ige. Így kezdődik a 7. fejezet: „Áháznak, Júda királyának az idejében történt, hogy háborút indított Recín, Arám királya és Pekah, Izráel királya Jeruzsálem ellen; de nem tudták legyőzni.” Ez volt az úgynevezett szír–efraimita háború. Kr. előtt 733-ban vagyunk. A megelőző esztendőben III. Tiglat-Pilézer, Asszíria királya megfegyelmezte a közel-keleti kis népeket, mert nem fizették rendesen az adót. Egy évre rá ezek a népek mégis fellázadtak az asszír uralkodó ellen. De már több eszük volt, azt mondták: fogjunk össze. Egyenként mindegyikünket könnyedén legyőz. Akkor Szíria az északi országrésszel, Izraellel, amelyet itt Efraimnak nevez a próféta, összefogott. Hívták a kis Júdát is, jöjjön a szövetségbe. Majd ők így együtt megpróbálnak valami rebbeliskedést. Igen ám, csak Áház, Júda királya nagyon félt. Nem mert ujjat húzni Asszíriával. Ez nagyon kockázatos dolognak tűnt, ezért nem volt hajlandó beállni a szövetségbe. Mit határozott a két szövetséges ország? – Megtámadjuk Júdát, legyőzzük. Ha nem hajlandó jönni, majd egy bábkirályt odateszünk, vele szövetkezünk, és sikerül a tervünk. Úgy folytatódik az ige Ézsaiás 7-ben: „Amikor hírül vitték Dávid házának, hogy összefogott Arám Efraimmal, reszketni kezdett a szíve és népének a szíve, ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben.” Rettenetesen megijedt a király. Északról jön az egyik, a másik délről támad a hozzájuk képest is kicsi országra, Júdára és Jeruzsálemre. Akkor az Úr Ézsaiást küldi Áház királyhoz. Már ez is nagy örömüzenet! Mert nagyon istentelen volt Áház király. Ami pogányságot el lehetett képzelni, azt mind végbevitte. Még azt is megtette ezek után, hogy a Moloknak feláldozta saját fiát, bízva abban, hogy ezzel is meg tudja akadályozni ezt a háborút, ezt a veszedelmet. És az Úr még mindig emberszámba veszi Áházt. Merítsünk ebből nagy reménységet, hogy az istentelen embert – aki semmibe veszi az Isten szavát, igéjét – keresi az Isten. Megjön Ézsaiás próféta. A legjobbkor érkezik, hozza az Úr világos üzenetét, félreérthetetlenül. Ezt mondja az Úr: – Maradj nyugton, ne félj, bízz az Úrban, nem sikerül a támadás, nem győznek le titeket! De Áház már azon töri a fejét, hogy Asszíria segítségét kéri. Ez persze további adókkal jár. Asszíria ingyen nem fog segíteni, hanem annak ára van. Az asszír oltárt behelyezik a jeruzsálemi templomba. Hozzák az asszír pogányságot, ha már az ő segítségüket kéri a király és a nép. Nagy döntés elé kerül Áház, mert Ézsaiás azt mondja neki: – Bízz az Úrban! – Ő meg azt mondja, hogy majd Asszíria segít nekem. Ézsaiás határozottan megmondja ezek után, mert látja az ellenkezést: „Ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Amikor látja a próféta, hogy Áház még mindig nem hajlik az Úr szavára, még egy gesztust tesz – nem a próféta, hanem az Úr – Áház felé. Azt mondja: „Kérj jelt Istenedtől, az Úrtól, akár lentről a mélyből, akár fentről a magasból!” Az a jel majd meggyőz téged, hogy igaz, amit mondok. De a király így felelt: „Nem kérek, nem kísértem az URat.” Milyen szép kegyesen hangzik ez a felelet. – Hogy kísérteném én a hatalmas Istent?! – Szép, csak közben ő már eldöntötte, hogy neki nem Isten a biztonság, mert az megfoghatatlan. Talán az asszírok istenei fölé kerekedtek? Ő már akkor erősíti a falakat. Már bevezette a vizet a falakon belülre, hogy ivóvize legyen a népnek. Már elküldte a követeit Asszíriába. Ezek után, ha ő jelet kér és kap, akkor szót kell fogadni az Úrnak. De ezt ő nem akarja, és így álszenteskedik, hogy ugyan már, hogyan kísérteném én az Urat, hogy adjon jelet… Ézsaiás ezt mondta nekik: „Halljátok meg, Dávid háza! Nem elég, hogy embereket fárasztotok, még Istenemet is fárasztjátok? Ezért maga az Úr fog nektek jelt adni: Íme, egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnek nevezik el. Tejszínt és mézet fog az enni, amíg meg tudja vetni a rosszat és a jót tudja választani. Mert mielőtt ez a gyermek meg tudja vetni a rosszat és a jót tudja választani, elhagyott lesz az a föld, amelynek két királyától rettegsz. Hoz majd az ÚR rád, népedre és atyád házára olyan napokat, amilyenek még nem voltak, mióta Efraim elvált Júdától: elhozza Asszíria királyát.” – Néhány év, ezt a két országot semmivé teszi az Úr, elbánik velük, de veletek is, mert Asszíria segítségét kérted, ahelyett, hogy bennem bíztál volna. Eljön majd Asszíria. Gaz veri föl a ti országotokat annyira, hogy nyíllal mentek a szőlőkbe, mert ott vadakra lehet vadászni. Az egész ország úgy néz ki, mint egy letiport, kifosztott, tönkretett terület. Az Immánuel-prófécia kemény ítéletet jelentett a hitetlen népnek és a hitetlen királynak. De ezzel nem fejeződött be ennek a próféciának a sorsa, mert 700 év múlva újra felhangzik. Nem sokkal Jézus születése előtt Máriának és Józsefnek, amikor várják a gyermeket, a Megváltót. Újra elhangzik, ahogy olvastam Máté evangéliuma első részéből. Ezen a prófécián át kegyelmi jelet adott Isten ennek a világnak. Immánuel, velünk az Isten. Jézusban mérhetetlen nagy szabadítást szerzett nekünk, akik hittel elfogadjuk Őt Megváltónknak, életünk Urának. Most is érvényes: „Ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Amikor Jézust, az Immánuelt bevitték a jeruzsálemi templomba bemutatni, akkor az öreg Simeon – akinek különleges kijelentést adott az Isten – karjába vette, és többek között ezt mondta: „Íme, Ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak.” Mert Jézus szabadítása kegyelem azok számára, akik Őt hittel elfogadják, de ítélet azoknak, akik nem hisznek Benne. Térjünk vissza az ézsaiási igére: „Ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Itt egy különös szójáték van az eredeti szövegben. Az ámon ige – ugye jól ismerjük: ámen, ahogy kimondjuk – ebből az igéből származik: szilárdnak lenni, hinni. Az ámon ige két különböző ragozásában hangzik el ez, amit nem tudunk pontosan visszaadni, de ha nyersen fordítanánk, így hangozna: Ha nem szilárdultok meg Istenben, akkor nem fogtok szilárddá válni, azaz megmaradni. Hinni a Biblia eredeti nyelvén azt jelenti: valakit, valamit szilárdnak tartani, és ráépíteni az életünket. Ez az ige a másik ragozási formában: megmaradni, szilárdnak lenni, biztosnak lenni. A hit tehát nem elméleti kérdés csupán, hanem teljes bizalommal Isten igéjére hagyatkozás. Hadd hozzak egy példát, régi igehirdetésekben gyakran előjött. Egy kötéltáncos felállíttatott egy drótkötélpályát a Niagara vízesés felett. Bemutatta tudását. Átment a drótkötélen, az egy szál dróton a túloldalra, aztán visszajött. Majd áttolt egy talicskát a túloldalra és vissza. Azután a talicskába beletett egy cementes zsákot, átvitte meg visszatolta. Óriási ováció övezte. Akkor azt kérdezte a tömegtől: – Elhiszik-e, hogy egy embert is át tudna tolni a túloldalra? – Mindenki azt kiáltotta: – Elhisszük! – Akkor jöjjön föl valaki! – Na, azt már nem! Értjük, hogy mi a hit? Az Isten szavára ráteszem teljes súllyal az egész életemet. Ennél kevesebb nem hit. Azt mondja valaki: – Én hiszek Istenben, elhiszem, hogy van Isten. A Biblában benne van: – Az ördögök is hiszik, hogy van Isten, és rettegnek. Ez nem az a hit, amiről a Biblia beszél. A hit azt jelenti, hogy nem egy lábammal próbálok rálépni a sziklára, hogy megtart vagy nem tart, hanem teljes testsúlyommal ráállok az Isten szavára. Ez a hit. Erről beszél itt Ézsaiás próféta is. Áház nem hajlandó ezt az utat járni. Amint mondtam, javítja a kerítést, a falat, vezeti be a vizet, ügyeskedik, küldi a diplomatákat, mindent meg kell tenni. Miközben Isten szól, és azt mondja: – Maradj nyugton, én harcolok érted. – De olyan nagy a kockázat! – Éppen azért kell teljes szívvel megtérni, és az Úrra, az Ő szavára építeni, mert nagy a kockázat. Ezt kellene megérteni. Áház intézkedik, pedig az asszír király már útban van. Teljes mértékben felesleges az ő talpnyaló igyekezete, ezzel csak bajt hoz az országra testileg, lelkileg. Az asszír király kémei már jelentették, hogy mit akarnak ezek. Valóban úgy történt, ahogyan az Úr megmondta, nem sikerült a két királynak a Júda elleni támadás. Áház pedig úgy gondolkodott, hogy itt most nincs idő Istenre figyelni, nincs idő lelkizni. Itt most tenni kell, megfogni a dolgokat. Mintha azt mondanánk, hogy most nincs időm Istenre figyelni. Olyan nagy baj van a családban, akkora feladatot kell megoldani, majd ha ezen túl leszek, akkor odafigyelek. Most nincs pénzem adakozni Isten céljaira. Éppen csak annyival rendelkezem, amennyire szükségem van. Majd hogyha jobban állok, akkor az Isten dolgaira is odafigyelek. Most hogyan tegyem rá a szolgálatra az életemet? Azt sem tudom, hogy a kevés időmmel mit kezdjek, így sem jut mindenre. Az igazi erőviszonyokra figyelj! Valaki ezzel az igével kapcsolatban egy egyszerű kis példát mondott: – A verandán otthagytam egy befőttesüveget, amiben egy kis édes lé maradt a befőtt nyomán. Este hallottam, amint egy légy dong erősen a befőttesüvegben, mindenáron ki akart jönni, miután jóllakott. Igen ám, csak reggel nézem, hogy elpusztult, pedig fedetlen volt az üveg. De az ment balra, ment jobbra, előre, hátra, csak fölfelé nem. Érthető, Testvérem? Mégy előre, mégy hátra, balra, jobbra, amit lehet, megmozgatsz, elintézel. Most nincs arra idő, hogy fölfelé nézzél, majd ha túl leszel ezeken a nehézségeken. Küldtek valakit hozzám vidékről, nagy bajban volt. Műtét előtt állt, igen nagy kockázattal. Ennek a rettenetében igazából azért jött, hátha meg tudnám mondani neki, hogy vállalja a műtétet, vagy ne vállalja. Elkezdtem arról beszélni neki, hogy itt ennél egy még nagyobb kérdést kellene rendezni. Akár vállalja a műtétet, akár nem, milyen Istennel a kapcsolata? De látszott, hogy se lát, se hall, annyira bele van a helyzetébe dermedve. Úgy tűnt neki, hogy itt a lelkész kegyeskedik. Az Istent csak arra kérjük együtt, hogy segítsen ki ebből a helyzetből. Pontosan erről van szó! Éppen azért kellene a függőleges vonalat igazán komolyan venni, mert akár műtteti magát, akár nem, életének az alapkérdése az Istennel való kapcsolatban oldódik meg. Utána még arra is kap bölcsességet – mert Istennek nagyon gyakorlati az útja –, hogy műttesse magát, vagy ne műttesse. Most egy újabb megkeresés érkezett hozzám. Egy édesanyának, feleségnek az a nagy gondja, hogy a férjét környékezi valaki, és van fogadókészség is. Összeomlani látszik minden a családi életükben. Itt is arról kezdtünk el beszélni – és nagy a reménységem –, hogy Isten megkönyörül rajta, és ad annyi világosságot ennek a kedves asszonynak, hogy megérti, most a legfontosabb, hogy az ő élete az Úrral igazán rendeződjön. Mert amíg nincs élő kapcsolatunk Istennel, annyi mindent másként teszünk, mint ahogy kellene tenni. Ha ezt a kérdést rendezzük, akkor sincs garancia arra, hogy biztosan megoldódik a kérdése. De az ő állapota lesz olyan, hogy másképpen tud harcolni ebben a helyzetben. Hogy mondja Ézsaiás nekünk is? „Ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Ha szilárdan nem építetek az Úrra, teljes egzisztenciával, nem fogtok szilárddá válni. Nem maradtok meg! Kire építed az életedet, Testvérem? Még mindig elhiszed, hogy előbb meg kell oldanod a problémáidat? Meg kell szerezned, be kell biztosítanod az utadat? És majd utána jut idő Jézusra, meg Istenre, a hitre is? Vagy tudod már, hiszed már, amit Ő neked ezen az adventen megismétel: „Keressétek először Istennek országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek!” (Mt 6,33). Úgy legyen, ámen!

Most az Ószövetség evangélistáját halljuk, 2. Ézsaiást, a névtelen prófétát, aki a babiloni fogságban bátorította Isten népét. A fogság vége felé hangzott el ez a prófécia. Így már feleletet is nyertünk arra a kérdésre, hogy Ézsaiás 200 esztendeig élt volna? Vannak bibliamagyarázók, akik ragaszkodnak hozzá, hogy az egész könyv egyetlen személy szolgálata. Isten Ézsaiásnak adta az igéit. Úgy látom, nem kell nekünk görcsösen ragaszkodnunk ahhoz, hogy Ézsaiás 200 esztendővel azelőtt mondta ezeket az igéket. Annyira friss a fogságbeli élmény ezekben a fejezetekben, stílusa is más, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy Ézsaiás neve alatt egy hűséges „Isten embere próféta” szólt. Nevezzük 2. Ézsaiásnak. A prófétai könyvbe került Isten Szentlelke által az általa elmondott üzenet. Ha valaki vigasztaló igéket szeretne olvasni a Bibliából, annak azt mondom, jelölje be János evangéliuma 14. fejezetét. Ennél vigasztalóbbat én nem találtam még a Bibliában. Hihetetlen, hogy egy fejezeten belül az Úr Jézus, mielőtt a kereszthalálára megy, a tanítványait hogyan kezeli. De nyomban utána ezek a részek következnek: Ézsaiás próféta könyve 40–55-ig terjedő fejezetei. Jó volt nekem tegnap minden fejezetet végigolvasni. Mint amikor valaki vitamindús táplálékból nagyon sokat eszik, úgy tele lett a szívem ezekkel a vigasztaló, ígéreteket hordozó, gazdag, mély igékkel. Ha valaki megteheti, vasárnap délután, vagy amikor erre ideje van, olvassa végig ezeket a fejezeteket. Néhány kiemelt igét hadd idézzek, s utána figyeljünk a fölolvasott versekre. A 40. rész ezzel kezdődik: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Hirdessétek neki, hogy letelt rabsága.” Aztán hamarosan jön: „Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé, és a dombvidék síksággá!” A 41. részben pedig: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” Jön a 43. rész: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” S tovább-tovább az ígéretek. A 43-ban van az is: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat Önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” Még csak az 54. részből a 10. vers: „Mert a hegyek megszűnhetnek és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” Az egész igehirdetés alatt idézhetném a szebbnél szebb igéket Isten hűségéről és ígéreteiről. Jól mondták, hogy az Ószövetség evangelistája, örömmondója volt ez az ember. Mai alapigénk is ezek közül a gyöngyszemek közül való. Isten megítélte a népét, mert olyan mértékben engedetlenek lettek, annyira megromlott az életük, hogy már nem lehetett megkülönböztetni azt a pogány népekétől. Bálványimádás, a szegények kisemmizése, a házastársi hűség hiánya, az istentelen életmód jellemezte őket. A próféták hirdették: – Ha meg nem tértek ezekből, Isten messze földre visz titeket, jön a hetvenéves fogság. – Semmibe vették a prófétákat, vészmadaraknak tartották őket. – Áll a jeruzsálemi templom, az áldozatok bemutatásával is eleget teszünk az Istennek. Semmi bajunk sem lehet! – Megverték, félrelökték, és megölték a prófétákat. Bekövetkezett a veszedelem. A babiloniaiak iszonyatos dúlással szinte a földdel tették egyenlővé Jeruzsálemet, a templomot is lerombolták, és fogságba hurcolták a népet. Volt aztán kesergés! A bűnbánat helyett most meg a panasz és a szemrehányás jött Isten felé. Keserű volt a szívük. Ő most már nem ítélte őket, hanem vigasztaló igéket küldött a számukra: – Így is, engedetlenül is népem vagytok, térjetek hozzám! Letelik a fogság, hazaviszlek titeket, újat kezdek veletek és gyermekeitekkel. A felolvasott ige a panaszkodó embert és a minden körülmények között rendíthetetlen, hűséges, szerető Istent állítja elénk. Az embert, aki engedetlen Istennel, s majd ha bajba jut, akkor vádolja Őt. Az Istent, aki rendíthetetlen hűséggel szereti az embert, ezért is fenyíti meg. Nem azért, hogy elpusztítsa, hanem hogy újabb áldott időket készítsen az életében. Elhangzott 2. Ézsaiás vigasztaló szava a szabadítóról és a szabadulásról, a megváltásról. Nem ujjong a nép szíve. Nem kapaszkodnak hittel az ígéretekbe. Mit mondanak? „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” Mennyire ismerős ez a kép és ez a hang. Megyünk a magunk feje után. Lázadók vagyunk Isten birodalmában. Nem kérdezzük, mit akar Ő, csináljuk, amit mi akarunk és jónak látunk. Amikor bajba jutunk, rázzuk a kezünket az ég felé, vagy talán csak panasszal, nehezteléssel telik meg a szívünk. Valaki a múlt héten élete nagy szorítottságában, bajában felkeresett. Leültünk beszélgetni. Megadó szívvel és figyelemmel hallgatott mindent, de azért nem tudta megállni, hogy csöndesen annyit ne mondjon: – Amikor én nem ártok senkinek, és igyekszem jót tenni mindenkivel, akkor miért ér a baj? Sokszor így gondolkodunk a bajban, nehézben. – Engem ér a veszedelem? – Vakok vagyunk arra, hogy meglássuk, az utolsó porcikánkig átjár bennünket a bűn. Nem élünk Istennel élő közösségben. Ez a bűn lényege. Bármit cselekszem, az állapotom rányomja bélyegét arra. Isten nélküli állapotban megkérdezem: – Mi a rossz ebben? Itt a nép tele van panasszal: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” Akkor újra bemutatkozik az Úr nekik: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” Hogy mondja el nekik, mennyire szereti őket? Hogy mondja el, hogy fáj a szíve értük? Hogy nagy szabadítást készített a számukra? Hogy mondja el a megváltás valóságát, hogy az Ő hűsége rendületlen? Nem ember az Isten, hogy megváltozzék. Pál apostol így ír: „Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,13). Kiváltja népét a fogságból, kihozza Babilonból is, új életet ad nekik. De mi már tudjuk, hogy nem csak ennyit tett az Isten, hanem megváltott bennünket a bűnből, a halálból, a kárhozatból Jézus keresztje által. Ugyanaz a hűséges Isten szól itt az Ószövetség lapjain, akiről 600 évvel később ezt írja az apostol: „Tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta…” (Róm 8,32). Nem a mi jóságunkért, nem a mi hűségünkért, egyes egyedül az Ő hűségéért. „Íme, tenyerembe véstelek be” – olvassuk tovább az igét. Mint amikor valaki kedvese nevét tetoválja a karjára. Mire képes Isten, hogy még ezt a képet is használja, hogy tenyerembe van tetoválva a te neved, a te személyed. Oda, ahol a legérzékenyebb. A héten e-mailban érkezett hozzám egy írás: orvosi szemmel Jézus kereszthalála. Nem tudom pontosan idézni, de megrendítően leírja, hogyan szögezték át Jézus csuklóját 15-20 cm-es szögekkel. Két lábát egymásra téve még nagyobb szöggel verték át. Arra zuhant minden súly. Mire a többieknek kegyelemből megtörik a lábszárukat, hogy ne tudjanak tovább lélegezni, szűnjék meg a szenvedésük, akkorra Jézus már meghalt. Átdöfték a lándzsával a szívét, vér és víz folyt ki. Elvérzett a mi Megváltónk, akinek a tenyerébe vésve ott van a nevünk. Jó lenne örökre megértenünk, hogy szeret az Isten! Bármikor kérdés ez neked, nézz Jézus keresztjére. Azonnal láthatod: „Íme, tenyerembe véstelek be!” Mindezt nem a nép hűségéért és nem a mi hűségünkért. Nem is tehettünk semmit, hiszen 2000 évvel ezelőtt végbement. Beszélgettem egyik testvérünkkel, aki megrendülten, de Istentől kapott örömmel mondta el, hogyan élte át édesanyja nyári halálát. Négy gyermeke nagyon szerette az édesanyát, és ragaszkodtak hozzá. Elmondta: – Ismertem eddig is az igéket, de most átéltem ott a kórházban egész lényemmel, hogy igazak ezek. Micsoda különbség – azt mondja ez a hitben járó, néhány éve már Jézus útjára tért testvérünk. De beszélgetésünk közben egyszer csak ezt a csöndes kérdést tette föl: – Más vallások, buddhisták, mohamedánok vajon nem ugyanezt a hitet élik át? – Nagy különbség van – válaszoltam –, a megváltás a különbség. És ez ég és föld. Ha Jézus keresztje nincs és föltámadása, egy vallás vagyunk mi, keresztyének is a világvallások sorából. Megkérdeztem tőle, vajon van megváltójuk, aki a bűneikért odaadta magát? Ha nincs, akkor miről beszélünk? Önmegváltásról? Ember, szedd rendbe magad! Ember, tegyél ezt, tegyél azt, vezekelj valahogy, próbáld kihozni magad a mélyből! Ember, akinek elveszett az életed, nincs megoldásod! Mi a mi Megváltó Istenünket hirdetjük, aki nem a mi jóságunkért, egyes egyedül az Ő irgalmáért váltott meg bennünket. A felnőttkonfirmációi órán, amikor a kiválasztásról és predestinációról beszéltünk, elhangzott, hogy eltéveszti az, aki elkezdi osztályozni az embereket: ez kiválasztott, az nem. Megállapítottuk, hogy azért adta Isten a kiválasztásról szóló igéket, hogy bizonyosságunk legyen, nem bennünk van megalapozva a mi üdvösségünk egy grammja sem. Minden tanítás, amelyik a cselekedetekből való üdvösséget is hirdeti, hamis tanítás. Nem is elégíti meg a szívet. Mikor teszel eleget, Testvérem? Elég lesz? Hányan mondják, majd az Isten eldönti – reménységgel mondják –, hogy elég jó voltam-e… Testvérem, egy gramm nincs bennünk abból, ami üdvösségünknek alapja, mert ezt az alapot egyedül a hűséges Isten önmagáért állította föl. Az Ő ingyen kegyelme rendíthetetlen táptalajába ágyazza be a szívedet, a szívemet, ha ezt hittel elfogadjuk. Micsoda vigasztalás! Milyen nagy ajándék, hogy tudhatom! Még van itt egy kis mondat a mai igénkből, amelyről ne feledkezzünk meg: „Szüntelen előttem vannak falaid.” A romok is, mondja az Úr, de az újjáépült is, amivé teszlek téged, népem. Én már látom – ezt mondja az Úr. Látja Jeruzsálemet, ahogy épen volt egykor, látja a lepusztult, ledőlt falakat. De már látja az újjáépülést, amiből még semmi nem történt meg. Micsoda ígéret nekünk is! Azt mondja: látom széthullott életedet, családodat. Nem felejtettelek el. Ha még tovább olvastam volna, jönnek az igék: – A hely szűk lesz, annyi lesz a gyermeked. – Úgy beszél itt Isten: – Az, amit neked adni fogok, ennyire valóságosan betölti a teret. Isten azt várja, hogy erre a hűségre hittel válaszoljon a nép. Sőt nem csak várja, hanem azért hirdetteti a prófétán keresztül az igéket, hogy ezek az igék bennük ezt a hitet létrehozzák. Még a hitet is úgy kapjuk ajándékba? Igen. Az igék elhangoznak, hányszor átélted. Isten igéje hitet ébresztett a szívedben, másként mentél tovább. Másként döntöttél. Másként cselekedtél, más lett az út, és az ígéretek fényében jártál. Isten Szentlelke az igéit beírja a szívünkbe. Még ezt is így cselekszi értünk. Amikor Jézus megkérdezi a tanítványait: – Kinek mondanak engem az emberek? – Mindenféle választ kap. – Hát ti kinek mondotok? – Akkor Péter, a szószóló azt mondja: – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! – Azt válaszolja neki Jézus: – Boldog vagy Péter, mert nem test és vér, nem a te okos eszed, nem emberek jelentették ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám „elhúzta a függönyt”. Tudod már, hogy miért nem érted a férjedet, feleségedet, gyermekedet, vagy a másik embert, akinek már „elhúzta a függönyt”? Nem érted, nézed, hogy van ilyen békessége?! Hogy mondja ezt Pál apostol? „Ezért tehát nem csüggedünk… mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,16; 18). Ámen!

Folytassuk tovább Ézsaiás küldetését, erről szól a mai igehirdetés. Ha a prófétákról hallunk, általában jövendőmondó emberekre gondolunk, pedig a próféták fő tevékenysége nem ez volt. Igaz, hogy az Ószövetség telve van előremutató isteni kijelentésekkel, különösen Jézus Krisztus, a Megváltó érkezése, szolgálata, halála, feltámadása üzeneteivel. Mintegy ötszáz ilyen próféciát találunk az Ószövetség lapjain. A próféták alapküldetése mégsem az volt, hogy egy-egy előrejelzést tegyenek, hanem az, hogy Isten igéjének érvényt szerezzenek a nép között. Isten emberei voltak, és a választott néphez küldte őket, így őrizte, figyelmeztette népét az Ő rendjében való járásra. Hogy higgyenek az Úrban, és engedelmeskedjenek neki! Isten az ószövetségi népet arra választotta, hogy bemutató tanítást tegyen az életükön, milyen az, ha egy népnek az Úr az Istene. Hogy milyen más Isten népének az életrendje, az egymással való életmenete. Mennyivel tisztább, áldottabb, egyértelműbb, boldogabb annak a népnek az élete, akinek az Úr az Istene. Isten szeretett volna a környező pogány világ felé ennek a népnek az életén keresztül jelzést adni, hogy jöjjenek, és keressék ők is ezt az Urat! Olvassuk Ézsaiás könyvében, hogy az Úr belefáradt a néppel való küzdelembe, és azt mondta: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!” (Ézs 6,9). Megkérdezhetjük: Mit jelent ez? Ha az Úr valakinek igét mond, ő valamit megértett, és nem engedelmeskedik a szónak, eltompul a hallása. Egy idő után nem is érti, nem tudja komolyan venni. Ha pedig enged az Úr szavának, élesedik a hallása. Egyszer csak rendeződni kezdenek körülötte a dolgok, mert az Úr szava erő, élet és ajándék. A mostani ige egy ünnepi alkalmon hangzott el. A próféta lantot vesz a kezébe, és szerelmes dalt énekel. Megkönnyebbültek sokan: – A kemény hangú próféta most úgy látszik a szüreti ünnepen egy kedves dal éneklésébe kezdett: „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről!” Megénekli ebben a szép dalban, hogy mi mindent megtett szerelmese szőlőjéért. A legjobb helyen választotta ki a szőlőskert területét. Kivette a köveket mind, és azokból kemény, erős kerítést épített, nehogy a vadak lelegeljék, pusztítsák a szőlőt. Tornyot épített a szőlő közepébe, ahonnan figyelni lehetett akár az állatok, akár az emberek pusztítására. Sajtót is vágott, ahol majd ki lehet préselni a szőlőt, és várta a nagyon jó gyümölcsöt. De vadszőlőt termett a szőlő. „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem?” – kérdezi a próféta szaván át az Úr. Még mindig nem érzékelték a hallgatók, hogy róluk van szó. Akkor nyíltan megmondja a próféta: – Ti vagytok ez a szőlő, ti vagytok, akikkel mindent megtett az Isten, tenyerén hordozott, szabadított, körülvett, lehetőségeket adott, megajándékozott; és vadszőlőt teremtek. Majd egy gyönyörű szójáték hangzik: „Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!” Az eredeti, héber szövegben a „mispát” és a „mispá” szó szerepel, valamint a „cödáká” és a „cöáká”. Ószövetségi professzorunktól ezerszer hallottuk az Ószövetség három legfontosabb szavát: „mispát, heszed, cödáká”. Már mosolyogtunk magunkban, hogy jön már megint. De igaza volt a professzorunknak, egész életünkre elvittük ezeknek a szavaknak a jelentését, üzenetét. Itt az áll: „törvényességre várt”. A „mispát” szerepel itt. Magyarra úgy fordítjuk, hogy isteni jogrend, törvény, ítélet. A gazdag jelentésű szó azt a folyamatot jelzi, amikor a dolgok Isten jó rendje szerint mennek végbe. Ha ez így történik, a „cödáká”, az igazság életformája valósul meg, amiben jó élni. Amelyik áldást hoz, ahogyan Isten az Ő életrendjében boldogítani akarja az embert. Akkor állt a „mispát”, amikor az ember Isten rendje szerint intézte a dolgait. A gyakorlatra lefordítva: ha a piacon nem hamis mérleget használt, akkor a „mispát” állt. Ha hamis mérleget használt az eladó, akkor felborította az isteni rendet. Akkor állt a „mispát”, ha a napszámost nem használták ki, és nem úgy gondolkodtak, hogy mivel sok a munkanélküli, lehet lefelé srófolni a pénzen, lehet keményebben bánni vele. A „mispát” akkor állt, amikor a neki járó, jól megfizetett napidíjat megkapta. Ha a törvényben nem hamisan ítéltek, és nem semmizték ki a szegényt. Nem ravaszsággal, valami hátsó gondolattal rendezték a dolgukat, hanem úgy, ahogy az az Isten előtti tiszta jogrendben benne van. Ha valaki az Ószövetség könyveit olvassa, látja, hogy a próféták elsősorban nem azért ostorozták a népet, mert nem imádkoztak eleget. Azért keményen szóltak, ha a környező népek orgiáira járt a nép, és azok isteneit imádták, mert ugye kell a Baál, kell a földre a termékenység. Azért oda is, meg ide is sántikáltak. De alapvetően azért hangzott a kemény ítélethirdetés, mert ember az emberrel nem az Isten rendje szerint bánt. A bukott ember így éli az életét: becsapja a másikat, kihasználja, túljár az eszén. Akkor szomorúan látni, hogyan néz ki egy nép élete. Testvéreim, meg lehet nézni a mi magyar nemzetünket is. De meg lehet nézni ennek a világnak az életét is. A pogány ember nem törődik azzal, hogy Isten milyen rendet adott. Mit számít az nekem?! Amit akarok, azt teszek. Egy, két, három generáció alatt úgy lezüllhet egy nép, hogy rá sem lehet ismerni. Nagyon sok derék holland testvérünk hűséges az Úrhoz, és tiszta, szép életet él. De ha arra gondolunk, hogy ötven évvel ezelőtt hogyan élt Hollandia, és hogy él ma? Alig volt olyan családi otthon, ahol nem együtt ebédelt délután 5-kor a család, és elő ne került volna a Biblia, és a családfő ne imádkozott volna. Az a kis nép létszámban nem volt több, mint mi. Most már jóval többen vannak, hiszen több gyermek született. Ma már 16–17 milliónyi holland él azon a területen, amely akkora, mint a Dunántúl. De az a kis nép többet segített a bajbajutottakon, mint Németország, Franciaország, Anglia együttvéve. Hihetetlen, mennyi segítség jutott a magyarok számára is. Julianna iskolánk már az alapítását is egy ilyen akció nyomán nyerte. Mehettek a magyar gyermekek az I. világháború után Hollandiába. Ahol volt öt-hat gyermek, befogadtak még egyet-kettőt fél évre vagy akár néhány évre, hogy feltáplálják őket. Ha ma Hollandiára nézünk, azt mondjuk, megdöbbentő az a kettősség, amely uralja az életet. Ma is van Isten népe ott. Mégis a drogfogyasztásban élen járnak, és a liberális döntésekben a holland parlament az elsők közt van Európában. Hamar elvesztheti egy nép, egy család, egy ember az utat, ha Isten igéje ösvényéről letér. Keményen hirdeti Ézsaiás, ha figyeljük a prófétai könyvet: – Jaj azoknak, akik házhoz házat ragasztanak törvénytelenül… és a legkülönbözőbb szociális bűnöket hozza sorra, hogy mi történik az Isten népe keretén belül?! Azt mondja: – Pedig Isten igaz embereket keres. – Az igaz szó, a „caddík” nem azt jelentette, hogy tökéletes, bűntelen, hanem hogy úgy jár el az üzleti kérdésekben, a családi dolgokban, a különböző élethelyzetekben, mint aki Isten jogrendjét figyelve intézi ügyeit. Üldözik a prófétát. Úgy tudjuk, hogy végül egy odvas fában ölték meg. A fát derékban elfűrészelték, és az odamenekült próféta ott halt meg. Mert nem kellett a prófétai szó, pedig életmentő volt. Az Asszír Birodalom sorra igázta le a kis népeket, és ezek között Isten őrizte, vigyázta a népét, amikor figyeltek őrá, amikor hittek Neki. A világhatalmak harcában a kis Júda mégis megmaradt, és milyen szabadításokat éltek át. Mátraházán jártunk lelkészkonferencián. Az előadások között az egyik különleges színfolt egy délutáni találkozás volt. A fóti gyülekezet baba-mama köréből jöttek el a lelkésznővel együtt nyolcan, hogy beszámoljanak arról a változásról, ami ott történt. Az utolsó egy-másfél év alatt talán huszonegyen jutottak élő hitre, tértek meg ott, a fiatalasszonyok közül. Ezek nagy része abszolút távol volt templomtól, hittől. Látták a többiek életét, és egyszer csak ők is érdeklődni kezdtek. Elmondta az egyik fiatalasszony, akit hosszú-hosszú unszolás után sikerült becsalni a baba-mama körbe: – Számomra már maga az a légkör, amit ott tapasztaltam, nagy meglepetést jelentett. Egy széthullott családban nőttem fel. Tizenhat évesen már megszültem az első gyermekemet, aztán a másodikat, majd a harmadikat – nem is ugyanattól az apától. Még mindig nem voltam férjnél. Az egész életem kemény vonalon zajlott, amit csak el lehet képzelni tinédzserkorban, azon én mind átmentem. Most bemegyek ebbe a körbe, és teljes döbbenet volt a számomra, hogy szeretnek engem anélkül, hogy én valamit is tennék. Nem kell hozni a formámat, nem kell megjátszani magam. Nem bántanak, nem kezdenek ki, és nem mondogatja egyik a másiknak, hogy ki ez, és miért van itt? – Már maga az, hogy ilyen körben megfordul, teljesen mellbevágó a számára. Mennyivel más lenne az élet – itt, a mi országunkban is –, ha az isteni jogrend érvényesülhetne az emberek életében. Ézsaiás próféta is egy láncszem Jézushoz. Gyalázat, ahogy Isten népe él. Jézussal egy másik szőlőültetés történt ezen a földön. Figyeljük csak az Újszövetség igéjét, mit mondott Jézus: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,1–5). Testvéreim, ha Jézus keresztjére gondolunk, megrendülhetünk azon, amit megtett Isten a szőlőjéért. Ennek nyomán Ő népet gyűjt, már nem vérségi származás alapján. Azok Isten népe, akik Jézus Krisztusban, hittel az Ő jogrendjét fogadják el. Az Ő országába lépnek be. Ugyanaz a célja velünk, hogy a „mispát” érvényesüljön a mindennapjainkban, hogy a helyén legyenek a dolgok, és jeladás legyünk a pogány világ felé. Az előbb említett fiatalasszony a maga nyers modorában folytatta a beszámolót, és elmondta, hogy negyedik gyermeküket várják, és azt mondta a férjének: – Ha el nem veszel feleségül, én lefejellek! Én még egyszer úgy nem szülök, hogy bemondjam, hogy hajadon vagyok! – Ez már háromszor megtörtént. És folytatta tovább, hogy a férje is érdeklődik már a hit dolgai iránt. – Kezdenek rendeződni a dolgok – a mindennapjainkban is. Mert más az Isten népe élete, ha valóban Jézus Krisztus által, hittel valaki új életet kezd. 1995-ben, amikor elkezdtük itt a Fasorban a szolgálatot, húsz-harminc gyermek volt a gyermek-istentiszteleteken. Most 120–150 gyermekünk van. Úgy gondoltam, hogy milyen sok gyermeket sikerült az utcáról begyűjtenünk. Rájöttem, hogy nem a gyermekeket gyűjtöttük be, hanem a szüleik találtak Jézus keresztjéhez, és „teleszülték” a templomudvart. 50-60 házaspárnak 150 gyermeke van; pedig van, ahol még csak egy, de van, ahol öt. Mindez nem úgy történt, hogy a szószékről nagy harsányan kiáltottam: – Magyar anyák, szüljetek! – Azt mondták volna a testvérek, hogy igazam van. Mégis maradt volna minden a régiben, mert a világi rend ma az, hogy most tanulunk, most a munkahely, meg hogyan tovább, aztán már 30 éves vagyok… Akkor egy gyerek vagy esetleg kettő születik. Tudom én, hogy egy gyermek is ajándék. Van, akiknek egy sem adatik, és akkor is áldott házasságban élhetnek. De értjük ennek a rendjét?! Azt is értjük, hogy más a rend Isten országában. Nem azért, mert parancsba van adva, hogy ide csak akkor jöhet valaki, ha szül, meg megint szül. Nem így van ez, hanem úgy, ahogyan a szőlővel, hogy egyszer csak terem. Kiderül, hogy mégiscsak fel lehet nevelni gyermekeket a mai körülmények között is, ha a szőlővesszők az igazi szőlőtőhöz, Jézus Krisztushoz kapcsolódnak. Nem csak ez az egy kérdése van az életünknek, csak ez egy kicsit látványosabb. Átalakulnak a családi otthonok, más a légkör! A hívő családokban is van vita, veszekedés, sok minden. Mégis alapjaiban más az élet. Súlyosan beteg testvérünk kemoterápiás kezelés alatt van. Lejárt az egy éve, nincs tovább táppénz. Munkába kellene állnia, vagy egy hosszabb folyamat nyomán leszázalékolják. Amikor visszament a munkahelyére, a vállalkozó, akinek ő sokat dolgozott, és akivel nagyon sokra jutottak, durván, keményen kiadta az útját: – Ne is számítson végkielégítésre, olyan gyöngén áll most a vállalkozás! – Mert akkor neki el kell küldenie valakit. Eljött szomorúan. Arra kért bennünket, hogy imádkozzunk érte. Ne azért, hogy megkapja a végkielégítést. Imádkozzunk azért, hogy kapjon választ arra, hogy mit mondjon, mert egy hét gondolkodási időt kapott. Annyit mondott a főnöknek: – Még megkérdezem a lelkipásztoromat, hogy mi a tanácsa ebben a kérdésben, és Isten előtt imádkozva választ adok. Tőlem csak annyit kért, hogy imádkozzam azért, hogy Isten adjon neki feleletet. Később megkérdeztem tőle, hogy mi lett az eredmény. Elmondta: – Mielőtt visszamentem, előző nap olvastam egy igehirdetést. Abban az volt, hogy „ne kérjétek vissza a tartozást”! Elmondtam ezt a választ. Megkönnyebbült a vállalkozó, bocsánatot kért a durva beszédért, és ment tovább. Asszonytestvérünk hazajött. Kíváncsian várom én is, hogy Isten hogyan folytatja vele. Azóta már azt is tudjuk, hogy súlyos betegségéből meggyógyult, és munkát is kapott. Ha valakinek engedelmességre kész a szíve, az nem azt jelenti, hogy mindent hagy, és enged, és azt csinálnak vele, amit akarnak. Hanem azt, hogy járja azt az utat, amit Isten neki mond. Áldás van azon az úton. Hogyan dolgozik Isten még a vállalkozó szívében, és mi lesz tovább, azt én nem tudom. Csak egyet tudok, hogy a szőlő, amelyet az Úr plántál, gyümölcsöt terem. Ézsaiás kemény ítéletet mond. – Mit tegyek? – kérdi az Úr a prófétán keresztül. – „…lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm a kőfalát, hogy összetiporják…” Az, amiről ott szó volt, kemény ítélet, de nekünk jelzés, hogy ebben a világban, itt és most, jeladás lehet az életünk. A boldogságunk is, ami áldás alatti életet jelent. Mert a mi nemzetünknek is egyedül Jézus keresztje által van igazi felemelkedése. Milyen nagy feladat és ajándék, hogy sóvá, kovásszá lehetünk. Gyümölcsöt teremhet az életünk. A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Ez jeladás lehet, hogy mások is megkívánják. Az Úr népe között más a rend, és az áldott élet további áldásokat terem, mások életében is. Úgy legyen, ámen!